A Balassi Intézet karácsonyi ajándéka (Csoportos kiállítás a Bástya-házban)
A debreceni grafikusművészek Ajtósi Dürer Egyesületének csoportos kiállítása az Árkosi Kulturális Központ utolsó, a Balassi Intézet sepsiszentgyörgyi fiókjának pedig az első tárlata ebben az évben – mondta Kopacz Attila, az Árkosi Kulturális Központ vezetője tegnap este a Bástya-házban, átadva a szót Tamás Sándor megyeitanács-elnöknek, Damokos Csaba dizájnernek, és Szebeni Zsuzsának, a Balassi Intézet új helyi vezetőjének, akik megnyitották a tárlatot.
Bár rajzosztályba járt, és a legjobban a grafikát szerette, szakmailag nem igazán tudja méltatni a kiállítást – mondta Tamás Sándor –, ezzel együtt azonban azt gondolja, hogy a képzőművészet a lélek tolla, és bizonyos értelemben rokonság van a jó grafikus és a jó politikus között, mert a lélek megnyilvánulása kell legyen mindkettő hivatása. Hit nélkül álnokság, felszínes boronálás a munkájuk, csupán a hit tud olyan mély barázdákat szántani, amilyenek a Bástya-házban kiállított grafikákon is érződnek. A hittel való alkotás persze nagyon veszélyes, mégis csak így érdemes – tette hozzá a tanácselnök –, ezért azt kívánja Szebeni Zsuzsának is, hogy hittel vágjon bele az előtte álló évek munkájába Háromszéken, ahol erős alapokon áll a kulturális élet. A nemrég zárult és több fontos eseményt is magában foglaló negyedik Grafikai Biennálé után elmondható, hogy grafikai szempontból Szentgyörgy nagyon jó helyzetben van – mondta Damokos Csaba, a Képzőművészeti Szövetség helyi elnöke –, és ezt a gazdag kínálatot bővíti ez a mostani együttes kiállítás is. A debreceni művészek munkái azt bizonyítják, hogy egy adott környezet még a 21. században is meg tud határozni egy bizonyos trendet – fogalmazott, s kifejtette: a grafika igazi túlélő műfaj, mely a barlangrajzoktól napjainkig mindig sok mozgásteret engedett az alkotóknak. Örüljünk annak, hogy a Bástya-ház révén a városban még több kiállítótér van, és fogadjuk szeretettel a Balassi Intézet karácsonyi ajándékát – tette hozzá. 
Szebeni Zsuzsa végezetül megköszönte az illetékeseknek, hogy ebben a zsúfolt adventi időszakban is segítséget nyújtottak a kiállítás megszervezésében. Hangsúlyozta, hogy ilyenkor próbál visszanyúlni a klasszikus műfajokhoz, ami ezúttal azért is fontos, mert Sepsiszentgyörgyön, az alternatív művészet fellegvárában, ez színesítheti a palettát. Kijelentette, igyekszik majd segítséget nyújtani a helyi kulturális értékek gyarapításában, ahogy eddig is tette.
Nagy B. Sándor Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Szilveszteri vígjáték a pénzről
Ray Cooney kortárs brit drámaíró Zakariás Zalán által rendezett darabjával zárja az évet a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház társulata. A Pénz az égből című bohózat, amelyet ma este 18 órától a nagyteremben láthat a közönség, az álmokról szól, az új élet reményéről, valamint arról, hogy miként viszonyul az ember a soha vissza nem térő lehetőségekhez.
Az előadás szervezőelve a nevetés – hirdeti a színház honlapja – mely Peter Brook véleménye szerint nagyon mélyen és általánosan emberi, a megmenekülés eszköze és „a legnagyobb ajándék, amit az emberiség Istentől kapott”. A híres angol rendező szerint minden helyzetben – még a legeslegnagyobb rettegés közepette is – eljön a pillanat, amikor az ember nem veheti csakis és teljesen komolyan önmagát és az életét. Zakariás Zalán rendező lapunknak elmondta, hogy a pénz által megváltozó emberi értékrendek nagyon is aktuális témáját járja körül az előadás, és reményei szerint nem fog csalódni az a néző sem, aki kacagni, szórakozni vágyik, és az sem, aki mélyebb tartalmakra kíváncsi. Ray Cooney brit drámaíró Pénz az égből című bohózatában a középkorú Henry Perkins kishivatalnok születésnapi vacsorájára igyekszik haza, és a vonatról leszállva valaki másnak a táskáját veszi el, amelyben a szendvicse helyett vastag pénzkötegeket talál. Ez a temérdek pénz egyértelműen bűncselekményhez köthető, így Henry elhatározza, hogy lelép vele, még mielőtt a rendőrség meggyanúsítaná. Azonban előreláthatatlan események sora keresztezi a menekülni vágyó főhős útját, a félreértések hálójából pedig a maffia, rendőrség, haszonleső hivatalnokok, irigykedő barátok és rokonok nem engedik kiszabadulni. A pénz utáni hajsza lassan elképesztő méreteket ölt, a szereplők kifordulnak önmagukból, a naiv vígjáték pedig abszurd bohózattá változik. Az év utolsó éjszakájához ősi idők óta zajos, pompázatos felvonulások kapcsolódnak, az ostorpattogtatásból és dobverésből pedig máig megmaradt a felszabadulásra való igényünk – áll a színház közleményében. És mivel az ember minden időktől fogva közösségével együtt ünnepli az év utolsó napját, a Tamási Áron Színház társulata is fontosnak tartja, hogy szilveszter estéjén a közönségével, közösségével ünnepeljen. Az előadás szereplői: Szalma Hajnalka, Rácz Endre, Kónya-Ütő Bence, Pálffy Tibor, Szakács László, Benedek Ágnes, Nagy Alfréd, Fekete-Lovas Zsolt. Fordító, dramaturgiai munkatárs: Czegő Csongor, díszlet-, és jelmeztervező: Csiki Csaba. A szilveszteri előadást követően, január 3-án 19 órától tartják a Pénz az égből hivatalos bemutatóját, további előadások január 4-én és 19-én.
Nagy B. Sándor Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Élet a hajléktalanszállón
Még csak január elején járunk, de úgy tűnik, rég volt ilyen szép telünk, idén nincs okunk panaszkodni a hóra, fagyra. Azonban a szép tél relatív fogalom, egészen mást jelent nekünk – akik meleg szobából, az ablakon át szemléljük a tájat, és csak akkor vagyunk huzamosabb ideig a szabadban, ha például síelünk valahol –, s mást azoknak, akiknek nincs otthonuk, naphosszat róják az utcákat, és csak üzletekben, bárokban vagy a könyvtárban melegedhetnek meg kissé, ha elviselhetetlenné válik számukra a tél szigora. A sepsiszentgyörgyi hajléktalanok életébe nyújt betekintést beszélgetésünk Székely Róberttel, a hajléktalanszálló vezetőjével és a menedékhely lakóival.
Az intézmény
„Három és fél évvel ezelőtt kezdtük el mai formájában működtetni a hajléktalanszállót, azelőtt embertelen körülmények uralkodtak ebben az épületben – mondta Székely Róbert, aki a Máltai Szeretetszolgálat munkatársaként vezeti a sepsiszentgyörgyi menedékhelyet –, bárki jött-ment, ahogy kedve tartotta, a drogkereskedéstől a lakásmaffiáig minden volt, disznót árultak és pálinkát főztek az emeleteken.” Az akkori állapotokat úgy számolták fel, hogy a lakók egy részét kiköltöztették családokhoz, átvitték az Oltmező utcai szociális tömbházlakásokba, vagy a városban működő szociális szervezetek – Málta, Diakónia, Caritas, Vöröskereszt – közreműködésével bérelt lakásokban helyezték el őket. Amikor a városvezetés jelenlegi formájában kialakította az éjszakai szállót, a Máltai Szeretetszolgálatra bízta működtetését, mert nekik volt a legnagyobb tapasztalatuk a hajléktalanok ellátásában. Az új menedékhelyen 143 ember fordult meg máig, jelenleg 45 személy jár be naponta, ami jóval több, mint a nyári lakók száma, amely 25–30 körül mozog.
Az intézményt éjjeli szállóként engedélyeztették, tehát csak az éjszakát tölthetik bent a hajléktalanok: a téli időszakban délután hattól és nyolctól fogadják a lakókat, akik reggel hatkor, hétkor vagy nyolckor mehetnek ki. A rögzített időpontokra azért van szükség, mert valamelyest rendszerhez szoktatják a lakókat, és azért van több időpont, hogy elkerüljék a torlódást a bejelentkezésnél, étkezésnél, fürdőszoba-használatnál. Két éve működteti az intézmény télen a nappali melegedőt, ami azt jelenti, hogy naponta 12–14 óra között újra bejöhetnek a rászorulók, meleg teát fogyaszthatnak, tévézhetnek, és alkalomadtán a számítógépeket is használhatják. „A vendégeknek kötelező a fürdés, a ruhájukat, ágyneműjüket mi mossuk – magyarázta az intézményvezető –, ezenkívül próbálunk vigyázni az egészségükre, van orvosunk, pszichológusunk, szociális munkásunk, akik sokat segítenek. Igyekszünk elintézni nekik a szociális segélyt, rendben tartani orvosi papírjaikat, utánajárni a munkakönyvüknek, munkaéveiknek, ezenkívül önéletrajzokat írunk, munkahelyet keresünk nekik, visszaszerezzük az elveszett személyes igazolványaikat, és őrizgetjük ezek másolatait” – próbálta röviden összefoglalni az intézmény szociális utánkövetésnek nevezett tevékenységét Székely Róbert. Eddig huszonnégy személyt tudtak kijuttatni a rendszerből, akiknek szintén követik az életét.
A tél
Az átlagosnál több gond volt az idei télen – válaszolja arra a kérdésemre, hogy mennyire befolyásolja az emberek életét a hideg időjárás. Ittasan nem szoktak beengedni senkit, de télen kivételt tesznek: általában este tízkor, mostanában – a hidegek miatt – már kilenckor mindenkit beengednek, de aki ittas, annak nem jár semmilyen szolgáltatás, nem alhat az ágyában, elkülönítőben tölti az éjszakát. Ha hatkor vagy nyolckor ittasan érkezik valaki, ki kell mennie, és csak kilenckor jöhet be, miután a többiek elvégezték az esti teendőiket. Az eddigi években általában öt-hat-hét ember aludt az elkülönítőben, idén ez a szám 13–14-re ugrott, ami sok gondot okoz, egyesek annyira berúgnak, hogy fel kell hozni őket a lépcsőn, mert csak mászni tudnak. Ilyenkor hangosak, nehéz őket lefektetni, ablakok is törtek már, idén az is megesett, hogy rendőrt kellett hívni, amire korábban még nem volt példa. Keveset sem ihatnak? – kérdezném, de az intézményvezető megelőzi a kérdést, és elmondja, hogy azért nincs embertelen szigorúság ilyen szempontból. Amikor elkezdték a tevékenységet, nulla toleranciát hirdettek, de mégis próbálnak megértőek lenni. „Ha egész nap dolgozol valahol, és megkínálnak egy pohár pálinkával, érthető, hogy megiszod, de attól még nem hülye az ember – mondja Székely –, nyáron is elfogadható két sör, de több nem.” Letesztelték, kitapasztalták a viselkedésüket, csak akkor kell kimenniük, ha bizonyos határon fölül van az alkoholszint, ami adott esetben nemcsak a hideg miatt kellemetlen, hanem azért is, mert ilyenkor a matt részegekkel töltik együtt az éjszakát a többiek. Ezért általában az történik, hogy vagy nem isznak egyáltalán, vagy nagyon berúgnak, és csak kilenckor érkeznek. Az alkoholszondázás szúrópróbaszerűen történik, nem az a cél, hogy minél többen aludjanak az elkülönítőben, hanem, hogy meggondolják az alkoholfogyasztást, mert őket is kiszúrhatják.A nagy hidegek miatt pár napja meghosszabbították a nappali melegedő programját is, már tizenegytől bejöhetnek. Mégis, ilyen hidegben is vannak olyan hajléktalanok, akik az utcán élnek. Öt olyan emberről tudnak, aki kint alszik, és bár hetente járnak hozzájuk forró teával, pokrócokkal, és próbálják becsalni őket a melegbe, nem tudják rávenni, hogy beköltözzenek. Olyan is van, aki nyugdíjköteles lenne, de nincsenek iratai, s hiába segítenének elintézni a dossziéját, nem jön be. Csak ígérgetik, de nem mozdulnak a helyükről. Félnek a szabályoktól? Idegenkednek a társaságtól? Van, aki azt mondja, hogy nem akar korán kelni, de ha hajnali hatkor keresik, már nincs a helyén. Lehet, hogy egyszerűen nem akarnak alkalmazkodni, megszokták a szabadságot, s a jobb körülményekért sem hajlandóak lemondani róla. A hajléktalanszállón a lakók egészségére is vigyáznak, naponta C-vitamint kap mindenki, és különös gondot fordítanak a rendszeres orvosi vizsgálatra, hogy megelőzzék a betegségeket, járványokat. Ha gyengélkedik valaki, gyógyszeres kezelés is jár neki.A bentlakók
Beszélgetésünk végére egyre nagyobb zaj hallatszik a folyosóról, megérkezik a hatórás csapat. Kimegyünk közéjük, az intézményvezető bemutat nekik, én pedig megkérdezem, hogy bírják a hideget. Egy ideig mindenki hallgat, aztán szigorúan rám néz a mellettem álló mankós bácsi: „Olyan hideg van, hogy az ember nem bírja egyáltalán. Két órakor kiterelnek, ilyenkor beterelnek, s az ember meg van fagyva. Menni is alig tudok ezzel a bottal, mert az egész városban nem kapok egy nyavalya gumit a végire. A lábam le van vágva, s így kell rendezzem magamat...” „Zoltáni bácsi, szóba állna egy kicsit a fiatalemberrel az irodámban, amíg én megpróbálok keresni egy jobb mankót?” – szólítja meg Székely Róbert az egyik bácsit.A nyugdíjas
Zoltáni Ferenc készségesen bejön velem az irodába, és barátságosan válaszolgat a kérdéseimre. Korábban már lakott a menedékhelyen, de kiköltözött, két hónapja azonban kénytelen volt visszatérni, mert meghalt a házigazdája, ahol bérben lakott és a kertet gondozta. Kint általában barátokkal találkozik, akikkel beül kávézni valahová, esetleg kártyáznak, ha olyan helyet találnak. „Ha nyár volna, egy újsággal a kézben még a parkban is eltelne pár óra, de ilyen hidegben az ember csak tengődik, s vergődik” – magyarázza. Alkoholt is ihatna a barátaival, jegyzi meg, mert minden adott hozzá, de mivel a szállón ezt tiltják, nem vállalja. „Még délelőtt elmegy egy sör vagy egy stampedli, de több nem” – teszi hozzá. A hellyel nagyon meg van elégedve, örül a melegnek, tisztálkodási lehetőségnek, nem mer kockáztatni. Arra a kérdésre, hogy kikkel találkozik, azt válaszolja, hogy nyugdíjas „mobilásokkal”, akik közül már többen egyedül élnek. Ő is nyugdíjas, a különbség csak az, hogy neki nincs lakása. Olyan bárokba jár, ahol megtalálja a napi újságokat, azokat el szokta olvasni, aztán lassan elindul visszafelé, s ha még nincs ott az idő, újabb kávét is elfogyaszt valahol. A legtöbb helyen televízió is van, mondja, s a tél elől ilyen helyekre lehet behúzódni.
A nővendég
Bölöni Anna a következő alany, aki gyorsan elmondja, hogy ő jól érzi itt magát, nem akar ellenszegülni a főnökségnek, aztán máris továbbállna. – Hol tölti a napjait? – kérdezem tőle is, ő pedig elmondja, hogy vagy a leányának segít, akinek most született kisfia, vagy a nővére kislányára vigyáz, ezenkívül egy orvoshoz és egy idősebb hölgyhöz is szokott járni dolgozni. Nem sok nő lakik a hajléktalanszállón, jelenleg csak két állandó nővendég van. Egyesek csak néha mennek be, általában reggel, fürödnek, átöltöznek, majd távoznak, nem alusznak ott. Mint mondja, ő három éve lakik bent, de nagyon meg van elégedve a körülményekkel, azt is helyénvalónak találja, hogy „egy cseppet megbüntetik azt, aki megissza”. Ő megérti ezt, ezért igyekszik betartani a törvényeket, tiszteli Róbert urat és az egész személyzetet, mert mindenben kiszolgálják őket, mosnak rájuk, néha még ételt is szereznek nekik.A beteg
A harmadik vendégem Bálint Sándor, egy hosszú hajú, fiatalos arc, aki azzal kezdi, hogy osztálytársa volt az egyik kolléganőmnek az újságnál, aztán elmeséli, ő már huszonnégy éve él a Sing-Singben, ő a legöregebb lakó. Valamikor nagyon rossz volt itt az élet, mondja, mert mindenki tele volt tetűvel meg bolhával. Jobb így, mint amikor ötszázan voltak, „és Róbert főnökkel sincs baj” – teszi hozzá. Arra a kérdésre, hogy hová szokott kijárni, azt mondja mosolyogva: „valami paphoz járok fel, mert nekem is van egy négyéves teológiám, de nem tudtam elvégezni, mert lebetegedtem, s olyan betegségem van, hogy gyógyíthatatlan, rákom van...” Néha bevásárol a nénjének, elhányja a havat a háza elől. Nyáron mit szokott dolgozni? – kérdezem tőle, ő pedig azt válaszolja, hogy nem dolgozik, mert betegnyugdíjas, gyógyszereken él. „Nem tudom, más hogy van vele, de én már megszoktam a nyomorúságot – panaszolja –, mert valamikor egy lépcsőházban aludtam, a betonon, harminckét fokos hidegben, amit senki más nem élt volna keresztül, de én átéltem.” Reggelente onnan járt dolgozni – magyarázza –, este pedig hazament és lefeküdt a betonra. Ahhoz képest itt azért jó – fűzi hozzá.Miközben lekísért az intézményvezető, és az épülettel kapcsolatos általános problémákról mesélt, szúró pillantásokkal osont ki mellettünk Bölöni Anna. Ma véletlenül neki kellett belefújnia a szondába. Vajon hol tölti el az időt kilencig – kérdeztem magamban, miközben beültem a jéghideg autóba.
Nagy B. Sándor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Írónőkről filmvásznon (A magyar kultúra napja)
A magyar kultúra napja alkalmából szervezett sepsiszentgyörgyi rendezvények sorában kiemelt helyen említendő az a vasárnap este tartott, vetítéssel egybekötött szakmai beszélgetés, amely a magyar irodalom két méltatlanul elfeledett alkotójára, Ignácz Rózsára és Erdős Renée-re próbálta felhívni a figyelmet. Nehéz lenne kideríteni, hogy miért bánt velük olyan mostohán az utókor és az irodalomtörténet, de a Balassi Intézet, Magyarország Kulturális Központja és a Kónya Ádám Művelődési Ház közös kezdeményezése megpróbálta közelebb hozni őket az irodalomkedvelőkhöz.A Kónya Ádám Művelődési Házban tartott rendezvény első részében két huszonhat perces rövidfilmet láthatott a közönség az írónőkről, akik mindketten színésznőként kezdték pályájukat, majd beszélgetésre került sor, amelyben a filmek alkotói – Oláh Katalin rendező és Csukás Sándor operatőr – megosztották a résztvevőkkel a filmkészítéssel kapcsolatos élményeiket, de korábbi munkáikról, jövőbeni terveikről is meséltek. Erdős Renée-ről (1879–1956) többek között megtudhattuk, hogy nem volt ügyes színésznő, de a verseit első perctől szerették az olvasók, regényíróként pedig még nagyobb népszerűségnek örvendett. Bár első verseskötetét őszintesége, szókimondása miatt fiatal lányoknak nem ajánlotta a korabeli kritika, az első világháború után olyan felkapottá vált, hogy eladott könyveiből a sokszorosát kereste annak, ami az általános megélhetési minimumot jelentette a korabeli Budapesten. Mint megtudhattuk, Babits őt tartotta egyik példaképének, Bródy Sándorral botrányos szerelmi viszonyt folytatott, kétszer is férjhez ment, és bár fiatal korában felvette és buzgón gyakorolta a katolikus hitet, született zsidó lévén nem mentesült a zsidóüldözés alól.
Az Ignácz Rózsáról (1909–1979), a kovásznai származású, erős református gyökerekkel rendelkező írónőről – éppen ma 108 éve született – készült filmből ugyancsak sok új információt ismerhetett meg a közönség, például azt, hogy egyéni előadásaival színésznőként is sikeres volt, és annak ellenére mostohán bánt vele az irodalomkritika, hogy az ő korában már nem számított különlegesnek az írónőség. Erdélyben nem tartották igazán erdélyi írónak, Magyarországon pedig határon túli volt, talán ezért nem kapta meg életműve azt a figyelmet, amelyet megérdemelt volna. Saját bevallása szerint papíriszonya volt, mégis nagyon sokat írt, 1940–47 között, hét év alatt tizenkét prózakötete jelent meg. Mint elhangzott, természete és írásművészete is férfias elszántságról tanúskodott, írói munkájában pedig a „felcsigázottság” érdekében folytatott egészségtelen életmódot találta a legkellemetlenebbnek.Mindkét film irodalom- és színháztörténészek, írók, korabeli írótársak és közeli családi barátok méltatásai, visszaemlékezései alapján készült, ezek mellett pedig természetesen a bemutatott szerzők műveiből is hangzottak el idézetek, Erdős Renée alakítója Pető Kata, Ignácz Rózsáé pedig Török-Illyés Orsolya. Amint az alkotókkal folytatott beszélgetésekből kiderült, korábban Bánffy Miklós, Kós Károly és Kemény János életéről, munkásságáról is forgattak filmeket, és mivel ők pestiek, elfogultság nélkül, csupán szakmai szempontok alapján közelítettek a bemutatott életpályákhoz. Az is elhangzott: a filmek elkészítésének egyik fő szempontja az volt, hogy felkeltse a fiatalok érdeklődését, ezért igyekeztek izgalmas képekkel oldani a monológok egyhangúságát, további hasonló produkciók készítése mellett pedig az is fontos céljuk, hogy minél szélesebb körben népszerűsítsék eddigi filmjeiket.
Nagy B. Sándor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Nem futja a színházi bérek emelésére (Sepsiszentgyörgy)
Nehéz helyzetbe hozta az önkormányzatokat a kormány a művészeti intézmények alkalmazottjainak béremelésével – forrást ugyanis nem rendelt az intézkedés mellé, és ez Sepsiszentgyörgy elöljáróinak és a színházak vezetőinek nagy fejtörést okoz, a pénzt ugyanis a fejlesztésektől, beruházásoktól kell elvonni.  
A sepsiszentgyörgyi színházak – a Tamási Áron és az Andrei Mureşanu nevét viselő intézmények – vezetőivel Sztakics Éva alpolgármester tárgyalt. Elmondta, hogy a béralap ötvenszázalékos emelését nem tudják biztosítani, húsz százalékot ajánlanak, elosztásukra pedig a menedzsereknek kell megoldást találni, például az alkalmazottak egyéni teljesítménye szerint. Az egységes béremelés nagy aránytalanságokhoz vezethet, és nem is tűnik igazságosnak. Sztakics Éva hangsúlyozta: nem a béremelés szükségességét vitatják, a mikéntjével kapcsolatosan merültek fel kérdések. A nemzeti színházakat a művelődési minisztérium tartja fenn, de Sepsiszentgyörgyön saját költségvetésből kell előteremteni a pénzt, és ez nem egyszerű, hiszen az ötvenszázalékos ráadás összege magasabb, mint a városháza egész béralapja. De nem csupán a forrásokkal van gond, az elképzelés is meglehetősen átgondolatlan: mivel a béremelés a kisegítő személyzetre is vonatkozik, az adminisztratív munkakörben dolgozókra azonban nem, ebből furcsa helyzetek adódnak majd: egy kisegítő alkalmazott nagyobb havi bért kaphat, mint egy felsőfokú végzettségű hivatalnok, egy színész pedig például a polgármesternél is többet vihet haza, akkor is, ha fellépéseinek száma, szerepeinek súlya ezt nem indokolja. Ez nem tűnik igazságosnak, ezért kérik a színházi vezetőket egy többlépcsős bérrács kidolgozására.
Bocsárdi László, a Tamási Áron Színház igazgatója lapunknak elmondta, ez a döntés veszélyezteti az intézmény működését, mert bár a törvény kötelezi a színház vezetőségét a fizetésemelésre, a városi tanács nem tudja biztosítani számukra a szóban forgó összeget. Mint mondta, gondolkoznak a megoldáson, de jelen pillanatban még nem látnak olyan lehetőséget, amely minden érintett számára elfogadható lenne. A városi tanács részéről érkezett felvetéssel kapcsolatosan megjegyezte: ő megérti, hogy nehéz helyzetben van az önkormányzat, és nem tud húsz százaléknál többet felajánlani, de jelenleg semmilyen más anyagi forrás nem áll a színház rendelkezésére, hogy pótolja a hiányzó harminc százalékot. Bocsárdi azt is kifejtette, nincs arra lehetőségük, hogy máshonnan megvonjanak pénzeket, elbocsátani pedig senkit nem tudnak, mert a korábbi hasonló állami döntésnél olyan kemény leépítést eszközöltek, hogy jelenleg is túl kevés a személyzet ahhoz képest, amilyen munka folyik az intézményben, vagy ahány emberre normális körülmények között szükség lenne. Mint mondta, jelenleg is zajlanak a tárgyalások, a várossal közösen próbálnak megoldást találni a helyzetre.
Anna Maria Popa, az Andrei Mureşanu Színház igazgatónője szerint súlyos törvényhibáról van szó, mert ha nem mondja meg a törvényhozó, hogy milyen pénzből lehet alkalmazni a jogszabályt, akkor az semmit sem ér. „Csak rossz döntésről lehet szó, amikor kötelezzük a fizetésemelést, de nem érdekel, hogy annak terhét ki állja, vannak-e valós esélyei a gyakorlatba ültetésnek” – méltatlankodott az igazgatónő. Mint mondta, nem látja a kiutat ebből a helyzetből, mert bár teljesen megérti a helyi tanács aggályait a fizetésemelés anyagi fedezetének hiánya miatt, az alkalmazottak a törvény értelmében joggal várnak el nagyobb fizetést. Az adott lehetőségek az intézményvezetőket is kilátástalan helyzetbe hozták – mondta –, mert nekik kellene megoldást találniuk a helyzetre, egyelőre péntekig kaptak határidőt a város vezetőségétől arra, hogy elkészítsék az új büdzsét, és adott esetben intézményeik működésének új szerkezeti felépítését. „Mert ugyan nem szívesen beszélünk erről, de ebben a helyzetben ha valahol növelünk, akkor máshonnan vágni kell, bármilyen nagy teher ez számunkra” – fogalmazott Anna Maria Popa. Az igazgatónő szerint amiatt is kényes a helyzet, hogy a román színház társulatának a Tamási Áron Színház társulatához képest is rendkívül alacsony a bérezése, és színészeik valóban teljes joggal megérdemelnék a fizetésemelést. Az a lehetőség is felmerült, hogy kérvényben kérjék az alkalmazottak a kisebb fizetésemelést, de ez törvénybe ütköző lenne, a munkavállaló akarata ugyanis nem írhat felül egy érvényes jogszabályt. „Próbáljuk a fenntartókkal közösen megtalálni a legjobb megoldást, de egyre inkább úgy tűnik, ennek a törvénynek a hátrányai sokkal nagyobbak lesznek, mint az előnyei, amit a bukaresti törvényhozók felelőtlenségének köszönhetünk” – tette hozzá az igazgatónő. Márton Imola, az M Stúdió művészeti vezetője szerint a mozgásszínház társulatának is jól jönne a béremelés – hisz az ő színészeik is nagyon alacsony fizetésekért dolgoznak –, de megérti a törvény visszásságaiból fakadó nehéz helyzetet, és bízik abban, hogy a színház gazdasági vezetői megtalálják majd a mindannyiuk számára optimális lehetőséget.
Demeter J. Ildikó, Nagy B. Sándor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hétköznapi tapasztalataink és az értelmezés (Könyvbemutató Sepsiszentgyörgyön)
Veress Károly kolozsvári filozófus, egyetemi tanár Ami megtörténik velünk (2014), A nyelv teremtő erejéről (2015), valamint a Lehet-e másként élni? (2016) című köteteit mutatták be csütörtökön este a Bod Péter Megyei Könyvtár olvasótermében, a szerzővel Incze Éva filozófiatanár és Csergő Antal könyvtáros beszélgetett.
„Mindhárom kötet a hermeneutikával, a megértés, értelmezés tudományával foglalkozik, és valamilyen módon kötődik Gadamerhez, Heideggerhez” – indította a beszélgetést Csergő Antal könyvtáros, aki maga is filozófia szakot végzett, és aki az Ami megtörténik velünk című tanulmánykötetet mutatta be röviden a hallgatóságnak. Mint elmondta, maga a megértés is megértésre szorul, ezek a tanulmányok pedig a megértés problematikáját követik nyomon olyan fogalmak nyomán, mint a távolság vagy a hozzátartozás, ami a szó metafizikai értelmében a lét és az igazság közötti transzcendentális viszonyt jelenti.
Csergő Antal kérdései nyomán Veress Károly a hermeneutikáról mint a hagyomány értelmezéséről beszélt, elmondta, hogy a távolság, hozzátartozás, végesség, odafordulás és igazság-igazságtörténés problémái a filozófiai hermeneutika alapkategóriái, hogy ezek vizsgálatát kutatási projektek során többnyire doktoranduszokkal végezte, ez idő alatt készült tanulmányaiból álltak össze a most bemutatott kötetek. Ha valamit túl közel vagy túl távol tart magától az ember – mondta –, nem látja világosan, optimális távolságba kell helyeznie tehát, amelyben a legjobban látszik a dolog maga, ezért a tapasztalat egyik nagyon értékes alapkategóriája a távolság kérdése. A hozzátartozás is ilyen: a nagyon elvontnak tűnő gondolatokat, értelmi összefüggéseket a mindennapi nyelv hordozza magában, amely úgy tartozik össze az átfogó értelem-összefüggésekkel, mint a papírlap két oldala. A hagyomány és annak állandó újraértelmezése kapcsán a hermeneutika és a fenomenológia nehezen összeegyeztethető problémafelvetéseinek parttalan vitájába is belefutott Veress Károly és Csergő Antal, mely vitát a nyelvi hagyomány kérdésköre felé kitolva A nyelv teremtő erejéről című kötet gondolatkörét is érintette a szerző.
A Lehet-e másként élni? című tanulmánykötetet – amely többnyire életgyakorlati kérdésekről szól – Incze Éva mutatta be, aki elmondta, a kötetben megjelenő tanulmányok egységét az a vizsgálódó attitűd és megértésre való törekvés adja, mely az aktuális tapasztalatok hátterében bontakozik ki, ilyen gondolatok nyomán: akarjuk-e a saját életünket élni, de milyen összefüggés van az élet és a saját fogalmak között, kiválthatnak-e a válságtapasztalatok valamiféle új életviteli beállítódást, milyen szerepe van az intézményeknek az éltünkben, és hogyan lehet meghaladni a merev intézményi struktúrákat, milyen szemléletváltást kínálhat az idegenség tapasztalata számunkra, milyen valós lehetőségek nyílnak a szabad, felelős, autentikus emberi élet számára... Incze Éva kérdésére válaszolva a szerző kifejtette: minden új tapasztalati helyzetben saját magunkkal szembesülünk, és ahhoz, hogy például az idegenség kérdéséhez helyesen viszonyuljunk, saját szempontjai szerint kell megértenünk az idegent.
Nagy B. Sándor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az özvegyek mint hősök
A sepsiszentgyörgyi Balassi Intézet – Magyarország Kulturális Központja idén kiemelt kulturális rendezvénysorozattal tiszteleg az 1848–49-es forradalom és szabadságharc emléke előtt, melynek részeként tegnap délután a Szabadság téren tartották a Carola Egyesület által kezdeményezett Hátrahagyottak emlékezete című rendkívüli kültéri tárlat megnyitóját. A kiállítás a szabadságharc aradi mártírjai után maradt özvegyek sorsával foglalkozik.
Az érdeklődőket Szebeni Zsuzsa, az intézet vezetője köszöntötte, aki elmondta, azért nagy öröm számára ez a kiállítás, mert a forradalom azon résztvevőinek állít emléket – honleányoknak és gyermekeknek –, akikről gyakran megfeledkezünk.
Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusa részéről Kőrösi Viktor Dávid konzul szólt az egybegyűltekhez, aki szerint a bemutatott életutak két dologra tanítanak meg bennünket: arra, hogy meg kell becsülnünk a családunkat, szeretteinket – ugyanis csak rajtuk keresztül kaphatunk erőt a hétköznapok küzdelmeihez –, és arra, hogy a szülőföld és a szabadság védelméhez, a szimbólumainkért, anyanyelvünkért való kiálláshoz nélkülözhetetlenül fontos a honleányok életéből is sugárzó bátorság. A család és a nemzet elválaszthatatlan egymástól, mondta a konzul, „a család jóléte egyben a nemzet jóléte, prosperáló család nélkül nincs prosperáló nemzet, de egyén sem” – fogalmazott.
Kőrösi Viktor Dávid konzul után Molnár-Bánffy Kata, a kiállítás ötletgazdája és támogatója szólalt fel, beszámolt arról, hogy a történészek, fotósok, grafikusok munkájának közreműködése nyomán létrejött kiállítást 2015. október 6-án mutatták be először Budapesten a honvédelmi minisztérium felkérésére. Mint elmesélte, amikor a felkérés érkezett, már régen foglalkoztatta a történelem női szemmel való láttatása, de nagyon nehéz volt az özvegyek mint hősök koncepciójának az elfogadtatása a megbízókkal. Az ötletgazda a kiállítást létrehozó Carola Egyesületet is bemutatta röviden a közönségnek, mely egyesület Bornemiszáné Szilvássy Karoláról, Bánffy Miklós múzsájáról kapta a nevét, és amelynek tagjai között olyan „talpraesett nők” vannak, mint Szebeni Zsuzsa, Ugron Zsolna vagy Gergely Erzsébet, a Házsongárdi temető őrangyala. Mint mondta, az aradi hősök mellett igazi nagy formátumú nőket találtak, akik kivétel nélkül mindnyájan érdemesek arra, hogy az utókor emléket állítson nekik. A vértanúkból tizenegy volt nős, ennek a tizenegy nőnek az életútját mutatják be a rövid szövegek, melyek Hernádi Zsolt történész munkáját dicsérik.
A téren látható forgó pilonokon modellek személyesítik meg a nőket, akiket egyik oldalon életük teljében, díszruhában, a másik oldalon pedig gyászruhában, már özvegyként láthatunk. Azokról a honleányokról, akikről nem készültek fotók, a háttérben látható nagy közös pannón olvashatnak az érdeklődők. Az életutakat bemutató szövegekből kiderül, hogy a forradalom után mindegyik özvegy és gyerekeik is életük végéig hordozták férjük, vőlegényük, édesapjuk tragédiájának lelki és fizikai terheit, sokszor a legnehezebb körülmények között.
Nagy B. Sándor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Berde Mózsa közénk érkezett
Berde Mózsa egykori kormánybiztos, a háromszéki önvédelmi harcok szellemi vezetője szobrát tegnap délután leplezték le Sepsiszentgyörgyön, az Erzsébet park egyik központi helyén, a Bod Péter Megyei Könyvtár felé vezető lépcsősor előtt. A szoboravató ünnepségen Egyed Ákos történész, akadémikus méltatta Berde Mózsa életútját, majd a szentivánlaborfalvi Berde Mózsa Általános Iskola diákjainak ünnepi műsorát és Kovács István unitárius lelkész imáját-áldását hallgatta meg a népes gyülekezet.
„Az igazi példakép nem bálvány, hanem olyan személyiség, aki tevékenysége, társadalmi hatása, magatartása alapján mérce minden ember számára” – közölte nyitányként Nagy-Kopeczky Kristóf műsorvezető, emlékeztetve, hogy Berde Mózsa alakjában igazi példaképet tisztelhet Háromszék népe, majd Antal Árpád polgármester, Bálint Benczédi Ferenc, az erdélyi unitárius egyház püspöke és Kisgyörgy Zoltán helytörténész leleplezte Berde Mózsa szobrát. A szobor – amelyet a sepsiszentgyörgyi Hármas Alapítvány a helyi önkormányzat segítségével állíttatott – Harmath István székelyudvarhelyi születésű, Baján élő és alkotó szobrászművész alkotása, és Lakatos Pál Sándor szatmári származású kecskeméti szobrász, vállalkozó öntödéjében készült.
Egyed Ákos történész összefoglalta Berde Mózsa életének mindazon eseményeit, amelyek által a Laborfalván régi unitárius katonacsalád sarjaként született politikus az 1848-as forradalom és szabadságharc egyik vezető személyiségévé vált, elmondva, hogy Berde jogtudományt végzett, de a szó legjobb értelmében vett politikus volt, aki azt vallotta és hangoztatta: „legyünk igazságosak, mert ez a legjobb politika”, és ehhez az elvhez igazodott ő maga is képviselőként, Háromszék önvédelmi harcának választott vezetőjeként, majd nagyszebeni kormánybiztosi tisztségében is. A történész szerint az agyagfalvi gyűlésen ő volt egyik kezdeményezője a székely határőrség elszakadásának a császári hadparancsnokságtól, támogatta gróf Mikó Imrét abban, hogy békés felhívást intézzenek az erdélyi románokhoz, szászokhoz, később pedig, a harcok sikerében döntő tényező volt jó együttműködése Gábor Áronnal. Mindezeken túl egyik fő érdeme az volt, hogy létrehozta a társadalom egységét, fontos lépéseket tett annak érdekében, hogy megszűnjön a székely társadalom évszázados rendi megosztottsága. „Mához szóló üzenete, hogy minden körülmények között keresni kell a megmaradás eszközeit és lehetőségeit” – összegzett a történész.
Kovács István, a sepsiszentgyörgyi unitárius egyházközség lelkésze fohászában ezekkel a szavakkal zárta a szoboravató ünnepséget: „Emberi létünk véges, de álmaink, eszményeink, szabadságvágyunk örökkévaló. Ez a legyőzhetetlen lélek ölt újból és újból testet emberek fölé emelkedő, kimagasló szobrokban és a szobrokra feltekintő csecsemőkben, gyermekekben, akik újból és újból megtanulhatják általuk, hogy a szabadság elvehetetlen, hogy a szabadon született ember gerince hajthatatlan.”
Nagy B. Sándor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A magyar zászlót és címert ünnepelték Sepsiszentgyörgyön
Igazán méltóképpen ünnepelhették meg március 16-át, a magyar zászló és címer napját mindazok, akik csütörtök délután részt vettek Szekeres Attila István heraldikus, az Erdélyi Címer- és Zászlótudományi Egyesület elnöke előadásán a Székely Nemzeti Múzeum Bartók Termében. A Magyarország címere és zászlaja című előadás időrendben követte végig magyar jelképeink fejlődéstörténetét, több tévhitre is rávilágítva.
2014 decemberében határozott úgy a magyar Országgyűlés, hogy március 16. napját a magyar zászló és címer napjává nyilvánítja tiszteletadásként azok előtt, akik e zászló és címer alatt harcolva életüket, szabadságukat adták, vagy bármilyen sérelmet, hátrányt szenvedtek a magyar nemzetért. Az új ünnepnap bevezetése annak az 1848-as törvénynek az emlékére is történt, melynek határozata szerint „ősi jogaiba visszaállíttatik a nemzeti szín, és ország czímere”, hogy azt minden magyar hajó, a nyilvános ünnepek alkalmával pedig a középületek s közintézetek is használják. Szekeres Attila István a nevezett határozat kapcsán egy érdekes cikkelyre is felhívta a figyelmet előadásában, mely azt bizonyítja, hogy a negyvennyolcas forradalmárok jóval európaibb módon gondolkoztak, mint a jelenkori bukaresti kormányok, prefektusaikkal: „egyébiránt a kapcsolt Részeknek szabadságukban hagyatván, hogy az ország színei és czímere mellett, saját színeiket és czímerüket is használhassák”.
A heraldikus a már megszokott módon, vetített képek segítségével mutatta be, hogy a különböző magyar királyok hogyan használták zászlóikon, pénzérméiken, egyes épületek bizonyos elemein a címert, hogy a magyar zászló díszítése, színei, címerének összetétele hogyan változott annak függvényében, hogy éppen ki volt Magyarország királya, s mely más államnak is volt egyben uralkodója, és hogy az ország területe miként változott az évszázadok során. Amint megtudtuk, a kettős kereszt nem III. Béla idejében (1172–1196) jelent meg, mint ahogyan elterjedt, hanem I. András korában (1046–1060), és IV. Béla uralkodása idején (1235–1270) állandósult, a vörös-ezüst sávozott címer Imre király 1202-es aranybulláján jelent meg először, és valójában ettől kezdve állandósult, Magyarország címere pedig a ma ismert és elfogadott alakban a Szent Koronával 1618-ban jelent meg először. A sávozott jelkép az Árpád-ház címere, a kettős kereszt a királyi hatalmat jelképezi.
Igazán méltóképpen ünnepelhették meg március 16-át, a magyar zászló és címer napját mindazok, akik csütörtök délután részt vettek Szekeres Attila István heraldikus, az Erdélyi Címer- és Zászlótudományi Egyesület elnöke előadásán a Székely Nemzeti Múzeum Bartók Termében. A Magyarország címere és zászlaja című előadás időrendben követte végig magyar jelképeink fejlődéstörténetét, több tévhitre is rávilágítva.
Az előadásból és az azt követő hozzászólások-kérdések nyomán kialakult élénk beszélgetésből kiderült, sok tévhit kering a köztudatban nemzeti jelképeinkkel és azok szimbolikai jelentéseivel kapcsolatosan, a zászló és a címer egyes elemeinek megjelenéséről sokkal kevesebb információ maradt fenn, mint amennyit az utókor ezekbe belemagyarázott. Azonban, ha a jelképekből nem is lehet mindent kiolvasni, ami jellemez bennünket, ezek folyamatos változásán, alakulásán keresztül a teljes magyar történelmet végigkövethettük Szekeres Attila István előadásában. Múltunk ismerete pedig minden bizonnyal segít abban, hogy tisztábban lássuk a jelent, jövendőt. Nagy B. Sándor
Háromszék
Erdély.ma

Utcán a bábszínház
Bábszínház a periférián címmel tegnap két különleges eseménnyel ünnepelte a bábszínház világnapját a Cimborák Bábszínház társulata: A három kismalac című szabadtéri bábjátékot délelőtt a Csíki negyedi Bertis üzlet előtt, délután pedig az Állomás negyedben, a Piac melletti játszótéren adták elő, mindkettőt népes közönség előtt. Az eseményről a bábszínház vezetőjét és az előadás rendezőjét kérdeztük.
Az Erzsébet parkban tartott tavalyi sikeres szabadtéri rendezvények (bábinstalláció és bábsimogató) után idén úgy döntött a társulat, hogy a perifériára is kiviszi a bábszínházat – mondta el lapunknak Péter Orsolya, a társulat vezetője, aki szerint elsősorban arra törekedtek ezzel a kezdeményezéssel, hogy azokhoz a gyerekekhez is eljuttassák ezt a fajta élményt, akiknek valószínűleg ritkábban van alkalmuk színházi előadásokkal találkozni. Az előadásoknak igen pozitív fogadtatása volt mind a gyerekek, mind a felnőttek körében, a zajos-látványos, vidám esemény másfajta hangulatokat teremtett az említett tereken, mint amit megszoktak az emberek. A közeljövőben is sokat szeretnének szabadtéren játszani, annál is inkább, hogy a társulat teremproblémái továbbra is adottak. „A világnap célja, hogy jobban felhívja az emberek figyelmét a bábszínházra, mely nem a színház kicsinyített változata, hanem egy önálló műfaj, ami felnőtteknek-gyerekeknek egyaránt szól” – nyilatkozta lapunknak a társulatvezető. Az előadás alapkoncepciója az volt, hogy bármilyen térben játszható legyen, mivel már lassan egy éve nincs állandó játszóhelye a társulatnak – mondta Nagy Lázár József bábszínész, az előadás rendezője. „A tavasz első napja, a bábszínház világnapja és ez a napsütés jó alkalom arra, hogy kihozzuk az előadást, melynek kulcsa éppen ez a kettősség: most úgy kell játszani, hogy kicsit vásári színjáték legyen, mert ez elengedhetetlen a szabadtéri előadások sikeréhez, adott esetben pedig a legintimebb stúdiótermi körülmények között is élnie kell” – fogalmazott, hozzátéve, hogy legközelebb Szent György Napok alkalmából lesz látható szabad téren A három kismalac a Múzeumkertben. Idei bábszínházi világnapi üzenetében Nancy Lohman Staub, a Nemzetközi Bábosok Szövetsége Végrehajtó Bizottságának tagja, a Bábművészeti Világenciklopédia egyik főszerkesztője úgy fogalmazott, hogy az internet által kínált népszerűség számtalan lehetőséget nyújt különböző együttműködések létrehozására a közös cél érdekében, mely egymás jobb megértése lenne a bábjáték formanyelvén keresztül. A jó együttműködéseken túl azonban csak akkor beszélhetünk megértésről, ha nyitunk egymás felé és kíváncsiak vagyunk egymásra. A Cimborák Bábszínház újra és újra nyit felénk, kérdés, hogy mi kíváncsiak vagyunk-e arra, amit teremhiányban és emberhiányban is immár egy évtizede kínál nekünk.
Nagy B. Sándor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Nagyváradi könyvbarátok Sepsiszentgyörgyön
Kevesen voltak jelen a nagyváradi Várad folyóirat és a Holnap Kulturális Egyesület csütörtöki könyvbemutatóján az Árkosi Művelődési Központ sepsiszentgyörgyi, Olt utcai székházában, de akik ott voltak, minden bizonnyal jól érezték magukat. Simon Judit, a Holnap Kulturális Egyesület elnöke és Szűcs László, a Várad folyóirat főszerkesztője több általuk kiadott kötet mellett a Várad folyóiratot, a Biharország havilapot és a Holnap magazint is bemutatta röviden, nézői kérdésekre válaszolva pedig a könyvkiadással kapcsolatos személyes élményeikről meséltek a jelenlévőknek.
Amint a házigazda Szebeni Zsuzsa, a Balassi Intézet sepsiszentgyörgyi Magyar Kulturális Központjának vezetője elmondta, a nagyváradi vendégek mostani és májusban sorra kerülő következő szentgyörgyi bemutatkozásának célja, hogy a két város közötti kommunikáció felerősödjék, megismerje a közönség a fontos kezdeményezéseket, amelyek kapcsolódnak az erdélyi vagy akár az egyetemes magyar kultúrához. Nagyvárad és Sepsiszentgyörgy bizonyos szempontból hasonló helyzetben érte meg a rendszerváltás időszakát, nem voltak olyan kulturális intézményeik, mint amilyenekkel Kolozsvár vagy Marosvásárhely rendelkezett, például nem volt hagyománya ezekben a városokban a könyv- és folyóirat-kiadásnak – mondta el Szűcs László, majd röviden összefoglalta a nagyváradi sajtókiadás történetét a múlt század eleji első kezdeményezésektől, a Tavasz és a Magyar szó megjelenésétől napjainkig, külön kiemelve a Holnapot, amely folyóiratnak indult volna, de végül csak két antológia lett belőle, és a Kelet-Nyugatot, mely 2002-es újraindulásakor a Várad nevet kapta. Mint mondta, ez a név kicsit behatárolja, lokálissá teszi, de a lap azért igyekszik egyetemes értékeket képviselni. A Várad kiadó mint kulturális közintézmény és a Holnap Kulturális Egyesület civil kezdeményezés jóvoltából a könyvkiadás is működik Nagyváradon, többnyire ugyanazokkal a munkatársakkal. A Holnap indulásáról Simon Judit elmondta, hogy a Riport Kiadó jogutódjaként jött létre, és jól meghatározott célja, hogy fiatal, kezdő szerzőket támogasson a jövő magyar irodalma felé tekintve, amint az egyesület tudatosan választott neve is mutatja.
A bemutatott kötetek között Gálfalvi György Kacagásaink című, Securitatéval kapcsolatos emlékiratairól, Gittai István Létesszencia című verskötetéről, Fábián Sándor válogatott verseit tartalmazó kötetéről, Móra László két legendás romániai magyar labdarúgó-mesteredzőről, Kovács Istvánról és Jenei Imréről szóló portrékötetéről, egy erdélyi és partiumi újságírók által készített temesvári riportkötetről, Szilágyi Aladár kortárs magyar történészekkel készült interjúkötetéről, Péter I. Zoltán Régi képeslapok, régi történetek című helytörténeti munkájáról, Tóth Ágnes A halál katlanában című második világháborús dokumentumkötetéről, Demény Péter Sünödi és a trallalla című karcolatairól, Hajós Erika Tilinkóci és a muzsikobold című mesekönyvéről, a Karácsony Benő életművét tartalmazó sorozatról és Kinde Annamária utolsó verskötetéről meséltek a vendégek, majd néhány rövid verset is felolvastak a hallgatóságnak. A könyvbemutató vége közvetlen hangulatú beszélgetéssé oldódott, mely során különböző Nagyváradon szervezett, irodalommal kapcsolatos rendezvényekről – vitaszínházi estről, a Holnap Feszt nevű összművészeti fesztiválról, a Nagyváradi Könyvmaratonról – és a kiadott könyvek szerkesztéséről, terjesztéséről, eladásáról is megtudhattunk pár érdekességet.
Nagy B. Sándor / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az emlékezés egy büfé
Philter-projekt: kánonformáló erdélyi előadások
Kánonformáló erdélyi magyar színházi előadások – ez volt a tematikája a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem által szervezett konferenciának. A rendezvényen a 2013 óta budapesti szakemberek kezdeményezésére folyó, Philter-projekt című színháztörténeti kutatás eredményeit jelenítették meg az előadók múlt hét péntekén. Az egész napos eseménysorozaton kánonformáló erdélyi előadások kerültek bemutatásra a Stúdió Színház előcsarnokában, olyan rendezőktől, mint Harag György (Egy lócsiszár virágvasárnapja, Az ember tragédiája), Antal Pál (A kék madár), Tompa Miklós (Pompás Gedeon), Bocsárdi László (Übü király), Parászka Miklós (A vihar), Tompa Gábor (A buszmegálló, Godot-ra várva), Barabás Olga (Don Juan) és Victor Ioan Frunza (Rosen-crantz és Guildenstern halott).
Az előadásokon (Jákfalvi Magdolna-Kékesi Kun Árpád: Erdély. Philther. Színháztörténet. Kovács Levente: Az ember tragédiája, 1975. Lázok János: Egy lócsiszár virágvasárnapja, 1975. Novák Ildikó: A kék madár, 1982. Boros Kinga: Pompás Gedeon, 1983. László Beáta: Übü király, 1986. Ungvári Zrínyi Ildikó: A vihar, 1988. Albert Mária: A buszmegálló, 1989. Balási András: Don Juan, 1997. Nagy B. Sándor: Godot-ra várva, 2005. Varga Anikó: Rosencrantz és Guildenstern halott, 2010) időhiány miatt sajnos nem tudtunk részt venni, ellátogattunk azonban a délutáni kerekasztal-beszélgetésre, amelynek központi témájaként a színházi emlékezetet jegyezték a szervezők.
Az előcsarnokban zajló szabad beszélgetésen Ungvári Zrínyi Ildikó vállalta a moderátor szerepét, az első kérdése az volt, hogy mennyire fontos a kutatók, szakma, kritikusok szemszögéből a színházi emlékezet?
Válaszában Kovács Levente érdekes megközelítésben szólt a színházi emlékezetről és annak csavaros mivoltáról. – Húsz évig vezettem jegyzőkönyveket tanszékülésekről, szemléltető főpróbákról. A csalás abban állt, hogy ha valami keményebb dolog hangzott el, azt én finomítottam, mert eredeti tartalmukban felértek volna egy denunciálással. Ezért kellő forráskritikával kell élni a régi jegyzőkönyvek kutatásánál. Volt, amikor egyesek rosszindulatúan az elhangzottaknál keményebb dolgokat írtak bele ezekbe a jegyzőkönyvekbe. Sok nagy rendező nem akart írással foglalkozni, ezért a hatvanas évek elején álneve voltam több jeles professzornak, például Harag Györgynek. Megtörtént, hogy tudatták, az ideológiai munkát ellenőrző brigád érkezik az intézetbe, nekünk pedig nem voltak munkaterveink. Két éjszakán keresztül dolgoztam: csináltam két félévi munkatervet, tíz jegyzőkönyvet. Egy szó sem volt igaz belőle. Bevették. A kérdésem: ha egy ifjú kutató elvállalja, hogy a főiskola történetéről írni fog, vajon ki tudja deríteni, hogy mindez nem volt igaz? Mert itt még sok kikutatnivaló lesz. Haragot naponta felhívták a megyei pártbizottsághoz, ahonnan néha igen gyűrötten jött vissza. Ezek a stresszek benne voltak a munkában, és soknak nincs nyoma, csak az emlékezés, az oral history áll a rendelkezésünkre. Ezeket a dolgokat is fel kell kutatni, addig, ameddig élnek olyan emberek, akik emlékeznek rájuk. Ezt szeretném javasolni: meg kell keresni, hogy hogyan látta mindezt az, aki például egy gyűlésen mondott valamit, utána pedig mást gondolt. Ilyen volt a Szabó Lajos csele is: párttagot csinált azokból, akiknek semmi közük nem volt a kommunizmushoz, és ezáltal megvédte a színház és az iskola autonómiáját. Nálunk ez egy felkészített, ötödik hadoszlop volt. Ezeket az árnyaltságokat figyelembe kell venni – Vásárhelyen például négy nagyon rendes gyárigazgató volt: kommunista igazgatók voltak és közben rengeteget tettek a magyarság megmaradásáért, azért, hogy ne lehessen például az üzemeket elrománosítani. Funkció kellett ahhoz, hogy védekezni tudjunk, és ez a színházban is megvolt.
– Fantasztikus azt tapasztalni, hogy Harag György kisujjában volt a színház, mégis mindennap kísérletezett és soha nem dicsérte a saját zseniális dolgait – tette hozzá Kincses Elemér. – Ami a cenzúrát illeti, a Seneca című darabomnak nyolc kritikai főpróbája volt.
A nyolcadikra eljött egy bukaresti cenzor, rendben találta. Nem ő, hanem egy Gáspár nevű helyi elvtárs szólt bele, aki segéd-teniszedző lett később Magyarországon a Városligetben. Ilyen idők voltak. A színházban az a kétségbeejtő, hogy a zseniális előadásokra emlékszel és a nagyon rosszakra. A középszerűekre nem. Az, hogy ki mire emékezik, a saját műveltségétől függ. Azokra emlékszem, amelyeket nagyszerűnek tartottam. A 3-400 előadásból 10-15-öt tartok zseniálisnak. Ez összefügg a privát emlékezettel, a borzasztó pedig az, hogy az agynak nem lehet parancsolni.
– A kollektív emlékezés foglalkoztat engem – árulta el Albert Mária. – A Philter gyakorlata azt a felfedezést jelentette, hogy kialakul egy párbeszéd az előadásokról. Az alkotók számára mit jelent ez a párbeszéd?
Váta Loránd szerint egy dolog, amit közölnek az adatok, más, amikor csak beszélünk az előadásról. – Az én reflexióm másfajta, a többieké megint más. Mivel a színház egy lélegző dolog, akkor fog szép képet kapni egy olvasó egy ilyen jelenségről, ha az sok színből áll össze.
Az emlékezés egy büfé. Színészi szempontból e büfének az a veszélye, hogy azok a dolgok, történetek, amiknek nincs érdekessége, elvesznek. Azok a jók, amiknek az emlékezés folyamán megmarad az előadás jellege, ha a színész akkor is elő tudja adni magát.
– Nemcsak a színészek és a kritika, hanem a nézők megszólaltatása is fontos, és ennek van egy olyan módszertana, amely megkereshető és egymással szembesíthetővé teszi a kutatott előadásokat – vélte Lázok János. – A külföldi kutatásokban használták az oral historyt is mint dokumentálási lehetőséget. A Marosvásárhelyi Rádió Aranyszalagtárában létezik egy igen komoly anyag, amelynek van egy digitalizált, javított formában felvett része. Viszonylag kevesen tudnak azonban Csifó János interjúkötetéről, amelyben nyolc-tíz színésszel, igazgatóval interjúzott, és amely hozzáférhető az interneten írott formában és felvételként is.
– Találkoztam olyan alkotóval, aki nem dokumentálja magát. Barabás Olga pl. az előadásait nem nagyon véteti fel. Mi lesz a segítségünkre, ha az alkotók nem fordítanak erre figyelmet, mi lesz az előadásokkal? – kérdezte Ungvári Zrínyi Ildikó.
– Ma már nagyon erős tudatosság van arra, hogy mindent rögzítsünk, kinyílt ez a dolog. Régebb nem létezett a rögzítés ösztöne. Minket a kilencvenes években az a tanárgeneráció tanított, amely folyamatosan mesélt régi dolgokról, és ez számunkra többet ért, mint egy könyv, mert ezen sztorik hatására sokkal kíváncsibbakká váltunk, személyes élményként éltük meg mindazt, amit elmeséltek nekünk – mondta Váta Loránd a sztorikban, történetekben gazdag, jó hangulatú délutáni beszélgetésen.
K. NAGY BOTOND / Népújság (Marosvásárhely)

Digitális színháztörténet
Marosvásárhelyen tartott színháztudományi konferencia alkalmával elindult a Philther nevű internetes színházi adatbázis erdélyi előadásokról szóló elemzéseket tartalmazó része. A Philther – a philology-ból és a theatre-ből képzett mozaikszó – a magyar színháztörténet elmúlt évtizedeit dolgozza fel a digitális kultúra eszközeivel, pontosabban a negyvenes évektől máig született kánonteremtő magyar nyelvű előadások gyűjtőportálja kíván lenni. Közöttük több sepsiszentgyörgyi előadás is szerepel.
A magyarországi Theatron Műhely Alapítvány 2010-ben indította a Magyar Tudományos Akadémia és az Országos Tudományos Kutatási Alap támogatta Philther elnevezésű projektjét a magyar színháztörténet kortárs fejezetének megírására. A kutatás azt a munkát folytatja, amelyet Bécsy Tamás, Székely György és Kerényi Ferenc kezdtek el még az 1980-as években, és akiknek köszönhető, hogy a Magyar színháztörténet három, az 1790–1873, 1873–1920 és 1920–1949 közötti időszakokat elemző kötete megjelent. Az 1949 utáni korszak ezekhez hasonló volumenű feltárása mindmáig nem történt meg, ezt a hiányosságot kívánja pótolni a Philther, mely már a kutatás metodikájával komplex művészeti formaként ragadja és mutatja meg a színházi előadást. A Philther olyan generáció számára készült elemzéseket tartalmaz, amely az internet globális infrastruktúráján szocializálódott, és olyan rendszert hoz létre, ami a „képi fordulat” után felnövekvő közönség számára kínál megfelelő olvasási stratégiát. A konferencia felvezetőjében Kékesi Kun Árpád és Jákfalvi Magdolna színháztörténészek, a projekt vezetői elmondták: a digitális technológia korában a fizikailag megfogható tárgyakat őrző-gyűjtő archívumot egyre inkább felváltja a pusztán digitális formában létező adatbázis, mely hangsúly-áthelyezést is jelent, nevezetesen azt, hogy magukról a dolgokról, tárgyakról átterelődik a figyelem a dolgok közötti kapcsolatokra. Amikor 2010 tájékán kialakították a Philther koncepcióját, olyan színháztörténet kidolgozása volt a céljuk, mely az előadásokról fennmaradt vizuális emlékeket, sajtóanyagokat, kritikákat, kollektív és személyes emlékezet-megnyilvánulási formákat próbálja elemzésekké összefogni, és ezek között egy kapcsolati hálót is megpróbál kibontakoztatni. A nevezett honlapon tehát az utóbbi évtizedek fontos, kánon¬alkotó, színháztörténetileg kiemelkedő vagy a legnagyobb hatástörténettel bíró előadásaival találkozhat az érdeklődő, ezek között pedig egy sajátosan rétegzett szabad egyéni olvasásnak a hálója áll össze, mely inkább vertikális, mint lineáris olvasatot biztosít. Inkább előadás-centrikus színháztörténetről van szó, mely természetesen intézménytörténeti kérdéseket is felvet, nem oral history (mesélt történelem), de nagyon fontosnak tartja az alkotók személyes emlékeit a színházi múlt folyamatairól. Talán emiatt is történt, hogy az egykori előadások alkotói közül sokan jelen voltak, és érdekes történeteket meséltek a Művészeti Egyetemen tartott konferencián.
A Philtheren az előadások elemzése egy sajátos protokoll szerint hat blokkba rendezve történik – színházkulturális kontextus, dramatikus szöveg és dramaturgia, rendezés, színészi játék, színházi látvány és hangzás, az előadás hatástörténete –, de hogy a felhasználó milyen sorrendben olvassa ezek egyes részeit, hogy el akarja-e olvasni az előadások teljes elemzését, vagy azok egyes blokkjában található bizonyos nevek, utalások, más előadásokra való hivatkozások mentén rögtön átcsatlakozik más elemzésekhez, azt maga döntheti el. Az említett időszak erdélyi színháztörténetét egyelőre harminc előadás képviseli a Philtheren, de az adattár folyamatosan bővül. A feltöltött előadások között több sepsiszentgyörgyi előadással is találkozhat az olvasó, a jövő évi Philther-konferenciát pedig a tervek szerint Sepsiszentgyörgyön szervezik.
Nagy B. Sándor / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Nőttek a színházi fizetések
Meglehetősen hosszúra nyúlt patthelyzet után, a városi költségvetés elfogadása előtt pár nappal megállapodás született a béremelések ügyében a város és a sepsiszentgyörgyi színházak vezetői között. Bocsárdi László és Anna Maria Popa is elégedett a tárgyalások eredményével. „Köztes megoldást találtunk, ami azt jelenti, hogy a törvény által előírt fizetésemelések miatt a Tamási Áron Színház produkcióra előirányzott költségei értékben nem érik el a tavalyi szintet” – mondta el lapunknak Bocsárdi László, hozzátéve: ez nem ideális helyzet, mert neki mint a színház vezetőjének az elsődleges szempontja mindig az, hogy az intézmény optimálisan tudjon működni, elegendő fedezete legyen a szükséges produkciós költségekre. „A társulat is készen állt a kompromisszumra, a város is tudott még egy picit hozzátenni ahhoz, amit először előirányzott, csak így tudtunk eljutni oda, hogy ne kockáztassuk az intézményeink működését, és a törvényt is betartsuk” – fogalmazott az intézményvezető. „Végül megtörtént a fizetésemelés, ami természetesen azzal járt, hogy vágni kellett máshonnan, de örülök, hogy valahogy sikerült megtalálni a mindenki számára elfogadható közös megoldást – nyilatkozta Anna Maria Popa, az Andrei Mureşanu Színház igazgatónője. Mint mondta, megkapták végül az előírt ötven százalékot, az eredetileg felajánlott húsz százalék ugyanis törvénytelen lett volna. Ahhoz, hogy a fennmaradó harminc százalékot is megkapják, más költségekből kellett vágni, de végül sikerült úgy csinosítaniuk a költségvetést, hogy a végeredmény még elfogadható legyen nekik is, a fenntartónak is. Hozzátette, nem tudnak sokat fejlődni ebből a pénzből, de meg tudnak élni, és az sem elhanyagolandó szempont: mindezt úgy sikerült elérni, hogy senkit sem kellett elbocsátaniuk az alkalmazottak közül.
Nagy B. Sándor / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Életmorzsák (A gyergyószentmiklósi Figura színház előadása)
Mindenekelőtt a darabvállalás bátorsága volt az, ami megragadott a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház Közel sincs már e vadság erdeinkben című előadásával kapcsolatosan, de ezzel együtt sok más szempontból is emlékezetes számomra ez a produkció. A világ hétköznapi érzékelése, a megértés általános gyakorlata elég hamar feladja a harcot az előadás iszonyú képzavara előtt, és valahogy mégis működik a befogadás, belopja magát szívünkbe ez a különös, abszurd helyzet-parádé.
Három egyforma edzőruhát viselő alak egy tévéreklámból, akik közül egyik haldoklást mímelve folyton üzenni akar az anyjának, a másik egy váratlan szerelmi viszonyt szeretne feléleszteni, a harmadik pedig a tévé rabságában él, és állandóan a vízállás iránt érdeklődik. Aztán különböző párok és furcsa egyének találkozása, miközben arctalan, tragikus sorsú alakok húzódnak meg a háttérben. És különböző párbeszéd-variációk erre a témára, az arcokban rejlő lehetőségekről, jövendőbeli feleségekről, tévéből kicsúszó lábakról, passzentos kis bugyikról, ajándékba szánt székekről, házfalakra írt üzenetekről, az ember fejét eltaláló csöpögésről, leégett, de újjáépített lakásról, többszöri gondolkodási időt igénylő házassági ajánlatokról és sok másról. Theresia Walser abszurd vígjátékából rendkívül gazdag, összetett jelentésrétegekkel bíró produkció született Botos Bálint rendezésében. Hogy pontosan miről is szól ez a groteszkségében is szokatlanul költői szöveg, azt nehéz lenne megfogalmazni, azonban minduntalan az a kérdés merül fel a nézőben előadás közben, hogy vajon kik ezek az emberek, honnan jöttek és merre tartanak a világban.
A díszlet egy különös szeméttelep. Hátul aluljáró falfestményei vagy talán a berlini fal romos maradványai, annak tövében meztelen divatbábuk, középen egy jókora szemétkupac tévével, diszkógömbbel. Csupa olyan tárgy, mely meghatároz bennünket. Hátul a múlt erős emlékei, előtérben a divat, szórakozás, virtuális valóság. És közben az egész teret betöltik a széttépett, összegyűrt újságlapok, a végtelen, összefüggéstelen információrengeteg. A jelmezek is karakteresek, de nem nőnek a szereplők fölé, inkább segítenek nekik megtalálni az egymáshoz vezető utat ezekben az állandóan változó, átalakuló, ismétlődő jelenetfragmentumokban. A szöveg érthető, de értelmezhetetlen törmelékhalom, melyben úgy működik a kommunikáció, hogy az érzelmek, szenvedélyek, indulatok minduntalan leválnak a szavakról, és egymásnak élesen ellentmondó világokba mutogatnak. Számtalan kis mikrohelyzet egy törékeny kompozícióban, mely nemcsak a sorozatosan össze nem illő replikák miatt okozhat fejtörést a színészeknek, hanem amiatt is, hogy ha valahol visszaesik a közönség figyelmét irányító érzelmi töltet, valószínűleg egészen összeomlik a kártyavár. Az életidegen helyzetekben azonban mégis születnek megrázóan őszinte pillanatok, a magány, a szeretetvágy erős hangja olykor kontextustól függetlenül is a lelkünk mélyéig hatol. Talán a szentgyörgyi Bocsárdi Magor zenéjének is van egy kis szerepe ebben, aki színészként is közreműködik az előadásban, és semmilyen szempontból sem lóg ki a profi színészek sorából. A rendezés ravaszsága, hogy nincs benne ravaszság. A darab azáltal nyeri el a megszokottól eltérő, különös értelmét, hogy a színészek alázattal viszonyulnak a szöveghez, komolyan veszik a replikákat. Úgy mozgatják a néző fantáziáját, hogy időnként éles képet vetítenek elé, máskor csupán sejtéseket provokálnak, néha idézőjelbe tesznek jelentéseket, máskor kitágítják a horizontot, hogy a néző asszociáljon, úgy érezvén magát, mint aki megértette az összefüggéseket, és nemsokára értelmet nyer számára az egész történet. Aztán újra elveszítjük a fonalat, és újra megtaláljuk. Segítenek a poénok ebben, melyeken csak akkor nevet az ember, ha felfogja a helyzet igazságát. Mert ha alig értjük is, amit látunk, minduntalan azt érezzük, hogy igazak a tekintetek, az egymásnak feszülések és egymástól való elfordulások, a felvetett problémák iránti érdeklődés vagy érdektelenség, a szándékok, indulatok, vallomások. És mi más a jó színház, mint a megélt állapotok igazsága... Mintha egy összetört tükörben szemléltük volna a világot. Voltak összefüggések, melyeket értettünk, másokat alig, egyes tükördarabkákban torzítva láttuk a valóságot. Az életben is így működik a befogadás: megértjük az értelmes szavakat, nevetünk a vicceken, átérezzük mások örömét, bánatát. Életmorzsákat gyűjtögetünk, és próbáljuk megtalálni általuk az igazságot.
Nagy B. Sándor / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Bemutató a kamarateremben (Tamási Áron Színház)
Harold Pinter Évforduló című darabjának magyar nyelvű ősbemutatóját tartja a Tamási Áron Színház társulata ma 19 órától a kamarateremben. Az előadás rendezője a román színházi szakma egyik jelentős alkotója, az UNITER-díjas Alexandru Dabija, aki korábban I. L. Caragiale Karnebál című darabját rendezte Sepsiszentgyörgyön.
Az Évforduló egy abszurd felé hajló vígjáték, mely a Nobel-díjas brit Harold Pinter késői művei közé tartozik, és amelyet a londoni Almeida Színházban mutattak be először 2000-ben. A darab színtere egy vendéglő, szereplői pedig az ott dolgozó és vacsorázó emberek, akik hétköznapinak tűnő beszélgetéseiből egyre több titok lepleződik le, megmutatva, hogy a felső társadalmi státusz máza alatt milyen triviális hazugságok és csalások lapulnak. A beszélgetés egyik kulcsfigurája a pincér, akinek a szövegei egy egészen más világot állítanak az újgazdagok mézesmázos világa mellé.
A színház ajánlója szerint a darab olyan érdekesen használja a nyelvet, mintha nem is a szereplők szavait, hanem a szerző utalásait hallanánk a párbeszédekben, az előadás sajátos pinteri humora pedig annak ellenére, hogy a valóság határát súrolja, nagyon közel áll a ionescói abszurdhoz. Mint írják, elsősorban a színészi játék által bomlik ki az előadásban az az ironikus, abszurdba hajló világ, amelyben a logikátlannak tűnő értékek helyébe a perverzió és a romlottság került.
„Azért Harold Pinter, mert ő egy nagyon kevéssé ismert, játszott szerző Romániában, annak ellenére, hogy az egyik legfontosabb huszadik századi európai drámaíró, akinek az Évforduló című darabja olyanfajta fenyegetettségérzésről és rejtett veszélyről szól, amelyet egyre erőteljesebben érzünk manapság” – nyilatkozta a rendező lapunknak. Arra a kérdésre, hogyan dolgozott együtt a Tamási Áron Színház társulatával, Alexandru Dabija azt válaszolta, hogy mivel babonás ember, csak halkan jegyzi meg, nehogy megigézze a csapatot: tapasztalatai szerint a sepsiszentgyörgyi a legjobb magyar társulat az országban.
Nagy B. Sándor / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Távvezérelt robotok és a jövő tudománya
Negyedik kiadásához érkezett a Háromszéki TÉT-estek (Tudás–Élmény–Tapasztalat) előadás-sorozat: a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium Tudósklubjának tagjai Pető Mária fizikatanár irányításával szerda délután tartották legutóbbi, A lepkeszárnytól az égig érő paszulyig című, tudományos műhelybemutatóval egybekötött előadásukat a Bod Péter Megyei Könyvtár Gábor Áron Termében.
„Nem váltottuk meg a világot egy év alatt, de ahhoz képest, amit a tavaly bemutattunk, újra van előrelépés, újra van valami, amit sikerült megtanulni, és ezt szeretnénk megmutatni” – mondta Pető Mária tanárnő rövid bevezetőjében, majd átadta a szót a diákoknak, akik sorban ismertették legújabb találmányaikat. Vörös Ábel, a tudósklub legifjabb tagja mutatta be először sok extra képességgel rendelkező, légkörfizikai szenzorokkal felszerelt távvezérlésű legó-autóját, majd a tizenegyedikes diákok következtek, akik egy 3D-s tanknyomtatót ismertettek, melynek legóból készített tank része bluetooth-on keresztül adatokat küld egy saját fejlesztésű nyomtatónak, hogy az megrajzolhassa a tank leírt pályáját. Végül a tizenkettedikes diákok következtek, akik egy szumórobotot, egy különböző eszközökkel távvezérelt másik robotot, valamint egy kézmozgásra működő ledes tetrisz játékot mutattak be. A tervezők és kivitelezők Bakó Bence, Bálint Hunor, Harkó Csanád, Máté Zsolt, Medgyesi Attila, Veres-Vitályos Álmos, Veres-Vitályos Áron és Dobai Balázs.
A műhelybemutatót követően a Tudósklub irányítója, Pető Mária tanárnő a nanotechnológiákról tartott igen érdekes előadást, melyből megtudhattuk, hogy minden bizonnyal ez lesz a jövő tudománya. 1959-ben indult a nanotechnológia kifejezésnek a köztudatba való becsempészése Richard P. Feynman Nobel-díjas amerikai fizikusnak azzal a kijelentésével, hogy a tudomány segítségével képesek leszünk felírni egy tű hegyére egy enciklopédiányi anyagot. Ma már ez teljesen természetes, de ez a technológia számtalan eddig még kiaknázatlan új lehetőséget rejt magában, hisz a nanovilág úgy aránylik a mi tapasztalati világunkhoz, akár egy focilabda mérete a Föld nagyságához. Miután felfedezték a fizikusok, hogy a lepkék szárnyának fémes csillogása mögött nanoszerkezetek titka rejlik, elkezdték kutatni ezt a szín és szerkezet közötti összefüggést, és valójában ez a folyamat vezetett el a mikroelektronika forradalmasításához, majd a nanotechnológia megjelenéséhez. Mint megtudhattuk, 2025 körül végképp kiaknázzák a számítógépek digitális rendszereinek világát, az új „ipari forradalom” pedig a nanotechnológia lesz, melynek lecsengési idejét a 2080-as évekre vetítik elő a szakemberek. Hogy milyen nagyszerű eredményei lesznek ennek az új technológiának, az még a jövő titka, de már most világosan látszik, hogy az orvostudománytól az űrkutatásig minden megváltozik majd hatására.
Nagy B. Sándor / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Barabási Albert László Sepsiszentgyörgyön (Élet és művészet a hálózatokban)
Két rangos eseménnyel indult a Magma Kortárs Művészeti Kiállítótér netWorks című rendezvénysorozata pünkösd vasárnapján: dr. Barabási Albert László fizikaprofesszor, hálózatkutató Hálózatok: a világhálótól a művészeti hálózatokig című előadását a Tamási Áron Színház nagytermében hallhatták az érdeklődők, utána pedig romániai, magyarországi és szlovéniai művészek hálózatokra épülő alkotásaiból álló csoportos kiállítás megnyitójára került sor. A kiállítás augusztus 20-áig látogatható a Magmában.
Az előadás előtt elhangzott rövid felvezetőből megtudhattuk, hogy a hálózatkutatás úttörőjeként ismert Barabási Albert László Csíkkarcfalván született, életének további fontos állomása Csíkszereda, Bukarest és Budapest volt, 1994-ben pedig Bostonban szerezte meg doktori címét. Ezután 2007-ig az Indiana állambeli Notre-Dame Egyetem professzora volt, jelenleg a bostoni Northeastern Egyetem Komplex Hálózati Kutatóközpontjának vezetője és a Harvard Egyetem orvosi karának oktatója. 2012-től a Közép-európai Egyetem hálózatkutató központjának tanára, aki több fontos könyvet írt a hálózatokról, munkáját pedig számos díjjal, elismeréssel jutalmazták. A szakember sokféle hálózatról beszélt előadásában: az internethálózatról, amely a számítógépeket összekapcsoló fizikai hálózat, a szociális-társadalmi hálókról, amelyek egyik legjobb példája a Facebook-háló, a sejtben található finom hálókról, amelyeken keresztül a fehérjék kapcsolódnak egymáshoz, a galaxisok közötti kapcsolatok hálójáról... Mint mondta, az egyik legismertebb eredménye a hálózatelméletnek a kisvilág-gondolat, amelynek értelmében a világban élő bármely két ember csupán pár ismerősnyire van egymástól. Erről először Karinthy Frigyes írt, aki 1929-ben fogadást ajánlott arra, hogy a világon bárkivel kapcsolatot tud teremteni legfeljebb öt emberen keresztül. Barabási Albert László a hálózatok létrejöttének véletlenszerűségéről és tudatosságáról is beszélt, arról, hogy ezek kialakulása nem folytonosan történik, bizonyos mértékben mégis kiszámítható a működésük. Érdekes volt a Kevin Bacon- és az Erdős-szám néven ismert játékokról, valamint a hálózati csomópontok méretéről és robusztusságáról szóló eszmefuttatása, elgondolkodtató a mű­vészeti hálózatokról szóló elmélete, amelynek értelmében a művészek pályáját nagymértékben az határozza meg, hogy milyen hálózati klaszterbe sikerül bekerülniük. Biológiai létezésünket, képességünket a kommunikációra, a javak és értékek cseréjére számtalan láthatatlan hálózat teszi lehetővé, a sejtjeinkben lévő proteintől és genetikai hálózatoktól a világhálóig, az internetig, valamint a pénzügyi és kereskedelmi hálózatokig – foglalta össze előadását Barabási Albert László, aki szerint ezek a hálózatok általános törvények által szabályozott önszerveződő folyamatok eredményeként jönnek létre, ezért szerkezeti jellemzőik meglepő mértékű hasonlóságokat mutatnak. A világban fellelhető hálózatok kutatása számos eredményt hozhat ezek szabályozását illetően is, lehetővé téve a fertőző betegségek és genetikai rendellenességek gyógyítását, valamint életünk jobb megértését és irányítását a világ minden területén. Az előadás végén hallgatói kérdésekre válaszolt a szakember, majd könyveket dedikált a színház előcsarnokában, utána pedig következett a netWorks kiállításmegnyitó, amelyet a Magma előtti téren tartottak. Az eseményen Kispál Ágnes Evelin, a kiállítás egyik kurátora és Barabási Albert László szólt az érdeklődőkhöz. Kispál Ágnes Evelin elmondta, hogy a kiállítás egy tágabb értelmezési keretben kívánja bemutatni azokat a műveket, projekteket, amelyeknek alapja valamilyen típusú hálózat, kapcsolati rendszer, és ezt kifejtve röviden méltatta is a kiállított alkotásokat. Barabási Albert László a kiállítás hosszú előkészítő munkálatairól és a hálózatban való gondolkodás alapötletéről beszélt, rámutatva: nem meglepő, hogy a művészek egyre inkább hálózatokban gondolkodnak, ugyanis a művészet nem más, mint a tudományos nyelvhez hasonlóan egy nyelvezet, amelyben társadalmunkat, természetünket, környezetünket próbáljuk leírni. Mivel a világ manapság nem létezik kapcsolatok nélkül, az elmúlt években a hálózat nyelve explicitté vált a művészetben is. Elmesélte, hogy egyes kiállított alkotásokhoz személyes köze is van, és nagy élmény volt megtapasztalnia a teljes folyamatot, amelynek során általában megszületik egy képzőművészeti alkotás. Elismeréssel szólt arról is, hogy életében először éppen Székelyföldön lehet tanúja egy hálózati gondolkodáson alapuló kiállításnak, amelyért gratulált a szervezőknek és kiállító művészeknek egyaránt.
 Nagy B. Sándor Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Megéri hazaköltözni Székelyföldre
Sepsiszentgyörgy önkormányzata partnerként vesz részt az INTERREG Duna Transznacionális Program által finanszírozott YOUMIG kutatási programban, amelynek célja Délkelet-Európa számos országában a fiatalok ki- és visszavándorlási szokásainak vizsgálata, a családalapítási, munkavállalási trendek, illetve ezek okainak feltárása, és a döntéshozók számára egy, a trendeket pozitív irányba befolyásolni képes eszköztár létrehozása. A YOUMIG kutatási programot múlt héten a városházán ismertették az illetékesek: Buja Gergely helyi projektmenedzser, Kiss Tamás szociológus, a kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézet kutatója, valamint Antal Árpád polgármester.
Buja Gergely, a projekt sepsiszentgyörgyi koordinátora elmondta, a YOUMIG nemzetközi, transznacionális program idén január elsejétől harminc hónapon keresztül tart, és a 15–34 éves korosztály nemzetközi migrációs szokásait és ezek hatását kutatja nyolc országban, amelyek között vannak kimondottan kibocsátó és célországok, de olyanok is, amelyekre a be- és kivándorlás egyaránt jellemző, mint amilyen például Magyarország. A projekt összköltségvetése mintegy 2,7 milliárd euró, ebből 89 ezer a Sepsiszentgyörgyre vonatko­zó keretösszeg, amelynek csupán két százalékát teszik ki saját források.  Mint megtudhattuk, egyelőre csak kísérleti jellegű tevékenység zajlik, a projekt elméleti hátterének kidolgozása van folyamatban, elsődleges szempont a helyben maradást, visszatérítést célzó stratégiák kialakítása. Hat munkacsoport végzi a különböző programokat, a menedzsment, kommunikáció mellett a minőségi és mennyi­ségi módszerekkel operáló kutatás is elkezdődött már, interjúk készülnek különbö­ző migránsokkal és intézményvezetőkkel, helyzetelemzések a munkaerőhiányról és annak hatásairól. Mint elhangzott, a romák foglalkoztatását célzó RARE projekttel is lesznek kapcsolódási pontjai a programnak, amelynek következő nagyobb munkagyűlésére június 7–8-án Belgrádban kerül sor. Kiss Tamás szociológus, aki szintén YOUMIG-projektvezető egy korábbi stratégiai, fejlesztési projekt vizsgálatai alapján a migráció demográfiai következményeiről beszélt, ismertetett bizonyos előrevetíthető tendenciákat. Mint kifejtette, a migrációs folyamatok szoros összefüggésben állnak a makrogazdasági folyamatokkal, amelyek értelmében Románia és a nyugat-európai centrumországok között viszonylag állandó a gazdasági különbség. A szakember szerint a migrációs folyamatokat ebben az összefüggésben kell értelmezni, és itt jól látható, hogy miként függ össze az ország migrációs vesztesége annak gazdasági helyzetével. 2007 után az Európai Unióhoz való csatlakozással sem csökkentek a centrum és periféria közötti különbségek gazdasági szempontból, a szabad mozgás következtében azonban egyre erősebbé vált a migráció. Az országos, regionális és megyékre lebontott demográfiai mutatókat vizsgálva azonban kiderült, hogy a magyar lakosságra vonatkozó hosszú távú perspektívák nem rosszak: országos szinten nem lesz kisebb a magyarság aránya, és a magyarság Székelyföldön belüli perspektívái jobbak, mint az átlag romániai perspektívák.
Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere, aki maga is szociológus, arról beszélt, hogyan lehetne ösztönözni a visszatérő migrációt. Mint mondta, szakképzett és szakképzetlen munkaerőnek is hiányában vagyunk, az elmúlt 27 év tapasztalata pedig azt mutatja, hogy ennek legnagyobb felelőse a központi kormányzat, amely ahelyett, hogy a munkát támogatta volna, csupán a gyerekvállalást ösztönözte különféle segélyekkel, ami hosszú távon fenntarthatatlan állapotot eredményezett. A polgármester szerint, ha Afrika irányából elindul egy komolyabb migrációs áradat, földrajzi helyzete és életfeltételei miatt Románia is célország lesz, amivel számolnunk kell. Egy közelmúltban végzett felmérés szerint az 1995–2000–2005-ben végzett székelyföldi fiatalok közül nagyon sokan külföldön élnek, ezért helyi cégekkel partnerségben, magasabb fizetésű állások meghirdetésével a sepsiszentgyörgyi polgármesteri hivatal is megpróbál széles körű kampányt folytatni a fiatalok hazacsalogatása érdekében. A városvezető kifejtette: ez nem tűnik lehetetlen feladatnak, hisz egyre nagyobb a GDP-növekedés a székelyföldi megyékben, és az asszimiláció sem jellemző erre a vidékre, tehát megéri hazaköltözni Székelyföldre.
 Nagy B. Sándor Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A harmónia szobrásza (Kós András alkotások a bástya-házban)
„Minden, ami Kós Károlyhoz és családjához kötődik, az nekünk szívügyünk, és azt szerény lehetőségeinkhez képest minden erőnkkel támogatjuk” – mondta Vargha Mihály, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója a Kós András szobrászművész alkotásaiból készült sepsiszentgyörgyi kiállítás csütörtök délutáni megnyitóján, melyet az Árkosi Művelődési Központ, a Balassi Intézet Magyarország Kulturális Központjának sepsiszentgyörgyi fiókja, valamint Kós András örökösei szerveztek. A kiállításmegnyitón Magyarország csíkszeredai főkonzulátusa is képviseltette magát.
Miután Kopacz Attila, az Árkosi Művelődési Központ vezetője házigazdaként köszöntötte a közönséget, rövid zenei nyitány következett, majd Gál Hajnalka konzul asszony szólalt fel, aki bevallotta, hogy korábban nem ismerte Kós András műveit, de amint alkalma nyílott erre, ismét rácsodálkozott, hogy milyen sok, a nagyközönség számára még mindig ismeretlen magyar érték van. Mint mondta, a szépség felfedezésében közös élmény köt össze minket az alkotóval, aki a maga során semmi mást nem tett, mint felfedezte a szépséget a körülötte lévő világban. Vargha Mihály, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója tárlatnyitójában kifejtette, hogy talán azért nem lehetett maga is Kós András tanítványa, mert akkoriban történt felsőbb utasításra a kolozsvári szobrászati szak teljes ellehetetlenítése, több szobrász kényszerpihenőre küldése, de ezek a művészek mégis hivatkozási alapnak számítottak a pályakezdők számára. Kós Andrást a harmónia szobrászának nevezte, véleménye szerinte igazi gyöngédség és harmonikus világszemlélet látható a most kiállított munkáiban is, annak ellenére, hogy a művész a világháborút és az orosz fogságot is megjárta. Vargha Mihály szerint Kós András Élet és rajz című, a tárlaton is látható kis könyve olyan szépírói vénáról tanúskodik, ami gondolatban az édesapjához, Kós Károlyhoz vezet, akiről mindnyájan tudjuk, hogy nemcsak fantasztikus építész, hanem publicista, regényíró, politikus is volt, és bármihez nyúlt, arany lett belőle. Mint elmondta, az általa vezetett intézménynek csak egy Kós András-műve van, de vevők lennének továbbiakra is, és mivel a szobrok jelenlegi kolozsvári tárolási feltételei nem a legmegfelelőbbek, felajánlotta a múzeum segítségét e műtárgyak állagmegőrzésében. Kós Katalin, a művész lánya örömmel nyugtázta, hogy a kiállítást Sepsiszentgyörgyön is bemutathatják, kifejtve, hogy a tárlat nagyrészt azokból az ajándéktárgyakból áll, amelyekkel édesapja gyakorta megörvendeztette szeretteit családi ünnepek alkalmával. Elmondta, hogy korábbi együttműködéseik során Szebeni Zsuzsa, a Balassi Intézet sepsiszentgyörgyi fiókjának vezetője vetette fel a kiállítás ötletét, és köszönettel tartozik ezért a lelkes szakmai hozzáállásért. A művész lánya pár érdekes családi történetet is elmesélt a kiállított munkákkal kapcsolatosan, majd részletet olvasott fel édesapja önéletrajzi könyvéből. A kiállításon két monográfia is látható a művészről, Kós Katalin pedig örömmel jelentette be, hogy hamarosan a harmadik is napvilágot lát Gazda József gondozásában.
Szebeni Zsuzsa szerint a személyes tárgyakból készült kiállítások is hozzájárultak ahhoz, hogy Kós András méltó helyére kerülhessen a nemzeti Parthenonban, ezt megérdemli annak dacára, hogy két ízben is sikertelenül terjesztették fel Kos­suth-díjra. Megköszönve Vargha Mihálynak az állagmegőrzésre tett nagylelkű felajánlását, elmondta: a művész egyes alkotásait nagyon szívesen látnák akár köztéren, akár a Székely Nemzeti Múzeum udvarában. Elhangzott még, hogy korábban Budapesten és Kolozsváron is nagy sikerrel mutatták be ezt a kiállítást, és apró jelek bizonyítják, hogy mindenhol jól megtalálja helyét.
Végül a rendezvény zenei vezetője, Stan Katalin románul is összefoglalta az elhangzottakat, majd Constantin Muşat és Ioana Ionescu fiatal művészek zenei epilógusa következett. A kiállítás július 1-jéig látogatható.
Nagy B. Sándor Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Amatőr színjátszók találkozója
A Művészeti és Népiskola, valamint az Osonó Színházműhely közös szervezésében nemrég zajlott a Színjátékosok 3. Találkozója Sepsiszentgyörgyön a Háromszék Táncstúdióban. A rendezvényről Fazakas Misi, az Osonó Színházműhely vezetője számolt be lapunknak.
Amióta 2010-ben megszűnt az Országos Diákszínjátszó Fesztivál (ODIF), nincsen olyan színházi rendezvény, mely átfogóbb képet nyújtana Erdély amatőr társulatairól, az évente Szilágycsehben szervezett Partiumi Diákszínjátszó Fesztiválon (PADIF) kívül többnyire csak alkalomszerűen  szerveznek amatőr színházi találkozókat itt-ott az országban. Hiánypótló kezdeményezésnek számít tehát a színjátékosok találkozója, mely három évvel ezelőtt abból az ötletből született, hogy a színjátszó csoportok vezetőinek szervezett képzés mellett egy olyan fórum is működjön, ahová a csoportvezetők elhozhatják társulataikat, hogy azok is kapcsolatot teremthessenek egymással, közös tréningeken vehessenek részt. Az idei rendezvényre Kovásznáról, Székelyudvarhelyről, Nagyborosnyóról, Marosvásárhelyről, Kökösből, Csomakőrösről és Illyefalváról is érkeztek amatőr diák- és felnőtt színjátszók, akik mellett a sepsiszentgyörgyi Plugor Sándor Művészeti Líceum drámatagozatának különböző évfolyamai és a helyi román nyelvű Ego Társulat is fellépett. 
A csoportvezetői képzés mára pedagógusképzéssé vált, a fesztivál pedig kinőtte Kovászna megyét, de nem az a fő céljuk, hogy egész Erdélyt átfogó színházi fesztivált szervezzenek – mondta Fazakas Misi, aki szerint az idei rendezvény volt eddig a legteljesebb, résztvevői és csapatlétszám, valamint az előadások minősége szempontjából is. A találkozó nem versenyjellegű, a szervezők azt szeretnék, ha a résztvevők görcsök, feszültségek nélkül találkoznának egymással, nem arra figyelve, hogy ki hányadik lesz. A díjazás helyett inkább beszélgetésekre, problémák felvetésére és megoldására próbálnak hangsúlyt fektetni, az Osonó Színházműhely mindenben támogatni szeretné azokat, akik a szabad idejükben színházzal foglalkoznának, és van igény a segítségre, mert az egyetemen nem kapnak színházi képzést a pedagógusok. Fontos tudatosítani, hogy sokkal hasznosabb a közös keresgélő munka, mint a „betanítás”, ez tudja igazán formálni a résztvevők személyiségét – mutatott rá Fazakas Misi, ezért a szakmai tudnivalók mellett a színház- és drámapedagógia szabályaira is igyekeznek felhívni a figyelmet különböző játékok, műhelyfoglalkozások által. Úgy tűnik, van értelme az útmutatásnak, mert egyre több olyan előadás születik, mellyel nem csupán kipipálnak egy kötelező feladatot a társulatok, hanem választ keresnek az őket foglalkoztató problémákra. Így tapasztalhatják meg, hogy milyen fontos része lehet a színház az önismerethez vezető útnak, hogy nyitottabbá, rugalmasabbá válhatnak tőle, és megadja a valahová tartozás érzését is, mely egyre jobban hiányzik a mai ember számára – mondta a társulatvezető.
Mint megtudhattuk, fogyatkozik az amatőr felnőtt színjátszó csoportok száma, ezért is kiemelt figyelmet kapott a fesztiválon a nagyborosnyói Pakucs Etelka néni (fotó), aki 89 évesen egy általa írt, rendezett és előadott húszerces monológgal vett részt.
Nagy B. Sándor Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A színházi ember (Sylvester Lajos-emléknap)
A csernátoni községi könyvtárban a névadó Sylvester Lajosra (1934–2012) emlékeztek tegnap. Az író, drámaíró, újságíró, művelődésszervező, volt színházigazgató, a Háromszék főmunkatársa nevét 2013-ban vette fel a szülőfalu könyvtára Haszmann Pál muzeológus javaslatára.
A zsúfolásig telt központi teremben Ágoston János könyvtáros köszöntötte a közönséget, kiemelve, Sylvester Lajos annyi terhet vett vállára, amennyit három-négy ember nem bírt volna el, mindenütt ott volt. Váry O. Péter újságíró, író, Sylevester Lajos veje, hagyatékának gondozója felelevenítette, a névadás után igény mutatkozott arra, hogy évente emlékezzenek Sylvester Lajosra. 2014-ben a szobor- és emlékműállító, utána a historizáló Sylvester Lajosra emlékeztek, tavaly objektív okokból szüneteltek, idén a színházi ember került előtérbe. Éppen ezért – az előadások mellett – az épület alagsorában a témához illő kiállítást, állandó tárlatot rendeztek be. Váry O. Péter kurátor elmondta, annak első része a csernátoni népi színjátszást mutatja be, a második Sylvester Lajos színházigazgatói tevékenységét eleveníti fel. Fülöp Margit nyugalmazott tanítónő a csernátoni népszínjátszás korszakát elevenítette fel, hiszen Sylvester Lajos 1957–1958-ban ott tanított, és az iskola oktatóiból álló színjátszó csoport tagja volt. Bródy Sándor A tanítónő című darabjában szerepelt, mégpedig kiválóan, mondotta az előadó, hozzátéve, Sylvester párja későbbi felesége, Kacsó Teodóra volt. László Károly színművész, mindenki Puki bácsija a színházigazgató Sylvester Lajosra emlékezett. Ugyanis a szoborállító megyei kultúrbizottsági vezetőt, aki kényelmetlen volt az akkori rendszer számára, fölfelé buktatták, meglehet azért, hogy civilként a színházi világ kikészítse. De nem ez történt. Sylvester Lajos 1973 és 1985 között állt a színház élén, addig, amíg ténylegesen kihúzták a talajt a lába alól. László Károly személyes élményekről számolt be, verseket dalolt Sylvester Lajos emlékére. Mint fogalmazott, Sylvester rendetlenség helyett viselkedésbeni mértéktartást hozott, mellébeszélés helyett őszinte szót, hatalmas kultúrát, kitekintése volt a hazai és a világirodalomra, belelátott az ember lelkébe, megbecsülte azt az embert is, aki őt nem szerette, ez nagyon fontos, hangsúlyozta Puki bácsi, kiemelve, nem volt megalkuvó, de bölcs humorral és toleranciakészséggel a székely virtust úgy tudta fékezni, hogy minden közegben megtalálta a megfelelő hangot ahhoz, hogy célját elérje. Nemzetiségi színházi kollokviumot szervezett, ennek harmadik kiadását már nem engedték megtartani. Ő nyitotta meg a színház számára a kaput Európába – hangsúlyozta László Károly. Nagy B. Sándor dramaturg, a Háromszék munkatársa a sepsiszentgyörgyi színház történetét elevenítette fel, Sylvester Lajos igazgatóságának idejére fókuszálva. Kiemelte szervezőkészségét, társulatépítő szerepét, műsorpolitikáját, mely az identitásmegőrzésen alapult. A nemzetiségi színházi kollokviumok fontosságát ecsetelve ezeket a mai Reflex színházi fesztivál előképeként jellemezte. Nagy B. Sándor szólt a külföldi előadásokról, a veszprémi színházzal ápolt testvéri kapcsolatról. Kiemelte a színház által játszott Tamási-ciklust – talán ezért is nevezték el Tamási Áronról a színházat, tette hozzá. Szólt még Sylvester Lajos művészi alkotómunkájáról, a drámaírásról is.
Az előadások végeztével, a kiállítás megtekintése előtt megkoszorúzták a könyvtár utcai homlokzatán elhelyezett Sylvester Lajos-emléktáblát, Vargha Mihály alkotását.
Szekeres Attila / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A biztos pont
Talán egy kissé megkopott a nimbuszuk, meghíztak, és több ősz hajszál ragyog fejükön a napsütésben, de újra itt vannak az ismerős arcok Tusványoson. Közben mi is meghíztunk, átöltöztünk, megfésülködtünk, és mi is itt vagyunk, mert jó látni őket, hallani a reménykeltő szavakat, gondolatokat.
Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt ügyvezető elnöke, a rendezvény egyik alapítója például azt mondta az idei 28. Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor megnyitóján, hogy a rendezvény máig őrzi az alapítók értékrendjét, és sikertörténetek sorát tudhatja maga mögött. Az ügyvezető szerint Klaus Iohannis elnök látogatása is Tusványos sikerének számít. Valóban nem mindennapi esemény az államfő székelyföldi látogatása, de talán akkor lehetne igazán sikerről beszélni, ha nem a szabadegyetem nulladik napján érkezett volna, megállt volna Tusnádfürdőn, és időt szánt volna a valódi párbeszédre. Végül is járt Székelyföldön, szóba állt az elöljárókkal, megkapta és átadta az ajándékát.
Volt-e eredménye Tusványosnak a román–magyar párbeszéd szempontjából? Mintha észrevétlenül semmivé foszlottak volna az álmok, melyeket egykor közösen álmodtak Smaranda Enachéval, Adrian Severinnel... És talán a mi hibánk is, hogy a román politika döntéshozói nem hajlandóak vitába szállni velünk. Az igazi eredmények eléréséhez az igazságérzet mellé talán több emberi hang kellene. Persze, elkerülhetetlen a düh és türelmetlenség az állandó igazságtalanság láttán, mégsem tűnik járható útnak az egymástól való elfordulás útja.
Így is jó itt lenni, társalogni, sörözni, része lenni a nagy terveknek és a vidám komolytalanságnak. Magunkba szívni rengeteg ismeretet, merészeket álmodni, és érezni, ahogy szárnyra kel a kreativitásunk. Nappal a szép jövő épül az értelmes fejekben, éjszaka az elfeledett múlt köszön ránk alkoholgőzös, ködös szempárok mélyéről. Ismerős hangok, rég nem látott arcok, akik csak a koncertre jöttek fel – másnap újra a fülledt meleg és a kávéillat a sátrak alatt. De csak ennyi lenne Tusványos?
Jó lenne valóban találkozni és beszélgetni egymással. Jó lenne, ha valahogy egységes egésszé válhatna a sok jó szándék, nemes gondolat, ami megfogalmazódik a sátrak alatt. Jó lenne, ha újra az egykori hittel sétálhatnánk a fenyőfák árnyékában, ha emléktöredékeink között sikerülne valóban megtalálni azt a biztos pontot, ami értelmet ad ennek az egésznek, az életünknek Erdélyben, Magyarországon, a Kárpát-medencében... Jó lenne visszatalálni önmagunkhoz, kik egykor szerettük egymást, és hittünk abban, hogy minden jóra fordul.
Nagy B. Sándor / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Székelyföldnek van jövője
Folyamatos az erdélyi magyarság kivándorlása, és fokozottan érinti a szórványterületeket, de a székelyföldi demográfiai trendek kedvezőbbek a romániai átlagnál – hangzott el szerdán Tusványoson, az Orbán Balázs-sátorban tartott első panelbeszélgetésen, melynek végkövetkeztetése az volt, hogy sokkal kedvezőbb lenne a magyarság helyzete, ha az életminőség helyett inkább az élet javára döntenének az emberek.
A magyar kormány Nemzetstratégiai Kutatóintézetének fő feladata a nemzeti integráció ügyének szakmai támogatása – mondta el a beszélgetés felvezetőjében Bali János, az intézet igazgatója, röviden összefoglalva az idei szabadegyetemen tárgyalt témákat, melyek közül talán az első a legfontosabb, hisz a Kárpát-medencei magyarság jelenének és jövőjének döntő kérdése, hogy hányan vagyunk, hányan leszünk.
A kivándorlás állandó
Péti Márton, a Nemzetstratégiai Kutatóintézet vezető tanácsadója, a beszélgetés moderátora felvezetőjében elmondta: a Népesedéstudományi Kutatóintézettel közösen felmérést készítettek a Magyarországra történő áttelepülésről, melynek eredményeképpen kiderült, hogy a Kárpát-medencében száz éve zajló migrációs folyamatok valójában állandóak, és függetlenek a politikai viszonyoktól. Mint kifejtette, a legutóbbi nagy erdélyi migrációs hullám a 80-as években indult el az anyaország felé, és változó intenzitással máig tart, így a kitelepülők száma a hozzátartozókkal együtt már eléri a 320 ezret. A felmérés szerint ezek az áttelepülők fiatalabbak és képzettebbek a magyarországi átlagnépességnél, például az orvosok, fogorvosok, mérnökök 5–10 százalékát teszik ki a külhonban született szakemberek. Hozzátette: ha ez a folyamat nem indult volna el, a magyarországi népesség már 2004 körül tízmillió alá csökkent volna. Kiss Tamás szociológus, a kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézet munkatársa elmondta, Erdélyben is hasonló adatokat mértek a Magyarországot célzó kivándorlási hullámokat vizsgálva, azonban a Románia uniós csatlakozása időszakában elindult nagy méretű országos migráció eredményeképpen jelenleg 4–4,5 millió román állampolgár él külföldön életvitelszerűen, és ez a magyar migráció szempontjából új helyzetet teremtett: a magyarok jelenleg alulreprezentáltak az országos kivándorlási statisztikákban, és az utóbbi tíz évben Magyarország is elvesztette vonzerejét más nyugati országokhoz viszonyítva. Kiss Tamás megjegyezte: a magyar állampolgárság sokak számára konvertálható tőkét jelentett a migráció során, hisz a nyugati országokban keresettebbek a magyar munkavállalók, mint a románok. Geréb László, a székelyudvarhelyi REGA Régiókutató Egyesület elnöke hozzátette, az erdélyi elvándorlás az utóbbi években egyre inkább a szórványterületeket érinti, Székelyföldet kevéssé. Ilyés Ferenc, a Modern Üzleti Tudományok Főiskolája székelyudvarhelyi képzési központjának igazgatója rámutatott: a munkavállalás mellett életformaváltásról is szól a fiatalok elvándorlása, és amíg korábban a rossz életkörülmények előli menekülést jelentette a migráció, ma komoly szervezés előzi meg, így biztos munkahelyek, lehetőségek várják a kitelepülőket. Jövőkép és javaslatok
Péti Márton a továbbiakban azt kérdezte a meghívottaktól, hogy mire lehet számítani a jövőben, hisz az előrejelzések szerint Magyarország népessége 2060-ra nyolcmillió főre csökken, illetve olyan szakpolitikai javaslatokat kért a jelenlévőktől, amelyek pozitívabb jövőkép felé vezethetnek. Kiss Tamás válaszában kifejtette, hogy több befolyásoló tényező miatt is pontatlan lehet a felmérésük, de mindent összevetve húsz évre előrevetítve 1 millió 34 ezerre apad az erdélyi magyarok száma, ezzel együtt azonban romániai számarányuk nem csökken, a székelyföldi demográfiai adatok pedig éppenséggel kedvezőbbek, mint a romániai átlagadatok. Viszont megerősítette: a szórványterületeken élők aránya egyre kisebb lesz. Az asszimiláció szempontjából ugyanez a helyzet, Székelyföldön jó, szórványban kedvezőtlen az arány. A szakpolitikákkal kapcsolatosan Kiss Tamás kifejtette, általános megoldás lehet a visszavándorlás ösztökélése, melyben az önkormányzatoknak lehet kiemelt szerepük család- és identitáspolitikai intézkedéscsomagokkal, de átfogó stratégiára, az anyaországgal összehangolt cselekvésekre volna szükség.
Geréb László egy friss közvélemény-kutatás adatait ismertetve rámutatott, az országon belüli migráció során a centrumterületek, például Kolozsvár, elvonzzák az értelmiséget Székelyföldről, melynek leghatékonyabb gátló tényezője a közösségi háló és olyan egyetemi szakok létrehozása Székelyföldön, amelyek elvégzése után a fiatalok otthon kapnának munkát. Ijesztő adat, hogy a végzettek 19 százaléka pontosan tudja már, hogy hová megy dolgozni külföldre. Geréb László szerint az önkormányzatoknak sajnos nagyon szegényes az eszköztára, ez nem tudja a trendeket megállítani. Mint mondta, a szakpolitika helyett a gyermekvállalás jelentene igazi változást. Nagyapáink idejében is szegény volt a világ, mégis voltak sokgyerekes családok, mert az emberek az életminőség helyett az élet javára döntöttek – tette hozzá. A pénz nem minden
Ilyés Ferenc szerint is elsősorban a gondolkodásmód változása tudná megváltoztatni a migrációs trendeket, vonzóbbá kellene tenni a szülőföldünket, de nemcsak anyagi motivációt kellene ennek a hátterébe felállítani, hanem az életminőségi tényezőket és példákat kellene pozitívabbra alakítani. Ha pár év múlva mindenki úgy térne vissza Tusványosra, hogy három-négy gyereket hagy otthon, akkor el lehetne mondani, hogy tettünk valamit a helyzet javulása érdekében – mutatott rá.
Meg kellene érteni, hogy a pénzben kifejezhető érték nem minden esetben függ össze a dolgok minőségével – mondta, elmesélve egy vállalkozó ismerőse esetét, akinek nincs akire bíznia az üzletét, mert a gyerekei kitelepültek, annak ellenére, hogy jólétben éltek itthon. Talán az lehet ennek az oka, hogy állandóan panaszkodott mindenre, gyerekei pedig megtanulták, hogy hiába gazdagok, mert itthon nem ér semmit az élet. Ilyés szerint a falvakban található rengeteg, olcsón megvásárolható ingatlant is fel lehetne használni a fiatalok itthon tartásához, Böjte atya sikeres példáiból tanulva.
Nagy B. Sándor / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Filmgyártásról élesben (Filmtett-tábor Árkoson)
2003 és 2016 után idén újra Árkoson, az Európai Tanulmányi Központban tartják a filmkészítés folyamatával ismerkedő Kárpát-medencei fiatalokat vendégül látó 16. Filmtett-alkotótábort, amely során a fiatal forgatókönyvíró-redezők, rendezőasszisztensek, operatőrök, segédoperatőrök, vágók, hangmesterek, gyártásvezetők, animációs filmkészítők és színészek nemzetközi hírű szakemberek segítségével mélyíthetik el ismereteiket a filmkészítés különböző területein. A július 17-étől máig zajló rendezvény során négy kisjátékfilm és hat animációs rövidfilm készült, amelyek hivatalos bemutatója a Filmtettfeszt Erdélyi Magyar Filmszemlén lesz.
A szervezők közleménye szerint a táborban zajló képzés kiegészítheti az egyetemi oktatást, hisz Romániában nem tanított filmes szakmákkal is megismerkedhetnek itt a résztvevők (szkriptes, hangmester, gyártásvezető stb.), az intenzív tizenegy nap alatt pedig általában olyan barátságok és alkotói kapcsolatok alakulnak ki, amelyek később is gyümölcsözőek lehetnek a táborlakók és szakmai vezetőik számára. A tábor csoportos szerkezetű, a rendezőcsoport vezetője idén Pálfi György (Taxidermia), a színészcsoporté Hajdu Szabolcs és Török-Illyés Orsolya (Ernelláék Farkaséknál), a rendezőasszisztenseké Páll Zsolt (Szabadesés), az operatőröké Tóth Zsolt (A vizsga) és Bántó Csaba (Ernelláék Farkaséknál), a vágóké Lemhényi Réka (Final Cut: Hölgyeim és Uraim!, De ce eu?), a hangmestereké Várhegyi Rudolf (Szerdai gyerek) és Székely Tamás (Saul fia, Testről és lélekről).
Zágoni Bálint, a tábor egyik szervezője lapunk érdeklődésére elmondta: mindenki számára nyitott ez a tábor, aki ki szeretné próbálni magát a filmes szakmában, de mivel általában nagyon sok a jelentkező, előválogatókat tartanak, amelyeken többnyire azok jutnak túl, akiknek már van filmes tapasztalatuk. Mint kifejtette, bizonyos értelemben a határok feszegetése zajlik a táborban, hisz normális körülmények között 2–3 hónapot szokott igénybe venni az a sok munka, amit itt tizenegy nap alatt, minimális költségvetésből végeznek, de ez szerencsére nem szokott látszani az elkészült filmek színvonalán. Árkos több szempontból is szerencsés hely a rendezvény megszervezésére – mondta Zágoni Bálint –: egyrészt, mert el tudja szállásolni a mintegy hetven főből álló stábot, másrészt, mert közel esik Sepsiszentgyörgyhöz, ahol viszonylag könnyű kellékeket, díszletet beszerezni, és városi forgatásra alkalmas helyszíneket találni, ezenkívül pedig az is szempont, hogy ez a térség nem támaszt nyelvi nehézségeket a résztvevők számára. A tábor céljai között az erdélyi magyar filmes képzés segítését és a film iránt érdeklődő tehetséges fiatalok támogatását emelte ki Zágoni Balázs, rámutatva, hogy az összejövetelek történetének másfél évtizede alatt elég sokat változott az erdélyi filmes szakma, de meggyőződése, hogy még mindig van, amit tanulniuk itt a fiataloknak, és az is kecsegtető lehet számukra, hogy sok elismert filmes alkotó karrierjének ez a rendezvény volt a kiindulópontja. Az első napokban forgatókönyv-fejlesztés zajlik, a szövegen dolgoznak a mentorok segítségével, megbeszélik a teendőket, előkészítik a forgatáshoz szükséges feltételeket, és csak ezután következik a forgatás, amely csupán két-három napot vesz igénybe. Vácz Péter animációs filmrendező tavaly az animációs részleg vezetőjeként volt jelen a táborban, idén pedig az élő filmes csoportban első kisjátékfilmjét forgatja. Mint mondta, amikor tavaly látta, hogy pár nap alatt milyen eredményeket lehet elérni ebben a táborban, eldöntötte, hogy idén ő is megpróbálkozik a rendezéssel. „Mivel általában képekben gondolkodom, így szoktam történeteket mesélni, nagyon nehéz volt a forgatást megelőző beszélgetések során szavakkal, mondatokkal, látatlanban felépítenem a film világát – fogalmazott a fiatal rendező –, éppen ezért nagyszerű élmény volt számomra, amikor végre elkezdődött a gyakorlati munka.” Ideális esetben az is szempont kellene hogy legyen a forgatókönyvírásnál, hogy milyen helyszínen készül majd a film, ő azonban nem gondolt Árkos adottságaira, filmje egy hotelszobában játszódik – tette hozzá mosolyogva.
A pozsonyi származású, jelenleg Budapesten élő Szemet Luca a gyártásvezető csoport tagjaként vesz részt a táborban. Lapunknak elmondta, kettős izgalom ez számára, mert imádja a filmeket és a hasonló jellegű csapatmunkát, és először jár Erdélyben, ami ugyancsak fantasztikus élmény. Előbb átbeszélik a gyártás feladatait, majd következik a kellékbeszerzés, helyszínválasztás, egyeztetések, kérvények, engedélyek kérése és a forgatás, utána pedig a kellékek visszaadása, köszönetek, plakátkészítés, költségvetés – sorolta tennivalóit. Mint mondta, alig van alvás a táborban, és amikor végre pihenhet az ember, álmában újraéli a forgatást.
Nagy B. Sándor / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Élni, Petőfi felé fordulva
Nagyon sok városlakó, idősek, fiatalok és velük sok gyerek is részt vett tegnap délután az Erzsébet parkban tartott megemlékezésen, mely során Péterfi Ágnes unitárius lelkipásztor és Czegő Zoltán költő, író szavai nyomán idézhettük fel azt a bizonyos képzeletbeli gyászkeretbe foglalt fehéregyházi csatát, melyben utoljára látták Petőfi Sándort. Az emlékünnepség során katonadalokat és Petőfi-nótákat is hallhatott a közönség a sepsikőröspataki fúvószenekar előadásában, a megemlékezést a közösen elénekelt magyar és székely himnusz foglalta keretbe.
Mintha újra és újra megédesülne a keserű íz a szánkban, amikor felidézzük múltunk gyászos pillanatait, mert ezekben újra és újra megerősödik bennünk az örök élet tudata – mondta Péterfi Ágnes –, mert Petőfi itt van velünk minden március idusán, amikor megszólal a Nemzeti dal, itt van, amikor Pató Pál-urasan elmondjuk, hogy Hej, ráérünk arra még, amikor a szerelmesek egymásra nézve mondják, hogy Minek nevezzelek, amikor az édesanya azt gügyögi gyermekének, hogy Hej, mi a kő, tyúkanyó... Amikor azt érezzük, hogy Feltámadott a tenger, vagy a lehulló levelek azt üzenik, hogy Itt van az ősz, itt van újra... Petőfi ott van a szabadságunkban, és akkor is, amikor talán könnyek között, lehajtott fejjel mondjuk, hogy Európa csendes... A lelkésznő szerint hálát adhatunk azért, hogy ilyen hősökre emlékezhetünk, ezért arra kérte a Gondviselőt, hogy adjon annyi erőt és elkötelezettséget nemzetünk, magyarságunk iránt, hogy ápolni tudjuk a költő emlékét és a költeményeit körülölelő lángot. Czegő Zoltán rövid eszmefuttatásában Gorgiasz szavait idézte, aki szerint az élet legnagyobb élménye a halál. De a halálnak milyen élménye van? – tette fel a kérdést, melyre így válaszolt: ez már másoknak, hozzánk tartozóknak az élménye, mint ahogy Petőfi halála is egy egész nemzet élménye volt. Nem önként rohant a halálba, csak ugyanúgy, mint egész életében, a nemzet javát szolgáló belső parancsot teljesítette. Fehéregyháza felkiáltójel, az igazságtalanság Fekete egyháza – jegyezte meg Czegő Zoltán, majd áttért Petőfi örököseire, az utókorra, feltéve az újabb költői kérdést, hogy vajon velünk megy-e a világ elébb, és megy-e arrafelé a magunk történelme ebben az Európában, amelynek hitéért, kultúrájáért a magunk teljes jelenével aggódhatunk? „Érted halni szent világszabadság, lehet, de érdemesebb élnünk az igazságért, arccal Petőfi felé fordulva” – zárta szavait.
Nagy B. Sándor / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Sepsiszentgyörgy, a tánc fővárosa (CAMP mozgásművészeti és kortárstánc-tábor)
A Contemporary Artistic Movement Platform kezdőbetűiből kapta a nevét az a mozgásművészeti és kortárstánc-tábor, amelyet első alkalommal szerveztek meg Sepsiszentgyörgyön. Az elmúlt héten zajló CAMP programjában utcai performance-ok, flashmobok, live actok, szabadtéri filmvetítések, zenei események és szakmai beszélgetések szerepeltek, a meghívott tíz, nemzetközi szinten is elismert koreográfus pedig több mint harminc óra műhelymunkát tartott a résztvevőknek. Az első CAMP-ról a rendezvény művészeti vezetőjével, a sepsiszentgyörgyi származású koreográfussal, Bordás Attilával beszélgettünk.
Tábor és fesztivál egyben a rendezvény – mondta el lapunknak a szakember –, amelynek központi magja egy intenzív tánctábor volt, a nyilvános események pedig azért szövődtek köré, hogy színesebb legyen, több lehetőséget kapjanak a résztvevők az interakcióra, a város pedig betekintést nyerhessen a táborban zajló tevékenységbe. Többségében román és magyar színészek, színiegyetemek hallgatói, a marosvásárhelyi és bukaresti egyetemek koreográfia szakos diákjai jelentkeztek a táborba, akik három csoportban – kezdőként, középhaladóként és haladóként – vettek részt a különböző kortárstánc- és mozgásművészeti mesterkurzusokon. A meghívott oktatók: Stella Stefou (GR), Arcadie Rusu (RO), Ioana Marchidan (RO), Ladjánszki Márta (HU), Dabóczi Dávid (RO), Góbi Rita (HU), Rusu Andor (HU), Andreea Gavriliu (RO), Luiza Zan (RO) és Bordás Attila (RO). A műhelymunkák a Székely Mikó Kollégium, a Nicolae Colan Általános Iskola és a Puskás Tivadar Szakközépiskola tornatermében zajlottak. Az oktatási tevékenységen túl esténként szabadtéri performance-okat is bemutattak a tanárok különböző helyszíneken a városban. Első nap Arcadie Rusu és Ioana Marchidan Lenyomatok (Amprente) című táncelőadását (fotó), kedden Stella Stefou görögországi táncos légibalett-performance-át, szerdán Ladjánszki Márta és Varga Zsolt (HU) táncperformance-át, csütörtökön Dabóczi Dávid és Bezsán Noémi produkcióját, tegnap pedig Rusu Andor performance-át tekinthették meg az érdeklődők. A mai zárónapon is több különleges esemény várja a nézőket: 18 órától a tábor összes résztvevőjének flashmobjára kerül sor a főtéren, utána pedig Andreea Gavriliu a piactéren, Góbi Rita pedig a főtéren mutatja be táncperformance-át. A tábor dj-partival ér véget a színházban.
A rendezvény hiánypótló jellegét mutatja, hogy bár csupán a Facebookon hirdették, nagyon gyorsan betelt a hatvan meghirdetett hely, és akkora volt a túljelentkezés, hogy végül nyolcvan diákkal indították a tábort. „Szerencsére egyre több tánccal, mozgásművészettel foglalkozó szakmai fórum jelent meg az utóbbi időben Romániában, de ezek között kevés az átjárás, ezért úgy éreztük, kell egy olyan platform, ahol a közös műhelymunkákon, szakmai beszélgetéseken, filmnézésen és szórakozáson keresztül közelebbről is érintkezésbe léphetnek, fuzionálni tudnak egymással az emberek és áramlatok” – fogalmazott Bordás Attila a rendezvénnyel kapcsolatosan, hozzátéve: olyan fesztiválról álmodik, amelyen nem csupán jönnek, fellépnek és távoznak a vendégek, hanem több napon át mindenki együtt lélegzik, együtt lüktet, egy nyelvet beszél. A rendezvény célja tehát, hogy olyan szakmai platformmá, „nagy művészi bazárrá” váljon, ahová minden résztvevő – oktató és tanuló egyaránt – beviszi mindazt, amihez a legjobban ért, és kiveszi, amire neki van szüksége. Amint a koreográfus elmondta, ő maga folyamatosan tart kurzusokat, táborokat, szerte az országban és külföldön is – a közeljövőben Bulgáriában vesz részt hasonló kortárstánc-platformon, Görögországban pedig állandó táncoktató és nemzetközi zsűritag –, és ezek a tapasztalatai inspirálták a CAMP megszervezésében. A helyszín azért Sepsiszentgyörgy, mert ő maga szentgyörgyi, itt rengeteg embertől tudott segítséget kérni, akik támogatása nélkül nem lehetett volna megfelelő körülményeket biztosítani a tábor létrejöttéhez. Szerinte a rendezvény nem kevésbé színvonalas, mint a hasonló nyugat-európaiak, miközben nálunk az ottani árak töredékét kell befizetniük a jelentkezőknek. Ez azért is van, mert idén több elismert koreográfus, tréner is csupán jelképes összegért vállalta a munkát, így támogatva a közös ügyet. Bordás Attila elmondta, külön figyelmet fordítottak arra, hogy a városlakók számára is izgalmas és könnyen befogadható legyen a rendezvény, ezért úgy döntöttek, az első kiadás alkalmával ingyenes és többnyire szabadtéri előadásokat tartanak. Így nem a nézőnek kell betérnie a különböző intézményekbe, hogy betekintést nyerjen a táborban zajló munkába, hanem a tábor megy a nézők elébe a táncbemutatók, flashmobok, szabadtéri filmvetítések, koncertek által, annál is inkább, hogy idén a közösségi részvétel éve zajlik a városban. „Bízunk benne, hogy miként a szakmának, a város kulturális életének is izgalmas, minőségi színfoltja a CAMP” – zárta szavait a művészeti vezető.
Nagy B. Sándor / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A lélekpendítés rendezvénye
Fábián Zoltán olvasótábor
Minden évben augusztus első felében tartják a nagy múlttal rendelkező, utóbb Fábián Zoltán íróról elnevezett olvasótábort, amelyet a magyarországi Hatvan városa 1972-ben indított útjára, s immár két évtizede a testvérváros Kézdivásárhely is társszervezője. Egyik évben magyarországi, másik évben erdélyi helyszínen zajlik a tábor, idén a Tolna megyei Szálka adott otthont a rendezvénynek, amelyen ezúttal nemcsak kézdivásárhelyi, hanem sepsiszentgyörgyi, marosvásárhelyi, kolozsvári diákok is részt vettek. Az olvasótábor-mozgalom kezdetben az iskolai oktatást kiegészítve, ahhoz kötődve az ifjúság különböző korosztályainak és rétegeinek olvasóvá nevelését segített előkészíteni, a mozgalom kialakulásában, a táborok létrehozásában, elterjesztésében jelentős szerepe volt Fábián Zoltán írónak, aki 1970-től a Magyar Írószövetség, 1969-től az Olvasó népért mozgalom titkára volt. Tőle maradt fenn az a sokat idézett kifejezés, amely a legegyszerűbben, de talán a legpontosabban is meghatározza a jó olvasótábori munka lényegét: „lélekpendítés”. A kéthetes tábor szervezői középiskolás diákok számára biztosítanak élményekben, tapasztalatokban gazdag időtöltést, a meghívott előadók között írók, történészek, színészek, képzőművészek, filmszakmában dolgozók, építészek, tehát nagyon sok művészeti ág képviselői egy bizonyos tematikát járnak körül. Idén a mítoszokról volt szó, erről beszélgettek, ezek közül dolgoztak fel néhányat a tábor ideje alatt. Mindezek mellett ugyanakkor koncertek, táncház, népdaltanulás, hagyományápolás, a kimaradhatatlan számháborúk és nagy közösségi játékok is várják a fiatalokat, például egy egész napos verseny során felkutatják a települést, ahol táboroznak. Ez általában úgy történik, hogy napközben túráznak, este pedig performance-ot kell készíteniük tapasztalataik alapján, és a hellyel kapcsolatos kérdésekre kell válaszolniuk, ami nagy élmény számukra, és sokat tanulhatnak belőle. Az olvasókuckóban, ahová mindenki elviheti a témába vágó saját könyveit, szieszták idején bármikor olvashatnak a résztvevők, de este a tábortűz mellett is felolvashatják kedvenc verseiket, novelláikat, és ezeket megvitathatják egymással. A tábor vezetői a korábbi táborozók közül kerülnek ki, és mivel többségük tud zenélni, reggelenként általában zenekar ébreszti a fiatalokat. Tavaly a Fábián Zoltán Olvasótábor kézdivásárhelyi és hatvani vezetősége között nézeteltérések támadtak, amelyek következtében a kézdivásárhelyi vezetőség egy része Udvartér Alkotótábor néven egy másik olvasótábort szervezett, idén azonban megújult a kézdivásárhelyi vezetőség, és folytatódni tudott az eredeti, közel fél évszázados múltra visszatekintő sorozat. Az idei rendezvény sikere nyomán a szervezők azt tervezik, hogy a jövőben tágítják a résztvevők körét, és nemcsak Erdélyből, de Magyarországról is több városból várnak jelentkezőket a táborba. Arról, hogy mi a titka ennek a rendkívül sikeres rendezvénynek, hogy miért járnak vissza évről évre a diákok, hogy mit is takar az a bizonyos „lélekpendítés” kifejezés, így vallott lapunknak az egyik részt vevő diák, Dobri Anita: „Amikor az olvasótáborról kérdeznek, nem tudok mit válaszolni. Az idei csupán a második táborom volt, de olyan egyedi, misztikus légkör jön ott létre, amiről suttogni is nehéz, írni pedig szinte lehetetlen. Két hétig vagyunk együtt, régi barátok és újonnan érkezettek. Összehangolódunk, valamikor az első hét közepén. A második héten már egymás érzelmeit isszuk és esszük, egyre többet maradunk a tábortüzek mellett, hogy aztán másnap reggel csak a koffein és a lelkesedés rángasson talpra. Mindig rengeteg a tennivaló. Az idő nem a javunkra dolgozik, néhány pillanat jó volna, ha örökké tartana. Idén a mitológia volt a tábor témája, mi pedig alaposan körüljártuk a falut, hagyományok után kutatva, bizonyos fogalmak, meghatározások nyomában. Készítettünk animációt, három performance-ot az utolsó estére és számos másikat önmagunk szórakoztatására. Volt misztériumjáték, vetélkedő, gyertyafényes felolvasás, saját dalok és versek születtek, és persze rengeteg akármi. (Ha tudni akarod, mi az, át kell élned a »két hét ébrenlét« viszontagságait!) Hamar megszületnek a belső viccek, a tábori szólások, amelyeket táborita és vezető egyaránt használ...
Egyszerre hagyományos és modern minden. Első nap kiscsoportokra oszlunk, akár negyven évvel ezelőtt, aktuális és állandó dolgokról beszélünk, közben megismerjük egymást, ahogy a vezetőink tették, amikor ők voltak táborozók. Sehol máshol nem lehet része az embernek ilyen intenzív lelki élményben ilyen rövid idő alatt.
A családom azzal fogad: megváltoztam. Mintha egy másik univerzumból tértem volna vissza. Nem lehet elmesélni mindazt, ami az olvasótáborban történik. Hiába sorolnám fel az eseményeket a reggeli ébresztőtől az esti tábortűzig, a számháborútól az előadásokig, a lényeget nem lehet megfogni. A lényeg, úgy hiszem, ott van két táborozó tekintetében, amikor összenézvén elmosolyodnak. Ezt tanítja meg olvasni az olvasótábor. Számomra olyan ez, mintha egy titkos társaság tagja lennék, ahol mindenki egyszerre a testvérem és furcsa űrlény. Így hát nehéz beszámolni minderről, de ha a szavak be tudnák mutatni a lényeget, akkor most megölelnék egymást.”
Nagy B. Sándor / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Tamási Áron-évfordulóval indul az új színházi évad
Az új évad első két fontosabb eseménye a sepsiszentgyörgyi színházban Tamási Áron 120 éves születési évfordulójának megünneplése, valamint a Bocsárdi László által rendezett Alice című előadás bemutatója lesz, melyet Lewis Carroll Alice Csodaországban és Alice Tükörországban című meseregényei alapján a sZempöl zenekarral együttműködésben készít a társulat. „A 120 éve született Tamási Áron művei, szellemisége, szelleme az elmúlt évtizedekben tökéletesen beépültek a társulat működésébe, és utakat nyitottak afelé a korszerű és érvényes színjátszás felé, amit jelenleg képviselünk. Tamási Áron születésnapja kitűnő alkalom arra, hogy a város lakói szembesüljenek az írásaiban rögzített képekkel, sajátos humorával és éles párbeszédeivel” – áll a színház közleményében, mely a szeptember 20-ára időzített egész napos rendezvénysorozatot ajánlja a közönség figyelmébe. Mint írják, az egész várost behálózó események estére a főtérre, majd a színháztermekbe vezetnek: 18 órától a társulat színészei Tamási Áron válogatott novelláiból tartanak felolvasóestet a Kamarateremben, 20 órától pedig a színház Nagytermében a Dresch Kvintett Tamási Áron tiszteletkoncertjét tekinthetik meg az érdeklődők. A Liszt Ferenc-díjas Dresch Mihály sajátos zenei világával a nemzetközi kortárs dzsessz fontos úttörője, aki a magyar népi hangzásvilág és a dzsesszzene egyvelegét szólaltatja meg szaxofonjával. 1997-ben, a Tamási Áron centenáriumon is Dresch Mihály és együttese koronázta meg a rendezvénysorozatot, idén a művész újból vállalta, hogy megtiszteli Sepsiszentgyörgyöt egy ünnepélyes koncerttel az író születésének 120 éves évfordulója alkalmából. A Tamási-évforduló által megnyitott 2017/2018-as évadban más fontos események is várják a nézőket, a színház vezetősége úgy alakította az évadtervet, hogy ígéretes, a társulat és a közönség számára eddig még ismeretlen új hangok, valamint kiforrott, sajátos rendezői formanyelvek is teret nyerjenek az új produkciókban. Az Alice októberi bemutatóját Zakariás Zalán rendezése, Michel de Ghelderode Escorial című darabja követi, majd Carlo Goldoni Chioggiai csetepaté-ját mutatják be szilveszteri előadásként Sardar Tagirovsky rendezésében. Tavasszal Mezei Kinga újvidéki rendező dolgozik a társulattal az Anna legenda című produkció színpadra állításán, végül pedig a többszörös UNITER-díjas Radu Afrim által jegyzett discOperett munkacímű produkció zárja az évadot. Az öt bemutató mellett továbbra is műsoron maradnak az elmúlt évadok fontos előadásai: Vízkereszt, vagy amire vágytok, Liliom, Évforduló, Norway.today, Pénz az égből, Az ezredik éjszaka, Kaisers TV, Ungarn, és a Rajtammaradt télikabát című Cseh Tamás-előadóestet is láthatják még a nézők. Az új évad előadásaira már árulják a bérleteket a Városi Kulturális Szervezőirodában és a www.biletmaster.ro weboldalon. A tavaly vásárolt bérletek – a Mecénás kivételével – az idei évadban is érvényesek. A jegyek és bérletek ára a tavalyi évadhoz képest nem változott, ez alól kivételt képez a diákjegy, amely idén 10 lejbe kerül, az Alice című produkciót pedig 10 lejes felár kifizetésével tekintheti meg a bérletes közönség. Az ősz folyamán több kiszállást is tervez a társulat: a Rajtammaradt télikabát című Cseh Tamás előadóestet szeptemberben az udvarhelyi színház által szervezett dráMa Kortárs Színházi Találkozón mutatják be, novemberben pedig Tiszaújvárosban játsszák az előadást a Színház Határok Nélkül rendezvénysorozat részeként. A Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválján többszörösen díjazott, és a Színházkritikusok Díjára felterjesztett Liliom című előadást októberben a gyergyószentmiklósi Nemzetiségi Színházi Kollokviumon mutatja be a társulat, az Alexandru Dabija által rendezett Évforduló pedig meghívást kapott a bukaresti Országos Színházi Fesztiválra, melynek idei kiadása október 20–29. között lesz. A korábbi évadok gyakorlatához hűen idén ismét bérletcserét tervez a színház vezetősége a Szatmárnémeti Harag György Társulattal, mely során a Vízkereszt, vagy amire vágytok című előadásért cserében a Tévedések vígjátéka című Shakespeare-darabbal találkozhat a sepsiszentgyörgyi közönség. Az idei évadot a REFLEX 4 Nemzetközi Színházi Fesztivál zárja, amelynek programja egyelőre még nem nyilvános.
Nagy B. Sándor / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kortárs vígjátékok műsoron (Kézdivásárhelyi Városi Színház)
Mivel gyakorlati okokból az átlagosnál rosszabb anyagi körülmények között kezdi az új évadot a Kézdivásárhelyi Városi Színház, és emiatt minden lehetséges módon kénytelen növelni saját bevételeit, olyan évadterv meghirdetésével próbál több nézőt színházba csalogatni a színház vezetősége, melyben többnyire kortárs szerzők vígjátékai szerepelnek.
A kortárs szerzők és a könnyedebb műfajok iránti érdeklődés már több éve jellemző a kézdivásárhelyi színházra, mondta el lapunknak Kolcsár József igazgató, így csakis ez tűnik járható útnak az intézmény számára, ha meg szeretné tartani közönségét, és közben a mai nyelvezet és mai színpadi eszközök által fiatalos lendületét is szeretné megőrizni. Az intézményvezető kifejtette, a Városi Színház évek óta ugyanazt a pénzösszeget kapja a fenntartótól, de mivel az alapbérek jelentős mértékben növekedtek az elmúlt időszakban, jelenleg semmi pénz nem marad a produkciós költségekre. Anyagi okok miatt az új évad tervezett előadásainak sorrendjét is kénytelen volt úgy alakítani a színház, hogy a saját produkciók nagy részét az évad második felében, a jövő év folyamán mutassák be. Idén újra öt előadást tartalmaz a kézdivásárhelyi színházi bérlet, ezek közül négy kortárs szövegek alapján készül. Elsőként Kiss László egyéni produkcióját láthatja a közönség, melyet Karinthy Frigyes művei nyomán Kolcsár József rendezésében várhatóan novemberben mutatnak be. Ezt követi a szilveszteri vígjáték, Kolcsár József és Lung László Zsolt rendezése, melyre a jókedv garantált, ugyanis Ray Cooney Bigámiája a tavaly nagy sikerrel bemutatott Ketten a neten című darab első része. A tervek szerint jövő februárban kerül sor Jazmina Reza Művészet című kortárs vígjátékának erdélyi ősbemutatójára, a darab rendezését Barabás Árpád, az udvarhelyi színház neves színésze és rendezője vállalta. Daczó Zádor is újra rendez Kézdivásárhelyen, Sławomir Mrożek Özvegyek című abszurd komédiáját a tervek szerint áprilisban mutatják be. Az évad ötödik előadása – a korábbi évadok gyakorlatához hűen – egy vendégjáték: Pierre Barillet–Jean Pierre Grédy A kaktusz virága című darabja a Csíki Játékszín szilveszteri zenés előadásaként készül Kányádi Szilárd rendezésében. Kolcsár József elmondta, az évad során további vendégjátékokat is meghívnak, melyeket kedvezményes jegyárakkal tekinthetnek meg a színház bérletesei. A Gábor Áron-felnőttbérletek ára 50 lej, a diákoknak és nyugdíjasoknak szóló kedvezményes bérletek 40 lejbe kerülnek. Harmincnál több bérlet vásárlása esetén a támogatóknak szóló 30 lejes Toldi-bérletet ajánlja a színház. Azok számára, akik az új évadban is támogatni szeretnék a Kézdivásárhelyi Városi Színházat, idén is meghirdetik a 400 lejes Mecénás-bérletet, mely minden előadásra érvényes, az új bemutatók és felújított produkciók mellett a színház által szervezett vendégjátékokat is beleértve. Az új évad bérletei a Vigadó Művelődési Ház közönségszolgálati irodájában válthatóak ki hétfőtől csütörtökig 8–19, pénteken 8–15 óra között. Érdeklődni lehet a 0267 360 179-es és a 0729 058 197-es telefonszámon.
Nagy B. Sándor / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)