A kényszerítő múzsa
Egyik könyvének fülszövegében (Három dráma. Egy lócsiszár virágvasárnapja. Csillag a máglyán. Káin és Ábel. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1978) így fogalmaz Sütő András: „Esztétikákon innen és túl az írói megnyilatkozásnak örök meghatározója marad a kényszer, az egyetlen ihlető Múzsa, amelynek ölelő karjait rég elfelejtettük, mert régen nem ringat már, hanem fojtogat inkább költőt és drámaírót egyaránta század konfliktusaival”. Az író, aki most lenne kilencvenéves, még egy ilyen rövid ajánló szövegben is már-már rögeszmésen ragaszkodik ahhoz, hogy az irodalom valamiféle feladat vagy kötelesség, amely elől nem lehet kitérni semmiképpen. Bevallom, egykor élesen vitába szálltam volna – vitába is szálltam egyszer-kétszer – ezzel az ars poeticával, hiszen akkoriban nap mint nap tapasztaltuk, hogy a felsőbbség feladatul rója az írónak és szerkesztőnek az időszerűséget, és az aktuális ideológia szolgálatába próbálja állítani az irodalmat. Irritált, ha valaki bármilyen összefüggésben kényszert emlegetett az írással kapcsolatban, és egyetlen vezért fogadtam el csak, a József Attiláét: „Az én vezérem bensőmből vezérel”, vallottam vele együtt. De bármennyire is le akartuk rázni magunkról a rendelt irodalom, az aktualitást szolgáló alkotás nyűgét, nyilván nem tagadhattuk, hogy Sütő András akkor, a hatvanas-hetvenes években, az Anyám könnyű álmot ígér megírásától kezdve már folyamatosan ezzel a dilemmával szembesített minket, arra figyelmeztetett, hogy – Illyés Gyula szavaival – „nem menekülhetsz”, nem menekülhetünk a nyomasztó, nyomorító valóság elől. A Sütő-drámák azért voltak rendkívül fontosak, mert bennük a „külső” vezér, nevezzük törvénynek vagy császárnak, mint az Egy lócsiszár virágvasárnapjá-ban, szembesült a „belső” vezérrel, nevezzük igazságnak vagy szeretetnek. 
Talán máshol, másfajta esztétikákban kereste akkoriban az én nemzedékem a szabadulást a diktatúra kényszeréből, de nem vonhattuk ki magunkat mégsem Nagelschmidt és Kolhaas Mihály hatása alól: „KOLHAAS (…) Ide hallgass, Karl: a fölkelés lezajlott, a holtakat Isten nyugosztalja. Áldd a sorsot, hogy rólad szólva nem kell azt mondanunk: Isten nyugosztalja. Doktor Luther főtisztelendő úrnak köszönd az életed; hogy velem együtt rá hallgattál és nem Münzer Tamásra. NAGELSCHMIDT Az ördögre hallgattam. KOLHAAS Ha így nevezed a józan észt, a bajok békés megoldását… NAGELSCHMIDT … elkenését. KOLHAAS Tűzcsóva helyett a tárgyalást, emberölés helyett a szeretet erejét, törvénytiprás helyett az igazság törvényes érvényesítését, akkor mindez együttvéve legyen az ördög. Az ördögöd mentett meg”. Sokféle aktualitást ki lehetett hallani abban az időben a Sütő-művekből, amelyek alapjában véve azt a folyamatot írják le, ahogy a forradalom, illetve a forradalomnak hitt változás felfalja a saját gyermekeit. A törvényből való kiábrándulás és a lázadás drámái ezek, nem is tudom, hogy miért nem nevezi tragédiának színműveit az író, hiszen Kolhaas Mihály vagy Kálvin és Szervét történetéhez is leginkább ez a műfaji megjelölés illik. Lehet, nem tekinti mégsem színtiszta tragédiának a Kolhaas akasztásával, illetve Szervét máglyahalálával végződő színdarabokat, mert nem akar lemondani a már-már irracionális optimizmusról, hogy lehetne ez másképpen is. Miközben éppen egykori naivitásával számol le: „A jogérzet: naivitás?” – kérdezi Kolhaas, és erre válaszol az egykori barát, a később főügyésszé avanzsáló, megalkuvó Müller: „Ha úgy gondolod, hogy az igazság kinek-kinek a testére szabatik: föltétlenül. A törvény igazsága általános és, sajnos, hozzávetőleges. Mint a katonabakancs. Célja nem az egyén igazsága, amit föltárni amúgy is képtelen, tehát nem az individuális tyúkszemvédelem, hanem az egész test óvása, a Rendé, a társadalmi nyugalomé”. Igen, ezekért a metaforákért is irigyelhető Sütő András, hogy a törvény olyan, mint a „katonabakancs”, és hogy nem „individuális tyúkszemvédelemre” szolgál. Már csupán ezért a rendkívül érzékletes stílusért is érdemes lenne újraolvasni azt az írót, akinek annak idején valóságos kultusza volt az erdélyi és magyarországi olvasók körében, manapság viszont túl keveset beszélünk róla, mert elhittük, hogy a Kolhaas Mihályéhoz hasonló, gyötrődő, fokozatos szembefordulása a kommunista rendszerrel mára már időszerűségét vesztette, akárcsak maga a nacionálkommunista diktatúra. Elmúlt a zsarnokság, időszerűtlenné vált Sütő András moralizáló életműve, mondhatná valaki. De elmúlt-e valóban a zsarnokság, vagy csak meghúzódott egy időre a mai, látszólag nyitott társadalom sötét, nedves pincéiben, és újabban ismét ki-kijön a napvilágra, megint naivitás hinni a jogállamban, megint autoriter rendszerről álmodnak a hatalmasok, megint baj van a nyelvi és oktatási jogokkal is. Elég csak szétnézni, hogy éppen mi történik Marosvásárhelyen a római katolikus középiskolával, az orvosi és gyógyszerészeti egyetemmel vagy a kétnyelvű feliratokkal, és rá kell jönnünk, hogy Nagelschmidt és Kolhaas Mihály vitája nem ért véget. Persze ezzel csak annyit mondtam, hogy ami aktuális irodalomként fontos volt évtizedekkel ezelőtt, az konjunkturális okokból ismét fontos lehet, de vajon mi az oka, hogy közben majdnem megfeledkeztünk Sütő Andrásról még mi, marosvásárhelyiek is? És most nem csak 1990-es áldozatvállalására gondolok. Azt sem tartjuk számon igazán, holott nem szabadna egy percig sem elfelejteni, de ez természetesen elsősorban nem írói, hanem emberi példa lehet. Főhajtást érdemlő nagy emberi példa, mert 1990 néhány hónapjába belesűrűsödött mindaz, amit addigi életében, mint mi mindannyian, Sütő András is átélt, remény és kiábrándulás, pillanatnyi öröm és véget nem érő szenvedés. Próbálom visszafogni a pátoszt, de nem lehet: azokra a hol heroikus, hol iránytű nélküli időkre minél gyakrabban kellene emlékeztetni legalább azokat, akik ma magyarul írnak és olvasnak Erdélyben. Rendkívül fontos hát az akkori életminta ma is, arra sem figyelünk eléggé, de azt is meg kell kérdeznünk egyúttal, hogy vajon tényleg megkopott-e maga az életmű, amint azt az őt övező hallgatásból és elhallgatásból vélhetnénk? Persze nem egyforma intenzitású minden írása neki sem, akárcsak legközelebbi irodalmi felmenőjének, Tamási Áronnak, vannak szépen megírt, de az egykori korstílussal és politikai aktualitással együtt múló szövegei. De észre kell vennünk, ezért ajánlom magamnak is, másnak is az újraolvasást, hogy amiképpen nevetséges lenne idejétmúltnak tekinteni a görög drámákat vagy netán a Bánk bánt – nem véletlenül említem Katona József művét, tessék csak Bánk és Kolhaas sorsát összehasonlítani –, ugyanúgy változatlanul helye van ma is életünkben a jog és az erkölcs, a törvénytisztelet és az igazságérzet szembesítésének, mert ugyanúgy választanunk kell időről időre. Az irodalomnak természetesen nem az a célja, hogy ezeket a társadalomfilozófiai kérdéseket elvi szinten megfogalmazza, vagy közérdek és magánérdek szétválásának okait kutassa, sőt még az sem, hogy az etnikai jogokért folytatott küzdelmünkhöz muníciót szolgáltasson. Amit az író tehet: az ezekből a konfliktusokból eredő emberi szenvedést leírni és továbbadni. Ezért hiteles számunkra – és a hitelességet viszont tényleg esztétikai kategóriának tartom – Kolhaas vívódása, mert hajdani és mai erkölcsi dilemmáinkat mutatja, hogy meddig és miként lehetséges a törvénytisztelet abban az államban, ahol éppen a törvény állítólagos őrei tiporják lábbal a legelemibb jogokat, és hogy olyan rendszert kellene építeni, amelyben az egyén és a közösség egyaránt biztonságban van.
Megszenvedett életpálya a Sütő Andrásé, egy erdélyi alkotó értelmiséginek a hittől a kételyig, majd a lázadásig jutó fejlődéstörténete, amelynek jelentős állomása az Egy lócsiszár virágvasárnapja és a Csillag a máglyán, mert minden látszat ellenére egyik sem a halálról, hanem az igazságról, a hatalomról, a lázadásról és a reményről szól. Ezeket a drámákat újraolvasva, rá kell jönnünk ismételten, hogy igazi irodalom nem akkor születik, ha az író letagadja az aktualitás kényszerét, hanem éppen ellenkezőleg, hogyha van bátorsága bevallani, hogy ettől a kényszertől nem szabadulhat. Valahogy úgy vagyok ezzel is mostanában, mint az erdélyiséggel: nem hátránynak, hanem előnynek szeretném látni erdélyi mivoltunkat az összmagyar irodalomban, és azt is be kell ismernem, hogy Sütő András legjobb műveinek időszerűségét paradox módon az adja, hogy sok-sok évvel ezelőtt, amikor napvilágot láttak, szintén az időszerűségből táplálkoztak.
(Elhangzott a június 16-i megemlékezésen, az Ariel színházban)
Markó Béla Népújság (Marosvásárhely)