Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
Münnich Ferenc
2 tétel
2007. október 24.
Kádár bűnös címen jelent meg könyv a Magyarok Világszövetségének kiadásában. 2004. június 17-én, Kádár bűnös szalagcímmel számoltak be a napilapok arról a rendőrségi határozatról, amely Nagy Imre miniszterelnök és a vele együtt Romániába deportáltak ügyében indult nyomozást az elkövető halála miatt szüntette meg, mivel – mutatott rá a határozat indokolása – mind Kádár János, mind Münnich Ferenc már meghalt. Innen ered a könyv címe. 1996-ban megalakult az ‘56-os Deportálások Tényfeltáró Bizottsága (Deport – ‘56) és azt kutatta, hogy akiket 1956-ban a Szovjetunióba deportáltak, azok mind visszatértek-e, és ha nem, mi lett a sorsuk? Az egykori deportáltakkal, valamint szemtanúkkal készített harmincórás videofelvétel elkészítése után a bizottság felvetette, hogy az ‘56-os deportálások a genfi jog szerint háborús bűntettnek minősülnek. Ezért 2000. október 23-án feljelentést tett a Deport – 56, legalább 860 rendbéli, aljas indokból elkövetett személyi szabadság megsértésével megvalósított háborús bűntett alapos gyanúja miatt. A feljelentés kiterjedt Nagy Imre miniszterelnök és környezetének Romániába való deportálására is. A könyv egyrészt a tényfeltáró bizottság jelentése, másrészt dokumentumkötet, amely egyszerre szól 1956-ról és napjainkról. A könyv a feljelentést, valamint az arra született rendőrségi, ügyészségi határozatokat és a határozatokkal szembeni jogorvoslati kérelmeket, a nyomozati iratok részét képező szakértői véleményt mutatja be, és a tanúvallomások közül Biszku Béla, Gáspár Sándor, Nyers Rezső, Piros László vallomását tettei közzé. Az Országos Rendőr-főkapitányság tanúként hallgatta ki Szalma Józsefet, és Halustyák Mihályt is, akik a Nagy Imre és társai ellen folytatott törvénytelen büntetőeljárásban kihallgató tisztként vettek részt, az ő vallomásuk is megtalálható a könyvben. /Kádár bűnös. = Erdélyi Napló (Kolozsvár), okt. 24./
2014. január 13.
Don-kanyar: a magyar sereg a szomszédokkal való harcra készült
Mindent egybevetve hozzávetőlegesen 130 ezerre tehető a 2. magyar hadsereg csaknem egyéves keleti hadszíntéri tevékenysége során elesett, megsebesült és fogságba esett honvédek és munkaszolgálatosok száma. Mondta el Szabó Péter hadtörténész, a Don-kanyar című kötet szerzője hétfőn az MTI-nek.
Közülük 49-50 ezren estek el, s csaknem ugyanennyien is sebesültek meg. Javarészt a szovjet rádió hivatalos jelentését alapul véve 27-28 ezerre tehető a hadifoglyok száma, közülük kevesen térhettek vissza – állapította meg a történész.
A hősi halottak – akik számát javarészt az eltűntté nyilvánításokból lehet kikövetkeztetni – és a sebesültek aránya a hadsereg 1943. januári, februári visszavonulása során s az azt követő újjászervezése alatt vált megközelítően egyenlővé, az ebben az időszakban a megfagyottak magas száma, illetve a sebesültek gyors és biztonságos hazaszállításának lehetetlensége miatt. Az 1943. januári szovjet offenzíva megindulását követően a munkaszolgálatosok szenvedték el arányában a legnagyobb veszteségeket – jegyezte meg.
A történész hangsúlyozta: nem lehet pontosan tudni, hogy a sebesülten hazatérők közül hányan haltak meg itthon, mint ahogy azt sem, hogy a 27-28 ezer hadifogolyból hányan tértek haza. Utóbbiak közül legtöbben már a hadifogolytáborba szállításuk közben meghaltak, becslések szerint pedig mindössze 3-4 ezren élhették túl közülük a megpróbáltatásokat.
Szabó Péter rámutatott: „a sajtóban általában túlzott, 150-200 ezer főben meghatározott veszteségi adatok ismétlődnek", amit nem támaszt alá a hadsereg 1943. május 21-i veszteségkimutatása.
Arra is felhívta a figyelmet, hogy 1942 tavaszán küldtek ki mintegy 200 ezer katonát a Don-kanyarba, de már az év novemberében döntöttek arról, hogy kiszállítanak egy 45-50 ezres kontingenst a magyar katonák egy részének leváltására. Ez azonban éppen az 1943. január 12-i szovjet támadás időpontjával esett egybe, így azok sem jöhettek haza, akiket leváltottak volna, emiatt mintegy 250 ezres magyar hadsereggel kell számolni, ami pedig a 2. hadsereg veszteségeinek arányait csökkenti.
Szabó Péter közölte: Magyarország csak 1938-tól kezdhetett el fegyverkezni a bledi egyezmény értelmében, az visszaadta az ország fegyverkezési önállóságát, s ennek anyagi alapját a szintén 1938-as Darányi Kálmán-féle győri program adta meg. A világszerte zajló háborús készülődés miatt azonban a magyar hadsereg nemigen tudott fejlesztésekbe kezdeni, mivel a fegyvergyártás egyes technológiai eljárásait értelemszerűen nem akarták megosztani a különböző államok Magyarországgal. Kiemelte: a magyar hadsereg a revízió megvalósítására készült, ennek értelmében a szomszédos államokkal való harcokra, de semmiképpen nem távoli hadszíntereken zajló, nagyhatalmakat felvonultató háborúra készült. A legfontosabb tehát akkoriban az ország határainak védelme volt, ennélfogva a magyar honvédalakulatok fegyverzetét és felszerelését egy esetleges közép-európai hadszíntér viszonyaihoz igazították. A 2. magyar hadsereget az ország lehetőségeihez képest a legjobban igyekeztek felszerelni – állapította meg.
Beszámolt arról, a legénység mindvégig hitt abban, hogy felváltják őket és hazatérhetnek, az azonban már 1942 nyarán világossá vált, hogy a 2. magyar hadseregnek az 1942-1943-as telet is a Don-kanyarban kell töltenie. Emiatt már nyáron megkezdődtek a téli ruhagyűjtések, erre szólított fel Horthy Miklósné rádiófelhívása is 1942. augusztus közepén. Azt viszont nem lehet tudni, hogy mennyi szállítmány jutott el a magyar katonákhoz, mert szállítási nehézségekkel küzdött a magyar hadsereg, ezért rengeteg bakancs, nemezcsizma és egyéb téli felszerelés maradt kiosztatlanul. A raktárakat a visszavonuláskor felgyújtották, hogy ne kerüljenek az ellenség kezére.
A Don-kanyarban zajló harcokhoz az ország gépjárműállományának felét mozgósították, amelybe beletartoztak a polgári személyektől bevonultatott gépjárművek és országos járművek (szekerek). A 2. magyar hadsereg létszáma egyebek mellett azért is volt viszonylag nagy, mert a tüzérség fegyvereit javarészt fogatolt járművekkel szállították – fűzte hozzá.
Emlékeztetett arra: a pártállami időkben, 1959-ben Münnich Ferenc kormányfő előszavával jelent meg dokumentumgyűjtemény a 2. hadseregről, s akkoriban „nem a történészek foglalkoztak ezzel a témával". Nemeskürty Istvánnak 1972-ben jelent meg a sok kiadást megért Requiem egy hadseregért című könyve, a szerző pedig „azóta sem tágít egyetlen egy hipotézisétől sem". Ezek között szerepel, hogy a 2. hadsereget „halálba szánták rossz fegyverzettel és felszereléssel", emiatt eleve elrendeltetett a sorsa. Sára Sándor Krónika című dokumentumfilmje és az ez alapján készült Pergőtűz című mozifilmje az egykori szemtanúk elmondása alapján mutatta be az eseményeket – tette hozzá.
A hadtörténész elmondása szerint az első hiteles feldolgozások között kell megemlíteni a nyolcvanas évek második feléből Szakály Sándor forrásközlését a Hadtörténelmi Közlemények, illetve Kornis Pál Don-kanyart megjárt munkaszolgálatos két tanulmányát, de a téma új szemléletű feldolgozása a rendszerváltás után gyorsult fel igazán. A ma még élő visszaemlékezők, akik megjárták a Don-kanyart, 90-95 évesek, és egyre kevesebben vannak, így az oral historyn alapuló kutatás jelentős akadályokba ütközik.
MTI
Erdély.ma,
Mindent egybevetve hozzávetőlegesen 130 ezerre tehető a 2. magyar hadsereg csaknem egyéves keleti hadszíntéri tevékenysége során elesett, megsebesült és fogságba esett honvédek és munkaszolgálatosok száma. Mondta el Szabó Péter hadtörténész, a Don-kanyar című kötet szerzője hétfőn az MTI-nek.
Közülük 49-50 ezren estek el, s csaknem ugyanennyien is sebesültek meg. Javarészt a szovjet rádió hivatalos jelentését alapul véve 27-28 ezerre tehető a hadifoglyok száma, közülük kevesen térhettek vissza – állapította meg a történész.
A hősi halottak – akik számát javarészt az eltűntté nyilvánításokból lehet kikövetkeztetni – és a sebesültek aránya a hadsereg 1943. januári, februári visszavonulása során s az azt követő újjászervezése alatt vált megközelítően egyenlővé, az ebben az időszakban a megfagyottak magas száma, illetve a sebesültek gyors és biztonságos hazaszállításának lehetetlensége miatt. Az 1943. januári szovjet offenzíva megindulását követően a munkaszolgálatosok szenvedték el arányában a legnagyobb veszteségeket – jegyezte meg.
A történész hangsúlyozta: nem lehet pontosan tudni, hogy a sebesülten hazatérők közül hányan haltak meg itthon, mint ahogy azt sem, hogy a 27-28 ezer hadifogolyból hányan tértek haza. Utóbbiak közül legtöbben már a hadifogolytáborba szállításuk közben meghaltak, becslések szerint pedig mindössze 3-4 ezren élhették túl közülük a megpróbáltatásokat.
Szabó Péter rámutatott: „a sajtóban általában túlzott, 150-200 ezer főben meghatározott veszteségi adatok ismétlődnek", amit nem támaszt alá a hadsereg 1943. május 21-i veszteségkimutatása.
Arra is felhívta a figyelmet, hogy 1942 tavaszán küldtek ki mintegy 200 ezer katonát a Don-kanyarba, de már az év novemberében döntöttek arról, hogy kiszállítanak egy 45-50 ezres kontingenst a magyar katonák egy részének leváltására. Ez azonban éppen az 1943. január 12-i szovjet támadás időpontjával esett egybe, így azok sem jöhettek haza, akiket leváltottak volna, emiatt mintegy 250 ezres magyar hadsereggel kell számolni, ami pedig a 2. hadsereg veszteségeinek arányait csökkenti.
Szabó Péter közölte: Magyarország csak 1938-tól kezdhetett el fegyverkezni a bledi egyezmény értelmében, az visszaadta az ország fegyverkezési önállóságát, s ennek anyagi alapját a szintén 1938-as Darányi Kálmán-féle győri program adta meg. A világszerte zajló háborús készülődés miatt azonban a magyar hadsereg nemigen tudott fejlesztésekbe kezdeni, mivel a fegyvergyártás egyes technológiai eljárásait értelemszerűen nem akarták megosztani a különböző államok Magyarországgal. Kiemelte: a magyar hadsereg a revízió megvalósítására készült, ennek értelmében a szomszédos államokkal való harcokra, de semmiképpen nem távoli hadszíntereken zajló, nagyhatalmakat felvonultató háborúra készült. A legfontosabb tehát akkoriban az ország határainak védelme volt, ennélfogva a magyar honvédalakulatok fegyverzetét és felszerelését egy esetleges közép-európai hadszíntér viszonyaihoz igazították. A 2. magyar hadsereget az ország lehetőségeihez képest a legjobban igyekeztek felszerelni – állapította meg.
Beszámolt arról, a legénység mindvégig hitt abban, hogy felváltják őket és hazatérhetnek, az azonban már 1942 nyarán világossá vált, hogy a 2. magyar hadseregnek az 1942-1943-as telet is a Don-kanyarban kell töltenie. Emiatt már nyáron megkezdődtek a téli ruhagyűjtések, erre szólított fel Horthy Miklósné rádiófelhívása is 1942. augusztus közepén. Azt viszont nem lehet tudni, hogy mennyi szállítmány jutott el a magyar katonákhoz, mert szállítási nehézségekkel küzdött a magyar hadsereg, ezért rengeteg bakancs, nemezcsizma és egyéb téli felszerelés maradt kiosztatlanul. A raktárakat a visszavonuláskor felgyújtották, hogy ne kerüljenek az ellenség kezére.
A Don-kanyarban zajló harcokhoz az ország gépjárműállományának felét mozgósították, amelybe beletartoztak a polgári személyektől bevonultatott gépjárművek és országos járművek (szekerek). A 2. magyar hadsereg létszáma egyebek mellett azért is volt viszonylag nagy, mert a tüzérség fegyvereit javarészt fogatolt járművekkel szállították – fűzte hozzá.
Emlékeztetett arra: a pártállami időkben, 1959-ben Münnich Ferenc kormányfő előszavával jelent meg dokumentumgyűjtemény a 2. hadseregről, s akkoriban „nem a történészek foglalkoztak ezzel a témával". Nemeskürty Istvánnak 1972-ben jelent meg a sok kiadást megért Requiem egy hadseregért című könyve, a szerző pedig „azóta sem tágít egyetlen egy hipotézisétől sem". Ezek között szerepel, hogy a 2. hadsereget „halálba szánták rossz fegyverzettel és felszereléssel", emiatt eleve elrendeltetett a sorsa. Sára Sándor Krónika című dokumentumfilmje és az ez alapján készült Pergőtűz című mozifilmje az egykori szemtanúk elmondása alapján mutatta be az eseményeket – tette hozzá.
A hadtörténész elmondása szerint az első hiteles feldolgozások között kell megemlíteni a nyolcvanas évek második feléből Szakály Sándor forrásközlését a Hadtörténelmi Közlemények, illetve Kornis Pál Don-kanyart megjárt munkaszolgálatos két tanulmányát, de a téma új szemléletű feldolgozása a rendszerváltás után gyorsult fel igazán. A ma még élő visszaemlékezők, akik megjárták a Don-kanyart, 90-95 évesek, és egyre kevesebben vannak, így az oral historyn alapuló kutatás jelentős akadályokba ütközik.
MTI
Erdély.ma,