Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
névmutató
a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
intézmény
0 1 2 3 4 5 6 7 8 9 a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
helyszín
a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
Nagy Alfréd
8 tétel
2001. május 28.
"Máj. 26-án ballagtak Marosvásárhelyen a Színművészeti Egyetem végzősei. Kovács Levente tanszékvezető színészosztálya és Kovács András Ferenc teatrológián végzett diákjai virágcsokrokat tettek a színészkirály Szentgyörgyi István szobrára. Béres András rektor köszönetet mondott a Prospero Alapítványnak, az Illyés és az Apáczai Közalapítványoknak, valamint a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának a támogatásért. - A város Tompa Miklós Társulata öt végzős színészt és egy teatrológust szerződtet az idén. - A színészképzés magyar tagozatán végzett: Berekméri Katalin, Darabont Mikold, László Csaba, Nagy Alfréd, Ördög Miklós Levente, Péter Hilda, Szabadi Nóra, Szabó Eduárd és Zayzon Zsolt. A teatrológián Balási András, Czegő Csongor, László Zita, Pávai Csanád és Sántha Ágnes Rózsa szerzett diplomát. /Ballagás a Színművészeti Egyetemen. Ha felgördül a függöny, megy tovább az élet. = Népújság (Marosvásárhely), máj. 28./"
2003. június 20.
"Sepsiszentgyörgyön az Andrei Muresanu Színház által 11. alkalommal megszervezett Atelier nemzetközi színházi fesztiválon idén több romániai színház mellett norvég és francia társulatok léptek fel. A fesztivál idei nagydíját a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház Bocsárdi László rendezte Rómeó és Júlia előadásával nyerte, az előadás főszereplői, Péter Hilda és Nagy Alfréd pedig debütdíjat kaptak. /A Tamási Áron Színházé az Atelier díja. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), jún. 20./"
2008. október 13.
Október 11-én kézműves-foglalkozásokkal, kulturális témájú előadásokkal, beszélgetésekkel telt a Sepsiszentgyörgyi Magyar Diákszövetség és a Szentgyörgyi Ifjúsági Klub által szervezett tematikus rendezvény. Madarasi Csilla, a sepsiszentgyörgyi Europe Direct Iroda képviselője azokra a lehetőségekre hívta fel a diákok figyelmét, amelyeket az EU különféle programjai biztosítanak oktatás, ösztöndíjak, utazás területén. Kötetlen beszélgetéssé alakította a teátrumról szóló előadását Nagy Alfréd színművész. Megjegyezte, az elmúlt tíz évben Erdély-szerte Sepsiszentgyörgyről került ki a legtöbb színész. A mai, megváltozott olvasási szokásokról Nagy Zsófia, a Bod Péter Megyei Könyvtár munkatársa szólt. /Mózes László: Érdemes színházba járniuk a fiataloknak (Kézműves-kultúrnap Sepsiszentgyörgyön). = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), okt. 13./
2014. augusztus 11.
Szenvedéllyel a színházért – Interjú Nemes Levente szentgyörgyi színművésszel
„Bármilyen szerepem volt, bármilyen verset mondtam, arra kényszerített a sorsom, hogy mindent az erdélyi magyarság sorsára mintázzak. Ez el is szegényítette, de gazdagította is az előadásmódomat, mert mélységet adott neki.”
– Legutóbb azzal lepett meg, hogy a sepsiszentgyörgyi színészek Tesztoszteron zenekarában a Tankcsapda Egyszerű dalát énekelte. Kinek volt az ötlete?
– Egy kollégám kért fel, nekem is meglepetés volt, nem azért, mert olyan nagy drámai színésznek tartom magam, hanem, mert soha nem tudtam idejében belépni, miközben szerettem énekelni. Nagy Alfréd kollégám valamit meglátott bennem, megígérte, hogy segít, eljött hozzám egy gitárral, és próbáltunk keményen, aztán én is egyedül, mert ez olyan kihívás volt, ami elől nem akartam kitérni. Szeretem a kihívásokat, az ütközéseket.
Nemes Levente
Színművész, előadóművész, színházigazgató, 1939-ben született Medgyesen. Marosvásárhelyen érettségizett, a Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskolán szerzett diplomát. Színészi pályafutását 1962-ben kezdte. Tíz évig a marosvásárhelyi Székely Színház, majd 1973 óta a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház társulatának tagja, utóbbit 1992 és 2005 között igazgatta is. Több filmben és tévéjátékban szerepelt. Önálló előadóestjei a hetvenes–nyolcvanas évek emlékezetes művészi eseményeinek számítottak. Gyakran lép fel a bukaresti rádió magyar nyelvű adásaiban, de nemegyszer vállalja pódiumműsorok rendezési feladatát is. 1998-ban Kádár Imre-díjat, 2007-ben Jászai Mari-díjat, 2009-ben Kaszás Attila-díjat kapott. 2001-ben a Határon Túli Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválján életműdíjban részesült.
Aztán nagyon kellemes élmény volt, a közönség megajándékozott a szeretetével, azért is, mert ilyen szerepben még nem nagyon láttak, de együtt is énekeltek velem. Aztán a szomszédban egyszer feltették az Egyszerű dalt, egy fiúcska elkezdte énekelni, én is bekapcsolódtam, és az unokám felkapta a fejét, hogy én ezt tudom.
Különben a humor nem idegen számomra, sokat foglalkoztam Bajor Andorral, 1985-ben összeállítottam egy önálló Bajor-estet, dal, vers és próza is volt benne, a bemutatóra a szerző is leutazott, de utolsó pillanatban letiltották, évek múltán még a műsorfüzetet is bezúzták. 1992-ben a harmadik Színházi kollokviumra felújítottam, de csak egyetlen előadást ért meg, mert éreztem, hogy sokkal több munka lenne vele, de én közben igazgató lettem. Karinthytól tanultam, hogy a humor nem ismer tréfát.
– Sokunknak Nemes Levente hangján szólal meg Székely János Dózsa című poémája, amit az Ön előadásában lemezen is rögzítettek. Mit jelentett Önnek ez a monodráma?
– Készültem arra, hogy most, az 500 éves Dózsa-évfordulón valakinek eszébe jut, hogy én ezt legalább 250 alkalommal játszottam, ezért újra elkezdtem önszorgalomból foglalkozni a szöveggel. A Dózsának országos turnét szervezett a marosvásárhelyi, majd később a sepsiszentgyörgyi színház is, Bukarestben, Temesváron, Zsombolyán és Dálnokon is bemutattam, 1970-ben az első tévéjáték a magyar adásban a Dózsa volt.
Most ötszáz éves Dózsa-évforduló van, és senkinek nem jutott eszébe ez a 250 előadás. Nekem iszonyatos munkába került volna felújítani, de arra gondolok, hogy valami hibádzik a kulturális életünkben: senki nem tartja számon, nem hangolja össze az ügyeket, a személyeket, a teljesítményeket. Senkinek nem jutott eszébe, hogy megszólaltassa Székely Jánost, aki egy remekművet írt.
A Dózsa akkor, ’64-ben robbant, az erdélyi magyarságról szólt, benne volt az is, hogy az uraink elherdálták az országot, nem gondolkodtak okosan és felelősségérzettel. Amikor először olvastam az Igaz Szóban, az erőszakos marosvásárhelyi elrománosítás miatt is sírva ömlött ki belőlem, szinte jobb volt ez az első olvasat, mint a bemutató. Akkor több színésztársammal írtunk Székely Jánosnak, hogy szeretjük a Dózsát, tiszteljük és becsüljük az íróját. Az átértékelés után félő, hogy már nem annyira húsbavágó.
– Most nincs akkora áthallás?
– Most is van egyfajta szolidaritás a közönséggel, azóta is erőteljesen figyelek saját problémáinkra. Nagy élmény volt például számomra a székelyek nagy menetelése. Nagyon drukkoltam, nagyon féltem, mert az aggodalmaskodók, a kritikák, a lenézések megpróbálják hitelteleníteni az autonómiamozgalmat. De számomra egyértelmű, ha nem lesz autonómia, a nyilvánvaló beolvadás a sorsunk.
– A rendszerváltás előtt fontosabb volt a sorok mögötti üzenet?
– Bármilyen szerepem volt, bármilyen verset mondtam, arra kényszerített a sorsom, hogy mindent az erdélyi magyarság sorsára mintázzak. Ez el is szegényítette, de gazdagította is az előadásmódomat, mert mélységet adott neki. Ezzel nagyon sok mindent lehetett hitelesíteni, mint ahogy a zsidóságnak a holokauszt borzalmas élménye minden műalkotásban ott van. Nem tudnak szabadulni tőle, de ez ad erőt.
– Sok egyéni előadása volt, például a Visky Árpáddal közös József Attila-est. Milyen a viszonyulása a versekhez?
– Visky minden ellenkező híresztelés ellenére jó barátom volt, fél mondatokból is értettük egymást, hasonlóképpen gondolkodtunk. Egyben különbözött a véleményünk: ő azt mondta rólam, hogy megalkuvó vagyok, én meg róla, hogy önpusztító. Én az ellenállás legjobb formájának azt tartottam, hogy mindenki elvégzi a feladatát. Abban viszont mélységesen egyetértettünk, hogy a költők a mi tanítómestereink. A költőknek sokkal tartozom az életben.
Ez olyan módon működik, mint a Biblia, úgy tűnik, hogy véletlenül teszem rá a kezem József Attilára, Petőfire, Székely Jánosra, de mégsem véletlen, hogy éppen az a vers kerül a kezem ügyébe, mert eligazítást kapok belőle az életre. A költőknek éppen ez a feladatuk, hogy olyan összefüggéseket és mélységeket találjanak meg, amelyekre a mi lelkünk nem kellőképpen nyitott.
– A versek révén jutott el a színészmesterséghez. Érezte valaha úgy, hogy beskatulyázták versmondónak, drámai színésznek?
– Nem. Mert ez igaz. Én nem vagyok igazi színészalkat. Nem rosszindulatúan, de azt mondták nekem, hogy olyan vagyok inkább, mint egy református pap. Azért voltam én paposabb, mert én úgy gondoltam magamra mint színészre, mint a régi görögök, Thália papjaként. Én 1948-ban a Csorgónál a székely vértanúk emlékművénél a magyar népszövetség felkérésére elszavaltam Petőfi 1848 című versét.
Éreztem a felém irányuló figyelmet, szeretetet, ez meghatározó volt egy kilencéves fiúcska számára. Nem bánt, hogy sokan versmondónak tartanak, bár sok szerepet játszottam, és egyik másikra szívesen is emlékszem. Nem, mert nagyszerű voltam, hanem mert úgy érzem, eljutottam a képességeim határára. Ez a legfontosabb, amit tehetünk az életben, hogy eljussunk a képességeink határára.
– Miért vállalta a színházigazgatást?
– Ennek előzménye volt. Néha arra gondolok, hogy tudat alatt mindig arra készültem, hogy színházigazgató leszek. Pedig ’89 előtt ez fel sem merült, hiszen akkor le kellett volna feküdjek a rendszernek, nekem pedig sokkal drágább volt a függetlenségem, eszembe sem jutott, hogy eladjam magam, és a véleményem szabadságát korlátozzam. Azt mondtam, cédulás vagyok, egy kicsit bolond, bármit mondhatok. 1962-ben megalakult a román társulat Marosvásárhelyen, és ezzel odakerült a bukaresti színházi szellemiség.
A bukaresti rendezők a Szovjetunióban tanultak Meierhold, Vahtangov égisze alatt, és hazatérve a rosszul értelmezett Sztaniszlavszkijhoz képest egy modernebb, korszerű színházat csináltak. A magyar színjátszás ötven évvel volt lemaradva tőlük. A román tagozat hozta az új szellemet, a színészek szervezkedni kezdtek, hogy Tompa Miklós már megcsontosodott, le kell váltani. Én akkor azt mondtam, ez igaz, de ki lesz az utódja. És hét évig hét igazgató állt a színház élén, miközben csúszott lefelé, míg a Csorba–Harag-páros helyrehozta.
Nekem Tompa Miklós – nem szeretem a szót, hogy példakép, inkább a lelki társam volt. Sokat tanultam tőle színházról, társadalomról, emberségről, nőkről. Kicsit én voltam a lelki szemetesládája, miután leváltották, én is kerestem a vele való találkozást, ő meg a fájdalmait mondta el nekem, általában rossz véleménye volt arról, ami a színházban történt.
De mégis meghatározó volt számomra a váltás: a későbbiekben sokat olvastam és jegyzeteltem a színházcsinálók, Meierhold, Vahtangov, Strehler könyveit, mintha valóban a színházigazgatásra készültem volna. 1989 után két hónapig a Színházi Megmentési Front elnökeként igazgattam az intézményt, de hamar visszaállt a régi status quo, akiket a közgyűlés elhajtott decemberben, februárban visszatértek. De épült le a színház, sokan elmentek, én is sikeresen versenyvizsgáztam Marosvásárhelyre, aztán újra megválasztottak igazgatónak és maradtam.
– Most miként értékeli azt a döntést, hogy 1995-ben a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház nyolc színészét és Bocsárdi László rendezőt Sepsiszentgyörgyre hívta?
– Máig csak az bizonyosodott be, érdemes arra törekedni, hogy értéket hozzunk létre. A színházi új törekvés egy kicsit mindenkit megmozgatott, az emberek vitatkozni kezdtek, kinyílt a szemük, kezdték kinőni a provinciális szemléletet. Kezdetektől provinciaellenes színház volt, ez volt a titka. Bocsárdival erre törekedtünk, és ebből nem engedtünk egy jottányit sem. Az elismerés azonban nem az lett, hogy idővel megnövekedett a nézők száma, mint ahogy én azt elvártam. Hogy meglátják, ez a színház érvényes, érdemes odafigyelni rá, megtanulják élvezni. Mert a művészetet meg kell tanulni, ha nem szereztem meg bizonyos alapokat, a szimfonikus zenét sem tudom értékelni.
Én a rendszerváltás előtt azt hirdettem, hogy falura kell menni, évente ötszáz előadás volt, gyakran napi három. Tehát nem a munkától féltem, hanem mivel lehetőség nyílt rá, szerettem volna igazi színházat csinálni. A nézők nem jöttek vissza csőstül, de a művelődési minisztérium három évvel ezelőtti felmérése szerint Sepsiszentgyörgyön pezseg a művelődési élet, a város fordít a legtöbbet kultúrára. Úgy érzem, ennek a folyamatnak az elindításában a színháznak nagy szerepe volt, és számomra ez jelent elégtételt.
– Akkor sok támadás érte. Megérte vállalni a kockázatot?
– A kollégáim sem értettek egyet, a közönség felháborodott leveleket írt, ez engem rettenetesen megkínzott, és közben meg kellett őriznem a hitemet. Az akkori városvezetésnek is mondtam, nem az a célunk, hogy ellenetekre rossz színházat csináljunk, hanem hogy meggyőzzünk az igazunkról. Volt olyan is, hogy az önkormányzat azzal akart közönségbarát előadásokra kényszeríteni, hogy nem adtak pénzt. Megvádoltak, hogy sikkasztottam az alapítványtól, de nem találtak semmit, így az ügyészség szinte bocsánatot kért. Életemben nem akartam egyebet, mint a színház ügyeit jól intézni, és jó színházat csinálni.
– És közben újra megtalálták a szerepek. Hogyan formálódtak meg Önben ezek a figurák?
– Korábban hagyományos színházi modorban játszottam. Lehettem volna korszerűbb, de ezt tanultam. Bocsárdi megpróbált rávenni, hogy az ő víziója, művészi elképzelése szerint játsszak. Nekem borzasztóan nehezen ment, hogy a korszerű színjátszást megtanuljam. Néztem a Pálffy Tibor és Bocsárdi Gabi gyönyörű kettősét a Kasimir és Karoline-ban, semmi köze nem volt a hagyományos színjátszáshoz, de láttam, hogy ez nagyszerű.
A velem egykorú kollégáim azt mondták, én vagyok a legjobb az előadásban, de én a lelkem mélyén éreztem, hogy az a jó, amit ők csinálnak, hogy érdemes lenne megpróbálni. De nem ment, megbuktam a Szeget szeggel főszerepében, az Agamemnonban, A nép ellenségében. A Szeget szeggel előadásban valójában sikerem volt, de én ereztem, hogy nem vagyok jó, ez tulajdonképpen bukás. És ennek az lett a következménye, hogy szövegzavaraim lettek, bizonytalan voltam, nem okozott örömet a játék, vagy ha mégis, elmentem valami deklamálás felé.
Míg a Romeó és Júliában, egy nyúlfarknyi szerepben megéreztem valamit, bátorságot kaptam, aztán jött az Othello, az Ilja próféta, A nyugati világ bajnoka, A csoda és mások, szép lassan araszolgatva. Nem azt mondom, hogy ugyanolyan jól játszom, mint Hobóék (Pálffy Tibor), de sikerült levetkőznöm bizonyos sallangokat. Persze vannak nézők, akik ugyanúgy, mint én, másfajta színjátszáson nevelkedtek, azt várnák el most is tőlem, de a posztmodernnel megváltozott a világunk, és én ezt megpróbáltam. Nem azért, hogy valahova besoroljam magam, hanem a megismerés vágya űzött, a kihívás: ez egy másfajta színjátszás, hadd lám, én tudom-e.
– Most hogy látja a színház szerepét és benne önmagát?
– Próbáltam utánajárni, tanulmányokat olvastam: úgy látom, most sok benne a divat, a kóklerkedés, lévén, hogy bármit szabad, teret ad olyan embereknek is, akiknek nincs igazi mondanivalójuk. De aztán ők lelepleződnek, és nézem például Radu Afrim előadásait, sok mindent megenged magának, dobál össze-vissza mindent bele a zsákba, de ez valahogy a keze alatt mégis értelmet nyer. Ő nem sajnálja a színháztól az idejét, az idegrendszerét.
Én szenvedélyesen csináltam a színházat, erre szerződtem az életben, ez volt számomra az átok és öröm, szerelem és gyalázat, és sorolhatnám az ellentétpárokat. Giorgio Strehlertől tanultam, hogy minden színházi ember munkája csak annyit ér, amennyit a mindenkori előadás érdekében tesz. Ez nem azt jelenti, hogy arrébb teszek egy széket, hanem önfeláldozást. Hogy szívemmel, lelkemmel, ösztöneimmel, idegrendszeremmel támogatom az előadást, ha kell, bármit megteszek, estétől reggelig, reggeltől estig, otthon kézállásban, szenvedélyesen dolgozom a színházért.
Bíró Blanka
Krónika (Kolozsvár)
2014. szeptember 10.
„A mélységeket megmutatva”
Nagy Alfréd kapta az idei Kaszás Attila-díjat
Amint arról tegnap este már hírt adtunk, Nagy Alfréd, a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház társulatának tagja vehette át idén a Kaszás Attila-díjat. A művész – aki az elismerés átvételekor azt emelte ki, hogy rengeteg embernek tartozik köszönettel, de közülük csak párját, Szendét említette – a hétfő esti, a Győri Nemzeti Színházban rendezett gála után újságíróknak arról beszélt: fontosnak tartja, hogy a színészek tükröt tartsanak az emberek elé, de ezt a mélységeket megmutatva, nem pedig a felszínt súrolva kell megtenni.
Manapság a színház és a televízió is a szórakoztatás irányába hajlik egyre inkább, ilyen esetben még inkább szükség van olyan alkotásokra, olyan produkciókra, amelyek megpróbálják a mélyebb rétegeket is megérinteni, „én inkább ebben vennék részt szívesen, mint a habok továbbhabosításában” – mondta Nagy Alfréd.
Az ünnepségen elhangzott: az elismerés azokat hivatott díjazni, akik az előző évadban egyszerre mutattak kiemelkedő színvonalú művészi teljesítményt és fejtettek ki jelentős közönségszervező tevékenységet társulatukon belül, megjelenítve a díj mottóját is: Embernek lenni nem szerep.
Pokorni Zoltán (Fidesz-KDNP), Budapest XII. kerületének polgármestere, az elismerés egyik alapítója a gálaesten elmondta: úgy döntöttek, hogy az elismerésnek „díjszerű” megjelenést is adnak, a kiírt pályázatra – amelyben kikötötték, hogy Kaszás Attilát nem ábrázolhatja a díj – több mint harmincan indultak. A győztes Paulikovics Iván munkája lett: a szobor egy meghajló nőt ábrázol.
A díjért Pogány Judit, az Örkény Színház művésze, Schneider Zoltán, a Radnóti Színház társulatának tagja és Nagy Alfréd, a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház művésze versengett. A korábban legtöbbször a fővárosban megrendezett Színészünnep Pécs és Székesfehérvár után látogatott a kisalföldi megyeszékhelyre. Az idei díjra mintegy negyven magyar nyelven játszó teátrum állított jelöltet, akik maguk közül választották ki a három döntőst. Pogány Judit Örkény Macskajátékának Orbánnéjaként, Schneider Zoltán Ingmar Bergman Jelenetek egy házasságból című művének Johanjaként, míg Nagy Alfréd Tadeusz Slobodzianek kortárs lengyel szerző Ilja prófétájában, a Második szerepében lépett fel a fesztiválon.
Nagy Alfréd 1977-ben, Gyergyószentmiklóson született, 2001-ben diplomázott a Marosvásárhelyi Színművészeti Egyetemen. Több filmszerepet tudhat maga mögött, 2003-ban a legjobb drámai páros díjával tüntették ki a sepsiszentgyörgyi Atelier Nemzetközi Színházi Fesztiválon, 2009-ben pedig a Fiatalok Kisvárdáért nevű szervezet Őstehetség díját vehette át a Magyar Színházak XXI. Fesztiválján.
Szabadság (Kolozsvár)
2014. november 13.
Nemesített világ
Különleges esemény színhelye volt tegnap este Sepsiszentgyörgyön a Köntés Pincegaléria. A Nemesített világ című, Köntés Ernő és Csinta Samu tárlataként beharangozott fotókiállítás egy hamarosan megjelenő, az erdélyi arisztokrácia mai helyzetéről szóló könyv képanyagának részletét mutatja be – és nemcsak.
Köntés Ernő házigazdaként és fotográfusként köszöntötte a szép számban összegyűlt közönséget, majd Damokos Csaba képzőművész méltatta az anyagot. Ambivalens érzéseket keltenek a fotók, egyrészt egy letűnt kor képét idézik, ugyanakkor előre vetítik a jövőt: olyan korszak előhírnökei, amelyről csak álmodunk, nem felkiáltójel, hogy lefelé tartunk, hanem az új indulópontot tükrözik. Csinta Samu újságíró elmondta, e hónapban megjelenik Nemesített világ – Az erdélyi arisztokrácia újrakezdett története című könyve, s annak képanyagából nyújtanak ízelítőt. Elmesélte: mindig érdekelte az erdélyi arisztokrácia, a kiindulópontot az jelentette, hogy többszörös iskolai szülőtársként kapcsolatba került Kálnoky Tiborral és családjával, s beszélgetéseik során kezdte felfedezni az embert a gróf mögött. Rájött, olyan értékeket képviselő, amelyek nagyon hiányoznak mai életünkből: a kiállás, kitartás, hagyományok őrzése. Nagy Alfréd színművész részleteket olvasott fel a készül könyvből, Csinta Samu tárlatvezetést tartott, bemutatta a Mikes, Bethlen, Te­leki, Kálnoky és Apor család kastélyait, azok lakóit, kiemelve bethleni gróf Bethlen Anikót, aki a nemrég visszakapott keresdi kastélyt ötven évre átadta a Böjte Csaba vezette Dévai Szent Ferenc Alapítványnak.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. május 4.
Megtartotta kampányindító küldöttgyűlését a háromszéki RMDSZ
Megvalósítások, beszámolók a közös munkáról, polgármester- és tanácsosjelöltek bemutatása, tervek és Áprily Lajos: Pisztrángok kara című verse – így indult az RMDSZ Háromszéki Területi Szervezetének kampányindító küldöttgyűlése kedden a Kovásznai Művelődési Központban több mint 250 résztvevő jelenlétében.
Gyerő József, Kovászna város polgármesterjelöltje az elmúlt évek megvalósításainak ismertetése után terveiről is beszámolt. „Városunk egy erős és dinamikus helyi közösséggé kell váljon, a hazai és a nemzetközi turizmus ismert és elismert helyszíne kell hogy legyen. Olyan turisztikai desztináció, amely a versenyképesség alapvető kritériumainak megfelel. A jövőben a turizmus minden formája a város lakosságának érdekeit kell szolgálja. 16 év helyi tanácsosi tevékenység után be kellett látnom, hogy a polgármesteri tisztséghez rendelt hatáskörök gyakorlása biztosíthat csak igazán esélyt megtalálni és kiaknázni azokat a város és közösségépítési lehetőségeket, melyek közelebb vihetnék városomat az említett jövőkép beteljesedéséhez.”
A jelölt kiemelte, csapatával, a Szövetség helyi tanácsosjelöltjeivel olyan fejlesztési programok elindításáért és kivitelezéséért fognak dolgozni, amelyek az infrastrukturális befektetéseket, a városképjavítást, a gazdaságot és agráriumot, a turizmus fellendítését, a gyógyítási-rekreációs szolgáltatások modernizálását, a munkaerő-piaci gondok kezelését, a kultúrát és közösségfejlesztést, a város regionális szerepének növelését célozzák meg.
„Azokat az elvárásokat szeretném teljesíteni, amelyeket a lakosság az életminőség, a foglalkoztatottság, a saját jövőkép tekintetében megfogalmazott. Tenni szeretnék azért, hogy a kovásznai fiatalok itthon teremthessenek otthont maguknak. Összefogásra van szükség.
Olyan projekteket akarunk véghezvinni, amelyekhez minden támogatóra szükség van. Kell a városlakók támogatása, de kell a Szövetség helyi, széki, megyei, országos szintű képviseletének segítsége.”
Kovács Péter: bátor vezetőkre van szükség
„Bátorságra van szükség, hiszen láthatjuk, olyan időket élünk, amikor sarokba akarnak minket szorítani. Bátor vezetőkre van szükség, akik megvédik a közösséget, megteremtik a magyarok biztonságát, akik nem hátrálnak meg a hatósági visszaélések láttán, akik akkor is mennek előre, amikor az energiájuk egy részét a gáncsoskodások visszaverésére kell fordítaniuk. Itt a teremben egytől egyig bátor emberek ülnek. Azok a vezetők, akikre a helyi közösségek a sorsukat rábízzák. Azok a vezetők, akiket összeköt egy Szövetség, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség. Az az RMDSZ, amely az egyetlen erős és felelős politikai alakulat, amely eddig is a magyarlakta települések fejlesztéséért dolgozott, építette a közösséget” – hangzott el Kovács Péter ügyvezető elnök beszédében a kampányindítón.
Meggyőződése szerint 2016-ban az RMDSZ jelöltjei szolgálatra jelentkeznek: szolgálni akarják az erdélyi magyar embereket, Székelyföldet, azokat a helyi közösségeket, akik megbíznak bennük. „Itt, Háromszéken büszke és szorgalmas emberek élnek, akik tudnak jövőt építeni. Ha valaki végigmegy a településeinken, biztosan látja azokat a változásokat, amelyek az elmúlt évek munkájának az eredményei. Ez azért volt lehetséges, mert a mi csapatunk mögött ott állt a magyar közösség elsöprő többsége” – hangsúlyozta, majd hozzátette, „Új ember, új lendület" áll a zászlaján azoknak a kollégáknak, akik első mandátumukra vállalkoznak, „Kiszámítható fejlődés. Biztos jövő", mondják azok, akik mögött már több éves munka áll. „Meg fogjuk szerezni a célul kitűzött több mint 50 ezer szavazatot Háromszéken, nyerni fogunk abban a 40 közigazgatási egységben, ahol a saját színeinkben, vagy az összefogás égisze alatt indítunk polgármesterjelöltet. Növelni fogjuk a megyei tanácsosaink számát. Sikerülni fog, mert szeretjük Székelyföldet, élhető és szerethető településekért dolgozunk. Hajrá magyarok, hajrá székelyek, hajrá Erdély, hajrá Székelyföld!“ – buzdított Kovács Péter.
Tamás Sándor: hiszünk abban, amit csinálunk!
„Eljött a számadás ideje is. Az elmúlt évek alatt sok minden történt: vannak eredményeink, amelyekre büszkék vagyunk, vannak megkezdett munkák, amelyeket folytatni akarunk. Vannak olyan terveink is, amelyeket korábban elkaszáltak, de nem adjuk fel: ezeket is véghezvisszük, mert azt akarjuk, hogy Székelyföld olyan hely legyen,
ahol érdemes élni” – fogalmazott beszámolójában Tamás Sándor, az RMDSZ Háromszéki Területi Szervezetének elnöke.
A küldöttgyűlésen az elnök hangsúlyozta a politikai összefogás eredményességét is. „Nagy szervezet vagyunk, aminek nem csak pozitív következményei vannak. Sokan sokfélék lettek a szervezetben, sok helyen a belső ellentétek megnőttek, ez az óvatosságunkat kell hogy megerősítse. Úgy tűnik, van, aki elfáradt. Barátság az barátság, de eredményt kell elérni. A választással nem széket, hanem munkát kapunk. Választást nyerni jó dolog, erre készülünk, de a győzelem csak belépő. Belépő, hogy tettekre válthassuk a szavakat, hisz régi törvény: végül mindig a tettek számítanak. Talán azért is ilyen sikeres és hosszú a történetünk, mert az emberek tudják, mi vagyunk azok, akik cselekednek, akik teljesítik, amit vállaltak. Akik megoldják azokat a problémákat, amelyeket az emberek ránk bíznak. Sokan azt is gondolják, ez a siker kulcsa. Meglehet, de legalább ilyen fontos, hogy mi jól ismerjük azokat, akiket képviselünk. Jól ismerjük a saját fajtánkat, erényeit, hibáit, erősségeit és gyengeségeit. És mert hiszünk abban, amit csinálunk. Hiszünk Székelyföldben!”
Antal Árpád: tudjuk, hogy félelemre nem lehet jövőt építeni
Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere Bethlen Gábor erdélyi fejedelem gondolataival indította beszédét, azt kívánva az egybegyűlteknek, hogy ezek vezéreljék munkájukat: „Nem lehet mindent megtenni, amit, kell, de mindent meg kell tenni, amit lehet.” Antal kiemelte: „sokszor többet szeretnénk megtenni, valószínű választóink is sokszor többet várnak el tőlünk. Azt hiszem, ha minden este úgy fekszünk le, hogy tudjuk, mindent megtettünk, amit lehet, akkor elérjük azt, amit mindannyian szeretnénk, hogy egy sikeres közösséget képviseljünk. A mi harcunkat nem fogja más megvívni helyettünk, csak rajtunk múlik az, hogy milyen lesz Székelyföld, az erdélyi magyarság jövője.”
A polgármester szerint a székelyföldi embereknek oda kell figyelniük arra, hogy megmaradjanak magyarnak és kiálljanak közösségükért. „Számunkra a politika hivatás, a közjó érdekében cselekszünk, és nem engedjük el annak a kezét, aki bajban van. Megtanultuk az elmúlt években, hogy együtt kell dolgozni, e nélkül nem tudunk eredményesek lenni. Tudjuk, hogy a félelemre nem lehet jövőt építeni. A világ is megváltozott körülöttünk, nem elég erősnek és okosnak lenni, fogékonynak kell lenni a változásra. Fontos az, hogy hitet adjunk az embereknek. Minél nagyobb dolgokat álmodunk, annál nagyobb erők fognak megmozdulni ellenünk, de nekünk nagy dolgokat kell álmodnunk és ezekért az álmokért dolgoznunk kell. Jövőbeli céljaink, hogy rendezett településeink legyenek, erős munka-morállal, szülőföldjüket szerető, öntudatos és környezetüket tisztelő emberek éljenek itt Székelyföldön.”
Az RMDSZ háromszéki kampányindító rendezvényét Áprily Lajos: Pisztrángok kara című verse színesítette Nagy Alfréd előadásában.
maszol.ro
2016. december 31.
Szilveszteri vígjáték a pénzről
Ray Cooney kortárs brit drámaíró Zakariás Zalán által rendezett darabjával zárja az évet a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház társulata. A Pénz az égből című bohózat, amelyet ma este 18 órától a nagyteremben láthat a közönség, az álmokról szól, az új élet reményéről, valamint arról, hogy miként viszonyul az ember a soha vissza nem térő lehetőségekhez.
Az előadás szervezőelve a nevetés – hirdeti a színház honlapja – mely Peter Brook véleménye szerint nagyon mélyen és általánosan emberi, a megmenekülés eszköze és „a legnagyobb ajándék, amit az emberiség Istentől kapott”. A híres angol rendező szerint minden helyzetben – még a legeslegnagyobb rettegés közepette is – eljön a pillanat, amikor az ember nem veheti csakis és teljesen komolyan önmagát és az életét. Zakariás Zalán rendező lapunknak elmondta, hogy a pénz által megváltozó emberi értékrendek nagyon is aktuális témáját járja körül az előadás, és reményei szerint nem fog csalódni az a néző sem, aki kacagni, szórakozni vágyik, és az sem, aki mélyebb tartalmakra kíváncsi. Ray Cooney brit drámaíró Pénz az égből című bohózatában a középkorú Henry Perkins kishivatalnok születésnapi vacsorájára igyekszik haza, és a vonatról leszállva valaki másnak a táskáját veszi el, amelyben a szendvicse helyett vastag pénzkötegeket talál. Ez a temérdek pénz egyértelműen bűncselekményhez köthető, így Henry elhatározza, hogy lelép vele, még mielőtt a rendőrség meggyanúsítaná. Azonban előreláthatatlan események sora keresztezi a menekülni vágyó főhős útját, a félreértések hálójából pedig a maffia, rendőrség, haszonleső hivatalnokok, irigykedő barátok és rokonok nem engedik kiszabadulni. A pénz utáni hajsza lassan elképesztő méreteket ölt, a szereplők kifordulnak önmagukból, a naiv vígjáték pedig abszurd bohózattá változik. Az év utolsó éjszakájához ősi idők óta zajos, pompázatos felvonulások kapcsolódnak, az ostorpattogtatásból és dobverésből pedig máig megmaradt a felszabadulásra való igényünk – áll a színház közleményében. És mivel az ember minden időktől fogva közösségével együtt ünnepli az év utolsó napját, a Tamási Áron Színház társulata is fontosnak tartja, hogy szilveszter estéjén a közönségével, közösségével ünnepeljen. Az előadás szereplői: Szalma Hajnalka, Rácz Endre, Kónya-Ütő Bence, Pálffy Tibor, Szakács László, Benedek Ágnes, Nagy Alfréd, Fekete-Lovas Zsolt. Fordító, dramaturgiai munkatárs: Czegő Csongor, díszlet-, és jelmeztervező: Csiki Csaba. A szilveszteri előadást követően, január 3-án 19 órától tartják a Pénz az égből hivatalos bemutatóját, további előadások január 4-én és 19-én.
Nagy B. Sándor Háromszék (Sepsiszentgyörgy)