Műemlékvédelem Erdélyben
IV. szovátai konferencia
Kétévente szervezik, az idén már a negyedik konferencián vehettek részt mindazok, akiket szakmájuk vagy egyéb kötődöttségük okán érdekelnek a műemlékvédelem cseppet sem elhanyagolható kérdéskörei. Az idén körülbelül negyvenen vettek részt az Entz Géza Művelődéstörténeti Alapítvány és az Arcus Egyesület által a hét végén szervezett, Műemlékvédelem Erdélyben című szovátai konferencián, a Teleki Oktatási Központban, ahol az elmúlt két évtizedben Erdélyben és a Partiumban az épített örökségről készült felmérésre összpontosították a figyelmet, illetve arra keresték a választ, hogy a műemlékeket megvédeni hivatott állami, egyházi, illetve civil intézmények milyen adatbázissal rendelkeznek. Ugyanitt mutatták be az épített örökség és annak ingóságain végzett kutatások és helyreállítások eredményeit. Csortán Ferenc műemlékvédelmi szakembertől megtudtuk: a viszonylag alacsony költségvetéssel megszervezett ülésszak igen rangosnak és színvonalasnak bizonyult.
– A két és fél napos konferencia vasárnap délután ért véget, szombat este Kelemen Hunor művelődésügyi miniszter is megérkezett műemlékvédelmi tanácsosával, számos szakember gondjait meghallgatta. Műemlékvédelmi szakemberek, építészek, restaurátorok vettek részt az ülésszakon, amelyen számos igen érdekes és nívós előadás hangzott el, új könyveket mutattak be, amelyeket meg is lehetett vásárolni. A résztvevők közül több szakemberrel megnézetik a készülő műemlékvédelmi törvénykönyvet – mondta Csortán Ferenc.
Az ülésszakra húszperces előadásokkal lehetett jelentkezni, amelyeket követően még tíz percet szántak a témával kapcsolatos vitára a szervezők. A résztvevők a következő címeken tartottak előadásokat (a többnapos programból a teljesség igénye nélkül válogattunk): Jánó Mihály: Megjegyzések a kolozsvári Szent Mihály-templom falképeinek ikonográfiájához, Kiss Tímea – "De cultu imaginum". Adalékok a 16. századi erdélyi protestáns nyomtatványok képillusztrációihoz, Orbán János: "Csíki Márton őkegyelme új házot építtetett" – a marosvásárhelyi Sáros utca 1. szám alatti épület történetéből, Marián Gyöngyvér: Fritz Balthes, egy segesvári építész a 20. század elején, Magdó Eszter: A vízaknai fürdő kiépülése a század eleji építészet tükrében, Entz Géza: Műemléki inventarizáció Magyarországon és a Dehio kézikönyv, Tőkés Erzsébet: Házsongárdi restaurálások, Sófalvi András: Udvarhelyszéki várak és mesterséges barlangok felmérése és régészeti kutatása (2005- 2009), Soós Zoltán: Régészet és rekonstrukció, a marosvásárhelyi ferences kolostor feltárása és lehetséges hasznosítása, Csortán Ilona: Urbanisztikai és kulturális adatbázis az aktuális területfejlesztési folyamatokban, Barabás Kisanna: Római katolikus egyházi gyűjtemények Marosvásárhelyen, Berke Márta: "Ezen ajtó nyílik ..." – Kastélyok, kúriák és udvarházak ajtajai a 17- 18. századi Erdélyben, Feketics Erika: A Teleki Téka két vászonképének a restaurálása, Pál Péter: A székelyderzsi és székelydályai falképrestaurálás eredményei 2008-ban és 2009-ben, Nagy Béni: A tűzkárosodott besztercei evangélikus templom elveszett értékei.
Nagy Botond. Forrás: Népújság (Marosvásárhely)

Dr. Nagy András könyvének olvasatai
Újból megjelent dr. Nagy András: Lót visszanéz című önéletrajzi munkája. A kétkötetes művet szerdán mutatták be Csíkszeredában, a Városháza tanácstermében. Az alábbiakban Székedi Ferenc könyvismertetője olvasható.
A laikusok által meglehetősen vázlatosan ismert bibliai történet szerint az Úr ítéletet mond a bűnös városok, Szodoma és Gomora fölött, ám felszámolásuk-felégetésük előtt szeretné megmenteni az ott élő, igaznak bizonyuló embereket. Két angyal segítségével Lótot és családját kivezeti a városból, a következő, azóta jelképesnek is tartott üzenet társaságában: ne forduljatok meg, ne nézzetek vissza! Lót felesége hátrapillantott és sóbálvánnyá meredt. Lót viszont a fejét sem mozdította, és két lánya társaságában megmenekült.
Amint végigolvastam dr. Nagy András visszaemlékezéseit, gyakran eszembe jutott: vajon miért is összefoglaló címük, hogy Lót visszanéz? Nos, azt hiszem, megtaláltam a választ. A visszanézéssel a szerző nem a bibliával vitatkozott. A múlt szemrevételezésével nem Lót vált sóbálvánnyá, hanem az időnek egy olyan jelentős szeletét örökítette meg, amely így, a maga immár beteljesedett mozdulatlanságában tarthat számot arra, hogy az utókor, az elkövetkező nemzedékek – nem a történészi vizsgálatok szakszerűségében és nagyvonalúságában, hanem a mindennapi élet sokszínű, apró részleteiben – ismerkedhessenek meg vele. Így mindez sokkal közelebb áll a teljességhez, az emberi szellemhez és lélekhez, az emberi sorshoz, mint bármiféle, óhatatlanul leegyszerűsítő, általánosító tudományos vizsgálat. Ahhoz, hogy mai olvasói szemmel követni lehessen a két kötet minden vonatkozását, föltétlenül szükséges egy rövid, időbeli beosztás. És hadd kezdjem a XIX. század közepével, illetve tekintve a Városházát, hadd fogalmazzak a hely szellemében. Nos, az a Tivai Nagy Imre, akinek manapság a bronzszobrával kíséri a polgármester úr a Pro Urbe-díjak átadását, az 1848–49-es forradalom és szabadságharc leverésének az esztendejében született és 1931-ben halt meg. Egész életében közösségének érdekeit figyelembe vevő, őszinte és becsületes közéleti emberként majd mindig ott tevékenykedett, ahol fontos helyi döntések születettek, ugyanakkor pedig kiváló írói és szerkesztői vénával megörökítette korának számos jellemzőjét és jellegzetes alakját, amint azt több, az utókor által is megjelentetett könyvéből megismerhettük. Egyik lányát az 1874–1941 között főként Csíkban élt Nagy Béni jogász vette el feleségül, ő maga is csíki hírlapokat alapított és szerkesztett. Neki a fia, tehát Tivai Nagy Imre unokája a ma esti szerzőnk, dr. Nagy András, aki 1905-ben Csíkszeredában látta meg a napvilágot és 1982-ben Csíkszentkirályon hunyt el. Akár úgy is fogalmazhatnék, a velem nagyjából egy idős nemzedék szüleinek, azaz gyermekeink nagyszüleinek a kortársa, de ugyanakkor, számos vonatkozásban, saját 1989 előtt megélt életünk szemtanúja is. Ezért is követtem olyan nagy figyelemmel az 1905 és 1946, illetve az 1946–1978 közötti évekre felosztott, kétkötetes visszaemlékezéseit, és el kell mondanom, hogy nem csupán kutyafuttában átlapoztam a könyveket, ahogyan azt igen gyakran az ismertetésekre felkért újságírók szokták, hanem alaposan elolvastam – olykor vissza-visszatérve – minden sorukat és hosszasan elgondolkodtam, eltöprengtem értelmezési lehetőségeiken. A következtetéseim pedig többszörösek.
Először is dr. Nagy András szépirodalmi eszközökkel, nyelvi és gondolati gazdagsággal, élvezetes stílussal megírt munkáját nyugodtan nevezhetjük nem csupán csíki avagy székelyföldi, hanem kimondottan izgalmas, huszadik századi erdélyi családregénynek, hiszen nem csupán végigkíséri önmagának, feleségének, öt gyermekének az életét, hanem mindezt cselekményesen beleágyazza azokba az időrendi kapcsolatokba, amelyeket az előzőekben érintettem, illetve azoknak a földrajzi helyszíneknek az átalakuló valóságába, ahol a család élete zajlott, és amelyeket mindegyre megsuhintott a történelem forgószele. Másodszor dr. Nagy András könyve, minden apró részletében is, hiteles kortörténeti dokumentum. Az ötgyermekes család élete ugyanis ezernyi szállal kapcsolódik a két világháborút, több rendszerváltást megélt erdélyi társadalom mindennapjaihoz, mindaz ott kavarog benne, amiről hallottunk, amiről olvastunk, amit átéltünk, és ebben a két könyvben nem valamiféle dogmatikus kinyilatkoztatásokban vagy értékítélet-kimondásokban találkozunk vele, hanem a maga árnyalataiban jelenik meg. Tekintve a mai facebookos nyelvezetet, nem csupán a magam, hanem az eddigi és eljövendő olvasók nevében talán azt is mondhatnám: Je suis, I am Nagy András, azaz én, mi és a saját családunk vagyunk Nagy András. Meglátásai, következtetései ugyanis olyannyira gyakorlatiasak, életismerőek, olyannyira mindig a valóság talaján állnak, hogy szorosan kapcsolódnak a székelység talán így ki nem mondott, de minden rendszerben megélt és átélt parancsszavához: dolgozva megmaradni és itt maradni. Még akkor is, ha ennek a munkának az eredményei nem annyira látványosak, fejlődésben-fejlesztésben, profitképzésben nem annyira hatékonyak.
Ebben a modus vivendiben nyilvánvalóan megtalálható a harmadik következtetés: a dr. Nagy Andrásban kialakult nemzetiség-szemlélet, amelyre a könyvbe foglalt, jóval hosszabb tanulmány mellett én ezt a mondatot találtam a legjellemzőbbnek: „Magyar és erdélyi maradtam minden körülmények között, de nem abban, hogy gyűlöltem volna másokat, hanem abban, hogy szerettem az enyémeket, jobban, mint önmagam értékét, és tudomásul vettem, hogy nemcsak belőlem, belőlünk áll a világ.” Igen, itt tör fel, ebben a mondatban önmagunk megbecsülése, a másság elismerése, a nyitottság igénylése – mindaz, amiről oly sokat koptattuk és koptatjuk a nyelvünket ezekben az években, és amely kidomborítja: nem saját magunk itthoni égig magasztalása és vélt csalhatatlansága, nem az elzárkózás biztosítja a túlélést, hanem a nyitottság, a küzdőképes versenyszellem bátor felvállalása, annak a nagy szavak nélküli természetességnek a tudomásul vétele, hogy bárhol és bármilyen körülmények között, bármiféle megmérettetésben képesek vagyunk embernek és magyarnak maradni. Mindehhez szorosan kapcsolódik a könyv negyedik vonulata. Biztos vagyok benne, ha dr. Nagy András ma élne, valahol ott tevékenykedne valamelyik Katolikus vagy éppen Keresztény Értelmiségi Szövetség vezetőségében. Hiszen majd minden sorát, akárcsak egész életétet, átszövi az elveinek élő, igazi katolikus értelmiségnek az a nem dogmatikus, hanem az istenhit alapjaira épülő, emberszerető szemlélete, amely kizárja a gyűlölködést, amely segít az elesetteken, amely a békét és a megértést keresi a békétlenségben, és soha, semmilyen körülmények között nem mozdul el a szélsőségek, a másokat megtiprók irányába. Ötödször pedig föltétlenül meg kell említenem a szerzőnek azt a gondolkodó, elvonatkoztató, ha úgy tetszik, bölcselő-filozofikus hajlamát, amely képes arra, hogy az emberi életek olyannyira egyedi és másként megélt fordulópontjaiban megtalálja a közös vonásokat, majd azokat roppant érzékletesen elénk is tárja. Hallgassuk csak meg, kissé tömörítve, milyen szívszorítóak, de mennyire igazak az öregedésről megfogalmazott gondolatai: „A világ elhagy, mi is elhagyjuk a világot. (...) Először elhagynak az ifjúkori nyugtalanságok, a világ- és embermegváltó igények. Azután elhagynak a társadalmi akarások. Nem bántanak már a mellőzések és nem irigylem már azokat, akik valamikor elémbe vágtak. És elhagy közben (...) az új dolgok és a változatosság vágya. Elhagy az egészség és a nyugodt álom áldása. Elhagy a természet és tudom, ahogyan a lépcsőn lefelé haladok, annak utolsó előtti fokán, már elég lesz nekem egy ágy, azt bevárni, hogy már arra se legyen szükségem.” Igen, szívszorítóak ezek a szavak, de azért rögtön hozzá kell tennem: az egész könyv nem ilyen, hanem derűs, hangulatos, különösen azok az oldalak, amelyek színes csíki történésekkel és személyekkel-személyiségekkel vannak teletűzdelve. Erőteljes lokálpatriotizmusnak nevezném tehát a könyvnek a hatodik vonulatát, sok-sok oldalon válnak újból élővé egykori események és olyan városlakók, akikről lehet, hogy csupán hallottunk, de az is lehet, hogy akikkel – különösképpen a második kötetben – minden bizonnyal gyakran találkoztunk is. Dr. Nagy András könyve ilyen szempontból is egyfajta csíki memento mori. Szóból állít emlékművet mindazoknak, akik előttünk jártak, és akik megérdemlik az emlékezést, életük és munkásságuk megőrzését nemzedékeken túlmutatva is.
És még csupán néhány mondat. Tekintettel a szerző szakmájára, mesterségére, hivatására, egyértelmű, hogy amolyan hetedik jellemzőként a társadalmi és egyéni orvosi látleletek vissza-visszatérnek a könyvben. Úgy is mint nép- és közegészségügy, úgy is mint egyféle viviszekció, élveboncolás, amikor önmaga betegségeiről szól. De érdemes mindig észrevenni, hogy dr. Nagy András soha nem elszigetelten tekintett az egészségre és a betegségre, a születésre és a halálra, hanem a maguk kapcsolatrendszereiben vizsgálta, elemezte, és így próbált akár az egyénre, akár a közösségre, akár önmagára vonatkozó következtetéseket levonni belőlük. A jól ismert csíki fizikussal, Barabási-Albert Lászlóval szólva: dr. Nagy András már akkor amolyan hálózati összefüggésekben vizsgálta az egészségügyet. És ebből is kitűnik, hogy ma esti könyvünk nem valamiféle ódon traktátum, amelyről mindegyre le kell fújni a port, hanem ízig-vérig jelenkori, korszerű feljegyzés-napló, amely amint nekilátunk az olvasásának, első lapjától az utolsóig magával ragad. Ahhoz, hogy ez így legyen, abban minden bizonnyal nagy része van Sas Péter kiváló szerkesztői munkájának, hiszen az igényes szerkesztés furcsa szerzet: akkor a legjobb, amikor az olvasó még a nyomát sem tudja felfedezni.
A teljesség kedvéért még el kell mondanom, hogy a visszaemlékezéseket szervesen egészítik ki a szerző mindeddig kéziratban maradt tanulmánya, megjelent szak- és közéleti cikkeinek a válogatása, szemelvények közéleti és egyházi levelezéséből, és olyan névmutató, amely lehetővé teszi a gyors visszakeresést. Az újrakiadásra előkészített munkából nem lehetett volna könyv Kovács Sándor kolozsvári főesperes-plébános önzetlen támogatása nélkül. És ha nem létezik dr. Nagy András fiának, Nagy Benedeknek, az elődei hagyatéka iránti tisztelete, konok és következetes átmentő munkája, akkor a Nagy család több nemzedéken átívelő értékes szellemi örökségétől megfosztottuk volna magunkat. Most azonban itt van előttünk, és arra kérem önöket, olvassák, mert a közelmúlt ismerete támpontokat jelent valamennyiünk számára, hogy megkapaszkodjunk, összekapaszkodjunk a jelenben és a jövőben. Hargita Népe (Csíkszereda)

Dr. Nagy András életreceptje
Lót visszanéz… címen megjelent visszaemlékezése ürügyén
Dr. Nagy András (1905–1982), a személyes emlékeit megörökítő orvos–író fogalmazásmódján érződik, hogy érzékeny megfigyelővel és vitathatatlan íráskészséggel megáldott szerzővel van dolgunk. Ez a tehetség nemzedékeken keresztül öröklődött családjában, amelynek eredményei a közírás területén és az életutat summázó memoárokban jelentkeztek. A Sas Péter művelődéstörténész által szerkesztett kötetet a múlt héten zajló 7. Kolozsvári Ünnepi Könyvhét keretében mutatták be a Katolikus Nőszövetség dísztermében. Dr. Nagy András életét és munkásságát Ft. Kovács Sándor főesperes-plébános, Szilágyi Júlia nyugalmazott irodalomtanár és fia, Nagy Benedek méltatta. Ismerkedjünk meg közelebbről családjával, életével, orvosi és írói munkásságával.
SAS PÉTER
Nagyapja előneve szerint csíkmindszenti és bethlenfalvi – írói nevén Tivai – Nagy Imre (Csíksomlyó, 1849 – Csíkszereda, 1931) tanár, népiskolai igazgató, vármegyei közgazdasági előadó, gazdasági szakíró, gyakorló mintagazda. Egyúttal a Csíkszeredai Gazdasági Egylet, a Csíki Múzeum Egylet, a Csíkszeredai Kaszinó alapító tagja és a városi Műkedvelő Társulat titkára, rendezője, majd elnöke, a Csíki Magánjavak Igazgatótanácsának és a Csíki Takarékpénztárnak az elnöke, az első csíki újság, a Székelyföld megalapítója, a Csíki Gazda c. lap szerkesztője, Csíkszereda egyik meghatározó személyisége. Talán máig áldják az Oltvölgyi Víztársulat megalapításáért, amely egy új folyómeder kialakításával Alcsík kaszálóit ármentesítette. Sajtgyári kezdeményezése már nem volt ilyen sikeres, társaival együtt belebukott. A tanári pálya kárpótolta, 27 éven át vezette a csíkszeredai m. kir. Mezőgazdasági Felső Népiskolát, ahol negyedszázados működése alatt leendő székely gazdák százait készítették fel a minél eredményesebb gazdálkodásra. Önzetlen becsületességének kései elismerése, hogy a csíkszeredai önkormányzat Pro Urbe díjának bronzszobrában az arcmására ismerhetünk.
Emlékezés régi csíkiakról címen négy kiadást megélt munkájában 253 szülőföldi kortársának arcképét rajzolta meg. A kötet anyagát két korábban megjelent könyvének (Cirkálások. Szeredai emlékeim és Csíki Pantheon. Emlékezés régi csíkiakról) anyagából állította össze dédunokája, Nagy Benedek közíró, helytörténész, politikus. Tivai Nagy Imre politikai beállítottságát tekintve a ’67-es kiegyezés híveit egyesítő Nemzeti Munkapártot erősítette. Meggyőződése volt, ha az első világháború és annak kimenetele nem bomlasztja fel a Monarchiát, akkor annak legbefolyásosabb népévé a magyar válhatott volna.
A Tisza István alapította pártot követő nagyapa nagyon jó kapcsolatban volt vejével, Dr. Nagy András édesapjával, a kemény ’48-as meggyőződésű Dr. Nagy Béni (Csíkmindszent, 1874 – Csíkszereda, 1941) jogásszal, aki maga is íráskészséggel megáldott tehetség volt. Az „aranygyűrűvel abszolvált” jogász Csíkszereda tiszti ügyésze, majd a kisebbségi sorban ügyvédje volt. Városában a 20. század első évtizedében két függetlenségi párti (’48-as) hírlapot alapított és szerkesztett. Korai és váratlanul bekövetkezett halála miatt visszaemlékezéseit nem írhatta meg. Fia Városkép és ami hozzá tartozik… címen megjelent könyvében megörökítette, hogy gyermekkora egyik legkedveltebb sportjának hódolói mind ismerték családjuk nevét, mert Csíkszereda hat teniszpályájának egyike édesapja kertjében volt.
A többgenerációs közéleti személyiségeket adó család következő leszármazottja – teljes nevén – Dr. Nagy András György (Csíkszereda, 1905 – Csíkszentkirály, 1982) orvos, egészségügyi szakíró, közíró, népművelő a családi jelmondatot – „Igyekeztem megtartani, amit apám reám bízott” – nemcsak megtartotta, de kettős értelemben tovább is örökítette: a római katolikus egyház értékrendszerének a társadalomban való képviseletével és irodalmi megjelenítésével. Erdély szinte majdnem minden városában, valamint szűkebb pátriájában, Al- és Felcsík minden falujában közel 300 egészségügyi jellegű, tudománynépszerűsítő és ismeretterjesztő előadást tartott a család- és csecsemővédelemről, az alkohol- és abortuszellenes küzdelmekről. Ars poeticaként vallotta, hogy a gyógyítás egyik szinonimája a népnevelés.
Középiskoláit 1915–1923 között szülővárosában, a csíkszeredai római katolikus, majd a debreceni és a kolozsvári piarista főgimnáziumokban végezte. Fiatal kora óta a rajz, a festészet és a zene iránt érzett elhivatottságot. A művészi pályára biztatta a tehetségesnek tartott gyermeket apai unokabátyja, Nagy István festőművész is. Családtagjai – Te piktor akarsz lenni egy életen át? – többször ismételt kérdésének hatására tanulmányait engedelmes fiúként a bukaresti orvostudományi fakultáson (Facultate de Medicină) folytatta. Művész-énjét sem engedte elhamvadni, az értelmiségiekből szerveződő Királyi Filharmonikus Zenekar (Orchestra Filarmonicii Regale) nagybőgőseként megvallotta a zene iránti elkötelezettségét. Egyetemi hallgatóként a később irodalmi babérokra törő Nagy Borbálával és Szemlér Ferenccel megalapította a legelső bukaresti magyar diákegyesületet, a református egyházközség közművelődési szervezetének fiókszervezeteként működő Koós Ferenc Kör Diákosztályát. Az általa elnökölt egyesület sikeres farsangi magyar diákbáljain még Nicolae Iorga történészprofesszor, a későbbi miniszterelnök is részt vett gyermekeivel. 1929-ben kisebbségiként évfolyamelsőként doktorált, a következő két esztendőben Szombathelyen, segédorvosként, majd címzetes asszisztensként Párizsban (Salpetriére Gosset-klinika) végzett sebészeti és nőgyógyászati szaktanulmányokat. 1931-ben francia nyelven publikálta is kutatásai eredményeit. A gazdasági válságtól kényszerítve hazatért, 1935-ig szülővárosában magánorvosként praktizált.
1935-től Mailáth Gusztáv Károly erdélyi püspök meghívására három éven keresztül a gyulafehérvári Hittudományi Főiskola Medicina Pastoralis előadója, a fiúlíceum egészségtan tanára, valamint az akkori, majd utóda, Vorbuchner Adolf püspök orvosa. Az erdélyi egyházmegye székhelyén, később az Erdélyi Katolikus Népszövetségben olyan közeli kapcsolatot alakított ki – immár Isten szolgája – Márton Áronnal, hogy a püspöki orvos 1937-ben megszületett első gyermekének, Benedeknek a keresztapja lett.
Előadói körútjai során, 1936-ban megismerkedett az erdélyi Katolikus Leányszövetség egyik vezetőjével, a kolozsvári ürögdi Nagy Marienne-vel (Kolozsvár, 1910 – Csíkszentkirály, 1984), aki felesége és életének hűséges társa lett. Abortuszellenes meggyőződésük bizonyságaként – 1937 és 1947 között – öt gyermeknek adott életet.
1938-ban a Szociális Testvérek Társasága segítségével megszervezte az első csíki szülészetet, a csíksomlyói Salvator Egészségházat, majd 1942-ben a csíkszeredai Szülőanyák Mária Otthonát.
A háború szele és az 1944. augusztusi kitelepítési parancs Dr. Nagy Andrást és egész családját a távoli Bajorországig sodorta, ahonnan csak két év múlva tudtak hazatérni. A menekülés idején, 1944–45-ben az OTBA budapesti szakorvosi rendelőintézetében, majd Jánosházán látott el minisztériumi szakmai feladatokat. A bajorországi Tüsslingben a Vöröskereszt orvosaként folytatta gyógyító tevékenységét. 1946 májusától egészen az államosításig a Szociális Testvérek Társasága kolozsvári szülészetét vezette. 1947 végén felajánlották neki, hogy irányítsa a Bolyai Tudományegyetem Orvosi Karának szülészeti tanszékét. Miután a feltételül szabott párttagságnak nem tett eleget, az orvosi munka folytatására csak otthon, Csíkban kapott lehetőséget. „A nép orvosa” megtisztelő titulusával egészen 1964-ig az alcsíki Csíkszentkirályon kör- és üzemorvosként működött. Amikor felesége kolozsvári házát államosították, családjával együtt az ottani 17. századi családi kúriába költöztek. Utolsó állomáshelye az általa megteremtett helyi Egészségügyi Nevelési Szolgálat, amelynek vezető orvosaként 1978-ban vonult nyugállományba.
Közéleti tevékenysége is két szakaszra osztható. 1934-től 1940-ig szervezte és vezette az Erdélyi Katolikus Népszövetség Orvos Szakosztályát. 1938–1944 között a csíki szülészet mellett a Szent Vince Szanatórium másodorvosa, 1940-tól az Országos Tisztviselő Betegsegélyezési Alap (OTBA) körzeti orvosa Csíkszeredán, valamint a marosvásárhelyi Magyar Népegészségügyi Szemle főmunkatársa. 1946–47-ben a Magyar Népi Szövetség Egészségügyi Osztályának vezetőségi tagja. 1966–76 között a Csík, majd Hargita megyei Orvostudományi Társaság (Uniunea Socoităţilor de Stiinţe Medicale) titkára.
A zene iránti érdeklődését sem veszítette el, 1957 és 1963 között Csíkszentkirályon énekkart szervezett és vezetett. Iskolás tanulókkal megrendezte és bemutatta Kacsóh Pongrác János vitéz című közkedvelt daljátékát.
Jelentős szakmai publikációs tevékenységet fejtett ki. Tanulmányait a párizsi Presse Médicale, az Erdélyi Tudósító, A Nap, Harangszó, Erdélyi Lapok, Hitel, Erdélyi Fiatalok hasábjain jelentek meg, az Adatok az erdélyi magyarság népegészségügyéhez tudományos írását az Erdélyi Múzeum közölte. A marosvásárhelyi Magyar Népegészségügyi Szemle főmunkatársaként szerkesztőségi feladatokat is vállalt. Egészségügyi ismereteit tankönyvben összesítette: Egészségtan a magyar tannyelvű középiskolák felső osztályai számára (Kolozsvár, 1938), melyet a magyar iskolákban az 1948-as államosításig használtak. Nagyon hasznosnak bizonyult a Jó egészséget!(Kolozsvár, 1938) és A csecsemő gondozása (Kolozsvár, 1938 és 1943) címen kiadott hiánypótló, ismeretterjesztő munkája. Az Anyák iskolája könyve hat kiadást is megélt. 1945 után a romániai Orvostudományi Társaságok Szövetsége nyújtotta lehetőségeket kihasználva, tudományos dolgozatokat közölt a daganatos betegségekről, a rák megelőzésének lehetőségeiről és átfogó, összegző jelleggel Csíkszék egészségügyének múltjáról. Népnevelőként írott cikkeit a Falvak Dolgozó Népe, a Hargita, az Informaţia Harghitei, az Ifjúmunkás és a Vörös Zászló című lapokban publikálta.
A betegségek elleni küzdelemben nagy jelentőséget tulajdonított a gyógyfürdők nyújtotta lehetőségeknek. Erről árulkodnak a Fürdőhelyeink (Korunk, 1970) és a Hargita megye gyógytényezőinek fejlődéstörténete (Csíkszereda, 1974) címen közreadott tanulmányai. Értékes visszaemlékezéseket közölt kedves barátjáról és rokonáról, Nagy István festőművészről (Korunk, 1968) és egykori ministráns társáról, életútja során a politikai paletta másik oldalára keveredett Szemlér Ferenc író–költőről (Művelődés, 1979).
Hányatott élete okozta egészségkárosodása miatt nem érhette meg nagyobb lélegzetű írásai megjelenését. Elsőként a Városkép és ami hozzátartozik… címen két kiadást megélt könyvében állított emléket – mintegy kiegészítve nagyapja arcképsorozatát – a Monarchia korabeli Csíkszereda házainak, lakóinak, jellegzetes alakjainak. Tágabb és szűkebb szülőföldje ismertetését saját életsorsába ágyazottan, memoárszerűen folytatta a Lót visszanéz… címet viselő visszaemlékezésében. Polgárinak minősíthető családját, a bukaresti magyar diákszerveződéseket, egy párizsi kórház orvostársadalmát és Csíkszereda – a szerző megfogalmazásában a „Színpad” – két világháború közötti mindennapjait felvillantó önéletrajzát 1978-ban fejezte be.
Az Arcok és találkozások címen megörökített visszaemlékezések az 1930-as évek közepén születtek. Dr. Nagy Andrást 1935 tavaszán kinevezték a gyulafehérvári Hittudományi Főiskola Medicina Pastoralis tanszékére, valamint – saját megfogalmazásában – „a püspök-atya háziorvosának, az uradalom és a gimnázium orvosának”. Ez adott lehetőséget a gyulafehérvári római katolikus arcképcsarnok összeállítására. Egy különleges világ tárulhat fel szemünk előtt, melynek belső életét azok ismerhették, akik a püspökség belső közösségéhez tartoztak. A résnyire nyitott ajtón át betekintve jól érzékelhetjük, nem volt könnyű a püspöki palota lakójának lenni. Hiába hagyták már 15 esztendeje maguk mögött a politikai és történelmi korszakváltást, maradandó és helyrehozhatatlan nyomot hagyott a városon, az egyházi közösség életmódjában, az őket körülvevő világgal kialakítható kapcsolat meddő lehetőségeiben. Ahogyan azt Dr. Nagy András jelzésszerűen és nagyon érzékletesen megfogalmazta. „Az elhagyott, szűkös, mogorva püspökvár, hallgatag lakóival, a mozdulatlan, sokféle nemzetiségből és egymást nem szerető emberekből összetett, lapos és poros kisváros akvárium-élete valóban nem nagyon volt alkalmas környezet mozgékony és társasághoz szokott ember számára. Általában senki sem szerette ezt a jobb sorsra érdemes kisvárost, ami annál furcsább, mert más, talán kevésbé mutatós és rendezett kisvárosoknak azért mégis akadtak hívei és sajátságos szelleme. Itt a bennszülöttek majdnem hiányoztak, ezért a beköltözöttek még kevésbé találták meg helyüket.”
Ebben az elkeserítőnek tűnő, reménytelennek látszó helyzetben mégis jól érezte magát emlékírónk. Magyar és katolikus közössége érdekében fontos és hasznos munkát végezhetett, melyet nem az anyagiak vezéreltek. Abban az időszakban több kiemelkedő értelmiségi levelezésében, visszaemlékezésében olvasható egy napjainkban már nem használatos kifejezés: „nemesi hivatal”, vagy eredeti megfogalmazásában „nobile officium”. Az 1920-as évek Romániája megadta az erdélyi magyarságnak és vele együtt tudományos életének is – Tavaszy Sándor filozófiai értelmezésében – sorsának értelmét, az újrakezdés művészetét. Ebben a korparancs szülte paradigmaváltó folyamatban találta meg Dr. Nagy András helyét és szerepét. Ezért elsősorban az erdélyi római katolikus egyház akkori vezetőjének, Mailáth Gusztáv Károly püspöknek volt hálás. Tőle kapta élete fundamentumául szolgáló és arról építkező hitvalló világlátását: „neki köszönhetem, hogy hithű katolikus vagyok.”
A visszaemlékezések mindenkori kiinduló alapja az a feladat, aminek ellátására a püspöki udvarba hívták, a megörökítettek egészségügyi helyzete. A személyre szabott történetekben tulajdonképpen kórtörténeteket olvashatunk, aminek becses hozadéka minden egyéb adat, megállapítás, amit Dr. Nagy András rögzített. A tények embereként ennek is megvolt a pontos racionális magyarázata, amit Mailáth püspök kapcsán fogalmazott meg: „talán birtokában vagyok néhány olyan személyét illető adatnak, amelyet csak kevesen és biztosan nem a legbeszédesebb emberek tudhatnak. Kár volna ezeknek is elveszniük.” Szerencsére – szerencsénkre – nem veszlődtek el, így tudományos kutatók és érdeklődő olvasók egyaránt meggyőződhetnek értékükről. A visszaemlékező, fényképfelvétel élességű írások egyik legnagyobb érdeme, hogy emberközeli helyzetbe hozzák főszereplőiket, elősegítve személyiségük és munkásságuk immár testközeli helyzetük miatti legpontosabb megértését és befogadását.
A főpapok és P. Csiszér Bonaventura ferences barát megörökítése egy-egy telitalálat, bár már nem él senki, aki személyesen ismerhette volna őket, mégis teljes mértékben hihetőnek, a valóságnak megfelelőnek találhatjuk jellemző megörökítésüket, különös tekintettel a legközelebbről megismertre és megismerhetőre, a „diákok püspökére,” Mailáth Gusztáv Károlyra. Ugyanez áll a két tudósember megszemélyesítő leírására, Bitay Árpádra és Victor Babeşre is. Utóbbi kakukktojásnak tűnhet a galambfészekben, de néhány mondat elolvasása után kiderült, hogy helye és szerepe van köztük, mint Dr. Nagy András egykori professzorának. Ha visszaemlékezünk Gyulafehérvárnak és a püspökségnek az új helyzetben való bemutatására, jellemzésére, még érdekesebbek, fontosabbak – ha úgy tetszik célszerűbbek – lesznek azok a mondatok, amiket a nemzetközi tekintélyű román egyetemi tanár kapcsán róla vagy tőle olvashatunk. Megtudhatjuk, hogy „a Bánságban született, Magyarországon nőtt fel és tanult,” és „Budapesten magántanárságig vittem”. Hazája, Románia is elismerte érdemeit, 1927-ben a „nemzet tudósai” sorába emelkedett. A titulus mellé fundus is járt, amikor az ígért anyagiak felől érdeklődött volna a miniszternél, „a derék miniszteri titkárnak a szerény külsejű öreg hiába ismételte, hogy „Profesor Babeş” kér bebocsátást, ez a név nem mondott számára semmit. A történet felemlegetése Dr. Nagy András részéről egy finom célzás és utalás volt arra, hogy milyen nagy különbség volt a románságon belül is az erdélyi származásúak és a volt regáti rész, főleg Bukarest fanariótái között. A történetben emlegetett titkár bizonyára nem tudta, hogy Babeş professzort a halhatatlanság számára egy karcolatában Sipulusz (Rákosi Viktor) is megörökítette, talán csak bántotta a fülét, hogy „kimondottan erdélyi tájszólású román nyelven” szólalt meg.
Bitay Árpád ugyancsak nagyon közel került lelkileg Dr. Nagy Andráshoz, kapcsolatukat a közös séták még jobban elmélyítették. A reális valóság talaján álló orvosnak imponálhatott, hogy nyelvész barátja a tudományos igazsághoz való ragaszkodás miatt akár „gyönyörű magyar nyelvünk törzsgyökereseknek tartott szavairól lerántotta a szláv leplet”. Nagyon élvezetes volt számára, ahogyan Bitay Árpád „pletykálkodott” a múltról, egy szakmán kívülinek is élvezetessé, vonzóvá tudta tenni azt a témát, amivel éppen foglalkozott. Ilyen hozzáállással rendelkezve talán csak a kolozsvári római katolikus főgimnáziumban, majd az egyetemen tanító piarista történész, Biró Vencel illeszthető mellé.
Nagyon elgondolkodtatóak Bitaynak Hunyadi János, Bocskai István sírja és Martinuzzi Fráter György nyughelye kapcsán tett feltevései, melyeket a mai kutatások sem tudtak meghaladni. Jólesően ismételte utána Tamási Áron nagyprépost – a hasonnevű író nagybátyja – egykori székely kapujának feliratát: „Áldja az Úr jöttöd, mentedben is Ő legyen őröd!”
Lelki élmény Vorbuchner Adolf püspök kapcsán Isten szolgája, Márton Áronról csupán néhány sornyit is olvasni, akit akkor még kezdő aulistaként emlegettek, és akinek kanonoki kinevezése nem minden korabeli káptalani tagnak jelentett örömhírt.
A ferences szerzetesnek, Mailáth püspök egykori gyóntatójának, P. Csiszér Bonaventura alakjának megidézése nagyszerű befejezése a püspökség emlékezet-füzérének. Ha nem tudnánk róla semmit, csupán Dr. Nagy András egyik rövidke, négyszavas jellemzését olvasnánk vele kapcsolatban, annyi is elégendő lenne, hogy rajongó lelkesedéssel gondoljunk az egyre távolodó múltban elmaradt alakjára. Hogyan is lehet ekkora eleganciával valakit ábrázolni: „Mindenki szerette, mert mindenkit szeretett.” Ez a szerző mindenkori olvasóinak szóló összegző üzenete is egyben, kövessük Jézus Krisztus kérlelő parancsát, a keresztényi szeretet útját.
A gyulafehérvári arcképcsarnok szerzője visszaemlékezésein keresztül történetírói hitelességet meghaladóan, a teljesség megismerése szempontjából kihagyhatatlanul fontos emberi oldal felől közelítve jelenítette meg a püspökség 20. századi történetének nagyon jelentős három esztendejét: Mailáth Gusztáv Károly püspökségének záró szakaszát, az interregnumot és Vorbuchner Adolf püspök haláláig tartó működését.
Lót visszanéz… címen megfogalmazott tömjénillatú íráscsokra elé a távoli Bajorországban írt előszót – melyhez olvasottságára és műveltségére jellemzően – Dante Isteni színjátékából és Ady költeményeiből keresett memóriájában idézeteket. Az öregek és a fiatalok feladatának Ady általi feladatkijelölésén gondolkozva minden korosztály számára kívánatossá tette az egykori történések és szereplői megörökítésének értelmet adó fontosságát: „halott múltunk emlékeit drágákká teszi számunkra a könyörtelenül elfutó idő.”
Dr. Nagy András két kötetben megjelent önéletírása önvizsgálatra késztet. A szerző fiatalkorában, Párizsban szerzett szakmai gyakorlatot és folytatott kutatásokat, melynek eredményét publikálta is. Kint szerzett tapasztalatait hazahozta, s itthon, Erdélyben kamatoztatta. Általános orvosi szakképzettsége és megbízhatósága miatt az 1930-as években Gyulafehérvárt a „püspökök orvosa” lett. A második világháború idején családjával együtt menekülésre kényszerült, majd az „idegen” iránt bizalmatlan Ausztriában és Németországban elismerten praktizált, gyermekei ottani iskolában tanulhattak. A későbbiekben még jobban élhettek volna, bizonyára soha többé nem kellett volna anyagi gondoktól tartaniuk. Ennek ellenére ismét hazatért, hogy tudását, szakmai ismereteit otthon kamatoztassa. Pontosan látta a különbséget Európa két része között, de szeretett volna hozzájárulni, hogy Erdély, s benne a nehéz sorsú Csík is olyan fejlődésnek induljon, mint Európa szerencsésebb része, de jól tudta, hogy mindez vallás, tudás, műveltség, kultúra és áldozatvállalás nélkül lehetetlen. Jól láthatjuk, a mostani pénz és anyagi központúság miatt hogyan forrong, vajúdik az egész világ.
Önéletírásának második részében egészségügyi, egészségpolitikai elképzeléseit, nemzetpolitikai nézeteit bemutató írásaiból is olvashatunk egy csokorravalót. Különösen figyelmet érdemel A magyar sors néven eddig kéziratban maradt tanulmánya, melyet évszázadok óta halogatott szembenézésül lelkéből fogalmazott mindazoknak, akik nemzettestvéreinek vallják magukat. A kisebbségi élet lelki hatásai címen megjelent írása a kisebbségi sorsban élő erdélyi ember lelki alkatának morális alapú meghatározása miatt László Dezsőnek A kisebbségi élet ajándékai címen kiadott munkája mellé állítható. Dr. Nagy András élete és munkássága kiegészítéseképpen bepillanthatunk levelezésébe, melynek általános érdeklődésre számot tartó része Isten Szolgájával, Márton Áron püspökkel, Benciként emlegetett fia keresztapjával folytatott írásbeli diskurzusa.
Dr. Nagy András jószándékú szakmai tenniakarását, emberi segíteniakarását a kommunista hatalom nem becsülte, ellenségesen kezelte, kuláknak bélyegezte, sőt, megbízhatatlan klerikálisnak nyilvánította. Ebben saját szempontjaik szerint igazuk volt, a csíki orvos megingadhatatlan volt hitében, római katolikus vallását a legnehezebb időkben sem tagadta meg. Isten nem is hagyta magára, nehéz, reménytelennek látszó helyzeteiben, súlyos betegségében is megsegítette. Dolgozószobája falán örök emlékeztetőnek és szellemi-lelki iránytűnek ott függött a kereszt a megfeszített Megváltóval, ahogyan az első kötet borítóján láthatjuk.
A szerző csíkszeredai szülőházán arcmásával ékes emléktábla emlékeztet személyére és munkásságára. Amennyiben hitelesen meg akarjuk ismerni személyiségét, csíki székely szülőföldjéről és a katolicizmusról alkotott gondolatvilágát, akkor vegyük kezünkbe és olvassuk el emlékiratát, mert – mondását parafrazálva – abban le van írva, amikre egyébként emlékeznünk, vagy amit tudnunk kellene.