Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
névmutató
a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
intézmény
0 1 2 3 4 5 6 7 8 9 a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
helyszín
a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
Nagy Edith
15 tétel
1997. március 6.
"A Vatra Romaneasca kezdeményezésére márc. 3-án tucatnyi társaság /Por Besszarábia és Bukovina Kulturális Egyesület, Avram Iancu Hazafias Kulturális Egyesület, Újraegyesülés Pártja, Ion Antonescu Marsall Alapítvány, Besszarábai Hangja Kulturális Egyesület, Herta Kulturális Egyesület, stb./ gyűlt össze "a román nemzeti méltóság megvédésére". Felháborítónak tartják ugyanis, hogy a kormány lemond a román-ukrán alapszerződésben a területi követelésekről. Az egyik felszólaló szerint a területek visszaszerzése nemzeti-politikai létkérdés, a területi rablások idejét éljük, állapította meg. Gheorghe Munateanu, a Bukovinai Román Kultúra és Tudomány Egyesület vezetője azonban reménykedik, mert az általuk szétküldött közlöny nem talált süket fülekre. /Nagy Edit: Nagy-Románia kéne mindenáron. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), márc. 6./"
2002. december 11.
"Csak Albertini Zoltán vállalja Maros megye főtanfelügyelő-helyettesi tisztséget a versenyvizsgán. A törvényes előírás szerinti harminc nappal szemben alig öt nappal előbb hirdetett versenyvizsgát a Maros megyei tanfelügyelőség a főtanfelügyelő-helyettes és pedagógusház-igazgatói tisztségre. A megye magyar nemzetiségű főtanfelügyelő-helyettese, Dónáth Árpád egészségi okokra hivatkozva nem hajlandó újabb mandátumot vállalni, a tanfelügyelőséget az iskolai év végéig viszi. A Romániai Magyar Pedagógusok Szövetség megyei szervezetének ülésén a négy lehetséges utódot nevezett meg Albertini Zoltán, Andrássy Árpád, Horváth Gabriella és Nagy Edit személyében. Az újságíró megkérdezte, hogy Albertini miért nem volt hajlandó az épületre kitenni a helyhatósági törvény által előírt kétnyelvű táblát. Albertini válasza: nem tartja fontosnak ezt a lépést, ennél lényegesebb dolgokra szeretné fektetni a hangsúlyt. /Szucher Ervin: Új versenyvizsgát hirdetnek. = Krónika (Kolozsvár), dec. 11./"
2003. szeptember 10.
"Szept. 9-én Albertini Zoltán főtanfelügyelő-helyettes jelenlétében Nagy Editet beiktatták a Maros Megyei Pedagógusok Háza igazgatói tisztségébe. Az új igazgató 25 éve társadalomtudomány szakos tanár és az utóbbi években az Avram Iancu Iskolaközpont aligazgatói tisztségét töltötte be. Nagy Edit kifejtette, hogy a pedagógusok módszertani képzése terén vannak a legnagyobb hiányosságok. Ezeket szeretné pótolni. Folytatják a pedagógusok számára szervezett számítógép-kezelési felkészítőket és a menedzsertanfolyamokat iskolavezetőknek. /(mezey): Korszerű pedagógus-továbbképzést szorgalmaznak. = Népújság (Marosvásárhely), szept. 10./"
2003. december 2.
"A Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének Maros megyei szervezete nov. 29-én a Marosvásárhelyen tartotta tisztújító közgyűlését. A két éves tevékenységről Tőkés András elnök és Kovács Júlia ügyvezető alelnök számolt be. A közgyűlés megválasztotta az új elnökséget. A taglétszám 1510-re bővült. A pedagógusok nehezen vállalnak vezetői funkciókat, az iskolák közötti együttműködést nemcsak a magyarországi, de a megyén belüli tanintézményekkel is szorosabbra kell fűzni. Kovács Júlia hangsúlyozta: a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumánál pályáztak és nyertek támogatást, pályáztak ugyanakkor a mozgásterápia- és a diszlexiás tanfolyamok megszervezésére, a megyei iroda felszerelésére is. Előfordul, hogy a magyar tagozaton románul tanulnak tantárgyakat, pl. zenét. Az ilyen visszás helyzetekre megoldásokat kell találni. Nagy Edit, a Pedagógusok Házának új igazgatója hangsúlyozta, igyekeznek, hogy magyar nyelven is legyenek továbbképzések. A tisztújítás során a Maros megyei RMPSZ elnökévé újraválasztották Tőkés Andrást, alelnök lett Dónáth Árpád volt főtanfelügyelő-helyettes és ügyvezető alelnök Horváth Gabriella, a Bolyai Fakas Líceum aligazgatója. /Antalfi Imola: Tisztújítás a Maros megyei RMPSZ-nél. = Népújság (Marosvásárhely), dec. 2./"
2004. június 29.
Jún. 26-án rendezték a Nyárád menti Backamadarason a Vándorcsizma régiós néptáncversenyt, melynek kitalálója, irányítója s műsorvezetője, Veress Kálmán. Több táncos csoport jött el. A Backamadarasért Alapítvány mellett vállalkozók járultak hozzá az anyagi sikerhez. A 6-12 évesek közül Csíki Loránd és Fejér Zsombor teljesítményét ítélte legjobbnak a grémium, a 12 év fölöttiek közül Mészáros Mózest és Oláh Attilát részesítette elismerésben, a lányok közül pedig Nagy Editet és Tekeres Brigittát. /Bölöni Domokos: Kincses fiatalok Backamadarason. = Népújság (Marosvásárhely), jún. 29./
2006. február 21.
A Maros Megyei Pedagógusok Háza állami támogatásból és saját bevételeiből egyaránt jelentős összegeket költ a könyvtár állományának bővítésére, tájékoztatott Nagy Edit, az intézmény vezetője. A huszonötezer kötetes bibliotékában a pedagógiai, lélektani, pszichopedagógiai szakkönyvek kerülnek előtérbe a szépirodalommal szemben. Legutóbb Rózsa Mária, aki három évtizedig az Oktatási Minisztérium mellett működő Didaktikai és Pedagógiai Könyvkiadó szerkesztőjeként tevékenykedett, adományozott több mint négyszáz, a magyar nyelv oktatásáról szóló kötetet a Pedagógusok Házának. Anyanyelvi tankönyveink sok erőfeszítés árán kerülhettek az iskolákba, viszont „nem hiába dolgoztunk, mert a tankönyveinknek üzenete volt” – vallotta az egykori szerkesztő, aki az erdélyi tankönyvírás történetének megírását szorgalmazta. /(mészely): Tankönyveink üzenete. = Népújság (Marosvásárhely), febr. 21./
2006. március 29.
Maros megyében az iskolai képzésben részt vevő 77.051 diákból 6037 tanulót nem zártak le az első félév végén. A próba-kisérettségin egyes tanintézetekben a diákoknak mindössze a 0,1 százaléka ért el átmenő jegyet. A kisebbségi, a speciális valamint az alternatív oktatás helyzetét Albertini Zoltán mutatta be. A megye 21.141 óvodásából 13.085 kisgyerekkel román, 7745-tel magyar és 311-gyel német nyelven foglalkoznak. Elemi osztályokban az arány 26.298 – 16.917 (román tagozat), 9.084 (magyar tagozat), 311 (német tagozat), az V–VIII. osztályban 24.579 – 16.113 (r.), 8.215 (m.), 251 (n.), a líceumban 16.164 – 11.727 (r.), 4.204 (m.), 233 (n.), az ipari és művészeti iskolai képzésben 6.873 – 5.046 (r.), 1827 (m.), 0 (n.) volt. Nagy Edit, a Pedagógusok Házának igazgatónője beszámolt arról, hogy színvonalas magyar nyelvű továbbképzést is megszervezték. /(bodolai): Iskoláink féléves mérlege. A statisztika szebb, mint a valóság. = Népújság (Marosvásárhely), márc. 29./
2006. június 7.
Számítógépekkel és jó könyvekkel teli polcokkal berendezett helyiséggé alakult a megújuló iskola Kerelőszentpálon, ahol megnyitották a megye 18. korszerű dokumentációs központját. A francia mintára és francia segítséggel elképzelt korszerű könyvtár avatóünnepségén Nagy Edit, a Pedagógusok Házának igazgatója, iskolavezetők, valamint a kezdeményezést támogató alapítványok képviselői vettek részt. Az írott és az elektronikus adathordozók a szentpáli román, roma és magyar gyerekek, illetve szülők segítségére szolgálnak majd. Gólya Juliánna, a gernyeszegi iskola igazgatója a vidéki oktatás fellendítését, a hátrányos helyzetben levő gyerekek felzárkóztatását célzó program fontosságát emelte ki. /Hely a tanulásra, szórakozásra. = Népújság (Marosvásárhely), jún. 7./
2009. február 6.
A magyar nyelv évét Kazinczy Ferencről szóló előadással indította az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) Kolozsváron. Nagy Edith magyar–finn szakos, végzős bölcsész Kazinczy kultuszáról szóló szakdolgozatának részleteit, keletkezései körülményeit mutatta be. Egyed Emese irodalomtörténész, a BBTE Bölcsészkarának tanára elismeréssel illette a fiatal kutató törekvéseit. /Varga Melinda: Kazinczy délutánja. = Új Magyar Szó (Bukarest), febr. 6./
2009. február 24.
Marosvásárhelyen február 21-én az Unirea Galériában megnyílt Czirjék Lajos jubileumi kiállítása, az 50. életévéhez közeledő művész teljes életpályájára visszatekinthetett a közönség. Képei visszatérő motívuma a kapu, mely kiút az életbe, valamint határ a külvilág és a porta között, mondta Nagy Edit művészettörténész a valósághűségüknél fogva helytörténeti dokumentumoknak is minősített festményekről. /Nagy Székely Ildikó: Kapuk a fényben. Czirjék Lajos kiállításán. = Népújság (Marosvásárhely), febr. 24./
2009. június 3.
Június 3-án Marosvásárhelyen a megye magyarsága azért tiltakozik, mert sorra leváltották a magyar vezetőket a közintézmények éléről, a 40 százaléknyi magyar lakosság nem kap százalékarányos képviseletet a helyi intézményekben és a hivatalokból fokozatosan kiszorítják a magyar nyelv használatát. Elsőnek dr. Csíki Zsuzsannát, a megyei Egészségügyi Pénztár elnök-igazgatóját menesztették, annak ellenére, hogy tavaly sikeresen versenyvizsgázott a tisztségre és négy évre szóló menedzsmentszerződést írt alá az országos pénztárral. Dr. Csíki Zsuzsanna a pénztárnál köztisztviselői állásban fog dolgozni. Az egészségügyben szinte teljesen eltűntek a magyar igazgatók. Dr. Konrád Judit aligazgató már nincs a közegészségügyi igazgatóság vezetőségében. A vidéki városokban sem jobb a helyzet. Szovátán dr. Fekete Erzsébetnek, Erdőszentgyörgyön dr. Keresztes Csabának kellett visszavonulnia igazgatói állásából. Egyedül Dicsőszentmártonban maradt magyar orvosigazgató dr. Siklódi Botond személyében. Marosvásárhelyen Domokos Attila az egyetlen, aki a megyei kórház adminisztratív igazgatói tisztségét tölti be. A szakemberek körében is elismert Dávid Csaba sem tudta megtartani pozícióját, őt a Vízügyi Igazgatóság éléről váltották le. Dénes Irénnek a Megyei Pénzügyi Igazgatóság vezérigazgató-helyettesi székéből kellett távoznia. A városi pénzügy élén Moldován Ibolya egyelőre tisztségben maradt. Hogy meddig, azt nem lehet tudni. Illés Ildikó főtanfelügyelő-helyettes menesztésével magyar vezető nélkül maradt a Maros megyei tanfelügyelőség, amire az elmúlt 20 évben nem volt példa. Nagy Editet a jól működő Pedagógusok Házától menesztették. A Nyugdíjpénztár élén már nem Morent Ilona vezérigazgató áll. Györfi Máriát leváltották a Megyei Munkaügyi, Társadalom- és Családvédelmi Igazgatóság éléről. Ferencz Gábor, a megyei vámhivatal újonnan leváltott főnöke. A Regionális Fogyasztóvédelmi Hivatal főfelügyelője Csomóss Miklós sincs tisztségben. A postánál eredeti megoldást találtak, Erős Csaba postafőnök maradt, de mégsem ő a főnök. Eugen Crisant főnökének, megyei igazgatónak nevezték ki. Leváltották Tóth Andreát is, aki a marosvásárhelyi diákházat vezette. – Gyékény Gertrúd május 25-től már nem főfelügyelő a Környezetvédelmi Őrségnél. /Mezey Sarolta: Alkalmatlan magyarok (?!) = Népújság (Marosvásárhely), jún. 3./
2009. június 19.
A kormányalkotó pártok Maros megyei képviselőivel, valamint Dorin Florea marosvásárhelyi polgármesterrel folytatott tárgyalások alkalmával a helyi RMDSZ-nek sikerült elérnie, hogy a leváltott magyar intézményvezetők megmaradjanak a hivatali struktúrákban. Néhány Maros megyei igazgatóság keretében „a korábbi magyar nemzetiségű vezetők másodhegedűsök” lettek. A Maros megyei nyugdíjpénztárt korábban irányító Morent Ilona igazgatóhelyettes lett. Györfi Mária a Megyei Munkaügyi, Társadalom- és Családvédelmi Igazgatóságot vezette, elbocsátását követően a megyei önkormányzatnál alkalmazták. A pénzügyi igazgatóság keretében Dénes Irénke közgazdász korábban vezérigazgató-helyettesként dolgozott, de ebben a beosztásban nem maradhatott meg. Most olyan ügyosztályt vezet, amely a kis- és közepes vállalkozások tanácsadásával foglalkozik. Moldován Ibolya és Marton Csilla nemrég még a marosvásárhelyi, illetve a szovátai pénzügyi hivatalt vezette, ők a helyükön maradnak. Csíki Zsuzsa a pénztár alkalmazottja marad, de nem vezető beosztásban fog dolgozni. A megyei ifjúsági igazgatóság korábbi vezetője, Kakassy Blanka most az aligazgatói tisztséget tölti be. A megyei postaigazgatóság főnöke maradt Erős Csaba, de ott is újabb igazgatói állást „találtak ki”, tehát immár neki is román nemzetiségű főnök diktál. A mezőgazdasági igazgatóságnál Antal Lehel igazgatóhelyettes volt, most már csak tanácsadó. Suba Kálmán eddig az Állatnemesítő és Szaporodásbiológiai Igazgatóságot vezette, ő az egyetlen, akit „felfelé buktattak”: Bukarestben annál a hatóságnál fog dolgozni, amelynek a Maros megyei kirendeltségét irányította. A marosvásárhelyi diákház igazgatója, Tóth Andrea a tanügyben kapott munkát. Ferencz Gábor a Maros megyei vámkirendeltséget vezette, továbbra is ott dolgozik felügyelőként, ő is román főnököt kapott. A környezetvédelmi felügyelőség eddigi vezetője, Gyékény Gertrúd az intézmény keretében dolgozik, de nem vezetői beosztásban. Dávid Csaba sem vezeti már a Maros Megyei Vízügyi Igazgatóságot, de annak keretében dolgozik. Nem maradhatott meg vezetői állásában Nagy Edit sem, aki a pedagógusok házát irányította. Szabó Árpád aggasztónak tartja, hogy nincs magyar főtanfelügyelő-helyettes. Továbbra is magyar vezetője van Maros megyében a múzeumnak, az Energomur hőenergia-szolgáltató közüzemnek és a közlekedési vállalatnak. /Máthé Éva: Maros megye: sikeres RMDSZ-lobbi a magyar intézményvezetők ügyében. = Krónika (Kolozsvár), jún. 19./
2014. július 5.
Jód-völgyi apadás – A székelyföld peremén – (1.)
Jód apró, emberi léptékű falu a Felső-Maros völgyében, Maroshévíz és Szászrégen között, Ratosnya község egyetlen magyar többségű települése. Télen, nyáron varázslatos vidék, látogatóknak, átsuhanóknak mindenképp, az ott élők számára viszont árnyaltabb ez a kép, ugyanis a településeken a fakitermelésre, illetve -feldolgozásra alapozott szocialista nagyipar összeroppanása után megszűntek a munkahelyek.
Bár magánvállalkozások továbbra is folytatják az erdőkitermelést, számuk megcsappant, több kisebb faipari vállalkozás csődbe ment, s a helybeliek nagyon elégedetlenek amiatt, hogy más megyékből érkezők vágják a fát, a cégek ugyanis saját, otthoni embereiket hozzák a Görgényi- vagy Kelemen-havasok vágtereibe dolgozni. Az itteni emberek 1989 előtt, a faipar virágzása idején elfogadhatóan éltek, viszonylag jól fizették őket a nehéz munkáért, de ez mára csak emlék, legfennebb az idősebbeknek jelent jobbacska nyugdíjat. Ma már jóval gyötrelmesebb az élet, a középkorúak, fiatalabbak közül sokan érezhetik magukat a rendszerváltás veszteseinek, de idősebbek is kimondják: régebb jobb volt, mostanra semmi sem maradt.
Jód az 1800-as években vadászati, majd főként fakitermelési céllal a környékbeli falvakból betelepített lakossággal létrehozott település, ma Ratosnya községközpont után ez a legnagyobb helység, korábban Jódtelepként emlegették. A vidék a 19. század második felétől, a vasút építésével s az iparosodással együtt kezdett benépesedni, ám a kommunizmus évtizedekig tartó robaja után ma már csendesek, szinte eseménytelenek a hétköznapok, az egykori, rönköket halmozó placc, a fatelep szinte üres, elhagyatott. A térségben egyre markánsabbak a gyarapodó nyaralók, Jódon a hétvégi házakat a hatvanas, hetvenes években kezdték meghonosítani, főként a marosvásárhelyiek, eleinte többnyire értelmiségiek jártak rendszeresen ide. A nagyfokú munkanélküliséggel küszködő jódiak közül némelyek Olaszországban, Spanyolországban dolgoznak, az otthon maradottak pedig élnek, miként körülményeik engedik. Ahogy lehet.
Kis magyar közösség
Nyelvében él a nemzet: noha a Felső-Maros völgyében erőteljesen fogy a magyar szó, Jódon ez a helyzet némiképp más, mert a mintegy háromszázötven lelket számláló falu háromnegyede még mindig magyar, másrészt az ott született románok is jól beszélnek magyarul, mi több, eddig román vagy félromán családból származó kisgyermeket is beírattak a helyi magyar óvodába. Az emberek többsége – nemzetiségétől függetlenül – büszke arra, hogy az itt élők jól megértik egymást, etnikai feszültségről nem tesznek említést.
Sommásan ezt úgy is megfogalmazzák, hogy 1990 márciusában Ratosnyáról, Jódról (vagy a kissé távolabbi Gödemesterházáról) sem magyarok, sem románok nem mentek Marosvásárhelyre. Igaz, az is elhangzik: „annyira összevegyültek már magyarok a románokkal, hogy nincs nemzeti probléma”, más meg úgy fogalmaz: „már sem magyarul, sem románul nem tud rendesen”. Egy idős férfi a jódi üzlet előtt magyar, majd román köszönés után magyarul szól vissza: mindegy, hogy milyen nyelven hangzik el az adjisten. Gyakoriak a vegyes házasságok, ez ma már az itt élő fiatalok körében természetes, s azt is megjegyzik, ilyen körülmények között a gyermekek nemzetiségét általában az anyák határozzák meg.
Egyébként Ratosnya község lakossága a legutóbbi, 2011. októberi népszámlálás adatai szerint – a kimutatás Jódra lebontott részleteket nem tartalmaz – 2053 fő, ebből 1726 román, 327 pedig magyar nemzetiségű. Csaknem két évtizeddel korábban, az 1992-ben rögzített népességi mutatók Jódon 381 lakost jeleztek, közülük 286 magyar, 92 román, míg a 2002-es népszámlálás szerint Jód 376 lakójából 264 magyar, 110 román és kettő cigány.
2013 májusának utolsó napjaiban (marosvásárhelyi újságírók ebben az időszakban szerveztek riporttábort Jódon azzal a céllal, hogy a terepmunka után megszülető írásokat kötetbe foglalják, a Jód-völgyi apadás című riport ezt követően, júniusban készült el – szerk. megj.) több helybeli idős ember a jódi magyarok folyamatos fogyásáról, „apadásáról” beszélt, jóllehet a lakosság csökkenése nem kifejezetten etnikai gond, a fiatalok elvándorlását a nehéz megélhetés okozza. A helység magyar nyelvű elemi iskolája 2011-ben megszűnt, ez főként a vegyes házasságok számlájára tehető, mert amikor az anya román nemzetiségű, gyermekeit nem íratja magyar nyelvű osztályba – magyarázza Nagy Edit református kántor –, így azok a diákok, akik megtehetik, Régenben vagy Marosvásárhelyen járnak magyar iskolába. A többség Ratosnyán román tannyelvű osztályban tanulhat. Faluképvázlat arcokkal
A jódi falukép igen eklektikus: a település házai a Maros bal partján sorakoznak, de az épített rész felhúzódik a Jód völgyén – itt található a református és a katolikus templom is, illetve a Református Parokiális Központ –, ez a legvonzóbb, legsajátosabb rész. A sikátorszerű utcákkal szabdalt településen mindenféle épület váltakozik: a szinte düledező, egykor patinás parasztházak mellett számos újabb, módosabb életvitelre utaló építményt látni, s jellemzőek a teljesen, korszerűen felújított házak is, tulajdonosaik rendszerint külföldön dolgoznak. A vasúton túl, a Jód völgyében lakóházak közé ékelődnek a nyaralók, s minél feljebb megyünk, annál több a hétvégi ház, köztük igen sok méretes ingatlan. A megüresedő házakat leginkább turisztikai céllal vásárolják meg, így Jód lassan üdülőteleppé alakul. Az egykori, dombon álló iskolaépületből már csak romok maradtak, a kultúrház ugyan jobb állapotban, de felújításra vár.
Kékes-zöldes tónusú, kopott kapu nyílik Tanált Andrásék udvarára, keskeny, elkerített ösvényféle után következik a két idős ember háza, feleségével éppen az uborkának készítenek elő hálót, hogy azon „felmászkálhasson”.
Mesélik, az itt élők inkább portán belül maradnak, miért is járnának össze, hogy „a nehézségeket osszák”? Tanálték fiai Jódon élnek, de a kisebbik gyakran megfordul Belgiumban, mert itt „se erdő, se munka”. Közvetlenül a szomszédságukban egy harsánykék bódé, azt mondják róla, hétvégi ház.
Másfelé alig látni ilyen ócskaságot, Jódon inkább a szemrevaló víkendházak jellemzőek. Fennebb, a nyaralósoron a marosvásárhelyi Erzsike néni két botra támaszkodva biceg a kapuig. Itt szereti, nincs maradása városi tömbházlakásában, s bár nehezére esik a járás, nem hagyja magát. Távolabb, egy kisebb épületbe rekedt Olasz Béla, őt a jódi remeteként is emlegetik, régebb marosvásárhelyi vállalkozó, futballbíró volt, miután elvált, állandó jelleggel itteni nyaralójában él, elszigetelten, kutyákkal körülvéve.
Lennebb, a falu központi részén, szabadtéri kis műhelyében Nagy Sándor egy szögletessé fűrészelt fenyőrönkön dolgozik, s kisvállalkozóként bürokráciára, nehézségek sorára panaszkodik. Vaskerítések készítésével is próbálkozott, de „az idei év a legrosszabb”, alig kap munkát, mert az embereknek nincs pénzük. Közel hozzá kétéves unokáját motorkerékpáron sétáltatja Kis Jenő, azért, hogy a kicsi „később legyen rámenős”, s közben a hatvanhárom éves férfi – bár nem ő az, akit az ág leginkább lefelé húz – kijelenti: „nincs itt semmi, régebb jobb volt”. Titi Viorel harmincévnyi fafeldolgozás után maradt állás nélkül, de mégis szerencsés, mert a református parókiánál alkalmi munkát végezhet. „Minden nehezebb ma, régebb volt egy biztos munkahely, tudtuk, merre megyünk, nem fájt a fejünk.”
Öregedünk, s már nem kellünk – toldja meg kesernyésen az ötvenhárom esztendős férfi, miközben magyar nyelven, nosztalgikusan régi bálokat, helybeli mozizási élményeket elevenít fel. Majd azt is hozzáteszi: a jódi román anyanyelvűek is jól beszélnek magyarul, etnikai probléma itt soha nem volt. Kicsi unokájuk, Denisa magyar óvodába jár, a hatéves kislányt ők nevelik, mert míg lányuk korábban Olaszországban dolgozott, nagyon megszerette náluk. S míg ezeket meséli, a Jód-völgyi erdőkitermelő úton üres, termetes teherszállító gépkocsik robognak felfelé, Görgényüvegcsűr irányába, hogy aztán később farönkökkel megrakottan ugyanitt dübörögjenek vissza.
Akik szívesen ajtót nyitnak
Közel a falucska felső bejáratához, a Marostól jó kőhajításnyira lakik Héner Sándor és felesége, Irén. Nem jódi származásúak, az asszony Bukarestben született, székely szülők gyermeke, szász gyökerű férje pedig dedrádszéplaki, s noha negyvennyolc esztendeje itt élnek, még mindig van, aki azt mondja róluk, nem idevalósiak. Mindketten nyugdíjasok, Héner Sándor hetvenkilenc éves, tanító volt Ratosnyán, hitvese pedig hetvenhatodik évében jár, ő az erdészetnél könyvelt, s koruk ellenére folyamatosan háztáji munkával foglalkoznak. Mindketten fiatalabbnak tűnnek. Otthonuk ajtaját szívesen nyitják ki az érdeklődők előtt. Csibéket keltetnek a konyhában, s juhot, kecskét is tartanak, fóliasátorban zöldséget termelnek.
Valamivel kell foglalkozni, mert kevés a nyugdíj, magyarázzák, de látszik, szívesen teszik. Bár huszonhárom éve nyugdíjas, a férfi aktív ember, most már csak presbiter, de nyolc évig önkormányzati képviselőként tevékenykedett a ratosnyai községházán, otthona mellett régebb működtetett egy kis zöldségesbódét, sőt, még azt is elmeséli, annak idején pártkongresszuson is járt. Milyen az élet Jódon? Jól megértik itt egymást az emberek, románok, magyarok egyaránt, nincs probléma – hangzik Héner Sándor válasza, aki azt is megjegyzi, ő maga is jobbára románul tanított. Héner Irén legnagyobb gondként a munkanélküliséget említi, ráadásul földművelésből itt nem lehet megélni, egy-egy kis háztáji vetemény csak a legszükségesebbeket biztosítja, igaz, nekik a fóliasátor előnyt jelent.
A térség varázsát szerinte a természet adja, noha az itt élő fiataloknak, középkorúaknak ez nem jelent megélhetést. Lányuk Marosvásárhelyen tanít, de gyakran jár hozzájuk harmincéves unokájuk, Szőcs István, aki Pécsen járt egyetemre, hazatért, és Gyergyóban térképészként dolgozik. Amikor Jódon tartózkodik, környékbeli természetvédelmi területekkel foglalkozik, a nagyszülők büszkén mutatják fiatalosan berendezett, hangulatos manzárdszobáját. Unokájuk igyekszik könnyíteni nagyszüleik életén, akik „még szeretnének élni”, hogy ők is tudják segíteni.
Irén néni arról is beszél, egyetemista korában sokfelé befogadták a fiút, s arra gondolva, hogy ez neki milyen jó érzés lehetett, ő maga is szívesen ajtót nyit az erre járóknak, örömmel mondja, jönnek is gyakran és sokan, rendszerint tíznél többen, finomakat főz, s melegszívű vendégfogadásban részesítik őket. Az ünnepekről Héner Irén elmeséli, „március tizenötödike elhanyagolt a népek között”, jobban tartják az ortodox szent napokat, viszont magyar húsvétkor a románok sem dolgoznak, és fordítva is ugyanez a helyzet, mind a két húsvétot ünnepnek tartják, ezt becsüli.
Mózes László, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2014. július 12.
Jód-völgyi apadás (Székelyföld peremén - 2.)
Vérében a közösségi élet
Trucza Mihályék háza a jódi református templom tőszomszédságában, a Jód-pataka mellett húzódik meg: takaros udvaruk, zöldségeskertjük gondozott, szépen rendezett. Otthonuk is hangulatos, feleségével barátságos, közvetlen, jó kedélyű emberek.
Mihály bácsit nemcsak előrehaladott kora, nyolcvannégy esztendeje miatt tisztelik, hanem jó helytörténeti ismeretei miatt is felnéznek rá, a református egyházközség gondnoka is volt. Mária néni tizenhét évesen a háromszéki Dálnokról került Jódra 1953-ban, most hetvennyolcadik évében jár. Az egykori helybeli színjátszócsoport tagjaiként színpadon ismerkedtek meg, túl vannak már aranylakodalmukon, ötvenhét éve házasok, lányuk családjával Marosvásárhelyen él. Trucza Mihály tősgyökeres jódi, 1929. október 6-án született, édesanyja, nagymamája is itt látta meg a napvilágot. Dolgozott erdei és gyári munkásként, volt vasúti forgalmista, majd erdei autós szállítási főnökként ment nyugdíjba. Jódon a fakitermeléshez 12 kilométeres kisvasutat használtak, az már 1962-ben megszűnt, de a keskeny nyomtávú vasúti hálózat a környéken mintegy 80 kilométernyi volt, Ratosnyán 1992-ben számolták fel – jegyzi meg Mihály bácsi. Trucza Mária annak idején sírva maradt Jódon, óvónőnek tanult, szakmáját nyolc évig gyakorolta (akkoriban 30–35 jódi magyar gyermekkel foglalkozott), egy évtizedig háziasszonykodott, majd a helybeli ládagyárban dolgozott. Mihály bácsi azt mondja, magyar időben, 1940–1944 között a diákok nyolcadik osztályos korukig tanulhattak Jódon, akkor a református templom fogadta be az iskolát, s hozzávetőleg nyolcvan tanuló járt oda. De a későbbi évtizedekből is jócskán maradtak kulturális életre utaló emlékei, színjátszó csoportjuk számos darabot mutatott be, a Tavaszi végzet című előadásban harmincnégy helybeli szereplő játszott, de előadták Tamási Áron Énekes madarát is. Tánccsoport is ropta, a falu szakszervezeti könyvtárral rendelkezett, ami aztán a nyolcvanas évek végén megsemmisült. Megszűnt az az élet, az a pezsgés, ami volt, átvették a „nyugati típusú életformát”, az emberek alig találkoznak egymással – összegez. Napjainkban a tiszteletes asszony szervez bálokat, közös énekléseket, tanít színdarabokat fiataloknak, egyetemistáknak – teszi hozzá. Nagy baj, hogy megszűntek a munkahelyek, milyen jó lenne a környéken egy magyar gyár, de nincs semmi – búslakodik Mária néni.
Bár a lakosság mintegy hetven százaléka itt még magyar, „apadóban” lévő közösség a jódi, nincs szaporulat, megszűnt a magyar elemi iskola, de a baj ezután következik, mert bezárják a magyar óvodát is, mindezek mellett elég gyakori a vegyes házasság, s az anyákon múlik, milyen érzelműek lesznek a gyermekek – mondja az idős férfi, felesége pedig hozzáfűzi: sajnos nagyon fogyunk, szomorú, de harminc-negyven év múlva itt már nem lesznek magyarok, kihalnak. Pedig „milyen magyar élet volt itt” az ötvenes, hatvanas években – sóhajtja az asszony, miközben a férje azt vallja, „benne volt a véremben a közösségi élet”. Számukra már az is fájdalmas volt, amikor egy korábbi népszámláláson két hiányzó magyaron múlott, hogy községi szinten Ratosnyán a magyarság aránya nem érte el a húsz százalékot. Mutatják a Székely Nemzeti Tanács által kiadott, Székelyföld elképzelt határvonalát tartalmazó térképet, s Mária néni keserűséggel állapítja meg, „nem esünk bele, nem örülünk ennek”, nemcsak Jód és környéke, hanem olyan színmagyar falvak is vonalon kívül maradtak, mint Disznajó, igaz, Mihály bácsi tudomása szerint ez a térség már nem tartozik Székelyföldhöz. Otthonos házukban 1968 óta élnek, szobájukban irodalmi könyvek sorakoznak, a falakon pedig Hunyadi László marosvásárhelyi szobrászművész plakettjei díszelegnek. Állandóan hallszik náluk a patakcsobogás, télen a Jód vize befagy, ilyenkor Mihály bácsi szerint „olyan csend van, hogy belé lehet fogódzkodni”. Amikor éppen nem dolgoznak a kertben vagy a ház körül, feleségével beszélgetnek, olvassák a Népújságot, nagyon szeretik, s úgy tudják, a marosvásárhelyi napilap a faluban mindössze három-négy házba jár. Mihály bácsi az udvaron megöleli Mária nénit, s miután elkészül a családi fotó, visszamennek a konyhába, s jókedvűen, békességben römiznek tovább.
A temető szomszédságában
A jódi temetőben Molnár Klára férje sírját rendezgeti, aztán hazafelé indul. Hetvenhat esztendős, utódnyugdíjas, aki közeli háza udvarán kis kertjét műveli, s mint meséli, maga is betegséggel küzd: hasnyálmirigy-daganata már akkora, mint egy tojás, korábban diónyi volt, műteni nem lehet, s nem tudja, mennyit élhet még, egy évet vagy csak egy felet. Ennek ellenére derűsnek mutatkozik, noha bevallja, olykor egészségi állapota miatt órákig sír. Lánya Sepsiszentgyörgyön él, éppen telefonon hívja, míg a temetőben tartózkodik.
Klári néni elmondja, minden második jódi házból kihaltak már, s bizony, nagyon bántja őt, hogy ennyire fogy a magyarság. „Sok a vegyes házasság, megszüntették az iskolát, most az óvoda következik, mi lesz itt a magyar néppel?” Itt nincs más, csak az egyház, nagyon szeretik a református tiszteletest – magyarázza. Elhunyt férje kapcsán megjegyzi, keserű kenyeret eszik már huszonhárom éve, de „nem tudjuk elkerülni azt, ami ránk van mérve”. Családi sírjukon a férje neve mellé az övét is felírták, a sírkőre pedig ráhelyezték kettejük közös, fiatalkori fényképét, így a betegségével küzdő asszony saját arcával is szembenéz, amikor virágot helyez a sírra. A temetővel szemben él Domokos József kisebbik fiával és annak családjával. Az idős, jódi születésű férfi 2012. decemberben veszítette el feleségét nehéz műtét után. Csendes szomorúsággal részletezi a történteket, s felidézi, mielőtt az asszony kórházba került volna, egyszer az ősszel megemlítette neki, „gyertyafüstös az ujjam, meghalok”, ez egy népi hiedelem, úgy látszik, nála bevált. Ötvenhárom évig jól voltak, s ha kinéz az ablakon vagy az udvarról, közelről látja az asszony sírját, amelyet naponta két-három alkalommal is felkeres. Megjegyzi még, március tizenötödikét a templomban ünneplik, hiányzik, hogy erre máshol nincs lehetőség. De a gondok nem húzzák le teljesen. Meséli, református hívőként egész életében rendszeresen járt templomba, a kommunizmus idején sokáig az egyházközség gondnoka volt, ragaszkodott hitéhez. Ezt a faipari vállalat párttitkára annak idején nehezen nyelte le, fenyegette, többször próbálta lebeszélni, hagyjon fel szolgálatával. Nem engedett neki, egyszer aztán, amikor gondnoki ténykedése miatt háborgatta, egy gyűlésen visszavágott, és azt mondta neki: őt, noha a párttitkár elvtárs társadalomra nézve károsnak tartja református elkötelezettségét, soha senki nem látta az út melletti árokban részegen feküdni, mint ahogy ez a párttitkár elvtárssal rendszeresen megtörtént, mi több, a fehérnépek fenekét sem csípkedte, miként ezt a párttitkár elvtárs szintén gyakran megengedte magának... Maga is mosolyog a történtek felidézésén, örül – mint a jódi idős emberek szinte mindenike –, hogy életéről mesélhet.
Élet az erdő alatt
Kántor Levente életerős fiatalember, családjával a település Jód-völgyi, felső, festői szépségű részében él, egy udvaron lakik özvegy édesapjával, házaikat egymás mellé építették. A harminckilenc esztendős férfi azt mondja, ha eddig nem költözött el Jódról, már ezután sem teszi, nemcsak két kicsi gyermeke s felesége miatt, hanem mert igen sokat dolgozott már otthonukon s annak környékén. Egy erdei forrásból vezette be házába a vizet, mintegy száz méternyi sáncot ásott, házukat folyamatosan alakítja, szépíti, most éppen bővíteni szeretne a konyha mellett, erre hitelt vett fel a bankból.
Nem panaszkodik, a ratosnyai állami erdészetnél dolgozik, erdei utak karbantartásával foglalkozik. Több munkával próbálkozott, volt már csendőr Marosvásárhelyen, s bár szép elképzelésekkel vágott neki a katonaéletnek, érdekelte s televíziós élményeiből azt gondolta, „szép és könnyű”, az a valóságban mást jelentett, nem tudta elfogadni, hogy délutánonként bármikor behívhatják, s csak nehezen tudott szabadulni az egyenruhától. Aztán sofőrködött egy építkezési cégnél, s mostani erdei munkáját, miként magát az erdőt is, szereti. Látja, ma már nem ritka, hogy csak vágják a fákat, s helyettük nem ültetnek újakat, ez baj, ráadásul a fenyőcsemetének évekig gondját kell viselni, „az pont olyan, mint a gyermek, húsz év után áll meg saját lábán”. Felesége, Georgeta román anyanyelvű, tíz éve házasok, nagyobbik fia, Cătălin András másodikos, a kisebbik, Márk tizenegy hónapos. Mindkettőjüket reformátusnak keresztelték, s konyhájuk falán láthatóan elfér egymás mellett a református és az ortodox falinaptár. A nagyobbik fiú egy nappal korábban leesett az iskola melletti hintáról, eltörött a sípcsontja. Nehéz éjszakájuk volt, Levente előbb autójával a régeni kórházba vitte, onnan pedig Marosvásárhelyre irányították az ortopédiára. A fiú begipszelt lábbal fekszik az ágyban, nehezen viseli fájdalmait, szülei szinte folyamatosan telefonálnak, egymással románul beszélnek. Mintegy tucatnyi, magukhoz hasonló ifjabb jódi családról tudnak, akik kis gyermeket nevelnek. Kántor Levente azt mondja szórakozási lehetőségeikről, a fiatalok egy ratosnyai fedett uszodába mehetnek gyermekeikkel, a fedett uszodában a kicsik lubickolhatnak, úszhatnak a meleg vízben, a kinti focipályán pedig rúghatják a labdát, szeretnének is egy falusi focicsapatot elindítani. Vágyai egyszerűek, azt szeretné, maradjon meg munkahelye s gyermekeiket tudják becsülettel felnevelni.
Az óvoda végnapjai
Péntek délelőtt a jódi óvodában csupán három kisgyermek huncutkodik, s mielőtt hazamennének, még megesznek az udvaron egy-egy gyermeknapra ajándékozott fagylaltot. A vegyes, azaz több korosztályú, de magyar nyelvű csoportba tizenegy gyermek jár, köztük román anyanyelvűek is. A nagy többség vegyes családból származik, mindösszesen egy gyermeknek magyar az édesanyja s az édesapja egyaránt. Domokos Ildikó óvónő vázolja, ez az utolsó jódi tanév (2013 őszétől bezárt az óvoda – szerk.), már csak hat gyermek maradt, s annyi nem elég egy önálló csoporthoz, ezért Ratosnyán indítanak egy szintén magyar nyelvű csoportot. Tizenhét éve dolgozik itt pedagógusként, amikor idekerült, még harminchat gyermek volt a jódi csoportban. A templom s az iskola közül Jódon már csak az előbbi maradt, a falu s egyben a környék utolsó magyar intézménye az egyház. A többség, mintegy kétszáz lélek református, félszázan katolikusok. Jódon a református templom melletti parokiális központban gyermekek és felnőttek, fiatalok és idősek számára szervez közösségi programokat Nagy Ferenc református szórványlelkész és felesége, Nagy Edit kántor. A környék több településén szolgáló tiszteletes szerint a jódi helyzet is hasonló más szórványbeli állapotokhoz, azaz esketni, keresztelni alig kell, s az ritka, hogy egy-egy ifjú párból feleség és férj egyaránt magyar anyanyelvű legyen, az elmúlt négy-öt évben erre nem is volt példa. A református templom szomszédságában, a patak bal oldalán lévő kis katolikus templomban kéthetente tart szentmisét Márton István gödemesterházi római katolikus plébános. A két, egymás szomszédságában lévő templomot csupán a Jód pataka választja el, mely rendületlenül csobog, mintha völgyében minden a legnagyobb rendben lenne.
Mózes László, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2014. július 19.
Jód-völgyi apadás (Székelyföld peremén - 3.)
Az utolsó magyar bástya
A Felső-Maros völgyében élő magyarok egyetlen működő intézménye – utolsó bástyája – a római katolikus és a református egyház. Ebben a térségben, miként máshol is, a magyar nyelvű oktatás folyamatosan háttérbe szorul, így az anyanyelvhasználat családon kívül csak templomokban, gyülekezeti házakban biztosított.
A magyar nyelv folyamatos térvesztése egyaránt érint reformátusokat, római katolikusokat, így a térség szórványlelkészei nemcsak lelkipásztori, hanem anyanyelvápolói szolgálatot is ellátnak. Mentik a menthetőt, ameddig tehetik.
A kisrégió településein a katolikus hívekről Márton István gödemesterházi plébános gondoskodik. Fiatalos, dinamikus lelkész, aki szerint szórványvidéken jellemző, hogy a lelkipásztor egy-két év szolgálat után általában továbbmegy, s más jön helyette, de ez a gyakori váltás a közösségnek nem jó. Ő maga nyolc esztendeje szegődött a Maros mentére, Maroshévíztől Dédabisztráig teljesít lelki szolgálatot, próbálja összetartani közösségét. Összesen 274 híve van, többségük a három nagyközségben él: százharmincnyolcan Gödemesterházán, nyolcvanan Palotailván, míg ötvennégyen Ratosnyán, illetve Jódon laknak. Feketegödén mindössze hat lélek maradt, ott egy háznál tartja a szentmisét, miközben olykor főznek, ez a „családpasztoráció teljes megélése”, élete egyik legnagyobb élménye. Anyagi problémák mindig voltak, vannak, de „ha az Isten veled van, bármi lehetséges” – vallja a nagykászoni származású pap. Ilyen körülmények között fontos, hogy a lelkész hívei között éljen, ráhangolódva az ő egyszerű életükre, „a lelkipásztorkodásnak a 21. században csak így van esélye, szórványban igen lényeges a személyes kapcsolat, mert ennek megtartó ereje van”. Márton István meséli, Jódról, illetve Ratosnyáról katolikusok mellett reformátusok is jönnek misére és fordítva, hívei református istentiszteletre is elmennek. Általában harminc-harmincöten vesznek részt a szentmisén, köztük hat katolikus gyermek. Itt a református és a katolikus egyház egymást kisegíti, örömteli, magyarázza, hogy a református harangozónő katolikus férjével együtt gondozza templomukat. „Ez az átjárás itt, Jódon és Ratosnyán működik a legjobban – hangsúlyozza –, ez az egyik legjobb dolog, ami nekem örömet okoz, mert figyelünk egymás ünnepeire. Nekem ez jó érzés, mert eljönnek a templomba református és katolikus fiatalok, együtt szervezik ünnepeiket, úgy lehet közösséget építeni, hogy ebben mind a két felekezet részt vesz.” Ezen a vidéken sokkal gyötrelmesebben élnek az emberek – magyarázza Márton István –, mint ott, ahol több termőfölddel rendelkeznek, de ez a helyzet „megtanította ezt a népet túlélni, megpróbálnak mindenből, a legsilányabb dolgokból is kihozni valamit”. Igen nehezen élnek a palotailvai volt fafeldolgozók – Gödemesterházával és Ratosnyával ellentétben ott semmilyen őslakosság nem létezett –, nehezen tudnak valamihez kezdeni. Érdekes tény, és elég nehéz elfogadni, hogy két magyar tömb, a gyergyói és a marosszéki között, Erdély közepén szórványban vagyunk – fejtegeti a plébános. „Istenbe vetett hitünk és vallásunk jelent valamilyen garanciát arra, hogy megtartsuk magyarságunkat.” De minden szempontból küzdeni kell, Gödemesterházán például 2013 őszétől megszűnt a magyar elemi, a kisdiákok Maroshévízen járhatnak iskolába. A hittanóra így arra is jó lehetőség, hogy a gyermekek egymással találkozzanak a plébánián, ott van egy kis könyvtár, de még játékokkal is felszerelték. Nagyobbak számára szombat esténként tart hittanórát, ilyenkor szorgalmazza a felolvasást is, mert otthon nem olvasnak, kijavítja a helytelen beszédet. Szentmiséin gödemesterházi reformátusok is részt vesznek, mi több, vegyes házasságban élőknél előfordul, hogy az ortodox feleségek is eljönnek. Két görögkeleti vallású nő katolikusnak kereszteltette gyermekét, vannak olyan gödemesterházi ortodoxok, akikhez rendszeresen jár házszentelésre, „ha nem megyek, megsértődnek”. Ha eljövünk Székelyföldről szórványvidékre papnak, itt másképp kell magyarnak lenni, „az ottani kabátot le kell vetni” – hangsúlyozza Márton István, hozzátéve, ezeknek az embereknek itt kell élniük, el kell fogadniuk az itteni játékszabályokat. „Hiszem, hogy a mi március tizenötödikénk is olyan értékes, mint ott, ahol kivonulva emlékeznek, itt másképp kell ehhez hozzáállni, hogy ne sértsünk meg más nemzetiségűeket, ne keltsünk konfliktushelyzetet. De ez nem meghunyászkodás, a magunk módján mi is megtartjuk ünnepeinket.”
Menedék a gyülekezetnek
A patinás, Debreczeni László által tervezett jódi református templom szomszédságában, a Jód-patak jobb oldalán, az erdő mellett, vadregényes környezetben húzódik a Református Parokiális Komplexum. Többfunkciós épület, udvarán sportpálya, játszótér s a lelkészi hivatalon, illetve paplakon kívül közösségi tevékenységeket befogadó helyiségekkel, vendégfogadásra kialakított emeleti szárnnyal is rendelkezik. A létesítmény Nagy Ferenc református lelkipásztor és felesége, Nagy Edit kántor tizennyolc éves jódi szolgálata alatt született, s elképzeléseik szerint az elkövetkező időszakban tovább alakítják, szépítik.
A disznajói származású házaspár 1995-ben került Jódra, s holland testvérgyülekezetük javaslatára 2000-ben határozták el, hogy kibővítik az addigi lelkészi hivatalt és lakást, vendégfogadásra is alkalmassá teszik. Elkezdték az építkezést, kialakították a tetőteret, a gyülekezeti termet, a konyhát s vendégházuk 2003-tól működik – magyarázza Nagy Edit. Egyebek mellett azzal is szerencséjük volt, hogy férje ezermester, mindenféle munkálatot elvégzett padlócsempézéstől a villanyhálózat vezetéséig – teszi hozzá. Nyáron negyven-negyvenkét főt fogadnak szobáikban, télen húsz személynek biztosítanak fűtött helyiségekben szállást. Az emeleten társalgót is berendeztek, a folyosóról több mosdó, illetve tusolófülke, illemhely nyílik. A vendéglátással Nagy Edit foglalkozik, hírük „szájról szájra” terjed, nem reklámozzák, ennek ellenére szobáik folyamatosan foglaltak, sokan felkeresik vendégházukat, az őket támogató református holland barátaik mellett érkeztek már Magyarországról, Finnországból, de még Irakból is.
Létesítményük közösségi jellegű: Nagy Edit hetente egyszer vallásórát tart két tucat gyermeknek, a nagyobb ifiseket férjével bibliaórára várják. Utóbbiak mintegy húszan vannak, köztük egyetemisták is. A tiszteletes asszony az itteni csendet szereti, nem tudna városban lakni, élete a zene és a gyermekek, ezért színdarabot, néptáncot, énekeket tanít nekik, karácsonykor házról házra járnak énekelni. Vallásórára nemcsak reformátusok, hanem katolikus, mi több, ortodox gyermekek is eljönnek, szép magyar szóra tanítja a 6–14 éveseket, mert többségük „úgy beszél, mint a csángók”, számukra fontos a magyar óra. Kisebbeknek, fiataloknak nyaranta evangelizációs tábort szerveznek, ilyenkor negyven gyermek zsongja be a parokiális központot, helybeliek mellett széplakiak is. Számára az a legfontosabb, hogy magyarul tanítsák őket, kéri tőlük, beszéljenek magyarul, mert a vegyes házasságok miatt erre egyre kevesebb a lehetőségük. A vegyes nemzetiségű családokban a gyermekek magyar nyelvhez való viszonya az anyákon múlik, ha ők román anyanyelvűek, otthon inkább románul beszélnek, s így tanulnak majd tovább az iskolában – magyarázza a kántor. De nem csak fiataloknak nyújtanak szellemi és lelki táplálékot, gondoskodni próbálnak felnőttekről, idősebbekről is: télen bibliaórát tartanak, közösen vallásos filmet néznek, illetve farsangi bált szerveznek, kórusban énekelnek, színdarabot tanulnak, mi több, a nyugdíjasokat még fürdőre is elviszik. Amikor bemutatnak egy-egy színdarabot, zsúfolásig telik a kultúrotthon, utána még mulatságot is tartanak. Ha mi nem hozunk össze valamit, itt nincs semmi – vélekedik Nagy Edit, mindezek ellenére úgy látja, negyven-ötven év múlva Jódon már nem lesznek magyarok.
Küzdelem a rozsdával
Nagy Ferenc református szórványlelkész tizennyolc évi jódi és környékbeli szolgálat után úgy értékeli, a Felső-Maros menti magyarság helyzete hosszú távon nem túl biztató. Mivel a családok nagy része vegyes nemzetiségű, nincs magyar iskola, a gyermekek magyarság szempontjából „elvesznek”, az egyház az egyedüli intézmény, amely tartja a lelket a magyarságban. Tapasztalata szerint a kiüresedő házakat általában román nemzetiségű városlakók vásárolják meg nyaralónak, akik nem tartanak kapcsolatot sem az egyházzal, sem a közösséggel. Gyülekezete fogy, amikor idekerültek 1995-ben, még 350 magyar református élt, ma már csak 203-an maradtak, nyolcvan százalékuk nyugdíjas. Egyre kevesebb a fiatal, lassan megszűnik a tánccsoport is, bár amikor négy-öt évente szerveztek egy-egy nagyobb kirándulást, akár Hollandiába is, ők mindig felléptek. Vendégházukban vakációzó apró gyermekekkel, ifjabbakkal próbálják pótolni ezt az űrt, ilyenkor nem érzik, hogy hiányoznak közösségükből a fiatalok.
„Harminc-negyven év alatt biztosan leapad gyülekezetünk, viszont soha nem veszítjük el a reményt” – vélekedik a szórványlelkész. Szerinte bekövetkezhet változás, ha turizmus vagy más téren befektet egy komolyabb vállalkozó, akkor minden másképpen alakulhatna. Nagy reményeket fűznek az épülő ratosnyai vízi erőműhöz, ott lesz majd egy hatalmas gyűjtőtó, amely lendíthet egyet a vidék idegenforgalmán. „Ez a nagy fogyás nemcsak az elhalálozásnak, hanem a kivándorlásnak is tulajdonítható – hangsúlyozza a lelkész –, Nyugat-Európának talán nincs is olyan országa, ahol ne lenne elszármazottunk. Úgy érzem, nekünk, erdélyi magyaroknak hatalmas betegségünk, hogy amikor honfitársaink kikerülnek Nyugatra, nem úgy gondolkoznak, mint a román atyafiak, akik igyekeznek pénzt spórolni, hazajönni, és valamibe befektetni, magyarjaink inkább arra törekednek, hogy kint minél hamarabb felszívódjanak.” A lelkészi állás Jódon anyagiak miatt nincs veszélyben, a gyülekezet hozzájárulása mellett további bevételi forrást jelent a vendégház, harminchektárnyi erdejükből származó jövedelmüket pedig befektetik az épületbe. Vasárnaponként az egyházközség 15–20 százaléka vesz részt istentiszteleten, amikor a fiatalok hazajönnek, hetvenen is összegyűlnek a templomban. Ratosnyán a községközpontban mintegy félszáz református él, a palotailvai közösség már sokkal kisebb, legkevesebben Dédán (hárman) és Dédabisztrán (öten) maradtak, Szalárdon már kihalt a magyar közösség. Nagy Ferenc azt vallja, sokszor jóval nagyobb a lelki elégtétele egy szórványlelkésznek, mint nagyvárosi kollégájának, az arányokat tekintve ugyanis Jódon jóval többen járnak vasárnaponként templomba, mint egy-egy városi gyülekezetben, előfordul, hogy kis közösségük fele is részt vesz az istentiszteleten. „A mi szolgálatunkban is megvan a sikerélmény – hangsúlyozza –, ugyanakkor a magyar nyelv utolsó bástyája itt a templom, én a magyarság szempontjából úgy tekintek egész Erdélyre, mint egy hatalmas pléhlemezre, amelyet mindenhol kikezdett a rozsda, de legjobban a széleken, a végeken terjed. Pillanatnyilag Erdélyben az egyházak azok a bástyák, amelyek próbálják megakadályozni e rozsda terjedését. Mindenhol fogyunk, de ameddig az érintett településen az egyház tud biztosítani egy lelkészi állást, addig a magyaroknak lesz egy menedékük, egy bástyájuk, ahova húzódjanak és ahonnan erőt kapnak, hogy kitartsanak.”
Mózes László, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)