Búvárkodás szavak között - interjú Murvai Olga filológussal (Egyetemi tanár, 1942. október 10-én született Kolozsváron. A Babeş–Bolyai Tudományegyetemen szerzett magyar nyelv és irodalom tanári diplomát. Három éven át a Szatmár megyei Sándorhomok általános iskolájában tanított, majd a Bukaresti Tudományegyetem idegen nyelv karán, a Hungarológia Tanszéken előbb tanársegédként, majd adjunktusként, később docensként, egyetemi tanárként dolgozott. Ugyanott tanszékvezető volt, és doktorátusvezető. 2006-tól a Sapientia EMTE Marosvásárhelyen működő Műszaki és Humántudományok Karának a főállású professzora, dékánhelyettes. Kutatási területe: stilisztika, szemantika, pragmatika, kommunikációelmélet. Fontosabb kötetei: - Stilisztikai tanulmányok (1976, Bukarest) - Szöveg és jelentés (1980, Bukarest) - Mic dicţionar român–maghiar de expresii si locuţiuni (1985, Bukarest) - Magyar–román kifejezések szótára – Román magyar kifejezések szótára (2000, Budapest) - Vers-rekviem (2005, Kolozsvár) - Viseltes szavak (2006, Csíkszereda). A filológia doktora. 1998 és 2002 között Széchenyi-ösztöndíjjal Magyarországon tanított. A Magyar Szemiotikai Társaság, a Magyar Nyelvtudományi Társaság, az AESZ tagja, az MTA Kolozsvári Akadémiai Bizottsága keretében a pedagógiatudományi szakosztály megteremtője.)
„Aki azt akarja, hogy az egyetem elvégzése után azonnal el tudjon helyezkedni, s jó állása, jövedelme legyen, az nyugodtan választhatja a fordító szakot. Ugyanis okiratok fordítására mindig szükség lesz.”
Ki oltotta be önbe a nyelv szeretetét? Ki bírta rá arra, hogy a magyar nyelv szépségeivel, rejtelmeivel hivatásszerűen foglalkozzon? – Nem a szüleimtől örököltem ezt a mesterséget, ha annak lehet nevezni azt, amit űzök, hiszen a szüleim kolozsvári kereskedők voltak. Viszont a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen kiváló nyelvészeti képzést kaptunk. Az 1960-as évek végén és az 1970-es évek elején indultak be az akkoriban modernnek számító nyelvészeti irányzatok, amelyek az oktatási folyamatot is izgalmassá tették. Az egyetem jeles tanárai, főleg Szabó T. Attila és Szabó Zoltán irányt mutattak számomra. Szabó T.-nél doktoráltam. Szabó Zoltán stilisztikaprofesszor több nyelven beszélt, naprakészen követte a fent említett irányzatokat. Ő egy kis csapatot gyűjtött maga köré a doktorandusok közül. Ebből nőtt ki az ún. kolozsvári stilisztikai iskola, amelynek én is tagja volt.
Mi volt az a nóvum, ami akkor megfogta a bölcsészkaron a diákokat? Mi volt az ön doktori disszertációjának a témája? – Abban az időben egyedül Szabó T. Attilának volt doktorátusvezetési joga. Habár ő nyelvtörténész volt, minden további nélkül elfogadta, hogy én – de más is – stilisztikából doktoráljak. A szabad indirekt stílussal foglalkoztam, ami lényegében a klasszikus retorikából átmentett alakzat, az úgynevezett oratio recta libera, az impresszionista stílusig követtem ezt. Arról van szó, hogy a prózai alkotásokban a narrátor szerepe fellazul. Amikor az író anynyira azonosul a szereplőivel, hogy nem lehet tudni, kinek a szájából halljuk a kommentárt, akkor beszélünk szabad indirekt stílusról. Az impresszionista stílus szerette ezt a szövegtani megoldást.
Az egyetem elvégzése után közvetlenül Szatmár megyében tanított. Ez hogy történt? – Szatmárnémetitől 17 kilométerre, a határhoz közel, Sándorhomok nevű községben, általános iskolában tanítottam. Nagyon jó hangulat volt ott, sok fiatal tanerő gyűlt össze. Lényegében azért kerültem e félreeső településre, mert akkor már férjnél voltam, párom, Murvai László Szatmárról származott. Két tanári állásra volt szükségünk. Szatmárnémetiben laktunk, és más-más településre ingáztunk. Három évig tanítottunk, majd a férjemet felvitték Bukarestbe, az oktatási minisztériumba, én meg bekerültem az úgynevezett Országos Pedagógiai Továbbképző Intézetbe, a tantervosztályra, és onnan a Bukaresti Tudományegyetemre, a filológia karra mentem át, ami ma az idegen nyelvek kara. Harmincnégy éven át tanítottam a bukaresti egyetemen.
Kik voltak a munkatársai a magyar szakon? Már a múlt rendszer idején is jártak át oktatni magyarországi tanárok? – A diktatúra legsötétebb éveiben is volt magyar vendégtanárunk. Szerencsénkre a filológián megforduló rengeteg külföldi tanár magával hozta a legfrissebb német, angol szakirodalmat, és ezek a kötetek körbejártak. Az 1989-es fordulat úgy ért bennünket, hogy szinte teljes mértékben naprakészen ismertük a szakmai újdonságokat. Nagyon sokat dolgoztunk. Olyasmivel is foglalkoztunk, aminek semmi köze nem volt az oktatáshoz, például fordítottunk, és sokfelé hívtak bennünket tolmácsolni. Például a bukaresti magyar követség is igénybe vette a szolgálatainkat.
Ez a munka nem okozott állambiztonsági problémákat? A hatalom egyáltalán nem szerette, ha a hazai magyar értelmiségiek bejáratosak voltak a követségre. – Ezek a felkérések egy alkalomra szóltak a követség részéről, s ugyanez történt, ha írott szövegek fordításáról volt szó. A felkérések az egyetemre érkeztek, és az egyetem vezetősége megkereste a megfelelő embert. Ha a külügyi osztály engedélyezte a fordítói munkát vagy a tolmácskodást, akkor elvégeztük, ha nem, akkor az egyetem visszautasította a felkérését.
„Pártunk és kormányunk” is adott ilyen megbízásokat, onnan is jöttek felkérések? – Természetesen. Főleg akkor, ha magyarországi küldöttségek érkeztek. A hivatalos fővárosi tolmácstevékenység e körül az egyetem körül zajlott. Másokat is hívtak tolmácsolni, például újságírókat, nem csak minket. Viszont mi voltunk állandóan kéznél. Hivatalos tolmácsképzés nem létezett.
Kolozsvárról, az egyetemről jártak oda óraadó oktatók? – Egyedül Szabó Zoltán, ő kéthetente ingázott Bukarestbe. A magyarországi tanárok is szívesen jöttek, mert odahaza az előléptetések attól is függtek, hogy kinek milyen külföldi meghívásai voltak, milyen a renoméja. Igen tekintélyes kollégák fordultak meg Bukarestben: Károly Sándor nyelvész, Hopp Lajos, Gergely Gergely irodalomtörténészek és sokan mások. Négyéves időközönként váltották egymást, és olyan is akadt, aki két turnust is elvállalt.
A Babeş–Bolyai Tudománygyetem filológia kara hogyan viszonyult ehhez a bukaresti magyar tanszékhez? Nem volt közöttük rivalizálás? – Nem volt, mert különbözött a profilunk. Mi lényegében a magyart mint idegen nyelvet oktattuk és a magyar kultúrát tanítottuk nem magyar ajkú, külföldi vagy román hallgatóknak. Kolozsváron nyilvánvalóan magyar szakos tanárképzés folyt. Persze Bukarestben is voltak magyar ajkú diákok, akik azért választották azt az egyetemet, hogy a magyar nyelv és irodalom mellett valamilyen idegen nyelvi képzést is kapjanak. Tulajdonképpen mi kétszer annyit dolgoztunk, mint mások, mert másféleképpen kellett oktatni a magyar és a nem magyar ajkú diákokat, akikből külön csoportokat szerveztünk.
Tehát több mint harminc éven át tanított a bukaresti egyetemen, viszont most Marosvásárhelyen él, dolgozik. Mikor, hogyan történt a váltás? – Csak félig-meddig jöttem el a bukaresti egyetemről, hiszen az idegen nyelvek kara keretében működő Nyelv és nemzeti identitás című doktoriskolának a tagja vagyok. 2000 óta foglalkozom doktori képzéssel, és azóta nagyon sok magyar ajkú diák doktori disszertációját irányítottam. Tanítok is a doktori iskolában, tehát gyakran járok Bukarestbe, s mióta nem lakom ott, szeretem a várost. 2006-ban jöttem el részben személyi okokból. Ugyanakkor meghívást kaptam a Sapientia EMTE részéről, Marosvásárhelyre hívtak a Műszaki és Humántudományok Karra. A humánrészlegnek volt szüksége egyetemi oktatói tapasztalattal rendelkező munkatársra, aki az egyetem szervezését is átlátja. Nagyon jól érzem magamat a Sapientián. Új szakokat indítottunk be, amelyeket én találtam ki, s remélem, hogy idővel nagyon jól fognak működni.
Ilyen például a fordítói és tolmács szak. Van iránta érdeklődés? – Van, annak ellenére, hogy kizárólag tandíjköteles szak, 750 euró az éves költség. De az ötven hely így is évről évre betelik. Aki azt akarja, hogy az egyetem elvégzése után azonnal el tudjon helyezkedni, s jó állása, jövedelme legyen, az nyugodtan választhatja a fordító szakot. Ugyanis okiratok fordítására mindig szükség lesz. A hároméves képzés után bárki fordítói irodát nyithat, és akár a saját lakásából is megszervezheti az egész életét. Jövőre végez az első évfolyam. Tehát a fordítók három év után dolgozhatnak, illetve utána nyelv szakokon vagy máshol is mesterizhetnek, hiszen a mesteri képzések nyitottak. Mezőgazdasági, jogi, politikai, orvostudományi, műszaki és más szakfordítókat képezünk. Ilyen jellegű speciális képzést kapnak a hallgatók. Ők maguk döntik el, hogy mire szakosodnak. Irodalmi fordítókat nem képezünk. Ahhoz tehetség szükséges, és véleményem szerint azt nem lehet egyetemen elsajátítani.
A különböző szakterületeken léteznek-e segédeszközök, szótárak? – A legmodernebb számítógépes segédeszközökkel dolgozunk, amelyeket ingyen és bérmentve kaptunk meg egy magyarországi cégtől. Az egyetemen belül minden hallgatónk használhatja. Ez nagyon nagy dolog. A tolmácsképzés keretében kizárólag konferenciatolmácsokat fogunk képezni különböző szakterületeken, de a tolmács szak csak akkor fog működni, ha a mesterképzésre is megkapjuk az engedélyt. Közben szinkrontolmácsoló gépekhez is hozzájutottunk. Ezek segítségével a diákok ízelítőt kaphatnak a mesterségből.
1985-ben ön is kiadott egy román–magyar szótárt. – Ez kifejezések szótára. Annak idején a saját diákjaink számára készült, belső használatra. Bizonyára mindenki tapasztalta, hogy ha nem ismer eléggé egy idegen nyelvet, akkor a legkomolyabb gondot a kifejezések, a közmondások, a szóviccek megértése okozza, viszont éppen ezek adják meg mindenféle társalgásnak a sava-borsát. Ezek félremagyarázása, félreértése miatt néha kínos helyzetbe kerülhetünk. Egyszer én is ilyen helyzetbe keveredtem, és akkor határoztam el, hogy elkezdem gyűjteni a sajátos, gyakran előforduló román kifejezéseket. Azóta 2000-ben egy magyarországi kiadó megjelentette két kötetben ennek a bővített változatát román–magyar, illetve magyar–román kifejezések szótáraként.
Kutatási területei a stilisztika, a szemantika, a pragmatika és a kommunikációelmélet. Mit kell tudni a pragmatikáról? – Azt jelenti, hogy a beszédet visszahelyezzük abba a környezetbe, ahol elhangzik. Ha azt mondom, hogy igen, ez egy kijelentés. Ha a házasságkötő teremben hangzik el, az egy olyan beszédszituáció, ami a további eseményeket befolyásolja, kihat rájuk. Vagyis olyan beszédszituáció, amivel beleavatkozunk a környezetünk, a világ dolgaiba. A házasságkötő előtt ezt az igent nem lehet kérdő formában mondani. Tehát a pragmatika annak elemzése, hogy miként hatunk a környezetünkre azzal, hogy kimondunk valamit: igen, nem, bocsánat stb. Érdekes egyébként, hogy mi, magyarok felszólító módban kérünk bocsánatot még a Jóistentől is: „Bocsásd meg a mi vétkeinket!” Az is érdekes, hogy mi, magyarok általában nem mondunk kategorikusan nemet, hanem kifogásokat keresünk visszautasításkor.
Milyen témákkal foglalkoztak a doktorandusai? Általában ők választottak témát, vagy ön bízott rájuk különböző kutatási feladatokat? – Az én témaköröm – nyelv és nemzeti identitás – nagyon tág terület, igen sok minden belefér. Azt szeretem, ha a hallgató jön témával, viszont ha megkér, akkor esetleg együtt keresünk témát. Szerettem volna a kommunikáció felé elmenni, ezért örvendtem annak, hogy az egyik kiváló doktorandusom, Gászpor Réka a reklámnyelvvel foglalkozott. Ő most szintén a Sapientia EMTE-n tanít. Az első védés a latin–magyar kétnyelvűség a középkori dokumentumokban témakörhöz kapcsolódott, egy Maria Dragomir nevű levéltáros hölgy készítette, aki magyarul is tud, és igen nagy sikere volt. 2005-ig nyolc évig tartott a doktorira való felkészülés, most, a bolognai folyamat életbelépése óta már csak hároméves a doktori képzés. A két tévészerkesztő, Simonffy Katalin és Kós Anna doktori disszertációja immár kötet formájában is hozzáférhető. Simonffy Képnyelv, szónyelv című dolgozata főképpen azzal foglalkozik, hogy az, amit a képen látunk, hogyan adható vissza szavakkal, illetve, hogy visszaadható-e szavakkal az, amit látunk. Kós Anna tanulmánya Nyelvhasználat és politikai kommunikáció címen látott napvilágot, és tulajdonképpen az erdélyi politikai diskurzus röntgenképe.
Máthé Éva. Krónika (Kolozsvár)

Pösze és raccsoló sajtó
Nagyítólencse alatt az audiovizuális média nyelvhasználati sajátosságai
A romániai magyar nyelvű audiovizuális műsorok nyelvhasználati sajátosságait vizsgáló felmérést mutattak be tegnap Marosvásárhelyen. A szakemberek a felmérés által az elektronikus média nyelvhasználatán szeretnének javítani.
A Sapientia–Erdélyi Magyar Tudományegyetem és a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem kommunikáció szakos tanárainak és diákjainak együttműködésével készített felmérést mutatott be tegnap Marosvásárhelyen Murvai Olga egyetemi tanár, Szász Attila, az audiovizuális tanács tagja és Karácsonyi Zsigmond, a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete (MÚRE) elnöke.
„Az volt a célunk, hogy megvizsgáljuk a mintaanyagokon, a riporterek és hivatásos beszélők mennyire tartják be a regionális köznyelvi normát, melyek azok a nyelvhelyességi kritériumok, amelyeket nem követnek, és ez az egészséges nyelvérzék számára zavaró” – foglalta össze a felmérés célját Murvai Olga. Mint elmondta, a romániai magyar elektronikus médiatermékek monitorizálása november 15-én indult, a megfigyelés két nagy részre oszlott: a partiumi rádiókat és televíziókat a kolozsvári szakemberek, míg a marosvásárhelyi megfigyelők a „keleti részt” követték figyelemmel.
„Nem jelentés, hanem felmérés”
„Nem jelentés ez, hanem felmérés” – hívta fel a figyelmet Murvai. – Nem hibákat vadásztunk, hanem azokat a jelenségeket néztük, amelyek a kommunikációt zavarják”. A Sapientia–EMTE tanára a sajtótájékoztatón többször is hangsúlyozta, nem személyeskedésről van szó, senkit nem akarnak ezzel megsérteni vagy kipellengérezni, csupán a nyelv helyes használatára akarják rávezetni a sugárzott média munkatársait.
Római vagy „romai”? Volt vagy „vót”?
„Nem mindegy az, ha a rádióban a római helyett „romait” mond a műsorvezető, vagy a volt helyett a rövidebb és helytelen „vót” szót használja” – hozta fel példaként Murvai. Általános jelenségként említette az audiovizuális médiában dolgozók pöszeségét és a raccsolást, valamint a különböző kiejtésbeli rendellenességeket.
„Egyre jobban elterjed ebben a térségben az a mezőségi nyelvjárási sajátosság, amely a rövid és hosszú magánhangzókat és mássalhangzókat helytelenül használja, de hasonlóképpen nagy teret hódít a tipikus Maros-menti jellegzetesség, az „a”-zás is” – figyelmeztetett a leggyakoribb típushibákra Murvai Olga. Szász Attila előzménytelennek nevezte a tanulmány létrejöttét.
„Nem a bírságolás a célunk ezzel, és nem is a kritizálás, hanem az elektronikus médiában használt nyelv hatékonyabbá tétele” – magyarázta a CNA tagja. Karácsonyi Zsigmond szerint érthető az elektronikus újságírókat ért számos kritika, ugyanis sokat ront a színvonalon az, ha a rádióban és tévében használt nyelv az élő beszédet képezi le. Emlékeztetett arra, hogy az utóbbi időben egyre több figyelem jutott az elektronikus médiában dolgozó újságíróknak, a szakma nemcsak figyelt rájuk, de képzési lehetőségeket is biztosított számukra.
Antal Erika, Új Magyar Szó (Bukarest)

Rádió, televízió: megfigyelés alatt a beszélt nyelv
Szakemberek készítettek felmérést a magyar média nyelvi sajátosságairól
A romániai magyar nyelvű audiovizuális műsorok nyelvhasználati sajátosságainak feltérképezését célzó, 2010 novemberében végzett felmérés tanulságait összegezte tegnap délben a Minerva Kulturális Egyesület székházában tartott szakmai beszélgetésen Szász Attila, az Országos Audiovizuális Bizottság (CNA) alelnöke, illetve Murvai Olga, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem (EMTE) tanára, dékánhelyettese és Vincze Hanna Orsolya, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Kommunikáció és Közkapcsolatok tanszékének adjunktusa, akik kutatáskoordinátorok szerepét töltötték be. A temesvári, nagyváradi, szatmárnémeti, kolozsvári, marosvásárhelyi, csíkszeredai és bukaresti audiovizuális médiumokra összpontosító felmérés azt vizsgálta, hogy a riporterek, műsorvezetők mennyire tartják be a regionális köznyelvi normát, és melyek azok a nyelvhelyességi kritériumok, amelyeknek hiánya zavaró az egészséges nyelvérzék számára.
A kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) és a Sapientia EMTE média és kommunikáció szakos oktatóinak és kutatóinak közreműködésével megvalósított, a Communitas Alapítvány által támogatott projektben a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete (MÚRE) mellett partnerként vett részt a CNA alelnöke, Szász Attila is, aki kiemelte: a felmérés nem bíráló jelleggel készült, és nyilván bizottsági bírságolást sem eredményez, elsődleges célja volt ellenben a megfelelő nyelvhasználat szükségességének a médiaorgánumok általi tudatosítása.
– Ez egy előzetes módszertani egyeztetést feltételező, a 2010. november 15 és 30. közötti időszakból begyűjtött hanganyagokat vizsgáló próbafelmérés volt, így valamennyi górcső alá vett médiaorgánumnak jeleztük mintavételi szándékunkat – magyarázta Murvai Olga, hozzáfűzve: a soron következő felmérés esetében az értesítés elmarad. A kutatást végző szakemberek mindenekelőtt azonosították a megértést befolyásoló, kommunikációs zavarokat keltő nyelvhasználati megnyilvánulásokat, valamint rangsorolták a regionális köznyelvben sem elfogadható sajátosságokat – hangsúlyozta.
Az elektronikus média hír- és beszélgető-műsoraira, s kizárólag az adott intézmény alkalmazottainak beszédére irányuló vizsgálat hangképzési, lexikológiai, mondat-, és szövegalkotási szempontokat vett figyelembe. Főként Erdély területét érintő kutatásról lévén szó, a köznyelv kategóriájától elkülönítették a regionális köznyelv fogalmát, amely kismértékű alak- és mondattani eltérést is mutathat a táji hagyományoknak megfelelően. Mindemellett a köznyelv nemcsak nyelvjárásokkal érintkezik közvetlenebbül, hanem a román nyelvvel is, így a nyelvhasználati szabályokat még rugalmasabban kellett felfogni – magyarázta. A tanulmány nem hibalajstromként készült: a vizsgált médiaszervek legnagyobbrészt hasznosnak minősítették a már zavaróan szembetűnő nyelvi rendellenességekre figyelmeztető jelentést – tette hozzá.
A felmérés nyomán körvonalazódott, hogy a média- és kommunikációs szakképzésben milyen kérdéskörökre ajánlatos hangsúlyt fektetni. Valószínűsítették, hogy a beszélt nyelv és a média nyelve kölcsönösen befolyásolja egymást. A médiának, ilyenképpen, tudatában kell lennie, hogy bizonyos köznyelvi jelenségeket felerősíthet – hangsúlyozta Vincze Orsolya. A szakember különbséget tett közszolgálati és a kereskedelmi médiának a beszélt nyelvhez való viszonyulásában: előbbi olyannyira figyel a helyes nyelvhasználatra, hogy adott esetben túlkorrigál, utóbbi pedig az „utcai” köznyelvet használja, és ezáltal felerősít olyan nyelvi jelenségeket (például a szlenget), amely az eredeti karikatúrájaként hangzik. Továbbá a nyugat-erdélyi média jellemző módon a magyarországi médiából kölcsönzi hangsúlyát, hanglejtését, névelőhasználatát, szófordulatait – részletezte.
Típushibának minősült egyébként a magán-, és a mássalhangzók időtartamának kitartása, illetve ki nem tartása, a határozóragok felcserélése, bizonyos ragok más ragok hátrányára való terjedése, a képzavaros szószerkezetek használata, különösen azokban a műsorokban, amelyek a beszélt nyelv követésére törekednek – magyarázta Vincze Orsolya. Hozzátette: a tervek szerint a felmérés legalább egy-két éven át folytatódik, és négy-öt további jelentés megfelelő alapot szolgáltathat egyfajta kézikönyv összeállításához is.
Vincze Orsolya elmondta: a vizsgálatot a romániai magyar írott sajtóra is kiterjesztenék, ez esetben a nyelvi normákkal való összehasonlítás egyértelműen könnyebb volna, ellenben a vállalkozás jelentős emberi erőforrások bevetését igényelné. A médiatípusok között egyébként az online média „fehér foltnak” minősül: nem tartozik sem a MÚRE, sem a CNA szabványrendszere alá – tette hozzá Szász Attila.
A Kolozsvári Akadémiai Bizottság (KAB) keretében működő Média- és Kommunikációtudományi Szakbizottság berkeiben egyébként már jó ideje felvetődött egy médiakutató központ létrehozásának ötlete – mondta lapunknak Kádár Magor, a BBTE Kommunikáció és Közkapcsolatok tanszékének oktatója, aki programszervezőként tevékenykedett a felmérésben. A vizsgálat során kiemelten jó volt az együttműködés a kolozsvári és a nyugat-erdélyi médiaszervekkel – emelte ki. Kádár Magor úgy vélte: a felmérés eredményei különösen hasznos eszközként szolgálnak majd az egyetemi képzésben.
ZAY ÉVA , Szabadság (Kolozsvár)

Nyelvünk használata a rádióban és televízióban
Kolozsvár – Szakmai beszélgetés mennyire tartózik a nagyközönségre vitatható. De jelen esetben ennek a szakmai beszélgetésnek több vonzata van, mely a hallgató számára már fellebbenthet bizonyos dolgokat, melyekről jó tudni neki is, mint egyszerű fogyasztónak.
Kolozsváron, második alkalommal, tartották meg azt a tudományos beszámolót, ami az audiovizuális médiában dogozók munkásságát, ismerteti. A Communitas Alapítvány támogatásával, valamint a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem (Sapientia EMTE) és a Babeş- Bolyai Tudományegyetem (BBTE) kommunikáció szakos tanárainak és diákjainak együttműködésével elkészült az első romániai magyar nyelvű audiovizuális műsorok nyelvhasználati sajátosságait vizsgáló médiajelentés. Tehát a képi nyelvről ez esetben nem volt szó. A jelentést 2011. február 21-én mutatták be Marosvásárhelyen.
Kolozsváron, ennek a bemutatására a Minerva Egyesület székházába került sor, melyen jelen voltak a felszólalás sorrendjében: Szász Attila, az Országos Audiovizuális Tanács tagja. Dr. Murvai Olga Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem professzora, a programfelelős, és dr. Vincze Hanna Orsolya, a Babeş- Bolyai Tudományegyetem, Politika-, Közigazgatás- és Kommunikációtudományi Kar, Kommunikáció és Közkapcsolatok Tanszék adjunktusa. A Kolozsvári Akadémiai Bizottság Média- és Kommunikációtudományi Szakbizottságának elnöke (2010-től) a program vezetője. Szász Attila felvezető beszédében először is tisztázta, ennek a felmérésnek a szándéka nem büntető jellegű. A következtések tulajdonképpen javító szándékkal kerülnek megbeszélésre, melyből a megvizsgált intézmények munkatársai, a következetéseket vonhatnak le. Senkit nem akarnak kioktatni, vagy megbüntetni. De egy létező jelenségre föltétlenül felhívják a figyelmet, hogyan történik az anyanyelv helyes használata az általuk vizsgált intézményekben.
Dr. Murvai Olga háta mögött hatalmas tapasztalat halmozódott fel. Ismertette azokat a szándékokat, melyeket Péntek János, a BBTE nyelvtudomány professzora fogalmazott meg az általa alakított és vezetett Kolozsvári Akadémiai Bizottság egyik ülésén. Az intézmény egyik célja: „…óvni kívánja a közösséget az áltudományos nézetektől, a dilettantizmustól és provincializmustól, amely mindig fokozottabban veszélyezteti a peremrégiókat.”
Köztudott a kisebbségben élők anyanyelvének állandó kopása, romlása, idegen szavak használatának növekedése, melyet a globalizáció is elősegít. Az élő nyelvhasználatot talán a beszélt sajtóban lehet a legérzékletesebben lemérni. Ebből kiindulva a vizsgálati szándékot bejelentették minden olyan médiának, amelyet megvizsgálni szándékoztak. Majd 2010. november 15. és 30-ik közti időszakból bekértek a sugárzott anyagokból a rögzítéseket. Ugyanakkor jelezték, a következő felmérések alkalmával az ilyen fajta felmérés kiértesítése, elmarad. (Ami szerintünk azt jelenti, azok fognak rögzíteni, és elemezni, akik felmérésre szánják el magukat. Ugyanakkor azt is jelenti, a most elhangzottakat illik figyelembe venni.) Tisztázta azt is, milyen szempontokat fognak továbbra is figyelembe venni a felmérések alkalmával.
A megfogalmazódott tanulmányt ne vegyék az érintettek hiba lajstromnak. A felmérést végzők önkéntességi alapon dolgoztak, szabad idejüket feláldozva egy nemes cél érdekében. A végső, távlati szándék a kutatási eredmények könyvformájában való megjelenítése, amit pályázati alapból szándékoznak megvalósítani.
Dr. Vincze Hanna Orsolya a köznyelv és a média nyelv közötti összefüggésekről tartott kiselőadást, melyben a szakember elvárásait is ismertette. Megkülönböztetve a közmédia és a kereskedelmi média közötti nyelvhasználatot. Jelezvén azt is, hogy azon országrészek médiája, mely az ország nyugati felében működnek, mennyire jobban figyelembe veszik a szomszéd országból beérkező hatásokat. (Kimondatlanul is jelezve a környezet hatását a nyelvhasználat alkalmával). A szórványban élők, sokkal több kísértésnek kell, ellenálljanak. Míg a tömb magyarság bizonyos része a dialektusoktól sem mentes. Szerinte az ilyen felmérés hosszabb távú kell, legyen legalább, minimum, két éves, és többször megismételt ahhoz, hogy a kívánt hatást elérje. Ebben az időben jobban bekapcsolódhatnak azok a civil szervezetek, melyek a nyelvápolást tartják feladatuknak, és ha ezt sikerül jól összehangolni, akkor az eredmények jelzik helyes, vagy helytelen úton járnak. Ez a megnyilvánulás, melyet a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete pályázott meg, a média, mint szakma számára rendkívül hasznos lehet. Az idővel való haladás csak előnyt jelenthet minden médiában tevékenykedő egyén számára.
Csomafáy Ferenc, erdon.ro

Ráncba szednék a hiperlatívuszokban beszélő sajtót
Egy felmérés szerint hol "túl helyes", hol igénytelen az erdélyi magyar elektronikus média nyelvhasználata. A magyarországi beszédstílus sincs rá túl jó hatással.
Igénytelen fogalmazás, hibás kiejtés, vagy éppen ellenkezőleg: túlkorrigáltság jellemzi a romániai magyar rádió- vagy televíziók híradóiban és beszélgetőműsoraiban elhangzó beszédet – derült ki abból a felmérésből, amelyet november 15. és december 1. között a Sapientia Egyetem és a Babes-Bolyai Tudományegyetem oktatói bonyolítottak le az Audiovizuális Tanács (CNA) illetve a Román Akadémia támogatásával. A felmérés során nyolc Kolozsváron és három Marosvásárhelyen tanító egyetemi oktató mintegy 90 órát kitevő hanganyagot másodpercenként elemzett ki, és táblázatba vezette be a hallott rendellenességeket. A projektet ma Kolozsváron Murvai Olga, a Sapientia EMTE munkatársa, Vincze Hanna Orsolya, a BBTE egyetemi adjunktusa és Szász Attila, az Audiovizuális Tanács tagja mutatta be.
Murvai elmondta, első lépésként tájékoztatták az elektronikus sajtó vezetőit a projektről, akik az esetek 98%-ában rábólintottak az együttműködési felkérésre. Néhány esetben a megkeresettek elzárkóztak, noha – mint Murvai hangsúlyozta – a felmérés révén nem bűnbakokat kerestek, nem stigmatizálásra törekedtek, szankciókra pedig senki sem számíthat: a magyar szakos képzettséggel rendelkező szakemberek által levezényelt projekt célja ráébreszteni a médiában dolgozókat a nyelvi tudatosságra. A Communitas Alapítvány oldalára felkerült jelentést minden sajtós saját okulására tanulmányozhatja, hiszen – bár neveket nem tartalmaz a dokumentum – a sajtóorgánumok neve, illetve az adás időpontja szerepel a táblázatban, így a monitorizáltak viszonylag könnyen magukra ismerhetnek.
Vincze Orsolya elmondta, míg a vásárhelyiek a Kolozsvártól keletre és délkeletre eső elektronikus médiaorgánumokat vizsgálták, a 8 fős kolozsvári csapat a városban sugárzott és Kolozsvártól nyugatabbra eső rádió- és tévéadásokra koncentrált. A következtetések szerint inkább a közszolgálati média törekszik a szabatos fogalmazásra, vigyáz a nyelvi higiéniára. Ezért néha túlzásokba esik, hajlamos túlkorrigálni: volt példa arra, hogy a „kincstár” szót „kintstár”-nak ejtette a műsorvezető, mert úgy gondolta, hogy így „helyesebb”. Vincze továbbá azt a kérdést járta körül, hogy milyen viszonyban van az elektronikus médiában használatos nyelvezet a beszélt nyelvvel. Arra a következtetésre jutott, hogy valószínűleg körkörös a viszony: megtörténhet, hogy a rádió átvesz egy, a köznyelvben megjelenő helytelen kifejezést, és ezzel legitimálja a használatát. Elmondta, megesett, hogy a rádióban „szuperlatívusz” helyett a köznyelvben megjelenő „hiperlatívusz” szót használták, és a téves szó elterjedhet. Vincze a kereskedelmi rádiókról úgy vélekedett, ezek megpróbálnak közel kerülni a hallgatóikhoz, és ezért egy közvetlenebb, utcán beszélt stílust tesznek magukévá. Kiderült, a nyugat-erdélyi kereskedelmi rádiók nyelvezete esetében érzékelhető a magyarországi rádiók nyelvhasználata: elmaradnak egyeztetések, például az „Ezekben az esetekben” helyett „Ez esetekben”-t mondanak a rádiósok. Ezt a beszédstílust nem a sajtós találja ki, hanem csak felerősíti a köznyelvben hallottakat.
Murvai Olga szerint egy generációs probléma is tetten érhető, ugyanis az idősebb, még aktív, nyelvi képzettséggel rendelkező generációk, illetve a kereskedelmi adók fiatal, mobilis, de nyelvhasználat szempontjából igénytelenebb munkatársai munkájának minősége között érezhető a különbség. Gyakori az olyan eset is, amikor a hírügynökség anyagait módosítás nélkül olvassák be a rádióba, bár ezek a tudósítások nem tesznek eleget a rádiós szövegszerkesztés elveinek. A felmérés készítői szerint ez a monitorizálás első lépésként képzelhető el, ami korántsem elég következtetések levonására: ehhez legalább 5-6 ilyen felmérésre lenne szükség. Ezeket az elkövetkező másfél-két évben szándékoznak megvalósítani annak érdekében, hogy tisztább képet kapjanak a romániai magyar sajtó nyelvhasználatáról.
K. M. , Transindex

Gyászhír
A sors kegyetlen végzése folytán dr. MURVAI OLGA, a marosvásárhelyi Sapientia Tudományegyetem dékánhelyettese és a bukaresti Tudományegyetem doktor-iskolájának professzora, életének hetvenedik esztendejében befejezte földi pályafutását. Temetése 2011. november 2-án, ma 13 órakor a marosvásárhelyi református temetőben. Nyugodjék békében! A GYÁSZOLÓ CSALÁD. (5)
Murvai Olga /Kolozsvár, 1942. október 10. – Marosv. sárhely, 2011. október 30./
Szabadság (Kolozsvár)

Murvai Olga emlékére
Október végén, hatvankilenc éves korában elhunyt Murvai Olga nyelvész, egyetemi tanár; Marosvásárhelyen helyezték végső nyugalomra 2011. november 2-án.
Az ismert szakember és pedagógus 1942. október 10-én született Kolozsváron. 1965-ben diplomázott magyar nyelv és irodalom szakon szülővárosában, a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen. 1977-ben a filológiatudomány doktora lett.
1972-től tanított, több mint harminc évig, a Bukaresti Tudományegyetem Idegen Nyelvek és Irodalmak Karának Hungarológia Tanszékén, előbb tanársegédként, majd adjunktusként, később docensként, egyetemi tanárként. Ugyanott tanszékvezető (a 90-es évek közepén) és doktorátusvezető volt. 2006-tól a Sapientia EMTE Marosvásárhelyen működő Műszaki és Humántudományok Karának főállású professzora, dékánhelyettese volt.
Kutatási területe: stilisztika, szemantika, pragmatika, kommunikációelmélet. Murvai Olga fontosabb kötetei: Stilisztikai tanulmányok (Kriterion, Bukarest, 1977), Irodalomszemiotikai tanulmányok (Kriterion, Bukarest, 1979), Szöveg és jelentés (Kriterion, Bukarest, 1980), Magyar–román kifejezések szótára – Román–magyar kifejezések szótára (Sprinter, Budapest, 2000), Vers-rekviem (Kriterion, Kolozsvár, 2005), Viseltes szavak (Pallas-Akadémia, Csíkszereda, 2006).
1998 és 2002 között Széchenyi-ösztöndíjjal Magyarországon tanított. Tagja volt a Magyar Szemiotikai Társaságnak, a Nemzetközi Magyar Filológiai Társaságnak, a Magyar Nyelvtudományi Társaságnak, az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetségének, de az ő nevéhez fűződik a Kolozsvári Akadémiai Bizottság keretében működő pedagógiatudományi szakosztály létrejötte is.
Pályatársak búcsúszavai
Nehéz róla beszélni. A testet magába záró koporsó a tevékeny élet nyomasztó hiányára figyelmeztet. Mit tehetünk? „Viseltes” szavakba kapaszkodunk, mert Ő hitt a szavak megtartó erejében. Viseltes szavakkal idézzük fel az életút mozzanatait, nem azokat, amelyeket a lexikonok rögzítenek, hanem azokat, amelyek emberi arcát villantják fel.
Előttünk áll a körültekintő gonddal nevelő tanár, akinek szeme szigorúan villan szemüvege mögül a helyesírási hibát elkövető diákra, aki arra biztatja a hallgatókat, hogy érdemes birkózni a nyelvvel a pontos és árnyalt önkifejezés érdekében; a tanítóképzők számára magyar nyelvtankönyvet szerkesztő nyelvész, aki fontosnak tartotta, hogy az anyanyelv működési szabályait ismerő és értő tanítók neveljék a kisiskolásokat.
Retorikai és stilisztikai gyakorlataival kézen fogva vezette a diákot a nyelv végtelen gazdagságát felfedező úton, így váltak szemináriumai a nyelvi nevelés műhelyévé. Műelemzéseivel „szemüvegeket” készített a nyelvközösség tagjainak, hogy bevezesse őket a szépirodalom „teremtett világ”-ába, hogy megtanítsa őket látni és felismerni a közvetített művészi igazságot.
Jelképes, hogy utolsó jelentős alkotása a Vers-rekviem, Kányádi Sándor Halottak napja Bécsben című poémájáról írt kismonográfiája. A gyászolóknak vigasz, mert az alkotás meghosszabbított élet. A rekviem az élők fohásza a halottért: „Örök nyugodalmat adj nekik, Uram...”, és üzenet, amely figyelmeztet az emlékezés közösséget formáló, közösséget megtartó erejére. A mi feladatunk most már felépíteni emlékét tiszta, becsületes és fájdalmat enyhítő „párnás” szavakból, „Mert a legárvább, akinek / még halottai sincsenek”. (A Sapientia EMTE munkaközössége nevében: dr. Pletl Rita egyetemi előadótanár, a Humántudományok Tanszék vezetője)
Péntek János írt Kolozsvárról, hogy meghalt Murvai Olga nyelvész, egyetemi tanár, ma temetik Marosvásárhelyen. Murvai Olgában nemcsak a kollégát, de szerzőtársamat is gyászolom, hiszen van egy közös könyvünk, A szövegek szövésmintái (Kolozsvár, 2002). Az 1990-es évektől sokat jött Budapestre, segítettem neki néha az adminisztrációban, ő pedig tartott vendégelőadásokat a Mai magyar nyelvi tanszéken szövegtanból, pragmatikából, verbális agresszióból, számos érdekes elemzést mutatott be a Magyar Szemiotikai Társaságban.
Amikor Bukarestben jártam, ő mutatta meg nekem a várost. Nemrég Marosvásárhelyre költöztek, az ottani egyetemre került, többször hívott, menjek. Mindig halasztottam, nem volt jó az időpont. Tavaly megállapodtunk abban, hogy most már mindenképpen megyek. Sajnos, ez most már végleg elmarad. Egy nagyon kedves kollégát gyászolunk, Isten nyugosztalja. (Dr. Balázs Géza nyelvész, néprajzkutató egyetemi tanárnak, az ELTE BTK Mai Magyar Nyelvi Tanszéke vezetőjének 2011. november 2-i bejegyzése honlapján)
Murvai Olga /Kolozsvár, 1942. október 10. – Marosvásárhely, 2011. október 30./
Új Magyar Szó (Bukarest)

Eredmények és tiszteleti tagság az EME-közgyűlésen
Közgyűlést tartott szombaton délelőtt a Protestáns Teológiai Intézetben az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME). Sipos Gábor elnök beszámolójában elmondta: az intézmény 2011-ben átlagos évet zárt, tevékenységük nem ütközött akadályokba, ugyanakkor több kiemelkedő eredményt mondhatnak magukénak. A kolozsvári magyar főkonzulátus részéről Papp Róbert konzul Répás Zsuzsanna nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkár üzenetét továbbította, aki kormánya további támogatásáról biztosította az EME-t. Tóth Pál Péter, az MTA Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottság kurátora Kocsis Károly bizottsági elnök és Pálinkás József akadémiai elnök jókívánságait tolmácsolta. Hegedüs Csilla miniszteri tanácsos Kelemen Hunor művelődésügyi miniszter, RMDSZ-elnök üdvözletét olvasta fel.
A közgyűlés részvevői egyperces néma felállással adóztak az elmúlt évben elhunyt tagtársaik (Szabó György, Gyimesi Éva, Maros Dezső, Müller Ádám, Murvai Olga, Bege Antal) emlékének. Bitay Enikő főtitkár ismertette a 2011-es évre szóló jelentést, amelyben kitért arra, hogy bővült tevékenységi körük: 32 kutatói programot teljesítettek, 24 kötetet jelentettek meg, 79 rendezvénynek és 15 könyvbemutatónak voltak a házigazdái stb. Az idei munkatervben 65 rendezvény és 17 kötet kiadása szerepel. Sipos Gábor EME-elnök szerint a 2011-es év legkiemelkedőbb eseményei a következők voltak: felavatták az Erdélyi Digitális Adattárat, társszervezőként vették ki részüket a kolozsvári hungarológiai kongresszusból, megfelelő szintű könyvkiadási akkreditációt szereztek.
Ezt követően elhangzott a gazdasági-pénzügyi, az ellenőri és a jogtanácsosi jelentés, majd ingatlanügyek kerültek terítékre. A közgyűlés elfogadta az egykori főtitkár, Müller Ádám hagyatékát, amely könyvtáron és kéziratgyűjteményen kívül a Jókai utca 14. szám alatt egy 220 négyzetméteres, teljesen bebútorozott, részben műemléklakásból áll. Ebben a kérdésben már beindult a jogi eljárás. A Kőkert/Haşdeu utcai Jordáky-háznak negyedrésze az EME tulajdona, de jelenleg 50 négyzetméterrel többet használ, amit meg kell vásárolni. Erre egy adomány, Szilágysomlyó központjában fekvő 240 négyzetméteres nyaraló eladása teremthet anyagi fedezetet. A közgyűlés felhatalmazta az elnökséget, hogy megfelelő időben tegyen lépéseket az ingatlan értékesítésére.
Három személynek ítéltek oda tiszteleti tagsági címet. Egyed Ákos az erdélyi történettudomány területén végzett sok évtizedes kutatómunkája és az egyesület elnökeként kifejtett áldozatos tudományszervezési tevékenysége elismeréseképpen részesült ebben a kitüntetésben (laudációt mondott Sipos Gábor). Gyenge Csaba a műszaki tudományok területén sok éven át végzett tudományos munkájáért és az EME Műszaki Szakosztályában kifejtett tevékenységét kapta meg a címet (laudálta Pálffy Károly). Jakab Sámuel pedig az agrártudományi szakosztályban kifejtett szervezőmunkájával vívta ki tiszteleti tagságát (laudációt mondott Farkas Zoltán).
A működési szabályzat értelmében titkos választással megújították a választmány egyharmadát, a következő személyek kerültek be: Csomortáni Magdolna, Gaal György és Pál Judit (1. szakosztály), Veress Erzsébet és Bartók Katalin (2. szakosztály), Bódizs György, Nagy Előd és Széman Péter (3. szakosztály), Kokoly Zsolt (4. szakosztály).
Ö. I. B. Szabadság (Kolozsvár)

Mesterek és barátok
Olvastatókönyvnek nevezi Borcsa János új kötetét (Értékkeresők – értékalkotók. Kritikák, portrék, tanulmányok. Kriterion Könyvkiadó Kolozsvár, 2012.) Váry O. Péter a Háromszékben közölt recenziójában. (2012. június 30.)
Borcsa könyve első ciklusának a beszédes Mesterek címet adta. Akikről könyveik kapcsán ír (a közlés rendjében): Beke György, Cs. Gyimesi Éva, Fábián Ernő, Jancsik Pál, Kántor Lajos, Murvai Olga, Király László, Láng Gusztáv, Méliusz József, Molter Károly, Pomogáts Béla. A második a szintén sokatmondó Barátok címet viseli, benne az idejekorán eltávozott Boér Géza mellett olyan kortárs szerzőket „olvastat” Borcsa tanár úr, mint (ugyancsak a közlés rendjében) Bogdán László, Bölöni Domokos, Cseke Péter, Egyed Emese, Fekete Vince, Ferenczes István, Kovács András Ferenc, Markó Béla, Nagy Attila, Tompa Andrea.
Mazsolázzunk ezekből a szövegekből! Cs. Gyimesi Éva Szem a láncban. Bevezetés a szekusdossziék hermeneutikájába című könyve kapcsán ezt olvassuk: „Az állambiztonsági gépezetnek a működését, illetve a diktatúrának az egyes ember mindennapjaiban való jelenlétét szemléltetik a kötetben közölt állambiztonsági dokumentumok, s beilleszthetők azon történelmi források közé, amelyek a kommunizmus utolsó tíz-tizenöt évének társadalmi és nemzetiségi elnyomását, valamint az ellenállás különböző, egyéni és kollektív formáit tükrözik Romániában. A tudományt szolgálja ilyen tekintetben a Szem a láncban, de egyúttal erdélyi-romániai társadalmunk erkölcsi-szellemi megújulásához is hozzájárulhat, ahhoz a történelmi tisztánlátáshoz, amely esetleg megóvhat az új demokráciák és a globalizmus nem kevésbé súlyos provokációitól, mint amilyenek elé a letűnt totalitárius rendszerek állították az egyént és a közösségeket az utóbbi ötven-hatvan évben.” Fábián Ernőről megállapítja, hogy „már 1984-ben tisztázta a maga számára – amit nem sokkal később néhány neves írástudó társával meg is valósítanak –: a pártállami keretek és nyilvánosság helyett egy titkos, föld alatti fórumot és nyilvánosságot kell választania, hogy szabadon megnyilvánulhasson. Ez volt számára a Limes-kör 1985–1986-ban. ‘Egyszer s mindenkorra le kell számolni azzal az illúzióval – írta 1984-ben –, hogy egy monolitikus politikai rendszerben el lehet valamit érni érveléssel, a tények és a gondolkodás bizonyító erejével. Az utak elválnak egymástól. Választani kell az eszközlét és a szabad gondolkodás között. Ha valaki a szabad gondolkodást választja, ez a magatartásában, viselkedésében kell megnyilatkozzon, a példaadás erkölcsében.’ (78.) Egy tartalmas írástudói élet végső üzenetének is tekinthető az idézett naplóbejegyzés.” Ferenczes István költői szerepjátékáról ekként vélekedik a szerző: „…nemcsak Esteban Zazpi De Vascos Y Aitzgorri fiktív költő verseit alkotja meg, de hozzájuk egy életrajzot és szellemi portrét is felvázol a kötetet bevezető és záró részben (Prológus helyett, Epilógus helyett), valamint a versek egy részéhez kapcsolódó kommentárokban és lábjegyzetekben, s e létrehozott modell révén egy saját lehetséges pályaalakulást is meglebegtet, illetve szellemi kalandjait is szemlélteti, éppen kétszáz évvel korábbi időbe (1746 hősének feltételezett születési éve, ő maga pedig 1945-ben született) helyezve azt. Így, a koramodernségbe helyezett idegen és távoli költőben mutatja meg önmagát az utómodern kor egyik erdélyi magyar költője.” Király László írói munkásságát így mutatja be: „Az Akasztóhegy című kötet versei Király költői pályájának egy markáns vonulatát mutatják be, éspedig a tág értelemben vett szülőföld, azaz egy érzület, a hazával kapcsolatba hozható érzésvilág, valamint egy eszmekör ihlette és szülte versek sorozatán keresztül. Ez az érzület és eszmekör különben Király regényvilágában is jelen van, a Kék farkasok (1972) fiatal költő hőséből egy alkalommal például felkiáltásként szakad fel az érzés: ‘Uramisten, milyen nagy dolog, amikor otthon van az ember, vagy amikor hazatalál!’ Sőt, magának a helynek, az igazi otthonnak a részleteit is felvázolja a huszadik század közepére eső zaklatott gyermekkort felidéző hős: ‘Mert volt nekünk is rendes otthonunk – mondja –, távoli, messzeség vizén úszó otthon, nagy, tisztára sepert udvarral, diófás, szederbokros kerttel, szőlőleveles tornácú házzal, melynek tágas szobáiban egész esztendőn át árván, pókhálósan álltak a nehéz diófa bútorok. Volt otthonunk, ahova haza lehetett menni, de ahol két csodálatos öregember csak nyaranta örülhetett látogatásainknak. A nyár hazavitt, de az ősz elhozott mindig.’ A gyermekkornak ezek a helyszínei a tisztaságra és szépségre emlékeztetik a hőst, mivelhogy – elmélkedik – ‘ez a hely a legszebb, legzavartalanabb emlékek őrzője’, s újra találkozni azzal a hellyel kivételes alkalom a hős számára, hiszen a ‘legmélyebb nyomokat’ véste belé.” Markó Béla Tulajdonképpen minden című, 2009-es kötetének verseiről szólva a kritikus megállapítja, hogy azok nagy részének „nem eszmei az indítéka, hanem nagyon is konkrét-tapasztalati, érzelmi és élményszerű, viszont Markó ezekkel is általában az elvont gondolatiságot célozza meg. A látó szemnek vagy az értő értelemnek a kis dolgokban mutatkoznak meg a nagyok, az általános érvényűek, a konkrétból kiindulva könnyedén jut el az absztraktig, minthogy Markó elvonatkoztatás iránti érzéke és hajlama fokozott, de hasonlóképpen erénye az intenzív képi látásmód. Ugyanolyan könnyedén uralja a logikai ‘mutatványokat’ és konstrukciókat, mint az elemi dolgok és jelenségek plasztikus megragadását. Ennek is, annak is a szépségét érzékelteti a költő.”
Figyelmet érdemlő, hogy jóllehet Borcsa János munkássága korántsem szorítkozik az erdélyi irodalomra, nevét jól ismerik, munkásságát becsülik az anyaországban, hiszen a különböző irodalmi fórumokon rendszeresen jelentkezik kritikáival, tanulmányaival, könyveit értékelően jegyzi a szakma, ő maga elsősorban mégis a szülőföld olvasótáborát siet tájékoztatni, nekünk segít eligazodni – a gazdasági gondok ellenére is meglehetősen gazdag – könyvkínálatban. Az értékfelmutatás nemes feladatát tehát egyetlen pillanatra sem téveszti szem elől. Ezt mutatja az is, hogy a kötet huszonnégy írásából tizenkettő a Székelyföld című folyóiratban látott napvilágot, öt a sepsiszentgyörgyi Háromszék című napilapban, kettő-kettő a Kortárs, illetve a Bárka, egy-egy pedig a Forrás, az Irodalmi Jelen és a Korunk hasábjain jelent meg első közlésként. Az sem érdektelen, hogy viszonylag friss terméséből válogatott a szerző: csak egy-egy szöveg való 2005-ből, illetve 2007-ből, kettő 2008-ból, kettő 2009-ből, viszont hét-hét 2010-ből és 2011-ből, kettő pedig 2012-es keltezésű.
BÖLÖNI DOMOKOS
Szabadság (Kolozsvár)

Konferencia a nyelvi sokszínűségről
Európa a tolmácsok paradicsoma
Május 10-én és 11-én a második alkalommal szervezett konferenciát a marosvásárhelyi Sapientia EMTE Műszaki és Humántudományok Karának Alkalmazott Társadalomtudományok Tanszéke Nyelvi sokszínűség Európában címmel, amelyre az említett tematikával foglalkozó tanárokat, szakértőket hívták meg. Imreh Attila tanszékvezető tanárral a tanácskozás szünetében beszélgettünk.
– Miért a Sapientia EMTE a házigazdája a konferenciának?
– Ez a konferencia tulajdonképpen a folytatása a 2011-ben megszervezett első hasonló rendezvénynek, amelyet a néhai dr. Murvai Olga professzor asszony kezdeményezett. 2008-ban fordítói és tolmács szakot indítottunk, a harmadik generáció készül államvizsgára, mindezek mellett bizonyítani szeretnénk, hogy ez a szak életképes. Nemcsak elméletben oktatjuk a többnyelvűséget, hanem a gyakorlatban is, és erre jó alkalom a konferencia is, amelynek hivatalos nyelvei a román, a magyar, az angol és a német. Hosszú távú célunk, hogy összegyűjtsük a közvetlen környezetünkben élő szakembereket, akik a nyelvészettel foglalkoznak, ugyanakkor nem titkolt szándékunk külföldi előadókat rendszeresen meghívni, mivel kétévente szeretnénk folytatni a rendezvényt. Jelenleg is öt országból jöttek el tanárok, előadók. Reméljük, hogy ezáltal olyan kapcsolatok születnek, amelyek mind a tanárok, mind a diákok javát szolgálják.
– Tanár-, diákcsere-lehetőséget is jelenthetnek ezek a kapcsolatok?
– Dr. Papp Andrea, az ELTE idegen nyelvű rektorátusának vezetője évek óta mesterkurzusokat tart a fordító, tolmács szakos diákoknak angol–magyar, magyar–angol fordítástechnikából. Ugyanakkor az akkreditációt követően partnermegállapodások születtek. Jelenleg is két Erasmus szerződéssel rendelkezünk, amelyek eredményeként a 2012/2013-as tanévben külföldi oktatók és diákok jönnek hozzánk, és innen külföldre utaznak majd el.
– Kikből áll a konferencia célközönsége?
– Tanárok és mindenekelőtt diákjaink, akik igazán nagy számban vannak jelen és aktívan részt vesznek. Az idén a TDK nyertes diákjai a konferencián előadókként is bemutathatják munkájukat.
– Az egyik előadás végén elhangzott, hogy az itt elhangzottakból könyvet állít össze az egyetem, amelyet a jövendőbeli nemzedékek is tanulmányozhatnak.
– Minden konferenciáról a legjobb anyagokat kötet formájában is kiadjuk. A 2011-ben megrendezett konferencia előadásait három – magyar, román és angol nyelvű – könyvbe foglaltuk, amelyeket tegnap este bemutattunk, dr. Murvai Olga emlékének ajánlva.
– Hogyan járulhat hozzá az egyetemi elit, hogy a nyelvi téren tapasztalt hiányosságok – a kisebbségek anyanyelvi használatára vonatkozó előírások alkalmazásának figyelmen kívül hagyása, a többség viszonya a kisebbségek nyelvéhez és fordítva – kiküszöbölhetők legyenek?
– Úgy gondolom, hogy a kisebbség és többség viszonyulásában mi kell megtegyük az első lépést. Ezen fáradozik a tanszékünk is, de meggyőződésem, hogy amennyiben nyitunk a közvetlen környezetünkben levő egyetemek, közösség felé, mi is hozzájárulhatunk bizonyos előítéletek feloldásához. Például szerződésünk van a Petru Maior Egyetemmel, amellyel közös konferenciát rendeztünk. Olyan kutatásunk is van, amibe nemzetközi szinten a Moldova köztársaságbeli egyetemeket, az ottani tudományos akadémiát is bevontuk. Nem is feltétlenül törekszünk arra, hogy a kérdésben említetteteket rendbe tegyük, de azáltal, hogy megjelenünk közös konferenciákon, részt veszünk kutatási programokban, ahol évek óta magyar előadó nem lépett fel, mint Brassóban, vagy Jászvásáron az egyetemeken, nyitást jelenthető lépéseket teszünk. Több esetben megkérdőjelezték a szakmaiságunkat, azt, hogy miként létezünk magyar magánegyetemként, és sikerült eloszlatnunk minden olyan tévhitet, amely ebből az ismeretlenségből fakadt. A közös programok, az együtt munkálkodás azok a lépések, amelyekkel igazolhatjuk, hogy a magyar magánegyetemnek rangos helye van a romániai akadémiai körökben.
Vajda György
Népújság (Marosvásárhely)

Hencz Hilda: Magyar Bukarest 29. (részletek)
A Magyar Népi Szövetség hatalomközelbe kerülésével újabb generáció magyar érkezett a fővárosba, sokan közülük munkás- vagy parasztszármazású értelmiségiek, újságírók, tolmácsok, képzőművészek, zenészek, majdnem mindannyian „jó káderlappal”. Mások felsőfokú iskoláikat végezték Bukarestben, és közvetlenül tanulmányaik befejezése után a fővárosban kaptak munkahelyet. A kommunisták hatalomra jutása és  magyar nemzetiségűek kormányzásba való bevonása nélkül legtöbbjüknek esélyük sem lett volna szakmailag érvényesülni, annál is inkább, mert túlnyomórészt nagyon alacsony társadalmi helyzetből indultak.
A magyar értelmiségiek tucatjával vagy akár százasával helyezkedtek el a felsőoktatásban, gazdasági irányításban, kutatásban, hadseregnél, külkereskedelemben stb. Sokan elismert szaktekintéllyé váltak. A friss jövevények általában nem ismerték egymást, ez alól kivételek a sajtónál vagy az egy intézményen belül elhelyezkedők. Ezt az új generációt nem érdekelte a kapcsolatteremtés a régebbi bukarestiekkel; ignorálták őket, vagy nem is tudtak róluk.
A kivételezett magyarok kasztjához tartoztak a pártaktivisták, az állami intézmények központi alkalmazottai, a központi sajtó, rádió és később a televízió szerkesztői és újságírói. Jól fizetett állásuk mellett könnyen jutottak lakáshoz is, a szimbolikus bér fejében osztott lakáskiutalás a kommunizmus egyik legkívánatosabb „kegye” volt.
1948 után több olyan állami könyvkiadó alakult, amelyekhez magyar szerkesztőségek is tartoztak: az Irodalmi  és Művészeti Állami Kiadó, az Ifjúsági Kiadó, a Pedagógiai és Didaktikai Kiadó, később pedig a Ion Creangă, Eminescu, Albatros vagy a Műszaki, Orvosi stb. kiadók. A szerkesztők közé tartozott például a sokoldalú író-újságíró Csire Gabriella (szül. 1928) is; egy évtizedig az Irodalmi Kiadónál dolgozott, majd a gyermekirodalomban szerzett magának nevet, több könyve is megjelent.  Néhány magyar szerkesztő és tolmács Bukarestben román iskolába járt vagy román filológia szakot végzett, mint Hegedűs László (szül. 1953, Bukarest) vagy Skultéty Sándor (szül. 1948). Hegedűs László egy darabig a közrádió magyar nyelvű adásánál dolgozott, de ismertté a Szocialista Nevelés és Kultúra Minisztériumának magas rangú tisztviselőjeként vált; még 1989 után is államminiszter maradt. Az egyetem befejeztével Skultéty Sándort a Scânteia Kiadónál alkalmazták, majd 1980-tól a Politikai Kiadónál, amely 1989 után Gabriel Liiceanu vezetésével Humanitas Kiadóvá alakult át. Testvére, László (szül. 1942) a Közgazdasági Akadémián végzett, a külkereskedelemben dolgozott, ami rendkívüli kiváltságot jelentett, hisz lehetővé tette a külföldre utazást. 
Külön figyelmet érdemel a poliglott Mariana Şora (1917−2011) fordító, prózaíró és a Bukaresti Egyetem német és angol nyelvre szakosodott esszéistája; a világháború alatt ösztöndíjjal Franciaországban élt. Egy interjúban osztrák-magyarnak vallotta magát: a családban magyarul és németül beszéltek. Budapesten született, szülei zsidók voltak, a családja 1919-ben visszatért Temesvárra, a város már Nagyrománia részévé vált. Románul csak 11 éves korára tanult meg. 1978 után Németországban élt, három gyermeke Német-, illetve Franciaországban telepedett meg. Férje, a filozófus Mihai Şora ortodox pap fia, aki ugyancsak tud magyarul; 1989 után egy ideig oktatásügyi miniszter volt.
1949-ben megalakult a Folklórintézet, ahol szintén dolgoztak magyarok; sikerült 1954-ben egy kötet csángó éneket és balladát kiadniuk, ami pár év múlva, a csángópolitika megváltozásával már nem lett volna lehetséges.
Még az Electrecord lemezkiadónál is voltak magyar szerkesztők. Imre Sándor, a neves szaxofonművész és hangszerelő az Electrecord zenekarának volt a karmestere; később Németországba emigrált. 
Több magyar képzőművész, köztük néhány rendkívüli tehetség a Képzőművészeti Főiskola tanára, mások könyvillusztrátorok vagy az újonnan alapított magyar lapok grafikusai lettek. Az új hatalom elvárta tőlük, hogy a nép elnyomás elleni harcát és a munkásosztály szocializmust építő forradalmi lendületét ábrázolják. Ez – legalábbis a kezdetekben – nagy vonalakban egyezett személyes meggyőződésükkel. Hárman közülük, akiket a Képzőművészeti Főiskolához neveztek ki, rendkívüli elismerésnek örvendtek a háború utáni években: a festő Szőnyi István (1913−1967), a szobrász Szobotka  András (1917−1992) és Molnár József grafikus (1907−1984). 
Párizsi tapasztalatszerzés (1938−1939) után hazatérve, Szőnyi nemcsak Temesváron vált elismertté, hanem országos hírnévre is szert tett: 1948-ban elnyerte a Román Akadémia Ion Andreescu-díját, 1950-ben tanulmányi igazgatónak nevezték ki a Képzőművészeti Intézetnél; ezt az állást töltötte be korai haláláig. Szoborszerű és monumentális festészete, amely a Fekete Józsefére vagy a Romulus Ladeáéra emlékeztetett, az egyszerű embereket, legyen az munkás vagy paraszt (Nehéz aratás, A hegesztő, A hegesztőnő), a parasztlázadásokat és vezetőit (Dózsa György, A bábolnai felkelés, Varga Katalin) vagy a Kommunista Párt illegalitásbeli tevékenységét, illetve az októberi forradalmat ábrázolta. Lánya, Julieta Szőnyi-Ghiga a filmművészetben alkotott maradandót G. Călinescu Otilia titka című regényének vászonra vitelével (Félix és Otilia, 1972), ő játszotta a női főszerepet; fia, George Ghiga Bukarestben orvos. A másik, második házasságából született lánya, Anca Nicola a Ciuleandra, a Rebreanu azonos című regénye alapján forgatott film főszereplője volt; jelenleg Franciaországban él.
A festő Krausz Tibor (1919−2010), egykori ellenálló, nagyjából Szőnyivel egy időben  tanított a főiskolán. Miután Kanadába emigrált, T. K. Thomas néven elismert tájképfestő lett. Nővére, Krausz Zsuzsanna (Juji) a modern táncművészetben remekelt, új színpadi mozgástechnikát fejlesztett ki, és nagyon keresetté vált a rendezők körében...
Ugyancsak egy magyar nőnek, a modern táncos Magyar Eszternek köszönhető a bukaresti koreográfiai líceum megalapítása. 
A bukaresti magyar értelmiség, a különböző intézmények és felsőoktatási intézetek alkalmazottjainak egyik jó ismerője Rostás Zoltán szociológus. Kutatási módszere az interjú. A rádiónál egykor hetente közvetített egy-egy beszélgetést magyar értelmiségiekkel. Sajnos, ezek nem jelenhettek meg nyomtatott formában, így gyakorlatilag örökre elvesztek. Néhány kötet, más interjúja mégiscsak megjelent. Egy másik sorozat A Hétben és A Hét 1978-as évkönyvében látott napvilágot; néhányan az alanyok közül Bukarestben éltek. Ezek a magasan képzett szakemberek még a magyarság számára is jóformán ismeretlenek maradtak.
Egyike a meginterjúvolt szakembereknek Miklós László mérnök, aki a Sala Polivalentă csarnokának a fedélszerkezetét tervezte; másik Márton Gyárfás, a fotogrammetria specialistája. Az eredeti végzettsége szerint matematikus Márton Gyárfás 1951-ben költözött Bukarestbe Lőrinczi Gyula kollégájával együtt, közvetlenül a kolozsvári Bolyai Egyetem befejezése után. Mindkettőjüket a Haditechnikai Akadémiára nevezték ki mint geodéziai szakembereket. Három év után újabb kolozsvári társ, Györfi Jenő csatlakozott hozzájuk, aki később az akadémián belül az elektronikára szakosodott. Feleségeiknek is került bukaresti állás a tanügyben vagy a kutatásban. Mindhárman doktori címet szereztek.
Márton Gyárfás Antal (Gherasim Marton, 1928−2009) rendkívül szegény, sokgyerekes székely parasztcsaládból származott. Elismerte, hogy kinevezése a Haditechnikai Akadémia laborfőnöki posztjára a jó „káderlap” alapján történt: nem volt eminens tanuló, fogalma sem volt a fotogrammetriáról, nem tudott sem oroszul, sem németül, hogy a hozzáférhető bibliográfiát olvashassa. A hiányokat bepótolta, és elismert kutatóvá vált, több tucat tudományos munkája jelent meg, a Fotogrammetriai Társaság alapító tagja volt; társszerzője az első román nyelvű fotogrammetriai és geodéziai tanulmánynak, valamint a többnyelvű szakszótárnak. 1963 és 1969 között a Geodéziai Intézet, utána a Katonai Topográfiai Kutatóintézet igazgatója volt. Felesége 1960-tól a magyar iskolában volt tanítónő. 2012-ben a Magyar Földmérési, Térképészeti és Távérzékelési Társaság és az Erdélyi Magyar Műszaki Tudományos Társaság emlékplakettel tisztelgett Márton Gyárfás előtt. 
Lőrinczi Gyula, a matematika doktora különböző vezető beosztásokat töltött be az akadémián, 1995-beli nyugdíjazása után is folytatta kutatótevékenységét 2005-ig a Geodinamikai Intézetnél.  Márton és Lőrinczi 1989 után szerepet vállalt a magyarság politikai életében, előbbi a területi RMDSZ elnöki tisztjét töltötte be 1990−1991 között, Lőrinczi pedig a Petőfi Művelődési Társaság elnöke lett. 
Szintén a Haditechnikai Akadémián tanított dr. Demeter István dandártábornok.  Négyük neve szerepel Demény Lajos 2002-ben megjelent könyvecskéjében is a több tucat, az elmúlt fél évszázadban a tudomány vagy a művészetek világában tevékenykedő, javarészt a kommunizmus idején érvényesülő személyiség között. Ez a névsor 33 kutatót, felsőfokú tanügyi kádert, a fővárosi magyar elit reprezentatív neveit tartalmazza, a listán a saját neve is szerepel, rajta kívül: dr. Cihó Miron és dr. Lukács Antal történészek, dr. Kovács Albert, dr. Molnár Szabolcs, dr. Murvai Olga és dr. Murvai László nyelvészek, Árvai Zsolt, dr. Lányi Szabolcs, dr. Nagy E. József, dr. Nagy József és dr. Lingvay József vegyészmérnökök, Szabó Károly, dr. Demeter Elek, Gedő István energetikus mérnökök, dr. Grúzsniczky Fülöp spektrográfiai szakmérnök, dr. Gyéresi István, Osváth Jenő mérnökök, Bíró István és dr. Soós Jenő matematikusok, dr. Dévényi András, dr. Katona László és Dr. Fazakas Antal Béla fizikusok, dr. Katona Éva biofizikus, dr. Szedlacsek Jenő István biokémikus, dr. Sztojánov István és Szász-Gábor Domokos informatikusok, dr. Tövissi Lajos statisztikus és dr. Fábián Csaba Béla közgazdász.
Ezen az eléggé szubjektív listán néhány tudományos, műszaki vagy gazdasági szaktekintély is szerepel. Így például Lingvay József (szül. 1949), aki találmányainak számával rekordtartó az alkalmazott elektrokémia terén (a földgáz szállítóvezetékeinek és elosztóhálózatának korrózióját kutatta); Osváth Jenő az atomfizika orvosi alkalmazását kutatta japán tudósokkal közösen. Szabó Károly kutatómérnök (szül. 1948) a bukaresti műszaki egyetemen végzett, a telekommunikáció és a távérzékelés területén publikált több művet, 1992-től a Légforgalmi Hatóság alkalmazottja. A biokémikus Szedlacsek Istvánt 2000-ben a Tudományos Érdemrend lovagi fokozatával tüntették ki. Ugyanezzel az érdemrenddel méltatták dr. Fábián Csaba Béla (szül. 1941) matematikust és közgazdászt, kutatót és egyetemi tanárt, aki tanulmányait Németországban végezte, az informatikai rendszerek programozására szakosodott, és két egyetemet is végzett. 
A romániai magyar személyiségek tára, a Ki kicsoda 2000 a felsorolt 33 névből csak 14-et említ, ami a bukaresti magyar közösség és a helyi RMDSZ szervezet közti rossz kommunikáció tanújele. (...) A Petőfi Társaság által kiadott három értesítőben sem említik a Demény által felsorolt vagy akár az általa kihagyott neveket, leszámítva néhány, az RMDSZ-ben felelős szerepet vállaló vagy felkérésre előadást tartó személyt. Nevük többnyire a román enciklopédiákból és névtárakból is hiányzik, habár munkájukkal és szaktudásukkal elsősorban a román államot gyarapították. Ahogy azt Nagy Sándor már pár évtizede megállapította, lassanként ,,az erőnk, a munkánk, a lelkünk, a vérünk, a gyermekünk, a jövendőnk mind-mind a másé lészen”. A nagy román tömegben ezek az emberek, külön egyedenként elveszve, nem jelentenek gyakorlatilag semmit a magyar közösség számára, amely általában nem is ismeri őket; a románok pedig még annyira sem.
JÁNOS ANDRÁS fordítása
(folytatjuk)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hencz Hilda: Magyar Bukarest 34. (részletek)
Másik, 1969-ben létrehozott intézmény a bukaresti egyetem hungarológia katedrája volt. A magyar nyelv és irodalom tanítása a bukaresti egyetemen nem új keletű ötlet, már Bitay Árpád és Avram P. Todor is gondolt rá, de csak 1956-ban kezdett Marosi Sándor fakultatív magyarnyelv-kurzust tartani a keleti nyelvek katedráján.
1969-ben a kolozsvári dr. Szabó Zoltán professzort nevezték ki a frissen létrehozott katedra élére. Az előadótanár Marosi mellett még egy adjunktust is felvettek, Szabó egykori diákját, Molnár Szabolcsot (sz. 1943). Molnár kinevezésekor egy Arad melletti falucskában tanított, pap fiaként „rossz” dossziéja volt, Szabó mégis vállalta a felvételével járó felelősséget. Elkészült a magyarországi vendégprofesszor statútuma is, úgyhogy az 1969/70-es tanévet már 32 olyan diákkal kezdték, kiknek a második szakuk a magyar nyelv és irodalom volt. Hungarológia mellékszakos diák volt Smaranda Enache is, francia főszakkal.
Kezdetben még volt valamilyen fokú autonómiája a katedrának, és a tantervet maguk állíthatták össze. Eleinte minden évben volt beiskolázás, de ez nem tartott sokáig. 1971-ben bevezették a finn nyelvet fakultatív tantárgyként, ezt 1977–1990 között Molnár tanította; öt évig dolgozott egy finn–román szótáron, amely sajnos, befejezetlen maradt. 1973-tól Molnár is előadótanár lett, két újabb adjunktust vettek föl, egyikük Murvai Olga, a tanügy-minisztériumi főfelügyelő, Murvai László felesége. Két külsős tanár is oktatott, egyikük Reinhart Erzsébet, Molnár felesége, aki akkoriban a Szocialista Művelődés és Nevelési Tanács nemzetiségi osztályán dolgozott (1972–1988 között). Ugyanebben az évben, a marosvásárhelyi pedagógiai intézet megszűnésével beindult a levelező tagozat is, az intézet diákjainak joguk volt beiratkozni a hungarológia szak harmadévére, ahol három év múlva kettős, román–magyar tanári diplomát szerezhettek. A diplomadolgozatot román nyelven kellett megírniuk és megvédeniük; a katedra archívumában 70–80 ilyen dolgozat található. Az 1970-es évek végéig a magyart második nyelvként bármelyik idegen nyelvvel lehetett párosítani, franciával, angollal, némettel, japánnal, kínaival, arabbal, törökkel, perzsával, latinnal stb., és ez jobb elhelyezkedésre adott lehetőséget. Előnyt jelentettek a külföldi, finn vagy magyar ösztöndíjak, néhányan az ösztöndíjasok közül már vissza sem tértek.
A hungarológia hanyatlása 1975-től kezdődött, amikor a katedrát beolvasztották a keleti, később az újlatin nyelvek tanszékébe. 1976-tól felvételit is csak kétévente hirdettek, 1980-tól pedig már csak négyévente. A diákok létszámának csökkentésével Molnár a teljes tanári norma érdekében arra kényszerült, hogy román nyelvet tanítson külföldi, túlnyomórészt fogorvosis diákoknak. Tolmácsként is állandóan igényelték, a külügyminisztérium is. A keleti nyelvek katedráján dolgozó kollégáival együtt őt is sokszor kényszerítették megalázó munkára. (...) Elég keveset közölt, a Berde Máriáról írt doktori disszertációján és egy magyar irodalmi szöveggyűjteményen kívül Domokos Géza kérte fel, szerkesszen a Kriterion számára egy hasonló kötetet. A kötet több helyen is módosult Pezderka Sándor cenzor beavatkozása nyomán, 1985-re lett nyomdakész, de ekkor Murvai László tanügyi felügyelő nem hagyta jóvá, mondván, hogy ilyen munkára nincs szükség, sőt még be is panaszolta a szerzőt a kultúrbizottságnál. Molnárnak az 1986-ban megjelent, Arte poetice. Renașterea (A költészet művészete. A reneszánsz) című gyűjteményben közölt tanulmánya miatt is meggyűlt a baja, ugyanis nacionalizmussal vádolta meg, és szintén a kultúrbizottságnál panaszolta be Doina Uricariu. Otthon többször is felkereste a Securitate, együttműködésre szólították fel. Szolgálataiért támogatást kapott volna a doktori cím megszerzésében. Azt is felajánlották, hogy feleségét kinevezik a magyar líceum igazgatójának, ami azért volt furcsa, mert a nevelési tanácsnál dolgozott, ami összehasonlíthatatlanul rangosabb munkahelynek számított. Az örök védekezésre kényszerített Molnár nem vállalt szerepet a magyarság ügyeiben, úgy tartotta, ez nem az ő kötelessége. A magyar követség egyik jelentése úgy számol be a hungarológia katedra tanárairól, mint elszigetelt és kompromisszumra hajló tanügyi káderekről. 1989-ben a hungarológia szak a felszámolás küszöbén állott: csupán két előadótanár maradt (Molnár és Murvai), egy vendégtanár és egyetlenegy (másodéves) hallgató.
*
Három, ugyancsak 1969-ben létrehozott intézménynek óriási hatása volt a magyar kultúra és nemzeti öntudat megtartásában: a tévé magyar nyelvű műsorának (magyar adás), A Hétnek és a Kriterion Kiadónak. A magyar adás legvirágzóbb korszaka Bodor Pál nevéhez fűződik. Miután 1967-ben visszatért Bukarestbe, amíg ki nem nevezték a román rádió-televízió magyar nyelvű műsorainak főszerkesztőjévé, az Irodalmi Kiadó (Editura pentru Literatură) kisebbségi osztályán jelentős változtatásokat sikerült elérnie a kiadványpolitikában. Míg 1966-ban csak 50 magyar cím jelent meg a kiadónál, és több állást is megszüntettek, 1967-től a könyvek száma megkétszereződött. Bodor a kiadói tervbe néprajzi, zenetörténeti, művészettörténeti munkákat is felvett, ő kezdeményezte a fiatal írók debütáló köteteit felsorakoztató híres Forrás sorozatot.
A Bányai Évának adott interjújából kiderül, Bodor ötlete volt két, a magyar kultúra számára alapvető sorozat megszerkesztése is. Egyik közülük az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár, a hatalmas munka elvégzésére szerződést kötöttek Szabó T. Attila (1906–1987) kolozsvári nyelvésszel. A 15 kötetesre tervezett munka szerkesztése nagyon lassan haladt, Szabó életében csak három kötet jelent meg a Kriterion kiadónál, 1976, 1978 és 1982-ben. 1990-től a szerkesztést a Magyar Akadémiai Kiadó vette át.
A másik referenciaértékű munka a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon 1919-től napjainkig. Az alcím pontosítja a tartalmat: szépirodalom, közírás, tudományos irodalom, művelődés. Egy ilyen mű létrehozásának XVIII. századi gyökerei vannak a magyar kultúrában (Bod Péter: Magyar Athenas). Szerkesztését szintén kolozsvári szakemberek végezték, Balogh Edgár irányításával. Később további szakembereket vontak be a munkába Erdély különböző városaiból, Bukarestből Bonyhádi Jolánt, aki az Irodalmi Kiadónál dolgozott 1948–1968 között.
A lexikon első kötete 1981-ben jelent meg a Kriterion Kiadónál, majd 2002-ig még további három kötet (az R betűig), az utolsó (két részből álló) kötet 2010 őszén került ki a nyomdából. Ideális esetben ennyi idő alatt az új, naprakész és esetleg a magyar kultúra kezdetéig kiegészített kiadásnak is meg kellett volna jelennie. A lexikon egyetlen bukaresti közkönyvtárban sincs meg; az első négy kötetnek létezik online változata, a budapesti Széchényi Könyvtár jóvoltából, megtalálható a Magyar Elektronikus Könyvtárban (mek.oszk.hu).
*
A magyar adást 1969 novemberétől sugározták, heti egy alkalommal, az I. csatornán; Románia egész területén, de még Magyarországon is fogható volt. Egy-egy adás 20-25 percet tartott, politikai és gazdasági hírekkel, népzenével. Bodor Pált egy fél év múlva, 1970 áprilisában nevezték ki a román rádió és televízió magyar és német nyelvű műsorainak főszerkesztőjévé. Ilyen kinevezésre csak Ceaușescu személyes jóváhagyásával kerülhetett sor. A rendkívül igényes és jó szervező Bodor rövid idő alatt igazán profi csapatot teremtett, amely lebilincselő, ugyanakkor a magyarságtudat erősítését célzó műsorokat készített. Másfél év után már heti két adást sugároztak, egy egyórásat, illetve egy másfél órásat, csütörtökön és vasárnap, majd ezeket háromórás műsoradás váltotta hétfőnként.(A budapesti tévénél hétfőn műsorszünet volt, és ez növelte a bukaresti nézettségét.) A magyar szerkesztőség 15 fősre bővült, köztük volt pár román műszakis is, egyikük a magyarul is tudó Al. Căpușneac. 1971-ben felvették a vágáshoz Rostás Ulieru Emíliát, Rostás Zoltán szociológus testvérét, jelenleg a magyar adás legrégebbi alkalmazottja.
Minden egyes műsor tartalmát láttamoztatni kellett a pártszerveknél; bizonyos témák kötelezőek voltak, másrészt a hírek nem szólhattak kizárólag a magyaroknak. Minden műsort feliratoztak, ami lehetővé tette a románok számára is, hogy kövessék. Dokumentumfilmeket, romániai magyar szerzők forgatókönyvei alapján készült rövidfilmeket, interjúkat közvetítettek a magyar kultúra nagy személyiségeivel, a magyar irodalom legjobb fordítóival, vagy magyar nyelven folyó beszélgetéseket románokkal (például a költő Mihai Beniuckal vagy a történész Constantin Daicoviciuval). Ez utóbbi a Szózat, a ,,legszebb hazafias vers a világirodalomban” egy szakaszát is elszavalta. Sugároztak falvak életéről, helyi szokásokról készített riportokat, és egy vetélkedőt is a romániai magyarok történetéről. Hogy minden ízlést kielégítsenek, kabaréműsorok is készültek, közvetítették az első magyar könnyűzene fesztivált, de a csíkszeredai régizene fesztivált is (melyet először 1980-ban szerveztek meg, de néhány év múlva betiltottak). Filmeket vagy Harag György rendezte TV-drámákat is bemutattak. A zeneműsorok révén futott be a nagyváradi Metropol rockegyüttes, amely Bukarestben is fellépett, és olyan énekesek, mint Józsa Erika vagy Tamás Gábor. A legtöbben később kitelepedtek. Természetesen rengeteg vívmányriport is készült. A román-magyar viszonyt teljesen konfliktusmentesnek kellett beállítani, és mindig hangsúlyozni, hogy Romániában a kisebbségeknek minden szabadságuk megvan, és jogaikat tiszteletben tartják. Előírták a vegyes házasságnak, az asszimiláció egyik leggyorsabb és legbiztosabb módjának a népszerűsítését is. Hogy mégis sok mindent el lehetett mondani, az elsősorban a szerkesztő ügyességén múlott. Nem volt szabad azonban bármi rosszat szólani a románokról, nem lehetett beszélni a szocialista gazdaság kudarcairól, a kollektív gazdaságok csődjéről. Magyarországról sem szólhatott semmi, egy gyermek- és ifjúsági folytatásos filmen kívül egyetlen magyarországi produkciót sem szabadott bemutatniuk. Minden megszorítás ellenére Bodornak sikerült magasra emelni az erkölcsi és szakmai mércét a magyar adásnál. Az 1977 márciusi földrengés után a magyar adás volt az első, amely nem csak híreket, hanem egy 35 perces dokumentumfilmet is sugározott. Dumitru Popescu, a Román Televízió elnöke is elismerte, hogy a magyar adás az országos tévéadó egyik legjobb műsora. A magyar szerkesztőség alkalmazottjai biztonságban érezték magukat, mivel Bodor a magas rangú pártaktivista, Gere Mihály sógora volt (feleségeik testvérek voltak), úgyhogy az ő vagy Fazekas János segítségével sok kényes ügyet elsimítottak. A magyar szerkesztőség Fülesi Viktor cenzor, egykori szekus tiszt felügyelete alatt állt. Állambiztonsági dossziéjuk elsősorban a főnököknek volt, hogy ellenőrizhessék párthűségüket, Bodor házát sűrűn bepoloskázták. Öt kollégája vallotta meg neki, hogy megzsarolták, hogy a Securitate ügynökeivé tegyék őket; a valódi számnak nagyobbnak kell lennie ennél, de felfedésük 1989 után sem történt meg. 1981-ben Bodor szekus dossziéjában ilyen bejegyzések kerültek: „a romániai magyarok jogai védelmezőjének nevezi magát, nacionalista és irredenta”, vagy: „nemhivatalos kapcsolatot tart fenn a Bukarestbe kinevezett magyar diplomatákkal. A szocialista rendszerrel szemben ellenséges megnyilvánulásai vannak”. Megpróbálták büntetni néhány, a műsorokban megjelent merészebb kijelentéséért. A leghatásosabb módszerhez, a szerkesztőség pénzügyi ellenőrzéséhez folyamodtak, amely két évig tartott. Néhány év elteltével fogyni kezdtek Bodor lehetőségei és ereje, hogy jó műsorokat készíthessenek. Mivel rájött, hogy már nem sokat tud tenni a magyarságért, 1979-ben lemondott. A munkahelyi stressz és a nyomás a szerkesztőségben óriási volt, Bodor két infarktuson esett át. 1983-ban ő is távozott Romániából.
JÁNOS ANDRÁS fordítása
(folytatjuk)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)