Április 14-én Kolozsváron, az Erdélyi Múzeum-Egyesület székhelyén bemutatták a Magyarországon megjelenő Rubicon történelmi folyóirat idei 2–3. összevont számát, amely Kolozsvár múltjának szentelt írásokat tartalmaz. A kiadvány olyan munkákkal rukkol elő, melyek friss kutatások eredményeként a szakmabeliek számára is meglepetésként hathatnak. Rácz Árpád főszerkesztő köszönetét fejezte ki a lapszám létrejöttében segédkezőknek, mindenek előtt Egyed Ákos EME-elnöknek, akitől a megvalósítási ötlet származott. A kiadvány szerzői: Kántor Lajos, Egyed Ákos, Asztalos Lajos, Sipos Gábor, Jeney-Tóth Annamária, Flóra Ágnes, Pakó László, Kovács Kiss Gyöngy, Kiss András, Mihály Melinda, Gaal György, Hámori Péter, Szabó Dezső, Murádin János Kristóf, Gidó Attila és Stefano Bottoni. /Ö. I. B.: Kolozsvár átkelt a Rubiconon. = Szabadság (Kolozsvár), ápr. 16./

Murádin János Kristóf tartott felolvasást Kolozsváriak a Gulágon címmel december 5-én az Erdélyi Múzeum-Egyesület Bölcsészet-, Nyelv- és Történelemtudományi Szakosztályának ülésén, az EME-székházban. Murádin János Kristóf doktorandusz a Babes–Bolyai Tudományegyetem Jelenkor Tanszékén, közölte: rejtett történelmet tárnak fel. 60 éve hurcolták el a kolozsvári magyarokat az oroszok, azzal áltatva őket, hogy tulajdonképpen csak néhány munkálatot kell elvégezniük Sokan vissza sem tértek, akik mégis, azok hamarosan itthon lelték halálukat. /Török Á. Rebeka: Most már szabad beszélni róla? = Szabadság (Kolozsvár), dec. 8./

Április 24-én Kolozsváron bemutatták Ercsey Gyula Farkasok árnyékában, Kolozsváriak a Gulágon című visszaemlékezését. A Kolozsvárra bevonuló szovjet csapatok büntetőakciót hajtottak végre a város magyar lakossága ellen, 1944. október 12. és 15. között mintegy ötezer magyar férfit fogdostak össze, és hurcoltak el a Szovjetunióba, munkatáborokba. Az ártatlanul deportáltak jelentős elpusztult a lágerekben, akik pedig hazatértek, egész életükben magukban cipelték a terrorrendszer szörnyűségeit. A kötet szerkesztője, Murádin János Kristóf olyan történészgeneráció tagja, amelynek rengeteg a munkája, hiszen az ő feladatuk lenne a XX. század valós történelmének feltárása. A jelenlévők a könyvbemutató után megtekinthették azt a dokumentumkiállítást, amely az 1944 őszén Kolozsvárról elhurcolt magyar férfiak emléktárgyaiból állt össze. /P. A. M.: Mindig csak előre Ercsey Gyulával. Deportált magyarok az Urálban. = Szabadság (Kolozsvár), ápr. 26./

Ercsey Gyula: Farkasok árnyékában. Kolozsváriak a Gulágon címen megírta emlékeit, megjelent Murádin János Kristóf, fiatal történész, a BBTE történelem-filozófia karának doktorandusa szerkesztésében. Murádin elmondta, hogy 2003-ban kezdett foglalkozni az 1944-es „deportálással”. A kutatást megnehezítette, hogy kevés a forrásanyag. Ötven éven át tabutéma volt a Gulág. Murádin kezdte felkutatni a még élő személyeket, a fellelhető emlékiratokat. Ercsey Gyula kéziratára is így akadt rá. A szerző nagyenyedi kémiatanár volt, 1990–2000 között írta le emlékeit.    Kárpátaljáról 40 ezer magyar civilt vittek el, nemcsak férfiakat, hanem asszonyokat, gyerekeket is. Ez volt a legnagyobb civil deportálás a budapesti után. Budapestről mintegy 150 ezer embert vittek el, megbosszulva a hathetes ostromot. Erdélyben a deportálás kisebb méretű volt. Murádin szerint a kolozsvári deportálás annak tulajdonítható, hogy a tordai csata egy hónapon át tartott. A nagy orosz veszteséget nem lehetett másképp elfogadtatni Sztálinnal, csak ha sok hadifoglyot vittek. Erre utal az, hogy csak magyarokat, csak 15 és 55 év közötti férfiakat vittek el, és csak Kolozsvárról és Tordáról. A kolozsvári elhurcoltak kétharmada hazatért. De nagyon sokan egy-két év múlva meghaltak. Gyógyíthatatlan betegségeket szereztek a táborban. 1944. október 11-én bejöttek az oroszok Kolozsvárra, és október 12-étől 15-ig összeszedték az embereket. Először az utcákat fésülték át, majd házról házra jártak, s vitték az embereket. Ercsey Gyulát egy óvóhelyről vitték el. A Dermata gyárból 815 munkást vittek el.  A helyi románságnak is van szerepe az elhurcolásban. Sok interjúban elmondták, hogy egy Aurel Milea nevű helyi ügyvéd és néhány társa az orosz városparancsnokot arra buzdította, hogy Kolozsváron fogassa el a 15–50 év közötti férfiakat, mert ezek mind magyar és német katonák.  A lágerben embertelen körülmények között dolgoztak a foglyok. A túlélők többsége 1948-ban jött vissza, de volt, aki csak Sztálin halála, 1953 után került haza. A nagyon betegeket, akik nem haltak meg az első télen, de nagyon le voltak gyengülve, munkára képtelenek voltak, hazaengedték egy év után, például Csetri Elek professzort. Kolozsvárról csak magyarokat vittek el. Akiről kiderült, hogy nem magyar, hazaengedték. /Szentes Szidónia: Az orosz felszabadítók ötezer magyart hurcoltak el Kolozsvárról. Beszélgetés Murádin János Kristóf történésszel. = Erdélyi Napló (Kolozsvár), máj. 1./

Az Erdélyi Múzeum-Egyesület Bölcsészet-, Nyelv- és Történettudományi Szakosztálya azzal a szándékkal írt ki 2006 tavaszán debüt-díjat, hogy kiosztása évről évre alkalmat teremtsen arra, hogy a figyelem az új tudósgeneráció tagjaira irányuljon. A díjra négy kutató adta be pályázatát. Killyéni András-Péter /sz. 1979/ Kolozsvárt szerzett oklevelet a Műszaki Egyetemen. A MOL romániai adatbázis kezelő mérnöke, a Református Kollégium oktatója. Kutatási területe a kolozsvári sportélet története. A pályázatra A kolozsvári sportélet életrajzi gyűjteménye című összefoglaló munkáját nyújtotta be. Murádin János Kristóf /sz. 1980/ a BBTE történelem-filozófia karán szerzett oklevelet, jelenleg ugyanitt a doktori iskola hallgatója. A pályázatra Ercsey Gyula Farkasok árnyékában. Kolozsváriak a Gulágon című emlékiratát nyújtotta be, melyet sajtó alá rendezett, előszóval és jegyzetekkel látott el. Simon Zsolt /sz. 1975/ a BBTE történelem szakán szerzett egyetemi oklevelet, jelenleg az ELTE medievisztikai doktori programjának hallgatója, a marosvásárhelyi Gheorghe Sincai Társadalomtudományi Kutatóintézet munkatársa. Tanulmányokat, recenziókat publikált. A pályázatra a Századok című szakfolyóiratban 2006-ban megjelent, A baricsi és kölpényi harmincadok a 16. század elején tanulmányát nyújtotta be. Sófalvi András /sz. 1973/ az ELTE történelemtudományi karán végzett, jelenleg ugyanezen egyetem doktori programjának hallgatója, a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum munkatársa. Sóvidék a középkorban. Fejezetek a székelység középkori történelméből című összegző munkája a Haáz Rezső Múzeum kiadásában jelent meg 2005-ben. Forrásfeltáró, feldolgozó, a tudományosság elvárásait következetesen érvényesítő munkájáért az EME Bölcsészet-, Nyelv- és Történettudományi Szakosztályának Debüt-díját 2006-ban Simon Zsolt kapja. /Az EME Bölcsészet-, Nyelv- és Történettudományi Szakosztálya: Az EME Debüt-díj első kiosztása. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 6./

Az erdélyi örmények kulturális kapcsolatai a 17–18. században címmel tartott Kovács Bálint magyarországi történész előadást november 29-én Kolozsváron. /Murádin János Kristóf: Erdélyi örményekről kutatói elkötelezettséggel. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 6./

December 19-én mutatták be Kolozsváron Járosi Andor Keresztyén Kulturális Műhelyben Murádin Jenő művészettörténész legújabb A megsebzett szobor /Kriterion, Kolozsvár/ című könyvét, melyen jelen volt H. Szabó Gyula, a Kriterion Könyvkiadó igazgatója, Vekov Károly, Gaal György és Murádin János Kristóf történészek, illetve Jancsó Miklós színművész is. Murádin Jenő kifejtette: A megsebzett szobor című könyv (a teljesség igénye nélkül) 120 olyan köztéri szobrot és emléktáblát mutat be (névsor szerint Alkenyértől Zsombolyáig) 1916-tól kezdődően, amelyek megsérültek, elpusztultak, vagy időközben más helyre kerültek. Úgy vélte, oda kell figyelni a belső terekben (iskolákban, kórházakban) állított emléktáblákra és domborművekre is, hiszen ezek főként egyháztörténeti emlékek. Vekov Károly véleménye szerint, a kissé provokatív kötetet román nyelvre is le kell fordítani, hiszen csak úgy lehetünk képesek szembenézni múltbeli sérelmeinkkel, ha vállaljuk is azokat. /Ferencz Zsolt: Köztéri szobrok sorsa Alkenyértől Zsombolyáig. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 22./

Kolozsváron a Sapientia EMTE Bocskai-házi főépületében április 21-én kezdődtek meg a Sapientia Nyílt Napok rendezvényei, amelynek első eseménye a makettkiállítás: a Nemzetközi Kapcsolatok, Európai Tanulmányok Szak által szervezett tárlaton 20. századi haditechnikát tekinthetnek meg az érdeklődők. Murádin János Kristóf történész korabeli és mai repülők és hadihajók makettjeit állította ki. /Ö. I. B. : Nyílt napok a Sapientián. = Szabadság (Kolozsvár), ápr. 22./

Kései elégtétel
Nehéz elégtételt venni az elrabolt évekért, de Fülöp Sándornak ez részben sikerült: kiírta magából1. Holott a történelem sok évet elrabolt életéből. Ilyen elrabolt esztendők voltak a katonaság – holott ezt nem így fogták fel annak idején a férfiak, éltek még olyan eszmék, mint hazafiasság, önfeláldozás, kötelességtudat –, de mindenképpen elrabolt évek voltak a hadifogságban eltöltött keserű évek és a dühöngő osztályharc áldozataként egy mondvacsinált ügyért kapott hat év fegyházbüntetés is.
Fülöp Sándor akkor született, amikor felszabdaltak egy ezeréves államot. Nem véletlenül írja a kötet bevezetőjében a szerkesztő, Papp Annamária, hogy a szerző: „egyidős az erdélyi magyarság kálváriájával, ugyanis 1920. augusztus 17-én született, valamivel több, mint két hónappal az első világháborút lezáró trianoni békeszerződés aláírása után.”
A könyv műfaji besorolását Murádin János Kristóf történész így határozta meg: „Nem tudományos történelemkönyvet tart kezében az olvasó. Olyan korrajz ez, amely élő emlékek sorából tevődik össze. A szemtanú, az események átélője írja le benne mindazt, ami vele történt. Igazi 20. századi sors az övé! Fülöp Sándornak ugyanis igencsak kijutott a múlt század pokoljárásából. Kétévi katonáskodását fél év aktív frontszolgálat súlyosbította, majd négy év szovjetunióbeli hadifogság pecsételte meg. Mindezzel azonban még korántsem ért véget a szerző 20. században átélt kálváriája, hiszen 1956 felemelő pillanatáért hat év politikai fogsággal kellett fizetnie. Emlékezéseit ezekről az időkről is följegyezte”.
„Munkája régen elveszett naplójának aprólékos rekonstrukciója” – írja Murádin. – „Igényes, pontos, mégis olvasmányos mű. Az átélt élmények – éppúgy, mint a szenvedések – elevenek, mintha nem is érződne rajtuk öt évtized kényszerű hallgatásának nyomasztó súlya.”
Állítása alátámasztásához magát a szerzőt hívja segítségül: „Emlékeim ma is frissek. Fülemben az induló szerelvényen fölzendülő hetyke katonadal, majd az ágyúdörgés, géppuskakattogás, kézigránátok lángot és fekete füstöt vető robbanása…”
Hetyke katonadal... Minden benne van ebben a két szóban. A fiatal nemtörődömség, a túlfűtött érzelem, a katonás „snájdigság”, a kaszárnya bajtársias hangulata, a felettesek oktalan zaklatása. Később a hetyke katonadal elfojtott sóhajokká alakult: a gyimesközéploki és a gyilkostói, majd a rahói tisztiiskolai kiképzés után frontszolgálat következett. S a frontszolgálat után kínkeserves és megalázó hadifogság volt a jutalom. Közben a határok ide-oda mozogtak, éppen úgy, mint Fülöp Sándor születésének évében, s így történhetett meg, hogy elindult Kolozsvárról s megérkezett Clujra.
Középkori hagyományokat éltető, de közben korszerűsödő Magyarországról vonult be s egy önmagát haladónak mondó, a proletár internacionalizmus jegyében vívott osztályharc színterévé vált Romániában szerelt le. Így örökíti meg ezt az 1948. évi nyári nap történéseit naplójában:
„VI. 24., csütörtökre virradóan
Éjfél után érkezünk haza, Kolozsvárra: Bernád Zsigmond, Dobri János, Fülöp Sándor, Kató Kázmér, Kiss Gábor, Lőrinczi Ferenc, Mihályfalvi Miklós dr., Nagy Vilmos dr., Novák Miklós, Pócsai Károly és Székely András.
Szerencsés utat kívánva a Marosvásárhelyig tovább utazó Daróczi Lacinak, meg a Székelyföld felé tartó többi volt hadifogoly-társainknak, leszállunk a vonatról, és körülnézünk. Első benyomásunk nem öröm, hanem lehangoltság. Az 1944. június 2-i amerikai szőnyegbombázástól még romos az állomás épülete és annak környéke. Csak a törmeléket takarították el úgy-ahogy. Imitt-amott sápadozik egynéhány villanykörte a sötétben. Valamennyien a Főtér felé megyünk, a szőnyegbombázástól egészen a Szamos hídjáig romos utcán. Sehol egy lélek útvonalunkon. A régi vashídnak nyoma sincs. Áthaladva az ideiglenes póthídon, nemsokára ott állunk a Mátyás-szobornál testületileg. A Szent Mihály-templom zárva. Ilyenkor nem térhetünk be. Hazatérés előtti fogadalmunknak a templom falain kívül a szobor talapzatánál teszünk eleget. Egy hálaadó ökumenikus miatyánkot mondunk el szerencsés hazatérésünkért, majd egymástól elköszönve széledünk el. Ki-ki a maga otthona felé tart.
Így végződött keresetlenül kalandos utazásom Kolozsvártól Clujig.”
A hadifogságban szerzett orosz nyelvtudásával kereste kenyerét: tanított középiskolában és egyetemen, közben tanult. Hányattatásai azonban nem értek véget, az ötvenes évek osztályharca minduntalan keresztbe tett karrierjének, míg végül az 1956-os magyar forradalmat követően őt is letartóztatták egy, a zsebébe csempészett – ma már csak mosolyra fakasztó, akkoriban azonban kapitális bűnnek kikiáltott tartalmú – cetli alapján: „Pártunk és kormányunk miután a Sovietunio hathatos támogatásával kinyalta Titonak a segét, nyalják ki az enyémet is szüret után hasmenéskor, mert az egész egy alias banda, akik kiszipolyozzák a szerencsétlen népet.” A cetli alján még az állt, hogy „Elolvasás után tébd el”. Egyik „jóakarója” csúsztatta a zsebébe a cetlit, a kötetben a szerző felfedi e meghasonult nő kilétét is.
Olvasmányos, mindvégig lenyűgöző kötet Fülöp Sándor önéletírása. A legizgalmasabb talán a gyimesi korszakot, majd a frontszolgálatot és a hadifogságot leíró rész, a legdöbbenetesebb viszont a román börtönökben töltött esztendőkről szóló fejezet. A könyvet a szerző által írt versek, no meg korabeli fényképek, illetve háborús emléktárgyakról készült felvételek teszik teljessé.
A kötet kései elégtétel a napokban 90. életévét ünneplő szerzőnek, tanulság az olvasónak.
1Elindultam Kolozsvárról, megérkeztem Clujra. Fülöp Sándor élete a harctéren, a szovjet fogságban és a román gulágon, Csíkszereda, 2010, Pallas-Akadémia Könyvkiadó
Sarány Istvá. Szabadság (Kolozsvár)

„Életfogytiglani büntetésre ítéltettem”
A Kolozsvári Főkonzulátus hagyományaihoz híven ebben a hónapban is érdekes kiadványt mutatott be kedden délután a dísztermében. Szilágyi Mátyás főkonzul, az esemény házigazdája szerint a Pallas Akadémia könyvkiadó nemrég megjelent kötete, Fülöp Sándor Elindultam Kolozsvárról, megérkeztem Clujra című memoárja a Kárpát-medencei magyar visszaemlékezés-, illetve gulág-irodalmat gazdagítja. A könyvkiadó részéről Kozma Mária író, főszerkesztő ejtett néhány szót a frissen kiadott, valamint megjelenés előtt álló könyvekről, de jelen volt az eseményen Murádin János Kristóf, a Sapientia – EMTE tanára, aki felhasználta kutatásaihoz a kéziratot, és az ajánlót is ő írta a kötethez. Papp Annamária, lapunk munkatársa, a kötet szerkesztője beszélgetett a II. világháborút és az 1956-os forradalmat és szabadságharcot megélt szerzővel, Laczkó Vass Róbert színművész pedig részleteket olvasott fel a visszaemlékezésekből.
A magyarságot a huszadik században három kollektív, az egész társadalmat átfogó trauma érte, ami meghatározta az elmúlt század jellegét, a nemzet fejlődését. Az egyik a trianoni békeszerződés és ennek következménye, a II. világháború és az ezzel szervesen összefonódott párizsi békeszerződés, valamint az 1956-os forradalom és szabadságharc vérbe fojtása – mondta Murádin János Kristóf történész, hangsúlyozva: Fülöp Sándor ebből a három kollektív traumából kettőt felnőtt fejjel ért meg. A trianoni trauma mondhatni egyidős vele, hiszen alig néhány hónnappal a békeszerződés megkötése után született, ami rányomta bélyegét egész fiatalkorára. Murádin szerint a kötet három részre tagolható, mindegyik szelet a szerző életének változásokkal teli korszakát öleli fel. A könyv kezdődik a katonai éveknek olykor mulatságos, zsáner jellegű bemutatásával, majd fokozatosan sötétül el a négyéves szovjet és a személyes tragédiaként megélt politikai fogság leírásával. – A fogságban töltött évek nem törték meg, nem viselték meg a szerzőt, életkedvvel teli, nyílt vidám ember áll előttünk. Fülöp Sándor felvállalja múltját, a történtekkel megbékélve, egyfajta harmóniában tud élni. Ehhez nagy lelki erő és bátorság kell, s ehhez kívánunk jó szerencsét és egészséget továbbra is – hangsúlyozta Murádin.
Szilágyi Mátyás szerint az elhallgatás, az elfojtás nagyon jellemző lett főleg a kommunista diktatúra alatt. Hozzátette: „ez az elfojtás olyan fal, ami akadályozza a nemzeti önismeret kibontakozását, és ennek a falnak az áttöréséhez járulunk mi is hozzá ezzel a rendezvénnyel”.
Papp Annamária óriási megtiszteltetésnek érezte azt a bizalmat, amit Fülöp Sándor irányába tanúsított. – Nem volt nehéz dolgom, csak azt tettem, amit minden becsületes magyar ember, akit érdekel népének múltja, történelme és hagyományai, megtett volna a helyemben. A kiválóan megírt, rendkívül érdekfeszítő és színes anyagot csak meg kellett szerkeszteni, és összerakni a különböző részeket, fejezeteket. – Amikor a szerző néhány visszaemlékezésével keresett fel a szerkesztőségben, még nem gondoltam, hogy ebből később könyv születik. Beszélgetéseink során kiderült, hogy egy nagy mennyiségű anyag áll a rendelkezésünkre, Sándor bácsi elveszett naplóját rekonstruálta utólag. Nem mindennapi dolog, hogy az átélt borzalmak ellenére, Fülöp Sándornak mindvégig sikerült megőriznie emberi méltóságát és tartását – vallotta a szerkesztő.
Fülöp Sándor életútjának rövid ismertetését követően az egykori hadifogoly és politikai elítélt személyes élményeit osztotta meg a résztvevőkkel, aki életfogytiglaninak érzi az diktatúra ítéletét, hiszen tönkretették a karrierjét. Fogságból való szabadulása után csak fizikai munkát vállalhatott, holott azelőtt egyetemi tanulmányokat folytatott, de soha nem fejezhetett be. A szerző a két fogság szörnyűségeiről is mesélt, de elismerte, hogy az orosz hadifogság szanatórium volt a politikai börtönökhöz és a Duna-delta kényszermunkatáboraihoz képest. – Hívő ember voltam, hittem abban, hogy az Úristen nem nézi el az igazságtalanságot, és megszabadít szenvedésemből. A hitem adott erőt, de nagyon reméltem azt is, hogy egyszer csak vége lesz ennek a kommunista uralomnak – mesélt arról, hogy mi segítette át a megpróbáltatásokon. A táborokban született verseiről elmondta: tilos volt a papírlapra írás, éppen ezért kihegyezett dróttűvel karcolta szappanlapokra a verseit, utána memorizálta és itthon emlékezetből lejegyezte őket. A könyvbemutatón néhány emléktárgy is előkerült, amelyeket a szerző a fogságból hozott haza.
A kötet képanyagát Rohonyi D. Iván állította össze, a borítót pedig Bende Attila képzőművészeti szakos hallgató tervezte.
DÉZSI ILDIKÓ. Szabadság (Kolozsvár)

Újraírt napló tíz év fogságról
A kilencvenéves Fülöp Sándor Elindultam Kolozsvárról, megérkeztem Clujra című önéletírás-kötetét mutatták be kedden a kolozsvári magyar főkonzulátus dísztermében. A Pallas – Akadémia Könyvkiadó gondozásában megjelent kötet ismertetését az előszó szerzője, Murádin János történész, a Sapientia EMTE tanára kezdte.
Mint mondta: a 20. század magyarságát három nagy trauma érte: Trianon, a II. világháború és az azt lezáró párizsi békeszerződés, valamint az ’56-os forradalmat követő véres megtorlások. „Fülöp Sándor ezek közül kettőt felnőtt fejjel élt át, a trianoni békeszerződéssel pedig egyidős” – fogalmazott a történész.
Olvasmányos forrásmunka
Fülöp Sándor harcolt a II. világháborúban, majd 1944-ben szovjet hadifogságba került, ahonnan csak 1948-ban szabadult – ekkor Erdély már ismét Romániához tartozott. Visszatért szülővárosába, Kolozsvárra, ahol a hadifogságban tanult orosz nyelvet szerette volna kamatoztatni, és az egyetem elvégzése után orosztanár lett. Az 1956-os forradalom után azonban koholt vádak alapján elítélték, és politikai fogolyként hat évre bebörtönözték.
A könyv tulajdonképpen Fülöp Sándor hadifogságban elkobzott naplójának az újraírása, a katonaévek leírásával kezdődik, beszámol a hadifogság éveiről, és a romániai börtönévekkel fejeződik be. „Sanyi bácsi 90 évéből tizet fogságban töltött, de a könyv egyáltalán nem siránkozás, nem is vádirat, sőt az eseményekhez képest nagyon is derűs beszámoló. Fülöp Sándor ma is nagyon életvidám, tisztázta magában a múltat, nem törték meg a csapások” – fogalmazott Murádin János. Hozzátette, hogy a könyv nagyon olvasmányos, a szerző érdekesen fejti ki a véleményét benne, ugyanakkor egy nagyon pontos eseménytörténet, így a történészek számára is értékes forrásmunkáról van szó.
Szappanra írt versek
A szerzővel a könyvbemutatón Papp Annamária újságíró, a kötet szerkesztője beszélgetett. Mint mondta, a szerzőtől rengeteg kéziratot kapott, ezt közösen áttanulmányozták, és megbeszélték, így született meg a könyv. Kiderült, miután Fülöp Sándor kiszabadult a börtönből, csak fizikai munkát végezhetett, a kommunista vezetés nem engedte, hogy tovább tanítson.
„A szovjet hadifogság nem volt könnyű, de egy szanatórium volt ahhoz képest, amit a romániai börtönévek alatt átéltünk. A Duna-deltában is voltam kényszermunkán. Ha nem teljesítettük a normát, megvertek bennünket” – emlékezett vissza a szerző. Papp Annamária kérdésére, hogy mi adott neki erőt a fogságban, Fülöp bevallotta, hogy elsősorban a hite. „A börtönben is imádkoztam, ugyanakkor ami méginkább tartotta bennem a lelket, az a remény volt, hogy egyszer mégis vége lesz a kommunizmusnak” – mondta.
A könyvben Fülöp Sándor néhány verse is szerepel, amelyet fogsága idején szappanba karcolt. „Ha papírt és írószert találtak nálunk, megvertek, így a szappanra karcoltam a verseket, majd megtanultam és lemostam őket” – mondta. A házigazda, Szilágyi Mátyás főkonzul felkérésére, Laczkó Vass Róbert színművész részleteket olvasott fel a kötetből, többek között a Szekuritáté épületében lezajlott kihallgatásról szóló részt, és néhány verset is. A szerző a bemutató végén dedikálta könyvét az érdeklődőknek.
Varga László. Krónika (Kolozsvár)

(Erdélyi) magyar történetírók
Korunk, 2011. május
”A nemzeti ábrándokat történetírásunkból zárjuk ki. (…) komoly küldetésű nemzetnek főként a valóra kell törekednie, tudományban és műveltségben szintúgy, mint a politikai és társadalmi életben. (…) míg történeteinek mesés hajdanán és mitológiai képeken kapkod valamely nemzet, nem illeti meg a férfiasultság díszes címe” – hangzik gróf Mikó Imrének, a Magyar Történelmi Társulat első elnökének a szervezet megalakulásakor, 1867-ben elhangzott intése, amely a 21. századra sem vesztett időszerűségéből.
A Korunk legfrissebb lapszámának súlypontját az (erdélyi) magyar történetírás képezi; az összeállítás megkísérli összegezni az erdélyi historiográfia évszázadait, a kezdetektől a 20. századi történészek munkásságáig.
A felvezető tanulmányban Romsics Ignác a magyar – és ezen belül az erdélyi – historiográfia történeti elemzését adja, ezt követően hazai és magyarországi szerzők jóvoltából Szamosközy István, Cserei Mihály, Bod Péter, Mikó Imre, Kőváry László, Jakab Elek, Márki Sándor, Szádeczky Lajos, I. Tóth Zoltán, Makkai László, Pósta Béla és a Kolozsváron kialakult régészeti iskola, valamint Jakó Zsigmond történetírói tevékenységébe kapnak betekintést az olvasók.
”Twitteratúra”: klasszikusok 140 karakterben
Sokak számára a világirodalom egyet jelent vastag kötetekkel, emelkedett nyelvezettel és nagy szerzőkkel, most viszont már a Twitter közösségi portálon is olvashatók lesznek 140 karakteres bejegyzésekben a legjelentősebb művek.
Minderre két chicagói diák vállalkozik. Ők nemcsak Szophoklész Oedipus király, Goethe Az ifjú Werther szenvedései, Shakespeare Hamlet című klasszikusait, hanem modern kori slágereket, többek közt a Harry Potter-köteteket is feldolgozzák.
Az Alíz csodaországban például így kezdődik: “Oh! Egy fehér nyuszi, mint a Mátrixban. Menő film, ha az ember drogokon él”. Dosztojevszkij Bűn és bűnhődése a Twitteren így indul: “A fene ebbe a diákéletbe. Töméntelen munka, ócska szállás, és nekem van a legrondább kalapom az Urálnak ezen az oldalán”.
Ízelítő
2010. november 20-án a Kosztándi házaspár – Katalin és Jenő – képeinek bemutatására, Hegedűs Ferenc vállalkozó kezdeményezésére állandó galéria nyílt Kézdivásárhelyen. A megnyitóra aktualizált közös album jelent meg az Élet-Jelek Pallas- Akadémia sorozatban, Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész gondozásában. (Deák Ferenc) * Örök igazság, hogy egy művészről teljes képet csak egy gyűjteményes kiállítás képes nyújtani. Még akkor is, ha az ott bemutatott munkák szinte mindegyike ismerős. Egységükben azonban másként hatnak, mondhatni új minőséget képeznek. (...) A múzeum birtokában lévő 80 metszet mellett Feszt László év elején, nagylelkű gesztussal, újabb 151 alkotását adományozta az intézménynek. (Németh Júlia) * Családi házuk közelében, a Szamos menti dombsághoz tartozó Csicsókeresztúron pár éve szobrot emeltek Torma Károlynak, a régésznek, a Magyar Tudományos Akadémia egykori tagjának, Aquincum föltárójának. (Murádin János Kristóf) * Miklóssy Gábor (1912–1999) festőművész Pogány Ö. Gábor művészettörténésznek, a Magyar Nemzeti Galéria ny. igazgatójának írott levelét Zwikl András művészettörténész találta meg Budán, meglehetősen különös, lomtalanítási körülményekben. (...) Keserű és őszinte látlelet, jeremiáda a levél. A késői Ceausescu-korszak egy megmerevített pillanata, a valóság szinte szürreálisnak tűnő elemekkel történő átvilágítása, állapotrajza. (Sümegi György) * Tanárként távolságtartó volt, katonás, szigorú, de nem merev. Diákjai észrevétlenül szerették meg. Huszárkapitány volt – ahogyan Ioan Horváth Bugnariu emlegette, a szó legnemesebb értelmében. (Andrásy Zoltánról – Szuszámi Zsuzsa) * Goethe azt kérdezte, hogy melyik az a műalkotás, amely van olyan fontos, mint egy fa. Valovits László erőteljes vonalaival, kompozícióival az ember és művének útját, az alkotás folyamatát tanulmányozza, az alkotó emberi jelenlét drámáját képszerűsíti. (Józsa István) * Az erdélyi kastélyok életében a vigasságnak nagy becsülete volt. Igen sok nagyúr tartott a XVI–XVIII. században udvari bolondot, markalfit, mint aminőt Bánffy György produkáltatott a gyalui menyegzőn. Báthory Zsigmondot az olasz léhűtők, mimusok, udvari bolondok, tréfacsinálók, mágusok, szellemidézők egész serege vette körül; Bethlen Gábor bolondját Mihály bírónak hívták, ki a fejedelem lakodalmán Balassi Ferenc cserkesz nevű bohócával tört kelevézt. (Biró József) * Erdélyi Művészet, 2011/1.
b.d.
Népújság (Marosvásárhely)

Málenkij robot emlékbizottság alakult Kárpát-medencei összefogással
Majorszki András: mint a búvópataknak, utat kell törnünk
„Málenkij robot” – Emlék, emlékezet, megemlékezés címmel szervezett április végén háromnapos nemzetközi konferenciát Miskolcon a Gulágkutatók Nemzetközi Társasága (GKNT) és a Miskolci Egyetem Bölcsészettudományi Karának Történelemtudományi Intézete. A GKNT nyilvános közgyűlésén eldöntötte: a „Málenkij robot” 70. évfordulója alkalmával emlékbizottságot hoz létre. Jövőre lesz ugyanis hetven éve annak, hogy az 1944-ben Magyarországra bevonuló szovjet haderő elkezdi a magyar és német nemzetiségű polgári lakosság tömeges elhurcolását. A túlélők elbeszélése szerint arról volt szó, hogy csupán egy „kis munkára” viszik őket, ez azonban több évig tartó nehéz „rabságot” jelentett.
Az értekezleten bemutatták a GKNT alapító elnökének, Zsíros Sándornak Szemelvények a Gulágok Memoárirodalmából című könyvét, majd Majorszki András, a társaság elnöke tartott előadást. Stark Tamás, az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézetének főmunkatársa a GULAG és GUPVI táborrendszer megítéléséről beszélt a nemzetközi tudományos életben, míg Bognár Zalán, a Károli Gáspár Református Egyetem docense a „Málenkij robot” kutatási és közfelfogási problematikáiról értekezett.
Dupka György, a Kárpátaljai Magyar Művelődési Intézet igazgatója, a Szolyvai Emlékparkbizottság felelős titkára a Gulág- és „Málenkij robot”-kutatás kárpátaljai eredményeit ismertette, Molnár D. Erzsébet, a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola, a Lehoczky Tivadar Intézet tanára pedig a magyar és német nemzetiségű lakosok deportálásának történetéről számolt be.
Kolozsvárról Benkő Levente, a Művelődés kulturális folyóirat szerkesztője, magánkutató és Murádin János Kristóf, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem adjunktusa tartott előadást az erdélyi eseményekről. Előbbi a magyarok és németek nemzetiségi alapú, 1944 őszén történő romániai internálását foglalta össze, utóbbi a kolozsvári magyar civilek elhurcolását ismertette a konferencia résztvevőivel.
A rendezvényen bemutatkoztak a téma feltárásában szerepet vállaló szervezetek, önkormányzatok és egyházak is. Majorszki András a GKNT, Stark Tamás a GULAG-okban Elpusztultak Emlékének Megörökítésére Alapítvány, Matkovits Kretz Eleonóra pedig a Magyarországi Németek Pécs-Baranyai Nemzetiségi Köre tevékenységét ismertette. Árvay Attila és Stumpf Bálint a szerencsi, illetve a sárospataki német nemzetiségi önkormányzat munkájáról számolt be. Endrész György a rátkai Schwarzwald Hagyományőrző Egyesület, míg Börzsönyi Józsefné lelkész az Ondi Református Egyházközség által kifejtett tevékenységet vázolta fel. Az eseményt megtisztelték jelenlétükkel túlélők is, akiket virágcsokrokkal köszöntöttek a konferencia résztvevői.
– A GKNT a Miskolci Egyetem Bölcsészettudományi Karának támogatásával civil kezdeményezésként jött létre 2009-ben – válaszolta kérdésünkre Majorszki András, a GKNT elnöke, akit a társaság megalakulásáról és céljairól kérdeztünk. – Ennek hátterében Várdy Béla és Várdy Huszár Ágnes professzorok álltak, akik a pittsburgi katolikus egyetem tanárai. Már nagyon régóta foglalkoznak gulágkutatással, a „Málenkij robot” feltárásával. Magyarországon Zsíros Sándor tanár úr, felsőzsolcai nyugalmazott iskolaigazgató, pedagógus, lokálpatrióta volt az, aki felkarolta a kezdeményezést. Iszonyatosan sok energiát fektetett a társaság létrehozásába, az ő munkájának eredményeként alakulhatott meg a szervezet. A GKNT gyakorlatilag három nagy csoportból tevődik össze: elsősorban a tudományos kutatókból, akik közül a teljesség igénye nélkül kiemelném Stark Tamás és Bognár Zalán nevét. Másrészt ide tartoznak azok a fiatalok, egyetemisták, akik a téma iránt érdeklődnek, és ennek feltárásával szeretnének foglalkozni. A harmadik csoportot a túlélők, illetve azok második, harmadik generációs leszármazottai alkotják. Ez is népes tábor, csak számuk, sajnos, egyre jobban fogyatkozik.
Elsődleges célkitűzésünk a kutatók összegyűjtése és a tudományos munka megszervezése. A második világháború után a szovjetek által a GULÁG, illetve a GUPVI táborokba elhurcolt magyarok – hadi- és politikai foglyok, valamint civil internáltak – történetének feltárása, dokumentálása és bemutatása. Ezen belül kiemelten fontos szerepet tölt be a „Málenkij robot” néven ismertté vált eseménysorozat felkutatása, és nyilvánosságra hozatala. További feladat az ismeretterjesztés mind az egyetemeken, mind pedig a középiskolákban. Szemináriumokat és előadásokat tartunk, könyvbemutatókat szervezünk: itt ki kell emelnem a Miskolci Egyetem Bölcsészettudományi Karának Történelemtudományi, valamint Kulturális és Vizuális Antropológia Intézetét, amelyek hátteret biztosítanak ennek a tevékenységnek. Ugyanakkor alapvető célunk megemlékezések szervezése, emléktáblákat igyekszünk elhelyezni, ahova csak lehet, illetve megpróbálunk feltárni olyan helyszíneket, ahol annak idején internálótáborok és gyűjtőközpontok voltak. A kutatások során felszínre kerültek olyan helyek, amelyekről az adott közösségnek nem volt tudomása. Mindemellett hangsúlyt helyezünk az adatgyűjtésre, felkeressük a még élő túlélőket, szemtanúkat, interjúkat készítünk velük, tárgyi emlékeket gyűjtünk és fotózunk. Szerény eszközeinkkel mindent megteszünk annak érdekében, hogy a magyar történelemnek ezt a „sötét” időszakát feltárjuk, bevigyük a köztudatba, és annak emlékét ápoljuk.
– Miért tartják fontosnak, hogy felhívják ezekre a történelmi eseményekre a közvélemény figyelmét?
– Az említett események a magyar történelemnek méltatlanul elfeledett epizódját jelentik, az 1944–1945 közötti tragikus történések kimaradtak a tankönyvekből mind a mai napig. Vagy ha benne is vannak, akkor csak egy-két mondat erejéig foglalkoznak velük. Ezért úgy gondoljuk, hogy ezeket be kell mutatnunk, és meg kell ismertetnünk minél több fiatallal, hiszen múltunk megfelelő ismerete nélkül, hogyan tekinthetnénk a jövőbe, hogyan tudnánk közösséget építeni, s meghatározni önmagunkat. Pedagógusként fontosnak tartom, hogy az ifjúság megismerje a magyar történelmet, helyesen ismerje meg azt, és a tabunak számító témákról is tudomást szerezzen. Ugyanakkor nagyon fontos megemlíteni, hogy a hadifogság, illetve a politikai, etnikai és gazdasági alapon történő elhurcolás nemcsak az anyaországot, hanem az egész Kárpát-medencei magyarságot érintette. Természetesen meg kell említeni a németséget is, akik szintén elszenvedői voltak az eseményeknek.
– Hogyan viszonyulnak a fiatalok ehhez a kérdéshez? Mutatnak-e érdeklődést a téma iránt?
– Azt tapasztalom, hogy általában a mai nemzedéknek fogalma sincs a szóban forgó történésekről. Munkám során sokat beszélgetek fiatalokkal, de nem tudják, hogy miről van szó. Néhányuknak rémlik valami, merthogy a nagyszülők elbeszéléséből hallottak erről-arról, de az egész körülbelül ennyiben merül ki. Igazából a „Málenkij robotról” nem volt szabad beszélni, mivel a történteket évtizedeken keresztül a kollektív és egyéni emlékezet mélyére süllyesztették. Nem csoda, hogy nem szereztek tudomást a „Málenkij robotról” a fiatalok, sőt sok esetben szüleik sem. Nagyon jó dolog, hogy a Fényi Gyula Jezsuita Gimnázium és Kollégiumban, ahol dolgozom, fiatal tanári gárda van, akik fogékonyak a történelem új megközelítésére, így az iskolában megfelelő teret kap ez a téma. Úgy gondolom azonban, hogy innen tovább kellene lépni, és a kezdeményezést országos szintre kell kiterjeszteni.
– Mire lenne szükség ahhoz, hogy ez az elképzelés megvalósuljon?
– Iskolánk jó kiindulópont lehet ehhez, de mindemellett nagyon fontos az intézmények hozzáállása a kérdéshez. Ha meg tudjuk nyerni az ügynek ezek vezetőit, akkor ettől kezdve sokkal könnyebb a dolgunk. A GKNT civil szervezet, szerények az eszközeink, inkább helyi szinten tudunk értékes dolgokat teremteni, bár ezeknek sok esetben országos kihatása is van. Fontos lenne minél nagyobb körben kiterjeszteni a munkát, de ehhez az egyesületünk még kevés. Állami támogatásra lenne szükségünk, jó lenne tehát, ha a mindenkori kormányzat felvállalná a program támogatását. Úgy vélem, mint a búvópataknak, utat kell törnünk, és meg kell találnunk az utat a fák gyökerei és a kőkemény sziklák között.
– A „Málenkij robot” emlékbizottság létrehozása fontos előrelépést jelenthet ebben a tekintetben…
– Amint az a konferencián is kiderült, nagyon jó helyi, területi és magán kezdeményezések vannak. Azt tapasztaljuk azonban, hogy ezek országos, illetve Kárpát-medencei kihatása nem annyira átütő erejű. Szinte mindenki felvetette: a különböző szervezeteknek, egyesületeknek, önkormányzatoknak, egyházaknak és kutatóknak össze kellene fogniuk, mert akkor hatékonyabban tudnák képviselni ezt az ügyet. Az emlékbizottság célkitűzései között szerepel egy kutatóközpont létrehozása, amely szeretnénk, ha függetlenül és önállóan működne, de az is jó lenne kezdésként, ha például a miskolci egyetemen belül valósulna meg egy gyűjtőhely. A lényeg az, hogy jöjjön létre, és kezdjen el működni. Felvetődött egy virtuális, azaz internetes kutatóközpont „létesítésének” a gondolata is, amennyiben nem kínálkozik más lehetőség. Nagyon fontos lenne dokumentum-, ismeretterjesztő- és játékfilmek készítése az adott témakörben, továbbá egy átfogó tanulmánykötet és dokumentumgyűjtemény kiadása. Másik alapvető célkitűzése az emlékbizottságnak, hogy a tankönyvekbe bekerüljenek a GULÁG- és a GUPVI táborokkal, a „Málenkij robottal” kapcsolatos információk. Fontosnak tartjuk továbbá közös megemlékezések, vándorkiállítások szervezését, továbbá egy interaktív internetes oldal létrehozását.
– Hogyan lehetne hosszabb távon fenntartani ezt az összefogást?
– A konferencia kiemelkedő eseménye volt a „Málenkij robot” emlékbizottság létrehozása, amely 2013. április 27-én Miskolcon jött létre. Ez volt az első lépés! 2013-ban felkészülünk az emlékévre, 2014 és 2015 között pedig igyekszünk megvalósítani célkitűzéseinket. Bízom abban, hogy ez az összefogás továbbra is megmarad, hiszen a Kárpát-medencei magyarság traumáit fel kell tárni. A „Málenkij robot” csak egyike azoknak a tragikus eseményeknek, amelyek a történelem folyamán a népünket érte. Nagyon fontos, hogy hitelesen, szakszerűen, tényekre alapozva és lehetőleg érzelmektől mentesen dolgozzuk fel a múltunkat. Úgy gondolom, ez a kulcsa annak, hogy bemutathassuk a tabuként kezelt, eltitkolt eseményeket, természetesen tiszteletben tartva minden más nép történelmét és érzékenységét. A Kárpát-medencei népek együtt élték át ezeket a szörnyűségeket, amelyeket nem lehet egyenként kiragadni a történelem folyamatából. Az események között ok-okozati viszony van, és ezeket ennek megfelelően kell kezelni, tárgyalni, értelmezni, bemutatni.
PAPP ANNAMÁRIA
Szabadság (Kolozsvár)

Polis-könyveket mutattak be a Minerva-házban
Várostörténetről, vallásról, irodalomról és művészetről egyaránt szó esett a Minerva-ház Cs. Gyimesi Éva termében kedden délután tartott könyvbemutatón, ahol a Polis Könyvkiadó három új kötetével ismerkedhettek meg az érdeklődők. A rendezvényen Gaal György Képes Kolozsvár című könyvének szövegében bővített és képanyagában megújított második kiadását, a Gábor Csilla szerkesztette Keresztyéni felelet című kötetet, valamint a Bánffy-életműsorozat legújabb, Emlékezések – Irodalmi és művészeti írások című kiadványát mutatták be.
Dávid Gyula, a kiadó vezetője mindenekelőtt a múlt pénteken elhunyt Deák Ferenc grafikusművészre és könyvtervezőre emlékezett, hangsúlyozva: szerette az embereket, és őt is nagyon lehetett szeretni. – Jó kolléga volt, ugyanakkor szakmájának kiváló mestere, aki sok fiatalt indított el a pályán. A szép könyv volt fontos számára, de korántsem úgy, hogy a borítón föltétlenül az ő neve szerepeljen – magyarázta az irodalomtörténész, utalva ugyanakkor arra is, hogy Deák Ferenc gazdag pályafutásának áttekintése egyelőre várat még magára, remélhetőleg ez is elkészül nemsokára.
A 16–17. században, a reformáció első korszakában Magyarországon és Erdélyben zajlott katolikus–protestáns hitvitákat tekinti át a Keresztyéni felelet című kötet, amelyet a folytatásban Jakabffy Tamás méltatott. Megjegyezte: a könyv lapozgatása során egyebek mellett a hitvitákat kiváltók motivációiról, valamint a Biblia és az eklézsia közötti ősszefüggésekről is értesülhet az olvasó, a függelékben pedig a szerzők életrajzi adatait is megtalálja. Az egyháztörténeti és filológiai szempontból is fontos kiadványt összeállító Gábor Csilla megjegyezte: a hitvita-irodalom összességében egészen mást jelent a ma embere számára, mint annak idején. Szerkesztőként főként a kapcsolatrendszerek és a különböző nézőpontokat motiváló tényezők érdekelték, a szövegek értelmezése helyett pedig az érveléstechnikák bemutatására törekedett.
Gaal György Képes Kolozsvár című kötetét ismertetve Murádin János Kristóf kiemelte: hálás feladat várostörténettel foglalkozni, hiszen idővel új információk kerülnek felszínre, amelyek jócskán bővíthetik, felülírhatják ismereteinket. – Tapasztalataim szerint a fiatalok nem igazán ismerik a magyar Kolozsvárt, vagy nem föltétlenül rendelkeznek a legpontosabb információkkal vele kapcsolatban. Különösen fontosak ezek a munkák, hogy az ember eligazodjon Kolozsváron, otthon érezze magát a városban – jelentette ki a történész. Hozzáfűzte: Gaal György a város megismerésének és megismertetésének szentelte az életét, kötete pedig nem csupán a kolozsváriakat és az erdélyieket célozza meg, hanem az összmagyarságot is, szerte az egész világban. A Képes Kolozsvárt viszont érdemes lenne románul is megjelentetni, hogy „a velünk együtt élő román közösség is megismerje a magyar Kolozsvárt”. Murádin János Kristóf reményét fejezte ki továbbá, hogy a szerző ahhoz is kedvet kap, hogy a negyedek történetét bemutassa, ezáltal ugyanis még teljesebb képet nyerhetünk a helyről, ahol élünk.
Gaal György köszönetet mondott mindazoknak, akik közreműködtek a tetszetős könyv megjelentetésében, többek között Unipan Helgának, aki az est folyamán bemutatott másik két kötetet is tervezte, valamint mindazoknak, akik fényképeiket bocsátották rendelkezésére.
Befejezésül Dávid Gyula beszélt a Bánffy-életműsorozatban megjelent Emlékezések – Irodalmi és művészeti írások című kötetről, amelyben a sokoldalú író-művész visszaemlékezései (Emlékeimből) és töredékben hátrahagyott politikai emlékirata (Huszonöt év) mellett pályájának eddig ismeretlen oldalával is megismerkedhetünk – a kortársakról írott kisesszéi, Az ember tragédiája rendezéseiről szóló tanulmánya, valamint a Martinovics című drámájához írott kommentárja révén. Dávid Gyula megjegyezte: a Bánffy Katalinnal, az író és politikus Marokkóban élő lányával való ismeretségük révén 1998 óta szinte minden évben megjelentethettek egy-egy Bánffy-művet. Ami pedig a folytatást illeti, mint mondta, érdemes lenne közelebbről tanulmányozni Bánffy Miklós külügyminiszteri tevékenységét, hiszen ez is rengeteg érdekességgel szolgálhat az utókor számára.
FERENCZ ZSOLT
Nyugati Jelen (Arad)

Gulág-idézés fiataloknak: megismertetni múltunkat
Túlélők, hősök, áldozatok. Kolozsváriak a Gulágon címmel tartottak megemlékező előadást a szovjet birodalomba kényszermunkára elhurcolt áldozatok emlékére középiskolás fiataloknak csütörtök délután a kolozsvári Apáczai Csere János Elméleti Líceum zsúfolásig megtelt fizikumában.
Murádin János Kristóf történész, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem adjunktusa röviden ismertette a diákokkal a második világháború után a megszálló szovjet hadsereg által az utcáról vagy otthonaikból ártatlanul összeszedett, és a Szovjetunióba „csak egy kis munkára”, azaz „málenkij robotra” elhurcolt magyar emberek ezreinek történetét, ahol embertelen körülmények között dolgoztatták őket, és nagyon sokan közülük belehaltak a szenvedésekbe. Erdélyt a hatalom ellenséges területként kezelte, és bosszúvágy hajtotta őket, következésképpen összefogdosták a magyar és német nevű embereket, és foglyokként marhavagonokban a szovjet lágerekbe hurcolták el. Kolozsvárról körülbelül ötezer férfit és serdülőkorút vittek el, a halottak száma 36 százalékra (1600-1700 főre) tehető. Volt, aki egy év után szabadult, míg mások csak jó pár év múlva, vagy soha nem tértek haza. A témát a kommunista hatalom tabuként kezelte, sokan még rokonaiknak sem mertek panaszkodni, a hazatérők visszailleszkedése a társadalomba pedig akadozott.
A „málenkij robot” két túlélője is megjelent a találkozón, hogy meséljen személyes élményeiről. Bitay Lászlót tizenhat évesen kapta el egy járőr a Széchenyi téren, és szerencséjére egy év múlva betegsége miatt szabadon engedték. Mile József pedig láboperáción esett át hihetetlenül primitív körülmények között, így őt is felmentették. Jóska bácsi azt üzeni a mai fiataloknak, hogy ne a számítógép mellett ülve éljék le életüket, hanem tartózkodjanak minél többet a szabadban, mert ő is sokat köszönhet természetszeretetének.
A rendezvényen Papp Annamária és Benkő Levente gulág-kutatók is megosztottak néhány gondolatot a fiatalokkal. Lapunk szerkesztője, Papp Annamária arról kérdezte az iskolásokat, hogy családjukban akadtak-e olyanok, akiket meghurcoltak, és a téma feltárásának fontosságára hívta fel a figyelmet. Benkő Levente arra figyelmeztette a fiatalokat, hogy a múlt században a fasizmus és a kommunizmus egyformán embertelennek bizonyult, mindkettő számláját több millió áldozat terheli.
A hallgatóság körében kézről kézre járt néhány eredeti tárgyi bizonyíték a szovjet fogságban szenvedők utókornak átmentett személyes tárgyai közül: csajka, kulacs, kanál, dohányszelence, sőt még egy világháborús nyomokat magán viselő sisak is, amelyet többen fel is próbáltak. A fiatalok ugyanakkor fellapozhattak több, az adott témakörben eddig megjelent kötetet is, amelyet a többi emléktárggyal együtt a szervezők a helyszínen kiállítottak.
Az áldozatokra való méltó megemlékezést és a további kutatómunkát szolgálja a Gulágkutatók Nemzetközi Társasága (www.gknt.hu), amely legutóbbi, Miskolcon megtartott ülésén egy emlékbizottság megalakításáról döntött. Ennek célkitűzései között szerepel egy önálló, független kutatóintézet és múzeum létrehozása, magas szakmai színvonalú tanulmánykötet kiadása 2014 áprilisáig, továbbá szeretnék, ha a történelemtankönyvekbe a II. világháború témájánál kerüljön be a „málenkij robot”. A tervek között szerepel emléktáblák és emlékhelyek létrehozása az elhurcolások, a gyűjtőhelyek és az egykori céltáborok színhelyein, a „,málenkij robot”-ban érintett települések, szervezetek és személyek felkutatása, a velük való együttműködés kialakítása, az egymás közötti információáramlás elősegítése, közös megemlékezések szervezése. Az emlékbizottság tagjai fontosnak tartják dokumentum-, ismeretterjesztő és játékfilm készítését a történtekről. További célkitűzésük a „málenkij robot” emlékév megtartása a Kárpát-medencében 2014–2015-ben, e tragikus események 70. évfordulója alkalmából a témában érintett önkormányzatokkal, civil szervezetekkel és magánszemélyekkel összefogva.
Ö. I. B.
Szabadság (Kolozsvár)

Ma hetven éve bombázták Kolozsvárt
1944. június 2. reggel kilenckor Kolozsvárt felbőgtek a légi veszélyt jelző szirénák. Tíz perccel később megjelentek az amerikai repülőgépek, és hullni kezdtek a bombák. A szövetségesek – Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Szovjetunió – átfogó hadászati tervet dolgoztak ki a közép-európai vasútvonalak bombázására, amelynek az volt a célja, hogy a normandiai partraszállás megkezdésekor megakadályozzák a német csapatok egy részének a keleti harctérről az Atlanti-falhoz való gyors átszállítását.
A vasútállomás, a vasútvonal és közvetlen környékén kívül azonban a bombák hatalmas pusztítást végeztek a hadászati tervbe semmiképp sem illő Kőváry-telep, Kerekdomb, Horthy (Horea), Szent István (Decebal), Árpád út (Traian) stb. és környéke lakóházaiban, a Református, az Ortopéd, a Katonakórház, a kisebb-nagyobb üzemek, műhelyek épületeiben. Nyomukban halottak, sebesültek, eltűntek százai maradtak.
Asztalos Lajos- Papp Annamária
Az alábbiakban részletet közlünk 1944. június 2. – Kolozsvár bombázása című, megjelenés előtt álló kötetünkből.
Előszó helyett
1944. június 2. fölöttébb gyászos nap Kolozsvár történetében. Annak ellenére, hogy a jóformán az egész világot sújtó második világégés szempontjából elhanyagolható csekélység volt mindaz, ami akkor itt történt, nekünk, kolozsváriaknak fájdalmas, komor eseményként maradt meg emlékezetünkben. A többi, 1944. évi pusztulással, pusztítással együtt.
A zsidók május végi, június eleji embertelen, tragikus elhurcolása végzetes, pótolhatatlan emberi veszteséget, a június 2-i bombázás kiheverhetetlen emberi és súlyos, évtizedekre kiható anyagi veszteséget okozott a városnak. Az 1944. márciusában kezdődő német megszállás, a szeptemberi és októberi események – a harctér közeledése, a magyar közigazgatás, a magyar és a német csapatok kivonulása, a harctér átvonulása a városon, a szovjet csapatok bevonulása utáni újabb megszállás –, majd az ezt követő, évtizedekig tartó kommunista parancsuralmi rendszer emberi és anyagi szempontból egyaránt további súlyos csapást mértek a városra és ennek lakosságára.
Hét évtized telt el 1944. június másodikától. A háború után született nemzedékek a szemtanúktól, túlélőktől hallottak erről a napról. Az idő múlásával azonban az akkor történtek emléke mindinkább elhalványul, a kortársak, túlélők száma fogyatkozik. Az emlékezők, akik 1944-ben, néhány kivétellel húsz, sőt tíz év alattiak voltak, ma idős emberek. A náluk idősebbekhez hasonlóan, nemsokára ők is magukkal viszik mindazt, amit akkor átéltek, s amire emlékeznek. Ezért úgy véltük, itt az ideje, hogy mindebből, amit csak lehet, mentsünk meg, elsősorban a jelen, nemkülönben utókor számára is.
1990 előtt, a bukott rendszerben a kolozsváriak által akkor megélt, mindössze ötven percig tartó, de méreteiben világvége-szerű pusztításról és következményeiről csak családi, baráti körben lehetett beszélni, beszélgetni, emlékezni, közölni azonban semmit. Azóta 1995-ben Szakács János, 2003-ban Asztalos Lajos, 2004-ben Murádin János Kristóf, Papp Annamária és mások, 2006-ban Bogdán Kálmán, valamint 2012-ben és 2013-ban Asztalos Lajos tollából, számos felvétel kíséretében több írás, emlékezés is megjelent a kolozsvári Szabadság című napilapban. Ez adta az ötletet, hogy a véres esemény hetvenedik évfordulója alkalmával az újságban közöltek – írások, emlékezések, korabeli felvételek –, újabbakkal kiegészítve, az emlékek felfrissítésére, tartósítására, az olvasók, az érdeklődők számára kötetben lássanak napvilágot.
Ezúton köszönjük mindazok közreműködését, akik ma is fájdalmas emlékük fölelevenítésével, képekkel, adatokkal járultak hozzá kötetünk megjelenéséhez. Ugyanakkor köszönetet mondunk azoknak az újságíróknak és történészeknek, akik biztattak, akik munkánkat segítették, támogatták.
Szükségesnek tartottuk, hogy elöljáróban röviden ismertessük a második világháborúnak a kolozsvári bombázást megelőző, de hozzávezető, vele összefüggő eseményeit. Ezután közöljük a túlélők emlékezését, a szüleiktől, rokonaiktól számtalanszor hallott, a családjuk körében fönnmaradt emlékeket.
Az emlékezők által egyes szám első személyben elmondottakat idézőjelbe tettük. Előtte néhány sorban közöljük nevüket, 1944-ben betöltött életévüket. Amennyiben tudomásunk van róla, néhány szót írunk a családjukról. Ezután akkori lakhelyük, lakcímük következik.
Az összegyűlt anyagot a polgármesteri hivatal jelentésével, a korabeli sajtóban megjelent hírekkel, beszámolókkal, felhívásokkal, az áldozatok – elhunytak, sebesültek – névsorával egészítettük ki. Itt jegyezzük meg, hogy az az idő tájt Kolozsvárt megjelenő Tribuna Ardealului csupán a román sebesültek és halottak névsorát közölte. Ugyanakkor az akkori utcanevek közül ebben a lapban csak egyetlen egy jelent meg, a Kalandos. A Horthy út nevét, a jelek szerint, az újság nem volt hajlandó közölni, így következetesen strada principală‚ ’fő utca’ lett belőle.
Kolozsvár 1941. évi belsőségi térképének részletein – amennyire az emlékezésekből kiderül –, a bombák becsapódásának helyét igyekszünk bemutatni.
Kötetünkben a ma is használt magyar utcanevek mellett, a korabelieket is közöljük. Minthogy ezeket, sajnos, ma már nem mindenki ismeri, nem hagytuk ki a jelenlegieket sem. Ez utóbbiakat az emlékezők által mondottakban szögletes, a szöveg többi részében kerek zárójelbe tettük.
A rövidítések feloldását a kötet végéhez csatoltuk.
A tettesek látogatása
Néhány évvel a háború, a bombázás után, 1945-ben vagy 1946-ban, netán 1947-ben, de mindenképp még a kommunista hatalomátvétel előtt, amikor ilyesmi egyáltalán szóba jöhetett, a város bombázásában részt vett néhány amerikai repülős látogatott Kolozsvárra. Valószínűleg látni akarták, mi lett az általuk végrehajtott szőnyegbombázás eredménye.
Visszatértek, mint bűntettük színhelyére a tettesek.
Csodálkoztak, hogy a pusztulás nyomai még mindig sértetlenek, hogy helyreállításnak nyoma sincs.
Megkérdezték tőlük, a látottak, az áldozatokról hallottak alapján van-e lelkiismeret-furdalásuk. De nem volt. Feleletükből egyértelműen kiderült. Azt mondták, a feladatukat végezték. Mint a vadász, aki kitartóan, addig követi a vadat, mígnem leteríti [Airizer Zoltán közlése].
Pata utca és környéke
Karácsonyiné Bencze Erzsébet 1944-ben tizenöt éves volt. A Pata utca (Titulescu) 48. szám alatt laktak.
„1944. június 2-án öcsémmel és két unokatestvéremmel kint voltunk az udvaron, amikor megszóltak a szirénák. Mivel máskor is volt riadó, nem futottunk be rögtön az óvóhelyre.
Hirtelen megjelent egy repülőgép, amelyik téglalapot rajzolt az égre. Röviddel utána kis csillogó gépek tűntek fel, ragyogtak az égen. Lementünk a pincébe. Egy adott pillanatban nagy süvítést hallottunk, süvítés, bumm, süvítés, bumm… Soha nem lehet elfelejteni ezt a hangot. A környéken több helyre esett bomba: a katona- és az ortopéd kórházra, az Alkony [M. Veliciu] és a Pata utca közötti, velük párhuzamos Szántó utcába [Plugarilor, Dostoievski], a Pata utcába és a Györgyfalvi út [Brâncuşi] elejére.
Mikor lefújták a riadót, az utcán nagy jövés-menés támadt. Két embert láttunk a túlsó járdán meghalni, mert a leszakadt villanyvezeték megrázta őket. Egy ember megkért minket, szóljunk azoknak, akik arra járnak, ne lépjenek a drótokra, mert áram van bennük.
A bombázás alatt édesapám a vízműveknél tartózkodott, ahova állandóan jelentések érkeztek. Így tudomást szerzett arról, hogy a mi környékünkre is bomba esett. Nagyon megijedt, hogy meghaltunk. Mikor hazajött, és látta, hogy épek vagyunk, sírva ölelt magához. Tőle tudtuk meg, hogy a Kőváry-telepi Raktár utcát [Magaziei] is több találat érte. Itt lakott édesanyám egyik barátnője és egy ismerőse. Elindultunk, hogy keressük meg őket.
Hogy mi volt az Állomás téren, azt nem lehet kifejezni. Öcsém szorította édesanyám kezét, s megrémült a látványtól. Amikor észrevett egy fejet, vállal és ökölbe szorított kézzel, mind azt hajtogatta: »nem nézek oda, nem nézek oda!« Szegény, napokig nem tudott aludni ettől a szörnyűségtől. Sajnos, akiket látni akartunk, meghaltak. Szekernyés néni és a férje, valamint az Oláh család, egy asszony a négy gyermekével.
Sok minden romokban hevert, és nagy kráterek tátongtak az utcákon. Mozgósították a tizenhat-tizenhét éves leventéket, hogy segítsenek eltakarítani a romokat, s a holttesteket szállítsák a temetőbe.
Nagy félelem uralkodott el az embereken, hogy mikor kezdődik újra a bombázás. Este édesanyám mindegyikünk ágya mellé széket tett, hogy arra helyezzük a ruhánkat, ha éjszaka menekülni kell, minden kéznél legyen. Azt mondta, hogy felmegyünk az Alkony utcába [Amurg, M. Veliciu] és a Bajza utcán [A. Densuşianu] kimegyünk a mezőre. Ugyanis a pince nem volt biztonságos, és ha a ház ránk dől, nem tudunk kiszabadulni a romok alól. Ezért keresztapám az udvaron ásott egy nagy gödröt, amelyre gerendákat rakott, hogyha nappal légiriadó van, oda bújjunk el.
Későbbi férjem, Karácsonyi Béla főgyógyszerész, a bombázás idején katona volt. Az ő Horthy út 62. szám alattio szülőháza is telitalálatot kapott. Lefényképezte az épületet, hogy maradjon emléke róla. A ház különleges látványt nyújtott, az egyik falon sértetlenül megmaradt egy festmény. A földből kiállt egy drót, és amikor ki akarták húzni, belülről, a pincéből visszahúzták. Ebből arra következtettek, hogy az épület pincéjében emberek vannak, és jelt adnak. Mindenki arról beszélt a városban, hogy még mindig visszahúzzák a drótot… A férjem mindegyre visszament a helyszínre, hogy lássa, mi történik. Sajnos, nem tudták őket kimenteni a romok alól, mert bármelyik pillanatban ledőlhetett volna a maradék épület. Ezért aki a pincében rekedt, mind meghalt.
Sok bomba nem robbant fel. Állítólag két életfogytiglanra ítélt rabolt megtanítottak arra, hogyan kell hatástalanítani a bombákat. Azt mondták nekik, ha sikeresen teljesítik a feladatot, akkor szabadok lesznek. Ezek mind olyan emlékek, amelyeket soha nem lehet elfelejteni.”
Kerekdombi bombabiztos óvóhely
Bain Tibor 1944-ben ötéves volt. A Széchenyi tér 29. szám alatt laktak. Jól emlékszik a Kerekdomb alatti bombabiztos óvóhelyre.
„Szólt a rádió, »Légi veszély, Bácska–Baja–Pécs–Arad…«, majd a szirénák, végül »Légi veszély elmúlt…« Négy-ötéves gyermek nem nagyon tudja felfogni, mi a légi veszély, sőt a bombázást sem, de valószínűleg a felnőttek viselkedése okozta bennem azt a szörnyű, szorongó érzést, amely általában hasmenésbe torkollott. Szüleim már tudták, hogy mikor megszólalnak a szirénák, és a pincébe szaladunk, bilit is kell vinni. Szégyelltem, de ha muszáj, hát muszáj.
A bombázásokat részben a Kerekdomb alatti bunkerben vészeltem át, másrészt a Széchenyi téri lakásunk légópincéjében.
Itt kapott el az a bombázás, amely a Levente laktanyát is érte. Ez volt a hozzám legközelebbi robbanás. A pincénk légvonalban mintegy száz méterre volt a robbanás helyétől. A plafonján égő viharlámpa összetört, mert a légnyomás felcsapta a plafonra, engem pedig kilökött édesanyám öléből, egy ember pedig, aki éppen a pince felé sietett, a zárt ajtón át esett be.
Mikor Kolozsvárt mondta be a rádió, már a fejünkön is voltak. Másnap megnéztük a Postakert utcában [Cuza Voda] tátongó bombatölcsért, és a lerombolt Leventeotthont. 1947-ig a Széchenyi térről a Postakert utcán jártam a Református Kollégiumba, ezért tudom, hogy a tölcsér sokáig megmaradt. Sokat hógolyóztam benne.
A nagy bombázás után, hazamenet – mivel nagyszüleim a Nádas-patak mellett, a Buzogány utcában [Simion Balint] laktak –, nagybátyámmal felszaladtunk a vasút fölötti, félig lebombázott híd sarkára. Onnan látni lehetett a mészárlást, amit a bombázás végzett. Azt a katonavonatot bombázták szét, amelyik éppen az állomásban állt. Délelőtt volt, és szerencsétlenségére, éppen akkor érkezett a budapesti gyors is. A riadóra mindkét vonat gyorsan kimenekült az állomásból, de a katonavonatot még Bács előtt megsemmisítették, persze a környékbeli házakat is.
Mikor a városban voltunk, valamelyik légópincébe szaladtunk, melyek messziről látszottak, nagy nyilak mutatták a pincék helyét. Mikor a Kerekdombon voltunk, akkor a környékkel együtt a domb alatti három bunker valamelyikébe menekültünk. Ezek a legbiztosabbak voltak. Kiszámították, hogy ha a legnagyobb repülőbomba egyenesen a tetejére hull, senkinek semmi baja nem lesz. A bunker fölött legalább ötven méter vastag finom homok volt. Három bejárata nyílt, kettő a negyed, egy pedig a közeli Papfalva felé.
A három járat valahol a domb közepe táján találkozott. Teljes hossza vagy háromszáz méter lehetett. A szellőzést a három ki- vagy bejárat huzata biztosította, mert a bombamentes bejáratot a légósok csak a legutolsó pillanatban zárták le vaspántos ajtókkal. Jó vastag, vasúti talpfából voltak a támfalak, és vastag deszkából a bélelés. A MÁV [Magyar Államvasutak] munkásai készítették, a vasúti munkások és családjaik számára.
Mikor a Nádas mellett kapott el a sziréna, nagyszüleimmel jó nagyot szaladtunk odáig. Sokszor a légiriadó lefújása még az úton talált. Rengeteg ember fért erre az óvóhelyre, csak az volt a baja, hogy az elsők, akik odaérkeztek, nem mentek bennebb, mindenki a bejáratnál akart maradni, mert a villanyvilágítás csak rövid részéig tartott. Bennebb sötét volt, mert a gyertyákat kioltotta a huzat.” Szabadság (Kolozsvár)

A virágkor vége, a szolgaság kezdete
Erdély kiegyezés utáni rohamos fejlődésének az első világháború vetett véget. A súlyos emberi veszteségek mellett Erdély gazdaságilag is teljesen tönkrement, az újjáépítést pedig a bukaresti hatalom szisztematikusan bojkottálta. Az első világégést és annak erdélyi vonatkozásait Murádin János történész, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem oktatója segítségével elevenítettük fel.
Köszönhetően annak is, hogy 1867. után az országot és Erdélyt érintő katonai konfliktus nem volt, a kiegyezés utáni évtizedekben Erdély minden téren jelentős fejlődésnek indult. Az is igaz, hogy ezt megelőzően Erdély és a déli peremvidékek az Osztrák–Magyar Monarchia legelmaradottabb részei voltak. Nem csoda, hogy ezeknek a térségeknek a gazdasági fellendülése volt a leglátványosabb a századfordulón.
Murádin János történész szerint „az 1880-as évektől kezdődik el az a folyamat, amikor nagyobb ütemben fejlődik a Királyság és annak peremvidékei, mint a Cseh-medence, az osztrák örököstartományok. Nem csupán az ipar fejlődött rohamosan, hanem az ezzel összefüggő ágazatok is, például az építőipar. Ekkor alakul ki a nagyvárosi polgáriasodás modellje Erdélyben. A régi, középkori hálózatokkal bíró kisebb települések nagyvárosokká fejlődnek.” Az ipar megtelepszik Kolozsváron, Temesváron, Brassóban, Vajdahunyadon, a bányászati-kohászati szegmens, a mezőgazdaság erőteljes fejlődést mutat a térségben. Ezzel együtt jár a tőkefelhalmozás, és ennek következtében nagyobb anyagi rész jut a kultúrának is. Virágkorát éli a magyar mellett a román és a szász művelődési élet is. Ennek a minden szempontból jelentős fejlődésnek vet véget szinte kataklizmaszerűen az 1914-es válság. Senki nem is sejtette, hogy ennyire egyből érkezik, és ilyen elhúzódó háború lesz, és a vége az lesz, hogy e jól fejlődő térség szétrobban, és ezt azóta is traumaként éli meg az erdélyi ember (és nem csak). „Magát a háborút évtizedekig az erdélyi románság is traumaként élte meg, a két világháború közötti visszaemlékezésekben vagy sajtótermékekben mindig is jelen van a Nagy Háború által okozott veszteségeknek a felsorolása. Ne feledjük, a háborúban nagyon sok erdélyi román katona is elesett, aki az Osztrák–Magyar Monarchia seregeiben szolgált, majd később a román királyi hadseregben, amikor a román–magyar háború volt 1919-ben” – mondja a történész. Az 1914–1918 közötti időszak gyakorlatilag korszakváltást hozott. Erdélyre hatványozottan igaz a történészek azon elmélete, miszerint a „hosszú 19. század” a francia forradalomtól 1914-ig tartott Európában, a „rövid 20. század” pedig az első világháborútól 1989-ig. Ez különösen igaz Erdély szempontjából – véli Murádin. A francia forradalom hatására az 1800-as évek elején, a reformkorban indul meg a magyar nemzeti öntudatra való ébredés Magyarországon. Erdélyben, ahol már vegyes lakosság él, de a magyarok még mindig 45 százalékot tesznek ki, szintén ekkor kezdődik a nemzeti érzés kialakulása. Ez zárul le, és ér egyből véget 1914-ben.
Sorozások, dezertőrök
A háború kitörésekor katonai szempontból felemás helyzetben volt Erdély. Európai szemszögből nézve 1914-ben nem egy vezető nagyhatalom az Osztrák–Magyar Monarchia, de nem is kis állam. Egy regionális, középhatalom, amely katonai szempontból körülbelül a negyedik, ötödik hadsereggel bír Európában, a haditechnikai felszereltsége pedig a hetedik, nyolcadik szinten mozog. Gyarmatai nincsenek, az osztrák–magyar hadiflotta ráadásul későre épül ki, stratégiai szempontból pedig nagyon kényes helyzetben van. Egyszerre a Kelet és a Nyugat közötti átjáró Európában, az Oroszországgal szembenálló első olyan ellenfél, akivel annak a terjeszkedés folyamán meg kell vívnia. Ugyanakkor a Balkán kapuja, nem beszélve arról, hogy az etnikai kérdést belsőleg nem tudta rendesen megoldani. Belső stabilitása viszonylag kiforratlan, így katonailag nem számítható a vezető hatalmak közé. Érdekes kérdés, hogyan fogadták a románok a besorozást a monarchia hadseregébe. Murádin János szerint ez régió kérdése volt: ha a dél-erdélyi területeket – Fogaras környékét – nézzük, nagyon sok volt a dezertőr. Inkább átmenekültek a Kárpátokon, hogy megszabaduljanak a besorozástól. A belső-erdélyi térségekben, ahol jóval kevertebb volt lakosság – nem beszélve a Partiumról, ahol nem nagyon volt olyan román ember, aki ne beszélt volna magyarul – egészen másként tevődött fel a kérdés. Utóbbi régiók ugyanis mindig fejlettebbek voltak, és a románság számára is nagyobb munkalehetőségek kínálkoztak. Számukra fontos volt az, hogy társadalmilag elismert pozíciókba kerüljenek, illetve a hadseregen belüli ranglétrán való emelkedéssel – ami háború esetén felgyorsul – olyan társadalmi pozíciókra tegyenek szert, amit a háború után gazdasági előnyökre válthatnak. Összességében az Osztrák–Magyar Monarchián belül 250 ezer erdélyi román katona harcolt, ami masszív tömegnek számít. Noha ezt a számot a román történészek később cáfolták, a bécsi archívumokban pontosan le van írva minden, foglakozástól a vallásig. Bár a vezérkarban nem voltak románok, de főtisztek, akik ezredeket, hadosztályokat vezényeltek, voltak közöttük. A vezérkar 80 százaléka német volt, illetve erdélyi szász vagy sváb, egy külön kaszt, ahová nehéz volt bekerülni.
A hadsereg összetétele
Az osztrák–magyar hadsereg hármas osztású volt: a közös, vagyis a Kaiserlich und Königliche Armee (császári és királyi) hadsereg, aminek elit alakulatai, tüzérsége, légiereje, haditengerészete volt. Külön volt Landwehr, az osztrák fél saját honi hadserege, és a Magyar Királyi Honvédség, a Monarchia magyar elemeinek hadserege. Ez számbelileg a közös hadsereg mindössze 20 százalékát tette ki, hadi eszközeik pedig korlátozottak voltak. A háború elején csupán a közös hadsereg vett részt a harcokban, majd a veszteségek pótlására bevetették a Honvédség és a Landwehr alakulatait is. A Királyi Honvédség a magyar katonai hagyományokra épült, a honvédség vezéralakulata a huszárság volt. Haditechnikai szempontból felvehették a versenyt a közös hadsereggel, de számbelileg jóval elmaradtak attól. A Magyar Királyi Hadseregben kivételesen a vezényleti nyelv is magyar volt. Erdélyben a Honvédség volt számottevő, tagjainak 38-40 százalékát Erdélyből toborozták. Ugyanakkor az erdélyi románok és egyéb nemzetiségek általában a közös hadseregbe kérték felvételüket. A Székely Hadosztály 12 ezer főt tett ki, és három nagyobb szegmensből tevődött össze: a kolozsvári ezredtörzsből, a nagyszámú székelyföldi határezredek maradványaiból, valamint a menetközben a frontról hazatérő és melléjük csapódó hadosztálytöredékekből. 1919. januárjában a Székely hadosztály sikeresen állt ellen Csucsánál a bevonuló Román Királyi Hadseregnek.
Félmillió erdélyi áldozat
Ferenc Ferdinánd meggyilkolása után, tehát 1914. június 28-át követően a Monarchia megosztott volt politikailag. A császár hajlott a háborúra, de csak abban az esetben, ha német támogatást kap. A Monarchiának szüksége lett volna egy gyors győzelemre, hogy a belső széthúzó erőket is visszafogja. Gróf Tisza István ki is fejezte aggodalmát, miszerint nem biztos, hogy jó ötlet háborút indítani. Úgy vélte, a Monarchiába bekerülhet egy óriási szerb tömeg, ezáltal pedig tovább csökkenne a magyar lakosság aránya. A viták miatt kerül sor csak július 28-án a hadüzenetre. Ezután már felgyorsulnak az események, és elkezdődnek a sorozások. Ezek egyenlő arányban érintették a Monarchia különböző régióit, tehát ugyanúgy vittek el erdélyi magyarokat, románokat, szászokat, svábokat, mint cseheket, dél-szlávokat, olasz vagy szlovén nemzetiségűeket. Erdély akkori lakossága, az 1910-es népszámlálás szerint 5 millió 250 ezer fő volt. Az erdélyi részekből 840 ezer embert vittek el – az aktív lakosság zömét. Az Osztrák–Magyar Monarchia nagy veszteségei már a háború elején megnyilvánultak, a szerbek ugyanis sikeresen állnak ellen, bevonulnak a hegyekbe, elhúzódik a déli frontnak a lerendezése, az oroszok ellen pedig egy hatalmas vereség következik be. 1914. szeptemberében a Monarchia jelentős személyi veszteséget könyvelhetett el. A háború Erdély teljes gazdasági összeomlásához vezetett. A hadiipar szükségletei miatt átalakul az ipari termelés, a mezőgazdaságból kivonódik a munkaerő, a háború utolsó éveiben már a termést sem volt ki learassa, és a háború után gazdaságilag igencsak megterhelő volt visszaállítani mindent a háborút megelőző állapotokra. 1919 után a bevonuló román hadsereg elhordott mindent, ami mozdítható volt hadizsákmány fejében. A friss bukaresti adminisztráció gyanakvással tekintett új „gyarmatára”, befektetni nem akart, nagyobb beruházásokra sem pénz, sem politikai akarat nem volt. Gyakorlatilag itt már tragikus fordulatot vesz a háború, ugyanis a Monarchia a hadseregének egynegyedét elveszítette – a katonák meghaltak, fogságba estek. Méghozzá a veszteség nagy része az elit alakulatokat érintette. Az egész háborút tekintve a besorozott erdélyiek 60 százaléka vagy elesett, vagy fogságba került, illetve sebesülten érkezett haza. „Nagyjából félmillió erdélyi halt meg vagy a háborúban, vagy azt követően, a fogságból betegen hazatértek közül”– mondja Murádin János. Ráadásul az erdélyi szászokat ezek a veszteségek különösképpen érintették: nemzeti öntudatból, de a német vezényleti nyelv miatt is, tömegesen jelentkeztek önkéntesen a hadseregbe.
Nanó Csaba
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Diplomata-mesterképzés indul ősszel a Sapientián
A Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem (EMTE) ez évi eredményeiről, a küszöbön álló felvételiről és az államvizsgáról, továbbá az ősszel induló diplomata-mesterképzésről tartott péntek délelőtt sajtótájékoztatót az egyetem kolozsvári karán Tonk Márton dékán, Murádin János Kristóf kari kancellár és Szenkovics Dezső kari főtitkár.
Premierszámba megy, hogy idén ősztől diplomata-mesterképzést indítanak a Sapientia EMTE-n, amelyet már jóvá is hagyott a Romániai Felsőoktatási Minőségbiztosítási Hatóság (ARACIS). A másik új mesterképzésre, amelyet a Filmtudomány szakon indítanak, még várják az ARACIS jóváhagyását, így erre a szakra majd csak ősszel lehet felvételizni. Októberben pedig nemzetközi Gulág-konferenciát szerveznek hét ország 22 szakemberének részvételével, amelynek keretében a 70 évvel ezelőtt a szovjet munkatáborokba elhurcoltakra emlékeznek. Megtudtuk: Kolozsváron jelenleg öt Gulág-túlélő van, akiket meghívtak erre a konferenciára.
NAGY-HINTÓS DIANA, Nyugati Jelen (Arad)

Sikeres év, új mesterképzők a Sapientián
Két új mesterképzőt indít ősztől a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem (EMTE) kolozsvári kara. A véglegesen akkreditált diplomácia és interkulturális tanulmányok mesterképzőre már a nyári beiratkozási idényben jelentkezhetnek a diákok, míg a végső jóváhagyás előtt álló filmtudomány mesterképzőre várhatóan a szeptemberi pótfelvételin iratkozhatnak be az alapképzést befejező egyetemisták – jelentették be hétvégi sajtótájékoztatójukon a kolozsvári kar vezetői.
Mint részletezték, mindkét mesterképzőn 6 ingyenes és 9 költségtérítéses helyet hirdetnek meg. Murádin János kari kancellár elmondta, a diplomácia mesterképzőt illetően megegyeztek az Magyar Protokollosok Országos Egyesületével, amelynek képviselői majd gyakorlati képzéseket tartanak a hallgatóknak, ugyanakkor a magyar belügyminisztérium protokollfőnöke, illetve a külügyminisztérium osztályvezetői is vállaltak előadásokat.
Szenkovics Dezső, a kar főtitkára elmondta, a képzés tulajdonképpen a Budapesti Gazdasági Főiskolával közösen indított mesterképzőnek a folytatása, a különbség csupán abban áll, hogy a diplomát ezentúl a Sapientia EMTE adhatja ki a diákoknak.
Murádin János továbbá bejelentette: október 16–19. között a Sapientia EMTE kolozsvári főépületében szervezik meg a gulágkutatók nemzetközi emlékkonferenciáját, amelyre az egykori szovjet munkatáborok néhány túlélőjét is meghívták.
Tonk Márton, a kolozsvári kar dékánja arról számolt be, hogy a kincses városban négy szakon hirdetnek felvételit alapképzésen. A beiratkozás július 14–24. között zajlik, a jog, illetve a filmművészet, fotóművészet, média szakon felvételi vizsgát is tartanak. Utóbbi szakokon a beiratkozási határidő július 21. A dékán hangsúlyozta, a tandíjak a jövő tanévben is változatlanok maradnak, a film, fotó, média szakon évi 350 euró, a jogi szakon 450 euró, míg az európai tanulmányok szakon évi 250 euró a tandíj-hozzájárulás.
A dékán úgy értékelte, sikeres évet zárt az egyetem, az új, Tordai úti épület beváltotta a hozzá fűzött reményeket, a diáklétszám stabil maradt, sőt némileg nőt is annak köszönhetően, hogy a néhány éve indult szakok új évfolyamokkal bővültek. Hozzáfűzte, a szeptember 16-án induló új mesterképzőknek köszönhetően tovább gyarapodik a diáklétszám.
Tonk Márton a Happy Sapientia kisvideóra is büszke, a Pharrell Williams Happy című népszerű videoklipje alapján készült kisfilm ugyanis túllépte a százezres nézettséget. Kifejtette, a felsőoktatási intézményben uralkodó közvetlen, családias hangulat elsősorban annak köszönhető, hogy a Sapientián az átlagosnál több az egy főre eső oktatók száma.
Hozzáfűzte, az egyetem továbbra is tartani kívánja azt a gyakorlatot, hogy kis csoportokban minél hatékonyabb munkát végezzenek. A dékán a diákok teljesítményéről is elégedetten nyilatkozott. Mint részletezte, az Erdélyi Tudományos Diákköri Konferencián (ETDK) 16 diákjuk nyert díjat, több első helyet és dobogós helyezést értek el.
Kiss Előd-Gergely, Székelyhon.ro

Megkezdődött a 11. EU Tábor
Kezdetét vette a tizenegyedik EU Tábor, a Magyar Ifjúsági Értekezlet, az RMDSZ Főtitkársága, a Kós Károly Akadémia Alapítvány és a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem kolozsvári karának szervezésében. A rendezvény ünnepélyes megnyitójára ma délelőtt, július 9-én került sor Marosfőn.
„Külön öröm számomra, és büszke vagyok arra, hogy megnyithatom az eddigi legnagyobb érdeklődésnek örvendő EU Tábort” – hangsúlyozta tábornyitó beszédében Jakab Adorján, a MIÉRT elnökhelyettese, a tábor főszervezője, majd hozzátette: a résztvevők közül sokan az RMDSZ önkéntesei voltak az európai parlamenti választási kampányban, és jó látni, megtapasztalni, hogy ez a sok fiatal folytatja kampány után is a tevékenységeket, eljön tanulni, szórakozni, ismerkedni az EU Táborba.
,,Nagy előrelépést jelent mind a jelenlévő fiatalok, mind pedig a MIÉRT és RMDSZ életében, hogy a romániai parlament elfogadta az idei év folyamán az önkéntességi törvényt, lehetőséget teremtve a diákok számára, hogy aktivitásuk szakmai gyakorlatként is elismertethető legyen” – emelte ki beszédében az elnökhelyettes.
Bende Sándor, az RMDSZ Gyergyó területi szervezetének elnöke házigazdaként köszöntötte a jelenlévőket, majd ezt követően az európai kisebbségek fennálló problémáit fejtette ki. Felszólalásában kiemelte, fontosnak tartja a szülőföld kérdését európai viszonylatban is, amelyet így véleményezett: „ez a föld csak akkor a miénk, ha a talpunk alatt van. Meg tudjuk teremteni a körülményeket, hogy ez a mondás valósággá váljon, ne kelljen elmennünk más földekre a megélhetés végett”.
Dr. Murádin János Kristóf, a Sapientia EMTE kolozsvári karának kancellárja párhuzamot állított az egyetem és az EU Tábor fejlődése között, elmondva hogy úgy az intézmény, mint a rendezvény kinőtte magát és felcseperedett. Az EU Tábor nagyon jó lehetőség arra, hogy a résztvevők testközelből megismerkedjenek az Európai Unióval és annak működésével. „Nem vagyunk elvakult EU imádók, sem euroszkeptikusok. Azért vagyunk itt, hogy egy olyan fórumon vegyünk részt, ahol megismerhetjük az EU érdekeit” – magyarázta a jelenlévőknek.
Nyugati Jelen (Arad)

Konferenciát tartottak Kolozsváron a 70 éve Szovjetunióba hurcolt civilek emlékére
A Házsongárdi temetőben kedden állított emléktábla megkoszorúzásával ért véget vasárnap az a több napos emlékkonferencia Kolozsváron, amellyel a hetven éve kezdődött szovjet deportálások emlékét idézték fel a Malenkij Robot emlékév keretében.
Az Erdélyből szovjet kényszermunkára hurcolt, mintegy húszezer magyar és több mint százezer német - évtizedekig elhallgatott - szenvedéseit felidéző rendezvény házigazdája és főszervezője a Sapientia Egyetem kolozsvári karának Jogtudományi és Európai Tanulmányok tanszéke volt. A képzőművészeti tárlattal, a lágerekből származó emléktárgyak kiállításával, filmvetítésekkel és könyvbemutatókkal kiegészült konferencia előkészítésében a - 2009-ben Miskolcon alakult - Gulágkutatók Nemzetközi Társasága és Szerencs város német nemzetiségi önkormányzata vállalt társszervezői szerepet.
"Az orosz fogságról több mint négy évtizedig egy árva hangot nem lehetett szólni, a társadalom emlékezetéből ez kitörlődött, és a túlélőket is annyira megfélemlítette a Securitate, hogy az elhurcolásukat felidéző interjúalanyaink még most, negyedszázaddal a rendszerváltás után sem merik vállalni a nevüket" - mondta az MTI-nek Murádin János Kristóf egyetemi adjunktus, a konferencia főszervezője. Csak Kolozsvárról több mint ötezer német és németes nevű magyar civilt hurcoltak el "hadifogolyként": a kutató szerint a szovjet katonai parancsnokság a hadifoglyok számát mesterségesen megnövelve próbálta igazolni az előretörés sebességével elégedetlen Sztálin előtt, hogy milyen nagy ellenállást kellett felszámolniuk.
A malenkij robotra ("kis munkára") hurcolt erdélyiek egyharmada elpusztult a szovjet táborokban, a hazatértek fele pedig néhány éven belül meghalt a fogságban elszenvedett betegségek - skorbut, tífusz, vérhas, malária - következtében.
"A román állam cinkos volt ebben: segített a Szovjetuniónak a deportálásokban. 1944 augusztus 23-án Románia átállt a szövetségesek oldalára: románokat ezért sem ejtettek foglyul, ők nem számítottak már ellenségnek. Októberben, amikor eljutottak ide (Kolozsvárra) a szovjet csapatok, magyarokat és németeket szedtek össze, majd 1945 januárjától a német polgári lakosságot vitték el a román hatóságok közreműködésével" - magyarázta a történész.
Elmondta: a konferencián részt vevő történészek legalább 25 ezerre teszik az Erdélyből és a Bánságból elhurcolt német, és legkevesebb hatezerre a magyar civil áldozatok számát, akik nem tértek már vissza a Szovjetunióból.
"Van még néhány túlélőnk, ők most 86-90 éves emberek. Ha erről a hetvenedik évfordulóról nem emlékezünk meg, és nem mutatjuk meg nekik, hogy őket a társadalom nem felejtette el, akkor kiábrándultan, magukra hagyottan mennek el közülünk. Hát ezt nem lehet hagyni" - mondta az MTI-nek Murádin János Kristóf, a kolozsvári gulág-konferencia főszervezője.
hirado.hu

A Szovjetunióba elhurcoltak emlékére
A Házsongárdi temetőben kedden állított emléktábla megkoszorúzásával ért véget tegnap az a többnapos emlékkonferencia Kolozsváron, amellyel a hetven éve kezdődött szovjet deportálások emlékét idézték fel a Malenykij Robot Emlékév részeként. Az Erdélyből szovjet kényszermunkára hurcolt, mintegy húszezer magyar és több mint százezer német – évtizedekig elhallgatott – szenvedéseit felidéző rendezvény házigazdája és főszervezője a Sapientia Egyetem kolozsvári karának jogtudományi és európai tanulmányok tanszéke volt.
A képzőművészeti tárlattal, a lágerekből származó emléktárgyak kiállításával, filmvetítésekkel és könyvbemutatókkal kiegészült konferencia előkészítésében a 2009-ben Miskolcon alakult Gulágkutatók Nemzetközi Társasága és Szerencs város német nemzetiségi önkormányzata vállalt társszervezői szerepet. „Az orosz fogságról több mint négy évtizedig egy árva hangot nem lehetett szólni, a társadalom emlékezetéből ez kitörlődött, és a túlélőket is annyira megfélemlítette a Securitate, hogy az elhurcolásukat felidéző interjúalanyaink még most, negyedszázaddal a rendszerváltás után sem merik vállalni a nevüket” – mondta el Murádin János Kristóf egyetemi adjunktus, a konferencia főszervezője. Csak Kolozsvárról több mint ötezer német és németes nevű magyar civilt hurcoltak el „hadifogolyként”: a kutató szerint a szovjet katonai parancsnokság a hadifoglyok számát mesterségesen megnövelve próbálta igazolni az előretörés sebességével elégedetlen Sztálin előtt, hogy milyen nagy ellenállást kellett felszámolniuk. A malenykij robotra („kis munkára”) hurcolt erdélyiek egyharmada elpusztult a szovjet táborokban, a hazatértek fele pedig néhány éven belül meghalt a fogságban elszenvedett betegségek – skorbut, tífusz, vérhas, malária – következtében. „A román állam cinkos volt ebben: segített a Szovjetuniónak a deportálásokban. 1944. augusztus 23-án Románia átállt a szövetségesek oldalára: románokat ezért sem ejtettek foglyul, ők nem számítottak már ellenségnek. Októberben, amikor eljutottak ide (Kolozsvárra) a szovjet csapatok, magyarokat és németeket szedtek össze, majd 1945 januárjától a német polgári lakosságot vitték el a román hatóságok közreműködésével” – magyarázta a történész. Elmondta: a konferencián részt vevő történészek legalább 25 ezerre teszik az Erdélyből és a Bánságból elhurcolt német és legkevesebb hatezerre a magyar civil áldozatok számát, akik nem tértek már vissza a Szovjetunióból.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

MÁLENKIJ ROBOT
Miért éppen Kolozsvárról hurcolták el a legtöbb erdélyit a szovjet lágerekbe?
Az 1945-ben deportált magyarokhoz viszonyítva annyiban volt jobb a németek helyzete, hogy ők számítottak arra, hogy elviszik őket.
Málenkij robot, egy kis munka – mondták a szovjet katonák azoknak a magyaroknak és németeknek, akiket 1944. októberében és 1945. januárjában családi ebédről vagy éppen az utcáról szedtek össze és azt firtatták, hogy hová viszik őket.
Az egy kis munka gyakran hosszú évekig tartó kényszermunkát jelentett a Szovjetunióban, ahonnan sokan soha nem tértek vissza szülőföldjükre. Ezt a témát járta körül Kolozsváron, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem által Szovjet deportálások a Kárpát-medencében 1944-1945-ben címmel, a Málenkij Robot emlékév keretében szervezett konferencia. A rendezvényt Szerencs Város Német Nemzetiségi Önkormányzatával, valamint a Gulágkutatók Nemzetközi Társaságával közösen szervezték.
Két deportálási hullám
Murádin János Kristóf, a Sapientia EMTE egyetemi adjunktusa Erdélyi magyarok és németek elhurcolása a Szovjetunióba 1944–1945-ben. A deportálások emlékezete című előadásában arról beszélt, hogy Románia átállása, illetve az 1944-ben Erdélybe érő front továbbvonulása után két jól körülhatárolható deportálási hullám figyelhető meg, amely módszerében is eltért.
Az egyik 1944 októberében zajlik le, a frontvonal átvonulását követő kaotikus állapotok közepette. „Ekkor az esetek többségében egyfajta spontán deportálás-hullámról van szó. Ezzel szemben a második hullám jól megszervezett volt” – mondta.
Az első hullám legfőképpen magyarokat érintett, valamint németes kinézetű, vagy német nevű személyeket. Ekkor leginkább olyan férfiakat és fiúkat hurcoltak el, akikre rá lehetett fogni, hogy német katonák és lehetett arra hivatkozni, hogy félő, hogy a front háta mögött szerveznek majd partizánakciókat. A második deportálási hullám 1945 januárjában játszódott le és ekkor már nemcsak férfiakat, hanem nőket, gyermekeket és öregeket is visznek. A vád ellenük a háborús bűnösség. „Masszív, nagyarányú deportálásokról van szó, amelyik leginkább a bánsági, a partiumi és az erdélyi sváb és szász férfiakat és nőket érinti" - mondta.
„Románok ezzel szemben csak elvétve estek fogságba. Mivel a románok ekkor már szövetségeseknek számítottak, ritkábban, utcai razziák során kerültek csak be az elhurcoltak közé, azonban legtöbbjüket a kihallgatás után – ha bizonyítani tudták, hogy románok – szabadon engedték. Mintegy 200-300 román eshetett így fogságba. Voltak azonban magyarok is, akik a két világháborús katonakönyvüket felmutatva menekültek meg a deportálástól” – mondta Murádin.
Székelyföldön gyorsan áthaladt a front A front fokozatos előrenyomulása közepette zajlanak az elhurcolások. „Ahol a front gyorsan haladt előre, például Székelyföldön, ott az elhurcolások szórványosak voltak. Ahol azonban nagyobb ellenállást tapasztaltak, ott több személyt hurcoltak el” – mondta Murádin.
Eszerint több hét alatt gyűjtöttek össze Csíkban 3000 személyt, míg a gyergyói deportálásokkal együtt a Maros-völgyéből deportáltak száma mintegy 4000 személyt tesz ki. Murádin azonban hozzátette, hogy ezek hozzávetőleges számok.
A Tordai csata
Kolozsváron a székelyföldi deportálásokhoz viszonyítva lényegesen magasabbak a számok. „Az, ami Kolozsváron történik, egyértelműen összefügg a Tordai csatával, ami miatt itt sokkal masszívabbak voltak az elhurcolások.
A Tordai csata révén megállítják a szovjet hadsereget, amelyik majdnem egy hónapig nem tud tovább haladni. Ezt torolják meg a deportálásokkal. Tordáról 500, a környékről több mint 700 személyt hurcolnak el.
Kolozsvárról 5000 személyt vittek el, akiket két nap alatt gyűjtöttek össze. Ez a szám pontos: ennyi kellett. Ezt onnan tudjuk, hogyha valakik esetleg meg is szöktek, akkor is csak ezt a számot pótolták ki” – magyarázta Murádin, aki szerint ennyivel kellett a front hadparancsnoksága Moszkva fele elszámoljon amiatt, hogy Tordán megakadt az előrenyomulás. Murádin azt is elmondta, hogy az emberek összegyűjtése - annak gyorsasága és masszívsága miatt - sokkhatást váltott ki a lakosságban. „Kevés volt a hadifogoly, valamivel igazolni kellett a megakadást” – mondta Murádin. Hozzátette, hogy a Kolozsvár környéki falvakból megközelítőleg 700 embert vittek el, a Partiumból pedig mintegy 6 ezret.
Erdélyből, Partiumból, Bánságból összesen mintegy 20 ezer főt hurcoltak el, akiket partizángyanús elemeknek neveztek és ellenségként kezelték őket.
A deportálások okai
- bosszú. A szovjet hadsereg mintegy 10 ezer fős veszteséget szenvedett (halottak, sebesültek, foglyok), amivel el kellett számolni. Ezért a magyarokat mintegy kollektíven vonják felelősségre. Emellett a szovjetek már 1943 júliusában eldöntötték, hogy, ha sikerül elfoglalni Magyarországot, akkor nemcsak a politikai és katonai vezetést büntetik majd, hanem a magyar népet is.
- a partizánakciók ellehetetlenítése. A németes kinézetű férfiakat és fiúkat azért is összegyűjtötték, mert attól féltek, hogy ők valójában a német hadsereg tagjai, civil ruhába öltözve, akik a front háta mögött fognak majd partizánakciókat végrehajtani. Emellett a román hadsereg vezérkara küldött egy listát a szovjet vezérkarnak, amelyen a fasiszta értelmiségieket sorolták fel: ezen majdnem kivétel nélkül az erdélyi magyar értelmiségiek nevei voltak feltüntetve.
- munkaerőhiány. Kellett a munkaerő a Szovjetunió újjáépítéséhez.
- általános elővigyázatosság. A frontvonal mögötti rend fenntartása.
Következmények A deportálások révén megtizedelik a magyar értelmiséget. „Ebben kulcsszerepe van Gheorghe Onișoru kolozsvári román konzulnak, aki továbbítja az értelmiségek neveit is tartalmazó listát, illetve Aurel Milea helyi ügyvédnek, aki segédkezett ebben. A románok hozzáállása az eseményekhez változó volt: találunk olyan esetet is, hogy letagadták, hogy magyar szomszédjuk van, de volt olyan is, hogy épp ellenkezőleg, szóltak, hogy még egy maradt, akit nem vittek el” – mondta Murádin.
Murádin kutatásai alapján, az általa eddig azonosított kolozsvári deportáltak között kimagasló az értelmiségiek aránya: találunk köztük 17 gimnáziumi és 7 egyetemi tanárt, 4 írót, 9 papot, egy evangélikus esperest és sok egyetemista diákot is.
Az összegyűjtötteket csoportosan, gyalog kísérik Tordára, ahol marhavagonokba rakják őket, majd Brassón keresztül a Focșani-i átmenő-táborba deportálják. Később itt átrakják őket széles nyomtávú vasútra és Iași-on keresztül indítják a Szovjetunió fele.
A második hullám
A Szövetséges Ellenőrző Bizottság (SZEB)
A Szövetséges Ellenőrző Bizottságok (SZEB) a második világháború után a győztes hatalmak által a fegyverszünet betartására és a kormányok működésének ellenőrzésére megalakított testületek voltak a legyőzött országokban. A SZEB-ben az amerikaiakat, az angolokat és a szovjeteket képviselő megbízottak közül annak volt a döntő szava, akinek a hadserege felszabadította vagy megszállta az adott országot.
Közép- és Kelet-Európa országaiban, így Romániában és Magyarországon a Szovjetunió a SZEB-et használta fel az erőszakos hatalomátvétel elősegítéséhez és a testületnek kulcsszerepe volt a a kommunista párt politikai ellenfeleivel való leszámolásnak.
A második deportálási hullám mögött egy körrendelet áll, amit a romániai Szövetséges Ellenőrző Bizottság (SZEB) rendel el: eszerint az összes német nemzetiségű személyt munkára kellett mozgósítani. A rendelet értelmében szovjet-román vegyes bizottságok alakultak, amelyek összeírták a deportálandó embereket. Eredetileg a 17-45 év közötti férfiakat és a 18-30 év közötti nőket szándékoztak elvinni. Elvileg kivételnek számítottak volna az olyan szoptatós kismamák, akiknek egy év alatti gyermeke van, azonban ezt nem mindig tartották be. Amiatt, hogy ezekkel a személyekkel nem gyűlt ki a kívánt szám, kiterjesztették a deportálásra ítéltek kategóriáit és így az eredetileg meghatározott korúaknál fiatalabbakat és öregebbeket is elvittek.
A munkaképes német nemzetiségűeket felszólították, hogy jelentkezzenek a község- vagy városházán. ”Ezt igazából nem lehetett megúszni, akkor sem, ha sokan igyekeztek elbújni. Aki nem jelentkezett, azt a bizottságok által összeállított listák alapján megkereste a román csendőrség ” – magyarázta Murádin, aki hozzátette, hogy 90 ezer körülire tehető az ekkor elhurcoltak száma.
Murádin elmondta, hogy ugyan az erdélyi németek vezetői igyekeztek közbenjárni a román vezetésnél, de ők a szovjet parancsra hivatkozva azt mondták, hogy nem tudnak segíteni.
„Azok mentesültek, akik kiváltották magukat vagy annyira szükség volt a szaktudásukra az országban, hogy nem vitték el őket, például az ipari szakmunkások. Azok is mentesültek, akik munkaképtelenek voltak, vagy akiknek román volt a házastárs, esetleg szüleik valamelyike” – mondta. „A deportált magyarokhoz viszonyítva annyiban volt jobb a németek helyzete, hogy őket úgy vitték el, hogy számítottak erre, tudták, hogy ez lesz a sorsuk, ezért felöltöztek, felpakoltak és így nagyobb volt a túlélési esélyük. A magyarok esetében ez nem volt így, hisz, ha például valakit egy utcai razzia idején egy kiskabátba fogtak el, akkor őt abban vittek is el” – mondta Murádin.
Hova kerültek ezek az emberek?
Murádin kutatásai során mintegy 20 céltábort azonosított, ahová ezek az emberek kerültek. „A magyarokat leginkább az Urál-hegység lábaihoz, Baskíriába vitték, de az egész Szovjetunió területén megtaláljuk őket. A németek leginkább a Donbasz vidékére kerültek. Legtöbben vasútépítésben, fakitermelésben, bányászatban, építkezésben kellett dolgozzanak” – fejtette ki Murádin.
„Itt rendkívül rossz körülmények között, szokatlan, sokszor szélsőséges időjárási viszonyok közepette dolgoztak, miközben a táplálkozásuk nem volt megfelelően biztosítva és sokan éheztek. Éppen ezért nagyon sokan meghaltak” – magyarázta Murádin, aki hozzátette, hogy 5000-6500 erdélyi magyar – köztük kb. 1800 kolozsvári - halt meg a szovjet lágerekben.
Murádin elmondta, hogy amint Magyarországon átveszik a hatalmat a kommunisták, fokozatosan hazaengedik a deportáltakat. „Ezeket az embereket magyar állampolgárként viszik el, ezért választhatnak, hogy hová viszik haza őket: Magyarországra vagy Erdélybe. A deportáltak 1947-1948 között kezdenek el hazaszivárogni. Általában nagyon legyengültek a lágerekben és azok közül is, akik hazaértek, sokan meghalnak az ezt követő egy-két évben” – magyarázta Murádin.
Visszailleszkedés? Murádin elmondta, hogy a lágerek túlélői nehezen illeszkedtek vissza a közösségükbe, sokan egy életre szóló traumatikus élményként élték meg az elhurcoltatásukat. Az értelmiségiek közül többen orosz nyelvet kezdtek el tanítani, így igyekezve hasznát venni a szovjet gulágban töltött éveknek.
Annak ellenére, hogy traumaként élték meg, nem beszélhettek róla, a társadalom tabuként kezelte a deportálások történetét. Emlékiratokat is csak 1989 után lehetett megjelentetni.
Romániában jelenleg két emlékműve van a szovjet deportálásoknak: az egyik a németek deportálására emlékeztet és Resicabányán található, 1995. október 14-én állították. A magyarok deportálására emlékeztetőt 2014. október 14-én állították fel a kolozsvári Házsongárdi temetőben.
„Az emlékművek felállításának napja nem véletlen. 1945. október 14-e ugyanis az a dátum, amikor elindult a Kolozsvárról elhurcolt magyarság első Szovjetunióba indított szerelvénye” – derült ki az előadásból.
F.J.
Transindex.ro

Hajdú-Bihar megyeiek emlékeztek Bocskaira
A magyarországi Hajdú-Bihar megyei önkormányzat kilencedik alkalommal szervezte meg hétvégén a Bocskai-zarándokutat, amelynek első erdélyi állomását Kolozsvár jelentette.
Szombaton, a több mint tíz főből álló küldöttség tagjai, megyei és városi önkormányzati vezetők és a Bocskai István Emlékbizottság képviselői a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemen, azaz Bocskai szülőházában megkoszorúzták a földszinti Bocskai-mellszobrot és az épület külső falán elhelyezett Bocskai-domborművet. A magyarországi zarándokok 2007 óta minden évben kis küldöttséggel látogatnak el Erdélybe, és járják végig azokat a településeket, amelyek Bocskai Istvánhoz, Erdély és Magyarország fejedelméhez köthetőek. A magyarországi küldöttséget Szenkovics Dezső kari főtitkár és Murádin János Kristóf kancellár fogadta.
(hintós)
Szabadság (Kolozsvár)

Interjú – A második bécsi döntés: történészek és túlélők szemével
Lénárd Dénes: Kolozsvár alig látszott a füsttől és a portól
Lénárd Dénes Szamosfalván született 1938-ban. Apró gyerekként élte meg a bécsi döntést, emlékeket főleg a világháború éveiről őriz. Vele beszélgetett a II. bécsi döntés évfordulója kapcsán Szegedi Csaba. Az Agnus rádió interjúsorozata utolsó részének szerkesztett változatát olvashatják. Ma délután 5 órától a Kolozsvári Magyar Főkonzulátus rendezvénytermében tartják az interjúsorozat zárórendezvényét, ahol felszólal Mile Lajos főkonzul, majd Murádin János Kristóf történész a II. bécsi döntés történelmi hátteréről tart előadást.
Nagyon szép idők lehettek
– A bécsi döntésre nem emlékszem, mert akkor még kicsi gyerek voltam, de a közvetlenül utána jövő években kezdtem aztán odafigyelni egyes dolgokra. Itt Szamosfalván éltük át a bécsi döntést is, ahol visszamenőleg 200-250 évre elődeim éltek. Arra konkréten nem emlékszem, de azt tudom, hogy édesapámat valamikor nagyon korholta édesanyám, hogy egy bizonyos szeptemberi napon, ősszel, mikor annyi munka volt, és ő szabadnapot kapott a vasúttól, elment, hogy a magyar hadsereget fogadja. Elment reggel, és csak késő éjszaka vagy talán korán reggel felé érkezett haza. Édesanyám későbben is mondta, milyen disznóságot csinált, hogy olyan dologidőben ilyesmivel töltötte el a szabadnapját.
Utána édesapám elmondása szerint nagyon szép idők lehettek. De ez is csak egy ideig tartott. Amire már én is emlékszem, az 1943-ban vagy talán ’44-ben történt. Nagyon ünnepélyes volt itt a hangulat. Például annak idején, hát olyan 5 éves lehettem, mikor édesanyámmal elmentünk édesapám munkahelyére. Ebédet vittünk édesapámnak az állomásra, mert édesapám a kolozsvári állomáson volt vonatvezető, és a szamosfalvi állomásra érkezett egy déli órában. Vártuk a vonatot, amely Dés felől érkezett. Kellett egy kicsit várjunk, édesanyámmal leültünk egy hosszú padra. Édesanyám az ebédet hozta egy szatyorral és egy füles fazékkal. Megérkezett a vonat, és láttam azt a nagy mozdonyt. Nekem gyerekként inamba szállt a bátorságom, amikor láttam, hogy nagy pöfékeléssel, zakatolással érkezett. Valósággal megijedtem. De amikor megláttam édesapámat a poggyászkocsiba, a mozdony után levő vagonba, egyből bátorság és büszkeség öntött el, hogy édesapám ezen a nagy vonaton dolgozik. Addig nemigen láttam akkora vonatot. Akkor édesapám nemcsak az eledelt vette fel, hanem bennünket is felvett egy pár perc erejéig a vonatra. Számomra ez egy felejthetetlen emlék!
Szabadság (Kolozsvár)

Helytörténeti konferenciát szerveztek Marosvásárhelyen
Az Erdélyi Múzeum Egyesület marosvásárhelyi fiókegyesülete és a Borsos Tamás Egyesület a 14. alkalommal megtartott Magyar Tudomány Napja Erdélyben című rendezvénysorozat keretében tartott tudományos ülésszakot Maros megye és Marosvásárhely történetéből címmel.
A szombati, egész napos konferencián zömében helyi történészek értekeztek Marosvásárhely vagy Maros megye történelmét érintő témákról. Pánczél Szilamér, a Maros megyei múzeum munkatársa például arról tartott előadást, hogy az elmúlt évek során a múzeum által koordinált nemzetközi és interdiszciplináris kutatások jóvoltából a római Dacia keleti határvédelmi rendszerének tudományos vizsgálata jelentős paradigmaváltáson esett át. A keleti limes. Stratégia és kutatás vs. kutatástratégia című előadásban a Maros megye területén húzódó limes-szakasz lelőhelyeinek kutatásairól, az azok során felmerült kérdésekről és értelmezési módozatokról beszélt.
A két világháború közötti, közismert iskolapolitikának egyik sajátos szegmensét jelenti az egyházi iskolák helyzete. A katolikus Státus főgimnáziumai kétszeresen kerültek kisebbségi helyzetbe: etnikailag és felekezetileg. Ezt a témát járta körül Tamási Zsolt történész, a II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Teológiai Liceum igazgatója A Marosvásárhelyi Státus Főgimnázium a két világháború között című előadásában.
Az 1869. évi népszámlálás tíz marosszéki településéről fennmaradt eredeti felvételi íveinek elemzésére vállalkozott Pakot Levente, a Központi Statisztikai Hivatal, Népességtudományi Kutatóintézet munkatársa. A budapesti történész a lélekösszeírások és népszámlálások egyéni és háztartási adatait elemezve mutatta be a korabeli Marosszék népességének családi- és háztartásszerkezeti jellemzőit.
A marosvásárhelyi ügyvéd, Fekete Andor két emlékiratot is hagyott az utókorra, amelyeket pályája végén, 1949-1950-ben vetett papírra. Az egyik másolatban Marosvásárhelyen, a másik a budapesti Akadémiai Levéltárban található. Az emlékiratok csupán két fontosabb elfoglaltságát járják körbe, az ügyvédi pálya kiemelkedő pereit és a kaszinóban kifejtett tevékenységét, de ezek között bőven akadnak önéletrajzi vonatozások is – mutatott rá Fekete Andor emlékiratairól című előadásában Spielmann Mihály történész.
Pál-Antal Sándor Bernády György városrendezési és fejlesztési elgondolásait, programját és azok életbe léptetését ismertette előadásában, Berekméri Árpád Róbert Egyházlátogatás a Marosi Egyházmegyében a két világháború között címmel értekezett, Nagy József a marosvásárhelyi magyar királyi 22. honvéd gyalogezred etnikai viszonyainak ábrázolásáról a korabeli helyi sajtóban.
Weisz Szidónia „Nemességed nagyobb dicsőségére...” A somkeréki Erdélyiek privilégiumai a közép- és kora újkorban, Simon Zsolt Marosvásárhely szabad királyi rangra való emelése 1616-ban címmel értekezett, Nemes Gyula Csíkfalvi Csók János, a 18. század templom-és toronyépítő ácsmestere, Murádin János Kristóf A „kicsi magyar világ” politikai keresztmetszete.
Az Erdélyi Párt Maros-Torda vármegyei és marosvásárhelyi városi szervezete 1940 és 1944 között, Hámori Péter Székelyföldi „Tennessee-völgy”, Észak-Erdély elektrifikálása és gazdaságfejlesztése 1940-1944, Sárándi Tamás A nagy kihívás. Maros megye és a Székelyföld közellátásának kérdése 1940 őszén című tudományos dolgozatát mutatta be.
A konferencián elhangzott előadások, a tervek szerint kötetben is megjelennek.
Antal Erika
maszol.ro

Történész konferenciát tartottak a Kultúrpalotában
Az Erdélyi Múzeum-Egyesület Marosvásárhelyi Fiókegyesülete és a Borsos Tamás Egyesület szervezésében tudományos ülésszakot tartottak szombaton a Magyar Tudomány Napja Erdélyben alkalmából, Marosvásárhelyen.
A 14. fórumot Maros megye és Marosvásárhely történetéből címszó alatt tartották meg a Kultúrpalota kistermében , amelyen elsősorban a marosvásárhelyi történész kutatók ismertették legújabb kutatási eredményeik, de az ülésszaknak gyergyóremetei, kolozsvári és budapesti meghívottjai is voltak.
A fórumot Simon Zsolt, az Erdélyi Múzeum-Egyesület Marosvásárhelyi Fiókegyesületének titkára és László Lóránt a Borsos Tamás Egyesület elnöke nyitotta meg, majd Pánczél Szilamér a Maros Megyei Múzeum régésze a Maros megye területére eső római limes-szakasz lelőhelyeinek kutatása során felvetődött kérdésekre kereste a választ előadásában. Ezt követően Weisz Szidónia a Teleki-Bolyai Könyvtár munkatársa a somkeréki Erdélyi család közép- és kora újkorban szerzett privilégiumait ismertette. Simon Zsolt a „Gheorghe Şincai” Társadalom- és Bölcsésztudományi Kutatóintézet kutatója az 1616-ban, Bethlen Gábor erdélyi fejedelem által Marosvásárhelynek adományozott szabad királyi rang mibenlétéről és az ezzel járó kiváltságokról értekezett.
Nemes Gyula helytörténész, a Nagyernyei Református Egyházközség főgondnoka, csíkfalvi Csók János ácsmesternek a 18. század utolsó harmadában kifejtett tevékenységét vázolta, főleg a mesternek a nagyernyei református templom építése alkalmával kifejtett munkájára fókuszálva. Pakot Levente, a budapesti Központi Statisztikai Hivatal Népességtudományi Kutatóintézetének munkatársa, az 1869. évi népszámlálás tíz marosszéki településéről fennmaradt eredeti felvételi ívet elemezte. Pál-Antal Sándor, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja, előadásában Bernády György marosvásárhelyi polgármester városrendezési és fejlesztési elgondolásait, programját és azok életbe léptetését vázolta.
Ebédszünet után a tudományos fórum Spielmann Mihály, a Teleki-Bolyai Könyvtár nyugalmazott osztályvezetőjének előadásával folytatódott, aki Fekete Andor marosvásárhelyi ügyvéd két emlékiratáról beszélt a jelenlévő közönségnek. Ezt követően Berekméri Árpád-Róbert, az Erdélyi Református Egyházkerület Marosvásárhelyi Vidéki Gyűjtőlevéltárának levéltárosa a Marosi Egyházmegyében, a két világháború közt tartott egyházlátogatásokról tartott előadást. Nagy József gyergyóremetei hadtörténész, a budapesti Eötvös Lóránd Tudományegyetem doktorandusza a marosvásárhelyi magyar királyi 22. honvéd gyalogezred etnikai viszonyait vázolta a korabeli helyi sajtó tükrében. Tamási Zsolt a marosvásárhelyi II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Teológiai Gimnázium igazgatója, a Marosvásárhelyi Státus Főgimnázium két világháború közötti történetét ismertette.
Murándi János Kristóf a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem kolozsvári karának oktatója előadásában a második bécsi döntés után Magyarországhoz visszacsatolt Észak-Erdély legfontosabb magyar politikai formációjának, az Erdélyi Pártnak Maros-Torda vármegyei és marosvásárhelyi szervezetét mutatta be. Hámori Péter, a budapesti Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum kutatója Székelyföldi „Tennesse-völgy”, Észak-Erdély elektrifikálása és gazdaságfejlesztése 1940-1944 címmel tartott előadást. Sárándi Tamás a Maros Megyei Múzeum munkatársa az 1940 őszén a Székelyföldön fennálló közellátás problémáit és annak megoldási módozatait ismertette.
Székelyhon.ro

"Teljes és azonnali leszámolás a magyarokkal!"
Moszkva Erdély elrománosításával vádolta meg Romániát. Még mindig tabu, mi történt 1944-1945-ben: a románok tudtával és segítségével hurcoltak el több ezer németet és magyart szovjet lágerekbe.
Moszkva a múlt héten a második világháború történetének meghamisítási kísérletével vádolta meg Romániát. Az orosz külügyi szóvivő, Maria Zaharova Erdély elrománosítását is szóvá tette. 
Oroszország álláspontját egy az erdélyi szászok 1945-ös deportálásáról szóló bukaresti kiállítás kapcsán fejtette ki Zaharova, aki emlékeztette Romániát, hogy a Szovjetunióba elhurcolt erdélyi szászok és magyarok listáját román köztisztviselők állították össze, és ezt arra használták fel, hogy a németek és magyarok létszámát csökkentsék a románság javára. Bukarest „sajnálatosnak és nehezen összeegyeztethető összemosásnak” nevezte az orosz külügyi szóvivő szavait. 
A második világháború története még hetven évvel az események után is sok feldolgozatlan traumát hordoz magában, amelyekről sokáig nem volt szabad beszélni, ilyen az 1944-45-ös időszak, amikor röpke egy év leforgása alatt Erdélyből több százezer embert hurcolnak el csupán származása miatt. Amíg 1944. május 16. és június 9-e között a németek a magyar adminisztráció segítségével deportáltak több mint 130 ezer zsidót Észak-Erdély területéről, addig pár hónappal később, 1944. októberében a szovjetek a románok közreműködésével visznek el több mint 25 ezer magyar férfit. 1945. januárjában a németek is sorra kerülnek, amikor 100 ezer erdélyi németet visznek el a Szovjetunióba kényszermunkára. 
Ezekről a történetekről sokáig nem beszéltünk, s a román külügy válasza azt mutatja, hogy Románia számára továbbra is a tabutémák közé tartozik ennek a korszaknak a feldolgozása. Az 1944 őszén lejátszódó eseményekkel kapcsolatban dr. Murádin János Kristóf történészt, a Sapientia EMTE tanárát kérdeztük, aki a téma egyik szakavatott kutatója. 
Bukarest nem értette vagy nem akarta érteni az orosz külügyi szóvivő szavait? 
– Nyilván nem akarta érteni Bukarest, itt arról van szó, hogy bagoly mondja verébnek, hogy nagyfejű, hiszen ami az erdélyi deportálásokat illeti, mind a két fél benne volt. Ez egy olyan téma, amellyel nem volt ildomos foglalkozni a baráti országoknak. Mára nagyon kevés túlélő maradt, aki tudna mesélni azokról az időkről. Oda jutottunk hetven évvel a történtek után, hogy mivel a téma kikerült a társadalmi köztudatból, újra vissza lehet hozni a politikába, ezáltal lehet ujjal mutogatni egymásra, mivel az emberek előtt az igazság annyira ködbe veszett, hogy ez már nem jelent veszélyforrást. A társadalom nem fog felülbírálni ilyen politikai töltetű kijelentéseket ebben a kérdésben.  Mi történt a román átállást követően Észak-Erdélyben? 
– A Szovjetunió számára 1943-ig mindegy volt, hogy Magyarország vagy Románia, mind a két ország ellenség volt. A sztálingrádi csatát követően a román politikai vezetés érezni kezdte, hogy vesztésre áll a helyzet, ezért elkezdett közeledni a Szövetségesek irányába. A románok mindig is ügyesebben játszottak diplomáciailag, mint a magyarok, akiknél hamarabb belátták, hogy a Szovjetunióhoz kell közeledni és nála kell keresni a fegyverszünet lehetőségét. Románia hamarabb lépett, mint Magyarország, 1944. augusztus 23-tól már nem ellensége a Szovjetuniónak, hanem szövetségese a németekkel szemben. Ezzel szemben Magyarország még ellenség. 
Ezért 1944 őszén úgy alakulnak az események, hogy amikor a Vörös Hadsereg átlépi a szovjet határokat, az első két ellenséges terület, ahová szovjet katona lép, az Kelet-Poroszország és Észak-Erdély. Itt kerül először ellenséges területre a szovjet hadsereg, hiszen amikor Iaşi-nál áttörik a szovjetek a frontot, a román hadsereg átáll, így a szovjeteknek Moldván pillanatok alatt sikerült átjutniuk. Augusztus 26-án, három nappal a román átállást követően már az Uz-völgyén nyomul előre a szovjet hadsereg, és megpróbálnak betörni Erdély területére.
Itt kerülnek tehát először konkrét ellenállásba úgy, hogy ellenséges területen vannak, és nem a „fasisztákat” kell kiűzni a szovjet földről. Idegen területen vannak, ahol ellenséges lakosság lehet, és fegyveres ellenállásba ütközhetnek. A Szovjetunió saját tapasztalatából kiindulva attól félt, hogy a front háta mögött partizán tevékenység alakulhat ki, amely megnehezíti az előrenyomulást Budapest és Berlin irányába. 
Ezt a félelmet játssza ki a román fél, aki a szovjet katonai parancsnokság és Malinovszkij marsall számára listákat állít össze, hogy kik azok a veszélyes elemek, akiket össze kell gyűjteni és el kell hurcolni, mert ezek civilbe öltözött katonatisztek, akik a front mögött lemaradva partizán alakulatokat fognak szervezni. Mivel a Szovjetunió elsődleges célja a német főváros mielőbbi elérése, ezért a védelmi és utánpótlás vonalai szentek voltak, ezért az esetleges partizán tevékenység egy olyan kérdés volt, amit nagyon gyorsan meg kellett oldani. Ezért van az, hogy már szeptemberben, az első harcok idején a román listák alapján azonnal megkezdi a begyűjtést: ekkor csak magyarokat. 
A magyar elhurcolás rögtön a frontátvonulás után zajlik le, sőt, vannak olyan esetek is, hogy átment a front a falun, és már aznap elkezdik begyűjteni onnan az embereket. Ez a begyűjtés sok esetben valóban a román feljelentések és a román szomszédok nyomravezetése, valamint a román hatóságok által összeállított listák alapján történt. Kolozsváron például Gheorghe Onişoru román konzul valamint Aurel Milea helyi ügyvéd segítette a szovjet katonai hatóságokat. 
A listákat Bukarestben állították össze, úgy, hogy az észak-erdélyi magyarságnak azt az értelmiségi rétegét érintette, amely az 1940-44 közötti időszakban politikai szerepet is vállalt: így kerültek fel a listára olyan nevek, mint Vita Sándor országgyűlési képviselő, Mikó Imre jogász, magyar parlamenti képviselő, az Erdélyi Párt országos politikai főtitkára, Járosi Andor evangélikus lelkész, aki a vészkorszakban zsidókat mentett, Mikecs László történész, a csángó kutatás egyik kiváló szakértője, és természetesen olyan értelmiségi emberek is, akik meghatározóak lehettek a következő értelmiségi generációk kinevelésében, így vitték el Kolozsvárról a református kollégium teljes tanári karát is. 
Papíron a partizán akció megakadályozása a cél, a gyakorlatban etnikai tisztogatás zajlik az értelmiség lefejezésével. Elősegíteni azt, hogy az erdélyi magyar közösség védtelenné váljon, és a szétbomlás felé menjen. A cél tehát elsősorban az erdélyi magyarság megfélemlítése volt, hogy az tömegesen hagyja el Erdélyt. Ezt akarták elérni a román paramilitáris egységek is, amelyek számos atrocitást követtek el a magyarok ellen, gondoljunk itt csak a jól ismert szárazajtai vagy az egeresi esetekre, de ennél sokkal több volt. 
Hogyan viszonyult a román hatóság illetve az erdélyi román lakosság a magyarok deportálásához? 
– A román hatóságok pontosan tudtak az elhurcolásokról, a román lakosság meg elővigyázatos volt, ezért sok helyen felírták az ajtóra, hogy “casă românească – román ház”, mert arra gondoltak, hogy ha bejön a román és a szovjet hadsereg, és atrocitásokra vagy rablásokra kerül sor, akkor ők mentesítve legyenek. A román társadalom mindenestül elégtételt akart venni a bécsi döntésért, és ki máson tudott volna elégtételt venni, mint a magyarságon. 
Elég csak Ion Bozdog prefektus szavaira gondolni, aki 1944. szeptember 28-án így fogalmazott: „Hajthatatlan vagyok, mint az öreg Cato, és nem szűnök meg ismételni: teljes és azonnali leszámolás a magyarokkal! Most vagy soha! A magyarok által annyiszor bemocskolt erdélyi földön mától fogva csak egyetlen nemzetnek van létjogosultsága: a románnak. Ne legyen nyugta a román szívnek, és a román férfi karja ne engedje el a fegyvert mindaddig, amíg Erdélyt meg nem tisztítottuk ettől a nemzettől.” S nem Bozdog volt az egyetlen a román társadalomban, aki hasonlóan gondolkodott, és akkor a korabeli sajtót még nem is említettem, hiszen rettenetes uszító hadjárat ment végbe a magyarok ellen a román sajtóban. 
Abban az időszakban szomorú divat volt a kollektív bűnösség gondolata, elég itt csak a Beneš-dekrétumokat említeni. A románság is úgy állt hozzá, hogy eljött az idő a bosszúra. Sajnos nagyon kevés ember volt, aki toleránsabb nézőpontból tekintve a kérdést, arra intette volna a lakosságot, hogy csak a bűnösöket büntessék meg, és ne egy egész népcsoportot. Tulajdonképpen most látták lehetőségét annak, hogy a magyar adminisztráció által elkövetett rengeteg hibát megtorolják. 
Észak-Erdély visszacsatolásakor a magyarországi tisztviselők, az ún. “ejtőernyősök” sajnos sok esetben ostoba módon viszonyultak a román kisebbséghez, s ne feledjük el, hogy Észak-Erdélyben egymilliót meghaladó román kisebbség élt 1940-ben, vagyis az akkori lakosság több mint 40 százaléka. Olyan megalázó esetek voltak, hogy a kötelező katonai behíváskor a román földművesek ingjének az öv alatti részét a magyar parancsnok levágatta, mondva, hogy magyar bakánál ilyen nincsen. Ez sértő és megalázó, nyilvános megszégyenítés volt. Felesleges, ostoba, feszültségeket generáló esetek voltak, és sok esetben az észak-erdélyi magyar lakosság is hozzájárult ehhez. Sokan úgy gondolták, hogy a románságon vesznek elégtételt a trianoni döntésért, és 1944-ben, amikor fordult a kocka, akkor a románok akartak elégtételt venni. 
Mennyire volt tudatos a szovjetek részéről, hogy Kolozsvárról olyan sok magyar férfit vittek el? 
– A szovjetek egyik legkiemeltebb célpontja Kolozsvár volt, hiszen itt van a legtöbb értelmiségi, innen 5000 magyar férfit vittek el, abból a városból, amelynek az összlakossága a frontátvonulás után 73000 fő volt. Ennek az 5000 embernek a 16 százaléka értelmiségi: jogászok, papok, tanárok, tanítók, azt kell mondjuk, hogy ez célirányosan végrehajtott deportálás volt. 
Más okai is voltak a deportálásoknak, szovjet tekintetben az egyik ilyen ok a már említett partizángyanús elemek eltávolítása a hátországból, a másik ok, hogy a Szovjetunió 22 millió halálos áldozattal járult hozzá a háborús győzelemhez, és a nyugati területei az országnak holdbéli tájak voltak, hiszen ahol a német hadsereg végigvonult, ott kő kövön nem maradt. A szovjetek visszavonuláskor szintén a felperzselt föld taktikáját alkalmazták, így teljes területek váltak pusztasággá, újjá kellett építeni a Szovjetuniót, ahhoz pedig munkás kéz kellett. Tehát munkaerőként is számítottak erre a többezer emberre. 
Hogyan zajlott le az elhurcolás, és honnan vittek el több embert? 
– Ahol hosszabb időre megállt a front és megakadt az előrenyomulásban a szovjet hadsereg, ott több embert hurcoltak el, ahol hamarabb sikerült átjutni, ott kevesebb embert szedtek össze, de mindenünnen vittek el embereket. Tordáról (a tordai csatában egy hónapig fenntartják a kisebb magyar alakulatok a szovjeteket) hétszáz magyar embert vittek el, abból a városból, amelynek a magyar lakossága 7300 fő, ott szó szerint megtizedelik a magyar lakosságot! Összesen minimum 20 000 magyar embert vittek el Észak-Erdélyből, de ez csak nagyon óvatos becslés. Valószínűleg ennél többen lehettek, akiket civilként foglyul ejtettek. 
Elhurcolási hullám még Székelyföldön volt, itt körülbelül 6-7000-re tehető azoknak a száma, akiket elvittek, a legtöbbet a Csíki medencéből, elsősorban a hágókon való küzdelmek után következett ez be, s ahogy átjutnak ezeken a szorosokon, végigvonultak Al- és Felcsíkon, ekkor összegyűjtöttek vagy 3000 embert. Körülbelül ugyanennyire tehető a partiumi elhurcolások száma is, ahol a debreceni páncélos csata állította meg a szovjet hadsereget, s járult hozzá, hogy erről a környékről nagyobb arányban vigyenek el embereket. 
Az elhurcolásokkal kapcsolatban el kell mondani, hogy a bűnhődés sok esetben nem volt összhangban a bűnnel, mert nagyon sok olyan embert vittek el, akik teljesen ártatlanok voltak. Én magam is több olyan interjút készítettem, ahol a 14 éves gyermeket felküldik az óvóhelyről a lakásba, a szovjet járőr összeszedi, és elviszik négy évre Szibériába. Nagyon sok volt a 18 év alatti diák, aki Szibériában, a lágerekben nő fel, szörnyű körülmények között. 
Amikor elfogytak a listák, akkor már azt vittek el, akit értek. Először a törvényszék fogdájába vitték az embereket, és húsz embert is bezsúfoltak egy három személyes cellába, majd hajnalonként, hogy ne legyen nagyon feltűnő, a Tordai úton kísértek fel több száz főt és indítottak el Torda irányába gyalogosan. Azért úgy, mert a visszavonuló német csapatok berobbantották a kolozsbósi alagutat és felszaggatták a vasúti síneket, így a vasútvonal használhatatlan volt. Tordán bevagonírozták őket és Aranyosgyéresen keresztül Brassó, Focşani, Iaşi irányában a Szovjetunióba vitték. 1944. decemberéig mind a 20-25 ezer észak-erdélyi magyart elviszik a Szovjetunióba. 
Hogyan kerülnek haza ezek az emberek? 
– Van, akinek hamar sikerült hazajönni, például akik szovjet szempontból “hasznavehetetlenek” voltak, mert nem tudtak dolgozni. Őket az első transzporttal hazaküldik, közvetlenül a háború befejezése után, de közülük sokan nem érnek haza, mert már a vonaton meghalnak az elgyengülés és a betegségek miatt. 
A többséget viszont kinn tartották évekig, az utolsók csak 1953-ban jutottak haza, Sztálin halála után. Az egyik túlélő elmesélte, hogy az utcáról szedték össze, s amikor megpróbált elszaladni, akkor a géppisztolyból kilőtt sorozattal ijesztették meg és kényszerítették vissza a sorba. 16 éves volt akkor, és kilenc évet töltött a Szovjetunióban.
A németek deportálása miben különbözött a magyarokétól? 
– A németek deportálása már más kontextusban zajlott le. A németeket úgy vitték el, hogy a románoknak 300 000 embert kellett biztosítani a Szovjetuniónak kényszermunkára. Persze ezt nem így mondták, jóvátételi munkának nevezték, amiért Románia részt vett a Szovjetunió elleni háborúban. Ekkor nem a románokat küldték, hanem a németeket, a „fasisztákat”, ahogy nevezték, akiket meg kellett büntetni. Ezek a „fasiszták” 16-17 éves lányok és fiúk voltak 1945-1946-ban. Körülbelül 90-100 ezer németet vittek el 1945. januárjában. 
A bánsági svábok közül több mint 50 ezer embert hurcoltak el, a besztercei szász területekről és a szebeni szászok közül is rengeteget, és 15 ezer embert elhurcoltak az akkor már nagyon elmagyarosodott szatmári sváb közösségből is. Így kerültek ki a németek és azok, akiket „németeknek” neveztek, a szovjet lágerekbe. Nagyon sokat csak a németes hangzású neve miatt vittek el. 
A németek esetében tehát jóval szisztematikusabb volt a begyűjtés, és nem a partizántevékenység volt az ürügy, hanem munkáskézre volt szüksége a Szovjetuniónak, ezért ekkor már lányok is bekerültek a transzportba. Amíg a magyarok esetében elsősorban a férfiakat vitték el, addig a németek esetében egész családokat deportáltak, sőt terhes nőket is, voltak olyan esetek, hogy ott szülte meg a gyermeket a lágerben. 
Amíg a negyvenes évek elején Erdély valóban egy multietnikus környezet volt, ez mostanra teljesen megszűnt, és ez a második világháború végén kezdődött. 1944-ben elvitték a zsidókat, 1945-ben deportálták a németeket. Így ma már lehet nyugodtan német államelnöke Romániának, mert németek már nincsenek. Én őszintén félek attól, hogy néhány évtized múlva magyar államelnöke lesz az országnak… Mert az azt fogja jelenteni, hogy mi már nem vagyunk, vagy legalábbis politikailag is jelentéktelen a maradék, összezsugorodott magyar közösség. Mint tudjuk, magyarok ma már egyre kevesebben vannak Romániában, maradtak a románok és azok a romák, akik még nem románosodtak el. Erdély hajdani etnikai sokszínűsége tehát elveszett. 
Az 1944 novemberében bevezetett szovjet katonai közigazgatás a magyar emlékezetben mintha pozitívként maradt volna meg. Mi az oka ennek a kettős emlékezetnek, hiszen a szovjetek voltak azok, akik alig egy hónappal azelőtt még deportálták az embereket? 
– Az 1944 őszi események mindenkit pánikszerűen érintettek. 1944 késő nyara volt a pánik csúcsa. Az erdélyi magyarok érezték, hogy a románok átállásával nagyon nagy a baj. A frontátvonulás, az atrocitások és a deportálások is viszonylag gyorsan lejártak, és kezdett visszatérni a normális élet. A szovjet megszálló alakulatok számára elsődleges cél volt, hogy lecsillapítsák a kedélyeket, ezért is parancsolták ki a román adminisztrációt, amely a szovjet hadsereg mögött érkezett. 
Először Kolozsvárról október 15-én, alig négy nappal a bevonulás után, Kolozsvár város parancsnoka visszautasította a román adminisztráció bevonulási kérelmét, és a román hivatalnokoknak el kellett hagyniuk a várost. Az ő közbenjárására, de szovjet felsőbb utasításra is, Malinovszkij marsall egy hónappal később elrendelte, hogy egész Észak-Erdélyből tűnjön el a román adminisztráció. A magyar fél ekkor úgy érezte, hogy a Szovjetunió megmentette őt a románoktól, és esély van arra, hogy ne kerüljön az egész terület Romániához, mert ne feledjük el, hogy a szeptemberi fegyverszüneti egyezmény úgy hangzott, hogy „Erdély vagy annak nagyobbik része adassék vissza Romániának”. 
A Szovjetunió nagyon okosan taktikázott, és nyitva hagyta a kérdést. A magyarság nagyon reménykedett abban, hogy a Szovjetunió mégsem fogja hagyni a helyzetet teljesen eldurvulni, és a szovjetek is úgy állították be magukat, hogy felszabadítóként érkeztek az országba. Néhány hónapig a magyarok azt hitték, hogy ha a szovjet árnyékban baloldali orientációt vesznek fel, jobb fényben tűnnek fel a Szovjetunió előtt, és ez a béketárgyalásokon segíteni fog abban, hogy megmaradjon Erdély egy része magyar területként. 
Ebben nagyon komolyan kezdtek hinni, sőt, volt egy másik vonulat is, amelyik azt mondta, hogy hátha elérhető egy magyar-román, svájci mintára szerveződő, önálló Erdély. A Szovjetunió ugyanis – mint ahogy Tofik Iszlamov levéltári kutatásaiból is tudjuk – egy ideig, 1943. decemberéig ezzel a gondolattal is játszadozott, hogy Magyarország és Románia közé kellene egy ütköző állam, így a Szovjetunió rovására egyik sem tudna megerősödni, és mindig sakkban tartanák egymást. Ezt a szovjet propaganda nem is titkolta, és ez eljutott Erdélybe, így sok baloldali orientációjú értelmiségi kezdett ebben gondolkodni. 
1944. november 14-től 1945. március 6-ig abban reménykedtek, hogy hátha sikerül etnikai megegyezésre jutni a románok és a magyarok között, s ne feledjük el, hogy akkor csak Észak-Erdélyben 1 millió 300 ezer magyar élt, az egy más etnikai közeg volt, akkor még lehetett beszélni román-magyar Erdélyről. Amikor a Groza-kormány hatalomra került, Románia hivatalosan is baloldali orientációt vett fel, méghozzá jóval korábban, mint Magyarország. Románia kezdett szebb fényben feltűnni Moszkvában, és a bukaresti kormányzat is inkább kommunistává vált, csak hogy Észak-Erdélyt megkapja, ezért, amikor márciusban Petru Groza hatalomra kerül, a Szovjetunió Románia javára dönt. Ekkor több szempontot is figyelembe vettek: a románok megígérték, hogy lemondanak Besszarábiáról és Észak-Bukovináról, cserébe viszont kérik Észak-Erdélyt. 
Ezért volt olyan nagy csalódás, amikor márciusban újra bevonult a román adminisztráció, és kiderült, hogy egész Észak-Erdély újra a románoké lesz. Talán emiatt is utólag még szebb fényben tűnik most fel az a pár délibábos hónap, ami az erdélyi köztársaság időszakát jelentette 1944. novembere és 1945. márciusa között.
Simon Mária Tímea. Transindex.ro

„Teljes és azonnali leszámolás a magyarokkal!” (2)
Még mindig tabu, mi történt 1944–45-ben: a románok tudtával és segítségével hurcoltak el több ezer németet és magyart szovjet lágerekbe.
Moszkva a múlt héten a második világháború történetének meghamisítási kísérletével vádolta meg Romániát. Az orosz külügyi szóvivő, Maria Zaharova Erdély elrománosítását is szóvá tette. Oroszország álláspontját egy, az erdélyi szászok 1945-ös deportálásáról szóló bukaresti kiállítás kapcsán fejtette ki Zaharova, aki emlékeztette Romániát, hogy a Szovjetunióba elhurcolt erdélyi szászok és magyarok listáját román köztisztviselők állították össze, és ezt arra használták fel, hogy a németek és a magyarok létszámát csökkentsék a románság javára. Bukarest sajnálatosnak és nehezen összeegyeztethető összemosásnak nevezte az orosz külügyi szóvivő szavait. A második világháború története még hetven évvel az események után is sok feldolgozatlan traumát hordoz magában, amelyekről sokáig nem volt szabad beszélni, ilyen az 1944–45-ös időszak, amikor röpke egy év leforgása alatt Erdélyből több százezer embert hurcolnak el csupán származása miatt. Amíg 1944. május 16-a és június 9-e között a németek a magyar adminisztráció segítségével deportáltak több mint 130 ezer zsidót Észak-Erdély területéről, addig pár hónappal később, 1944 októberében a szovjetek a románok közreműködésével visznek el több mint 25 ezer magyar férfit. 1945. januárjában a németek is sorra kerülnek, amikor 100 ezer erdélyi németet szállítanak a Szovjetunióba kényszermunkára. Sokáig nem beszéltünk a történtekről, s a román külügy válasza azt mutatja, hogy Románia számára továbbra is a tabutémák közé tartozik ennek a korszaknak a feldolgozása. Az 1944 őszén lejátszódó eseményekkel kapcsolatban dr. Murádin János Kristóf történészt, a Sapientia EMTE tanárát kérdeztük, aki a téma egyik szakavatott kutatója. 
– Bukarest nem értette vagy nem akarta érteni az orosz külügyi szóvivő szavait? 
– Nyilván nem akarta érteni, miként bagoly mondja verébnek, nagyfejű, hiszen ami az erdélyi deportálásokat illeti, mind a két fél benne volt. Ezzel a témával nem volt ildomos foglalkozni a baráti országoknak. Mára nagyon kevés túlélő maradt, aki tudna mesélni azokról az időkről. Hetven évvel a történtek után oda jutottunk, hogy mivel a téma kikerült a társadalmi köztudatból, újra vissza lehet hozni a politikába, ezáltal ujjal lehet mutogatni egymásra, mivel az emberek előtt az igazság annyira ködbe veszett, hogy ez már nem jelent veszélyforrást. A társadalom nem fog felülbírálni ilyen politikai töltetű kijelentéseket ebben a kérdésben.
– Mi történt a román átállást követően Észak-Erdélyben?
– A Szovjetunió számára 1943-ig mindegy volt, hogy Magyarország vagy Románia, mind a két ország ellenség volt. A sztálingrádi csatát követően a román politikai vezetés érezni kezdte, hogy vesztésre áll a helyzet, ezért elkezdett közeledni a szövetségesek irányába. A románok mindig is ügyesebben játszottak diplomáciailag, mint a magyarok, akiknél hamarabb belátták, hogy a Szovjetunióhoz kell közeledni, és nála kell keresni a fegyverszünet lehetőségét. Ezért hamarabb léptek, mint Magyarország, így 1944. augusztus 23-tól Románia már nem ellensége volt a Szovjetuniónak, hanem szövetségese a németekkel szemben, miközben Magyarország még ellenség maradt.  Ezért 1944 őszén úgy alakulnak az események, hogy amikor a Vörös Hadsereg átlépi a szovjet határokat, az első két ellenséges terület, ahová szovjet katona lép, Kelet-Poroszország és Észak-Erdély. Itt kerül először ellenséges területre a szovjet hadsereg, hiszen amikor Iaşi-nál áttörik a szovjetek a frontot, a román hadsereg átáll, így a szovjeteknek Moldván pillanatok alatt sikerült átjutniuk. Augusztus 26-án, három nappal a román átállást követően már az Úz völgyén nyomul előre a szovjet hadsereg, és megpróbálnak betörni Erdély területére. 
Itt szembesülnek tehát először konkrét ellenállással úgy, hogy ellenséges területen vannak, és nem a „fasisztákat” kell kiűzni a szovjet földről. Az idegen területen a lakosság fegyveres ellenállásba ütközhetnek. A Szovjetunió saját tapasztalatából kiindulva attól félt, hogy a front háta mögött partizán tevékenység alakulhat ki, amely megnehezíti az előrenyomulást Budapest és Berlin irányába. Ezt a félelmet játssza ki a román fél, amely a szovjet katonai parancsnokság és Malinovszkij marsall számára listákat állít össze, hogy kik azok a veszélyes elemek, akiket össze kell gyűjteni és el kell hurcolni, mert ezek civilbe öltözött katonatisztek, akik a front mögött lemaradva partizán alakulatokat fognak szervezni. Mivel a Szovjetunió elsődleges célja a német főváros mielőbbi elérése, a védelmi és utánpótlás vonalai szentek voltak, s az esetleges partizán tevékenység egy olyan kérdés volt, amelyet nagyon gyorsan meg kellett oldani. Már szeptemberben, az első harcok idején a román listák alapján azonnal megkezdik a begyűjtést: ekkor csak magyarokat. 
A magyarok elhurcolása rögtön a frontátvonulás után zajlik, sőt, vannak olyan esetek is, ahogy átment a front a falun, már aznap elkezdik begyűjteni onnan az embereket. Ez sok esetben valóban a román feljelentések és a román szomszédok nyomra vezetése, valamint a román hatóságok által összeállított listák alapján történt. Kolozsváron például Gheorghe Onişoru román konzul, valamint Aurel Milea helyi ügyvéd segítette a szovjet katonai hatóságokat. 
A listákat Bukarestben állították össze, figyelve az észak-erdélyi magyarság azon értelmiségi rétegére, amely az 1940–44 közötti időszakban politikai szerepet is vállalt. Így kerültek fel a listára olyan nevek, mint Vita Sándor országgyűlési képviselő, Mikó Imre jogász, magyar parlamenti képviselő, az Erdélyi Párt országos politikai főtitkára, Járosi Andor evangélikus lelkész, aki a vészkorszakban zsidókat mentett, Mikecs László történész, a csángókutatás egyik kiváló szakértője, és természetesen olyan értelmiségiek is, akik meghatározóak lehettek a következő  generációk kinevelésében, így vitték el Kolozsvárról a református kollégium teljes tanári karát is. 
Papíron a partizán akció megakadályozása a cél, a gyakorlatban etnikai tisztogatás zajlik az értelmiség lefejezésével, elősegítve azt, hogy az erdélyi magyar közösség védtelenné váljon és a szétbomlás felé haladjon. A cél tehát elsősorban az erdélyi magyarság megfélemlítése volt, hogy az tömegesen hagyja el Erdélyt. Ezt akarták elérni a román paramilitáris egységek is, amelyek számos atrocitást követtek el a magyarok ellen, gondoljunk itt csak a jól ismert szárazajtai vagy az egeresi esetekre, persze sokkal több volt ennél. 
– Hogyan viszonyult a román hatóság, illetve az erdélyi román lakosság a magyarok deportálásához?
– A román hatóságok pontosan tudtak az elhurcolásokról, a román lakosság meg elővigyázatos volt, ezért sok helyen felírták az ajtóra, hogy „casă românească – román ház”, mert arra gondoltak, hogy ha bejön a román és a szovjet hadsereg, és atrocitásokra vagy rablásokra kerül sor, akkor ők mentesítve legyenek. A román társadalom mindenestül elégtételt akart venni a bécsi döntésért, és ki máson tudta volna ezt megtenni, mint a magyarságon? 
Elég csak Ion Bozdog prefektus szavaira gondolni, aki 1944. szeptember 28-án így fogalmazott: „Hajthatatlan vagyok, mint az öreg Cato, és nem szűnök meg ismételni: teljes és azonnali leszámolás a magyarokkal! Most vagy soha! A magyarok által annyiszor bemocskolt erdélyi földön mától fogva csak egyetlen nemzetnek van létjogosultsága: a románnak. Ne legyen nyugta a román szívnek, és a román férfi karja ne engedje el a fegyvert mindaddig, amíg Erdélyt meg nem tisztítottuk ettől a nemzettől.” S nem Bozdog volt az egyetlen a román társadalomban, aki hasonlóan gondolkodott, és akkor a korabeli román sajtót még nem is említettem, hiszen rettenetes uszító hadjárat ment végbe ott a magyarok ellen.
Abban az időszakban szomorú divat volt a kollektív bűnösség gondolata, elég itt csak a Beneš-dekrétumokat említeni. A románság is úgy gondolta, eljött a bosszú ideje. Sajnos, nagyon kevés toleráns ember volt, aki arra intette volna a lakosságot, hogy csak a bűnösöket büntessék, és ne egy egész népcsoportot. Tulajdonképpen most látták lehetőségét annak, hogy a magyar adminisztráció által elkövetett rengeteg hibát megtorolják. 
Észak-Erdély visszacsatolásakor a magyarországi tisztviselők, az ún. „ejtőernyősök” sajnos sok esetben ostoba módon viszonyultak a román kisebbséghez, s ne feledjük el, hogy Észak-Erdélyben egymilliót meghaladó románság élt 1940-ben, vagyis az akkori lakosság több mint 40 százaléka. Olyan megalázó esetek voltak, hogy a kötelező katonai behíváskor a román földművesek ingének az öv alatti részét a magyar parancsnok levágatta, mondván, a magyar bakánál ilyen nincsen. Ez sértő és megalázó, nyilvános megszégyenítés volt. Felesleges, ostoba, feszültségeket generáltak, és sok esetben az észak-erdélyi magyar lakosság is hozzájárult ehhez. Többen úgy gondolták, hogy a románságon vesznek elégtételt a trianoni döntésért, s 1944-ben, amikor ismét fordult a kocka, akkor a románok viszonozták ugyanazt. 
– Mennyire volt tudatos a szovjetek részéről, hogy Kolozsvárról olyan sok magyar férfit vittek el?  – A szovjetek egyik legkiemeltebb célpontja Kolozsvár volt, hiszen itt élt a legtöbb értelmiségi, innen 5000 magyar férfit vittek el. A város összlakossága a frontátvonulás után 73 000 fő volt. Ennek az 5000 embernek a 16 százaléka értelmiségi: jogászok, papok, tanárok, tanítók, azt kell mondanunk, hogy ez célirányosan végrehajtott deportálás volt. 
Más okai is voltak a deportálásoknak: szovjet tekintetben az egyik ilyen a már említett partizángyanús elemek eltávolítása a hátországból, a másik, hogy a Szovjetunió 22 millió halálos áldozattal ért a háborús győzelemhez, így a nyugati területei holdbéli tájak voltak, hiszen ahol a német hadsereg végigvonult, ott kő kövön nem maradt. A szovjetek visszavonuláskor szintén a felperzselt föld taktikáját alkalmazták, így teljes területek váltak pusztasággá, újjá kellett építeni a Szovjetuniót, ahhoz pedig munkás kézre volt szükség. Tehát munkaerőként is számítottak erre a több ezer emberre.
SIMON MÁRIA TÍMEA
(Transindex) (folytatjuk)
Előző: Transindex.ro, 2016. február 16.
"Teljes és azonnali leszámolás a magyarokkal!" Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Aktuális – Ismét körúton a Bocskai-zarándoklat
Immár kilencéves hagyományt éltet a Hajdú-Bihar megyei önkormányzat és a Bocskai István Emlékbizottság azzal, hogy évente zarándokutat szervez a nagy erdélyi fejedelem kolozsvári szülőházához.
Szombaton kora délután érkezett meg az anyaországi csapat a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem Kolozsvári Kara központjául szolgáló Bocskai-házba, ahol a vendégeket Tonk Márton dékán és Murádin János-Kristóf kari kancellár fogadta. A dékán a magyar összetartozást hangoztatta, és kiemelte, hogy öt éve éppen a hajdúságiak támogatásával sikerült megvalósítani az utcai falra került emléktáblát. Szabadság (Kolozsvár)