A Látó 2015-ös nívódíjai
2015-ben huszonnegyedik alkalommal osztja ki a Látó szépirodalmi folyóirat szerkesztősége a lapban publikált szerzők közül válogatva évzáró nívódíjait. Huszonhárom év alatt több mint 50 alkotó vehette át a vers, próza, esszé és debüt kategóriában az elismerést.A nívódíjak átadására a Látó Irodalmi Színpad keretében kerül sor Marosvásárhelyen 2015. december 12-én, szombaton 18 órától a Kultúrpalota kistermében. 2015-ben Aczél Géza (vers), Murvai Béla (debüt), Szilágyi Júlia (próza) és Tibori Szabó Zoltán (tanulmány) veheti át a Hunyadi László képzőművész tervezte Batsányi-emlékplakettet és a díjjal járó pénzjutalmat. Laudációt mond: Demény Péter, Kovács András Ferenc, Láng Zsolt és Vida Gábor.
A Látó-nívódíjat először 1992- ben osztották ki, az előző Látó-évfolyam legjobbnak ítélt szerzőit tüntetve ki az elismeréssel. Az 1991–2013 közötti időszak díjazottjai: André Ferenc, Balázs Imre József, Bálint Tamás, Benedek Szabolcs, Bodor Ádám, Bogdán László, Burus János Botond, Demény Péter, Dimény Lóránt, Domokos Géza, Egyed Emese, Farkas Wellmann Éva, Ferenczes István, Fekete J. József, Fekete Vince, Gagyi József, Gulyás Miklós, Hajdú Farkas-Zoltán, Hatházi András, Horváth Előd Benjámin, Jakabffy Tamás, Jánk Károly, Jánosházy György, Karácsonyi Zsolt, Kelemen Hunor, Kenéz Ferenc, Kincses Réka, Kinde Annamária, Király Kinga Júlia, Király László, Kisgyörgy Réka, László Noémi, a Láthatatlan Kollégium hallgatói, Lászlóffy Aladár, Lászlóffy Csaba, Lövétei Lázár László, Márton László, Máté Angi, Mihály Emőke, Mihálycsa Erika, Molnár Vilmos, Mózes Attila, Nagy Attila, Papp Sándor Zsigmond, Romhányi Török Gábor, Salat Levente, Szakács István Péter, Sebestyén Mihály, Selyem Zsuzsa, Simonfy József, Székely Csaba, Szepesi Attila, Szilágyi Júlia, Térey János, Tóth Mária, Vallasek Júlia, Varga Illés, Varga László Edgár, Váradi Nagy Pál, Vári Csaba, Veress Dániel, Vermesser Levente, Visky András, Visky Zsolt, Zalán Tibor, Zoltán Gábor.
Megjegyzendő, hogy a díj történetének első évében (1991) a romániai magyar szellemi élet műhelyei, a média jelentős intézményei és személyiségei iránti megbecsülésként Látó-díjban részesült a Balogh Edgár vezette Romániai magyar irodalmi lexikon munkaközössége, a Marosvásárhelyi Rádió kulturális szerkesztősége, Jászberényi Emese személyében és Makkai János, a Népújság főszerkesztője rangos publicisztikai tevékenységének elismeréseképpen.
A rendezvény támogatói: a Nemzeti Kulturális Alap, a Bethlen Gábor Alap, a Communitas Alapítvány, az Aranka György Alapítvány.
Népújság (Marosvásárhely)

Átadták a Látó idei nívódíjait
Amikor a nyelv rendezi a múltat…
– Immár a huszonnegyedik alkalommal osztjuk ki a Látó nívódíjait, de reméljük, ugyanígy ünnepelhetünk a huszonötödik és a harmincadik díjkiosztáson is – mondta Kovács András Ferenc, a szépirodalmi folyóirat főszerkesztője szombat délután, a Kultúrpalota kistermében. Mint szavaiból kiderül, a marosvásárhelyi lap régi hagyományát ünnepelték: a folyóiratban ezen esztendő során közlő szerzők közül a szerkesztők által kiválasztott alkotóknak adták át a Látó idei nívódíjait.
– Mindig négy kategóriában osztjuk ki e díjat: vers, széppróza, esszé-tanulmány és debütdíj, utóbbit hol versért, hol prózáért, hol esszéért adjuk át. A díj a Hunyadi László szobrászművész által készített, Batsányi János portréját formázó plakettből áll – mondta Kovács András Ferenc, majd sorrendben elsőként a debütdíjat elnyert Murvai Bélát laudálta Láng Zsolt.
– Felnőtt az, aki megtanul beszélni, gondolkodni, a gondolatokkal pedig műveleteket végezni. Gyerek az, aki fel akar nőni, aki tanulni akar. Murvai Béla későn kezdett el írni. Ami nem jelent semmit. Nem mindenki tud 37 évesen a háttérben meglenni. Murvai Béla most is képes csendben maradni. Megteremt egy gyereket, aki ugyanazt éli át, amit az írója. Az ugyanaz nem ugyanolyat jelent. Optimizmus sugárzik a díjazott Csángóvidéken zajló történetéből. Az, aki írja, a háttérben marad – mondta a méltató, majd a debütdíjas szerző felolvasása után Vida Gábor méltatta a széppróza kategória díjnyertesét, Szilágyi Júliát.
– A dokumentumpróza írói megtapasztalhatják, hogy milyen az, amikor a nyelv rendezi a múltat. A tényekkel baj van: már soha nem lehet visszamenni abba az időfrekvenciába. A mesélés által a tények átalakulnak, megváltoznak. Szilágyi Júlia kritikusként tisztán látja az elbeszélés esendő voltát. Mégis belevágott. Mert minden mondata mögött tíz másik van: a valóság létezik, csak el kell mesélni. Prózája pontos, szűkszavú, visszafogott, bölcs. A kérdező habitusát választja, aki tudja, hogy mindig van megválaszolnivaló – hallottuk Vida Gábortól, majd Szilágyi Júlia szólalt fel: – A pályámat kritikákkal kezdtem, majd próza lett belőle, magam sem tudom, hogyan. Most memoárokat írok. Ezzel akkor kezdenek az emberek foglalkozni, amikor észreveszik, hogy a jövőből alig maradt már valami. És ezt teszem én is – mondta a szerző egyik írása részletének felolvasása előtt.
A Látóban három részletben közölt tanulmányáért Tibori Szabó Zoltán vehette át idén a lap nívódíját; a szerzőt és munkáját Demény Péter méltatta.
– Az ember örök vágya a megértés. A tanulmány ennek a legpontosabb útja. Minden csak történetekkel mesélhető el. A tanulmány esetében küszködni kell az információkkal, az adatokkal, a pontossággal, a módszerrel. Tibori Szabó Zoltánnak a Gáll Ernő, az irredenta című munkáját három részletben közöltük – harminchét Látó-oldal, 189 lábjegyzet… mekkora munka és kín akár csak egy névnek is utánajárni, hiszen van, aki ekképpen emlékszik, van aki másképp. Nagy feladat a múltat nem prózaírói eszközökkel összerakni, újrateremteni. A tanulmány a Securitate által végzett lehallgatásokat veszi alapul – mindent lehallgattak, a csendet is felvették, elhitették, hogy mindenről tudnak. A nélkül a szorgalom és alázat nélkül, amivel Tibori Szabó Zoltán dolgozott, semmi sem derülne ki arról a múltról, amely engem izgat. A szerző munkái általában és partikulárisan is azt éreztetik, hogy mennyire fontos a pontosság, a tisztesség. Egy jól megírt tanulmány világteremtő lehet, a Tibori Szabó Zoltáné olyan, mint egy időkapszula. Óvatosan a múlt megítélésével! – ezt a meglátást is neki köszönhetem. – Bajban voltam, mert amit írtam, az nem irodalom – tette hozzá a szerző. – Úgy éreztem, hogy érdemtelenül kapom ezt a díjat, mert hozott anyagból dolgozom – amelyet a Securitate hozott. Mekkora "hálával" tartozunk nekik! Hiszen ha nem hallgatták volna le éjjel-nappal Gáll Ernő lakását, egy csomó mindenről sokkal kevesebbet tudnánk. Nem volt tanárom, de nagyon jó viszonyban voltunk. Ő volt az első olyan baloldali értelmiségi a hatvanas évekbeli Erdélyben, aki rájött, hogy a magyar kisebbség ügyét a baloldalnak nem sikerült megoldania, ezért európai szintre kívánta azt emelni. Ez az ötlet akkor született meg először. És akiket ezzel megbízott, informátorok voltak: egy órán belül a belügy tudott mindenről…
Végül, de nem utolsósorban Kovács András Ferenc méltatta a Látó vers- nívódíjasát, a Debrecenből érkezett Aczél Géza költőt.
– A vers ugyan időtlen, mégis az idő matériájából dolgozik – e megállapítás különösen érvényes Aczél Géza hosszú szabadverseire, prózaverseire, melyeknek az emlékezéshez is közük van. Életdarabokból, látásdarabokból tevődnek össze ezek a nagyon érdekes, besorolhatatlan, különleges dikciókkal, retorikával bíró szerzemények. Aczél Géza sokat foglalkozott a magyar avantgárddal, e verseknek ilyen hozadékuk is van. Megvan a maguk ritmikája, néhol mesteri és váratlan rímekkel találkozhatunk. Irónia és önirónia jellemzi őket, úgy éreztem, hogy a költő szeretne elveszni műveiben, melyek speciális tördelést igényelnek – és a képversek világát is megidézik ezzel – mondta a Látó főszerkesztője, majd Aczél Géza felolvasása után átadta a szépirodalmi folyóirat idei nívódíjait.
Kaáli Nagy Botond
Népújság (Marosvásárhely)

Moldva és Székelyföld az emlékekben
Egy Moldvában felnövő székely kisfiú története elevenedik meg Murvai Béla marosvásárhelyi magyartanár Szövevény című kisregényében, amelyet az őszi könyvvásáron mutatott be a szerző. Már az első fejezet megragadta az érdeklődésemet, ami az édesapa kalandjáról szól, aki 15-16 éves kamasz fiúként egy derűs nyári reggelen átgázolt a folyón, hogy megkapálja a túlsó parton levő törökbúzát. Közben kiderült, hogy határt sértett, Romániából útlevél nélkül ment át Magyarországra, a folyó ugyanis a negyvenes években országhatárrá vált, ami nem tudatosult a falusi emberekben, akik ragaszkodtak ahhoz, hogy a földjüket megdolgozzák. A mezőn levőket elfogták, bezárták, de a székely lélekjelenlét nem hagyta cserben őket, és sikerült megszökniük. A kezdő történet és a későbbi emlékezés színhelyét jelentő két székely falu, az édesapa és édesanya szülőfaluja mellett a szerző bemutatja a Moldvában munkát vállaló székely család mindennapjait az onesti barakknegyedben, ahol az iparvárost építő munkások kaptak lakást.
A szerző ámulatra méltó alapossággal idézi fel a gyermekkor rengeteg apró eseményét, a gyermeki lélek eszmélését, és a kisfiú személyiségét alakító tanításokat két nagyon különböző világban, székely és román emberek között. Bár az olvasó azt hinné, hogy önéletrajzi regény, a szinte csipkeszerűen aprólékos visszajátszás részben fikció, a felnőtt író fantáziájának a szüleménye, ami a megőrzött és felidézett történéseket színesíti, egészíti ki. A könyvnek nincs lineáris cselekménye, emlékek szövevényéből bomlanak ki a történetek gyermekkori élményekről, kalandokról, amelyek kitörölhetetlen nyomot hagytak a felnőtt férfi emlékezetében. Mintha egy kaleidoszkópban nézné ezt a három világot, a szocializmus vívmányaként épülő és iparosodó moldvai város, Onest, az út menti székely falu, Víztelek és a félreeső, hagyományőrző kicsi település, Almaszeg képe kavarog színesen, érzékletesen, folyton váltva egymást fejezetről fejezetre.
Az édesapának, a fuvarosként dolgozó hetedik gyermeknek azért kell távoznia szülőfalujából, mert összekülönbözött a néptanács elnökével. Meg sem áll Moldváig, ahol családjával együtt két évtizedet tölt el a fából és stukatúranádból készült szoba-konyhás barakkban, ami a központi fűtésen és hideg vízen kívül egyéb kényelmet nem nyújtott lakóinak. A gyermek, aki egyéves korától ott élt, mégis szépnek látta ezt a világot, ahol egyszerre tanult meg két nyelvet: gyermekpajtásaitól, majd az óvodában és az iskolában a románt, szüleitől, különösen édesanyjától az anyanyel-vét. Példaértékűnek érzem, ahogy az anya fiával foglalkozik. Mesékkel, alkalmi játékokkal és a magyar irodalom kívülről ismert remekműveivel (a János vitézzel, a Toldival, a Nemzeti dallal, A megfagyott gyermekkel stb.), a történelmünk nagy személyiségeiről szóló történetekkel oltja be az anyanyelv szépségét, alakítja ki a nemzeti öntudat csíráját a kisfiúban, akit még az iskolába menetel előtt megtanít anyanyelvén olvasni és számolni. Édesapja pedig a tájékozódás igényével megáldott munkásemberként rendszeresen járatja az akkori országos napilapot, az Előrét, amelynek kalendáriuma a kisfiú első magyar olvasmányát jelenti, az anya gondosan megőrzött ábécéskönyve mellett. Igen, így is lehet, mondanám a külföldre kitelepedett édesanyáknak, akik közül sokan azért nem tanítják meg a saját nyelvükre is gyermeküket, nehogy zavaró tényező legyen az óvodában, iskolában.
Az út menti székely faluból az apai nagyapa emléke rajzolódik ki a legélesebben. Almaszegről a betegséget ráolvasással gyógyító, "istenfélő, jóságos természetű" nagyanya és a sokszor vicces nagybácsi alakja emelkedik ki a hagyományőrző falu sokféle, becsületes, néha furfangos, nagyravágyó vagy segítőkész lakóinak köréből. Almaszeg a titokzatos történések, a gyermekfejjel felfedezett titkok helyszíne, a "csodaszerű dolgok világa" – ahogy a szerző fogalmaz. Megismerjük a falu életét ünnepeken és hétköznapokon, a mindennapi teendőket, régebbi és újabb eseményeket, a gyermekkori nagy kalandokat. Olvashatunk a kollektivizálásról, a kenyérsütésről, a gyermeket elbűvölő kovácsműhelyről.
Vízteleken, ahol a későbbiekben házrészt vásárol a család, a kisfiú a postás nagynénivel járja a falut, s így válik szenvedélyévé a régi pénzek és egyéb régiségek gyűjtése.
Onestről Kosztika bá, a szabad parasztok lakta Szloboziáról tejet hordó segítőkész, értelmes, tisztességes jó gazdaember alakját mutatja be nagy szeretettel. Az édesanya korholó szavai pedig megtanítják, hogy az árnyékszéket takarító egykori elítéltet, Dedu bácsit sem szabad kicsúfolni. Ahogy a vizes istránggal kapott verés is jó lecke arra, hogy gyermekként sem szabad a máséhoz nyúlni. Érdekes élettapasztalatot gyűjt a székely városban élő örmény származású öregúrtól, aki már székelynek vallja magát, és arról is, hogy az állatokat, még a verebeket sem szabad bántani. A gyermek számára valódi traumát jelent a mandulaműtét, de a kórházban egy tudós geológus látja el értékes ismeretekkel a geológiáról és a világmindenségről.
A kisregényben a finom ecsetvonásokkal megrajzolt almaszegi falukép bemutatása mellett érdekes a fejlődő Onest képének a rögzítése a Sztálin-barokk típusú házaktól az egyszerűsödő kocka alakú, majd a tízemeletes tömbházakig, amelyek a ledózerolt falusi házak helyén épültek, az ipari tájé az ezüstszínű gömbtartályokkal, hűtőtornyokkal és a völgyben megmaradt csángó falu kéttornyú katolikus templomával. A moldvai település a könyv végére nemcsak régi házait veszíti el, hanem a nevét is, amikor a megyésítés idején Gheorghe Gheorghiu-Dej városra keresztelik.
Nemcsak tartalmában és stílusában, dokumentum jellegét tekintve is érdekes olvasmány a gyermek látószögéből megírt emlékezés. Ami egymástól távol eső, idegen világokat köt össze a kisfiú tudatában, aki fokozatosan, de biztosan ébred rá nemzeti hovatartozására, s közben az élmények, kalandok, félrelépések, a felnőttektől kapott útmutatások erősítik meg jellemét, személyiségét. Amikor becsukja a könyvet, az olvasónak olyan érzése támad, hogy a történet nem fejeződött be, így hát várjuk a folytatást. A kötet a Mentor Kiadónál jelent meg, reméljük, hogy a könyvesboltokban is kapható lesz.
*
Ízelítőül néhány sor A város neve című fejezetből: a kisfiúnak és a nagymama testvérének a találkozása.
"Befordultam jobbra a házba. Egy barna behemót szerkezettől alig lehetett belépni az ajtón. Hátulról fehér szálak százai, ezrei futottak felém, mint fénykévék a fényforrásból, ahol Zsuzsika néném ült ebben a megvénhedt faalkotmányban. A szálak fehéren villogtak, mintha nem is tőle, hanem belőle sugároztak volna szét az ajtó felé feszes, egyenes vonalakban. Az osztovátánál ült, bele volt merülve a szövésbe. Nyomkodta a lábítót, a nyüstök fel-le ugráltak, keze alatt jobbra-balra szállt a vetélő a szádnyílásban, ahogy a láncfonalak helyet cserélve fel- és alászálltak a vetülékfonalat tömörítő borda koppanásától kísérve. Valami nagy dolog készülhetett, kétsingnyi széles szőttest láttam előtte, a borda és a melldorong között, és elég sok fel volt már tekeredve a szövethengerre is. A hosszanti szálak fehérek voltak, len vagy pamut, már nem tudom, a vetélő pedigvilágos- és sötétkék gyapjúszálakat vitt be közéjük a minta szerint. Szögletes hullámvonalak futottak végig a szőttesen világoskék színben a sötétkék háttéren, a hullámvonalak felett pedig négyzetek és téglalapok váltakoztak egymással, világos és sötét, álló és fekvő téglalapok ügyesen egymásba illesztve, aztán megint hullámtaraj minták fáradhatatlan váltakozásban.Szinte hallottam a tenger morajlását az ultramarinkék ég alatt, amint himbálja a kockákat és a dereglyéket valami kezdet és vég nélküli vízi úton, ahol minden csak hullámzás és morajlás, de amelyen mégis áthatol, előbb halkan, alig érthetően, majd egyre kivehetőbben és hangosabban az emberi beszéd. S a szövőszék csak szőtte a hullámokat, a szavak is egyre hullámzottak felém, és egyre jobban lenyűgöztek a bordák kapogása közti rövid pihenőkben. – Hát itt vagy, aranyom? Rég nem láttunk!Hogy van nagymama? Vegyél onnan a konyhaasztalfiókból csörögét, még meleg. Most nem tudok innen fölállni, de papó mindjárt jő bé a pajtából, s tölt neked bodzalevet is. … Nekifogtam szőni az unokámnak terítőket, mert ősszel megy férjhez, s valamit én is akarok adni neki…"
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)

Átadták a Látó nívódíjait
Huszonkettedik alkalommal osztotta ki a Látó szépirodalmi folyóirat szerkesztősége évzáró nívódíjait hétvégén, a lapban publikált szerzők közül válogatva. A Látó Irodalmi Színpad és Játékok keretében, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen tartott ünnepségen Boros Kingát, Áfra Jánost, Tamás Dénest, valamint az objektív okok miatt távolmaradt Kányádi Andrást tüntették ki, az elismeréseket Kovács András Ferenc főszerkesztő adta át.
Az est második felében a Terminus – színház a szül(et)ésről című produkciót – színházi eseményt – láthatta a közönség, a Boros Kinga, Czikó Júlia, Bokor Barna és Dálnoky Csilla által játszott előadás díjnyertes szövege a Látó augusztus–szeptemberi színház számában olvasható. „A színházi esemény megírt dialógusok és a nyers valóság összefonódásában kísérli meg kinyitni a szülés és születés témáját. (...) Nem teszünk nagy felfedezéseket. Semmi olyat nem mondunk, amit sokan közülünk nem gondoltak volna, csak esetleg nem mondták ki hangosan. Résztvevőnek hívunk ebbe a párbeszédbe.” – hívják fel a figyelmet az alkotók.
Huszonhárom év alatt több mint 50 alkotó vehetett át vers, próza, esszé és debüt kategóriában Látó-nívódíjat. A Hunyady László képzőművész tervezte Batsányi-emlékplakettet és a díjjal járó pénzjutalmat tavaly Tibori Szabó Zoltán publicista, lapunk munkatársa (tanulmány) és Szilágyi Júlia esszéíró, irodalomkritikus (próza) mellett Aczél Géza (vers) és Murvai Béla (debüt) vehette át. Szabadság (Kolozsvár)