Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2016. július 30.
Hencz Hilda: Magyar Bukarest 20. (Részletek)
Az „árulók” nemzedékéből többen az orvosi egyetemre, a jogi karra, a műegyetemre vagy a bölcsészkarra iratkoztak be. Az első Bukarestbe érkező magyar egyetemista lányok között volt Bándi Ilona, aki román–német szakon diplomázott 1923-ban anyja unszolására. Bukarestbe jött a fiatal Nagy András is, az orvosi egyetemre, habár nem is volt benne biztos, hogy egyáltalán létezik itt ilyen.
Majdnem egy szót sem tudott románul, már a beiratkozása is kész kaland volt. A kar titkára szembevágta vele iratait, mondván: ,,Ha nem tudsz románul, menj Afganisztánba, mert csak ott nem tudnak románul.” Az előadásokból egy szót sem értett, és az elméleti vizsgáit őszre halasztotta. Harmadévesen már a Brâncoveanu-kórház külsős orvosa volt; egy további sikeres vizsga után három évre a kórház belső orvosa lett, így biztosítottá vált szállása és ellátása, azonban ő minél hamarabb szeretett volna visszatérni Erdélybe. Diákként nézte végig 1923-ban a Vasgárda zsidóellenes tüntetéseit, ennek az erős szervezetnek nagyon sok követője volt; abban az időben azonban a magyarok még nem álltak a gárda támadásainak célkeresztjében. Bukarestben újra találkozott a jogot hallgató Szemlér Ferenccel, akit Brassóból ismert. Mindketten megírták visszaemlékezéseiket egyetemi éveikről, kapcsolataikról a református közösséggel, és szóltak Nagy Sándor lelkészről is. Szemlér Ferenc hálával emlékezik egy román egyetemista társára, akinek köszönhetően megtanulta a nyelvet. Tanulmányai végeztével Szemlér elhagyta Bukarestet, ám 1956-ban visszatért, és a fővárosban telepedett meg, elszigetelve nemzettársaitól. Két lánya román férjet választott, Lendvay Éva (1935–2016), dr. Herskovits Erzsébettel kötött első házasságából származó lánya Brassóban született, élete nagy részét itt is töltötte költőként és műfordítóként, a rádió magyar adásának szerkesztőjeként. Másik lánya, Mocanu Szemlér Judit a Kriterion Kiadónál volt szerkesztő 1969–1991 között.
A fiatal Póti Géza később, 1936-ban érkezett Bukarestbe; románul is tudott, és tudomása volt a magyar diákszálló létezéséről. Miután elvégezte a zilahi magyar felekezeti középiskolát, Nagyváradon kellett román nyelven leérettségiznie; az ottani központhoz tartozott több erdélyi magyar középiskola. A vizsgabizottság elnöke Constantin Daicoviciu volt. Nagyromániában már csak pár magyar középiskola mAradt, ezek is mind felekezetiek, még Temesváron vagy Nagyváradon sem volt egy sem; hat tagozat mAradt Kézdi megyében és egy Háromszéken, Csík és Maros-Torda megyében minden magyar tagozatot felszámoltak. Az 1936/37-es tanévben csak 4527 gyermek tanulhatott magyar nyelven. Osztálya hiába volt nagyon erős, csak négyüknek sikerült az érettségi vizsgája, ősszel senkinek sem, és a későbbiek során még három-négynek. A történelmet, földrajzot és román nyelvet amúgy is románul tanulták, ezekkel a vizsgán nem volt gondjuk. De a magyar nyelven tanult tantárgyak: a filozófia, matematika, fizika és természetrajz vizsgáin „bizony nem volt könnyű románul felelni”.
Nagy Sándor (1894–1954) parókiás lelkész 1925-ben érkezett Bukarestbe, s azonnal a magyar egyetemisták találkozóhelyévé tette a református parókiát, kulturális és tudományos tevékenységeket szervezett számukra. Lenyűgöző személyiségének ereje a Koós Ferencéhez hasonlítható. A háború kitörésekor otthagyta a Budapesti műegyetemet, és katonának állt. Amikor megsebesült, és harcképtelennek nyilvánították, a teológia felé fordult. Bukarestben Köblös Endre ideiglenes lelkipásztort váltotta. A kántori lakás kivételével a parókia épületét lefoglalva és bérlőkkel teli, a templomot megrongálva, a levéltárat széthányva, a közösség egyesületeit szétbomlasztva, a Magyar Társulatot lebénulva találta, a hívek között pedig közömbösség és széthúzás uralkodott. (...) A hitközség minden tevékenysége egy 30 négyzetméteres teremben zajlott, amely egy időben volt lelkészi hivatal, a Koós Ferenc Egyesület tevékenységének helyszíne és könyvtár; itt tartották a bibliaórákat, a református iparos kört és a kórus próbáit. Egyházi adót 800 család, megközelítőleg 2200-an fizettek.
A Nagy Sándorra váró feladatok messze meghaladták anyagi és fizikai képességeit, de ő mindet felvállalta, és megpróbálta a lehetetlent is, meggyőződése volt, hogy a magyarság csak a református hiten, a nemzeti identitás egyedüli megőrzőjén keresztül tud újjászületni. Habár a nyakra-főre alakított értelmetlen egyesületek ellensége volt, hamarosan tízre emelkedett a református egyesületek és körök száma: nő- és lányegylet, férfiszövetség, keresztény fiatalok egyesülete, a gyermekszeretet-egylet, Koós Ferenc Kör, Lídia Kör, iparoskör, cserkészkör, kórus. Tisztában volt azonban azzal, hogy ezek a körök nem képesek a sokezres Bukaresti magyarság szükségleteit ellátni, egyesek más felekezetűek, mások ateisták lévén, és sokan igyekeztek szabadulni az erkölcsi kötöttségektől. A Koós Ferenc Kört 1925-ben alapította, az első világháború után ez volt az első nagy társadalmi szervezet; programjában szerepelt az ismeretterjesztés, az olvasó- és bibliaórák, koncertek, színielőadások, szavalóestek szervezése, de táncmulatságok vagy bálok tartása is. Nagy felismerte az értelmiségiek új nemzedékének szerepét, ő volt az első, aki támogatta az Erdélyből érkező magyar diákokat, kiszakította őket az elszigeteltségből és bevonta a közösség életébe; e célból létrehozta az első művelődési-tudományos tagozatot. Bármelyik magyar egyetemista beiratkozhatott, vallásra való tekintet nélkül, a katolikus Nagy András orvostanhallgató lett a szekció első elnöke. Az egyetemisták kötelesek voltak havonta egyszer segíteni a lelkésznek az eklézsia adminisztratív ügyeinek intézésében: a hívek különféle nyilvántartásokba való bevezetésében, a missziós tevékenységben vagy a magyarok összeírásában. Kezdetben a körnek 46 tagja volt, ez a szám tíz év alatt 197-re emelkedett. A Sf. Voievozi utcai épület visszaszerezése után a képzőművész egyetemistáknak kiállítótermet biztosítottak. A körön az egyetemisták kapcsolatba kerültek magyar és román értelmiségiekkel is, valamint a Magyar Párt politikusaival. A fiatal értelmiségiek egyike volt Rohonyi Vilmos mérnök, aki hivatali okokból hat évig élt Bukarestben. A bécsi szerződés után Budapestre ment, 1945-ben visszatért Kolozsvárra; a szintén Bukarestben végzett Jenei Dezsővel társszerzője a magyar–román és román–magyar műszaki szótárnak.
1930-ban a Koós Ferenc Kör vendége volt Dimitrie Gusti, a magyarok körében nagy népszerűségnek örvendő szociológus, akit az Erdélyi Fiatalok mozgalmának tagja, az akkor egyetemista Mikó Imre hívott meg. Mikó sok évig lakott Bukarestben, 1936–1938 között a Magyar Párt tagjaként a helyi fiókszervezet titkára volt. Nemzetközi jogot is végzett Párizsban (1934/36). II. Károly diktatúrája alatt ügyvédi irodát vezetett, 1940 és 1944 között magyar országgyűlési képviselő volt; megírta a magyarság két világháború közötti politikai történetét. A kommunista korszakban rövid ideig félreállították, de aztán balos nézeteinek köszönhetően visszatérhetett; a Kriterion Kiadónál megjelent egy tanulmánykötete.
A véletlen úgy hozta, hogy a Budapesti Lükő Gábor (1909–2001) is a Gusti-iskola lelkes hívévé váljék. Ady és Bartók hatására kezdett érdeklődni a román néphagyomány iránt, 1931-ben érkezett Bukarestbe, megtanult románul, Constantin Brăiloiu tanácsolta neki, hogy a moldvai csángó paraszti kultúrát kutassa; itt azonban, bár nála volt az időközben miniszterré előléptetett Gusti ajánlólevele, letartóztatták, kihallgatták és 1933-ban kiutasították.
A Gusti-iskola vonzáskörébe került egy másik magyar is, a Bukaresti orvos, Bakk Elek testvére, a Párizsban végzett román–francia tanár, Bakk Péter (1908–1945). Kezdetben két másik magyarral együtt őt is bevették abba a csapatba, amely az udvarhelyszéki Siklódon kutatott volna, ám a Királyi Kulturális Alapítvány vezetősége nem vállalta annak kockázatát, hogy a román kutatócsoportban magyarok is helyet kapjanak. Egy 1937-es levelében Bakk Péter megmagyarázta, hogy mi állt az alapítvány programjából való kizárásuk mögött, és ezzel pontos képet ad a két világháború közötti interetnikus kapcsolatokról is. A szabadságon lévő Gusti megüzente az alapítványnak, hogy nem avatkozik bele, foglalkozzanak az üggyel helyettesei „legjobb belátásuk szerint”. Emanuil Bucuţa, az alapítvány igazgatója félt a liberálisok sajtótámadásaitól és a román szélsőjobbtól, főként, hogy az Astra Egyesület már beterjesztett egy tiltakozást a királyhoz. Ugyanakkor az alapítvány statútuma a kisebbségiekre való utalás nélkül fogalmazta meg, hogy célja „a román falvak felemelése”, így a magyarokat végül kizárták a csapatból.
Rövid idővel a diáktagozat megalakulása után felmerült a fiatalok elszállásolásának kérdése is. Az állami kollégiumokban hiába próbáltak helyet keresni, hisz még a románok is ugyanezen gonddal küszködtek, és mindez kisebbségellenes diáktüntetésekhez is vezetett. A református parókia ingatlanjait valószínűleg 1928-ban szolgáltatták vissza; ekkor a diákszálló a Sf. Voievozi utcai református iskola épületébe költözött. Az itteni magyarok művelődési és tudományos tevékenysége a román állambiztonsági szervek megfigyelése alatt állt. Egy 1937. május 17-én keltezett feljegyzésből tudjuk, hogy a felsőoktatást szabályozó törvény megjelenése után a magyar kollégiumot rövid időre bezárták, a diákokat kilakoltatták, mivel az új törvény nem engedélyezte magánbentlakások működtetését. A magyar diákok a jelentés szerint politizáltak is, pedig a törvény ezt is tiltotta. A Kos Karoly (sic!) egyetemi kört pedig egyenesen „irredenta tevékenységű magyar nacionalista szervezetnek” titulálták. Az 1938. július 1-jei és az 1941. április 8-ai jelentések beszámoltak a „Koós Ferenc irredenta kör” tevékenységéről, ahol „irredenta jellegű beszédeket és konferenciákat” tartanak. Végül csak egyetlen diákot sikerült megvádolni kommunista agitációval, akit ki is rúgtak a bentlakásból. (folytatjuk)
JÁNOS ANDRÁS fordítása
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Az „árulók” nemzedékéből többen az orvosi egyetemre, a jogi karra, a műegyetemre vagy a bölcsészkarra iratkoztak be. Az első Bukarestbe érkező magyar egyetemista lányok között volt Bándi Ilona, aki román–német szakon diplomázott 1923-ban anyja unszolására. Bukarestbe jött a fiatal Nagy András is, az orvosi egyetemre, habár nem is volt benne biztos, hogy egyáltalán létezik itt ilyen.
Majdnem egy szót sem tudott románul, már a beiratkozása is kész kaland volt. A kar titkára szembevágta vele iratait, mondván: ,,Ha nem tudsz románul, menj Afganisztánba, mert csak ott nem tudnak románul.” Az előadásokból egy szót sem értett, és az elméleti vizsgáit őszre halasztotta. Harmadévesen már a Brâncoveanu-kórház külsős orvosa volt; egy további sikeres vizsga után három évre a kórház belső orvosa lett, így biztosítottá vált szállása és ellátása, azonban ő minél hamarabb szeretett volna visszatérni Erdélybe. Diákként nézte végig 1923-ban a Vasgárda zsidóellenes tüntetéseit, ennek az erős szervezetnek nagyon sok követője volt; abban az időben azonban a magyarok még nem álltak a gárda támadásainak célkeresztjében. Bukarestben újra találkozott a jogot hallgató Szemlér Ferenccel, akit Brassóból ismert. Mindketten megírták visszaemlékezéseiket egyetemi éveikről, kapcsolataikról a református közösséggel, és szóltak Nagy Sándor lelkészről is. Szemlér Ferenc hálával emlékezik egy román egyetemista társára, akinek köszönhetően megtanulta a nyelvet. Tanulmányai végeztével Szemlér elhagyta Bukarestet, ám 1956-ban visszatért, és a fővárosban telepedett meg, elszigetelve nemzettársaitól. Két lánya román férjet választott, Lendvay Éva (1935–2016), dr. Herskovits Erzsébettel kötött első házasságából származó lánya Brassóban született, élete nagy részét itt is töltötte költőként és műfordítóként, a rádió magyar adásának szerkesztőjeként. Másik lánya, Mocanu Szemlér Judit a Kriterion Kiadónál volt szerkesztő 1969–1991 között.
A fiatal Póti Géza később, 1936-ban érkezett Bukarestbe; románul is tudott, és tudomása volt a magyar diákszálló létezéséről. Miután elvégezte a zilahi magyar felekezeti középiskolát, Nagyváradon kellett román nyelven leérettségiznie; az ottani központhoz tartozott több erdélyi magyar középiskola. A vizsgabizottság elnöke Constantin Daicoviciu volt. Nagyromániában már csak pár magyar középiskola mAradt, ezek is mind felekezetiek, még Temesváron vagy Nagyváradon sem volt egy sem; hat tagozat mAradt Kézdi megyében és egy Háromszéken, Csík és Maros-Torda megyében minden magyar tagozatot felszámoltak. Az 1936/37-es tanévben csak 4527 gyermek tanulhatott magyar nyelven. Osztálya hiába volt nagyon erős, csak négyüknek sikerült az érettségi vizsgája, ősszel senkinek sem, és a későbbiek során még három-négynek. A történelmet, földrajzot és román nyelvet amúgy is románul tanulták, ezekkel a vizsgán nem volt gondjuk. De a magyar nyelven tanult tantárgyak: a filozófia, matematika, fizika és természetrajz vizsgáin „bizony nem volt könnyű románul felelni”.
Nagy Sándor (1894–1954) parókiás lelkész 1925-ben érkezett Bukarestbe, s azonnal a magyar egyetemisták találkozóhelyévé tette a református parókiát, kulturális és tudományos tevékenységeket szervezett számukra. Lenyűgöző személyiségének ereje a Koós Ferencéhez hasonlítható. A háború kitörésekor otthagyta a Budapesti műegyetemet, és katonának állt. Amikor megsebesült, és harcképtelennek nyilvánították, a teológia felé fordult. Bukarestben Köblös Endre ideiglenes lelkipásztort váltotta. A kántori lakás kivételével a parókia épületét lefoglalva és bérlőkkel teli, a templomot megrongálva, a levéltárat széthányva, a közösség egyesületeit szétbomlasztva, a Magyar Társulatot lebénulva találta, a hívek között pedig közömbösség és széthúzás uralkodott. (...) A hitközség minden tevékenysége egy 30 négyzetméteres teremben zajlott, amely egy időben volt lelkészi hivatal, a Koós Ferenc Egyesület tevékenységének helyszíne és könyvtár; itt tartották a bibliaórákat, a református iparos kört és a kórus próbáit. Egyházi adót 800 család, megközelítőleg 2200-an fizettek.
A Nagy Sándorra váró feladatok messze meghaladták anyagi és fizikai képességeit, de ő mindet felvállalta, és megpróbálta a lehetetlent is, meggyőződése volt, hogy a magyarság csak a református hiten, a nemzeti identitás egyedüli megőrzőjén keresztül tud újjászületni. Habár a nyakra-főre alakított értelmetlen egyesületek ellensége volt, hamarosan tízre emelkedett a református egyesületek és körök száma: nő- és lányegylet, férfiszövetség, keresztény fiatalok egyesülete, a gyermekszeretet-egylet, Koós Ferenc Kör, Lídia Kör, iparoskör, cserkészkör, kórus. Tisztában volt azonban azzal, hogy ezek a körök nem képesek a sokezres Bukaresti magyarság szükségleteit ellátni, egyesek más felekezetűek, mások ateisták lévén, és sokan igyekeztek szabadulni az erkölcsi kötöttségektől. A Koós Ferenc Kört 1925-ben alapította, az első világháború után ez volt az első nagy társadalmi szervezet; programjában szerepelt az ismeretterjesztés, az olvasó- és bibliaórák, koncertek, színielőadások, szavalóestek szervezése, de táncmulatságok vagy bálok tartása is. Nagy felismerte az értelmiségiek új nemzedékének szerepét, ő volt az első, aki támogatta az Erdélyből érkező magyar diákokat, kiszakította őket az elszigeteltségből és bevonta a közösség életébe; e célból létrehozta az első művelődési-tudományos tagozatot. Bármelyik magyar egyetemista beiratkozhatott, vallásra való tekintet nélkül, a katolikus Nagy András orvostanhallgató lett a szekció első elnöke. Az egyetemisták kötelesek voltak havonta egyszer segíteni a lelkésznek az eklézsia adminisztratív ügyeinek intézésében: a hívek különféle nyilvántartásokba való bevezetésében, a missziós tevékenységben vagy a magyarok összeírásában. Kezdetben a körnek 46 tagja volt, ez a szám tíz év alatt 197-re emelkedett. A Sf. Voievozi utcai épület visszaszerezése után a képzőművész egyetemistáknak kiállítótermet biztosítottak. A körön az egyetemisták kapcsolatba kerültek magyar és román értelmiségiekkel is, valamint a Magyar Párt politikusaival. A fiatal értelmiségiek egyike volt Rohonyi Vilmos mérnök, aki hivatali okokból hat évig élt Bukarestben. A bécsi szerződés után Budapestre ment, 1945-ben visszatért Kolozsvárra; a szintén Bukarestben végzett Jenei Dezsővel társszerzője a magyar–román és román–magyar műszaki szótárnak.
1930-ban a Koós Ferenc Kör vendége volt Dimitrie Gusti, a magyarok körében nagy népszerűségnek örvendő szociológus, akit az Erdélyi Fiatalok mozgalmának tagja, az akkor egyetemista Mikó Imre hívott meg. Mikó sok évig lakott Bukarestben, 1936–1938 között a Magyar Párt tagjaként a helyi fiókszervezet titkára volt. Nemzetközi jogot is végzett Párizsban (1934/36). II. Károly diktatúrája alatt ügyvédi irodát vezetett, 1940 és 1944 között magyar országgyűlési képviselő volt; megírta a magyarság két világháború közötti politikai történetét. A kommunista korszakban rövid ideig félreállították, de aztán balos nézeteinek köszönhetően visszatérhetett; a Kriterion Kiadónál megjelent egy tanulmánykötete.
A véletlen úgy hozta, hogy a Budapesti Lükő Gábor (1909–2001) is a Gusti-iskola lelkes hívévé váljék. Ady és Bartók hatására kezdett érdeklődni a román néphagyomány iránt, 1931-ben érkezett Bukarestbe, megtanult románul, Constantin Brăiloiu tanácsolta neki, hogy a moldvai csángó paraszti kultúrát kutassa; itt azonban, bár nála volt az időközben miniszterré előléptetett Gusti ajánlólevele, letartóztatták, kihallgatták és 1933-ban kiutasították.
A Gusti-iskola vonzáskörébe került egy másik magyar is, a Bukaresti orvos, Bakk Elek testvére, a Párizsban végzett román–francia tanár, Bakk Péter (1908–1945). Kezdetben két másik magyarral együtt őt is bevették abba a csapatba, amely az udvarhelyszéki Siklódon kutatott volna, ám a Királyi Kulturális Alapítvány vezetősége nem vállalta annak kockázatát, hogy a román kutatócsoportban magyarok is helyet kapjanak. Egy 1937-es levelében Bakk Péter megmagyarázta, hogy mi állt az alapítvány programjából való kizárásuk mögött, és ezzel pontos képet ad a két világháború közötti interetnikus kapcsolatokról is. A szabadságon lévő Gusti megüzente az alapítványnak, hogy nem avatkozik bele, foglalkozzanak az üggyel helyettesei „legjobb belátásuk szerint”. Emanuil Bucuţa, az alapítvány igazgatója félt a liberálisok sajtótámadásaitól és a román szélsőjobbtól, főként, hogy az Astra Egyesület már beterjesztett egy tiltakozást a királyhoz. Ugyanakkor az alapítvány statútuma a kisebbségiekre való utalás nélkül fogalmazta meg, hogy célja „a román falvak felemelése”, így a magyarokat végül kizárták a csapatból.
Rövid idővel a diáktagozat megalakulása után felmerült a fiatalok elszállásolásának kérdése is. Az állami kollégiumokban hiába próbáltak helyet keresni, hisz még a románok is ugyanezen gonddal küszködtek, és mindez kisebbségellenes diáktüntetésekhez is vezetett. A református parókia ingatlanjait valószínűleg 1928-ban szolgáltatták vissza; ekkor a diákszálló a Sf. Voievozi utcai református iskola épületébe költözött. Az itteni magyarok művelődési és tudományos tevékenysége a román állambiztonsági szervek megfigyelése alatt állt. Egy 1937. május 17-én keltezett feljegyzésből tudjuk, hogy a felsőoktatást szabályozó törvény megjelenése után a magyar kollégiumot rövid időre bezárták, a diákokat kilakoltatták, mivel az új törvény nem engedélyezte magánbentlakások működtetését. A magyar diákok a jelentés szerint politizáltak is, pedig a törvény ezt is tiltotta. A Kos Karoly (sic!) egyetemi kört pedig egyenesen „irredenta tevékenységű magyar nacionalista szervezetnek” titulálták. Az 1938. július 1-jei és az 1941. április 8-ai jelentések beszámoltak a „Koós Ferenc irredenta kör” tevékenységéről, ahol „irredenta jellegű beszédeket és konferenciákat” tartanak. Végül csak egyetlen diákot sikerült megvádolni kommunista agitációval, akit ki is rúgtak a bentlakásból. (folytatjuk)
JÁNOS ANDRÁS fordítása
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. augusztus 13.
Virágkehelyben harmatcsepp
Horváth István szellemisége a magyarózdi torony aljában
"Legyél örök égő seb,
s forrása új akaratnak"
Örök égő seb, örökös tettvágytól fűtött akarat és elszántság, örökös "vándorlás"… "Jöttem valahonnan./ megyek valahova. / Az én vándorlásom / nem szűnik meg soha."
Népének szeretete, szűkebb pátriája megismertetése vezeti tollát, ez vonul végig életművén. 2016. augusztus 6-án, szombaton emlékeztek a falu lelkiismeretére, a költő Horváth Istvánra a református templomban. "Ami Csíkszentdomokosnak Márton Áron és Kurkó Gyárfás, az Magyarózdnak Nagy András (1899–1974), az egyházi író, szerkesztő és Horváth István (1909–1977) író, költő. Két ember, aki hírét vitte falujának a nagyvilágban" – hallottuk Ötvös József Marosvásárhely-vártemplomi református lelkész ünnepi beszédében. A találkozás az élet egyik legnagyobb ajándéka. Két magyarózdi ember találkozásának hála, munkásságuknak köszönhetően menekült meg Magyarózd a szórványok homályától. Igaz gondolataikkal magasra emelték szülőfalujukat. Horváth István igazmondó költő volt. Dr. Márkus Béla debreceni irodalomtörténész az istentisztelet után tartott előadást. Az egykori jó barát dr. Görömbei András irodalomtörténésznek a költő századik születésnapján elhangzott gondolatát idézte: Erdély irodalmi emlékezeti helyei között jelentős Farkaslaka, Tamási Áron szülőfaluja, a másik ilyen hely, mely az egyetemes magyar kultúrának a térképére fel van írva: Pusztakamarás, a harmadik pedig Magyarózd.
A Magyarózdi toronyalja című rendhagyó falurajzában Horváth István a saját életét is beleszövi faluja sorsába. Egészen a római korig megy vissza időrendi sorrendben, a régmúlttal nem sokat foglalkozik, helyette a falu (saját koráig fellelhető) szokásait, a hiedelemvilágot, a folklórkincset tárja elénk. "Az utánam jövőket próbálom végigvezetni a falun…". "Magamat is mentettem. Én vagyok ez a könyv. De nemcsak én. Az a nép is, amelyhez tartozom, amellyel – vagy amelyekkel – összefűznek a borzongató hiedelmek, varázslások, szokások, játékok, a népköltészet gazdag csillagos ege, s a nyelv, melynek egyes szavai a ködös ősidőkből visszhangzanak ide. Paraszti múltamban – s ez a múlt, őseim révén, messzi századokba nyúlik – közvetlen és közvetett módon, minden szokást, hiedelmet megéltem, amit e könyvben leírtam... Harmincegy éves koromig parasztként laktam, dolgoztam Magyarózdon. Sohasem szakadtam el szülőfalumtól… A falu, Magyarózd annyira zárt, eldugott helyen lapul, hogy még az ötvenes években is egyik író barátom azt mondta: »Olyan falu, hogy Magyarózd, nincs is, azt csak te találtad ki«. Pedig van, és volt még a tatárjárás előttől fogva. Volt, viszonylag bolygatatlanul, s éppen bolygatatlansága miatt napjainking őrzött meg igen sok olyan néprajzi, folklorisztikai, nyelvészeti anyagot, melyek más, nyílt fekvésű falukban rég az enyészetbe süllyedtek." (Horváth István: Előszó, Magyarózdi toronyalja – Dacia Kiadó Kolozsvár 1971)
A hatvanas években sok szociográfiai írás jelent meg Magyarországon és Erdélyben is. Horváth István "alulnézetből" szemléli a falu világát – mondta dr. Márkus Béla –, a nép közül valóként, a változásokat nem a változások okozta jobblét jelenléte vagy hiánya szempontjából szemléli, hanem hogy megmAradnak- e az ősi formák, rigmusok, szokások, népdalok? Nem rejtette el keserű gondolatait sem az író, amikor arról írt, hogy az ózdiak szégyellnek népdalt énekelni. – Szerencsére nekem más tapasztalatom van – mondta Márkus Béla – egy magyarózdi lakodalmas csapattal, Székelykeresztúr és Segesvár útvonalon végigénekelt vonatos utazás emlékeire hivatkozva.
Fekete Vince költő Horváth István csendje címmel tartott ünnepi beszédéből idézek pár gondolatot: "Falusi költő, de inkább a falu költője, annak minden terhével, hátrányával, majd előnyével együtt. Teher, hátrány inkább az elején, előnyök főleg a végén, de inkább a közepén. Hat elemivel, autodidaktaként, maga mögött hagyva aprócska faluját, Ózdot, ’sorsának természetes díszletét’ (Deák Tamás), a tájnyelvvel, igazi anyanyelvével felvértezve, természetes közegéből, falusi közösségéből kiszakadva lép a poétai mezőkre… Kilép a parasztjai közül, és belép a városiak közé. Ahonnan kilépett, kinézik maguk közül, ahová belépett: nem fogadják be. Ez (lesz) költészetének tragédiája. Ez a kettősség, ez a meghasonlottság. Hiába az otthonról, a faluból a vérében hozott gazdagság, a népköltészet, a balladák, a mesék csodálatos színpompája, a népi pogány eredetű képzeletvilág, ha gyökerét-vesztettnek érzi magát, harisnyás embernek a városi literátorok között…
De legalább van, ahová elvágyódni, ahová visszavágyódni. És az eltávozása utáni kiélesedett figyelmű rálátással van – mindig –, ahová visszafordulni. Mert mit is tehetne egy számára teljesen szokatlan, ellenségesnek érzett környezetben? Visszamegy – az állandó otthontalanság-érzéstől, az elveszített szülőföld fájdalmától, a megtagadott paraszti sors emlékétől gyötörten – oda, verseiben, ahonnan eljött. És lassacskán megtalálja mondandójához a formát is, a szélesen hömpölygő, inkább epikus (tizenhat szótagú, páros rímű), de népköltészeti elemeket is magában hordozó tárgyias elbeszélő lírát. És még a versvégen felmutatott jelkép, tanulság, az örök újrakezdésről például a Tornyot raktam című, méltán elhíresült versében, ez a mai szemmel picit didaktikusnak ható konklúzió- levonás sem tudja elhalványítani a vers igazi erejét, nagyságát… (Szerző megjegyzése: Mély érzelmi kötődésem van e vershez, hiszen egyike azoknak a verseknek, melyekre szeretett édesapám tanított meg, még egészen zsenge gyerekkoromban és megmutatta a vers írójának a szülőházát, valahányszor Magyarózdon átkeltünk a magyarbükkösi rokonlátogatások alkalmából…)
Az 1944-es fordulattól aztán, ha válogatott verseinek kötetét olvassuk, egy-két ívnyit továbblapozhatunk bátran. A harisnyás parasztból pantallóssá vált, dicsért népköltő nem találja sem a helyét a megújult világban, sem a hangját, hogy miként is kellene viszonyulnia ehhez az új, gyökeresen megváltozott világhoz, és egyáltalán: versben hogyan kellene szólania. Születik így egy csomó felejthető, igen gyenge költemény, népieskedő hangon… majd csak a hatvanas évek közepe táján talál újra magára, amikor az öregség, betegség, a közelítő halál formálja már nagy erővel át líráját."
Horváth Arany, az író lánya meghatottan köszönte meg az emlékház előtt az egybegyűltek jelenlétét, kifejezve afeletti örömét, hogy 2016-ban is fontosnak tartották magyarországi és erdélyi barátok, Horváth István tisztelői, hogy részt vegyenek az emlékezésen. Szülői házát az ember soha el nem hagyja, minden pénzét a ház "továbbélésére" áldozza, hiszen ott a szülei, édesapja, a nagyszülei: apó és nannyó szelleme kötelez. Kérdésemre, hogy milyen érzés hazajönni Magyarózdra, lelkesedve mondja: "Jajj, aranyoskám, én Magyarózdon vagyok igazán otthon. Amikor innen visszamegyek a városba, én hetekig beteg vagyok." A tőle megszokott lelkesedéssel vezet végig a nemrég felújított Horváth István- emlékházon, ahol minden tárgy kedves, mert bensőséges emléket idéznek: a családi fotók, az író személyes dolgai (mint például kalapja), kötetei, a használati tárgyak...Fájdalommal mondja, hogy számos féltve őrzött családi vonatkozású tárgynak "lába lett".
A háromosztatú autentikus és szépen felújított parasztház teljes nyugalommal honol az egyre öregedő falu központi részében: Márvány emléktábla jelzi, hogy falai közt élt gyerek- és ifjúként Horváth István író, és e ház falai közt talált megnyugvást, valahányszor visszatért erőt gyűjteni a gyökerekhez. Az ünnepi köszöntések sorában Dávid Gyula irodalomtörténész szavait tolmácsolta az EMKE elnökének megbízottja: "Amikor verseivel a negyvenes évek elején bekopogtatott az irodalom ajtaján, már egész raja zsongott körülötte a hozzá hasonlóknak. A népi életsors és élettapasztalat legmélyéről bocsátotta fel őket valami titokzatos erő, hogy megszólaltatói legyenek eltemetett, s most újra feltalált kincsekből felragyogó szépségeknek, évszázadokon át lefojtott reményeknek, akarásoknak". (A szöveg egészében olvasható a Székely Könyvtár sorozatban frissen megjelent Horváth István: Válogatott versek című könyv előszavában.)
Dávid Gyula szerint a költői igazmondások indulata jellemzi Horváth István költészetét. Az RMGE Maros megyei szervezetének köszöntő sorait az elnök megbízottja tolmácsolta. Az emlékünnepség záróakkordjaként a tisztességet tévő vendégsereg a Himnusz eléneklésével koszorút helyezett el az író magyarózdi sírhelyénél.
"Jólesik, hogy nem hagy a falu. Nemcsak számon tart, nemcsak megajándékoz, hanem önmagát félti bennem. Rámtapad bizalma, felelőségre vonása, mint fára a kéreg. Levethetetlenül viselem magamon. Falum népe, mint virágkehelyben a harmatcsepp, megül a völgyben, végzi munkáját. Őrzi, őrizteti velem is tájnyelvét, melynél alig hallok szebb muzsikát, mely lelkemben szól. A váratlan keresztutaknál ő sugallja, melyiket válaszszam, édesapám halála óta. Mindig az igaz felé irányít, mert nem csak utat, de a közös földön testvért is keresni kell e hazában. A reám hagyott testamentum e torony aljához parancsol. Toronyalji talpalatnyi földön állok, morzsolgatom szavainkat, dalainkat dúdolgatom." (Horváth Arany)
Gálfalvi Dilna
Népújság (Marosvásárhely)
Horváth István szellemisége a magyarózdi torony aljában
"Legyél örök égő seb,
s forrása új akaratnak"
Örök égő seb, örökös tettvágytól fűtött akarat és elszántság, örökös "vándorlás"… "Jöttem valahonnan./ megyek valahova. / Az én vándorlásom / nem szűnik meg soha."
Népének szeretete, szűkebb pátriája megismertetése vezeti tollát, ez vonul végig életművén. 2016. augusztus 6-án, szombaton emlékeztek a falu lelkiismeretére, a költő Horváth Istvánra a református templomban. "Ami Csíkszentdomokosnak Márton Áron és Kurkó Gyárfás, az Magyarózdnak Nagy András (1899–1974), az egyházi író, szerkesztő és Horváth István (1909–1977) író, költő. Két ember, aki hírét vitte falujának a nagyvilágban" – hallottuk Ötvös József Marosvásárhely-vártemplomi református lelkész ünnepi beszédében. A találkozás az élet egyik legnagyobb ajándéka. Két magyarózdi ember találkozásának hála, munkásságuknak köszönhetően menekült meg Magyarózd a szórványok homályától. Igaz gondolataikkal magasra emelték szülőfalujukat. Horváth István igazmondó költő volt. Dr. Márkus Béla debreceni irodalomtörténész az istentisztelet után tartott előadást. Az egykori jó barát dr. Görömbei András irodalomtörténésznek a költő századik születésnapján elhangzott gondolatát idézte: Erdély irodalmi emlékezeti helyei között jelentős Farkaslaka, Tamási Áron szülőfaluja, a másik ilyen hely, mely az egyetemes magyar kultúrának a térképére fel van írva: Pusztakamarás, a harmadik pedig Magyarózd.
A Magyarózdi toronyalja című rendhagyó falurajzában Horváth István a saját életét is beleszövi faluja sorsába. Egészen a római korig megy vissza időrendi sorrendben, a régmúlttal nem sokat foglalkozik, helyette a falu (saját koráig fellelhető) szokásait, a hiedelemvilágot, a folklórkincset tárja elénk. "Az utánam jövőket próbálom végigvezetni a falun…". "Magamat is mentettem. Én vagyok ez a könyv. De nemcsak én. Az a nép is, amelyhez tartozom, amellyel – vagy amelyekkel – összefűznek a borzongató hiedelmek, varázslások, szokások, játékok, a népköltészet gazdag csillagos ege, s a nyelv, melynek egyes szavai a ködös ősidőkből visszhangzanak ide. Paraszti múltamban – s ez a múlt, őseim révén, messzi századokba nyúlik – közvetlen és közvetett módon, minden szokást, hiedelmet megéltem, amit e könyvben leírtam... Harmincegy éves koromig parasztként laktam, dolgoztam Magyarózdon. Sohasem szakadtam el szülőfalumtól… A falu, Magyarózd annyira zárt, eldugott helyen lapul, hogy még az ötvenes években is egyik író barátom azt mondta: »Olyan falu, hogy Magyarózd, nincs is, azt csak te találtad ki«. Pedig van, és volt még a tatárjárás előttől fogva. Volt, viszonylag bolygatatlanul, s éppen bolygatatlansága miatt napjainking őrzött meg igen sok olyan néprajzi, folklorisztikai, nyelvészeti anyagot, melyek más, nyílt fekvésű falukban rég az enyészetbe süllyedtek." (Horváth István: Előszó, Magyarózdi toronyalja – Dacia Kiadó Kolozsvár 1971)
A hatvanas években sok szociográfiai írás jelent meg Magyarországon és Erdélyben is. Horváth István "alulnézetből" szemléli a falu világát – mondta dr. Márkus Béla –, a nép közül valóként, a változásokat nem a változások okozta jobblét jelenléte vagy hiánya szempontjából szemléli, hanem hogy megmAradnak- e az ősi formák, rigmusok, szokások, népdalok? Nem rejtette el keserű gondolatait sem az író, amikor arról írt, hogy az ózdiak szégyellnek népdalt énekelni. – Szerencsére nekem más tapasztalatom van – mondta Márkus Béla – egy magyarózdi lakodalmas csapattal, Székelykeresztúr és Segesvár útvonalon végigénekelt vonatos utazás emlékeire hivatkozva.
Fekete Vince költő Horváth István csendje címmel tartott ünnepi beszédéből idézek pár gondolatot: "Falusi költő, de inkább a falu költője, annak minden terhével, hátrányával, majd előnyével együtt. Teher, hátrány inkább az elején, előnyök főleg a végén, de inkább a közepén. Hat elemivel, autodidaktaként, maga mögött hagyva aprócska faluját, Ózdot, ’sorsának természetes díszletét’ (Deák Tamás), a tájnyelvvel, igazi anyanyelvével felvértezve, természetes közegéből, falusi közösségéből kiszakadva lép a poétai mezőkre… Kilép a parasztjai közül, és belép a városiak közé. Ahonnan kilépett, kinézik maguk közül, ahová belépett: nem fogadják be. Ez (lesz) költészetének tragédiája. Ez a kettősség, ez a meghasonlottság. Hiába az otthonról, a faluból a vérében hozott gazdagság, a népköltészet, a balladák, a mesék csodálatos színpompája, a népi pogány eredetű képzeletvilág, ha gyökerét-vesztettnek érzi magát, harisnyás embernek a városi literátorok között…
De legalább van, ahová elvágyódni, ahová visszavágyódni. És az eltávozása utáni kiélesedett figyelmű rálátással van – mindig –, ahová visszafordulni. Mert mit is tehetne egy számára teljesen szokatlan, ellenségesnek érzett környezetben? Visszamegy – az állandó otthontalanság-érzéstől, az elveszített szülőföld fájdalmától, a megtagadott paraszti sors emlékétől gyötörten – oda, verseiben, ahonnan eljött. És lassacskán megtalálja mondandójához a formát is, a szélesen hömpölygő, inkább epikus (tizenhat szótagú, páros rímű), de népköltészeti elemeket is magában hordozó tárgyias elbeszélő lírát. És még a versvégen felmutatott jelkép, tanulság, az örök újrakezdésről például a Tornyot raktam című, méltán elhíresült versében, ez a mai szemmel picit didaktikusnak ható konklúzió- levonás sem tudja elhalványítani a vers igazi erejét, nagyságát… (Szerző megjegyzése: Mély érzelmi kötődésem van e vershez, hiszen egyike azoknak a verseknek, melyekre szeretett édesapám tanított meg, még egészen zsenge gyerekkoromban és megmutatta a vers írójának a szülőházát, valahányszor Magyarózdon átkeltünk a magyarbükkösi rokonlátogatások alkalmából…)
Az 1944-es fordulattól aztán, ha válogatott verseinek kötetét olvassuk, egy-két ívnyit továbblapozhatunk bátran. A harisnyás parasztból pantallóssá vált, dicsért népköltő nem találja sem a helyét a megújult világban, sem a hangját, hogy miként is kellene viszonyulnia ehhez az új, gyökeresen megváltozott világhoz, és egyáltalán: versben hogyan kellene szólania. Születik így egy csomó felejthető, igen gyenge költemény, népieskedő hangon… majd csak a hatvanas évek közepe táján talál újra magára, amikor az öregség, betegség, a közelítő halál formálja már nagy erővel át líráját."
Horváth Arany, az író lánya meghatottan köszönte meg az emlékház előtt az egybegyűltek jelenlétét, kifejezve afeletti örömét, hogy 2016-ban is fontosnak tartották magyarországi és erdélyi barátok, Horváth István tisztelői, hogy részt vegyenek az emlékezésen. Szülői házát az ember soha el nem hagyja, minden pénzét a ház "továbbélésére" áldozza, hiszen ott a szülei, édesapja, a nagyszülei: apó és nannyó szelleme kötelez. Kérdésemre, hogy milyen érzés hazajönni Magyarózdra, lelkesedve mondja: "Jajj, aranyoskám, én Magyarózdon vagyok igazán otthon. Amikor innen visszamegyek a városba, én hetekig beteg vagyok." A tőle megszokott lelkesedéssel vezet végig a nemrég felújított Horváth István- emlékházon, ahol minden tárgy kedves, mert bensőséges emléket idéznek: a családi fotók, az író személyes dolgai (mint például kalapja), kötetei, a használati tárgyak...Fájdalommal mondja, hogy számos féltve őrzött családi vonatkozású tárgynak "lába lett".
A háromosztatú autentikus és szépen felújított parasztház teljes nyugalommal honol az egyre öregedő falu központi részében: Márvány emléktábla jelzi, hogy falai közt élt gyerek- és ifjúként Horváth István író, és e ház falai közt talált megnyugvást, valahányszor visszatért erőt gyűjteni a gyökerekhez. Az ünnepi köszöntések sorában Dávid Gyula irodalomtörténész szavait tolmácsolta az EMKE elnökének megbízottja: "Amikor verseivel a negyvenes évek elején bekopogtatott az irodalom ajtaján, már egész raja zsongott körülötte a hozzá hasonlóknak. A népi életsors és élettapasztalat legmélyéről bocsátotta fel őket valami titokzatos erő, hogy megszólaltatói legyenek eltemetett, s most újra feltalált kincsekből felragyogó szépségeknek, évszázadokon át lefojtott reményeknek, akarásoknak". (A szöveg egészében olvasható a Székely Könyvtár sorozatban frissen megjelent Horváth István: Válogatott versek című könyv előszavában.)
Dávid Gyula szerint a költői igazmondások indulata jellemzi Horváth István költészetét. Az RMGE Maros megyei szervezetének köszöntő sorait az elnök megbízottja tolmácsolta. Az emlékünnepség záróakkordjaként a tisztességet tévő vendégsereg a Himnusz eléneklésével koszorút helyezett el az író magyarózdi sírhelyénél.
"Jólesik, hogy nem hagy a falu. Nemcsak számon tart, nemcsak megajándékoz, hanem önmagát félti bennem. Rámtapad bizalma, felelőségre vonása, mint fára a kéreg. Levethetetlenül viselem magamon. Falum népe, mint virágkehelyben a harmatcsepp, megül a völgyben, végzi munkáját. Őrzi, őrizteti velem is tájnyelvét, melynél alig hallok szebb muzsikát, mely lelkemben szól. A váratlan keresztutaknál ő sugallja, melyiket válaszszam, édesapám halála óta. Mindig az igaz felé irányít, mert nem csak utat, de a közös földön testvért is keresni kell e hazában. A reám hagyott testamentum e torony aljához parancsol. Toronyalji talpalatnyi földön állok, morzsolgatom szavainkat, dalainkat dúdolgatom." (Horváth Arany)
Gálfalvi Dilna
Népújság (Marosvásárhely)
2016. augusztus 21.
Magyar ünnep félig üres házban
Tíz helyszínen tizenöt rendezvény: negyedik alkalommal tartották meg a hétvégén a szászrégeni magyar napokat.
A hagyományt nem kell ápolni, hisz az nem beteg, és őrizni sem kell, mert nem rab, a hagyományokat meg kell élni, hogy megmAradjanak – hangzott el a szászrégeni Eugen Nicoara Művelődési Otthonban tartott megnyitó ünnepségen, ahol a félig telt teremben a román himnusszal vette kezdetét hivatalosan is a négy napos rendezvénysorozat.
Az állami himnusz után szólalt meg a nemzeti imánk is, majd Nagy András, az RMDSZ helyi szervezetének elnöke szólt a közönséghez, csalódását fejezve ki, hogy míg a román nemzeti ünnepen zsúfolásig szokott telni a terem, a magyarok ünnepén foghíjasak a sorok, sok régeni magyar ember mAradt távol az ünnepségtől.
Márk Endre alpolgármester, majd Csige Sándor Zoltán, Magyarország Csíkszeredai konzulátusának vezető konzulja köszöntötte az egybegyűlteket. István király államalapításának jelentőségét hangsúlyozta a konzul, arra figyelmeztetve a jelenlevőket, hogy Szent István szellemiségében őrizzék meg az itt élők közötti békességet, ugyanakkor magyarságukhoz is ragaszkodjanak. Az október 2-án esedékes népszavazásra is buzdította Csige a magyar állampolgárokat.
A nemzeti színű szalaggal átkötött ünnepi kenyeret Nemes Árpád nyugalmazott református lelkipásztor áldotta meg.
Az ünnepi rendezvényen díjazták a Réges – Régen című történelmi vetélkedő résztvevőit, akiknek a szászrégeni történelmi családokról kellett kisfilmet készíteniük, előtte pedig kutató munkát végezniük. Székely Rozália és Nagy Attila tanárok vezetésével a diákok a Macskássy, az Éltető, a Huszár és a Farkas család múltját, a társadalomban betöltött szerepét tanulmányozták, könyvtárban, illetve az egykori kúriákban kutatták a múltat, adatot gyűjtöttek, helyszíneltek. A zsűri valamennyi tanulót rendkívüli díjban részesítette.
Végül, mint minden évben, ez alkalommal is átadták az életműdíjakat. Nemes Árpád lelkipásztort Erős Csaba méltatta, Demeter Pál nyugalmazott tanítót pedig Nagy Attila.
A 4. Szászrégeni Magyar Napokon – ahogy Nagy András fogalmazott – remélhetőleg mindenki megtalálta a számára legérdekesebb programot. A péntek esti hivatalos megnyitót megelőzően csütörtökön a radnótfáji református kistemplomban bemutatták Bernády, a városépítő című tanulmánykötetet, péntek délelőtt történelmi sétát vezetett Nagy Attila a városban. Szombat délelőtt kispályás labdarúgó bajnokságot, cserkésznapot és hagyományos kenyérsütési napot tartottak, délután a DIO-Házban megnyitották Kalabér Tímea kiállítását, Osváth Hunor zongorázott. Klubest zárta a napot. Vasárnap a Radnótfájáról elszármazottak találkozójára került sor, majd néptánc- és népdal-előadásokkal folytatódott az ünnepi rendezvénysorozat, amely a Republic együttes koncertjével és lampioneregetéssel ért véget.
Antal Erika
Székelyhon.ro
Tíz helyszínen tizenöt rendezvény: negyedik alkalommal tartották meg a hétvégén a szászrégeni magyar napokat.
A hagyományt nem kell ápolni, hisz az nem beteg, és őrizni sem kell, mert nem rab, a hagyományokat meg kell élni, hogy megmAradjanak – hangzott el a szászrégeni Eugen Nicoara Művelődési Otthonban tartott megnyitó ünnepségen, ahol a félig telt teremben a román himnusszal vette kezdetét hivatalosan is a négy napos rendezvénysorozat.
Az állami himnusz után szólalt meg a nemzeti imánk is, majd Nagy András, az RMDSZ helyi szervezetének elnöke szólt a közönséghez, csalódását fejezve ki, hogy míg a román nemzeti ünnepen zsúfolásig szokott telni a terem, a magyarok ünnepén foghíjasak a sorok, sok régeni magyar ember mAradt távol az ünnepségtől.
Márk Endre alpolgármester, majd Csige Sándor Zoltán, Magyarország Csíkszeredai konzulátusának vezető konzulja köszöntötte az egybegyűlteket. István király államalapításának jelentőségét hangsúlyozta a konzul, arra figyelmeztetve a jelenlevőket, hogy Szent István szellemiségében őrizzék meg az itt élők közötti békességet, ugyanakkor magyarságukhoz is ragaszkodjanak. Az október 2-án esedékes népszavazásra is buzdította Csige a magyar állampolgárokat.
A nemzeti színű szalaggal átkötött ünnepi kenyeret Nemes Árpád nyugalmazott református lelkipásztor áldotta meg.
Az ünnepi rendezvényen díjazták a Réges – Régen című történelmi vetélkedő résztvevőit, akiknek a szászrégeni történelmi családokról kellett kisfilmet készíteniük, előtte pedig kutató munkát végezniük. Székely Rozália és Nagy Attila tanárok vezetésével a diákok a Macskássy, az Éltető, a Huszár és a Farkas család múltját, a társadalomban betöltött szerepét tanulmányozták, könyvtárban, illetve az egykori kúriákban kutatták a múltat, adatot gyűjtöttek, helyszíneltek. A zsűri valamennyi tanulót rendkívüli díjban részesítette.
Végül, mint minden évben, ez alkalommal is átadták az életműdíjakat. Nemes Árpád lelkipásztort Erős Csaba méltatta, Demeter Pál nyugalmazott tanítót pedig Nagy Attila.
A 4. Szászrégeni Magyar Napokon – ahogy Nagy András fogalmazott – remélhetőleg mindenki megtalálta a számára legérdekesebb programot. A péntek esti hivatalos megnyitót megelőzően csütörtökön a radnótfáji református kistemplomban bemutatták Bernády, a városépítő című tanulmánykötetet, péntek délelőtt történelmi sétát vezetett Nagy Attila a városban. Szombat délelőtt kispályás labdarúgó bajnokságot, cserkésznapot és hagyományos kenyérsütési napot tartottak, délután a DIO-Házban megnyitották Kalabér Tímea kiállítását, Osváth Hunor zongorázott. Klubest zárta a napot. Vasárnap a Radnótfájáról elszármazottak találkozójára került sor, majd néptánc- és népdal-előadásokkal folytatódott az ünnepi rendezvénysorozat, amely a Republic együttes koncertjével és lampioneregetéssel ért véget.
Antal Erika
Székelyhon.ro
2016. augusztus 23.
„Megélték” a hagyományokat Szászrégenben
Negyedik alkalommal tartották meg a hétvégén a Szászrégeni Magyar Napokat, a Maros megyei városban négy nap alatt tíz helyszínen tizenöt rendezvény várta az ünneplőket.
„A hagyományt nem kell ápolni, hisz az nem beteg, és őrizni sem kell, mert nem rab, a hagyományokat meg kell élni, hogy megmAradjanak” – hangzott el az Eugen Nicoară Művelődési Otthonban tartott nyitóünnepségen, ahol a félig telt teremben a román himnusszal vette kezdetét a négynapos rendezvénysorozat. Ezután a magyar nemzeti imádság is elhangzott, majd Nagy András, az RMDSZ helyi szervezetének elnöke szólt a közönséghez, csalódását fejezve ki amiatt, hogy míg a román nemzeti ünnepen zsúfolásig meg szokott telni a terem, a magyarok ünnepén foghíjasak a sorok, sok régeni magyar ember távolmAradt az ünnepségtől.
Ezt követően Márk Endre alpolgármester, majd Csige Sándor Zoltán Magyarország Csíkszeredai konzulátusának vezető konzulja köszöntötte az egybegyűlteket. Utóbbi István király államalapításának jelentőségét hangsúlyozva arra figyelmeztette a jelenlévőket, hogy Szent István szellemiségéhez hűen őrizzék meg az itt élők közötti békességet, és magyarságukhoz is ragaszkodjanak. A nemzeti színű szalaggal átkötött ünnepi kenyeret Nemes Árpád nyugalmazott református lelkipásztor áldotta meg, és beszélt a mindennapi kenyér jelképéről és jelentőségéről, a testi és szellemi táplálékról, amelyre mindenkinek szüksége van.
Az ünnepi rendezvényen díjazták a Réges – Régen című történelmi vetélkedő résztvevőit, akiknek a szászrégeni történelmi családokról kellett kisfilmet készíteniük, kutatómunkát végezniük. Székely Rozália és Nagy Attila tanárok vezetésével a diákok a Macskássy, az Éltető, a Huszár és a Farkas család múltját, társadalomban betöltött szerepét tanulmányozták, könyvtárban, illetve az egykori kúriákban kutatták a múltat, adatot gyűjtöttek, helyszíneltek. Végül a hagyományokhoz híven átadták az életműdíjakat: Nemes Árpád lelkipásztort Erős Csaba, Demeter Pál nyugalmazott tanítót pedig Nagy Attila méltatta.
A 4. Szászrégeni Magyar Napokon – ahogy Nagy András fogalmazott – mindenki megtalálhatta a számára legérdekesebb programot. A péntek esti hivatalos megnyitót megelőzően csütörtökön a radnótfájai református kis templomban bemutatták a Bernády, a városépítő című tanulmánykötetet, míg pénteken történelmi sétán lehetett részt venni. Szombaton kispályás labdarúgó-bajnokságot, cserkésznapot és hagyományoskenyér-sütési napot tartottak, a DIO-házban pedig megnyitották Kalabér Tímea kiállítását, Osváth Hunor zongorázott. Vasárnap a Radnótfájáról elszármazottak találkozójára került sor, majd néptánc- és népdalelőadásokkal folytatódott a rendezvénysorozat, amely a Republic együttes koncertjével és lampioneregetéssel ért véget.
Antal Erika |
Krónika (Kolozsvár)
Negyedik alkalommal tartották meg a hétvégén a Szászrégeni Magyar Napokat, a Maros megyei városban négy nap alatt tíz helyszínen tizenöt rendezvény várta az ünneplőket.
„A hagyományt nem kell ápolni, hisz az nem beteg, és őrizni sem kell, mert nem rab, a hagyományokat meg kell élni, hogy megmAradjanak” – hangzott el az Eugen Nicoară Művelődési Otthonban tartott nyitóünnepségen, ahol a félig telt teremben a román himnusszal vette kezdetét a négynapos rendezvénysorozat. Ezután a magyar nemzeti imádság is elhangzott, majd Nagy András, az RMDSZ helyi szervezetének elnöke szólt a közönséghez, csalódását fejezve ki amiatt, hogy míg a román nemzeti ünnepen zsúfolásig meg szokott telni a terem, a magyarok ünnepén foghíjasak a sorok, sok régeni magyar ember távolmAradt az ünnepségtől.
Ezt követően Márk Endre alpolgármester, majd Csige Sándor Zoltán Magyarország Csíkszeredai konzulátusának vezető konzulja köszöntötte az egybegyűlteket. Utóbbi István király államalapításának jelentőségét hangsúlyozva arra figyelmeztette a jelenlévőket, hogy Szent István szellemiségéhez hűen őrizzék meg az itt élők közötti békességet, és magyarságukhoz is ragaszkodjanak. A nemzeti színű szalaggal átkötött ünnepi kenyeret Nemes Árpád nyugalmazott református lelkipásztor áldotta meg, és beszélt a mindennapi kenyér jelképéről és jelentőségéről, a testi és szellemi táplálékról, amelyre mindenkinek szüksége van.
Az ünnepi rendezvényen díjazták a Réges – Régen című történelmi vetélkedő résztvevőit, akiknek a szászrégeni történelmi családokról kellett kisfilmet készíteniük, kutatómunkát végezniük. Székely Rozália és Nagy Attila tanárok vezetésével a diákok a Macskássy, az Éltető, a Huszár és a Farkas család múltját, társadalomban betöltött szerepét tanulmányozták, könyvtárban, illetve az egykori kúriákban kutatták a múltat, adatot gyűjtöttek, helyszíneltek. Végül a hagyományokhoz híven átadták az életműdíjakat: Nemes Árpád lelkipásztort Erős Csaba, Demeter Pál nyugalmazott tanítót pedig Nagy Attila méltatta.
A 4. Szászrégeni Magyar Napokon – ahogy Nagy András fogalmazott – mindenki megtalálhatta a számára legérdekesebb programot. A péntek esti hivatalos megnyitót megelőzően csütörtökön a radnótfájai református kis templomban bemutatták a Bernády, a városépítő című tanulmánykötetet, míg pénteken történelmi sétán lehetett részt venni. Szombaton kispályás labdarúgó-bajnokságot, cserkésznapot és hagyományoskenyér-sütési napot tartottak, a DIO-házban pedig megnyitották Kalabér Tímea kiállítását, Osváth Hunor zongorázott. Vasárnap a Radnótfájáról elszármazottak találkozójára került sor, majd néptánc- és népdalelőadásokkal folytatódott a rendezvénysorozat, amely a Republic együttes koncertjével és lampioneregetéssel ért véget.
Antal Erika |
Krónika (Kolozsvár)
2016. november 9.
A gyógyítás székelyföldi apostolai
Tudományos konferenciát tartanak pénteken a Magyar Tudomány Napja alkalmából a Sapientia egyetem csíkszeredai karán, a 15-ös teremben.
Az Erdélyi Múzeum Egyesület (EME) Csíki Fiókegyesülete, Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusa és a Sapientia EMTE Csíkszeredai Karának közös szervezésében megvalósuló esemény megnyitóját reggel 9 órától tartják.
A gyógyítás székelyföldi apostolai című konferencia célja egy szakmai pálya sajátos területének művelőire irányítani a figyelmet: számba venni azokat a 19. század végi, 20. század eleji, két háború közötti és utáni orvosokat, akik vidéken éltek, gyógyító szakintézmények hiányában teljesítettek elkötelezett és önzetlen népszolgálatot a falusi lakosság gyógyítása és egészségügyi nevelése érdekében. Ugyanakkor tudományos munkát, kutatásokat végeztek. Munkájukat magas küldetés- és töretlen felelősségtudat jellemezte, a szakmai deontológia máig ható példaképei voltak – tájékoztatott Balázs Lajos, EME Csíki Fiókegyesületének elnöke.
Az emlékező tudományos konferencia első előadását Ábrahám Zoltán tartja 9 óra 15 perctől Az 1959–1960-ban Marosvásárhelyen végzett orvosok kihelyezése és helytállása címmel. 10 órától Cseke Gábor Orvos az orvosról – Erkölcsi minták a székelyföldi gyógyászatban (dr. Fejér Dávid / dr. Kercsó Attila) címmel tart előadást, majd Daczó Katalin Algyógytól a csíksomlyói ferencesek kriptájáig témában értekezik. Ezt követően Derzsi-Élthes Éva Életképek egy orvosi pályáról Balánbányától Csíkmadarasig című előadását lehet meghallgatni. 11.30-tól Nagy Benedek dr. Nagy Andrásról beszél, majd Oláh-Gál Róbert A Ferenc József Tudományegyetemen végzett első székelyföldi orvosok című előadása következik. 12 óra 10 perctől Sztojka Tamás Két zsidó orvos Kászonban, 12 óra 30 perctől Veress Albert Apostolként Moldovában, 12 óra 50 perctől pedig Virágh Attila Dr. Gernád Jenő munkássága című előadása szerepel a konferencia programjában.
Péter Beáta
Székelyhon.ro
Tudományos konferenciát tartanak pénteken a Magyar Tudomány Napja alkalmából a Sapientia egyetem csíkszeredai karán, a 15-ös teremben.
Az Erdélyi Múzeum Egyesület (EME) Csíki Fiókegyesülete, Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusa és a Sapientia EMTE Csíkszeredai Karának közös szervezésében megvalósuló esemény megnyitóját reggel 9 órától tartják.
A gyógyítás székelyföldi apostolai című konferencia célja egy szakmai pálya sajátos területének művelőire irányítani a figyelmet: számba venni azokat a 19. század végi, 20. század eleji, két háború közötti és utáni orvosokat, akik vidéken éltek, gyógyító szakintézmények hiányában teljesítettek elkötelezett és önzetlen népszolgálatot a falusi lakosság gyógyítása és egészségügyi nevelése érdekében. Ugyanakkor tudományos munkát, kutatásokat végeztek. Munkájukat magas küldetés- és töretlen felelősségtudat jellemezte, a szakmai deontológia máig ható példaképei voltak – tájékoztatott Balázs Lajos, EME Csíki Fiókegyesületének elnöke.
Az emlékező tudományos konferencia első előadását Ábrahám Zoltán tartja 9 óra 15 perctől Az 1959–1960-ban Marosvásárhelyen végzett orvosok kihelyezése és helytállása címmel. 10 órától Cseke Gábor Orvos az orvosról – Erkölcsi minták a székelyföldi gyógyászatban (dr. Fejér Dávid / dr. Kercsó Attila) címmel tart előadást, majd Daczó Katalin Algyógytól a csíksomlyói ferencesek kriptájáig témában értekezik. Ezt követően Derzsi-Élthes Éva Életképek egy orvosi pályáról Balánbányától Csíkmadarasig című előadását lehet meghallgatni. 11.30-tól Nagy Benedek dr. Nagy Andrásról beszél, majd Oláh-Gál Róbert A Ferenc József Tudományegyetemen végzett első székelyföldi orvosok című előadása következik. 12 óra 10 perctől Sztojka Tamás Két zsidó orvos Kászonban, 12 óra 30 perctől Veress Albert Apostolként Moldovában, 12 óra 50 perctől pedig Virágh Attila Dr. Gernád Jenő munkássága című előadása szerepel a konferencia programjában.
Péter Beáta
Székelyhon.ro
2017. április 21.
Dr. Nagy András könyvének olvasatai
Újból megjelent dr. Nagy András: Lót visszanéz című önéletrajzi munkája. A kétkötetes művet szerdán mutatták be Csíkszeredában, a Városháza tanácstermében. Az alábbiakban Székedi Ferenc könyvismertetője olvasható.
A laikusok által meglehetősen vázlatosan ismert bibliai történet szerint az Úr ítéletet mond a bűnös városok, Szodoma és Gomora fölött, ám felszámolásuk-felégetésük előtt szeretné megmenteni az ott élő, igaznak bizonyuló embereket. Két angyal segítségével Lótot és családját kivezeti a városból, a következő, azóta jelképesnek is tartott üzenet társaságában: ne forduljatok meg, ne nézzetek vissza! Lót felesége hátrapillantott és sóbálvánnyá meredt. Lót viszont a fejét sem mozdította, és két lánya társaságában megmenekült.
Amint végigolvastam dr. Nagy András visszaemlékezéseit, gyakran eszembe jutott: vajon miért is összefoglaló címük, hogy Lót visszanéz? Nos, azt hiszem, megtaláltam a választ. A visszanézéssel a szerző nem a bibliával vitatkozott. A múlt szemrevételezésével nem Lót vált sóbálvánnyá, hanem az időnek egy olyan jelentős szeletét örökítette meg, amely így, a maga immár beteljesedett mozdulatlanságában tarthat számot arra, hogy az utókor, az elkövetkező nemzedékek – nem a történészi vizsgálatok szakszerűségében és nagyvonalúságában, hanem a mindennapi élet sokszínű, apró részleteiben – ismerkedhessenek meg vele. Így mindez sokkal közelebb áll a teljességhez, az emberi szellemhez és lélekhez, az emberi sorshoz, mint bármiféle, óhatatlanul leegyszerűsítő, általánosító tudományos vizsgálat. Ahhoz, hogy mai olvasói szemmel követni lehessen a két kötet minden vonatkozását, föltétlenül szükséges egy rövid, időbeli beosztás. És hadd kezdjem a XIX. század közepével, illetve tekintve a Városházát, hadd fogalmazzak a hely szellemében. Nos, az a Tivai Nagy Imre, akinek manapság a bronzszobrával kíséri a polgármester úr a Pro Urbe-díjak átadását, az 1848–49-es forradalom és szabadságharc leverésének az esztendejében született és 1931-ben halt meg. Egész életében közösségének érdekeit figyelembe vevő, őszinte és becsületes közéleti emberként majd mindig ott tevékenykedett, ahol fontos helyi döntések születettek, ugyanakkor pedig kiváló írói és szerkesztői vénával megörökítette korának számos jellemzőjét és jellegzetes alakját, amint azt több, az utókor által is megjelentetett könyvéből megismerhettük. Egyik lányát az 1874–1941 között főként Csíkban élt Nagy Béni jogász vette el feleségül, ő maga is csíki hírlapokat alapított és szerkesztett. Neki a fia, tehát Tivai Nagy Imre unokája a ma esti szerzőnk, dr. Nagy András, aki 1905-ben Csíkszeredában látta meg a napvilágot és 1982-ben Csíkszentkirályon hunyt el. Akár úgy is fogalmazhatnék, a velem nagyjából egy idős nemzedék szüleinek, azaz gyermekeink nagyszüleinek a kortársa, de ugyanakkor, számos vonatkozásban, saját 1989 előtt megélt életünk szemtanúja is. Ezért is követtem olyan nagy figyelemmel az 1905 és 1946, illetve az 1946–1978 közötti évekre felosztott, kétkötetes visszaemlékezéseit, és el kell mondanom, hogy nem csupán kutyafuttában átlapoztam a könyveket, ahogyan azt igen gyakran az ismertetésekre felkért újságírók szokták, hanem alaposan elolvastam – olykor vissza-visszatérve – minden sorukat és hosszasan elgondolkodtam, eltöprengtem értelmezési lehetőségeiken. A következtetéseim pedig többszörösek.
Először is dr. Nagy András szépirodalmi eszközökkel, nyelvi és gondolati gazdagsággal, élvezetes stílussal megírt munkáját nyugodtan nevezhetjük nem csupán csíki avagy székelyföldi, hanem kimondottan izgalmas, huszadik századi erdélyi családregénynek, hiszen nem csupán végigkíséri önmagának, feleségének, öt gyermekének az életét, hanem mindezt cselekményesen beleágyazza azokba az időrendi kapcsolatokba, amelyeket az előzőekben érintettem, illetve azoknak a földrajzi helyszíneknek az átalakuló valóságába, ahol a család élete zajlott, és amelyeket mindegyre megsuhintott a történelem forgószele. Másodszor dr. Nagy András könyve, minden apró részletében is, hiteles kortörténeti dokumentum. Az ötgyermekes család élete ugyanis ezernyi szállal kapcsolódik a két világháborút, több rendszerváltást megélt erdélyi társadalom mindennapjaihoz, mindaz ott kavarog benne, amiről hallottunk, amiről olvastunk, amit átéltünk, és ebben a két könyvben nem valamiféle dogmatikus kinyilatkoztatásokban vagy értékítélet-kimondásokban találkozunk vele, hanem a maga árnyalataiban jelenik meg. Tekintve a mai facebookos nyelvezetet, nem csupán a magam, hanem az eddigi és eljövendő olvasók nevében talán azt is mondhatnám: Je suis, I am Nagy András, azaz én, mi és a saját családunk vagyunk Nagy András. Meglátásai, következtetései ugyanis olyannyira gyakorlatiasak, életismerőek, olyannyira mindig a valóság talaján állnak, hogy szorosan kapcsolódnak a székelység talán így ki nem mondott, de minden rendszerben megélt és átélt parancsszavához: dolgozva megmaradni és itt maradni. Még akkor is, ha ennek a munkának az eredményei nem annyira látványosak, fejlődésben-fejlesztésben, profitképzésben nem annyira hatékonyak.
Ebben a modus vivendiben nyilvánvalóan megtalálható a harmadik következtetés: a dr. Nagy Andrásban kialakult nemzetiség-szemlélet, amelyre a könyvbe foglalt, jóval hosszabb tanulmány mellett én ezt a mondatot találtam a legjellemzőbbnek: „Magyar és erdélyi maradtam minden körülmények között, de nem abban, hogy gyűlöltem volna másokat, hanem abban, hogy szerettem az enyémeket, jobban, mint önmagam értékét, és tudomásul vettem, hogy nemcsak belőlem, belőlünk áll a világ.” Igen, itt tör fel, ebben a mondatban önmagunk megbecsülése, a másság elismerése, a nyitottság igénylése – mindaz, amiről oly sokat koptattuk és koptatjuk a nyelvünket ezekben az években, és amely kidomborítja: nem saját magunk itthoni égig magasztalása és vélt csalhatatlansága, nem az elzárkózás biztosítja a túlélést, hanem a nyitottság, a küzdőképes versenyszellem bátor felvállalása, annak a nagy szavak nélküli természetességnek a tudomásul vétele, hogy bárhol és bármilyen körülmények között, bármiféle megmérettetésben képesek vagyunk embernek és magyarnak maradni. Mindehhez szorosan kapcsolódik a könyv negyedik vonulata. Biztos vagyok benne, ha dr. Nagy András ma élne, valahol ott tevékenykedne valamelyik Katolikus vagy éppen Keresztény Értelmiségi Szövetség vezetőségében. Hiszen majd minden sorát, akárcsak egész életétet, átszövi az elveinek élő, igazi katolikus értelmiségnek az a nem dogmatikus, hanem az istenhit alapjaira épülő, emberszerető szemlélete, amely kizárja a gyűlölködést, amely segít az elesetteken, amely a békét és a megértést keresi a békétlenségben, és soha, semmilyen körülmények között nem mozdul el a szélsőségek, a másokat megtiprók irányába. Ötödször pedig föltétlenül meg kell említenem a szerzőnek azt a gondolkodó, elvonatkoztató, ha úgy tetszik, bölcselő-filozofikus hajlamát, amely képes arra, hogy az emberi életek olyannyira egyedi és másként megélt fordulópontjaiban megtalálja a közös vonásokat, majd azokat roppant érzékletesen elénk is tárja. Hallgassuk csak meg, kissé tömörítve, milyen szívszorítóak, de mennyire igazak az öregedésről megfogalmazott gondolatai: „A világ elhagy, mi is elhagyjuk a világot. (...) Először elhagynak az ifjúkori nyugtalanságok, a világ- és embermegváltó igények. Azután elhagynak a társadalmi akarások. Nem bántanak már a mellőzések és nem irigylem már azokat, akik valamikor elémbe vágtak. És elhagy közben (...) az új dolgok és a változatosság vágya. Elhagy az egészség és a nyugodt álom áldása. Elhagy a természet és tudom, ahogyan a lépcsőn lefelé haladok, annak utolsó előtti fokán, már elég lesz nekem egy ágy, azt bevárni, hogy már arra se legyen szükségem.” Igen, szívszorítóak ezek a szavak, de azért rögtön hozzá kell tennem: az egész könyv nem ilyen, hanem derűs, hangulatos, különösen azok az oldalak, amelyek színes csíki történésekkel és személyekkel-személyiségekkel vannak teletűzdelve. Erőteljes lokálpatriotizmusnak nevezném tehát a könyvnek a hatodik vonulatát, sok-sok oldalon válnak újból élővé egykori események és olyan városlakók, akikről lehet, hogy csupán hallottunk, de az is lehet, hogy akikkel – különösképpen a második kötetben – minden bizonnyal gyakran találkoztunk is. Dr. Nagy András könyve ilyen szempontból is egyfajta csíki memento mori. Szóból állít emlékművet mindazoknak, akik előttünk jártak, és akik megérdemlik az emlékezést, életük és munkásságuk megőrzését nemzedékeken túlmutatva is.
És még csupán néhány mondat. Tekintettel a szerző szakmájára, mesterségére, hivatására, egyértelmű, hogy amolyan hetedik jellemzőként a társadalmi és egyéni orvosi látleletek vissza-visszatérnek a könyvben. Úgy is mint nép- és közegészségügy, úgy is mint egyféle viviszekció, élveboncolás, amikor önmaga betegségeiről szól. De érdemes mindig észrevenni, hogy dr. Nagy András soha nem elszigetelten tekintett az egészségre és a betegségre, a születésre és a halálra, hanem a maguk kapcsolatrendszereiben vizsgálta, elemezte, és így próbált akár az egyénre, akár a közösségre, akár önmagára vonatkozó következtetéseket levonni belőlük. A jól ismert csíki fizikussal, Barabási-Albert Lászlóval szólva: dr. Nagy András már akkor amolyan hálózati összefüggésekben vizsgálta az egészségügyet. És ebből is kitűnik, hogy ma esti könyvünk nem valamiféle ódon traktátum, amelyről mindegyre le kell fújni a port, hanem ízig-vérig jelenkori, korszerű feljegyzés-napló, amely amint nekilátunk az olvasásának, első lapjától az utolsóig magával ragad. Ahhoz, hogy ez így legyen, abban minden bizonnyal nagy része van Sas Péter kiváló szerkesztői munkájának, hiszen az igényes szerkesztés furcsa szerzet: akkor a legjobb, amikor az olvasó még a nyomát sem tudja felfedezni.
A teljesség kedvéért még el kell mondanom, hogy a visszaemlékezéseket szervesen egészítik ki a szerző mindeddig kéziratban maradt tanulmánya, megjelent szak- és közéleti cikkeinek a válogatása, szemelvények közéleti és egyházi levelezéséből, és olyan névmutató, amely lehetővé teszi a gyors visszakeresést. Az újrakiadásra előkészített munkából nem lehetett volna könyv Kovács Sándor kolozsvári főesperes-plébános önzetlen támogatása nélkül. És ha nem létezik dr. Nagy András fiának, Nagy Benedeknek, az elődei hagyatéka iránti tisztelete, konok és következetes átmentő munkája, akkor a Nagy család több nemzedéken átívelő értékes szellemi örökségétől megfosztottuk volna magunkat. Most azonban itt van előttünk, és arra kérem önöket, olvassák, mert a közelmúlt ismerete támpontokat jelent valamennyiünk számára, hogy megkapaszkodjunk, összekapaszkodjunk a jelenben és a jövőben. Hargita Népe (Csíkszereda)
Újból megjelent dr. Nagy András: Lót visszanéz című önéletrajzi munkája. A kétkötetes művet szerdán mutatták be Csíkszeredában, a Városháza tanácstermében. Az alábbiakban Székedi Ferenc könyvismertetője olvasható.
A laikusok által meglehetősen vázlatosan ismert bibliai történet szerint az Úr ítéletet mond a bűnös városok, Szodoma és Gomora fölött, ám felszámolásuk-felégetésük előtt szeretné megmenteni az ott élő, igaznak bizonyuló embereket. Két angyal segítségével Lótot és családját kivezeti a városból, a következő, azóta jelképesnek is tartott üzenet társaságában: ne forduljatok meg, ne nézzetek vissza! Lót felesége hátrapillantott és sóbálvánnyá meredt. Lót viszont a fejét sem mozdította, és két lánya társaságában megmenekült.
Amint végigolvastam dr. Nagy András visszaemlékezéseit, gyakran eszembe jutott: vajon miért is összefoglaló címük, hogy Lót visszanéz? Nos, azt hiszem, megtaláltam a választ. A visszanézéssel a szerző nem a bibliával vitatkozott. A múlt szemrevételezésével nem Lót vált sóbálvánnyá, hanem az időnek egy olyan jelentős szeletét örökítette meg, amely így, a maga immár beteljesedett mozdulatlanságában tarthat számot arra, hogy az utókor, az elkövetkező nemzedékek – nem a történészi vizsgálatok szakszerűségében és nagyvonalúságában, hanem a mindennapi élet sokszínű, apró részleteiben – ismerkedhessenek meg vele. Így mindez sokkal közelebb áll a teljességhez, az emberi szellemhez és lélekhez, az emberi sorshoz, mint bármiféle, óhatatlanul leegyszerűsítő, általánosító tudományos vizsgálat. Ahhoz, hogy mai olvasói szemmel követni lehessen a két kötet minden vonatkozását, föltétlenül szükséges egy rövid, időbeli beosztás. És hadd kezdjem a XIX. század közepével, illetve tekintve a Városházát, hadd fogalmazzak a hely szellemében. Nos, az a Tivai Nagy Imre, akinek manapság a bronzszobrával kíséri a polgármester úr a Pro Urbe-díjak átadását, az 1848–49-es forradalom és szabadságharc leverésének az esztendejében született és 1931-ben halt meg. Egész életében közösségének érdekeit figyelembe vevő, őszinte és becsületes közéleti emberként majd mindig ott tevékenykedett, ahol fontos helyi döntések születettek, ugyanakkor pedig kiváló írói és szerkesztői vénával megörökítette korának számos jellemzőjét és jellegzetes alakját, amint azt több, az utókor által is megjelentetett könyvéből megismerhettük. Egyik lányát az 1874–1941 között főként Csíkban élt Nagy Béni jogász vette el feleségül, ő maga is csíki hírlapokat alapított és szerkesztett. Neki a fia, tehát Tivai Nagy Imre unokája a ma esti szerzőnk, dr. Nagy András, aki 1905-ben Csíkszeredában látta meg a napvilágot és 1982-ben Csíkszentkirályon hunyt el. Akár úgy is fogalmazhatnék, a velem nagyjából egy idős nemzedék szüleinek, azaz gyermekeink nagyszüleinek a kortársa, de ugyanakkor, számos vonatkozásban, saját 1989 előtt megélt életünk szemtanúja is. Ezért is követtem olyan nagy figyelemmel az 1905 és 1946, illetve az 1946–1978 közötti évekre felosztott, kétkötetes visszaemlékezéseit, és el kell mondanom, hogy nem csupán kutyafuttában átlapoztam a könyveket, ahogyan azt igen gyakran az ismertetésekre felkért újságírók szokták, hanem alaposan elolvastam – olykor vissza-visszatérve – minden sorukat és hosszasan elgondolkodtam, eltöprengtem értelmezési lehetőségeiken. A következtetéseim pedig többszörösek.
Először is dr. Nagy András szépirodalmi eszközökkel, nyelvi és gondolati gazdagsággal, élvezetes stílussal megírt munkáját nyugodtan nevezhetjük nem csupán csíki avagy székelyföldi, hanem kimondottan izgalmas, huszadik századi erdélyi családregénynek, hiszen nem csupán végigkíséri önmagának, feleségének, öt gyermekének az életét, hanem mindezt cselekményesen beleágyazza azokba az időrendi kapcsolatokba, amelyeket az előzőekben érintettem, illetve azoknak a földrajzi helyszíneknek az átalakuló valóságába, ahol a család élete zajlott, és amelyeket mindegyre megsuhintott a történelem forgószele. Másodszor dr. Nagy András könyve, minden apró részletében is, hiteles kortörténeti dokumentum. Az ötgyermekes család élete ugyanis ezernyi szállal kapcsolódik a két világháborút, több rendszerváltást megélt erdélyi társadalom mindennapjaihoz, mindaz ott kavarog benne, amiről hallottunk, amiről olvastunk, amit átéltünk, és ebben a két könyvben nem valamiféle dogmatikus kinyilatkoztatásokban vagy értékítélet-kimondásokban találkozunk vele, hanem a maga árnyalataiban jelenik meg. Tekintve a mai facebookos nyelvezetet, nem csupán a magam, hanem az eddigi és eljövendő olvasók nevében talán azt is mondhatnám: Je suis, I am Nagy András, azaz én, mi és a saját családunk vagyunk Nagy András. Meglátásai, következtetései ugyanis olyannyira gyakorlatiasak, életismerőek, olyannyira mindig a valóság talaján állnak, hogy szorosan kapcsolódnak a székelység talán így ki nem mondott, de minden rendszerben megélt és átélt parancsszavához: dolgozva megmaradni és itt maradni. Még akkor is, ha ennek a munkának az eredményei nem annyira látványosak, fejlődésben-fejlesztésben, profitképzésben nem annyira hatékonyak.
Ebben a modus vivendiben nyilvánvalóan megtalálható a harmadik következtetés: a dr. Nagy Andrásban kialakult nemzetiség-szemlélet, amelyre a könyvbe foglalt, jóval hosszabb tanulmány mellett én ezt a mondatot találtam a legjellemzőbbnek: „Magyar és erdélyi maradtam minden körülmények között, de nem abban, hogy gyűlöltem volna másokat, hanem abban, hogy szerettem az enyémeket, jobban, mint önmagam értékét, és tudomásul vettem, hogy nemcsak belőlem, belőlünk áll a világ.” Igen, itt tör fel, ebben a mondatban önmagunk megbecsülése, a másság elismerése, a nyitottság igénylése – mindaz, amiről oly sokat koptattuk és koptatjuk a nyelvünket ezekben az években, és amely kidomborítja: nem saját magunk itthoni égig magasztalása és vélt csalhatatlansága, nem az elzárkózás biztosítja a túlélést, hanem a nyitottság, a küzdőképes versenyszellem bátor felvállalása, annak a nagy szavak nélküli természetességnek a tudomásul vétele, hogy bárhol és bármilyen körülmények között, bármiféle megmérettetésben képesek vagyunk embernek és magyarnak maradni. Mindehhez szorosan kapcsolódik a könyv negyedik vonulata. Biztos vagyok benne, ha dr. Nagy András ma élne, valahol ott tevékenykedne valamelyik Katolikus vagy éppen Keresztény Értelmiségi Szövetség vezetőségében. Hiszen majd minden sorát, akárcsak egész életétet, átszövi az elveinek élő, igazi katolikus értelmiségnek az a nem dogmatikus, hanem az istenhit alapjaira épülő, emberszerető szemlélete, amely kizárja a gyűlölködést, amely segít az elesetteken, amely a békét és a megértést keresi a békétlenségben, és soha, semmilyen körülmények között nem mozdul el a szélsőségek, a másokat megtiprók irányába. Ötödször pedig föltétlenül meg kell említenem a szerzőnek azt a gondolkodó, elvonatkoztató, ha úgy tetszik, bölcselő-filozofikus hajlamát, amely képes arra, hogy az emberi életek olyannyira egyedi és másként megélt fordulópontjaiban megtalálja a közös vonásokat, majd azokat roppant érzékletesen elénk is tárja. Hallgassuk csak meg, kissé tömörítve, milyen szívszorítóak, de mennyire igazak az öregedésről megfogalmazott gondolatai: „A világ elhagy, mi is elhagyjuk a világot. (...) Először elhagynak az ifjúkori nyugtalanságok, a világ- és embermegváltó igények. Azután elhagynak a társadalmi akarások. Nem bántanak már a mellőzések és nem irigylem már azokat, akik valamikor elémbe vágtak. És elhagy közben (...) az új dolgok és a változatosság vágya. Elhagy az egészség és a nyugodt álom áldása. Elhagy a természet és tudom, ahogyan a lépcsőn lefelé haladok, annak utolsó előtti fokán, már elég lesz nekem egy ágy, azt bevárni, hogy már arra se legyen szükségem.” Igen, szívszorítóak ezek a szavak, de azért rögtön hozzá kell tennem: az egész könyv nem ilyen, hanem derűs, hangulatos, különösen azok az oldalak, amelyek színes csíki történésekkel és személyekkel-személyiségekkel vannak teletűzdelve. Erőteljes lokálpatriotizmusnak nevezném tehát a könyvnek a hatodik vonulatát, sok-sok oldalon válnak újból élővé egykori események és olyan városlakók, akikről lehet, hogy csupán hallottunk, de az is lehet, hogy akikkel – különösképpen a második kötetben – minden bizonnyal gyakran találkoztunk is. Dr. Nagy András könyve ilyen szempontból is egyfajta csíki memento mori. Szóból állít emlékművet mindazoknak, akik előttünk jártak, és akik megérdemlik az emlékezést, életük és munkásságuk megőrzését nemzedékeken túlmutatva is.
És még csupán néhány mondat. Tekintettel a szerző szakmájára, mesterségére, hivatására, egyértelmű, hogy amolyan hetedik jellemzőként a társadalmi és egyéni orvosi látleletek vissza-visszatérnek a könyvben. Úgy is mint nép- és közegészségügy, úgy is mint egyféle viviszekció, élveboncolás, amikor önmaga betegségeiről szól. De érdemes mindig észrevenni, hogy dr. Nagy András soha nem elszigetelten tekintett az egészségre és a betegségre, a születésre és a halálra, hanem a maguk kapcsolatrendszereiben vizsgálta, elemezte, és így próbált akár az egyénre, akár a közösségre, akár önmagára vonatkozó következtetéseket levonni belőlük. A jól ismert csíki fizikussal, Barabási-Albert Lászlóval szólva: dr. Nagy András már akkor amolyan hálózati összefüggésekben vizsgálta az egészségügyet. És ebből is kitűnik, hogy ma esti könyvünk nem valamiféle ódon traktátum, amelyről mindegyre le kell fújni a port, hanem ízig-vérig jelenkori, korszerű feljegyzés-napló, amely amint nekilátunk az olvasásának, első lapjától az utolsóig magával ragad. Ahhoz, hogy ez így legyen, abban minden bizonnyal nagy része van Sas Péter kiváló szerkesztői munkájának, hiszen az igényes szerkesztés furcsa szerzet: akkor a legjobb, amikor az olvasó még a nyomát sem tudja felfedezni.
A teljesség kedvéért még el kell mondanom, hogy a visszaemlékezéseket szervesen egészítik ki a szerző mindeddig kéziratban maradt tanulmánya, megjelent szak- és közéleti cikkeinek a válogatása, szemelvények közéleti és egyházi levelezéséből, és olyan névmutató, amely lehetővé teszi a gyors visszakeresést. Az újrakiadásra előkészített munkából nem lehetett volna könyv Kovács Sándor kolozsvári főesperes-plébános önzetlen támogatása nélkül. És ha nem létezik dr. Nagy András fiának, Nagy Benedeknek, az elődei hagyatéka iránti tisztelete, konok és következetes átmentő munkája, akkor a Nagy család több nemzedéken átívelő értékes szellemi örökségétől megfosztottuk volna magunkat. Most azonban itt van előttünk, és arra kérem önöket, olvassák, mert a közelmúlt ismerete támpontokat jelent valamennyiünk számára, hogy megkapaszkodjunk, összekapaszkodjunk a jelenben és a jövőben. Hargita Népe (Csíkszereda)
2017. május 17.
Dr. Nagy András életreceptje
Lót visszanéz… címen megjelent visszaemlékezése ürügyén
Dr. Nagy András (1905–1982), a személyes emlékeit megörökítő orvos–író fogalmazásmódján érződik, hogy érzékeny megfigyelővel és vitathatatlan íráskészséggel megáldott szerzővel van dolgunk. Ez a tehetség nemzedékeken keresztül öröklődött családjában, amelynek eredményei a közírás területén és az életutat summázó memoárokban jelentkeztek. A Sas Péter művelődéstörténész által szerkesztett kötetet a múlt héten zajló 7. Kolozsvári Ünnepi Könyvhét keretében mutatták be a Katolikus Nőszövetség dísztermében. Dr. Nagy András életét és munkásságát Ft. Kovács Sándor főesperes-plébános, Szilágyi Júlia nyugalmazott irodalomtanár és fia, Nagy Benedek méltatta. Ismerkedjünk meg közelebbről családjával, életével, orvosi és írói munkásságával.
SAS PÉTER
Nagyapja előneve szerint csíkmindszenti és bethlenfalvi – írói nevén Tivai – Nagy Imre (Csíksomlyó, 1849 – Csíkszereda, 1931) tanár, népiskolai igazgató, vármegyei közgazdasági előadó, gazdasági szakíró, gyakorló mintagazda. Egyúttal a Csíkszeredai Gazdasági Egylet, a Csíki Múzeum Egylet, a Csíkszeredai Kaszinó alapító tagja és a városi Műkedvelő Társulat titkára, rendezője, majd elnöke, a Csíki Magánjavak Igazgatótanácsának és a Csíki Takarékpénztárnak az elnöke, az első csíki újság, a Székelyföld megalapítója, a Csíki Gazda c. lap szerkesztője, Csíkszereda egyik meghatározó személyisége. Talán máig áldják az Oltvölgyi Víztársulat megalapításáért, amely egy új folyómeder kialakításával Alcsík kaszálóit ármentesítette. Sajtgyári kezdeményezése már nem volt ilyen sikeres, társaival együtt belebukott. A tanári pálya kárpótolta, 27 éven át vezette a csíkszeredai m. kir. Mezőgazdasági Felső Népiskolát, ahol negyedszázados működése alatt leendő székely gazdák százait készítették fel a minél eredményesebb gazdálkodásra. Önzetlen becsületességének kései elismerése, hogy a csíkszeredai önkormányzat Pro Urbe díjának bronzszobrában az arcmására ismerhetünk.
Emlékezés régi csíkiakról címen négy kiadást megélt munkájában 253 szülőföldi kortársának arcképét rajzolta meg. A kötet anyagát két korábban megjelent könyvének (Cirkálások. Szeredai emlékeim és Csíki Pantheon. Emlékezés régi csíkiakról) anyagából állította össze dédunokája, Nagy Benedek közíró, helytörténész, politikus. Tivai Nagy Imre politikai beállítottságát tekintve a ’67-es kiegyezés híveit egyesítő Nemzeti Munkapártot erősítette. Meggyőződése volt, ha az első világháború és annak kimenetele nem bomlasztja fel a Monarchiát, akkor annak legbefolyásosabb népévé a magyar válhatott volna.
A Tisza István alapította pártot követő nagyapa nagyon jó kapcsolatban volt vejével, Dr. Nagy András édesapjával, a kemény ’48-as meggyőződésű Dr. Nagy Béni (Csíkmindszent, 1874 – Csíkszereda, 1941) jogásszal, aki maga is íráskészséggel megáldott tehetség volt. Az „aranygyűrűvel abszolvált” jogász Csíkszereda tiszti ügyésze, majd a kisebbségi sorban ügyvédje volt. Városában a 20. század első évtizedében két függetlenségi párti (’48-as) hírlapot alapított és szerkesztett. Korai és váratlanul bekövetkezett halála miatt visszaemlékezéseit nem írhatta meg. Fia Városkép és ami hozzá tartozik… címen megjelent könyvében megörökítette, hogy gyermekkora egyik legkedveltebb sportjának hódolói mind ismerték családjuk nevét, mert Csíkszereda hat teniszpályájának egyike édesapja kertjében volt.
A többgenerációs közéleti személyiségeket adó család következő leszármazottja – teljes nevén – Dr. Nagy András György (Csíkszereda, 1905 – Csíkszentkirály, 1982) orvos, egészségügyi szakíró, közíró, népművelő a családi jelmondatot – „Igyekeztem megtartani, amit apám reám bízott” – nemcsak megtartotta, de kettős értelemben tovább is örökítette: a római katolikus egyház értékrendszerének a társadalomban való képviseletével és irodalmi megjelenítésével. Erdély szinte majdnem minden városában, valamint szűkebb pátriájában, Al- és Felcsík minden falujában közel 300 egészségügyi jellegű, tudománynépszerűsítő és ismeretterjesztő előadást tartott a család- és csecsemővédelemről, az alkohol- és abortuszellenes küzdelmekről. Ars poeticaként vallotta, hogy a gyógyítás egyik szinonimája a népnevelés.
Középiskoláit 1915–1923 között szülővárosában, a csíkszeredai római katolikus, majd a debreceni és a kolozsvári piarista főgimnáziumokban végezte. Fiatal kora óta a rajz, a festészet és a zene iránt érzett elhivatottságot. A művészi pályára biztatta a tehetségesnek tartott gyermeket apai unokabátyja, Nagy István festőművész is. Családtagjai – Te piktor akarsz lenni egy életen át? – többször ismételt kérdésének hatására tanulmányait engedelmes fiúként a bukaresti orvostudományi fakultáson (Facultate de Medicină) folytatta. Művész-énjét sem engedte elhamvadni, az értelmiségiekből szerveződő Királyi Filharmonikus Zenekar (Orchestra Filarmonicii Regale) nagybőgőseként megvallotta a zene iránti elkötelezettségét. Egyetemi hallgatóként a később irodalmi babérokra törő Nagy Borbálával és Szemlér Ferenccel megalapította a legelső bukaresti magyar diákegyesületet, a református egyházközség közművelődési szervezetének fiókszervezeteként működő Koós Ferenc Kör Diákosztályát. Az általa elnökölt egyesület sikeres farsangi magyar diákbáljain még Nicolae Iorga történészprofesszor, a későbbi miniszterelnök is részt vett gyermekeivel. 1929-ben kisebbségiként évfolyamelsőként doktorált, a következő két esztendőben Szombathelyen, segédorvosként, majd címzetes asszisztensként Párizsban (Salpetriére Gosset-klinika) végzett sebészeti és nőgyógyászati szaktanulmányokat. 1931-ben francia nyelven publikálta is kutatásai eredményeit. A gazdasági válságtól kényszerítve hazatért, 1935-ig szülővárosában magánorvosként praktizált.
1935-től Mailáth Gusztáv Károly erdélyi püspök meghívására három éven keresztül a gyulafehérvári Hittudományi Főiskola Medicina Pastoralis előadója, a fiúlíceum egészségtan tanára, valamint az akkori, majd utóda, Vorbuchner Adolf püspök orvosa. Az erdélyi egyházmegye székhelyén, később az Erdélyi Katolikus Népszövetségben olyan közeli kapcsolatot alakított ki – immár Isten szolgája – Márton Áronnal, hogy a püspöki orvos 1937-ben megszületett első gyermekének, Benedeknek a keresztapja lett.
Előadói körútjai során, 1936-ban megismerkedett az erdélyi Katolikus Leányszövetség egyik vezetőjével, a kolozsvári ürögdi Nagy Marienne-vel (Kolozsvár, 1910 – Csíkszentkirály, 1984), aki felesége és életének hűséges társa lett. Abortuszellenes meggyőződésük bizonyságaként – 1937 és 1947 között – öt gyermeknek adott életet.
1938-ban a Szociális Testvérek Társasága segítségével megszervezte az első csíki szülészetet, a csíksomlyói Salvator Egészségházat, majd 1942-ben a csíkszeredai Szülőanyák Mária Otthonát.
A háború szele és az 1944. augusztusi kitelepítési parancs Dr. Nagy Andrást és egész családját a távoli Bajorországig sodorta, ahonnan csak két év múlva tudtak hazatérni. A menekülés idején, 1944–45-ben az OTBA budapesti szakorvosi rendelőintézetében, majd Jánosházán látott el minisztériumi szakmai feladatokat. A bajorországi Tüsslingben a Vöröskereszt orvosaként folytatta gyógyító tevékenységét. 1946 májusától egészen az államosításig a Szociális Testvérek Társasága kolozsvári szülészetét vezette. 1947 végén felajánlották neki, hogy irányítsa a Bolyai Tudományegyetem Orvosi Karának szülészeti tanszékét. Miután a feltételül szabott párttagságnak nem tett eleget, az orvosi munka folytatására csak otthon, Csíkban kapott lehetőséget. „A nép orvosa” megtisztelő titulusával egészen 1964-ig az alcsíki Csíkszentkirályon kör- és üzemorvosként működött. Amikor felesége kolozsvári házát államosították, családjával együtt az ottani 17. századi családi kúriába költöztek. Utolsó állomáshelye az általa megteremtett helyi Egészségügyi Nevelési Szolgálat, amelynek vezető orvosaként 1978-ban vonult nyugállományba.
Közéleti tevékenysége is két szakaszra osztható. 1934-től 1940-ig szervezte és vezette az Erdélyi Katolikus Népszövetség Orvos Szakosztályát. 1938–1944 között a csíki szülészet mellett a Szent Vince Szanatórium másodorvosa, 1940-tól az Országos Tisztviselő Betegsegélyezési Alap (OTBA) körzeti orvosa Csíkszeredán, valamint a marosvásárhelyi Magyar Népegészségügyi Szemle főmunkatársa. 1946–47-ben a Magyar Népi Szövetség Egészségügyi Osztályának vezetőségi tagja. 1966–76 között a Csík, majd Hargita megyei Orvostudományi Társaság (Uniunea Socoităţilor de Stiinţe Medicale) titkára.
A zene iránti érdeklődését sem veszítette el, 1957 és 1963 között Csíkszentkirályon énekkart szervezett és vezetett. Iskolás tanulókkal megrendezte és bemutatta Kacsóh Pongrác János vitéz című közkedvelt daljátékát.
Jelentős szakmai publikációs tevékenységet fejtett ki. Tanulmányait a párizsi Presse Médicale, az Erdélyi Tudósító, A Nap, Harangszó, Erdélyi Lapok, Hitel, Erdélyi Fiatalok hasábjain jelentek meg, az Adatok az erdélyi magyarság népegészségügyéhez tudományos írását az Erdélyi Múzeum közölte. A marosvásárhelyi Magyar Népegészségügyi Szemle főmunkatársaként szerkesztőségi feladatokat is vállalt. Egészségügyi ismereteit tankönyvben összesítette: Egészségtan a magyar tannyelvű középiskolák felső osztályai számára (Kolozsvár, 1938), melyet a magyar iskolákban az 1948-as államosításig használtak. Nagyon hasznosnak bizonyult a Jó egészséget!(Kolozsvár, 1938) és A csecsemő gondozása (Kolozsvár, 1938 és 1943) címen kiadott hiánypótló, ismeretterjesztő munkája. Az Anyák iskolája könyve hat kiadást is megélt. 1945 után a romániai Orvostudományi Társaságok Szövetsége nyújtotta lehetőségeket kihasználva, tudományos dolgozatokat közölt a daganatos betegségekről, a rák megelőzésének lehetőségeiről és átfogó, összegző jelleggel Csíkszék egészségügyének múltjáról. Népnevelőként írott cikkeit a Falvak Dolgozó Népe, a Hargita, az Informaţia Harghitei, az Ifjúmunkás és a Vörös Zászló című lapokban publikálta.
A betegségek elleni küzdelemben nagy jelentőséget tulajdonított a gyógyfürdők nyújtotta lehetőségeknek. Erről árulkodnak a Fürdőhelyeink (Korunk, 1970) és a Hargita megye gyógytényezőinek fejlődéstörténete (Csíkszereda, 1974) címen közreadott tanulmányai. Értékes visszaemlékezéseket közölt kedves barátjáról és rokonáról, Nagy István festőművészről (Korunk, 1968) és egykori ministráns társáról, életútja során a politikai paletta másik oldalára keveredett Szemlér Ferenc író–költőről (Művelődés, 1979).
Hányatott élete okozta egészségkárosodása miatt nem érhette meg nagyobb lélegzetű írásai megjelenését. Elsőként a Városkép és ami hozzátartozik… címen két kiadást megélt könyvében állított emléket – mintegy kiegészítve nagyapja arcképsorozatát – a Monarchia korabeli Csíkszereda házainak, lakóinak, jellegzetes alakjainak. Tágabb és szűkebb szülőföldje ismertetését saját életsorsába ágyazottan, memoárszerűen folytatta a Lót visszanéz… címet viselő visszaemlékezésében. Polgárinak minősíthető családját, a bukaresti magyar diákszerveződéseket, egy párizsi kórház orvostársadalmát és Csíkszereda – a szerző megfogalmazásában a „Színpad” – két világháború közötti mindennapjait felvillantó önéletrajzát 1978-ban fejezte be.
Az Arcok és találkozások címen megörökített visszaemlékezések az 1930-as évek közepén születtek. Dr. Nagy Andrást 1935 tavaszán kinevezték a gyulafehérvári Hittudományi Főiskola Medicina Pastoralis tanszékére, valamint – saját megfogalmazásában – „a püspök-atya háziorvosának, az uradalom és a gimnázium orvosának”. Ez adott lehetőséget a gyulafehérvári római katolikus arcképcsarnok összeállítására. Egy különleges világ tárulhat fel szemünk előtt, melynek belső életét azok ismerhették, akik a püspökség belső közösségéhez tartoztak. A résnyire nyitott ajtón át betekintve jól érzékelhetjük, nem volt könnyű a püspöki palota lakójának lenni. Hiába hagyták már 15 esztendeje maguk mögött a politikai és történelmi korszakváltást, maradandó és helyrehozhatatlan nyomot hagyott a városon, az egyházi közösség életmódjában, az őket körülvevő világgal kialakítható kapcsolat meddő lehetőségeiben. Ahogyan azt Dr. Nagy András jelzésszerűen és nagyon érzékletesen megfogalmazta. „Az elhagyott, szűkös, mogorva püspökvár, hallgatag lakóival, a mozdulatlan, sokféle nemzetiségből és egymást nem szerető emberekből összetett, lapos és poros kisváros akvárium-élete valóban nem nagyon volt alkalmas környezet mozgékony és társasághoz szokott ember számára. Általában senki sem szerette ezt a jobb sorsra érdemes kisvárost, ami annál furcsább, mert más, talán kevésbé mutatós és rendezett kisvárosoknak azért mégis akadtak hívei és sajátságos szelleme. Itt a bennszülöttek majdnem hiányoztak, ezért a beköltözöttek még kevésbé találták meg helyüket.”
Ebben az elkeserítőnek tűnő, reménytelennek látszó helyzetben mégis jól érezte magát emlékírónk. Magyar és katolikus közössége érdekében fontos és hasznos munkát végezhetett, melyet nem az anyagiak vezéreltek. Abban az időszakban több kiemelkedő értelmiségi levelezésében, visszaemlékezésében olvasható egy napjainkban már nem használatos kifejezés: „nemesi hivatal”, vagy eredeti megfogalmazásában „nobile officium”. Az 1920-as évek Romániája megadta az erdélyi magyarságnak és vele együtt tudományos életének is – Tavaszy Sándor filozófiai értelmezésében – sorsának értelmét, az újrakezdés művészetét. Ebben a korparancs szülte paradigmaváltó folyamatban találta meg Dr. Nagy András helyét és szerepét. Ezért elsősorban az erdélyi római katolikus egyház akkori vezetőjének, Mailáth Gusztáv Károly püspöknek volt hálás. Tőle kapta élete fundamentumául szolgáló és arról építkező hitvalló világlátását: „neki köszönhetem, hogy hithű katolikus vagyok.”
A visszaemlékezések mindenkori kiinduló alapja az a feladat, aminek ellátására a püspöki udvarba hívták, a megörökítettek egészségügyi helyzete. A személyre szabott történetekben tulajdonképpen kórtörténeteket olvashatunk, aminek becses hozadéka minden egyéb adat, megállapítás, amit Dr. Nagy András rögzített. A tények embereként ennek is megvolt a pontos racionális magyarázata, amit Mailáth püspök kapcsán fogalmazott meg: „talán birtokában vagyok néhány olyan személyét illető adatnak, amelyet csak kevesen és biztosan nem a legbeszédesebb emberek tudhatnak. Kár volna ezeknek is elveszniük.” Szerencsére – szerencsénkre – nem veszlődtek el, így tudományos kutatók és érdeklődő olvasók egyaránt meggyőződhetnek értékükről. A visszaemlékező, fényképfelvétel élességű írások egyik legnagyobb érdeme, hogy emberközeli helyzetbe hozzák főszereplőiket, elősegítve személyiségük és munkásságuk immár testközeli helyzetük miatti legpontosabb megértését és befogadását.
A főpapok és P. Csiszér Bonaventura ferences barát megörökítése egy-egy telitalálat, bár már nem él senki, aki személyesen ismerhette volna őket, mégis teljes mértékben hihetőnek, a valóságnak megfelelőnek találhatjuk jellemző megörökítésüket, különös tekintettel a legközelebbről megismertre és megismerhetőre, a „diákok püspökére,” Mailáth Gusztáv Károlyra. Ugyanez áll a két tudósember megszemélyesítő leírására, Bitay Árpádra és Victor Babeşre is. Utóbbi kakukktojásnak tűnhet a galambfészekben, de néhány mondat elolvasása után kiderült, hogy helye és szerepe van köztük, mint Dr. Nagy András egykori professzorának. Ha visszaemlékezünk Gyulafehérvárnak és a püspökségnek az új helyzetben való bemutatására, jellemzésére, még érdekesebbek, fontosabbak – ha úgy tetszik célszerűbbek – lesznek azok a mondatok, amiket a nemzetközi tekintélyű román egyetemi tanár kapcsán róla vagy tőle olvashatunk. Megtudhatjuk, hogy „a Bánságban született, Magyarországon nőtt fel és tanult,” és „Budapesten magántanárságig vittem”. Hazája, Románia is elismerte érdemeit, 1927-ben a „nemzet tudósai” sorába emelkedett. A titulus mellé fundus is járt, amikor az ígért anyagiak felől érdeklődött volna a miniszternél, „a derék miniszteri titkárnak a szerény külsejű öreg hiába ismételte, hogy „Profesor Babeş” kér bebocsátást, ez a név nem mondott számára semmit. A történet felemlegetése Dr. Nagy András részéről egy finom célzás és utalás volt arra, hogy milyen nagy különbség volt a románságon belül is az erdélyi származásúak és a volt regáti rész, főleg Bukarest fanariótái között. A történetben emlegetett titkár bizonyára nem tudta, hogy Babeş professzort a halhatatlanság számára egy karcolatában Sipulusz (Rákosi Viktor) is megörökítette, talán csak bántotta a fülét, hogy „kimondottan erdélyi tájszólású román nyelven” szólalt meg.
Bitay Árpád ugyancsak nagyon közel került lelkileg Dr. Nagy Andráshoz, kapcsolatukat a közös séták még jobban elmélyítették. A reális valóság talaján álló orvosnak imponálhatott, hogy nyelvész barátja a tudományos igazsághoz való ragaszkodás miatt akár „gyönyörű magyar nyelvünk törzsgyökereseknek tartott szavairól lerántotta a szláv leplet”. Nagyon élvezetes volt számára, ahogyan Bitay Árpád „pletykálkodott” a múltról, egy szakmán kívülinek is élvezetessé, vonzóvá tudta tenni azt a témát, amivel éppen foglalkozott. Ilyen hozzáállással rendelkezve talán csak a kolozsvári római katolikus főgimnáziumban, majd az egyetemen tanító piarista történész, Biró Vencel illeszthető mellé.
Nagyon elgondolkodtatóak Bitaynak Hunyadi János, Bocskai István sírja és Martinuzzi Fráter György nyughelye kapcsán tett feltevései, melyeket a mai kutatások sem tudtak meghaladni. Jólesően ismételte utána Tamási Áron nagyprépost – a hasonnevű író nagybátyja – egykori székely kapujának feliratát: „Áldja az Úr jöttöd, mentedben is Ő legyen őröd!”
Lelki élmény Vorbuchner Adolf püspök kapcsán Isten szolgája, Márton Áronról csupán néhány sornyit is olvasni, akit akkor még kezdő aulistaként emlegettek, és akinek kanonoki kinevezése nem minden korabeli káptalani tagnak jelentett örömhírt.
A ferences szerzetesnek, Mailáth püspök egykori gyóntatójának, P. Csiszér Bonaventura alakjának megidézése nagyszerű befejezése a püspökség emlékezet-füzérének. Ha nem tudnánk róla semmit, csupán Dr. Nagy András egyik rövidke, négyszavas jellemzését olvasnánk vele kapcsolatban, annyi is elégendő lenne, hogy rajongó lelkesedéssel gondoljunk az egyre távolodó múltban elmaradt alakjára. Hogyan is lehet ekkora eleganciával valakit ábrázolni: „Mindenki szerette, mert mindenkit szeretett.” Ez a szerző mindenkori olvasóinak szóló összegző üzenete is egyben, kövessük Jézus Krisztus kérlelő parancsát, a keresztényi szeretet útját.
A gyulafehérvári arcképcsarnok szerzője visszaemlékezésein keresztül történetírói hitelességet meghaladóan, a teljesség megismerése szempontjából kihagyhatatlanul fontos emberi oldal felől közelítve jelenítette meg a püspökség 20. századi történetének nagyon jelentős három esztendejét: Mailáth Gusztáv Károly püspökségének záró szakaszát, az interregnumot és Vorbuchner Adolf püspök haláláig tartó működését.
Lót visszanéz… címen megfogalmazott tömjénillatú íráscsokra elé a távoli Bajorországban írt előszót – melyhez olvasottságára és műveltségére jellemzően – Dante Isteni színjátékából és Ady költeményeiből keresett memóriájában idézeteket. Az öregek és a fiatalok feladatának Ady általi feladatkijelölésén gondolkozva minden korosztály számára kívánatossá tette az egykori történések és szereplői megörökítésének értelmet adó fontosságát: „halott múltunk emlékeit drágákká teszi számunkra a könyörtelenül elfutó idő.”
Dr. Nagy András két kötetben megjelent önéletírása önvizsgálatra késztet. A szerző fiatalkorában, Párizsban szerzett szakmai gyakorlatot és folytatott kutatásokat, melynek eredményét publikálta is. Kint szerzett tapasztalatait hazahozta, s itthon, Erdélyben kamatoztatta. Általános orvosi szakképzettsége és megbízhatósága miatt az 1930-as években Gyulafehérvárt a „püspökök orvosa” lett. A második világháború idején családjával együtt menekülésre kényszerült, majd az „idegen” iránt bizalmatlan Ausztriában és Németországban elismerten praktizált, gyermekei ottani iskolában tanulhattak. A későbbiekben még jobban élhettek volna, bizonyára soha többé nem kellett volna anyagi gondoktól tartaniuk. Ennek ellenére ismét hazatért, hogy tudását, szakmai ismereteit otthon kamatoztassa. Pontosan látta a különbséget Európa két része között, de szeretett volna hozzájárulni, hogy Erdély, s benne a nehéz sorsú Csík is olyan fejlődésnek induljon, mint Európa szerencsésebb része, de jól tudta, hogy mindez vallás, tudás, műveltség, kultúra és áldozatvállalás nélkül lehetetlen. Jól láthatjuk, a mostani pénz és anyagi központúság miatt hogyan forrong, vajúdik az egész világ.
Önéletírásának második részében egészségügyi, egészségpolitikai elképzeléseit, nemzetpolitikai nézeteit bemutató írásaiból is olvashatunk egy csokorravalót. Különösen figyelmet érdemel A magyar sors néven eddig kéziratban maradt tanulmánya, melyet évszázadok óta halogatott szembenézésül lelkéből fogalmazott mindazoknak, akik nemzettestvéreinek vallják magukat. A kisebbségi élet lelki hatásai címen megjelent írása a kisebbségi sorsban élő erdélyi ember lelki alkatának morális alapú meghatározása miatt László Dezsőnek A kisebbségi élet ajándékai címen kiadott munkája mellé állítható. Dr. Nagy András élete és munkássága kiegészítéseképpen bepillanthatunk levelezésébe, melynek általános érdeklődésre számot tartó része Isten Szolgájával, Márton Áron püspökkel, Benciként emlegetett fia keresztapjával folytatott írásbeli diskurzusa.
Dr. Nagy András jószándékú szakmai tenniakarását, emberi segíteniakarását a kommunista hatalom nem becsülte, ellenségesen kezelte, kuláknak bélyegezte, sőt, megbízhatatlan klerikálisnak nyilvánította. Ebben saját szempontjaik szerint igazuk volt, a csíki orvos megingadhatatlan volt hitében, római katolikus vallását a legnehezebb időkben sem tagadta meg. Isten nem is hagyta magára, nehéz, reménytelennek látszó helyzeteiben, súlyos betegségében is megsegítette. Dolgozószobája falán örök emlékeztetőnek és szellemi-lelki iránytűnek ott függött a kereszt a megfeszített Megváltóval, ahogyan az első kötet borítóján láthatjuk.
A szerző csíkszeredai szülőházán arcmásával ékes emléktábla emlékeztet személyére és munkásságára. Amennyiben hitelesen meg akarjuk ismerni személyiségét, csíki székely szülőföldjéről és a katolicizmusról alkotott gondolatvilágát, akkor vegyük kezünkbe és olvassuk el emlékiratát, mert – mondását parafrazálva – abban le van írva, amikre egyébként emlékeznünk, vagy amit tudnunk kellene.
Lót visszanéz… címen megjelent visszaemlékezése ürügyén
Dr. Nagy András (1905–1982), a személyes emlékeit megörökítő orvos–író fogalmazásmódján érződik, hogy érzékeny megfigyelővel és vitathatatlan íráskészséggel megáldott szerzővel van dolgunk. Ez a tehetség nemzedékeken keresztül öröklődött családjában, amelynek eredményei a közírás területén és az életutat summázó memoárokban jelentkeztek. A Sas Péter művelődéstörténész által szerkesztett kötetet a múlt héten zajló 7. Kolozsvári Ünnepi Könyvhét keretében mutatták be a Katolikus Nőszövetség dísztermében. Dr. Nagy András életét és munkásságát Ft. Kovács Sándor főesperes-plébános, Szilágyi Júlia nyugalmazott irodalomtanár és fia, Nagy Benedek méltatta. Ismerkedjünk meg közelebbről családjával, életével, orvosi és írói munkásságával.
SAS PÉTER
Nagyapja előneve szerint csíkmindszenti és bethlenfalvi – írói nevén Tivai – Nagy Imre (Csíksomlyó, 1849 – Csíkszereda, 1931) tanár, népiskolai igazgató, vármegyei közgazdasági előadó, gazdasági szakíró, gyakorló mintagazda. Egyúttal a Csíkszeredai Gazdasági Egylet, a Csíki Múzeum Egylet, a Csíkszeredai Kaszinó alapító tagja és a városi Műkedvelő Társulat titkára, rendezője, majd elnöke, a Csíki Magánjavak Igazgatótanácsának és a Csíki Takarékpénztárnak az elnöke, az első csíki újság, a Székelyföld megalapítója, a Csíki Gazda c. lap szerkesztője, Csíkszereda egyik meghatározó személyisége. Talán máig áldják az Oltvölgyi Víztársulat megalapításáért, amely egy új folyómeder kialakításával Alcsík kaszálóit ármentesítette. Sajtgyári kezdeményezése már nem volt ilyen sikeres, társaival együtt belebukott. A tanári pálya kárpótolta, 27 éven át vezette a csíkszeredai m. kir. Mezőgazdasági Felső Népiskolát, ahol negyedszázados működése alatt leendő székely gazdák százait készítették fel a minél eredményesebb gazdálkodásra. Önzetlen becsületességének kései elismerése, hogy a csíkszeredai önkormányzat Pro Urbe díjának bronzszobrában az arcmására ismerhetünk.
Emlékezés régi csíkiakról címen négy kiadást megélt munkájában 253 szülőföldi kortársának arcképét rajzolta meg. A kötet anyagát két korábban megjelent könyvének (Cirkálások. Szeredai emlékeim és Csíki Pantheon. Emlékezés régi csíkiakról) anyagából állította össze dédunokája, Nagy Benedek közíró, helytörténész, politikus. Tivai Nagy Imre politikai beállítottságát tekintve a ’67-es kiegyezés híveit egyesítő Nemzeti Munkapártot erősítette. Meggyőződése volt, ha az első világháború és annak kimenetele nem bomlasztja fel a Monarchiát, akkor annak legbefolyásosabb népévé a magyar válhatott volna.
A Tisza István alapította pártot követő nagyapa nagyon jó kapcsolatban volt vejével, Dr. Nagy András édesapjával, a kemény ’48-as meggyőződésű Dr. Nagy Béni (Csíkmindszent, 1874 – Csíkszereda, 1941) jogásszal, aki maga is íráskészséggel megáldott tehetség volt. Az „aranygyűrűvel abszolvált” jogász Csíkszereda tiszti ügyésze, majd a kisebbségi sorban ügyvédje volt. Városában a 20. század első évtizedében két függetlenségi párti (’48-as) hírlapot alapított és szerkesztett. Korai és váratlanul bekövetkezett halála miatt visszaemlékezéseit nem írhatta meg. Fia Városkép és ami hozzá tartozik… címen megjelent könyvében megörökítette, hogy gyermekkora egyik legkedveltebb sportjának hódolói mind ismerték családjuk nevét, mert Csíkszereda hat teniszpályájának egyike édesapja kertjében volt.
A többgenerációs közéleti személyiségeket adó család következő leszármazottja – teljes nevén – Dr. Nagy András György (Csíkszereda, 1905 – Csíkszentkirály, 1982) orvos, egészségügyi szakíró, közíró, népművelő a családi jelmondatot – „Igyekeztem megtartani, amit apám reám bízott” – nemcsak megtartotta, de kettős értelemben tovább is örökítette: a római katolikus egyház értékrendszerének a társadalomban való képviseletével és irodalmi megjelenítésével. Erdély szinte majdnem minden városában, valamint szűkebb pátriájában, Al- és Felcsík minden falujában közel 300 egészségügyi jellegű, tudománynépszerűsítő és ismeretterjesztő előadást tartott a család- és csecsemővédelemről, az alkohol- és abortuszellenes küzdelmekről. Ars poeticaként vallotta, hogy a gyógyítás egyik szinonimája a népnevelés.
Középiskoláit 1915–1923 között szülővárosában, a csíkszeredai római katolikus, majd a debreceni és a kolozsvári piarista főgimnáziumokban végezte. Fiatal kora óta a rajz, a festészet és a zene iránt érzett elhivatottságot. A művészi pályára biztatta a tehetségesnek tartott gyermeket apai unokabátyja, Nagy István festőművész is. Családtagjai – Te piktor akarsz lenni egy életen át? – többször ismételt kérdésének hatására tanulmányait engedelmes fiúként a bukaresti orvostudományi fakultáson (Facultate de Medicină) folytatta. Művész-énjét sem engedte elhamvadni, az értelmiségiekből szerveződő Királyi Filharmonikus Zenekar (Orchestra Filarmonicii Regale) nagybőgőseként megvallotta a zene iránti elkötelezettségét. Egyetemi hallgatóként a később irodalmi babérokra törő Nagy Borbálával és Szemlér Ferenccel megalapította a legelső bukaresti magyar diákegyesületet, a református egyházközség közművelődési szervezetének fiókszervezeteként működő Koós Ferenc Kör Diákosztályát. Az általa elnökölt egyesület sikeres farsangi magyar diákbáljain még Nicolae Iorga történészprofesszor, a későbbi miniszterelnök is részt vett gyermekeivel. 1929-ben kisebbségiként évfolyamelsőként doktorált, a következő két esztendőben Szombathelyen, segédorvosként, majd címzetes asszisztensként Párizsban (Salpetriére Gosset-klinika) végzett sebészeti és nőgyógyászati szaktanulmányokat. 1931-ben francia nyelven publikálta is kutatásai eredményeit. A gazdasági válságtól kényszerítve hazatért, 1935-ig szülővárosában magánorvosként praktizált.
1935-től Mailáth Gusztáv Károly erdélyi püspök meghívására három éven keresztül a gyulafehérvári Hittudományi Főiskola Medicina Pastoralis előadója, a fiúlíceum egészségtan tanára, valamint az akkori, majd utóda, Vorbuchner Adolf püspök orvosa. Az erdélyi egyházmegye székhelyén, később az Erdélyi Katolikus Népszövetségben olyan közeli kapcsolatot alakított ki – immár Isten szolgája – Márton Áronnal, hogy a püspöki orvos 1937-ben megszületett első gyermekének, Benedeknek a keresztapja lett.
Előadói körútjai során, 1936-ban megismerkedett az erdélyi Katolikus Leányszövetség egyik vezetőjével, a kolozsvári ürögdi Nagy Marienne-vel (Kolozsvár, 1910 – Csíkszentkirály, 1984), aki felesége és életének hűséges társa lett. Abortuszellenes meggyőződésük bizonyságaként – 1937 és 1947 között – öt gyermeknek adott életet.
1938-ban a Szociális Testvérek Társasága segítségével megszervezte az első csíki szülészetet, a csíksomlyói Salvator Egészségházat, majd 1942-ben a csíkszeredai Szülőanyák Mária Otthonát.
A háború szele és az 1944. augusztusi kitelepítési parancs Dr. Nagy Andrást és egész családját a távoli Bajorországig sodorta, ahonnan csak két év múlva tudtak hazatérni. A menekülés idején, 1944–45-ben az OTBA budapesti szakorvosi rendelőintézetében, majd Jánosházán látott el minisztériumi szakmai feladatokat. A bajorországi Tüsslingben a Vöröskereszt orvosaként folytatta gyógyító tevékenységét. 1946 májusától egészen az államosításig a Szociális Testvérek Társasága kolozsvári szülészetét vezette. 1947 végén felajánlották neki, hogy irányítsa a Bolyai Tudományegyetem Orvosi Karának szülészeti tanszékét. Miután a feltételül szabott párttagságnak nem tett eleget, az orvosi munka folytatására csak otthon, Csíkban kapott lehetőséget. „A nép orvosa” megtisztelő titulusával egészen 1964-ig az alcsíki Csíkszentkirályon kör- és üzemorvosként működött. Amikor felesége kolozsvári házát államosították, családjával együtt az ottani 17. századi családi kúriába költöztek. Utolsó állomáshelye az általa megteremtett helyi Egészségügyi Nevelési Szolgálat, amelynek vezető orvosaként 1978-ban vonult nyugállományba.
Közéleti tevékenysége is két szakaszra osztható. 1934-től 1940-ig szervezte és vezette az Erdélyi Katolikus Népszövetség Orvos Szakosztályát. 1938–1944 között a csíki szülészet mellett a Szent Vince Szanatórium másodorvosa, 1940-tól az Országos Tisztviselő Betegsegélyezési Alap (OTBA) körzeti orvosa Csíkszeredán, valamint a marosvásárhelyi Magyar Népegészségügyi Szemle főmunkatársa. 1946–47-ben a Magyar Népi Szövetség Egészségügyi Osztályának vezetőségi tagja. 1966–76 között a Csík, majd Hargita megyei Orvostudományi Társaság (Uniunea Socoităţilor de Stiinţe Medicale) titkára.
A zene iránti érdeklődését sem veszítette el, 1957 és 1963 között Csíkszentkirályon énekkart szervezett és vezetett. Iskolás tanulókkal megrendezte és bemutatta Kacsóh Pongrác János vitéz című közkedvelt daljátékát.
Jelentős szakmai publikációs tevékenységet fejtett ki. Tanulmányait a párizsi Presse Médicale, az Erdélyi Tudósító, A Nap, Harangszó, Erdélyi Lapok, Hitel, Erdélyi Fiatalok hasábjain jelentek meg, az Adatok az erdélyi magyarság népegészségügyéhez tudományos írását az Erdélyi Múzeum közölte. A marosvásárhelyi Magyar Népegészségügyi Szemle főmunkatársaként szerkesztőségi feladatokat is vállalt. Egészségügyi ismereteit tankönyvben összesítette: Egészségtan a magyar tannyelvű középiskolák felső osztályai számára (Kolozsvár, 1938), melyet a magyar iskolákban az 1948-as államosításig használtak. Nagyon hasznosnak bizonyult a Jó egészséget!(Kolozsvár, 1938) és A csecsemő gondozása (Kolozsvár, 1938 és 1943) címen kiadott hiánypótló, ismeretterjesztő munkája. Az Anyák iskolája könyve hat kiadást is megélt. 1945 után a romániai Orvostudományi Társaságok Szövetsége nyújtotta lehetőségeket kihasználva, tudományos dolgozatokat közölt a daganatos betegségekről, a rák megelőzésének lehetőségeiről és átfogó, összegző jelleggel Csíkszék egészségügyének múltjáról. Népnevelőként írott cikkeit a Falvak Dolgozó Népe, a Hargita, az Informaţia Harghitei, az Ifjúmunkás és a Vörös Zászló című lapokban publikálta.
A betegségek elleni küzdelemben nagy jelentőséget tulajdonított a gyógyfürdők nyújtotta lehetőségeknek. Erről árulkodnak a Fürdőhelyeink (Korunk, 1970) és a Hargita megye gyógytényezőinek fejlődéstörténete (Csíkszereda, 1974) címen közreadott tanulmányai. Értékes visszaemlékezéseket közölt kedves barátjáról és rokonáról, Nagy István festőművészről (Korunk, 1968) és egykori ministráns társáról, életútja során a politikai paletta másik oldalára keveredett Szemlér Ferenc író–költőről (Művelődés, 1979).
Hányatott élete okozta egészségkárosodása miatt nem érhette meg nagyobb lélegzetű írásai megjelenését. Elsőként a Városkép és ami hozzátartozik… címen két kiadást megélt könyvében állított emléket – mintegy kiegészítve nagyapja arcképsorozatát – a Monarchia korabeli Csíkszereda házainak, lakóinak, jellegzetes alakjainak. Tágabb és szűkebb szülőföldje ismertetését saját életsorsába ágyazottan, memoárszerűen folytatta a Lót visszanéz… címet viselő visszaemlékezésében. Polgárinak minősíthető családját, a bukaresti magyar diákszerveződéseket, egy párizsi kórház orvostársadalmát és Csíkszereda – a szerző megfogalmazásában a „Színpad” – két világháború közötti mindennapjait felvillantó önéletrajzát 1978-ban fejezte be.
Az Arcok és találkozások címen megörökített visszaemlékezések az 1930-as évek közepén születtek. Dr. Nagy Andrást 1935 tavaszán kinevezték a gyulafehérvári Hittudományi Főiskola Medicina Pastoralis tanszékére, valamint – saját megfogalmazásában – „a püspök-atya háziorvosának, az uradalom és a gimnázium orvosának”. Ez adott lehetőséget a gyulafehérvári római katolikus arcképcsarnok összeállítására. Egy különleges világ tárulhat fel szemünk előtt, melynek belső életét azok ismerhették, akik a püspökség belső közösségéhez tartoztak. A résnyire nyitott ajtón át betekintve jól érzékelhetjük, nem volt könnyű a püspöki palota lakójának lenni. Hiába hagyták már 15 esztendeje maguk mögött a politikai és történelmi korszakváltást, maradandó és helyrehozhatatlan nyomot hagyott a városon, az egyházi közösség életmódjában, az őket körülvevő világgal kialakítható kapcsolat meddő lehetőségeiben. Ahogyan azt Dr. Nagy András jelzésszerűen és nagyon érzékletesen megfogalmazta. „Az elhagyott, szűkös, mogorva püspökvár, hallgatag lakóival, a mozdulatlan, sokféle nemzetiségből és egymást nem szerető emberekből összetett, lapos és poros kisváros akvárium-élete valóban nem nagyon volt alkalmas környezet mozgékony és társasághoz szokott ember számára. Általában senki sem szerette ezt a jobb sorsra érdemes kisvárost, ami annál furcsább, mert más, talán kevésbé mutatós és rendezett kisvárosoknak azért mégis akadtak hívei és sajátságos szelleme. Itt a bennszülöttek majdnem hiányoztak, ezért a beköltözöttek még kevésbé találták meg helyüket.”
Ebben az elkeserítőnek tűnő, reménytelennek látszó helyzetben mégis jól érezte magát emlékírónk. Magyar és katolikus közössége érdekében fontos és hasznos munkát végezhetett, melyet nem az anyagiak vezéreltek. Abban az időszakban több kiemelkedő értelmiségi levelezésében, visszaemlékezésében olvasható egy napjainkban már nem használatos kifejezés: „nemesi hivatal”, vagy eredeti megfogalmazásában „nobile officium”. Az 1920-as évek Romániája megadta az erdélyi magyarságnak és vele együtt tudományos életének is – Tavaszy Sándor filozófiai értelmezésében – sorsának értelmét, az újrakezdés művészetét. Ebben a korparancs szülte paradigmaváltó folyamatban találta meg Dr. Nagy András helyét és szerepét. Ezért elsősorban az erdélyi római katolikus egyház akkori vezetőjének, Mailáth Gusztáv Károly püspöknek volt hálás. Tőle kapta élete fundamentumául szolgáló és arról építkező hitvalló világlátását: „neki köszönhetem, hogy hithű katolikus vagyok.”
A visszaemlékezések mindenkori kiinduló alapja az a feladat, aminek ellátására a püspöki udvarba hívták, a megörökítettek egészségügyi helyzete. A személyre szabott történetekben tulajdonképpen kórtörténeteket olvashatunk, aminek becses hozadéka minden egyéb adat, megállapítás, amit Dr. Nagy András rögzített. A tények embereként ennek is megvolt a pontos racionális magyarázata, amit Mailáth püspök kapcsán fogalmazott meg: „talán birtokában vagyok néhány olyan személyét illető adatnak, amelyet csak kevesen és biztosan nem a legbeszédesebb emberek tudhatnak. Kár volna ezeknek is elveszniük.” Szerencsére – szerencsénkre – nem veszlődtek el, így tudományos kutatók és érdeklődő olvasók egyaránt meggyőződhetnek értékükről. A visszaemlékező, fényképfelvétel élességű írások egyik legnagyobb érdeme, hogy emberközeli helyzetbe hozzák főszereplőiket, elősegítve személyiségük és munkásságuk immár testközeli helyzetük miatti legpontosabb megértését és befogadását.
A főpapok és P. Csiszér Bonaventura ferences barát megörökítése egy-egy telitalálat, bár már nem él senki, aki személyesen ismerhette volna őket, mégis teljes mértékben hihetőnek, a valóságnak megfelelőnek találhatjuk jellemző megörökítésüket, különös tekintettel a legközelebbről megismertre és megismerhetőre, a „diákok püspökére,” Mailáth Gusztáv Károlyra. Ugyanez áll a két tudósember megszemélyesítő leírására, Bitay Árpádra és Victor Babeşre is. Utóbbi kakukktojásnak tűnhet a galambfészekben, de néhány mondat elolvasása után kiderült, hogy helye és szerepe van köztük, mint Dr. Nagy András egykori professzorának. Ha visszaemlékezünk Gyulafehérvárnak és a püspökségnek az új helyzetben való bemutatására, jellemzésére, még érdekesebbek, fontosabbak – ha úgy tetszik célszerűbbek – lesznek azok a mondatok, amiket a nemzetközi tekintélyű román egyetemi tanár kapcsán róla vagy tőle olvashatunk. Megtudhatjuk, hogy „a Bánságban született, Magyarországon nőtt fel és tanult,” és „Budapesten magántanárságig vittem”. Hazája, Románia is elismerte érdemeit, 1927-ben a „nemzet tudósai” sorába emelkedett. A titulus mellé fundus is járt, amikor az ígért anyagiak felől érdeklődött volna a miniszternél, „a derék miniszteri titkárnak a szerény külsejű öreg hiába ismételte, hogy „Profesor Babeş” kér bebocsátást, ez a név nem mondott számára semmit. A történet felemlegetése Dr. Nagy András részéről egy finom célzás és utalás volt arra, hogy milyen nagy különbség volt a románságon belül is az erdélyi származásúak és a volt regáti rész, főleg Bukarest fanariótái között. A történetben emlegetett titkár bizonyára nem tudta, hogy Babeş professzort a halhatatlanság számára egy karcolatában Sipulusz (Rákosi Viktor) is megörökítette, talán csak bántotta a fülét, hogy „kimondottan erdélyi tájszólású román nyelven” szólalt meg.
Bitay Árpád ugyancsak nagyon közel került lelkileg Dr. Nagy Andráshoz, kapcsolatukat a közös séták még jobban elmélyítették. A reális valóság talaján álló orvosnak imponálhatott, hogy nyelvész barátja a tudományos igazsághoz való ragaszkodás miatt akár „gyönyörű magyar nyelvünk törzsgyökereseknek tartott szavairól lerántotta a szláv leplet”. Nagyon élvezetes volt számára, ahogyan Bitay Árpád „pletykálkodott” a múltról, egy szakmán kívülinek is élvezetessé, vonzóvá tudta tenni azt a témát, amivel éppen foglalkozott. Ilyen hozzáállással rendelkezve talán csak a kolozsvári római katolikus főgimnáziumban, majd az egyetemen tanító piarista történész, Biró Vencel illeszthető mellé.
Nagyon elgondolkodtatóak Bitaynak Hunyadi János, Bocskai István sírja és Martinuzzi Fráter György nyughelye kapcsán tett feltevései, melyeket a mai kutatások sem tudtak meghaladni. Jólesően ismételte utána Tamási Áron nagyprépost – a hasonnevű író nagybátyja – egykori székely kapujának feliratát: „Áldja az Úr jöttöd, mentedben is Ő legyen őröd!”
Lelki élmény Vorbuchner Adolf püspök kapcsán Isten szolgája, Márton Áronról csupán néhány sornyit is olvasni, akit akkor még kezdő aulistaként emlegettek, és akinek kanonoki kinevezése nem minden korabeli káptalani tagnak jelentett örömhírt.
A ferences szerzetesnek, Mailáth püspök egykori gyóntatójának, P. Csiszér Bonaventura alakjának megidézése nagyszerű befejezése a püspökség emlékezet-füzérének. Ha nem tudnánk róla semmit, csupán Dr. Nagy András egyik rövidke, négyszavas jellemzését olvasnánk vele kapcsolatban, annyi is elégendő lenne, hogy rajongó lelkesedéssel gondoljunk az egyre távolodó múltban elmaradt alakjára. Hogyan is lehet ekkora eleganciával valakit ábrázolni: „Mindenki szerette, mert mindenkit szeretett.” Ez a szerző mindenkori olvasóinak szóló összegző üzenete is egyben, kövessük Jézus Krisztus kérlelő parancsát, a keresztényi szeretet útját.
A gyulafehérvári arcképcsarnok szerzője visszaemlékezésein keresztül történetírói hitelességet meghaladóan, a teljesség megismerése szempontjából kihagyhatatlanul fontos emberi oldal felől közelítve jelenítette meg a püspökség 20. századi történetének nagyon jelentős három esztendejét: Mailáth Gusztáv Károly püspökségének záró szakaszát, az interregnumot és Vorbuchner Adolf püspök haláláig tartó működését.
Lót visszanéz… címen megfogalmazott tömjénillatú íráscsokra elé a távoli Bajorországban írt előszót – melyhez olvasottságára és műveltségére jellemzően – Dante Isteni színjátékából és Ady költeményeiből keresett memóriájában idézeteket. Az öregek és a fiatalok feladatának Ady általi feladatkijelölésén gondolkozva minden korosztály számára kívánatossá tette az egykori történések és szereplői megörökítésének értelmet adó fontosságát: „halott múltunk emlékeit drágákká teszi számunkra a könyörtelenül elfutó idő.”
Dr. Nagy András két kötetben megjelent önéletírása önvizsgálatra késztet. A szerző fiatalkorában, Párizsban szerzett szakmai gyakorlatot és folytatott kutatásokat, melynek eredményét publikálta is. Kint szerzett tapasztalatait hazahozta, s itthon, Erdélyben kamatoztatta. Általános orvosi szakképzettsége és megbízhatósága miatt az 1930-as években Gyulafehérvárt a „püspökök orvosa” lett. A második világháború idején családjával együtt menekülésre kényszerült, majd az „idegen” iránt bizalmatlan Ausztriában és Németországban elismerten praktizált, gyermekei ottani iskolában tanulhattak. A későbbiekben még jobban élhettek volna, bizonyára soha többé nem kellett volna anyagi gondoktól tartaniuk. Ennek ellenére ismét hazatért, hogy tudását, szakmai ismereteit otthon kamatoztassa. Pontosan látta a különbséget Európa két része között, de szeretett volna hozzájárulni, hogy Erdély, s benne a nehéz sorsú Csík is olyan fejlődésnek induljon, mint Európa szerencsésebb része, de jól tudta, hogy mindez vallás, tudás, műveltség, kultúra és áldozatvállalás nélkül lehetetlen. Jól láthatjuk, a mostani pénz és anyagi központúság miatt hogyan forrong, vajúdik az egész világ.
Önéletírásának második részében egészségügyi, egészségpolitikai elképzeléseit, nemzetpolitikai nézeteit bemutató írásaiból is olvashatunk egy csokorravalót. Különösen figyelmet érdemel A magyar sors néven eddig kéziratban maradt tanulmánya, melyet évszázadok óta halogatott szembenézésül lelkéből fogalmazott mindazoknak, akik nemzettestvéreinek vallják magukat. A kisebbségi élet lelki hatásai címen megjelent írása a kisebbségi sorsban élő erdélyi ember lelki alkatának morális alapú meghatározása miatt László Dezsőnek A kisebbségi élet ajándékai címen kiadott munkája mellé állítható. Dr. Nagy András élete és munkássága kiegészítéseképpen bepillanthatunk levelezésébe, melynek általános érdeklődésre számot tartó része Isten Szolgájával, Márton Áron püspökkel, Benciként emlegetett fia keresztapjával folytatott írásbeli diskurzusa.
Dr. Nagy András jószándékú szakmai tenniakarását, emberi segíteniakarását a kommunista hatalom nem becsülte, ellenségesen kezelte, kuláknak bélyegezte, sőt, megbízhatatlan klerikálisnak nyilvánította. Ebben saját szempontjaik szerint igazuk volt, a csíki orvos megingadhatatlan volt hitében, római katolikus vallását a legnehezebb időkben sem tagadta meg. Isten nem is hagyta magára, nehéz, reménytelennek látszó helyzeteiben, súlyos betegségében is megsegítette. Dolgozószobája falán örök emlékeztetőnek és szellemi-lelki iránytűnek ott függött a kereszt a megfeszített Megváltóval, ahogyan az első kötet borítóján láthatjuk.
A szerző csíkszeredai szülőházán arcmásával ékes emléktábla emlékeztet személyére és munkásságára. Amennyiben hitelesen meg akarjuk ismerni személyiségét, csíki székely szülőföldjéről és a katolicizmusról alkotott gondolatvilágát, akkor vegyük kezünkbe és olvassuk el emlékiratát, mert – mondását parafrazálva – abban le van írva, amikre egyébként emlékeznünk, vagy amit tudnunk kellene.
2017. május 23.
Páskándi-darabot mutatott be az egri színház a Festum Varadinum zárónapján
A Páskándi Géza Vendégség című darabjából készült produkciót láthatta a nagyváradi közönség az egri Gárdonyi Géza Színház előadásában, a május 7. és 21. között szervezett Festum Varadinum zárónapján.
Az emberi természetnek a legkülönfélébb kapcsolatai és nem utolsósorban a hatalommal szembeni viselkedésében semmi olyan nem történhet, amire ne találhatnánk előzményt a történelemben. Ezért számít ma már közhelynek a megállapítás, hogy a múlt nemcsak megihleti, de igazolja is az alkotó szándékait, illetve, hogy ordas időkben a történelemből vett példa az allegória legmegfelelőbb kifejezésmódja: mindenki érti, az éber cenzúra mégsem tilthatja le a múltra való hivatkozást.
A vasárnap zárult nagyváradi Festum Varadinum kulturális rendezvénysorozat második hetében két idevágó eseményt is szerveztek: Varga Gábor Az üres tér dicsérete című drámakötete a Kriterion Kiadónál jelent meg, Szűcs László, a Várad folyóirat főszerkesztője pedig érdekes beszélgetést folytatott a kötet szerzőjével és H. Szabó Gyulával, a kiadó igazgatójával. A jelenlevők megtudták, hogy a kötet darabjai közt vannak régebbi és újabb keletkezésű írások, melyek apropóját épp a már említett múlt-jelen analógia kínálta, de Varga Gábor azt is elmondta, hogy élt ugyan ezzel a „kínálattal”, ennek ellenére nem tartja magát igazi drámaírónak. A történelmet megjelenítő másik esemény az egri színház előadása volt, amely Páskándi Géza Vendégség című drámájából készült. Páskándi darabjának főhőse Dávid Ferenc, az erdélyi unitáriusok mártír püspöke, aki mellé szintén hőssé nő fel a mellé kirendelt besúgó, Socino.
Kettejük vitája, illetve barátsága kétirányú példázata a hit fegyverének erejéről a hatalommal és a hatalmasokkal szembeni kiállásban. Dávid Ferenc „bűne” mindössze annyi, hogy rendíthetetlen hite képes új és új híveket szerezni az unitárius egyháznak, sőt az ugyancsak unitárius János Zsigmond fejedelemsége idején, az 1557-es tordai országgyűlésen Dávid Ferenc hirdette ki a vallásszabadságot, amit törvénybe iktattak, és a protestáns felekezetek összeegyeztetésére nemzeti zsinatok tartását határozták el.
A János Zsigmondot követő Báthory István katolikus fejedelemnek viszont kényelmetlen lesz a karizmatikus és megingathatatlan unitárius hitű Dávid Ferenc, és ezért hallgat Blandrata udvari orvos javaslatára – aki szintén unitárius, de szolgalelkű alattvaló is – hogy a hontalan Socinót vegyék rá a püspök megfigyelésére, gondolatainak olyan irányú magyarázatára, hogy nyilvánosan el lehessen ítélni a kényelmetlen hitújítót.
Socinót lenyűgözi Dávid Ferenc lénye, konok hite, embersége, és elvállalja ugyan a fejedelemtől kapott feladatot, de egyben megpróbálja kijátszani a túl rövid és csak gondolattöredékeket idéző jelentéseiben. Hiába győzködi Blandrata, Socino már Dávid Ferenc oldalán áll, ezért „állítják rá” mindkettőjükre Máriát, a tudatlan cselédlányt, aki tulajdonképpen nem is érti a két férfi vitáját, de teljesíti a feladatot úgy, ahogy tőle kitelik, vagyis ahogy nem az ész, hanem ahogy a hús súg be. Mindkét férfi Mária szeretője, ezért a nőnek „kinyílik a szeme”, terrorizálja őket, zsarolja, megalázza – Dávid Ferenc szavaival – ugyancsak a hús jogán.
Dávid Ferenc nem remél semmiféle kegyelmet, s amikor Blandrata megüzeni Máriával, hogy másnap jönnek érte a fejedelem katonái, ám mintha csak véletlen volna, az ajtót nyitva hagyják, Dávid Ferenc nem is gondol a szökésre. Érvelése logikus: ezzel csak azt bizonyítaná, hogy bűnös, márpedig ő nem az. És elmagyarázza Socinónak, mi a különbség a bűnös és a kényelmetlen ember között: Azok kényelmetlenek az emberek számára, akiktől nem azt a választ kapják, amit ők szeretnének, amit ők már a lelkükben jó előre eldöntöttek. Azok kényelmetlenek az emberek számára, akik nem adnak nyugalmat, nem nyújtanak pihenőt a lelkiismeretnek, akik mindig kérdeznek, még akkor is, amidőn mindenki minden választ mindenre már megadott. Ezek a kényelmetlen emberek. Ezek sose ölnek, ezeket mindig megölik.”
A Gárdonyi Géza Színház művészei Blaskó Balázs rendező irányításával a katarzis iskolapéldájával örvendeztették meg a kéthetes eseménysor zárónapján a nagyváradi közönséget. Dávid Ferencet Kelemen Csaba alakította, egyetlen percig sem zökkenve ki a tudós püspök szerepéből, ugyanolyan meggyőző volt Nagy András is a meghasonlott lelkű Socinóként, a Blandratát alakító Reiter Zoltán, Várhelyi Dénes a püspök vejének szerepében és nem utolsósorban a nehéz feladatot vállaló Nagy Adrienn mint Mária.
A megrázó finálé előtt pedig Dávid Ferenc – útravalóul – a közönség számára megmagyarázza a címet is, tulajdonképpen Socinóhoz intézve szavait: „Vendég voltál – a tudatomban. Én is vendég voltam a tiédben. És mindketten vendégek Isten tudatában. Egyetlen vendégségünk ez.” Az egri társulat kedden Gyergyószentmiklóson a Figura Stúdió Színházban, szerdán a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színházban is bemutatja az előadást.
Molnár Judit / Krónika (Kolozsvár)
A Páskándi Géza Vendégség című darabjából készült produkciót láthatta a nagyváradi közönség az egri Gárdonyi Géza Színház előadásában, a május 7. és 21. között szervezett Festum Varadinum zárónapján.
Az emberi természetnek a legkülönfélébb kapcsolatai és nem utolsósorban a hatalommal szembeni viselkedésében semmi olyan nem történhet, amire ne találhatnánk előzményt a történelemben. Ezért számít ma már közhelynek a megállapítás, hogy a múlt nemcsak megihleti, de igazolja is az alkotó szándékait, illetve, hogy ordas időkben a történelemből vett példa az allegória legmegfelelőbb kifejezésmódja: mindenki érti, az éber cenzúra mégsem tilthatja le a múltra való hivatkozást.
A vasárnap zárult nagyváradi Festum Varadinum kulturális rendezvénysorozat második hetében két idevágó eseményt is szerveztek: Varga Gábor Az üres tér dicsérete című drámakötete a Kriterion Kiadónál jelent meg, Szűcs László, a Várad folyóirat főszerkesztője pedig érdekes beszélgetést folytatott a kötet szerzőjével és H. Szabó Gyulával, a kiadó igazgatójával. A jelenlevők megtudták, hogy a kötet darabjai közt vannak régebbi és újabb keletkezésű írások, melyek apropóját épp a már említett múlt-jelen analógia kínálta, de Varga Gábor azt is elmondta, hogy élt ugyan ezzel a „kínálattal”, ennek ellenére nem tartja magát igazi drámaírónak. A történelmet megjelenítő másik esemény az egri színház előadása volt, amely Páskándi Géza Vendégség című drámájából készült. Páskándi darabjának főhőse Dávid Ferenc, az erdélyi unitáriusok mártír püspöke, aki mellé szintén hőssé nő fel a mellé kirendelt besúgó, Socino.
Kettejük vitája, illetve barátsága kétirányú példázata a hit fegyverének erejéről a hatalommal és a hatalmasokkal szembeni kiállásban. Dávid Ferenc „bűne” mindössze annyi, hogy rendíthetetlen hite képes új és új híveket szerezni az unitárius egyháznak, sőt az ugyancsak unitárius János Zsigmond fejedelemsége idején, az 1557-es tordai országgyűlésen Dávid Ferenc hirdette ki a vallásszabadságot, amit törvénybe iktattak, és a protestáns felekezetek összeegyeztetésére nemzeti zsinatok tartását határozták el.
A János Zsigmondot követő Báthory István katolikus fejedelemnek viszont kényelmetlen lesz a karizmatikus és megingathatatlan unitárius hitű Dávid Ferenc, és ezért hallgat Blandrata udvari orvos javaslatára – aki szintén unitárius, de szolgalelkű alattvaló is – hogy a hontalan Socinót vegyék rá a püspök megfigyelésére, gondolatainak olyan irányú magyarázatára, hogy nyilvánosan el lehessen ítélni a kényelmetlen hitújítót.
Socinót lenyűgözi Dávid Ferenc lénye, konok hite, embersége, és elvállalja ugyan a fejedelemtől kapott feladatot, de egyben megpróbálja kijátszani a túl rövid és csak gondolattöredékeket idéző jelentéseiben. Hiába győzködi Blandrata, Socino már Dávid Ferenc oldalán áll, ezért „állítják rá” mindkettőjükre Máriát, a tudatlan cselédlányt, aki tulajdonképpen nem is érti a két férfi vitáját, de teljesíti a feladatot úgy, ahogy tőle kitelik, vagyis ahogy nem az ész, hanem ahogy a hús súg be. Mindkét férfi Mária szeretője, ezért a nőnek „kinyílik a szeme”, terrorizálja őket, zsarolja, megalázza – Dávid Ferenc szavaival – ugyancsak a hús jogán.
Dávid Ferenc nem remél semmiféle kegyelmet, s amikor Blandrata megüzeni Máriával, hogy másnap jönnek érte a fejedelem katonái, ám mintha csak véletlen volna, az ajtót nyitva hagyják, Dávid Ferenc nem is gondol a szökésre. Érvelése logikus: ezzel csak azt bizonyítaná, hogy bűnös, márpedig ő nem az. És elmagyarázza Socinónak, mi a különbség a bűnös és a kényelmetlen ember között: Azok kényelmetlenek az emberek számára, akiktől nem azt a választ kapják, amit ők szeretnének, amit ők már a lelkükben jó előre eldöntöttek. Azok kényelmetlenek az emberek számára, akik nem adnak nyugalmat, nem nyújtanak pihenőt a lelkiismeretnek, akik mindig kérdeznek, még akkor is, amidőn mindenki minden választ mindenre már megadott. Ezek a kényelmetlen emberek. Ezek sose ölnek, ezeket mindig megölik.”
A Gárdonyi Géza Színház művészei Blaskó Balázs rendező irányításával a katarzis iskolapéldájával örvendeztették meg a kéthetes eseménysor zárónapján a nagyváradi közönséget. Dávid Ferencet Kelemen Csaba alakította, egyetlen percig sem zökkenve ki a tudós püspök szerepéből, ugyanolyan meggyőző volt Nagy András is a meghasonlott lelkű Socinóként, a Blandratát alakító Reiter Zoltán, Várhelyi Dénes a püspök vejének szerepében és nem utolsósorban a nehéz feladatot vállaló Nagy Adrienn mint Mária.
A megrázó finálé előtt pedig Dávid Ferenc – útravalóul – a közönség számára megmagyarázza a címet is, tulajdonképpen Socinóhoz intézve szavait: „Vendég voltál – a tudatomban. Én is vendég voltam a tiédben. És mindketten vendégek Isten tudatában. Egyetlen vendégségünk ez.” Az egri társulat kedden Gyergyószentmiklóson a Figura Stúdió Színházban, szerdán a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színházban is bemutatja az előadást.
Molnár Judit / Krónika (Kolozsvár)
2017. június 15.
Születésnapi beszélgetés – Nagy Benedekkel Megcsúfolása mindannak, amiben hittem…
Nyolcvan évet töltött május 29-én Nagy Benedek tanár, közíró, történész, volt politikai elítélt. A kolozsvári születésű, Csíkszeredában élő emlékiratíró többször vallott életéről, meghurcoltatásairól – ezúttal az általa gyakorolt szakmákról, foglalkozásairól kérdeztük.
– Oly fiatalos, akár le is tagadhatna a korából… Mi ennek a titka?
– Nem az én érdemem, lehet, a gének teszik, lehet, a szerencse, s lehet, hogy sokan imádkoznak értem. Reggelenként százévesnek érzem magam, a diszkosz, a csigolyák, a reuma – amit a börtönben felszedtem – kínoznak, aztán mint egy rossz motor, ha fel tudtam kelni, meg tudtam inni a kávémat, le tudtam zuhanyozni, akkor megyek egész nap.
– Hogyan ünnepelte a nyolcvanadik születésnapját?
– Elég nehéz volt összehozni az egész famíliát. Végül is június 1-jén gyűltünk össze Szentkirályon, felszereltünk a kerti asztal fölé egy árnyékolót, alája beültünk, jól éreztük magunkat és örültünk egymásnak.
– Hány személyből áll a család?
– Tizenhárman voltunk, a három gyermekem: Imola, Anna, Benedek, a gyermekeik is és a társaik. Nem vagyok babonás, nem tartom szerencsétlen számnak. Most már többet éltem, mint édesapám, édesanyám, a négy testvérem közül három és a négy nagyszülőm. A két nagyapám 64-64 évet élt, cigaretta vitte el őket, én tíz éve elhagytam, de ötven évet szívtam. Tivai Nagy Imre dédapám 82 évet élt. Én a nyomába sem léphetek sem neki, sem apámnak, Nagy Andrásnak, én egy nagyon nehéz korszakot meglábalt, sok irányú érdeklődésű, elvetélt történész, elvetélt író, zsurnaliszta vagyok. Nagyot egyikben sem alkottam, mindegyikbe belekapdostam, úgy, ahogy az élet engedte.
– Az életrajzában közel tucatnyi foglalkozás szerepel, amelyet ideig-óráig, olykor kénytelen-kelletlen folytatott. Melyikből mit tart fontosnak? Kezdjük a faipari munkással…
– Amikor a börtönből kijöttem ’61 novemberében, egyszerűen nem volt, amihez kezdjek. Két hónapi pihenés és házi koszt után az apám „megbótolta” Szabó Gézával, a volt gyárigazgatóval, hogy vegyenek fel segédmunkásnak a csíkszentkirályi dongagyárba. Így lettem faipari munkás 1962. február 1-jétől májusig. Májusban egy volt osztálytársam, a taplocai András Gyárfás, akit politikai okokból kidobtak a gimnáziumból, és ekkor főmester volt, átvitt a villanyszerelő műhelybe. Az első három nap csak vinklivasat vágtam. Ez volt a tűzkeresztség, és éjjel nem tudtam aludni, úgy begyulladt a karom, addig húztam egész nap a vasvágó fűrészt. Utána szenzációs életünk volt, összeforrott csapat lettünk, hétvégén mentünk a madarasi pisztrángoshoz, vittünk egy-egy bárányt András Jakabtól, Taplocáról, s megsütöttük. Gyafi szenzációs ember volt, rajta kívül ott volt az öccse, Csaba, András Antika, aki most Svédországban van, Szőcs János, aki meghalt, Bilibók Szilvia, a szép csángó leány, akit küldtünk sörért és szivarért… Tartott egy pár hónapig, aztán meghallottuk, hogy van egy technikum Bukarestben, ahol nem kérnek önéletrajzot, s az ilyen rossz dossziéval rendelkezők, mint mi, oda gyúródnak az országból. Én hároméves posztliceális technikumba felvételiztem, és el is végeztem 1962–65 között, megszerezve a magasfeszültségű energetikus technikusi diplomát. Ez az alapszakmám. Három évig dolgoztam, hogy megszerezzem, és kevesebb mint három évet dolgoztam benne, mert ahogy visszavettek az egyetemre, 1968-ban, azonnal otthagytam a bányatrösztöt.
– Mi volt a feladata bányaipari technikusként?
– A 100 lejes voltmérőtől a több millió lejes aggregátokig, amit a bányában használtak, mindenhez kellett értenem. Nemcsak a villamossági, hanem a bányaberendezéseket is meg kellett tanulnom a csillétől a legbonyolultabb gépekig. Mindezek beszerzése, követése volt a munkám.
– Volt muzeológus is…
– 1968-ban, amikor visszavettek az egyetemre, levelezési tagozatra, akkor a megyei kultúrbizottság elnökénél, Becze Antal volt osztálytársamnál jeleztem, hogy vágyom vissza a humán pályára a gépek közül. Az ő javaslatára kerültem a múzeumhoz, és ott voltam két évet, éppen amikor a Zakariás-házból átköltöztünk a Mikó-várba, csakhogy épp amiatt leállt akkoriban minden tudományos munka, s én 1970-ben átmentem a mozivállalathoz.
– A múzeumnál egyébként mi volt a feladata?
– Minden, csak nem régészet. Főleg néprajzzal foglalkoztam, mert azt szabadott, ásni nem nagyon lehetett. Írtam egy-két tanulmányt a társadalmi mozgalmakról a Csíki-medencében 1849–1918 között, de János Pál mellett inkább néprajzos voltam. Például megjelent a Művelődésben egy ötrészes tanulmányom a felcsíki kerítésekről, nemcsak lefényképezve, hanem lerajzolva, lemérve az összes kerítésmintát. Vagy a csíki székely rokolya történetéről is készítettünk közösen tanulmányt.
– A mozivállalatnál?
– Filmműsorszerkesztő voltam az egész megyében. Havonta kellett menni Kolozsvárra, el kellett végezni az összes megyebeli mozi, falusi filmszínház és filmkaraván programjának összeállítását. Sokan kritizáltak, hogy a szakmámat otthagytam egy ilyen link dologért… De abban az időben kezdtek behozni nagyon jó filmeket Nyugat-Európából, Amerikából, nagyon sok értékes alkotás bejött. Ez volt az első nyitás 1948 után, kulturális nyitás, ez a Ceaușescu-féle enyhülésnek volt a csúcsa…
– Az életrajzban a történész megnevezés is szerepel.
– Inkább elvetélt történész… Nyolcéves koromtól készültem történelem szakra és mindig a magyar őstörténet, illetve a székelység eredete érdekelt. 1954-ben, amikor láttam, hogy merre alakul a történelem szak, elkezdtem a biológiát tanulni, hogy felvételizzek orvosira, ugyanis az ideggyógyászat is érdekelt. Egyik nap tanultam a történelmet, másik nap a biológiát, de édesapám javasolta, hogy végezzek el két évet a történelmen, s ha úgy látom akkor is, hogy az orvosi vonz inkább, akkor folytassam az orvosin. De persze nem volt rá szükség. Amúgy mint történész sohasem tudtam működni, a múzeumnál néprajzzal foglalkoztam,…
– Laptudósító is volt...
– Nagyon érdekes epizód, már az enyhülés végén történt, és a beszigorodás elején, amikor Kínát és Koreát megjárta Ceaușescu, s utána meghirdette a nagy kulturális forradalmat. Behúzták a féket. A mozivállalatnál dolgoztam és egyre többet publikáltam az Előrében, az Utunk évkönyvben, a Korunkban, az Ifjúmunkásban, a helyi lapokról nem is beszélve. Többen mondták – Barabás Pista s még Fodor Sanyi is –, hogy legyek újságíró. De nem voltam párttag. Ennek ellenére felvettek az Előréhez Hargita megyei tudósítónak, és ez egy nagy tisztesség volt abban az időben. Így dolgoztam 1973. április 1-jétől 1974. augusztus 31-ig, még másfél évet sem. Közben Ceaușescu kiadott egy nyilvánosságra nem hozott elnöki rendeletet, amely kimondta, hogy a központi sajtóban csak párttagok lehetnek. Én nem voltam párttag, nem volt mit tenni. Ott álltam munkanélküliként másfél év után.
– Mit jelentett akkoriban a tudósítói munka?
– Híreket kellett közölni. Antal András volt a szerkesztőségi főtitkár, mindig kellett legyen neki „lesilózva” 15-20 hír, hogy tudjon válogatni, turkálni benne. Ma is megvan a kimutatásom az összes leközölt cikkemről: riportok, kis jegyzetek, szösszenetek, nagy riportok, ritkán kértek ún. vonalas anyagot. Sohasem felejtem el: egy augusztus 23-i lapszámhoz elmentem Bükklokára, s írtam egy riportot a Póra Lívia apjáról, akinek egy lába volt, s özvegyen felnevelt több gyereket… Rövid volt ez az időszak, s maradtam munkanélküliként két gyerekkel, már második családommal, gyerektartással. Akkorra már az egyetemet befejeztem, államvizsgáztam, és véletlenül találkoztam Nicu Vrabievel, aki a későbbi Goga középiskola igazgatója lett, kiváló romántanár. Azelőtt készítettem vele két kis interjút… Mondtam, hogy egy katedrára lenne szükségem. Karon fogott, felvitt az iskolába és negyed óra alatt összevakarták azt a 18 órát. Három évig tanítottam ott. 1977. július 31-én telefonált Orbán Zoltán tanfelügyelő, hogy másnap versenyvizsga van a 2-es ipari líceum történelemtanári állására. Sikerült a versenyvizsgám és a 2-es ipariban töltöttem el másfél évtizedet, 1990-ig, amíg be kellett vonulni Bukarestbe a május 20-i választások után. Nagyon érdekes esztendők voltak, sok jó, értékes tanítvánnyal: katolikus papok, mérnökök, szociológusok is kerültek ki az iskolából.
– Miért lett képviselő?
– Lehet, titkos vágyam volt, hogy hozzájáruljak a romániai magyar közösség helyzetének javításához, jogainak elismeréséhez a többség által, és ezért vetettem bele magam a politikába 1990 tavaszán. A listának a farkán kerültem be, és a legnehezebb helyre állítottak, a tanügyi bizottságba, amelynek titkára voltam. Agyagbirkózást folytattunk egy elfogadható tanügyi törvényért, amelybe sikerült bevinni a kisebbségi történelem oktatását. Ma is működik, és életem egyik legnagyobb eredményének tartom azt, hogy magyar történelmet tanítanak a magyar iskolák 6–7. osztályaiban, illetve választható a román osztályokban is a magyar nyelv mellett, külön tantárgyként a kisebbségek történelme. Megszületett a tankönyv is, Erdélyre fókuszál, nagyon jó kicsi tankönyv, nagyon jó térképekkel, jó idézetekkel.
– Lassan már nyugdíjas, de még mindig van egy-két foglalkozás. Pl. a vallásügyi államtitkárság tanácsosa…
– Az történt, hogy 1996-ban az előválasztásokon Ráduly Róbert nagyon ránk vert: kapott vagy 13 000 szavazatot, s mi többiek, négyen szereztünk összesen 13 000-et. Úgy gondoltam, világos a dolog: fiatal, dinamikus, jár az esze, mögé álltam, támogattam, átadtam neki titkárnőt, irodát, autót, bevittem Bukarestbe, bemutattam mindenütt, sínre állítottam. Én pedig hirtelen felindulásból nyugdíjaztattam magamat 59 évesen. Hazajöttem, elkezdtem írogatni, s másfél év után Markó Béla és Jakubinyi érsek úr felkérésére bementem – két-három évre – a vallásügyhöz, a magyar egyházak képviselőjeként 1998. július 1-jétől. Előbb Tőkés Elekkel, majd kilenc évig egyedül vittem ezt a funkciót, végül tíz és fél év lett a két-három évből. Mióta elmentem nyugdíjba, kétszer voltam Bukarestben, egyszer a legfelsőbb bíróságon kihallgattak a Ficior-ügyben, és egyszer Hajdú Gáborral jártunk meghívásra a parlamentben. Az államtitkárságnál töltött éveimből azt tartom a legfontosabbnak, hogy Székelyföld kulcsgimnáziumait sikerült visszaszolgáltatni történelmi egyházainknak.
– A foglalkozások közül már csak egy maradt a listámon: emlékiratíró.
– Nekem ez az egy lehetőségem maradt, miután nyugdíjba mentem: a krónikás szerepe. Tudom, Erdélyben az emlékirat-irodalom mindig kedvelt műfaj volt, sok művelője akadt. Ha szabad, a sor legvégére magam is beálltam, és igyekeztem úgy írni meg az Erdélyi kötéltáncot, hogy ne magamat sajnáltassam, hanem az legyen benne, ami megerősíti, megmaradásra készteti a következő generációkat. Utána parlamenti küzdelmeink krónikájának a megírásához láttam hozzá. Szeretném legalább azt a hat és fél évet, amit a parlamentben töltöttem, de ha lehet, a tíz és fél évet, a vallásügyi minisztériumban töltött éveket is rögzíteni. Ebből sikerült az első három évet megírnom az Ellenzékben és ellenszélben első kötetében. A második kötetet sajnos még nem írtam meg, amióta a lányom, Horváth Anna kolozsvári alpolgármester meghurcoltatása megkezdődött, azóta nem tudok leülni az íróasztal mellé… Ez emberileg is megvisel, a lányomat abszolút tiszta embernek és olyan társadalmi lénynek, közéleti embernek tartom, aki mindent szívből és legmélyebb belső indításból tesz. Ez a meghurcoltatás most egy nagyon nagy kereszt, és abszolút megcsúfolása mindannak, amiben hittem valaha, amikor itt maradtam ebben az országban. Megcsúfolása mindannak, amiben hittem és hiszek. S ez lehetne a végszó is…
Daczó Katalin Hargita Népe (Csíkszereda)
Nyolcvan évet töltött május 29-én Nagy Benedek tanár, közíró, történész, volt politikai elítélt. A kolozsvári születésű, Csíkszeredában élő emlékiratíró többször vallott életéről, meghurcoltatásairól – ezúttal az általa gyakorolt szakmákról, foglalkozásairól kérdeztük.
– Oly fiatalos, akár le is tagadhatna a korából… Mi ennek a titka?
– Nem az én érdemem, lehet, a gének teszik, lehet, a szerencse, s lehet, hogy sokan imádkoznak értem. Reggelenként százévesnek érzem magam, a diszkosz, a csigolyák, a reuma – amit a börtönben felszedtem – kínoznak, aztán mint egy rossz motor, ha fel tudtam kelni, meg tudtam inni a kávémat, le tudtam zuhanyozni, akkor megyek egész nap.
– Hogyan ünnepelte a nyolcvanadik születésnapját?
– Elég nehéz volt összehozni az egész famíliát. Végül is június 1-jén gyűltünk össze Szentkirályon, felszereltünk a kerti asztal fölé egy árnyékolót, alája beültünk, jól éreztük magunkat és örültünk egymásnak.
– Hány személyből áll a család?
– Tizenhárman voltunk, a három gyermekem: Imola, Anna, Benedek, a gyermekeik is és a társaik. Nem vagyok babonás, nem tartom szerencsétlen számnak. Most már többet éltem, mint édesapám, édesanyám, a négy testvérem közül három és a négy nagyszülőm. A két nagyapám 64-64 évet élt, cigaretta vitte el őket, én tíz éve elhagytam, de ötven évet szívtam. Tivai Nagy Imre dédapám 82 évet élt. Én a nyomába sem léphetek sem neki, sem apámnak, Nagy Andrásnak, én egy nagyon nehéz korszakot meglábalt, sok irányú érdeklődésű, elvetélt történész, elvetélt író, zsurnaliszta vagyok. Nagyot egyikben sem alkottam, mindegyikbe belekapdostam, úgy, ahogy az élet engedte.
– Az életrajzában közel tucatnyi foglalkozás szerepel, amelyet ideig-óráig, olykor kénytelen-kelletlen folytatott. Melyikből mit tart fontosnak? Kezdjük a faipari munkással…
– Amikor a börtönből kijöttem ’61 novemberében, egyszerűen nem volt, amihez kezdjek. Két hónapi pihenés és házi koszt után az apám „megbótolta” Szabó Gézával, a volt gyárigazgatóval, hogy vegyenek fel segédmunkásnak a csíkszentkirályi dongagyárba. Így lettem faipari munkás 1962. február 1-jétől májusig. Májusban egy volt osztálytársam, a taplocai András Gyárfás, akit politikai okokból kidobtak a gimnáziumból, és ekkor főmester volt, átvitt a villanyszerelő műhelybe. Az első három nap csak vinklivasat vágtam. Ez volt a tűzkeresztség, és éjjel nem tudtam aludni, úgy begyulladt a karom, addig húztam egész nap a vasvágó fűrészt. Utána szenzációs életünk volt, összeforrott csapat lettünk, hétvégén mentünk a madarasi pisztrángoshoz, vittünk egy-egy bárányt András Jakabtól, Taplocáról, s megsütöttük. Gyafi szenzációs ember volt, rajta kívül ott volt az öccse, Csaba, András Antika, aki most Svédországban van, Szőcs János, aki meghalt, Bilibók Szilvia, a szép csángó leány, akit küldtünk sörért és szivarért… Tartott egy pár hónapig, aztán meghallottuk, hogy van egy technikum Bukarestben, ahol nem kérnek önéletrajzot, s az ilyen rossz dossziéval rendelkezők, mint mi, oda gyúródnak az országból. Én hároméves posztliceális technikumba felvételiztem, és el is végeztem 1962–65 között, megszerezve a magasfeszültségű energetikus technikusi diplomát. Ez az alapszakmám. Három évig dolgoztam, hogy megszerezzem, és kevesebb mint három évet dolgoztam benne, mert ahogy visszavettek az egyetemre, 1968-ban, azonnal otthagytam a bányatrösztöt.
– Mi volt a feladata bányaipari technikusként?
– A 100 lejes voltmérőtől a több millió lejes aggregátokig, amit a bányában használtak, mindenhez kellett értenem. Nemcsak a villamossági, hanem a bányaberendezéseket is meg kellett tanulnom a csillétől a legbonyolultabb gépekig. Mindezek beszerzése, követése volt a munkám.
– Volt muzeológus is…
– 1968-ban, amikor visszavettek az egyetemre, levelezési tagozatra, akkor a megyei kultúrbizottság elnökénél, Becze Antal volt osztálytársamnál jeleztem, hogy vágyom vissza a humán pályára a gépek közül. Az ő javaslatára kerültem a múzeumhoz, és ott voltam két évet, éppen amikor a Zakariás-házból átköltöztünk a Mikó-várba, csakhogy épp amiatt leállt akkoriban minden tudományos munka, s én 1970-ben átmentem a mozivállalathoz.
– A múzeumnál egyébként mi volt a feladata?
– Minden, csak nem régészet. Főleg néprajzzal foglalkoztam, mert azt szabadott, ásni nem nagyon lehetett. Írtam egy-két tanulmányt a társadalmi mozgalmakról a Csíki-medencében 1849–1918 között, de János Pál mellett inkább néprajzos voltam. Például megjelent a Művelődésben egy ötrészes tanulmányom a felcsíki kerítésekről, nemcsak lefényképezve, hanem lerajzolva, lemérve az összes kerítésmintát. Vagy a csíki székely rokolya történetéről is készítettünk közösen tanulmányt.
– A mozivállalatnál?
– Filmműsorszerkesztő voltam az egész megyében. Havonta kellett menni Kolozsvárra, el kellett végezni az összes megyebeli mozi, falusi filmszínház és filmkaraván programjának összeállítását. Sokan kritizáltak, hogy a szakmámat otthagytam egy ilyen link dologért… De abban az időben kezdtek behozni nagyon jó filmeket Nyugat-Európából, Amerikából, nagyon sok értékes alkotás bejött. Ez volt az első nyitás 1948 után, kulturális nyitás, ez a Ceaușescu-féle enyhülésnek volt a csúcsa…
– Az életrajzban a történész megnevezés is szerepel.
– Inkább elvetélt történész… Nyolcéves koromtól készültem történelem szakra és mindig a magyar őstörténet, illetve a székelység eredete érdekelt. 1954-ben, amikor láttam, hogy merre alakul a történelem szak, elkezdtem a biológiát tanulni, hogy felvételizzek orvosira, ugyanis az ideggyógyászat is érdekelt. Egyik nap tanultam a történelmet, másik nap a biológiát, de édesapám javasolta, hogy végezzek el két évet a történelmen, s ha úgy látom akkor is, hogy az orvosi vonz inkább, akkor folytassam az orvosin. De persze nem volt rá szükség. Amúgy mint történész sohasem tudtam működni, a múzeumnál néprajzzal foglalkoztam,…
– Laptudósító is volt...
– Nagyon érdekes epizód, már az enyhülés végén történt, és a beszigorodás elején, amikor Kínát és Koreát megjárta Ceaușescu, s utána meghirdette a nagy kulturális forradalmat. Behúzták a féket. A mozivállalatnál dolgoztam és egyre többet publikáltam az Előrében, az Utunk évkönyvben, a Korunkban, az Ifjúmunkásban, a helyi lapokról nem is beszélve. Többen mondták – Barabás Pista s még Fodor Sanyi is –, hogy legyek újságíró. De nem voltam párttag. Ennek ellenére felvettek az Előréhez Hargita megyei tudósítónak, és ez egy nagy tisztesség volt abban az időben. Így dolgoztam 1973. április 1-jétől 1974. augusztus 31-ig, még másfél évet sem. Közben Ceaușescu kiadott egy nyilvánosságra nem hozott elnöki rendeletet, amely kimondta, hogy a központi sajtóban csak párttagok lehetnek. Én nem voltam párttag, nem volt mit tenni. Ott álltam munkanélküliként másfél év után.
– Mit jelentett akkoriban a tudósítói munka?
– Híreket kellett közölni. Antal András volt a szerkesztőségi főtitkár, mindig kellett legyen neki „lesilózva” 15-20 hír, hogy tudjon válogatni, turkálni benne. Ma is megvan a kimutatásom az összes leközölt cikkemről: riportok, kis jegyzetek, szösszenetek, nagy riportok, ritkán kértek ún. vonalas anyagot. Sohasem felejtem el: egy augusztus 23-i lapszámhoz elmentem Bükklokára, s írtam egy riportot a Póra Lívia apjáról, akinek egy lába volt, s özvegyen felnevelt több gyereket… Rövid volt ez az időszak, s maradtam munkanélküliként két gyerekkel, már második családommal, gyerektartással. Akkorra már az egyetemet befejeztem, államvizsgáztam, és véletlenül találkoztam Nicu Vrabievel, aki a későbbi Goga középiskola igazgatója lett, kiváló romántanár. Azelőtt készítettem vele két kis interjút… Mondtam, hogy egy katedrára lenne szükségem. Karon fogott, felvitt az iskolába és negyed óra alatt összevakarták azt a 18 órát. Három évig tanítottam ott. 1977. július 31-én telefonált Orbán Zoltán tanfelügyelő, hogy másnap versenyvizsga van a 2-es ipari líceum történelemtanári állására. Sikerült a versenyvizsgám és a 2-es ipariban töltöttem el másfél évtizedet, 1990-ig, amíg be kellett vonulni Bukarestbe a május 20-i választások után. Nagyon érdekes esztendők voltak, sok jó, értékes tanítvánnyal: katolikus papok, mérnökök, szociológusok is kerültek ki az iskolából.
– Miért lett képviselő?
– Lehet, titkos vágyam volt, hogy hozzájáruljak a romániai magyar közösség helyzetének javításához, jogainak elismeréséhez a többség által, és ezért vetettem bele magam a politikába 1990 tavaszán. A listának a farkán kerültem be, és a legnehezebb helyre állítottak, a tanügyi bizottságba, amelynek titkára voltam. Agyagbirkózást folytattunk egy elfogadható tanügyi törvényért, amelybe sikerült bevinni a kisebbségi történelem oktatását. Ma is működik, és életem egyik legnagyobb eredményének tartom azt, hogy magyar történelmet tanítanak a magyar iskolák 6–7. osztályaiban, illetve választható a román osztályokban is a magyar nyelv mellett, külön tantárgyként a kisebbségek történelme. Megszületett a tankönyv is, Erdélyre fókuszál, nagyon jó kicsi tankönyv, nagyon jó térképekkel, jó idézetekkel.
– Lassan már nyugdíjas, de még mindig van egy-két foglalkozás. Pl. a vallásügyi államtitkárság tanácsosa…
– Az történt, hogy 1996-ban az előválasztásokon Ráduly Róbert nagyon ránk vert: kapott vagy 13 000 szavazatot, s mi többiek, négyen szereztünk összesen 13 000-et. Úgy gondoltam, világos a dolog: fiatal, dinamikus, jár az esze, mögé álltam, támogattam, átadtam neki titkárnőt, irodát, autót, bevittem Bukarestbe, bemutattam mindenütt, sínre állítottam. Én pedig hirtelen felindulásból nyugdíjaztattam magamat 59 évesen. Hazajöttem, elkezdtem írogatni, s másfél év után Markó Béla és Jakubinyi érsek úr felkérésére bementem – két-három évre – a vallásügyhöz, a magyar egyházak képviselőjeként 1998. július 1-jétől. Előbb Tőkés Elekkel, majd kilenc évig egyedül vittem ezt a funkciót, végül tíz és fél év lett a két-három évből. Mióta elmentem nyugdíjba, kétszer voltam Bukarestben, egyszer a legfelsőbb bíróságon kihallgattak a Ficior-ügyben, és egyszer Hajdú Gáborral jártunk meghívásra a parlamentben. Az államtitkárságnál töltött éveimből azt tartom a legfontosabbnak, hogy Székelyföld kulcsgimnáziumait sikerült visszaszolgáltatni történelmi egyházainknak.
– A foglalkozások közül már csak egy maradt a listámon: emlékiratíró.
– Nekem ez az egy lehetőségem maradt, miután nyugdíjba mentem: a krónikás szerepe. Tudom, Erdélyben az emlékirat-irodalom mindig kedvelt műfaj volt, sok művelője akadt. Ha szabad, a sor legvégére magam is beálltam, és igyekeztem úgy írni meg az Erdélyi kötéltáncot, hogy ne magamat sajnáltassam, hanem az legyen benne, ami megerősíti, megmaradásra készteti a következő generációkat. Utána parlamenti küzdelmeink krónikájának a megírásához láttam hozzá. Szeretném legalább azt a hat és fél évet, amit a parlamentben töltöttem, de ha lehet, a tíz és fél évet, a vallásügyi minisztériumban töltött éveket is rögzíteni. Ebből sikerült az első három évet megírnom az Ellenzékben és ellenszélben első kötetében. A második kötetet sajnos még nem írtam meg, amióta a lányom, Horváth Anna kolozsvári alpolgármester meghurcoltatása megkezdődött, azóta nem tudok leülni az íróasztal mellé… Ez emberileg is megvisel, a lányomat abszolút tiszta embernek és olyan társadalmi lénynek, közéleti embernek tartom, aki mindent szívből és legmélyebb belső indításból tesz. Ez a meghurcoltatás most egy nagyon nagy kereszt, és abszolút megcsúfolása mindannak, amiben hittem valaha, amikor itt maradtam ebben az országban. Megcsúfolása mindannak, amiben hittem és hiszek. S ez lehetne a végszó is…
Daczó Katalin Hargita Népe (Csíkszereda)
2017. november 22.
Ahol az iskola közel van a templomhoz...
Szombaton 24 tanintézmény diákjainak részvételével tartottak egyháztörténeti vetélkedőt a marossárpataki Adorjáni Károly Általános Iskolában. Az ismeretek felmérése mellett, a szervezők színes és változatos programról gondoskodtak, hogy az esemény felejthetetlen emlék maradjon a résztvevők számára.
A reggeli gyülekező a marossárpataki iskola információs és dokumentációs termében volt, ahol teával és friss kaláccsal fogadták a tanulókat, pedagógusokat, lelkészeket.
Később a református templomba vonultak át a csoportok, ahol Bíró János pókakeresztúri lelkipásztor, a Görgényi Egyházmegye katekétikai előadója tartott nyitóáhítatot. A vetélkedő főszervezője, Fazakas Imola marossárpataki vallástanár egy igeverssel köszöntötte a vendégeket: „Növekedjetek a kegyelemben és a mi Urunk, üdvözítő Jézus Krisztusunk ismeretében. Övé a dicsőség most és az örökkévalóságban” (2 Pét 3, 18), majd ismertette a vetélkedő mozzanatait.
Hárompróbás megmérettetés
Az iskola épületében megtartott vetélkedő feladatainak megoldására két óra állt rendelkezésre. A csoportok egyháztörténeti tudásának felmérése három részből állt. A zenei résznél a csoportok azt a feladatot kapták, hogy az Erős várunk nékünk az Isten kezdetű zsoltárt elénekeljék. Rend Tamás zenetanár véleménye szerint nagyon sok ügyes, jó hangú tanulót hallottak énekelni, nehéz volt különbséget tenni közöttük az értékelésnél. Az elméleti résznél Luther Márton és Kálvin János reformátorok életével és munkásságával kapcsolatos kérdésekre kellett válaszolniuk a résztvevőknek. „Változatos, sokrétű feladatokat kellett megoldaniuk a tanulóknak: időrendi sorrendbe tenni eseményeket, kiegészíteni mondatokat, megtalálni a kakukktojást és egyebeket. Itt hasznosnak bizonyult a csoportmunka, egymást kiegészítették, segítették a csapatok tagjai” – nyilatkozta Fazakas Imola. A harmadik próba kreatív feladat volt: egy reformációval, református egyházzal kapcsolatos jelmondattal vagy jelképpel díszített reformációs zászlót kellett készítsenek a résztvevők papírból. Ötletes, tartalmas munkák születtek, itt is több csapat kapott maximális pontszámot.
A versenyt követően szeretetvendégségre került sor az iskola sportcsarnokában, a református nőszövetség tagjai ízletes, meleg fánkot hoztak, de szendvicsből és teából is bőven jutott mindenkinek.
A napi program következő mozzanata a történelmi szoborpark meglátogatása volt, ahol Berekméri Edmond pedagógus beszélt a szoborpark megvalósításának, elkészülésének részleteiről, az itt látható alkotásokról, illetve a település nevezetesebb épületeiről, műemlékeiről (Teleki-kasély, Teleki-kripta).
Kézműves-foglalkozás, Sófár-koncert
A délután négy helyi pedagógus irányításával kézműves-foglalkozásokkal kezdődött. Szalvétatechnikával ceruzatartók készültek, illetve irisztechnikával, papírhajtogatással szíveket alkottak a tanulók a kézműves-tevékenységek műhelyében. Ezt követően a Sófár ifjúsági keresztyén zenekar koncertjére került sor a református templomban. A csoportvezető Banga Gáspár Attila (a Szászrégeni Református Egyházközség kántora) érdeklődésünkre elmondta, hogy zenekarukkal 2008-ban kezdték el nem hagyományos stílusú zenével dicsérni Istent. „A sófár a Biblia legrégebbi hangszere, ezért választottuk zenekarunknak ezt a nevet. Erdély számos településén felléptünk már, s külföldön is énekeltünk. Csapatunk tagjai az évek során változtak, ez a harmadik generáció. A mai koncerten Banga Virág Sára, Banga Dávid Krisztián, Silló Beatrix, Banga Dániel Gábor, Nagy Attila, Banga Márta és jómagam zenéltünk, énekeltünk” – mondta a zenekarvezető.
A paniti csapat végzett az élen
Az eredményhirdetést mindenki nagy izgalommal, kíváncsisággal várta. Az értékelőbizottságban lelkészek és tanárok vettek részt. A legtöbb pontot a mezőpaniti Kádár Márton Általános Iskola csapata (Mátyus Evelyn, Kovács Dorottya, Sikó Beáta) gyűjtötte, akiket Nagy Ilona vallástanár készített fel a versenyre. A második helyen a Marosvásárhelyi 7-es Számú Általános Iskola tanulói (Bálint Izabella, Szövérfi Kinga Boglárka, Nagy András) végeztek, akiket Bodó Irén-Edith vallástanár készített fel és kísért el a vetélkedőre. Harmadikok lettek a marosvásárhelyi Dr. Bernády György Általános Iskola diákjai (Barabás Hanga Abigél, Nagy Zsuzsa, Simon Csenge Alexandra, felkészítő tanár Simon Imola). További hét csapat kapott dicséretet, minden résztvevő ajándékot és emléklapot kapott.
A záróáhítaton Stupár Károly helyi református lelkipásztor imádkozott a résztvevőkért.
A versenyről Mózes Sándor marossárpataki iskolaigazgatót is megkérdeztük, aki külön kiemelte a tanulók alapos egyháztörténeti ismereteit. „Isten segedelmével tartalmas napot tudunk magunk mögött, jól megtervezett programsorozattal. Elismerés és köszönet a szervezőbizottságnak, a környékbeli lelkészeknek, a helyi nőszövetségnek, a kisegítő személyzetnek, s gratuláció és dicséret a részt vevő diákoknak, felkészítő tanároknak. Nálunk az iskola közel van a templomhoz, és az önkormányzati épület sincs távol. Szoros együttműködés jellemzi ezeket az intézményeket, érezzük a lelki közelséget, s azt hiszem, ennek köszönhetően minden téren eredményes munkáról beszélhetünk” – nyilatkozta az intézményvezető.
Az egyháztörténeti vetélkedő támogatói az Erdélyi Református Egyházkerület, a Görgényi Egyházmegye, a marossárpataki, tekei és beresztelki egyházközségek, valamint a marossárpataki iskola volt. Berekméri Edmond / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Szombaton 24 tanintézmény diákjainak részvételével tartottak egyháztörténeti vetélkedőt a marossárpataki Adorjáni Károly Általános Iskolában. Az ismeretek felmérése mellett, a szervezők színes és változatos programról gondoskodtak, hogy az esemény felejthetetlen emlék maradjon a résztvevők számára.
A reggeli gyülekező a marossárpataki iskola információs és dokumentációs termében volt, ahol teával és friss kaláccsal fogadták a tanulókat, pedagógusokat, lelkészeket.
Később a református templomba vonultak át a csoportok, ahol Bíró János pókakeresztúri lelkipásztor, a Görgényi Egyházmegye katekétikai előadója tartott nyitóáhítatot. A vetélkedő főszervezője, Fazakas Imola marossárpataki vallástanár egy igeverssel köszöntötte a vendégeket: „Növekedjetek a kegyelemben és a mi Urunk, üdvözítő Jézus Krisztusunk ismeretében. Övé a dicsőség most és az örökkévalóságban” (2 Pét 3, 18), majd ismertette a vetélkedő mozzanatait.
Hárompróbás megmérettetés
Az iskola épületében megtartott vetélkedő feladatainak megoldására két óra állt rendelkezésre. A csoportok egyháztörténeti tudásának felmérése három részből állt. A zenei résznél a csoportok azt a feladatot kapták, hogy az Erős várunk nékünk az Isten kezdetű zsoltárt elénekeljék. Rend Tamás zenetanár véleménye szerint nagyon sok ügyes, jó hangú tanulót hallottak énekelni, nehéz volt különbséget tenni közöttük az értékelésnél. Az elméleti résznél Luther Márton és Kálvin János reformátorok életével és munkásságával kapcsolatos kérdésekre kellett válaszolniuk a résztvevőknek. „Változatos, sokrétű feladatokat kellett megoldaniuk a tanulóknak: időrendi sorrendbe tenni eseményeket, kiegészíteni mondatokat, megtalálni a kakukktojást és egyebeket. Itt hasznosnak bizonyult a csoportmunka, egymást kiegészítették, segítették a csapatok tagjai” – nyilatkozta Fazakas Imola. A harmadik próba kreatív feladat volt: egy reformációval, református egyházzal kapcsolatos jelmondattal vagy jelképpel díszített reformációs zászlót kellett készítsenek a résztvevők papírból. Ötletes, tartalmas munkák születtek, itt is több csapat kapott maximális pontszámot.
A versenyt követően szeretetvendégségre került sor az iskola sportcsarnokában, a református nőszövetség tagjai ízletes, meleg fánkot hoztak, de szendvicsből és teából is bőven jutott mindenkinek.
A napi program következő mozzanata a történelmi szoborpark meglátogatása volt, ahol Berekméri Edmond pedagógus beszélt a szoborpark megvalósításának, elkészülésének részleteiről, az itt látható alkotásokról, illetve a település nevezetesebb épületeiről, műemlékeiről (Teleki-kasély, Teleki-kripta).
Kézműves-foglalkozás, Sófár-koncert
A délután négy helyi pedagógus irányításával kézműves-foglalkozásokkal kezdődött. Szalvétatechnikával ceruzatartók készültek, illetve irisztechnikával, papírhajtogatással szíveket alkottak a tanulók a kézműves-tevékenységek műhelyében. Ezt követően a Sófár ifjúsági keresztyén zenekar koncertjére került sor a református templomban. A csoportvezető Banga Gáspár Attila (a Szászrégeni Református Egyházközség kántora) érdeklődésünkre elmondta, hogy zenekarukkal 2008-ban kezdték el nem hagyományos stílusú zenével dicsérni Istent. „A sófár a Biblia legrégebbi hangszere, ezért választottuk zenekarunknak ezt a nevet. Erdély számos településén felléptünk már, s külföldön is énekeltünk. Csapatunk tagjai az évek során változtak, ez a harmadik generáció. A mai koncerten Banga Virág Sára, Banga Dávid Krisztián, Silló Beatrix, Banga Dániel Gábor, Nagy Attila, Banga Márta és jómagam zenéltünk, énekeltünk” – mondta a zenekarvezető.
A paniti csapat végzett az élen
Az eredményhirdetést mindenki nagy izgalommal, kíváncsisággal várta. Az értékelőbizottságban lelkészek és tanárok vettek részt. A legtöbb pontot a mezőpaniti Kádár Márton Általános Iskola csapata (Mátyus Evelyn, Kovács Dorottya, Sikó Beáta) gyűjtötte, akiket Nagy Ilona vallástanár készített fel a versenyre. A második helyen a Marosvásárhelyi 7-es Számú Általános Iskola tanulói (Bálint Izabella, Szövérfi Kinga Boglárka, Nagy András) végeztek, akiket Bodó Irén-Edith vallástanár készített fel és kísért el a vetélkedőre. Harmadikok lettek a marosvásárhelyi Dr. Bernády György Általános Iskola diákjai (Barabás Hanga Abigél, Nagy Zsuzsa, Simon Csenge Alexandra, felkészítő tanár Simon Imola). További hét csapat kapott dicséretet, minden résztvevő ajándékot és emléklapot kapott.
A záróáhítaton Stupár Károly helyi református lelkipásztor imádkozott a résztvevőkért.
A versenyről Mózes Sándor marossárpataki iskolaigazgatót is megkérdeztük, aki külön kiemelte a tanulók alapos egyháztörténeti ismereteit. „Isten segedelmével tartalmas napot tudunk magunk mögött, jól megtervezett programsorozattal. Elismerés és köszönet a szervezőbizottságnak, a környékbeli lelkészeknek, a helyi nőszövetségnek, a kisegítő személyzetnek, s gratuláció és dicséret a részt vevő diákoknak, felkészítő tanároknak. Nálunk az iskola közel van a templomhoz, és az önkormányzati épület sincs távol. Szoros együttműködés jellemzi ezeket az intézményeket, érezzük a lelki közelséget, s azt hiszem, ennek köszönhetően minden téren eredményes munkáról beszélhetünk” – nyilatkozta az intézményvezető.
Az egyháztörténeti vetélkedő támogatói az Erdélyi Református Egyházkerület, a Görgényi Egyházmegye, a marossárpataki, tekei és beresztelki egyházközségek, valamint a marossárpataki iskola volt. Berekméri Edmond / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. december 27.
Pénzzel és vérrel épült 60 éve az irisztelepi templom
Különös eseményt ünnepelt az idén a Kolozsvár-irisztelepi református gyülekezet: 60 éves templomát. A templom az 1950-es évek végén épült, a kommunista államrendszer pedig nem arról volt híres, hogy támogatta volna az egyházakat. Hogyan is lehetett véghezvinni egy ekkora munkálatot azokban az időkben? Miért kellett kaszárnya méretű és felosztású parókiát építeni? Miért nem volt tornya a templomnak? Hogyan emlékeznek a gyülekezetben a 60 évvel ezelőtti építkezésre? Ezekről faggattuk Farkas László irisztelepi református lelkészt.
Beszélgetésünk során érdekességekre is fény derült: például, hogy Kós Károly építészmérnök, egyházkerületi főgondnok és Debreczeni László főiskolai tanár, egyházmegyei műszaki előadó nem tudtak kiegyezni az ablakok méreteiben. Míg Kós a kicsi, addig Debreczeni a nagy ablakok híve volt – így lettek aztán a templom ablakai különböző méretűek.
Reformátusok unitárius templomban
Az irisztelepiek és a kerekdombiak mind a Hidelvéhez tartoztak régen. Amíg ki nem nőtték a templomot.
– A hidelvei gyülekezet több mint hatezer lelket számlált, a létszám az iparosodással még jobban megnőtt. Ekkora közösséget nem igazán lehetett pásztorolni. Nagyon jó munkát végzett a katolikus egyház ezen a téren, jól megszervezte a gyülekezeti tagokat, istentiszteleti életet, olyannyira, hogy a reformátusok ezt megirigyelték. Így indult a történet 1926 körül, amikor Surányi Erzsébet tanítónő elkezdte a református gyülekezeti élet szervezését: hely híján magánházakban szervezett istentiszteleteket. Surányi Erzsébetet támogatta munkájában Rácz Eszter és Wágner Istvánné, aki a gyülekezet első kántora, 1932-től 1965-ig, 33 éven keresztül. Surányi Erzsébet nagyon jó kapcsolatot ápolt Borbáth Dániel teológiai tanárral és Imre Lajossal, mindketten hidelvei segédlelkészek voltak, így az ő segítségükkel, illetve a teológiai tanárok és hallgatók szolgálatával beindul az egyházi élet az Irisztelepen. Kezdetekben magánházaknál volt az istentisztelet: a Porcelán utcában kibérelték Horváth Vasile magánházát, majd a Kardos Károly lakóházát a Külkajántói úton, később a Szigeti lakóházat a Máramaros utcában. Ezt követően vásárolták meg a napköziotthont, ahol szintén tartottak istentiszteleteket. Érdekes módon még az unitárius templomban is zajlottak istentiszteletek, az unitárius egyház is befogadta az irisztelepi reformátusokat. Nagy neveket sorol fel a Historia Domus, akik itt szolgálatot végeztek: Imre Lajos, Borbáth Dániel, Nagy Géza, Gönczi Lajos, Maksay Albert és Nagy András teológiai tanárok, de teológiai hallgatókat is, köztük Nagy Zoltánt, aki a megalakulást követően a gyülekezet első lelkipásztora lesz. A magánházaknál tartott istentiszteletekre és bibliaórákra az emberek házszentelő istentiszteletekként tekintettek. Ezeknek is megvan a maguk dinamikája, családiasabbak. A magánházakban egy istentiszteletet tartottak vasárnaponként, ezért 60 év múltán se szokta meg a gyülekezet, hogy vasárnap délután is van istentisztelet.
A pap talicskázta a téglát és zsoltárokat énekelt
– A házaknál tartott istentiszteletek alatt született meg az igény arra, hogy templomot építsenek. Ekkor összevásárolták a szükséges területeket, a Kajántói út 101. és 109. szám közti kicsi telkeket. Kós Károly és Debreczeni László tervei alapján 1949 és 1955 között épült fel a templom, amely a mai napig nincs kész: a kazettás része még mindig nincs befejezve. A templomot 1957-ben Vásárhelyi János püspök szentelte fel. Az állami szervek december elsejére, román ünnepre tűzték ki a templomszentelés dátumát. Egészen megerőltető volt a gyülekezet számára a templom felépítése, hiszen földműves és kiskeresetű emberek laktak itt, segítségükre siettek rengeteg közmunkával a Hidelvén és a Kerekdombon lakók – mondta a lelkész.
Bustya Dezső nyugalmazott lelkipásztor, egykori irisztelepi egyháztag így emlékezett az építkezésre a 60. évforduló kapcsán tartott december eleji ünnepségen: „A második világháború kegyetlen rombolásai utáni helyreállítás rendjén fogant meg a gondolat: templomot kell építeni az iriszi gyülekezetnek. Gyermekkoromban a vasárnapi-ünnepi istentiszteleteket a Porcelángyárral szemközt fekvő református iskolában tartották, magam is oda jártam. Az államosítással, sajnos, ez a lehetőség megszűnt; ez a tény annál inkább indokolttá tette egy önálló istentiszteleti hely megépítését. (…) Hálás vagyok Istennek, hogy magam is részt vettem benne, fizikai munkával is. Emlékszem, hogy lelkipásztorunk maga is buzgón talicskázta a téglát, építőanyagot – közben zsoltárokat énekelt. Páratlan élmény volt! (...) Dr. Bíró Mózes lelkipásztor beszámoló bizonyságtételéből csak két mozzanatot emelek ki. Elmondta: a templom a gyülekezet imádságaiból és önkéntes adományaiból épült fel. Volt, aki többet, volt, aki kevesebbet adott. Egy idősebb nőtestvér, akinek semmiféle állandó jövedelme nem volt, adott 60 lejt. Honnan, kérdezte a lelkész? Vért adtam, volt a felelet.”
– Miként volt lehetséges, hogy a kommunista időben, amikor az egyházakat meghurcolták, engedélyt kaptak egy templom építésére?
– A templom a legsötétebb időkben épült, ezért nem lehetett például tornya. Lakott a szomszédban egy híres román ügyvéd, Tufan Alexandru, akinek a feleségét már Tufan Sándornénak hívták. Amikor elkezdett itt mocorogni a nép, hogy legyen saját istentiszteletük, ez az ügyvéd segített az építkezési engedélyek beszerzésében. Később be is iratkozott a református egyházközségbe. El kell képzelni milyen szava lehetett ennek az ügyvédnek az akkori időben, a világháború után. Valamilyen módon lenyelték a templomépítést. Abból, amit ki tudtam én fürkészni az emberekből és a Historia Domusból rájöttem: ez az ember összeköttetésein keresztül, derekasan részt vett ebben a harcban. Azt csak sejteni lehet, hogy s mint intézte el a szükséges dolgokat – mondta Farkas László.
A templom huszártornya 1996-ban épül meg, az eredeti Kós-tervek szerint
Kaszárnyapaplak lesz
– A gyülekezet csak később, 1958. április elsején alakult. A gyülekezet presbitériuma kérte Vásárhelyi János püspöktől Nagy Zoltán hidelvei segédlelkész kinevezését, aki 1968-ig volt a közösség lelkipásztora. Szolgálata alatt vakoltatták ki a templomot és kapta mostani formáját, kivéve a tornyot (ez 1996-ban épül meg, az eredeti Kós-tervek szerint). A templom építésével egyidőben a parókia nem épült fel, bár volt erre is két Kós Károly terv. Nem tudni, miért maradt ez el, egyetlen indok lehetséges: Nagy Zoltánnak volt ahol laknia, s így a gyülekezet nem volt rákényszerülve, hogy lelkészi lakot is építsen.
Nagy Zoltán munkássága alatt formálódik az irisztelep gyülekezetté, majd 1968-ban, betegnyugdíjba vonulását követően az ő megüresedett lelkészi állására Sógor Sándor búzásbocsárdi lelkipásztort választják meg. Az akkori törvények szerint zárt város volt Kolozsvár, csak az vállalhatott itt munkát, akinek kolozsvári személyazonosságija volt. Ám nagyon ügyesen megoldották ezt: az akkori főgondnok családja, a Balogh család befogadta a lelkészt, és így készítettek neki személyazonosságit. Az állami és központi szervek csak akkor engedélyezték, hogy lelkésze legyen a közösségnek, ha felépíti a parókiát, így a lelkészi lak felépítése Sógor Sándorra maradt, aki egy év alatt készítette ezt el. Ennek az épületnek is megvan a maga története: nem a Kós Károly tervek szerint, hanem egészen másképp készült el. Az állami szervek csak emeletes lakás építésére adtak engedélyt. Több huzavona után emeletes vidéki rendőrlakra emlékeztető papilak épülhetett. Egy „kaszárnyát” engedélyeztek, aminek semmi értelme nem volt, de így kérték. Bizony nem kis fáradságba került Sógor Sándornak míg ezt meg tudta oldani.
Sógor Sándor 1987-ig volt a gyülekezet lelkésze, őt követte Nagy Levente kecsedkisfaludi lelkipásztor 1988. április elsejétől. Az akkori választásba igyekeztek beleszólni az állami szervek is, sikertelenül, igaz, fél év késéssel érkezett csak meg a lelkész, körülményes utak és tárgyalások után. Az ő munkássága alatt és az 1989-es változások után kezdett a gyülekezet gazdasági élete fellendülni, akkor kezdték az épületeket visszaperelni. Visszakapták az egyik iskolarészt, felújították, ott most gazdasági tevékenység folyik, ebből tartja fent magát az egyház, hiszen ma is szegények az emberek ezen a vidéken, kiskeresetűek, többnyire idősek, nyugdíjasok. Nagy Levente 2007-ig volt a lelkipásztor, őt én követtem 2008. április elsejétől.
– Az elődeinek is számos problémával kellett megküzdeniük, ma milyen feladatok hárulnak a lelkészre?
– A visszaigénylés sok szövevényes útját járjuk végig ma is. Van még visszaigénylés alatt álló épületrészünk, de a meglévő épületek karbantartása is fontos. Próbáljuk megtölteni termeinket tevékenységekkel, rendezvényekkel, otthonossá és elérhetővé tenni őket minden korosztály számára, foglalkozásokat tartunk gyerekeknek, fiataloknak, az idősebbeknek is. Igyekszünk a gyülekezeti életet úgy szervezni, hogy otthona legyen a gyülekezetnek ez a hely. Szabadság (Kolozsvár)
Különös eseményt ünnepelt az idén a Kolozsvár-irisztelepi református gyülekezet: 60 éves templomát. A templom az 1950-es évek végén épült, a kommunista államrendszer pedig nem arról volt híres, hogy támogatta volna az egyházakat. Hogyan is lehetett véghezvinni egy ekkora munkálatot azokban az időkben? Miért kellett kaszárnya méretű és felosztású parókiát építeni? Miért nem volt tornya a templomnak? Hogyan emlékeznek a gyülekezetben a 60 évvel ezelőtti építkezésre? Ezekről faggattuk Farkas László irisztelepi református lelkészt.
Beszélgetésünk során érdekességekre is fény derült: például, hogy Kós Károly építészmérnök, egyházkerületi főgondnok és Debreczeni László főiskolai tanár, egyházmegyei műszaki előadó nem tudtak kiegyezni az ablakok méreteiben. Míg Kós a kicsi, addig Debreczeni a nagy ablakok híve volt – így lettek aztán a templom ablakai különböző méretűek.
Reformátusok unitárius templomban
Az irisztelepiek és a kerekdombiak mind a Hidelvéhez tartoztak régen. Amíg ki nem nőtték a templomot.
– A hidelvei gyülekezet több mint hatezer lelket számlált, a létszám az iparosodással még jobban megnőtt. Ekkora közösséget nem igazán lehetett pásztorolni. Nagyon jó munkát végzett a katolikus egyház ezen a téren, jól megszervezte a gyülekezeti tagokat, istentiszteleti életet, olyannyira, hogy a reformátusok ezt megirigyelték. Így indult a történet 1926 körül, amikor Surányi Erzsébet tanítónő elkezdte a református gyülekezeti élet szervezését: hely híján magánházakban szervezett istentiszteleteket. Surányi Erzsébetet támogatta munkájában Rácz Eszter és Wágner Istvánné, aki a gyülekezet első kántora, 1932-től 1965-ig, 33 éven keresztül. Surányi Erzsébet nagyon jó kapcsolatot ápolt Borbáth Dániel teológiai tanárral és Imre Lajossal, mindketten hidelvei segédlelkészek voltak, így az ő segítségükkel, illetve a teológiai tanárok és hallgatók szolgálatával beindul az egyházi élet az Irisztelepen. Kezdetekben magánházaknál volt az istentisztelet: a Porcelán utcában kibérelték Horváth Vasile magánházát, majd a Kardos Károly lakóházát a Külkajántói úton, később a Szigeti lakóházat a Máramaros utcában. Ezt követően vásárolták meg a napköziotthont, ahol szintén tartottak istentiszteleteket. Érdekes módon még az unitárius templomban is zajlottak istentiszteletek, az unitárius egyház is befogadta az irisztelepi reformátusokat. Nagy neveket sorol fel a Historia Domus, akik itt szolgálatot végeztek: Imre Lajos, Borbáth Dániel, Nagy Géza, Gönczi Lajos, Maksay Albert és Nagy András teológiai tanárok, de teológiai hallgatókat is, köztük Nagy Zoltánt, aki a megalakulást követően a gyülekezet első lelkipásztora lesz. A magánházaknál tartott istentiszteletekre és bibliaórákra az emberek házszentelő istentiszteletekként tekintettek. Ezeknek is megvan a maguk dinamikája, családiasabbak. A magánházakban egy istentiszteletet tartottak vasárnaponként, ezért 60 év múltán se szokta meg a gyülekezet, hogy vasárnap délután is van istentisztelet.
A pap talicskázta a téglát és zsoltárokat énekelt
– A házaknál tartott istentiszteletek alatt született meg az igény arra, hogy templomot építsenek. Ekkor összevásárolták a szükséges területeket, a Kajántói út 101. és 109. szám közti kicsi telkeket. Kós Károly és Debreczeni László tervei alapján 1949 és 1955 között épült fel a templom, amely a mai napig nincs kész: a kazettás része még mindig nincs befejezve. A templomot 1957-ben Vásárhelyi János püspök szentelte fel. Az állami szervek december elsejére, román ünnepre tűzték ki a templomszentelés dátumát. Egészen megerőltető volt a gyülekezet számára a templom felépítése, hiszen földműves és kiskeresetű emberek laktak itt, segítségükre siettek rengeteg közmunkával a Hidelvén és a Kerekdombon lakók – mondta a lelkész.
Bustya Dezső nyugalmazott lelkipásztor, egykori irisztelepi egyháztag így emlékezett az építkezésre a 60. évforduló kapcsán tartott december eleji ünnepségen: „A második világháború kegyetlen rombolásai utáni helyreállítás rendjén fogant meg a gondolat: templomot kell építeni az iriszi gyülekezetnek. Gyermekkoromban a vasárnapi-ünnepi istentiszteleteket a Porcelángyárral szemközt fekvő református iskolában tartották, magam is oda jártam. Az államosítással, sajnos, ez a lehetőség megszűnt; ez a tény annál inkább indokolttá tette egy önálló istentiszteleti hely megépítését. (…) Hálás vagyok Istennek, hogy magam is részt vettem benne, fizikai munkával is. Emlékszem, hogy lelkipásztorunk maga is buzgón talicskázta a téglát, építőanyagot – közben zsoltárokat énekelt. Páratlan élmény volt! (...) Dr. Bíró Mózes lelkipásztor beszámoló bizonyságtételéből csak két mozzanatot emelek ki. Elmondta: a templom a gyülekezet imádságaiból és önkéntes adományaiból épült fel. Volt, aki többet, volt, aki kevesebbet adott. Egy idősebb nőtestvér, akinek semmiféle állandó jövedelme nem volt, adott 60 lejt. Honnan, kérdezte a lelkész? Vért adtam, volt a felelet.”
– Miként volt lehetséges, hogy a kommunista időben, amikor az egyházakat meghurcolták, engedélyt kaptak egy templom építésére?
– A templom a legsötétebb időkben épült, ezért nem lehetett például tornya. Lakott a szomszédban egy híres román ügyvéd, Tufan Alexandru, akinek a feleségét már Tufan Sándornénak hívták. Amikor elkezdett itt mocorogni a nép, hogy legyen saját istentiszteletük, ez az ügyvéd segített az építkezési engedélyek beszerzésében. Később be is iratkozott a református egyházközségbe. El kell képzelni milyen szava lehetett ennek az ügyvédnek az akkori időben, a világháború után. Valamilyen módon lenyelték a templomépítést. Abból, amit ki tudtam én fürkészni az emberekből és a Historia Domusból rájöttem: ez az ember összeköttetésein keresztül, derekasan részt vett ebben a harcban. Azt csak sejteni lehet, hogy s mint intézte el a szükséges dolgokat – mondta Farkas László.
A templom huszártornya 1996-ban épül meg, az eredeti Kós-tervek szerint
Kaszárnyapaplak lesz
– A gyülekezet csak később, 1958. április elsején alakult. A gyülekezet presbitériuma kérte Vásárhelyi János püspöktől Nagy Zoltán hidelvei segédlelkész kinevezését, aki 1968-ig volt a közösség lelkipásztora. Szolgálata alatt vakoltatták ki a templomot és kapta mostani formáját, kivéve a tornyot (ez 1996-ban épül meg, az eredeti Kós-tervek szerint). A templom építésével egyidőben a parókia nem épült fel, bár volt erre is két Kós Károly terv. Nem tudni, miért maradt ez el, egyetlen indok lehetséges: Nagy Zoltánnak volt ahol laknia, s így a gyülekezet nem volt rákényszerülve, hogy lelkészi lakot is építsen.
Nagy Zoltán munkássága alatt formálódik az irisztelep gyülekezetté, majd 1968-ban, betegnyugdíjba vonulását követően az ő megüresedett lelkészi állására Sógor Sándor búzásbocsárdi lelkipásztort választják meg. Az akkori törvények szerint zárt város volt Kolozsvár, csak az vállalhatott itt munkát, akinek kolozsvári személyazonosságija volt. Ám nagyon ügyesen megoldották ezt: az akkori főgondnok családja, a Balogh család befogadta a lelkészt, és így készítettek neki személyazonosságit. Az állami és központi szervek csak akkor engedélyezték, hogy lelkésze legyen a közösségnek, ha felépíti a parókiát, így a lelkészi lak felépítése Sógor Sándorra maradt, aki egy év alatt készítette ezt el. Ennek az épületnek is megvan a maga története: nem a Kós Károly tervek szerint, hanem egészen másképp készült el. Az állami szervek csak emeletes lakás építésére adtak engedélyt. Több huzavona után emeletes vidéki rendőrlakra emlékeztető papilak épülhetett. Egy „kaszárnyát” engedélyeztek, aminek semmi értelme nem volt, de így kérték. Bizony nem kis fáradságba került Sógor Sándornak míg ezt meg tudta oldani.
Sógor Sándor 1987-ig volt a gyülekezet lelkésze, őt követte Nagy Levente kecsedkisfaludi lelkipásztor 1988. április elsejétől. Az akkori választásba igyekeztek beleszólni az állami szervek is, sikertelenül, igaz, fél év késéssel érkezett csak meg a lelkész, körülményes utak és tárgyalások után. Az ő munkássága alatt és az 1989-es változások után kezdett a gyülekezet gazdasági élete fellendülni, akkor kezdték az épületeket visszaperelni. Visszakapták az egyik iskolarészt, felújították, ott most gazdasági tevékenység folyik, ebből tartja fent magát az egyház, hiszen ma is szegények az emberek ezen a vidéken, kiskeresetűek, többnyire idősek, nyugdíjasok. Nagy Levente 2007-ig volt a lelkipásztor, őt én követtem 2008. április elsejétől.
– Az elődeinek is számos problémával kellett megküzdeniük, ma milyen feladatok hárulnak a lelkészre?
– A visszaigénylés sok szövevényes útját járjuk végig ma is. Van még visszaigénylés alatt álló épületrészünk, de a meglévő épületek karbantartása is fontos. Próbáljuk megtölteni termeinket tevékenységekkel, rendezvényekkel, otthonossá és elérhetővé tenni őket minden korosztály számára, foglalkozásokat tartunk gyerekeknek, fiataloknak, az idősebbeknek is. Igyekszünk a gyülekezeti életet úgy szervezni, hogy otthona legyen a gyülekezetnek ez a hely. Szabadság (Kolozsvár)