Az űrlap alja
Az ortodox Munkácsy
Mi váradiak (is) sajnos sokan és sokszor járunk elhunyt szeretteink emlékhelyeihez a városvégi Rulikowski temetőbe. Busszal, gyalogosan, biciklivel vagy bárhogyan, az út a régi, rosszemlékű „Vörös Hadsereg”, azaz volt „Armatei Roşii” utcavonalán vezet, amiből a ’90-es fordulatkor a ro-„şii” nyomán csak néhány betűvonással lett ro-„mâne”. Időközben itt is kinőtt a földből néhány ortodox templom (összesen három is). Esetünkben, az egyik stilizált faszerkezetű imaház, a nagyváradi katonai helyőrséghez tartozó istenháza külső falára lettünk figyelmesek, amelyen egyebek mellett egy vallásos festmény-reprodukció is díszeleg. Nem tévedés, a kép Munkácsy Mihály Krisztus Pilátus előtt című munkájának reprodukciója, ami önmagában nem is gond, sőt örömteli is lenne ez az összművészeti és vallási együttértés, ha nem volna a repró alól gondosan kihúzva aranyszínnel (!) mind a kép szerzőjének, mind pedig címének eredeti magyar felirata. Egy dolog azonban elkerülte a buzgó „hamisítók” figyelmét, a kép alján még halványan látható egy szöveg, miszerint a reprodukció „Egyházy Ágoston és társa” valamikori kiadványa. Azt csak sejthetjük, hogy az egykori laktanyák területén esetleg hol is találhatták a 2001-ben állított templomhoz a buzgó „új” hívek a képet, amely most a „hazai” Isten dicsőségét hirdeti cenzúrázva, az viszont egyértelműen felháborító, hogy ilyen módon tűznek zászlót és hazugságot minden „itthon” talált kincsre.
Tóth Gábor, Reggeli Újság (Nagyvárad)

Próbálok Csiki Lászlóra emlékezni
Aki a magyar folyóiratok rendszeres olvasója vagy csak forgatója, talán észrevette, hogy régóta hiányzik egy név. Egy szerző neve, aki költő, próza- és drámaíróként, forgatókönyvek szerzőjeként él a köztudatban, de aki recenziók, jegyzetek, riportok, kisesszék százait írta.
Próbálok a hetven éve született Csiki Lászlóra emlékezni, aki már hat esztendeje hiányzik közülünk, s eszembe jut, ha most azt mondhatnám neki, több mint négy évtizedet visszaugorva az időben, hogy éppen őt akarom felidézni, bizonyára azt kérdezné, hogy meg tudom-e határozni az emlékezést. Nem kötekedésből tenné, csak azért, mert örökkön kételkedő volt, az a vitázó fajta, aki nem érvel, hanem visszakérdez.
Hallom gyermekkora városából hozott székelyes kiejtését, s bár az idő múlásával kopott valamicskét beszédének összetéveszthetetlenül erős, Háromszéket feledni soha nem tudó zenéje, azért még így is hangmelléklete lehetne egy nyelvjárás-tudományi dolgozatnak. − Meg lehet idézni torzítás nélkül a valóságot? Egyáltalán, mi is az emlékezés? – kérdezné, s én összeszedve gondolataimat, s félve, hogy ne kérdezzen rá külön-külön is félmondataim részleteire, talán azt felelném: − Azt hiszem, az emlékező felidézést nem kell tudományosan meghatároznom. Sűrítve, képien jelennek meg a voltak. A holtak hangja talán megszelídül, talán csak foszlányaiban idézhető fel, de a hangsúly, a hangszín úgy tapad a képhez, mint zamathoz az illat... És okoskodnék, ahogy mifelénk, Erdélyben mondanák, bölcsködnék. (Lám-lám, olyan rég nem használtam ezt a szót, hogy ízlelgetnem kell. Be kell hatolnom értelmébe, megfejtve egyszersmind azt a titkot is, vajon az erdélyi ember miért használja a filozofálni – magyarul bölcselkedni – igét pejoratív értelemben?) De nincs Csiki Laci, hogy rákérdezzen kérdésemre, s eszembe jut, hogy kolozsvári egyetemistaéveink elején, ifjúságunk bandázó korában, aztán a sepsiszentgyörgyi Megyei Tükörnél, Erdély akkori legjobb hetilapjánál újdondász korszakunkban már észre kellett volna vennem, hogy véleményre az ellenvélemény tromfját mindig mandzsettájában hordozó barátom nem humorizál, nem hamiskártyás.
Ezek örökös, talán örökölt magányának, társtalan életének trükkjei voltak. Magányos volt élete hatvannégy évében s halálában is. Olyan volt személyisége, mint a gerinc helyett vázát hordozó csiga házának gyöngyházfényű belseje. Ki kellett költöznie párhuzamos létünkből, hogy tisztán láthassam, nem jelzőtűzrakó volt. Amit fénynek véltem, az szivárványos jellemének ragyogása volt.
Nehéz róla írni. Szinte lehetetlenné teszi, hogy életünk színhelyváltozásai is párhuzamosan azonosak. Kolozsvár után mindketten Sepsiszentgyörgyre, aztán onnan még ugyanabban az évben Bukarestbe és ismét Kolozsvárra költöztünk, hogy néhány napos különbséggel Pesten folytassuk az életet. Kiről is írjak? A barátról, a pályatársról? Vagy esetleg arról, aki a Kriterion Könyvkiadónál verseim, novelláim szerkesztője volt? Nem is csak barátként viselkedett. A néhány hónapnyi korkülönbség miatt ő, az egyke, a nagyobb testvér, a báty szerepében próbált védeni. Amikor megtudta, hogy nősülni akarok (mert rossz véleménnyel volt a művészek közötti házasságokról), átutazott Sepsiszentgyörgyről Marosvásárhelyre, hogy figyelmeztesse ekkor már híres színésznő menyasszonyomat: – Velem gyűlik meg a bajod, ha Attilát bántani mered. (De ne intimpistáskodjak, intene le, ha beleolvashatna ezekbe a sorokba.) Csiki Lászlóról nem tudok úgy beszélni, mintha idegen lenne, felülemelkedve érzelmeken, hideg fejjel méricskélve a szavakat. Szeretném megfejteni a titkot, Őt, aki már nincs, de kevés mindaz, amit tudhattam róla. Úgy, ahogy térképész a Földet méretarányos térképként mutatja, nem tudnám leírni. Mert ha van valamilyen lépték, az csak 1/1 lehetne: Csiki László/Csiki Lacihoz mérve. Bele­írni gyermekkora vándoréveit, ahogy tanítónő édesanyja munkahelyeit követve belakja Csík és Háromszék falvait, hogy aztán felnőttként se lelje helyét a világban.
Család, barátok, pályatársak között élve, mintha csak a szavakban bízott volna. A leírt szavak hitelében. A magánya örökre megfejthetetlen. Személyes ügyek című verse talán kulcs lehetne életéhez, de az az érzésem, hogy van egy kulcsom, csak éppen nem tudom, hol van az a Csiki László nevű ajtó, amelyiket kinyitná: S magányodban vígságig vigasztal, / mint egy jól elénekelt panaszdal, / hogy bírtad mostanáig hanggal, / mindig újra, de sohase elölről, / és telik még lélekből, erőből. Olyan képtelenül nehéz beszélni róla, mintha fogalmazásórán azt a feladatot adná a tanító néni első elemista korunkban, hogy írjunk a zenéről, vagy mintha egy vak embernek kellene elmagyaráznom Munkácsy és Csontváry stílusának különbözőségét.
Talán versben könnyebben tudnék róla szólani, mint ahogy ő sem írt hosszú elemző önéletrajzokat magáról, s ha már versről van szó, álljon itt közel negyven éve írott, Balassi című versének néhány sora annak példázatára, amit mondtam: De költő nem voltam, én csak énekeltem, / volt, ki a beszédet jobban tudta nálam. / Semmim sem volt, hát szabadnak kellett lenni, / de ha kellett – és kellett −, a harcot álltam.
VÁRI ATTILA
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A hitnek az emberei voltak
Nagyvárad
Szombaton a Püspöki Palotában Kultúra és műpártoló főpapok Magyarországon a 19. században címmel új egyháztörténeti konferencia-sorozatot indított a váradi Római Katolikus Püspökség.
A tizennégy éven keresztül zajlott, a Sapientia Varadiensis Alapítvány által 1999-ben kezdeményezett Nagyvárad tudós püspökei, jeles személyiségei rendezvény hagyományaira építve az elmúlt szombaton Kultúra és műpártoló főpapok Magyarországon a 19. században címmel új egyháztörténeti konferencia-sorozatot indított útjára a Nagyváradi Római Katolikus Püspökség azzal a céllal, hogy a helyi, országos és az egyetemes egyháztörténet megismerésének fontosságára hívja fel ismét a figyelmet. Az elmúlt közel másfél évtized szimpóziumaihoz képest ugyanakkor újdonságnak számít, hogy ezentúl az adott korszak szélesebb körű kontextusába helyezik egy-egy személyiség pályafutásának a bemutatását, így az érdeklődők arról is tudomást szerezhetnek, hogy miközben Váradon az adott időszakban a korabeli római katolikus főpásztor vezette az egyházmegyét, mi történt eközben Magyarországnak egy távolabb eső részében, vagy éppen Európa valamelyik, a történelem alakulásának szempontjából fontos szerepet játszó szegletében. Köszöntőjében Exc. Böcskei László megyés püspök úgy fogalmazott: az illető személyiségek közös jellemzője, hogy valamennyien a hit emberei voltak, a szépet és a jót szolgálták, művelték a tudományokat és védelmezték, őrizték azokat az igazi értékeket, melyekre mi is alapozhatjuk a jövőnket. Születésének 200. évfordulójára való tekintettel idén Lipovnoki Lipovniczky István megyés püspök élete és munkássága volt a téma. A rendezvény bevezetőjeként az érdeklődők a Székesegyház kriptájában imádkoztak az egyházmegye elhunyt főpapjaiért, majd átvonultak a Püspöki Palota dísztermébe, ahol Exc. Böcskei László megyés püspök köszöntött mindenkit. Arra hívta fel a figyelmet: azok a személyiségek, akikre emlékeznek fognak az elkövetkezendő években, vitathatatlan szerepet vállaltak egy keresztényebb, kulturáltabb és emberibb társadalom kialakításában, életükkel és munkásságukkal hozzájárultak nem csupán Magyarország, hanem Európa fejlődéséhez, dinamizálásához is. Dr. Fleisz János BINCISZ-elnök felidézte, hogy 1999-ben kezdeményezte a Sapientia Varadiensis Alapítvány a Nagyvárad tudós püspökei, jeles személyiségei rendezvényt, melynek hagyományaira épül a most indított eseményfüzér. Tizenöt év alatt 35 rangos meghívottjuk volt, 20 püspök életét és pályáját mutatták be, és két tanulmánykötetet is kiadtak. A rövid visszatekintés után az eddigi szervezőmunkát egy emlékéremmel köszönte meg Böcskei László. Felvezetőjében Lakatos- Balla Attila történész, a mostani esemény szervezője arra hívta fel a figyelmet: Lipovniczky István olyan püspök volt, akinek alkotásairól, szellemi és tárgyi hagyatékairól sokat beszélünk anélkül, hogy tisztában lennénk talán azzal, hogy ezek a nevéhez köthetőek. Kevesen tudják például azt, hogy a Püspöki Palota nagytermének díszíttetése a jelenlegi formában az ő megbízásából készült. Ezt Mons. Fodor József általános helynök is megerősítette, kiegészítve azzal, hogy a kupolát kivéve a Bazilika addig fehér falainak a kifestése is Lipovniczkynek köszönhető, akárcsak a tetőzet és a tornyok rézborítása. Úgy fogalmazott: a megyés püspöknek különös affinitása volt ahhoz, hogy kikkel vegye körül magát, ő hívta például Váradra a későbbi kanonokokat, Rómer Flórist, a „magyar régészet atyját”, Bunyitay Vincét, a nagyváradi egyházmegye monográfusát, valamint Fraknói Vilmos történetírót.
Kiállítás
A 200 éve született főpap életét, illetve tevékenységét nem csupán expozékban méltatták, hanem kiállítást is szerveztek a témában, illetve egy brosúrát jelentettek meg. Lakatos- Balla Attila azt emelte ki, hogy a tárlat két gerincre épül: egyrészt látható a püspökség festészeti gyűjteményének néhány kiemelkedő alkotása, másfelől pedig megtekinthető miseruha készletének egy része, többek közt a 19. századi európai textilművészet kiemelkedő alkotásai közé sorolható arany- és selyemszál hímzéses ornátusa. „Lipovniczky István tudatosan törekedett egy minél gazdagabb egyházmegyei portrétár elkészítésére, saját, valamint püspökelődei, a főegyházmegyék érsekei és két pápa portréin kívül kanonokjai és az egyházmegye jelesebb papjainak arcképeit is megfestette. E munkára olyan jelentős festőket is felkért, mint Jakobey Károly, a Munkácsy Mihályt felfedező és ifjúkorában tanító Szamossy Elek, és a világhírű késő viktoriánus portréfestő, László Fülöp Elek”, nyomatékosította. A püspökről szóló hiánypótló kiadványt ismertető Csorba Sándor elmondta, hogy három nagy fejezetre tagolható: életrajzi adatok; az egyházmegye gazdasági helyzete és tevékenysége, valamint a káptalan és a püspöki udvar papsága, és ennek kulturális és művészeti mecenatúrája, ugyanis Lipovniczky több mint másfél évtizedes főpásztori működésének kulturális és művészeti téren elért eredményei páratlanok voltak Patachich Ádám egy évszázaddal korábbi mecénási tevékenysége óta.
Eközben máshol
Bárány Zsófia, az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpontjának munkatársa a magyar politikai vitakultúra egyházi gyökereiről értekezett, dr. Zakar Péter, a szegedi Gál Ferenc Főiskola professzora Lipovniczky István komáromi apát-plébánosi tevékenységére tért ki az 1848-as forradalomban és szabadságharcban, Kontsek Ildikó, az esztergomi Keresztény Múzeum igazgatónője Simor János érsek, hercegprímás életéről tartott előadást, Lakatos Andor, a Kalocsai Főegyházmegyei Levéltár főlevéltárosa pedig Haynald Lajos főpap életéről beszélt.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro

Jakobovits-kiállítás Budapesten
Jakobovits Miklós (1936–2012) Munkácsy- és Arshile Gorky-díjas festőművész csendéleteiből, városi tájaiból és tárgylenyomataiból nyílt kiállítás pénteken a Forrás Galériában. A tárlat november 23-ig látható.
Szabadság (Kolozsvár)

Képzőművészet és színház találkozása az Interferenciákon
Sokféle hangulat keveredik a Művészeti Múzeum legújabb kiállításán: férfiak és nők jelennek meg konkrétan vagy egyszerűen csak utalás szintjén, egyedül vagy másokkal körülvéve, ruhában vagy meztelenül; a hétköznapi emberek mellett irodalmi, színházi és vallási tekintetben fontos figurák, Don Quijote, Apolló és Daphné, vagy épp a haldokló Krisztus… Az intézmény Parti-pris programja keretében szervezett tárlat kurátora Tompa Gábor rendező, a Kolozsvári Állami Magyar Színház igazgatója, aki az Interferenciák fesztivál harmadik napján, ma délben tartott megnyitón kifejtette: szubjektív, színházi szemmel igyekezett betekintést nyújtani a múzeum gazdag, ám sokak előtt rejtett gyűjteményébe. – Laikusnak is nevezhető a válogatás, semmiféle művészettörténeti, esztétikai vagy kritikai szempontot nem kíván érvényesíteni– hangsúlyozta.
Călin Stegerean örömét fejezte ki, hogy Tompa Gábor elvállalta a kurátori szerepkört, ugyanakkor kifejtette: a folyamatosan megtekinthető kétszázegynéhány alkotás mellett több olyan festményt, szobrot, grafikát stb. is láthat a nagyközönség a Parti-pris programokon, amelyek részét képezik a múzeum 14 ezernél is több műtárgyat számláló gyűjteményének. Az idei Interferenciák Nemzetközi Színházi Fesztivál témájához illeszkedve a test történetei kerülnek előtérbe, de ugyanakkor Kolozsvár és Románia sokszínűségére is rácsodálkozhatnak az érdeklődők Andrásy Zoltán, Bardócz Lajos, Benczédi Sándor, Bene József, Gallas Nándor, Herman Lipót, Istókovits Kálmán, Korondi Jenő, Kósa-Huba Ferenc, Lotz Károly, Lövith Egon, Miklóssy Gábor, Mohy Sándor, Munkácsy Mihály, Nagy Albert, Szervátiusz Jenő, Várkonyi Károly stb. munkái révén.
Tompa Gábor, a tárlat kurátora megjegyezte: jóval nehezebb feladat előtt állt ezúttal, mintha egy darabot kellett volna színre vinnie; emellett némiképp az is nehezítette a dolgát, hogy a neves színházi szakember, esszéíró után következik a sorban, hiszen tavaly, a III. Kolozsvári Nemzetközi Találkozások keretében George Banu szervezett hasonló kiállítást. – A képzőművészekhez hasonlóan mi, színházi emberek is elsőként képileg hozzuk létre alkotásainkat. A különbség talán abban rejlik, hogy a képzőművészetektől eltérően a színháznak az emberi test egyszerre alanya és tárgya, elengedhetetlen kifejezőeszköze. A színházi előadás vagy a performansz elsősorban a jelenlétre épül, két fél, alkotó és befogadó jelenlétére – magyarázta Tompa Gábor, majd a kiállított munkák témáit sorolta: szenvedés, egészséges test, Ádám és Éva a bűnbeesésétől a kollektivizálásig, anyaság, családi élet és családban való elmagányosodás, keresztre feszítés, megváltás és újjászületés reménysége.
George Banu gratulált Tompa Gábornak a kiállításhoz, kiemelve az ilyen események érzelmi telítettségét, majd szomorúan nyugtázta, hogy ez volt az utolsó alkalom, amikor Călin Stegerean igazgatóként vett részt a szervezésben. Stegerean, akit a megyei tanács hirdette versenyvizsga után Lucian Năstasă-Kovács vált a tisztségben, boldogan nyugtázta, hogy két nagyszabású tárlattal zárulhat az ötéves időszak. Az egybegyűlteket Paul Neagu kiállítására is meghívta, amelyet holnap, november 29-én, szombaton délután 6 órakor nyitnak meg a Főtér/Piaţa Unirii 30. szám alatt. (8)
FERENCZ ZSOLT
Szabadság (Kolozsvár)

Ujjgyakorlatok újszerűsége
„Úgy gondolom, hogy Miklóssy Gábor az erdélyi, romániai művészet egyik legnagyobb szabású művésze, hiszen hatalmas életműve van, rengeteget dolgozott, számtalan díjat nyert” – méltatta Székely Sebestyén György művészettörténész, a kolozsvári Quadro Galéria vezetője a nagyváradi születésű képzőművész munkásságát az Ujjgyakorlatok című kiállítás megnyitóján.
A Quadro Galéria igazgatója, a tárlat kurátora a Krónikának elmondta: a kiállítás Miklóssy Gábor (1912–1998) ujjgyakorlatait mutatja be. Ezt a kifejezést maga Miklóssy Gábor találta ki, utalva arra az alkotási és gondolkodási módra, amely a zenében működik, ezt alkalmazta ő a festészetben is.
Székely Sebestyén György emlékeztetett: Miklóssy zenész is volt, fiatalkorában zenét tanult Budapesten, és hegedűsként is fellépett. Gyermekparalízise miatt azonban nem tartotta magát alkalmasnak arra, hogy előadóművész legyen, ezért később csak a festészettel foglalkozott. Írásaiban folyamatosan értekezett a színek és a hangok megfeleléséről, olyan festészeti kompozíciós módszerről, ami megfelel a zenei kompozíciónak.
„Egy egész korszak ellentmondásai nyilvánultak meg látványosan munkáiban. A két világháború közti időszak magyar festészetének romantizmusa, a Munkácsy-féle vonulat, később pedig az ötvenes években az ideológiai beállítottságú festészet, a szocreál, amelynek egyik legjelentősebb képviselője volt. A ’60-as és ’70-es években a »nyelvújításnak«, egy újabb szintézisre való törekedésnek a képviselője lett” – magyarázta a művészettörténész.
Hozzáfűzte: politikai, társadalmi szempontból nézve az ötvenes évek optimizmusa, a nagy újjáépítésnek, egy új világ építésének a hite meghatározta Miklóssy munkásságának első időszakát. A 70-es évektől kezdve már fokozatosan érezhető az alkotásokon az elszigetelődés és az élet ellehetetlenülése, ami a kommunista diktatúra éveit jellemezte.
„A kiállításon arra törekedtünk, hogy az ujjgyakorlatokat ne emeljük ki mint jelentős műveket, hanem meghagyjuk ott, ahová a szerző maga helyezte volna. Miklóssy Gábor ugyanis nem tartotta ezeket az ujjgyakorlatokat kész műveknek, miközben az elmúlt évtizedek művészettörténeti tapasztalata azt mutatja, hogy ezek igenis nagyon modern műalkotások. A tudattalanból felszínre törő ötletek és »véletlenek«, a felszabadult ecsetkezelés, színhasználat és rajz a későbbi kompozíciók kiindulópontját képezhette” – magyarázta Székely Sebestyén György.
Kiss Előd-Gergely |
Krónika (Kolozsvár)

Újabb Magyar Örökség díjak
Ismét kiosztják a Magyar Örökség díjakat. Az elismerést hét kiemelkedő kulturális személyiségnek, illetve kulturális és egészségügyi intézménynek adományozzák ma Budapesten, a Magyar Tudományos Akadémia dísztermében.
Pál István "Szalonna" és bandája a kultúrát, hitet és a magyarság összetartozását erősítő népzenei munkásságáért veheti át az elismerést. A prímás és zenekara sokat tett azért, hogy Kárpátalján ismét életre keljen a táncházmozgalom és a magyar népzene.
A burgenlandi alsóőri és felsőőri magyar színjátszók a közösségépítő, hagyomány- és anyanyelvőrző tevékenységükért részesülnek az elismerésben.
Kuklay Antal katolikus pap gazdag életműve és a cigányság felemelkedéséért végzett példamutató munkája, Telenkó Miklós sátoraljaújhelyi görög katolikus lelkész pedig értékőrző és értékteremtő tevékenysége miatt kapja meg a díjat.
Posztumusz elismerést kap Pósa Lajos költő (1850–1914) nemzetnevelő tevékenységéért, illetve Az én újságom című gyermeklap megalapításáért. A folyóirat, amely 1889 és 1944 között jelent meg, olyan rangos írók és költők gyermekeknek szánt írásait közölte, mint Gárdonyi Géza, Jókai Mór, Krúdy Gyula, Mikszáth Kálmán és Móricz Zsigmond.
Szintén Magyar Örökség címet kap a Százados úti Művésztelep, amely Budapest első, egyben Európa legrégebbi folyamatosan működő hasonló intézménye. A telep olyan alkotókat tudhatott soraiban, mint Antal Károly Kossuth-díjas szobrász- vagy Dienes Gábor Munkácsy Mihály- díjas festőművész.
Szíjjártó Jenő (1919-1986) zeneszerző a felvidéki magyarság kultúrájáért végzett kiemelkedő tevékenységével érdemelte ki a posztumusz elismerést. A leginkább karmesterként és zeneszerzőként ismert művész a kodályi hagyományok követőjeként komoly népdalgyűjtő és feldolgozó munkát végzett a Nyitra-vidéken.
A hetedik díjazott a magyar tüdőgondozói hálózat lesz. A hálózat elévülhetetlen érdemeket szerzett abban, hogy a második világháborút követően radikálisan csökkent Magyarországon a tüdőbajos betegek száma. A hálózat országszerte több mint 150 tüdőszűrő és gondozó állomásával unikumnak számít az egész világon.
A Magyar Örökség díj azon magyar intézményeknek, csoportoknak adható negyedévente, akik tevékenységükkel hozzájárultak a magyar kultúra, gazdaság, sport, tudomány, azaz a magyar társadalom erkölcsi, szellemi felemeléséhez.
Népújság (Marosvásárhely)

Felfedni a természet szépségét – Ötven éve hunyt el Szopos Sándor festőművész
„Méltóképpen ápolja az utókor nagyapám emlékét, akinek műveiből több gyűjteményes kiállítást is szerveztek” – mondta el a Krónikának Borbély Gyöngyi, az 50 éve Kolozsváron elhunyt, csíkszeredai születésű Szopos Sándor grafikus, festőművész unokája.
Mint kifejtette, szeretette volna, ha az alkotó különböző múzeumokban – Kolozsváron, Marosvásárhelyen, Csíkszeredában, Budapesten – található munkáiból gyűjteményes kiállítást is létre lehetett volna hozni az évforduló alkalmából, viszont az alkotások öszszegyűjtése és szállítása sokba kerülne, így sajnos nem valósulhat meg a terv.
Borbély Gyöngyi azt is elmondta, hogy Szopos Sándor emlékére – aki többek közt a kolozsvári Farkas utca 4. szám alatt is alkotott – az épület falán emléktáblát tervez állítani a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság.
„Nagyapám sírját a Házsongárdi temetőben műemlékké nyilvánították a Gergely Erzsébet vezette Házsongárd Alapítványnak köszönhetően. Amikor Szopos Sándor meghalt, díszsírhelyet utalt ki az állam neki és feleségének, a kegyhely viszont már műemlék is, és ennek nagyon örülünk” – tette hozzá a festő unokája.
A realista-idealista művész
„Realista-idealista művész, akárcsak Munkácsy vagy Ferenczy Károly. Nem törődött a jelenkor divatos művészeti megnyilvánulásaival, nem hódolt semmilyen befolyásnak, csak azt festette, amit érzett, látott vagy szívvel felfogott. Művészi hitvallása: felfedni a természet jelenségeinek szépségét az ember előtt. Őszintén és átérezve ábrázolta az embert” – írta a festőről Piskolti Gábor az 1969-ben Marosvásárhelyen szervezett gyűjteményes emlékkiállítás katalógusában.
A székely nemesi származású Szopos Sándor 1881. szeptember 8-án született Csíkszeredában. Középiskolai tanulmányait a Csíksomlyói Római Katolikus Főgimnáziumban végezte 1900-ban, a budapesti Képzőművészeti Főiskolán 1904-ben rajztanári oklevelet szerzett, ahol Székely Bertalan, Hegedűs László, Zemplényi Tivadar, Révész Imre voltak a mesterei.
1905-től Ditróban, Gyergyószentmiklóson tanított. Első önálló kiállítását 1911-ben szervezték Gyergyószentmiklóson. Ebben az időben ismerkedett meg a Békási-szorosban és Gyilkos-tó környékén dolgozó Nagy Istvánnal, akinek szülőföldet ábrázoló festészete mély benyomást tett rá.
1913-ban a nagybányai festőiskolában Réti István irányításával dolgozott, majd 1915-től a dési Állami Főgimnázium rajztanára volt, ott-tartózkodása alatt festőiskolát vezetett. Képzőművészeti írásai jelentek meg a korabeli napilapokban, folyóiratokban, többek között A Hirnök, a Pásztortűz, a Kolozsvári Szemle, az Ellenzék közölte cikkeit.
Erdély több múzeumában is őrzik a hagyatékot
Szopos Sándor 1926-ban tanulmányutat tett Bécsben, Münchenben, Firenzében, Rómában, Assisiben és Velencében is. Az összefogás szép példájaként az 1929-es sepsiszentgyörgyi székely tárlaton Nagy Imrével közösen, támogatásként felajánlott festményeikkel segítették a csíkdelnei Szent János-templom restaurálását.
1934-ben véglegesen Kolozsváron telepedett le, a Piarista Főgimnáziumban, a Marianum polgári iskola tanárképzőjében, az Unitárius Kollégiumban és Tanítóképző Intézetben tanított. 1935-től Tóth Istvánnal közösen festőiskolájuk működött az Unitárius Kollégiumban. 1940-ben Corvin-koszorúval tüntették ki, majd a Madéfalvi veszedelem című festményéért megkapta az Esterházy Pál-díjat.
1942-ben Lármafát gyújtó csíki székelyek című festményével a Lotz Károly-aranyérmet nyerte el. 1946 és 1953 között a kolozsvári Népi Képzőművészeti Iskola önkéntes tanára volt, 1952-ben Nagy Alberttel és Fülöp Antal Andorral a kolozsvári képtár festményeit restaurálta. 1954. december 24-én 73 éves korában hunyt el.
Hagyatékából 22 olajfestmény a Csíki Székely Múzeumban található, 53 grafikai és festészeti alkotás a marosvásárhelyi képtárba került, munkáit őrzik még a kolozsvári és budapesti múzeumok. Tavaly februárban állították ki Önarckép című, nemrég restaurált festményét a kolozsvári Szépművészeti Múzeumban.
Kiss Judit |
Krónika (Kolozsvár)

Amikor a lelkek összeérnek (Karácsony)
Ütő Gusztáv újrakezdő ember. E tálentumára a Munkácsy Mihály-díjas, öt gyermekes képzőművész hétköznapjaiban is gyakran alapoz, nap mint nap meg kell próbálnia egyensúlyt teremteni családapai, tanári és alkotói feladatai, szerepei között. Hatvanadik születésnapja felé araszolva elégedetten állítja, apróságai enyhítenek szomorúságon és bánaton, vidámabb az élet, ha sok a gyermek; ők nem- csak karácsonykor, hanem az év minden napján éltető örömforrást jelentenek.
Árkosi hamuban sült pogácsa Apa nélkül nőtt fel, az a fajta megnyugvás hiányozhatott gyermekkorából, amit most legkisebb fia érez akkor, amikor óvodába menet megfogja a kezét. Örmény gyökerű, elrománosodott désaknai édesapja egy, másfél éves korában „eltűnt” életéből – emlékezik vissza Ütő Gusztáv. Sepsiszentgyörgyön született 1958-ban, Árkoson nevelkedett, és unitárius vallására – noha templomba csak ritkán járó istenhívő – kisdiák kora óta büszke. Gyermekkorában az a mondás járta, „Árkoson még a pap is unitárius”, jóllehet, más felekezetűek is éltek a faluban. A családban főleg nők vették körül, a férfi, akire leginkább felnézett, s valamiképpen apját is pótolta, dédnagyapja, Ütő Sándor. Kilencvenkét esztendős korában, 1966-ban hunyt el, szavait nagyra tartó dédunokája pedig nagyon hálás a sorsnak azért, hogy nyolc évig mellette lehetett. A rendtartó székely falu világából érkezett dédnagyapja nemcsak apját pótolta,  példakép számára.
Ötgyermekes családapaként – Bence (1987-ben született), Zselyke (1989), Elek (2004), Zente Zolta (2009) és Borbála Katalin (2013) – próbálja mindazt megadni gyermekeinek, amit ő apjától nem kaphatott meg. Nagyon meginoghat egy gyermek, véli, ha nincs biztonságérzete, az a legbiztonságosabb, ha mind az anyja, mind az apja ott van mellette; saját tapasztalatból tudja, ha egyikük hiányzik, lelkében nyoma marad. Miután az első feleségétől különvált, két, serdülő gyermeküket évekig egyedül nevelte Sepsiszentgyörgyön, aztán Zselyke lánya édesanyját követve Magyarországra költözött, ám Bence fia továbbra is vele maradt. Ütő Gusztáv számára azóta is állandó „belső ösztönös vágy”, hogy otthonában karácsonykor mind az öt gyermeke együtt legyen. Jól emlékszik válása utáni első karácsonyára: 2001-ben szenteste hárman ültek a fenyőfa körül: lánya, fia és ő. Erőteljes összetartozási élménye volt, miközben az apró karácsonyfán egy szál gyertya égett, s egyetlen dísz árválkodott rajta. Az a karácsony lezárt egy folyamatot, és ebben a végben ő az újrakezdés esélyét látta. Ütő Gusztáv azóta is rendületlenül beszél elkeseredett barátainak, tanítványainak az újrakezdés jelentőségéről, egy képzőművész számára különösen fontos, hogy maradjon energiája az újbóli nekifutamodásra, mert csak „számos kudarc után jön némi sikerélmény”. Egyensúlyt teremteni
Második feleségével, Kingával 2002 óta élnek együtt. Miután megszületett első közös gyermekük, Elek, Ütő Gusztáv arra gondolt, középiskolai tanárként nehezen tud szeretteinek megfelelő életkörülményeket biztosítani, ezért 2005-ben budapesti doktori képzésre felvételizett, hogy dolgozhasson felsőoktatási intézményben is. Többszöri felkérés után a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetemen kezdett tanítani, 2007 óta ingázik Váradra, havonta kétszer ül vonatra, hogy szerda reggeltől péntek estig oktathasson. Emellett középiskolai tanár a sepsiszentgyörgyi Plugor Sándor Művészeti Líceumban, olyan pedagógus, aki az oktatást „szakmai szintnek”, vagyis hivatásnak tekinti.  Rajzkört vezet a Míves Házban, hozzátartozóinak e munkák révén biztosít jó megélhetést, de azt is tudja, egy családban legfontosabb a lelki kapcsolat. Számos művészeti és közéleti feladatot vállalt, ám felesége bátorítására ötvenéves kora után átértékelte ezt, és egyre gyakrabban mond nemet a felkérésekre.
Három gyermeküket Kinga otthon dolgozva neveli, azt tartja, „vagy a munka, vagy a gyermek”. Ő ez utóbbit választotta, inkább „esti műszakban” varrja alkotásait, tudatosan kevesebbet. Húsz évvel fiatalabb férjénél, számára a nagy család természetessé vált, összenőttek. Egykor öt gyermekről álmodott – hármat szült és kettőt „kapott ajándékba”. Varrásra született, meséli, e technikával játékokat, zöldségeket, gyümölcsöket készít, foltvarrással foglalkozik, ezt szeretné tenni a jövőben is. Év végére nagyon felhalmozódik minden, idén először kellett három apróságról gondoskodnia, ez kimerítette, így sok tennivalója miatt úgy érzi, náluk a karácsony igen „sűrű”. Noha ifjú egykeként Ütő Gusztáv még azt hitte, egy utód elég, most már úgy érzi, öt gyermeke egyre nagyobb elégtételt jelent, születésükkel egy-egy „újabb lélek került a családba”. Bár testvérek és erős lelki kapcsolat alakult ki közöttük, öten ötfélék, ám „mindenik egyformán szeretnivaló”. Örömforrásként tekint gyermekeire és sokasodó apai feladataira, s bár azt mondják, dombvidéken messze gurul az alma a fájától, sokoldalú színművész fia újabban plakátkészítési stílusával lepi meg, s megerősíti abban, hogy minden gyermeket arra kell bátorítani, tegye, ami neki jó, a szülőnek nem szabad ráerőltetnie saját akaratát.
Zselyke lánya két kis gyermekével bővítette a nagy családot, így Ütő Gusztáv kétunokás nagyapa. Sokat derülnek azon, hogy egyik unokája nagyobb, mint legkisebb lánya, ezt úgy emlegeti, hogy „Borika, az unokám nagynénje, két évvel kisebb, mint Zenkő unokám”. Ennek így kellett történnie, teszi hozzá, ennek is szerepe van családjukban, és nagy öröm, hogy néha az unokák a gyermekeivel együtt hancúrozhatnak.
Hétköznapjai állandó egyensúlyteremtési kísérletről is szólnak: Ütő Gusztáv családapai, oktatói és alkotói szerepének akar legjobb tudása szerint megfelelni úgy, hogy egyik se menjen a másik rovására. Nehéz feladat, maga is elismeri, ritkán sikerül, véget nem érő, örök vívódással járó próbálkozás. És e folyamatos törekvés közben beismeri, az egyensúlytalansági állapot is természetes, emberi. Akkor is próbál gyermekeivel foglalkozni – „legózni” –, amikor szombat reggel kimerülten, „félapaként” hazaérkezik Váradról, s amikor csak teheti, esténként mesét olvas nekik, mert reakciójuk, szeretetteljes kisugárzásuk sok mindenre gyógyír. Doktori értekezését nyolc évig írta, ezalatt kevesebbet játszott gyermekeivel, másrészt többet olvashatott és árnyaltabban fogalmazhatott; Adalékok az akcióművészet történetéhez Erdélyben és Székelyföldön című munkáját 2013-ban védte meg a budapesti Magyar Képzőművészeti Egyetemen. Nem nyugtalanítja, hogy míg a kicsikkel törődik, nem festhet – egy éve készített egy monumentális olajképet –, mert úgy véli, a Jóisten lehetőséget teremt arra, hogy a fontos, súlyos mondanivalójú alkotások ilyen körülmények között is megszülethessenek, s ez a szelekció jót tesz művészetének. Életkörülményeikkel, három szobás, negyedik emeleti tömbházlakásukkal elégedett, mint mondja, nincsenek nagy terveik, nem akarnak házat építeni, mert saját tapasztalatból tudja, hogy a kényszeredett téglarakás elidegeníti egymástól az embereket.
Ütő Gusztáv harcos alkotó, akcióival alaposan kiveszi részét a székelyföldi autonómiaküzdelemből. Az öntörvényű művész dédnagyapja önrendelkezésre alapuló életszemléletére is hivatkozva ugyanis elvárja, hogy közösségét ne vezessék orránál fogva. A székelységet megilleti az autonómia, ezért Autonómia és Székelyföld – általa műalkotásnak tekintett – tábláit magasba emelve bátorítja polgártársait, ki kell harcolnunk az önrendelkezést.
Az ötvenhat esztendős, egyebek mellett Munkácsy Mihály-díjjal is elismert képzőművész most az összegzés időszakát éli. Több mint félezer eddigi performanszának dokumentumait rendszerezi, műleírásait végzi, azok kétharmadát külföldön (Ja­pánban, Mexikóban, Kanadában, az Egyesült Államokban stb.) mutatta be „kulturális diplomataként, Székelyföld küldötteként”. Amikor véget ér körülötte a nyüzsgés, éjszakánként ír, napközben rohan a tördelőszerkesztőhöz. Néhány hiánypótló kötet kiadását tervezi, hamarosan megjelenik az Autonómia Anatómia tárlat katalógusa és Akcióművészet Székelyföldön című könyve, utóbbin évek óta dolgozik. Elég lenne egy mosoly
Nem örül annak, hogy a karácsony „a huszadik századi átvett szokások szerint az ajándékozásban merül ki”, Ütő Gusztáv ilyenkor inkább a lelki békére, Krisztus születésére gondol. Úgy látja, ünnep előtt  feszült ajándékvásárlási láz rabolja el az emberek idejét, csak arra összpontosítanak, hogy kinek mit vegyenek. „Teljesen eltereli a figyelmet karácsony lényegéről ez az ajándékozási divat, közben elég lenne egy mosoly, egy érintés, egy simogatás; de elkövetjük azt a hibát, hogy  gyermekeinket hozzászoktatjuk ahhoz, hogy évről évre nagyobb ajándékot kapnak. És az ajándék már nem lelki és szellemi, hanem anyagi eredetű.” Advent idején, számítógépesgrafika-órákon a Plugor Sándor Művészeti Líceumban karácsonyi képeslapot, üdvözlőlapot, plakáttervet készíttet diákjaival, és ilyenkor hangsúlyozza, hogy a munkákon ne jelenjék meg a kereskedelem, az ajándék, hanem azt kéri, a plakát a szeretet ünnepéről, Jézus Krisztus születéséről szóljon. – Nálunk ilyenszerűen alakul karácsony – összegez –: próbálunk hangulatot teremteni, már napokkal, hetekkel azelőtt karácsonyi dalokat hallgatunk. Izgalommal várjuk a fényt, hiszen a karácsony – amikor leghosszabbak az éjszakák – a fény ünnepe; valójában mi kellene egymás fényei legyünk, nem pedig pénzért vásárolt csillogásnak, fizikai vágyakat kielégítő ajándéknak kellene örülni. Ütő Gusztávék ezekre összpontosítva igye­keznek mind a két iránynak megfelelni: a gyermekek elvárják, hogy legyen ajándék, azt is kipuhatolják, mit szeretnének, és az angyal azt elhozza, de figyelnek a hangulat megteremtésére, füstölővel, gyertyaillattal, a csillagszóró különös, enyhén csípős szagával. Gyermekkorából emlékszik csillagszóróra, nagyon felemelő volt azt nézni, illatát érezni, másnap reggel felébredve látni a feldíszített fát; akkoriban még kevés volt a vásárolt dísz, inkább az arany és ezüst színűre festett dióból volt több, dédnagyanyja apró süteményeket készített, azokat aggatták fel cérnával a karácsonyfára... Szerinte jó lenne karácsonykor is egyensúlyt teremteni valahogy lélek és szellem, illetve tárgyi és anyagias vágyak között, de ez nem mindig sikerül.
Idős édesanyja is velük tölti a karácsonyt, amennyien csak tudnak, összegyűlnek a családból, ilyenkor „a lelkek összeérnek”. A szeretet ünnepén Ütő Gusztáv örül, hogy jelen lehet négy gyermeke, de bántja, hogy távol marad az ötödik, Zselyke lánya. Mást nem tehet, felhívja, váltanak néhány szót. „Hiányérzethez hasonló ez, jó lenne együtt látni, megölelni őket, gyermekeim szemébe nézni, ez lenne a tekintetek érintkezése”... De nem adja fel: bízik benne, hogy egyszer, jövőre vagy azután ez is sikerül; hiszi, hogy eljön az a pillanat, amikor együtt lesz az egész család, készítenek majd egy közös fényképet, különös, tömeges szelfihez hasonlót, hogy ne csak arra emlékeztessen, „vidámabb az élet, ha sok a gyermek”, hanem arra is, volt egy karácsony, amikor mindannyian együtt énekelhették a Mennyből az angyalt...
Mózes László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Elhunyt Gross Arnold erdélyi származású festőművész, grafikus
Életének 86. évében január 22-én, csütörtökön Budapesten meghalt Gross Arnold erdélyi származású, Kossuth- és Munkácsy-díjas grafikus, festőművész, a nemzet művésze – tájékoztatta az MTI-t pénteken a művész családja.
Tordán született, családja a II. világháború vége felé költözött Nagyváradra, Gross innen szökött át 1947-ben Magyarországra. Érettségi nélkül felvették az Iparművészeti Főiskolára.
1949-ben a grafikai tanszék átkerült a Képzőművészeti Főiskolára, itt szerzett diplomát. A főiskolán Hincz Gyula, Kádár György, Konecsni György és Koffán Károly voltak mesterei, de erősen hatott rá Van Eyck, Kondor Béla és Szabó Vladimir művészete is.
Festőnek készült, majd tanulmányozta Rembrandt és Dürer rézkarcait, maga is ilyeneket kezdett készíteni. Folyamatosan dolgozott a rézkarc műfaj teljes megújításán, hogy a korábbi egyhangú, fekete-fehér műveket a szivárvány színeiben pompázó, sodró lendületű, de mégis nyugalmat és harmóniát sugárzó alkotások váltsák fel.
Művein egyetlen apró négyzetmilliméter sem maradhatott szabadon, minden helyet sajátos tündérvilágának városai és lakói, apró lényei, virágai, fái, csodanövényei népesítik be.
Nem titkoltan is mesevilágot ábrázolt, hiszen ars poeticája szerint annyi gond, baj, bánat és szörnyűség vesz körül minket, hogy azt nem szabad még a művészetbe is beengedni.
Több egyéni kiállítása volt Magyarországon, de neve a külföldi közönség körében is ismerősen cseng, hiszen többször állított ki Rómában, Tokióban, Amszterdamban, Londonban, Los Angelesben, Hamburgban és Bécsben. 1966-ban és 1968-ban a Krakkói Grafikai Nemzetközi Biennálén nemzetközi első díjat kapott, képeit megvásárolta a varsói múzeum.
Munkásságáért 1955-ben és 1967-ben Munkácsy Mihály-díjat kapott, 1987-ben érdemes művész lett, 1995-ben Kossuth-díjjal tüntették ki, 2008-ban a Pro Urbe Budapest díjat vehette át. 1993-tól a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia tagja.
Nagyméretű kompozíciói közül a Művészek kertje a Hotel Duna Intercontinentalban, a Kertvárosi álom pedig a Buda Penta Hotelben található. Könyvei is nagy sikert arattak; az Adamis Annával közösen készített Versek és képeket, valamint az 1985-ben megjelent Gross Arnold emlékkönyve szinte pillanatok alatt elfogyott a boltokból.
Utolsó kiállítása 2014 februárjában nyílt meg a budapesti Cultiris Galériában, szeptemberben a XI. kerületi Bartók Béla úton önálló bemutatóhelyet, Gross Arnold Galériát avattak a tiszteletére. A nemzet művésze díjjal tavaly kitüntetett alkotó temetéséről később intézkednek.
Gross Arnold (Torda, 1929. november 25. – Budapest, 2015. január 22.)
Székelyhon.ro

Film egy feledésre ítélt festőművészről
Márton Ferenc csíki festőművész életéről szóló dokumentumfilmet mutattak be csütörtök délután Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusának Lázár-házi dísztermében. A Feledésre ítélve című film rendezőjét, Becze Zoltánt kérdeztük a témaválasztásról, a művészről, a bemutatott filmről. Becze Zoltán „különös kapcsolata” Márton Ferenccel. Dokumentumfilmet készített a festőművészről
– Több éve kutatja Márton Ferenc /1884-1940/ életét, 1995-ben a Duna Televízióban volt látható róla egy tudósítása, majd 2009-ben Csíkszereda Önkormányzatának megrendelésére egy huszonöt perces dokumentumfilmet is készített a festőművészről.
– Nekem a székelyföldi olimpiai bajnokokkal együtt mindig is témám volt Márton Ferenc. Édesapám a megyei kultúrbizottság elnöke volt 1968-tól 79-ig, és nagyon sokat jártam vele a hetvenes évek elején Csíkszentgyörgyre, ahol akkor még ki lehetett alakítani egy emlékszobát. 1984-ben, amikor elkészült a száz éves emlékkiállítás, rögtön másnap, ahogy felavatták, betiltották és az igazgatót, Szőcs Jánost menesztették az állásából. Édesapám akkor készített diaszonokat (diapozitív sorozatok zenés-, szöveges aláfestéssel) Csíkszeredáról, Csíksomlyóról és Alcsíkról. Ott külön kiemelte Márton Ferenc munkásságát. Akkor láttam először két nagy művét, a Csíki székely gátkötőket és az Erdőirtás Csíkországban címűt. Már akkor tudtam, ha valamikor rendszerváltozás lesz és ha valamikor tévé, vagy mozgókép közelébe kerülök, ezt meg fogom csinálni.
– Mi indokolta a most bemutatott film címadását?
– Mindig is sokat gondolkodtam, hogy nem ismerjük a nagyjainkat. Ha van egy olyan festőnk, aki a két világégés között Magyarországon a legtöbb és legrangosabb díjakat kapta, akkor miért van az, hogy nem tudunk róla. Márton Ferencnek 72 kiállítása volt a két világégés között, 1945 és 2009 között viszont csak kettő. S ez utóbbi kettőn csak azok a művei szerepeltek, amelyek a Tanácsköztársaság alatt készültek. Ő a vörös diktatúra szemében vörös posztó volt, lerajzolta a teljes olasz kormányt, bélyegsorozatot készített Horthyról és első világháborús emlékműveket készített. Nagyon sokat kerestem én is a választ erre a feledésre. A két ismert művén kívül még vannak híres művek, például a Takarodó, vagy a Birkózók. A legtöbb díjat a Birkózók címűért kapta, és azt mondták a Magyar Nemzeti Galériában, mikor ott jártunk, hogy 1945 óta senki se kérte ki ezeket a műveket, sőt a felszabadító orosz katonák sorozatlövése még mindig látható rajtuk. A színek megfakultak, zöldes-sárga-barna lett minden a szép aranyból. Ez az ember a Nemzeti Sírkertben van eltemetve, ahol a legnagyobbak is vannak: Kossuth, Ady, Jókai, Nagy Imre... Márton Ferencnek van a legelhanyagoltabb sírja, egy vaskereszttel csupán, amit a testvére az ötvenes években tett oda. Valami gyűjtést kellene szervezni, a megyei tanács, a város, vagy akár a szülőfaluja is tehetne valamit, hisz július 8-án lesz 75 éve, hogy meghalt, és ha valaki arra jár, akkor nézzen rá, hogy milyen szép kopjafa van ott, vajon kié. Sok szakembertől kérdeztem, hogy miért van az, hogy az aki több díjat kapott, mint Munkácsy, nincs elismerve és nem foglalkoznak vele. Valaki azt mondta, hogy a legkönnyebb volt őt elfelejteni. Nagy Imre írta le a legjobban, hogy ő annak a példája, aki mindennel és mindenkivel mindig harcolt, és ez ráment a művészetére is és talán ezért is halt meg viszonylag fiatalon.
– Tehát annak ellenére, hogy sok díjban részesült, a szakma nem fogadta be?
– Ezt nem lehet mondani, mert például az őszi-tavaszi Nemzeti Galéria tárlatnál egy idő után mindig ő volt az elnök. Tehát a szakma befogadta, de nem tudom, hogy milyen lehetett a viszonya a kollégákkal. Münchenben 3587 festmény közül a Csíki székely gátkötőket találták a legjobbnak. Ezt sportnyelven úgy hívják, hogy nem hivatalos világbajnoki cím. Ilyennel senki nem tud büszkélkedni Magyarországon. De a képeit akkor se nagyon tudta eladni. Egy bizonyos kis klikknek volt a kezében a képzőművészet, akit akartak, futtattak, akit vissza akartak szorítani, arról egyszerűbb volt nem tudomást venni. A temetésén letakarták Munkácsy-lepellel, amit abban az időben egy szobrász, Zala György érdemelt még ki.
– Hogyan strukturálta a filmet?
– Száz éve, hogy elindult a háborús sorozata. Úgy gondoltam, hogy a központban legyen az első világháború. Feledésre van ítélve, de az alcímben az van, hogy a nagy világégés festője. Ezeket a képeket mutatjuk be, ugyanakkor az első világháborús emlékműveiről is beszélünk, ami utána készült. Persze, minden nagyobb művét megemlítjük, mert így normális, ha portréról van szó. A film HD minőségű, olyan mint régebb a széles vásznú filmek. Megcsinálhatta volna más is ezt a filmet, de nekem annyi egyedi dokumentumom van, amit a testvére ajándékozott édesapámnak. Nagyon sok ilyen egyedi felvételem volt, és igenis ez emeli a filmnek a minőségét.
Péter Beáta
Székelyhon.ro

Erdélyieket is díjaztak (Magyar Állami kitüntetések)
A Pesti Vigadóban adta át tegnap Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere az úgynevezett művészeti középdíjakat: a Kiváló Művész-, az Érdemes Művész- és Babérkoszorú-díjakat, valamint különböző szakmai elismeréseket. Idén a kitüntetettek között három erdélyi van: Ferenczes István József Attila-díjas költő, a csíkszeredai Székelyföld folyóirat egykori főszerkesztője Magyarország Babérkoszorúja-díjat kapott, Gálfalvi György szerkesztőt, esszéírót József Attila-díjjal tüntették ki, Elekes Botond a kulturális nemzetpolitika kidolgozásáért részesült Bánffy Miklós-díjban.
Az emberi erőforrások minisztere a nemzeti ünnep alkalmából 75 alkotónak adott át elismerést, 18 kategóriában. „A márciusi ifjak között sokféle kultúra, habitus, akarat volt jelen a világról, Magyarország jövőjéről, de együtt tudtak valamit megvalósítani a döntő pillanatban” – hangsúlyozta beszédében. Mint fogalmazott, olyan Magyarország lebeg a szemünk előtt, amilyet 19. századi hős elődeink akartak: a béke, a szabadság, a közös teherviselés, a felelős minisztériumok Magyarországa, „ezt keressük a magyar emberek alkotásaiban, teljesítményében, és felismerjük benne a márciusi ifjakat mozgató erőt”. Balog Zoltán arra is kitért, hogy mostanában is „öntudatos, nemzeti magyar cinkosság kellene újra Brüsszelben, Moszkvában, Berlinben, Washingtonban, sőt, leginkább Budapesten”. A tárcavezető öt alkotónak nyújtott át Kiváló Művész címet (köztük Lorán Lenke és Tordai Teri színművésznek), tizenhatnak Érdemes Művész elismerést (mások mellett megkapta Bencze Ilona színésznő, Illényi Katica hegedűművész, Koltay Gábor filmrendező), Babérkoszorú-díjban részesült Ferenczes István mellett Tamás Menyhért és Zalán Tibor. Balog Zoltán emellett hét-hét művésznek Jászai Mari-díjat, József Attila- és Munkácsy Mihály-díjat adományozott, a Liszt Ferenc- és a Ferenczy Noémi-díjat öten-öten érdemelték ki. Balázs Béla-díjban négyen, Bánffy Miklós-díjban hárman, Balogh Rudolf-, Harangozó Gyula- és Erkel Ferenc-díjban ketten-ketten részesültek. Nádasdy Kálmán-díjat, Németh Lajos-díjat, Szabolcsi Bence-díjat egy-egy, szakmájában kiváló teljesítményt nyújtó személynek ítéltek oda, a Táncsics Mihály-díjat idén hárman kapták meg, köztük Gundel-Takács Gábor, az MTVA műsorvezető-szerkesztője. Balog Zoltán a hátrányos helyzetben lévők támogatása érdekében végzett kiemelkedő, példamutató tevékenysége elismeréseként Pro Caritate-díjat adományozott Mága Zoltán hegedűművésznek.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Könyvbemutató: Akcióművészet Székelyföldön
Április 13-án, hétfőn 18 órától a sepsiszentgyörgyi Erdélyi Művészeti Központban (Olt utca, 2. szám) bemutatják Ütő Gusztáv Akcióművészet Székelyföldön című könyvét. A kötetet Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész, az Erdélyi Művészeti Központ vezetője méltatja. 
A Sepsiszentgyörgy Kiadó legújabb kötete a hazai akcióművészet hézagos művészettörténeti feldolgozottsága miatt is jelentős, a szerző felvállaltan a hiányosságok pótolása és adalékok kibővítése mellett e művészeti ág jobb ismertségéhez szeretne hozzájárulni. Ütő Gusztáv az elmúlt évtizedekben személyesen is követte a cselekményművészet erdélyi vonatkozásait, alkotóként és szervezőként is fontos részletekkel gazdagította az akcióművészet erdélyi és székelyföldi történetét. Ütő Gusztáv Munkácsy-díjas sepsiszentgyörgyi képzőművész, a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem adjunktusa, a képzőművészet tanszék rajz, színtan és térábrázoló rendszerek tanára, tudományos titkára. Doktori disszertációját Adalékok az akcióművészet történetéhez Erdélyben és Székelyföldön címmel a budapesti Magyar Képzőművészeti Egyetemen írta. Erdélyben jelentős akcióművészeti események szervezője és szerzője, több mint félezer cselekményművével nemzetközi szaktekintélynek számít. 
maszo.ro

Különleges nyitókoncert a Szent György Napokon
Kezdetét veszi Erdély egyik legnépszerűbb városnapi rendezvénysorozata, a Szent György Napok – a város már díszbe öltözve, színes sárkányos zászlókkal készen áll a kultúrheti programokra.
A hagyományos nyitókoncerten a világhírű bukaresti Madrigál kórus lép fel a sepsiszentgyörgyi Krisztus Király templomban pénteken. A 19.30 órakor kezdődő önálló műsorban a bukaresti kórus helyi diákkórusokkal koncertezik, a bevezetőben pedig a sepsiszentgyörgyi Plugor Sándor Művészeti Líceum 200 fős Campanella gyermekkara énekel Lőfi Gellért vezetésével.
Népszerűsítik a kórusmozgalmat
A sepsiszentgyörgyi Ungureanu Anna vezette bukaresti kórus kettős küldetéssel érkezik a városnapokra: a zenei csemege mellett a Cantus Mundi országos programot is népszerűsítik, amelynek célja minél több gyereket bevonni a kórusmozgalomba.
Az állami támogatást élvező program civil kezdeményezésből intézménnyé alakult: kórusok megalakulását szorgalmazza, a meglevőket pedig fellépési lehetőségekkel, kottákkal, képzéssel segíti.
A kultúrheti programok keretében öt színházi előadást és nyolc zenei produkciót tekinthetnek meg az érdeklődők. Szombaton a magyarországi Havasi Balázs zongorista mutatja be a Munkácsy Mihály műveiből ihletődött Ecset és zongora című tizenkét zeneművét, ezt követően a Saint George Jazz Night koncertsorozatra kerül sor.
Vasárnap a gyergyószentmiklósi Figura mutatkozik be Mi lett a nővel című „férfimesével”, a városi művelődési házban pedig három román filmet vetítenek. Hétfőn a temesvári Csiky Gergely Színház Gardénia című előadását és a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház Háztűznéző című darabját láthatják a nézők. Kedden Opra Mónika énekes a brassói szimfonikusok kíséretében sanzonokat ad elő, szintén kedden a helyi Mácsafej zenekar koncertezik.
Kulturális hét és koncertek
Szerdán az unitárius templomban Rákász Gergely, Magyarország legfiatalabb koncertorgonistája lép fel, majd Csákányi Eszter Kossuth- és Jászai-díjas színésznő koncertezik a színház nagytermében. A kulturális hét utolsó napján, csütörtökön a Kolozsvári Magyar Opera Valahol Európában című musicaljét, a Kolozsvári Állami Magyar Színház pedig Aki elzárja az éjszakát című előadását mutatja be.
A május elsején kezdődő szabadtéri rendezvényen 13 együttes, köztük négy helyi lép fel: a Százlábú és Százlábacskák néptáncegyüttes, a Mercedes Band, a 3Sud Est, a The Sweet Life Society, Péter Szabó Szilvia, a Selfish Murphy, Tóth Gabi, a Uriah Heep, Anna and the Barbies, a Heveder, a Budapest Bár, Ştefan Bănică Jr., majd Zorán fellépésével zárul a városnapi koncertsorozat.
A 3 Sud Est zenekarnak Vancouverből kellett volna Romániába utaznia, ám nem sikerült jegyet váltaniuk egy repülőgépjáratra sem, amellyel a május 1-jén 19.30-tól kezdődő sepsiszentgyörgyi eseményre érhettek volna. Így a késő esti Péter Szabó Szilvia és zenekara koncertje 19.30-tól lesz látható-hallható, míg a popzenét játszó román együttes 23.30-kor lép színpadra.
A városnapok programfüzetét szerdától lehet megvásárolni. Ára öt lej, és valamennyi rendezvény helyszínén, a Városimázs Irodában, a H-Press terjesztőinél, valamint a mozgóárusoknál is hozzá lehet jutni. A füzet helyszíntérképet és tombolajegyet is tartalmaz.
A 2015-ös Szent György Napok során a nyeremények értéke ötezer euró. A főtámogató az elmúlt évekhez hasonlóan ismét a Sun Travel utazási iroda, erről az egység tulajdonosa és igazgatója, Joós Stefan beszélt. Mint magyarázta, három díjat ajánlanak fel idén: két fő részére egy hároméjszakás üdülést a Duna Deltában található szállodában, két fő részére autóbuszos városlátogatással egybekötött kirándulást Prágába három napra, míg a fődíj egy görögországi nyaralás Zakhyntos szigetén – szintén két fő részére.
A Szent György Napok idején a Süsü téren sorra kerülő, gyerekeknek szóló eseménysorozat alapelve, hogy semmi sincs ingyen, így tehát a térre való belépésért papírt kell hajtogatni, amely mintáját ugyancsak a Szent György Napok idejére készített műsorfüzet középlapján lehet megtalálni.
Konferencia a városfejlesztésről
A városfejlesztésről tart konferenciát a sepsiszentgyörgyi önkormányzat a Szent György Napok keretében. Buja Gergely pályázatíró csütörtökön elmondta, az Európai Bizottság Európa a polgárokért programja keretében pályáztak és 25 ezer eurót nyertek a testvérvárosi kapcsolatok elmélyítésére és kiterjesztésére.
A városnapokon május elsején tartanak konferenciát, amelyre három országból, Magyarországról, Szlovákiából és Szlovéniából érkeznek a testvérvárosok képviselői, akik a már megvalósított városfejlesztési programjaik révén mutatják be, hogyan lehet bevonni a közösséget, mit tehet a város a polgáraiért, a polgárok a városért.
Három fő témája lesz a konferenciának: a városi közterek közösségformáló ereje, a város és identitás, valamint az élhető kultúra. Sepsiszentgyörgynek és a hozzá tartozó falvaknak mintegy húsz testvértelepülése van, ezek közül tíz vesz részt a projektben. Antal Árpád polgármester hangsúlyozta, ezeknek a kapcsolatoknak a lényege, hogy minél több művelődési intézmény, sportklub, civil szervezet között alakuljon ki együttműködés.
Szent György Napok Marosszentgyörgyön is
Idén is színes programkínálattal készült Marosszentgyörgy az immár 21. alkalommal megszervezett Szent György Napokra. Az egyhetes rendezvénysorozat a hétvégére is számos érdekes, szórakoztató rendezvénnyel várja nem csak a marosszentgyörgyieket. 
Pénteken délelőtt plakettet helyeznek el a község két legöregebb, több mint hétszáz éves tölgyfájánál, nem sokkal ezután pedig felavatják az európai uniós alapokból épült bölcsődét. Délután fél négytől a néptáncegyüttesek felvonulása következik, majd a kézművesvásár, a keresztény sátor és a játszóhelyek megnyitója után a 21. községnapok tiszteletére 21 léggömböt engednek fel. Este fél kilenctől ByTheWay-koncert lesz, utána a Proconsul és Dj Tibi lép színpadra.  Szombat délután öt órától várja a közönséget a Tavaszi Kórusfesztivál, este nyolctól a Kormorán koncertezik. Ezt követően Alex Velea szórakoztatja a közönséget, majd fél tizenegykor tűzijátékra kerül sor. A napot szabadtéri buli zárja, a zenét Koszika és a Hot Shot Bands együttes szolgáltatja. 
Vasárnap 4 órától a Kerecsensólyom Hagyományőrző Egyesület honfoglaláskori harci bemutatót szervez. Este nyolctól a Piramis-rajongók láthatják kedvenceiket a színpadon, majd Paula Seling kápráztatja el hangjával a közönséget. A községnapok lampioneregetéssel zárul (V. Gy.).
Bíró Blanka, Bencze Melinda 
Krónika (Kolozsvár)

Hamis játék Marosvásárhelyen?
Elindította a marosvásárhelyi városháza a kétnyelvű táblák elkészítésére és felszerelésére vonatkozó közbeszerzési folyamatot – közölte hétfőn Claudiu Maior alpolgármester. Eközben Valentin Bretfelean rendőrfőnök lapunknak elmondta: a magyar pártok felszólítása és a civil tiltakozás ellenére sem mond le tisztségéről. A városvezetés egyébként vasárnap este Havasi Balázs koncertjén bejelentette, hogy várbeli sétányt nevez el a zongoraművészről. Többen kampányfogásként és figyelemelterelésként értékelik a gesztust.
Elindította a marosvásárhelyi városháza a kétnyelvű táblák elkészítésére és felszerelésére vonatkozó közbeszerzési folyamatot – közölte hétfőn lapunkkal Claudiu Maior alpolgármester. Mint mondta, ez azt jelenti, hogy szerencsés esetben a nyertes cég 45 nap elteltével elkezdheti a munkálatokat. A civilek által kifüggesztett kétnyelvű táblákról szólva kifejtette: ezeket ezentúl is fel lehet szerelni, de csak az építkezési engedély kiváltása után.
Nem távozik Bretfelean
A magyar politikai pártok felszólítása és a civil tiltakozás ellenére Valentin Bretfelean nem mond le tisztségéről – ezt maga a rendőrfőnök jelentette ki hétfőn lapunknak. A helyi rendőrség vezetője hangsúlyozni kívánta, hogy nem érzi hibásnak magát, és úgy vélte, ha az önkormányzat menesztené is igazgatói székéből, meggyőződése, hogy a bíróság visszahelyezné tisztségébe.
„Miért vagyok hibás? Mert a rendőrség tette a kötelességét? A dolgok kezdenek elfajulni; a magyarság belharca oda vezetett, hogy engem démonizálnak, és a lakosság egy részét ellenem hangolják. Azt hazudják, hogy közöm lett volna a Szekuritátéhoz vagy menesztettek a SRI-ből, miközben 2008-ban én kértem az előrehozott nyugdíjazásomat.
Azt mondják, hogy miattam nem tüntethetnek a városháza előtt, miközben visszaléptem az engedélyeztetési bizottságból. Azzal vádolnak, hogy harminctól ötvenezer lejig terjedő büntetéseket szabtam ki, holott csak arra szólítottam fel az érintetteket, hogy járjanak el törvényesen. Azt állítják, hogy megbírságoltam azokat, akik Skócia függetlensége mellett tüntettek. Ebből semmi nem igaz” – jelentette ki a Krónikának Valentin Bretfelean, aki elmondása szerint rágalmazás miatt bűnügyi feljelentést készül tenni Portik Vilmos, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) megyei elnöke ellen, aki egyben az alakulat jelöltje is a májusi előválasztásokon.
RMDSZ-es bojkott
Az EMNP egyébként, mely a polgármesteri hivatal helyszínmódosítása miatt elhalasztotta a kétnyelvű utcanévtáblák ügyében mára meghirdetett utcai tüntetését, nem mond le a tiltakozó akcióról. Az RMDSZ ugyan nem csatlakozik az MPP által is támogatott tiltakozáshoz, de a polgármester tudtára kívánja adni a kétnyelvű táblákkal kapcsolatos nemtetszését.
„Mindaddig, amíg nem oldódik meg a kétnyelvű utcanévtáblák ügye, mi, az RMDSZ tanácsosai bojkottáljuk a testület üléseit. Ott leszünk, de nem szavazunk” – szögezte le Peti András alpolgármester. Mivel az önkormányzatban a magyar tanácsosok kisebbségben vannak, szavazatuk csak a kétharmados többséget igénylő sarkalatos döntések esetében nélkülözhetetlen.
Zenés kampányfogás?
A marosvásárhelyi magyarság körében egyébként vegyes érzelmeket váltott ki Claudiu Maior alpolgármesternek Havasi Balázs vasárnap esti zongorahangversenye közben tett bejelentése, miszerint a megújuló várudvarban sétányt neveznek el a világhírű fiatal művészről. Az elöljáró a táblát is bemutatta, amelyen már nem is sétány, hanem egyenesen utca szerepelt.
A szervezők hétfő délben meg is mutatták Havasinak – akinek amúgy semmi köze Vásárhelyhez –, hogy mit keresztelnének el róla. Egyesek méltányolták az ingyenes koncert házigazdájaként színpadra lépő alpolgármester nem mindennapi bejelentését, mások egyszerű kampányfogásnak minősítették azt. Volt, aki viccnek vélte Maior gesztusát, mások a magyarság kigúnyolásaként értékelték.
Egy biztos: a tapsvihart kiváltó bejelentés és a tábla átadása a zsúfolásig megtelt Kultúrpalotában játszó negyvenéves zongoraművészt és zeneszerzőt is meglepte. Mint mondta, ilyen még nem fordult elő vele pályafutása alatt. Havasi Balázs hétfő délben Ioan Chiorean szervező és konferanszié társaságában a vár megújuló udvarán sétált, ahol vendéglátója megmutatta, melyik sétány fogja majd a nevét viselni.
Claudiu Maior érdeklődésünkre a koncert után tisztázni kívánta, hogy a színpadon nem tréfált, a zongoraművészről a megszépült várudvar egyik sétányát kívánják elnevezni. „Félreértés történt, szó sem lehet arról, hogy élő személyről utcát nevezzünk el, ezt tiltja a jóérzés. Gyalogos sétány viszont viselheti Havasi Balázs nevét. És nemcsak róla, hanem más személyiségekről is el fogunk keresztelni várbeli sétányokat. Fele-fele arányban, ha lesz tíz román, akkor lesz tíz magyar is” – nyilatkozta lapunknak Maior.
Az elöljáró szerint tévedett az, aki a közönségnek is bemutatott táblára a sétány helyett az utca szót írta. Felvetésünkre, hogy a közönség egy része kampányrendezvényként fogta fel Havasi Balázs ingyenkoncertjét, az alpolgármester elmosolyodott. Mint mondta, amíg a városnak van egy ismert polgármestere, esze ágában sincs megpályázni a székét. „Ha Dorin Florea azt mondja, hogy nekem kell indulnom, akkor indulok” – látta be.
Peti ismét kimaradt
Bár a nevét a színpadon kiejtették, a szervezők ezúttal is mellőzték a forgatókönyvből Peti Andrást magyar alpolgármestert. Az RMDSZ-es politikus a páholyból nézhette végig, amint demokrata-liberális kollégája kitünteti a vendégművészt és átadja az utcanévtáblát.
„Nincs mit tennem, nem vettek be a szervezőcsapatba. Sajnos, a polgármester csak az egyik helyettesét szokta felruházni feladatkörökkel, és az nem én vagyok” – mondta el lapunknak Peti. Arra, hogy akár ki is kérhette volna magának, úgy vélekedett, egy ilyen rangos eseményt, melyen egy világhírű művész lépett fel, emellett pedig egy beteg gyermeken is segítettek és egy fiatal tehetség is bemutatkozott, nem szabad politikai botránnyal beárnyékolni. „Inkább méltóságteljesen vettünk részt az eseményen” – szögezte le.
Kollégája, az RMDSZ részéről a polgármesteri székre pályázó Soós Zoltán kritikusabban tekint a történtekre. Szerinte felháborító, hogy Peti nem köszöntötte a színpadon Havasit. „Én például azért nem vettem részt a koncerten, bár kaptam meghívót, mert kirakatrendezvény volt, amellyel a szervezők el szeretnék terelni a figyelmet a város valós problémáiról” – mondta Soós a kétnyelvű utcanévtáblák körüli botrányra utalva.
Az RMDSZ ellenzéke is „fogott” az ügyön. Jakab István, a néppárt helyi elnöke Facebook-oldalán azt veti Peti András szemére, hogy miközben Maior a színpadon volt, ő a díszpáholyban elbújva tapsolt és mosolygott. Szerinte mindkettőjüknek Havasi mellett lett volna a helye, főleg Petinek. „Nem gondolod, hogy csúfot űztek belőlünk? Maga a koncert óriási siker, de ez a művész érdeme, aki tette a dolgát. Nem éreztem volna magam ennyire megalázva, ha te is teszed a dolgod” – írja közösségi oldalán Jakab.
A sétánykeresztelőt egyébként Peti András nem tartja szerencsés ötletnek. Úgy vélte, ha már Munkácsy Mihály festményei ihlették meg a zongoraművészt, és előadásának címe az Ecset és zongora lett, inkább a híres festő nevét kellene visszaadni a jelenlegi Fenyő (Bradului) utcának
Szucher Ervin 
Krónika (Kolozsvár)

Domján József-tárlat Gyulafehérváron
Vasárnap, június 21-én a gyulafehérvári Unirii Múzeumban nyitják meg Domján József (Budapest, 1907– New York, 1992) Munkácsy- és Kossuth-díjas képzőművész kiállítását. A tárlat szervezésében a helyi kulturális intézmények és önkormányzat mellett részt vállal az Amerikai Magyar Múzeum, a nagyenyedi Dr. Szász Pál Egyesület, valamint az Inter-Art Alapítvány is. A délután 17 órakor kezdődő tárlatmegnyitón minden érdeklődőt örömmel látnak.
Gáspár-Barra Réka
Nyugati Jelen (Arad)

A Barabás Miklós Céh fiataljai a Műcsarnokban
Metamorphosis Transylvaniae címmel nyílt meg 2015. június 16-án Budapesten a Műcsarnokban (Mélycsarnok) a Barabás Miklós Céh fiataljainak bemutatkozó kiállítása. A Kolozsvár 2015 Európai Ifjúsági Főváros ifjúsági nagykövetének, Szöllősi Tamásnak a kezdeményezésére Bán András művészettörténész, kurátor irányításával létrejött tárlaton Baász Orsolya, Berze Imre, Éltes Barna, Lini Enikő, Marincas Mira és Máthé László mutatja be festményeit, szobrait, grafikáit és fotóit. A kiállítást Szepes Hédi művészettörténész nyitotta meg. A fiatal erdélyi művészek tárlata szeptember 13-ig tekinthető meg.
A hazai képzőművészeti élet utolsó századának történetét át- meg átszövi a különböző csoportosulások, egyesülések, társaságok históriája. A magyar művészeti közéletben a hajdani festőcéhek kései utódai különösen a Trianon utáni esztendőkben sokasodtak meg – Lyka Károly szavaival „derűre-borúra”. A célok sokfélesége jutott kifejezésre a társulási szándékban. Egyesületekbe, társaságokba léptek műfaji alapon az arcképfestők, tájképfestők, rézkarcolók, újságrajzolók. Voltak, akik „nemi” alapon tömörültek csoportba, mások példaképeik neve alatt, zászlajukra tűzve Benczúr Gyula, Munkácsy Mihály vagy Szinyei Merse Pál nevét. A művészeti társaságok, egyesületek gyengébbjeit az idő zilálta szét, mások a második világégés forgatagában vagy pár évvel később, a könyörtelenül végrehajtott feloszlató rendeletek nyomán szűntek meg. A rendszerváltás után itthon sorra alakultak meg a művészeti társaságok, egyesületek.
A Barabás Miklós Céh 1929-ben alakult – Kós Károly és Szolnay Sándor vezetésével s Bánffy Miklós támogatásával –, az erdélyi magyar képzőművészek érdekvédelmi szervezeteként.
1994 januárjában 47 művész és elméleti szakember részvételével alakult újjá.
Az erdélyi képzőművészek jelentős hányada magyar identitásának megtartását tartja fontosnak művészetében, s ezért egy sajátos képzőművészetet teremtett, vagy őrzött meg. Ebből azután utak nyíltak az autonóm képi struktúrák kialakítása felé, melyeknél a képalkotás által teremtett világ adja a képet – s a kép önmagával azonos. Így válik a képiség kérdése hasonlóvá a társadalmi identitás kérdéséhez.
A Barabás Miklós Céh művésztagjait nem a közös szemlélet, művészi program, esztétikai elgondolás, mozgalom fűzi egybe. Életre hívtak egy közösséget, ahol festők, grafikusok, szobrászok, iparművészek, fotográfusok találják meg helyüket. Úgy gondolom, meggyőződésük az, hogy a mai összekuszálódott térben és időben, az intrikák szorításában, a pusztuló szellemi és metafizikai értékek kiüresedésében fel lehet mutatni egy tenyérnyi színes világot, önmaguk képbe, betűbe, anyagba oltott néma üzenetét.
A Céh fiatal alkotói újszerű módon jelenítik meg a világ dolgait, és egyben rá is kérdeznek. A „helyi” – erdélyi ízek nem valamely ideológia mentén, hanem spontánul, szinte észrevétlenül kerülnek a színek, vonalak, formák közé.
Baász Orsolya dinamikus, erős, életteli művészetet produkál. Eddigi pályaképe azt mutatja, hogy következetesen halad újabb és újabb figyelemreméltó eredményeket, műveket felmutatva a maga alkotói világában. Képi világa erőteljesen szubjektív – az anyagokkal, technikával, hagyományokkal és újításokkal folytonos kísérletezés terepe. Rátalált egy olyan közegre, a szellemi létezés olyan erőterére, amelybe bekapcsolhatja egyéni érzékenységét, már-már médiumszerű fogékonyságát, a látvány transzcendentáló képességét. A színek tudatos redukciójával tudja figyelmünket a „cselekményre”,- szenvedélyekre, kapcsolatokra, érzelmi állapotokra irányítani. Vergődő, forrongó életérzések ezek – rajzi, formai dinamikába öltöztetve. Gyötrő lelki harcát testbeszéddel, pózokkal fejezi ki – felbontja a figurát és expresszív rajzi köntösben jeleníti meg az elevenen boncolás minden gyötrelmét.
Lini D. Enikő festményei perspektívában, szín-, forma- és gondolatvilágukban egyaránt különleges mélységeket sejtetnek. A klasszikus festészeti hagyományt műveli, de úgy, hogy a néző „megéli” a láthatóvá válás tapasztalatát. A képeknek történésük van, érzelmek és érzetek dramaturgiája vezérli e történéseket, s a mozgás érzékeltetésével egy dinamikus összhangzat keletkezik. Az alkotások egymáshoz kapcsolódva új vizuális formát nyernek. Megtalálta azt a megjelenési formát, amely az ösztönös, őszinte gesztusok és a bizonytalanul tapogatózó, de mégis határozott mozgások – a figurák közötti kapcsolatteremtés érzékeltetésére alkalmas. A néhol konkrét, néhol jelzésszerű alakok és környezetük a rendezetlen káoszt kiegyensúlyozzák. Lini D. Enikő az expresszionizmus világához nyúl. A mozgásban megragadható pillanat, a felszín mögött rejtőző lényeg megfogalmazása izgatja.
SZEPES HÉDI
Szabadság (Kolozsvár)

Galéria a magasban
Jelképteli esemény a Kakasülő Galéria avatása, óhatatlanul lírai húrokat pendít meg az emberben. A Sóvidéket rajongóan szerető költő, Áprily Lajos sorait juttatja eszünkbe: "Tekintetem szárnyat repesve bontott, / átöleltem a hullám-horizontot." Akár itt, a Fiastető oldalában, a szépen felújított Vinczeffy-porta magasában is születhetett volna a tájélményt sokatmondó szimbólummá emelő vers, a Kós Károlynak dedikált Tetőn. A szemben magasodó Firtos és körben a lélekvidító, pompás panoráma beköszön a hajdani csűr felnagyított ablakán, és a felsorakoztatott műalkotások látványához adódva nyújt a kiállításnak olyan hangulati többletet, amilyennel másutt aligha találkozhat a látogató. Nagyszerű elképzelés valósult meg, és bontakozik ki egyre teljesebben: a festő a legnemesebb, legtartósabb értékekkel, művészettel próbálja megújulásra ösztönözni életkedvében elapadó, elnéptelenedő szülőfaluját. Hinni szeretnők, hogy táptalajra talál ez a példás hagyomány- és intézményteremtő igyekezet. A kiállításra felkért jeles alkotók munkái mindenképpen figyelmet érdemelnek, évről évre újabb rangos festmények, plasztikák, grafikák vonzhatják ide az érdeklődőket.
Áprily tetőmetaforája az atyhai kezdeményezéssel, Vinczeffy László tárlatszervező elképzelésével is szervesen kapcsolatba hozható. A lírikus az Erdélyi Helikon, a két világháború közötti nagy írónemzedék lapjának szerkesztőjeként írta az induló lap beköszöntőjében szabad tömörülésük programjáról: "erdélyisége világfigyelő tető, nem határszűkítő provincializmus... Várja a források friss erejét, de a távoli torkolatok is fellüktetnek benne." A helikonisták, akiknek a folyóiratában rövid idő alatt a transzszilván képzőművészet is fontos fórumra talált, nem képviseltek egységes eszme- és stílusirányzatot, de azzal a szándékkal, hogy minél magasabb szinten, a legnagyobb igényességgel valósítsák meg a helyi hagyományok és az európaiság szintézisét, mindannyian egyetértettek. Ragaszkodtak a helyi tradíciókhoz, és figyeltek a nagyvilágra, időt, energiát fordítottak a modernségkeresésre is. A mostani, 2015-ös kiállítás is hasonló szellemben, szemléletben fogant. A kiállító székelyföldi és anyaországi alkotók művei más-más megközelítésben ugyan, de egyazon minőségi elvárások jegyében képviselik az összmagyar vizuális művészeteket. A megadott cím, a metaforikus Csorgó téma ellenére nyoma sincs uniformizálódásnak, az anyagra egyetlen jelzővel inkább azt mondható, hogy eklektikus. Sokszínűségében is nemes mívesség teremt benne harmóniát. Mi sem természetesebb, ha arra gondolunk, hogy huszonhét öntörvényű, erős egyéniségű, sikeres művész, illetve ugyanannyi karakteres művészi univerzum került egymás mellé a többszintes, ám mégiscsak kamara jellegű galériában. A résztvevők nagy hányada a képzőművészeti élet meghatározó szereplője Magyarországon, illetve Erdélyben, Romániában, többen Kossuth- vagy Munkácsy- díjasok, a Magyar Művészeti Akadémia tagjai, nagy tekintélyű, idősebb mesterek, mások, a fiatalabbak, ugyancsak generációjuk élvonalában dolgoznak. Atyhától a Káli-medencéig, Sepsiszentgyörgytől Szentendréig, Budapesttől Csíkszeredáig, Marosvásárhelytől Szovátáig, Székelyudvarhelyig terjedő térséget ölelnek át. Festők, grafikusok, szobrászok, díszítőművészek, sajátos stílusjegyek birtokosai, ami közös bennük, az a megújulás, a kísérletezés szüntelen vágya, ez tartja élénken szellemi pezsgésüket. Egyiknél a gondolat, másiknál az életérzés, harmadiknál a konceptuális indíttatás, ismét másnál a kommunikációs készség a hangsúlyozottabb, és így tovább. Szinte mindannyian a többműfajúság hívei. Érdekes, élményteljes velük és az alkotásaikkal találkozni.
Szerencsés névválasztás a Kakasülő. Vidámság, tréfás kedv, fiatalság, rajongó lelkesedés kapcsolódik hozzá színházban, koncerttermekben, operában. Jó lenne, ha a következő esztendőkben a galériához is ezek társulnának. Eredeti értelmében a hagyományos tetőszerkezetek szarufáit összefogó deszka vagy deszkapár a kakasülő. Legyen minél sikeresebb Vinczeffyék atyhai galériája az összetartozás jelképes területein is!
Nagy Miklós Kund
A 2015. június 28-án Atyhában felavatott Kakasülő Galéria Csorgó című nemzetközi kiállítás katalógusába írt méltatás
Népújság (Marosvásárhely)

Megnyílt a Kakasülő Galéria
Vinczeffy László nagyot álmodott. Két évvel ezelőtt ígérte az akkori röp-kiállítás megnyitásakor, hogy a telke végében álló csűrt “átfogalmazza”, és a gazdasági épület, amely egykor állatok szállásakor, illetve takarmányraktárként szolgált, új funkciót kap a jövőben. Ez az ígéret július 28-án teljesedett be, amikor huszonhét Kárpát-medencében élő művész alkotásait tekinthette meg meg az érdeklődők népes tábora. A kiállító társasága igencsak válogatott képzőművészekből állt össze, közülük jónéhányan, akárcsak az ötletgazda-tulajdonos, Munkácsy-díjasok, a Magyar Művészeti Akadémia tagjai, többen a Kossuth-díj kitüntetettjei is. A szervezőnek a magas minőség és az önkéntesség volt a mércéje.
Felvételünk két évvel ezelőtt készült, amikor a házigazda felvázolta jövőbeli elképzeléseit.
A felkért személyiségek közük mindannyian figyeltek a hívó szóra: Aknay János, Albert Levente, Berze Imre, Bocskay Vince, Csáji Attila, Elekes Károly, Farkas Ádám, Fekete György, Ferencz S. Apor, Gyarmathy János, Gyulai Líviusz, Hunyadi László, Hunyadi Mária, Kákonyi Csilla, Kubinyi Anna, Kuti Botond, Kuti Dénes, Kusztos Endre, Léstyán Csaba, Sánta Csaba, Somogyi Győző, Siklódi Zsolt, Stefanovits Péter, Szemadám György, Vargha Mihály, Vinczeffy László és Zsigmond Márton. Sajnos, a sors is közbeszólt: Kubinyi Anna és Kusztos Endre már csak az örökkévalóságból, odafentről szemlélhette ezt a rendezvényt.
A kiállítás megnyitójára üdvözletét küldte Kövér László, a Magyar Országgyűlés elnöke, aki váratlan teendői miatt nem tudok jelen lenni. Az üzenetet Szász Jenő, a Nemzetstratégiai Kutatóintézet (NSKI) elnöke tolmácsolta, majd maga is igen megható és lelki emelkedettségről árulkodó beszédet mondott. Korond önkormányzata részéről Vágási Albert községmenedzser köszöntötte a megjelenteket. A kiállítást és a művészeket Nagy Miklós Kund művészeti író méltatta.
A kiállítás egy hónapon át lesz látogatható, naponta 10 és 17 óra között. Helyszín: Atyha 101. szám. Nagyobb csoportok számára egyeztetés szükséges, akik magát a Kakasülő Galéria tulajdonosát, Vinczeffy Lászlót hívhatják ezen a telefonszámon: (+4)0729-847385.
Simó Márton
Székelyhon.ro

Műfajok párbeszéde a Barabás Miklós Galériában
A gazdag képzőművészeti kínálat, az azonos időpontban zajló kiállításmegnyitók ellenére is sokan voltak kíváncsiak a Barabás Miklós Céh Műfajok párbeszéde címen meghirdetett rendezvényére. A Farkas utca 27. szám alatti székház galériájában kedden délután megnyílt tárlaton öt különböző műfajban tevékenykedő, de hasonló művészi beállítottságú alkotó jelentkezett munkáival. Tosa Szilágyi Katalin a festészet, Bordy Margit a pasztell, Kolozsi Tibor a szobrászat, Kolozsi Simona a kerámia, Csata Hermina pedig a textil nyelvén közvetített emocionálisan fűszerezett művészi üzenetet, vallott a világról és önmagáról.
A megnyitó közönségét a BMC elnöke, Kolozsi Tibor Munkácsy-díjas szobrászművész köszöntötte, majd Németh Júlia műkritikus méltatta a kiállítást. Szerinte a tárlat sajátos installációként is értelmezhető, amely egymás melletti, párhuzamos narratívák létrejöttét eredményezi. Olyan olvasatokét, amelyeknek mozaikkockái hol valóságelemeket mitizálnak, hol pedig mitikus, biblikus tematikát telítenek valóságelemekkel. Majd külön-külön elemezte a kiállítók munkáit, azok összhangjára hívta fel a figyelmet, és a Barabás Miklós Céh egykori elnökét, Jakobovits Miklóst idézve hangsúlyozta, hogy a művészeti műfajok közt nincs értékrendbeli különbség. Így hát a műfajok jelenlegi párbeszéde kiegyensúlyozottnak tűnik – vélte. A párhuzamos olvasatok mentén rendeződő munkák pedig csak erősíthetik egymást.
Szabadság (Kolozsvár)

Szakrálissá változott terek Csíkszeredában
Sok látogató számára lelki feltöltődést jelentett a Mária-tisztelet sokszínűségét bemutató kiállítás, amelyet a Csíksomlyói Ferences Rendház és a Csíki Székely Múzeum hozott létre. A csíksomlyói Mária-szobor 500 éve – Mária-tisztelet Erdélyben című tárlatot július végétől szeptember 20-ig lehetett látogatni.
Megfelelő helyszíne volt a kiállításnak a Csíki Székely Múzeum, sok látogatót vonzott a tárlat, olyanokat is, akik ritkán fordulnak meg a múzeum rendezvényein. A több mint harminc helyről összegyűjtött több száz tárgyat itt tudták szakszerűen bemutatni.
„Mindig nagy kihívást jelent, amikor műtárgyi anyagból készül egy kiállítás, hogy miként rendezzük, hogyan installáljuk, hogy biztonságban is legyenek és mutassák is a szépségüket. A Mária-kiállításon nagy értékű tárgyak voltak láthatók, biztonságban, megfelelően megvilágítva. Ezek a tárgyak sosem voltak így együtt láthatók, egymást erősítették” – magyarázta Gyarmati Zsolt, a múzeum igazgatója. Elmondta, a Munkácsy-kiállítás óta nem tapasztalták azt, hogy idősebb, vidéki asszonyok jelenjenek meg nagy számban egy kiállításon. Nagyon sokan a vasárnapi mise után tértek be, illetve az egyházi ünnepeken is megnőtt a látogatók száma. „A katolikus egyház folyamatosan hirdette a kiállítást a templomokban, a hívek el is jöttek megnézni. Nem gyakori múzeumlátogatók ők, viszont nagyon megérintette őket, amit láttak, és ezt le is írták a vendégkönyvben.”
A kiállítást közel hétezren tekintették meg, olyan nap is volt, amikor négyszáz látogató tért be e célból a múzeumba. Érkeztek látogatók az ország minden részéből és még határon túlról is. A kiállítás vendégkönyvét lapozgatva sok olyan bejegyzés található, amelyben a Szűzanyának mondanak köszönetet, vagy hozzá könyörögnek a család, a népünk megmaradásáért, vagy éppen azért, hogy az illetőnek sikerüljön a vizsgája. „Megható és felemelő dolgokat írtak bele, érződik, ahogy átélték az egész kiállítást. Az az ember érzése olvasva ezt a vendégkönyvet, mint hogyha átalakultak volna a Mikó-várnak ezek a termei szakrális terekké, valahogy olyan érzés kerített sok látogatót a hatalmába, mintha templomba lépett volna be. Sokan a Szűzanyának kérik a segítségét, vagy köszönnek meg dolgokat. Nagyon ritkán tapasztalunk ilyet, hogy ennyire megérintse egy kiállítás lelkileg az embereket” – mondta Gyarmati.
Márton Árpád kiállítása
A múzeum Kossuth utcai galériájában október 1-jén a Ferenc S. Apor által rendezett Caffart kiállítás nyílik meg, a Mikó-vár öt termében pedig október 3-án tárlat Márton Árpád munkáiból. A város és a múzeum ezzel a kiállítással tiszteleg a 75 éves csíkszeredai művész előtt. Márton Árpád munkáiból álló kiállítás 25 éve nem volt a múzeumban.
Péter Beáta
Székelyhon.ro

Hinnünk kell a jövőben, és harcolnunk érte
125 éves a Szabadság-szobor
A sors és a történelem úgy rendezte, hogy minden kornak megvannak a nagy, de legalábbis emlékezetes pillanatai. Arad napjainkban fontos pillanatot él: a Szabadság-szobor felállításának 125. évfordulóját. Itt és most – miként arra a hétfő esti, az aradi nagyszínházban rendezett ünnepségen több, beszédet tartó szónok is utalt – egy reális, egyben szimbolikus esemény részvevői vagyunk. A szabadságért, minden nép, nemzet legfontosabb értékéért vívott (esetünkben az elbukott, mégis győzedelmes – mert példát, tartást, cselekvési irányt mutató) küzdelmet jelképező szoborcsoport felállításának, majd újraállításának mozzanatát ünnepeljük.
Az aradi színház megtelt az ünnepi évforduló részvevőivel – közülük sokan vidékiek, Arad megyeiek voltak.
Fekete Károly műsorvezető – a tőle immár megszokott magas színvonalú felvezetőjében – köszöntötte a megjelent vendégeket (az alábbiakban nem szereplők között) Mile Lajost, Magyarország kolozsvári főkonzulját, Kiss Lászlót, Magyarország bukaresti katonai attaséját, Bognár Leventét, Arad alpolgármesterét, Faragó Pétert, az RMDSZ Arad megyei elnökét, a történelmi egyházak, a közélet és társadalmi szervezetek képviselőit.
Felvezetőjében elmondta: holnap (okt. 6-án, szerk., 166 éve) von Latour császári belügyminiszer (pesti) meggyilkolásának első évfordulóján Schwarzenberg miniszterelnök, Ferenc József császár jóváhagyásával elrendelte 13 magyar honvédtiszt kivégzését Aradon. „Az emlékezés napja ez, emlékezzünk, és sose feledjünk. Szabadságszeretetünk az, amely örök időkre magyar Golgotává avatta Aradot. S Arad nem felejt. Őrizte s őrzi a vértanúk emlékét, őrizte akkor is, amikor a puszta emlékezés is bűn volt, és őrzi ma is, mint törékeny szabadságunk lelkünkbe égetett mementóját” – emlékeztetett a műsorvezető, aki a továbbiakban az aradi Szabadság-szobor felállításának előzményeit, s magát az eseményt idézte fel. („A minorita templom teljes feketébe vonva, a toronyból 20 m hosszú gyászlobogó. A gyászmise után a Szabadság téren vagy 25 000 ember, a tribünön még 3000; Salacz Gyula polgármester vette át a szobrot a művésztől. S amikor a lepel lehull, az emberek könnyekig meghatódva szembesülnek a tábornokok arcképeivel. Munkácsyné (…), aki férjével együtt vesz részt az ünnepségen, sírva rohan kezet szorítani a mesterrel. 800 koszorút helyeztek el aznap a talapzaton.”)
A továbbiakban Faragó Péter, az RMDSZ Arad Megyei Szervezetének elnöke, Király András államtitkár, a Szabadság-szobor Egyesület elnöke, Kelemen Hunor szenátor, az RMDSZ szövetségi elnöke és Markó Béla szenátor, az RMDSZ egykori (a Szabadság-szobor felállításának idején hivatalban lévő) elnöke mondott beszédet.
A beszédek elhangzását követően a 125. évfordulóra készült emlékérem átadására került sor. Az alkalomra 300 példányban készült, 65 mm átmérőjű, 150 gr súlyú, ezüstplatinázott, sima szélű, a Magyar Pénzverde Zrt. által készített emlékérmet 54 romániai és magyarországi, a Szabadság-szobor felállításában közreműködő szervezetnek és magánszemélynek adományozták, az ünnepségen jelen lévőknek át is adta Kelemen Hunor és Király András.
Ünnepi beszédek
Kelemen Hunor: A kerék visszafelé is foroghat
„125 éves műalkotást ünneplünk, egy olyan szoborcsoportot, amelynek hányatott sorsa volt, megjárta a poklok poklát, és onnan tért vissza 1999-ben. (…) Mondhatnánk egy remekmű, tökéletes szoborcsoport a XIX. század végéről, amelynek a XXI. század elején is súlyos mondanivalója van, hiteles és tartós üzenetet képes továbbítani. Életének első időszaka 1890-től 1925-ig tartott, ez 35 esztendő, de ebből csupán 33-34-et, a bedeszkázásig volt látható, ezalatt belopta magát minden magyar ember szívébe. 1925-ben lebontják, és 1999-ig fogságban van a szobor, elrejtve, mint egy olyan alkotás, amitől félnek, amely olyan üzenetet továbbít, amitől az egykori hatalmak megriadtak. (…) Utána következik a kiszabadítás, 1999-ben, ahol nagyon sokan jelentős szerepet vállaltak, és tulajdonképpen ezt a munkát kívánjuk ma este megköszönni azokkal az emlékérmekkel, amelyeket közösen, a Szabadság-szobor Egyesülettel készítettünk. 2004-től ismét köztéren áll a szobor, s azt mondhatjuk, hogy még mindig több ideig volt fogságban, mint köztéren a szobor. (…) Én azt remélem, hogy következő évtizedekben szabadon fog állni a szobor, a köztéren, és ebben jelentős szerepe lesz mindazoknak, akik ma a közéletben aktívak vagyunk és az utánunk jövőknek abban, hogy a köztéren maradhasson a szobor. A történelem nem egyirányú utca, sokszor megtanított bennünket, hogy a kerék sokszor visszafelé is foroghat, és nem igaz, hogy ha sorsát 74 év után visszafordítottuk, akkor az idők végezetéig ez a szobor szabad lesz. Nem igaz, hogy nem jöhetnek olyan idők, megpróbálták már, és megpróbálhatják még – reméljük, sikertelenül – e szobrot eltüntetni a köztérről. Szükségünk lesz arra a bátorságra, kitartásra, amely bennünket az elmúlt évtizedekben is meghatározott.”
Beszéde befejező részében Kelemen Hunor a szobor által sugárzott összetartó erőt, s a kiszabadításában részt vevők érdemeit említette, színpadra szólítva az RMDSZ akkori elnökét, Markó Bélát.
Markó Béla: Egyszerre ünneplünk és gyászolunk
„Október 6. környékén mindig elhangzik, hogy egyszerre ünneplünk, és gyászolunk. A múltunk minden fontos mozzanata tartalmazza a reményt és a csalódást, a sikert és a kudarcot is. Ünnepeljük ennek a gyönyörű remekműnek a 125. évfordulóját, de holnap elmondhatjuk: gyászoljuk azt a 13 vértanút, akik értünk, utódaikért veszítették életüket. De egy pillanatra érdemes megállni, eltöprengeni azon, hogy milyen üzenetet is hordoz számunkra ez a Szabadság-szobor. Az előttem szólók is utaltak rá: remekműről van szó, amely nemcsak a magyar, hanem a XIX. század európai művészetében és szobrászatában is kiemelkedő. Akik ezt várfogságra ítélték, azok nemcsak a történelemnek, hanem a művészetünknek, a kultúránknak is egy fontos pillanatát ítélték valamikor várfogságra. A szobor megálmodói, Huszár Adolf és Zala György belefoglalták ebbe az allegóriába mindazt, amit nekünk a saját múltunkból és történelmünkből tudnunk kell, és tovább kell vinnünk. Az öt allegorikus figura mindent elmond, amire szükségünk van. (…) Erre az allegóriára érdemes ma is odafigyelnünk, enélkül nem lenne múlt, jelen és jövő. De meg kell mondanom, hogy ez a szobor volt az elmúlt 25 esztendőben a mi igazi próbatételünk. Engedjék meg, hogy itt egyfajta vallomással éljek. Hitnek, meggyőződésnek, kitartásnak, a jövőbe vetett bizalomnak volt a próbatétele. (…) 1989 után mindannyian érdekképviseleti munkára, harcra, küzdelemre vállalkoztunk, áldozatra is, hogy az ébredő szabadságot kiteljesítjük. És szembesültünk az aradiak erős, egyértelmű akaratával, hogy a Szabadság-szobrot (…) vissza kell állítanunk. Nem tudom, hogy akkor, 1989 után másutt Erdélyben hányan ismerték ennek a szobornak a történetét. Hányan hittek abban, hogy ez az erős magyar üzenetű szobor visszaállítható lesz a mi korunkban. Az aradiak hittek ebben. Ha van, akinek igazán köszönetet kell mondanunk azért, hogy Szabadság-szobor ismét áll (a mi szobrainkat nem elég egyszer felállítani, azokat többször fel kell állítani, és most már, remélem, egyszer s mindenkorra állni fog, azon kell lennünk), s ezért kell mindenek előtt, az aradi példának köszönetet kell mondanunk.
Markó Béla bevallotta: annak idején maga sem hitte, hogy a Szabadság-szobor visszaállításának mekkora a jelentősége. És volt ereje bevallani: tévedett.
Az ünnepség befejező részében – magyar nemzeti imánk eléneklése előtt – átadták a jubileumi emlékérmeket, majd az Aradi Kamaraszínház és a Békéscsabai Tabán Táncegyüttes közös produkciója, a 13 című, a vértanúk emlékének állított nagyszerű táncjátékának előadására került sor.
Nyugati Jelen (Arad)

Szoborparkká váló múzeumkert
A Székely Nemzeti Múzeum kertje lassan-lassan szoborparkká változik: a múzeum tulajdonában levő művek sorát jövő év végéig Kolozsi Tibor Munkácsy-díjas szobrászművész alkotásai gazdagítják. Sajátos szobrok ezek, sajátos hangulatot adva a múzeumkertnek – és a hatás kölcsönös, hiszen a szobrok jelentése is változik a környezet változásával – véli Kolozsi Tibor.
A múzeumkert szobrokkal való megtöltése régebbi terve Vargha Mihálynak, ám a Székely Nemzeti Múzeum elég kevés tartós anyagú alkotással rendelkezik, a fa-, és főként a gipszszobrok pedig nem bírják a szabad ég alatt. Ezért hát „segítségért folyamodtunk” – fogalmazta meg a csütörtöki kiállításmegnyitón a múzeum vezetője, Kolozsi Tibor szobrászt meg nem kellett sokat győzködni, hogy több mint egy évre kölcsönadja hét nagyméretű művét. A Gyergyóditrón született, Kolozsváron élő, a Ion Andreescu Vizuális Művészeti Akadémián oktató Kolozsi Tibor művészete nem ismeretlen a háromszéki közönség számára.
Kolozsi kisplasztikáiból 2002-ben Sepsiszentgyörgyön és Kézdivásárhelyen is kiállított – emlékeztetett Vargha Mihály. Mint mondta, a Székely Nemzeti Múzeumban látható Kolozsi-szobrok különlegessége az, hogy alkotójuk sosem távolodik el az emberi testtől, valamely anatómiai formát meghökkentő kontextusban, merész képzettársítással ábrázol, ezért a néző szabadsággal van megáldva – vagy megverve. A laza és spontán kompozíciós megoldások részleteiben azonban ott van az erdélyiség, a tömör megfogalmazás, a mívesség – emelte ki Vargha Mihály. Hozzátette, a múzeumkerti kiállítással nem titkolt szándéka az is, hogy induljon már el Erdélyben egy olyan szoborállítási folyamat, mely nemcsak a történelmi személyiségekre, a kiemelkedő történelmi pillanatokra összpontosít, hanem szabad témájú, példaként Kolozsi egyik különleges szobrát, az Évát hozta fel.
A maga során Kolozsi Tibor megtiszteltetésnek nevezte, hogy a székely fővárosban állíthat ki. Művészetéről vallva elmondta: megelőzendő a sok magyarázkodást, közismert témákat szeret feldolgozni, de sajátos megjelenítésben, a „megfagyott gondolat” jegyében, azaz nemcsak ábrázol, de alkotásai üzenetek is. A kiállításmegnyitó zárórészeként a kolozsvári Mátyás-szobor restaurálási folyamatát ismertette, hiszen Kolozsi Tibor nevét nemcsak alkotó szobrászként, de jeles alkotások felújítójaként is jegyzik – Fadrusz János szoborcsoportja mellett dolgozott az aradi Szabadság-szobron, legutóbb pedig a madéfalvi Siculicidium-emlékművön.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Egy „géppuskás” fél évszázada (Születésnapi beszélgetés Márton Árpád festőművésszel)
Szülőfalujában, Gyergyóalfaluban ő volt a „géppuskás”, mégis szinte lemaradt élete álmáról, hiszen apjával épp „erdőlt”, amikor arra jártak a tehetségkutatók. A hetvenöt éves Márton Árpád festőművész csak a monumentális festészetet hiányolja sok korszakot felölelő művészi pályájából.
– Mondja meg őszintén, hogyan viszonyult annak idején szülőfaluja a festészeti „bolondériájához”?
– Mi tagadás, nem nézték jó szemmel arrafelé, ha valaki képzőművésznek vagy festőnek tanult.
Cóválták erősen a fejüket, mondogatták is édesapámnak: hogyan adhattad a fiadat ilyen bolond pályára, mi lesz így belőle? Már Marosvásárhelyre jártam a művészetibe, amikor egyszer elpanaszoltam kedves tanáromnak, Nagy Pálnak, hogyan vélekednek a falumban erről a dologról. „Amikor legközelebb megint faggatnak, mi akarsz lenni, mondd azt, hogy lovas tengerész!” – tanácsolta ő. Így is lett, amikor megint megkérdezték, mi leszek, ha felnövök, gondolkodás nélkül rávágtam: lovas tengerész. Édesapám bökdösött is az ostor nyelével, hogy hallgassak, de a falubeliek egyetértően bólogattak: „Na, az egy jó mesterség!”
– Akkor mégis kinek akadt meg a szeme a tehetséges gyermeken?
– Elsősorban édesapámnak, aki műbútorasztalosként maga is művészetszerető és -pártoló ember volt. Nekem soha nem kellett megküzdenem az atyai szigorral, ha rajzolni vagy festeni akartam. Ez nem feltétlenül a mezőgazdasági munka alóli felmentést jelentette, azt viszont igen, hogy mindig a nyakamban volt a festőállvány, valahányszor a mezőre indultunk. Úgy is hívtak a faluban, hogy a „géppuskás”. A klasszikus tehetségkutatásról amúgy lekéstem, éppen fáért voltunk az erdőn édesapámmal, amikor a vásárhelyi iskola képviselői Alfalván jártak. Nagyon elszomorodtam, de aztán mégis összegyűjtöttük a munkáimat, s odaadtuk a helyi iskolaigazgatónak, hogy juttassa el Marosvásárhelyre. Végül a pótfelvételin jutottam be, s végeztem egy kilencfős osztályban többek között Plugor Sándor, Gergely István és Gyenge Júlia társaságában. Nem voltam még egészen tizennégy éves, amikor végérvényesen elszakadtam szülőfalum paraszti közegétől. – Az ötvenes évekről beszélünk, a kőkemény kommunizmus korszakáról. Mennyire szivároghattak be az iskolába a kor nagy művészeti áramlatai?
– Hiánytalanul! Ott volt nekünk a szomszédban, a kultúrpalotában a Bernády-gyűjtemény, oda szabad bejárásunk volt. Számunkra egy kis Louvre-ot jelentett. Korabeli képeimen egyértelműen felismerhető a Paál László-, a Munkácsy-hatás, mert hát valahonnan mindig elindul az ember. A diplomamunkámhoz készített előtanulmányok viszont már egyértelműen a plein air, a nagybányai iskola stílusjegyeit viselik.
– Az egyetem után mégis Csíkszeredát választotta. Mivel magyarázza azt a döntést?
– A választásban közvetve egyik kolozsvári mesteremnek, Miklóssy Gábornak volt nagy szerepe. Ő ugyanis már a negyedik év végén figyelmeztetett bennünket: „Úgy készüljenek, hogy maguk nem nagyon maradnak Kolozsváron. De ha majd valahová megérkeznek, ott mihamarabb kiállítást kell rendezniük, hogy bebizonyítsák: képzőművészek, nem csupán holmi olcsó rajztanárok!” Nekem ugyan akár lehetőségem is lett volna Kolozsváron ragadni, tanársegédként marasztaltak, én mégis Csíkszeredát és a mai Márton Áron Gimnáziumot választottam rajztanárként. Remek befogadó közegre találtam, egy hónapon belül be is mutatkoztam egy kiállítás keretében, hetven munkával jelentkeztem, s attól kezdve valóban festőként tekintettek rám. Azzal az alkalommal ismertem meg Nagy Imrét is, aki mindjárt vásárolt tőlem két portrét a múzeum számára. Imre bácsi minden évben meglátogatott bennünket, fiatal művészeket, számon kérte megvalósításainkat, tiszteletét tette a családban is.
– Milyen mértékben látszott az út, amelyen művészként haladni kívánt?
– Újra csak Miklóssy Gábort kell felidéznem, aki kemény, roppant szigorú ember volt, és akinek mi, növendékei rengeteg hálával tartozunk. Olyan mesterségbeli tudással és általános műveltséggel látott el bennünket, amit a későbbiekben bármikor elő lehetett venni. Egyetlen dologra intett igazán: hallgassuk meg tanácsait, de saját ösvényünket magunk tapossuk ki, döntéseinket pedig magunk hozzuk meg. Ötöd-hatodévesen a lázadók közé tartoztam, akik elszakadtak az ő stílusától. Többször is megkérdezte tőlem egy-egy munkám láttán: és hiszi, amit csinál? Ha az ember igazán magának készítette ezeket a munkákat, mi mást válaszolhatott volna, mint hogy igen, hiszem… Tanárként is igyekeztem hasonló szellemben viszonyulni a növendékeimhez. Azt tartottam, hogy a legcsekélyebb mértékben, akár távoli utalással sem szabad eltántorítani őket saját, kirajzolódó útjuktól, csak az egyéniséget nevelhetjük. A festészetnek is megvannak a sajátos, de elsajátítható „nyelvtani” szabályai. Amíg ezt a diákok megtanulják, addig szükség van ránk, tanárokra, mesterekre. A mesterségbeli tudást mindenképp el kell raktározni, aztán hogy ki-ki hogyan játszik vele, már egyéniség kérdése. A szabályok ismerete nélkül azonban nincs játék.
– De mit kezdhetett egy művész a kommunizmus sajátos szabályaival?
– Annak idején a tartományi, majd a megyei kiállításokra beküldött munkáinkat nagyon kemény szakmai szempontok szerint bírálták el, a zsűri tagjait általában Bukarestből és a Hargita környéki megyékből válogatták. Egy idő után már nem kizárólag szakemberek tartoztak ezekbe a testületekbe, hanem a pártbizottság kultúrpropagandáért felelős emberei is. Hamar rájöttünk, hogy ezt valamiképpen ki kell és lehet játszani. Miután a hatalom akkoriban a szocreál stílus művelésére, a szocreál eszmény tematikus ábrázolására kötelezett, úgy próbáltunk eleget tenni ezeknek az elvárásoknak, hogy beraktuk egy kalapba a képzőművész szövetség tagjainak névsorát, aztán kihúztunk három-négy nevet, nekik kellett a következő esztendőben megtölteni a „szocialista szent falat”. Ez a vetésforgó majdnem a rendszerváltásig működött, így ’89 végén nem tudtunk egymásra mutogatni, hogy te kiszolgáltad a rendszert. Az én képeim közül többet is visszadobott a zsűri, de ki bánta. Jót mulattam magamban az egyik, a szűrőn átment képem, a Zászlótartó modellválasztásán is. Az egyik üknagyapám zászlós volt Gál Sándor ’48-as seregében, négy év múlva derekára csavarva hozta haza a szabadságharc zászlóját. Azzal a zászlóval avatták fel hajdanán Nyergestetőn az emlékoszlopot, s talán ma is meglenne, ha valaki nem árulja be a családot, és 1938-ban a román csendőrök nem égetik el. Ez a kép emlékezés az ükapámra.
– Műveinek színvilága, az alkalmazott technikák változása, a figuratív ábrázolás helyett a szimbólumok előtérbe kerülése egy fél évszázados alkotói pálya kanyarjai. Elégedetten vagy némi hiányérzettel szemléli ma az alkotásait?
– Többnyire elégedetten, de a monumentális festészet fájdalmas módon kimaradt az életemből, pedig mindig vágytam rá. A csíkszeredai millenniumi templom altemplomában festhettem néhány éve egy oltárképet, no meg a csíkszeredai kultúrház fríze jelenti a kevés kivételt. Pedig nagy felületeket, falakat szerettem volna betölteni, egész sor olyan alkotásom van, amely a monumentális festészetre utaló jeleket visel. Ez a hajó azonban a koromnál fogva is elment, immár fizikai korlátokról is beszélhetünk. De egy más jellegű hiányérzetem is van. Láttam Román Viktor bukaresti műtermét, mielőtt 1968-ban végleg elment Párizsba, a Cantata Profana félkörben ülő szarvasainak gipszbe kiöntött modelljét, amelyet Viktor távozása után összetörtek. Semmiért nem adnám, ha azt a szobrot valamelyik városunk főterén bronzba öntve láthatnám.
– Kétségtelenül hűséges típus, hiszen a hatvanas évek derekán megérkezett Csíkszeredába, s azóta sem mozdult onnan. Soha nem kellett ellenállnia szirénhangoknak?
– Mindig úgy éreztem, hogy Szeredában a képzőművészet mennyországában élek. Igazából egyetlen alkalommal ért olyan csábítás, amin egy kicsit elgondolkodtam: 1968-ban Király Károly személyesen hívott Sepsiszentgyörgyre. Nem csábultam el, de soha nem tagadtam: úgy tartom, hogy Háromszéken, Szentgyörgyön a szellemnek fundamentuma van. Mindig sokkal nyitottabb volt a kultúra, a tudományok iránt, mint a szorosan vett Székelyföld bármely másik városa. A Székely Nemzeti Múzeum léte és régisége, minden, amit összegyűjtött Székelyföldről, Gyárfás Jenő, Barabás Miklós szelleme mind-mind erre utalnak, ezt erősítik. A tömeg pedig mindig próbálta utánozni, amit a kastélyok és kúriák rendszere üzent. Olyan az a talaj, hogy bármikor lehet ültetni bele. Az újra, a 21. századra való nyitás, odafigyelés
tekintetében pedig a holnapot is Szentgyörgyön látom.
Csinta Samu
Márton Árpád
A Csíkszeredában élő festőművész Gyergyóalfaluban született 1940. október 6-án. Középiskolai tanulmányait a marosvásárhelyi Művészeti Líceumban végezte 1958-ban, majd 1964-ben Kádár Tibor és Miklóssy Gábor tanítványaként szerzett diplomát a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán. Rajztanárként kezdett a Matematika-Fizika Líceumban, a mai Márton Áron Gimnáziumban. Legismertebb, kiállításokon többször bemutatott festményei: Vihar; Kenyérszelő; Földanya; Parasztbánat; Kenyér; Madárijesztők; Asszony; Mindennapi kenyerünk; Ikarusz; Napraforgó; Féltés. Gaál Andrással együtt a csíki művészközösség összetartó, markáns egyénisége. Számos hazai egyéni kiállítás mellett részt vett külföldi csoportkiállításokon többek között New Yorkban (1974), Barcelonában (1976), Krakkóban (1977), Nürnbergben (1980), Washingtonban (1988), Párizsban (2000) és Budapesten (2015). A 75. születésnapja alkalmával összeállított életműtárlata december 5-ig tekinthető meg a Csíki Székely Múzeumban.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Nagy mesterének állít emléket a Barabás Miklós Céh jubileumi tárlata
Fennállásának tízedik évfordulóját ünnepelte kedd este a kolozsvári Barabás Miklós Galéria. Az egyik legismertebb, XIX. századi erdélyi festő nevét viselő kis képtár akkor alakult, amikor még nagyon kevés kiállítási lehetőség volt Kolozsváron. A helyszín Andrásy Zoltán festő- és grafikusművésznek köszönhető, így az ő munkáiból összeállított tárlattal ünnepelte a kerek évfordulót a Barabás Miklós Céh.
A Farkas utca 27 szám alatti udvarban álló kis ház ad otthont immár tíz éve a Barabás Miklós Galériának: egészen pontosan 2005. november 18-án nyitotta meg kapuit Abodi Nagy Bélának, Kós Andrásnak és Andrásy Zoltánnak köszönhetően. Ez utóbbi volt az ugyanis, aki az egyházi tulajdonú, romos ház hosszú távú használatáért cserébe felajánlotta lakását a református egyháznak – tudtuk meg az est házigazdájától, Németh Júlia művészettörténész-műkritikustól.
„Nem tudok meghatottság nélkül emlékezni a tíz évvel ezelőtt történtekre, a mindannyiunk által tisztelt és szeretett Jakobovits Miklós céhelnök túláradó lelkesedésére, amellyel az ország minden részéből és külföldről is egybesereglett művészeket és műpártolókat fogadta, és arra a meleg, baráti légkörre, ami ott, akkor kialakult, és bizakodással töltött el mindenkit” – idézte fel a kezdeteket Német Júlia.
Ioan Horváth Bugnariu az 1960-as évek kolozsvári képzőművészeti iskoláját idézte fel, amely akkor Romániában a legjobb iskolának számított, és amelynek Andrásy Zoltán volt az egyik legmarkánsabb mestere. Mindenki szerette, mindenki csak jót mondott róla, emlékezett az egykori tanítvány. A Barabás Miklós Galériát tíz évvel ezelőtt az ő kiállításával nyitották meg, de a nagybeteg mester már nem tudott elmenni az eseményre. Andrásy Zoltán másfél hónappal később, 2006. január elsején „megbékélten és abban a tudatban távozott, hogy tanítványai, a fiatalok, megvalósítják elképzeléseit. Nem tévedett” – tette hozzá Németh Júlia.
Az eltelt tíz év alatt a Barabás Miklós Céh kiérdemelte a Magyar Örökség-díjat, és Erdély számos magyar képzőművészének kiállítási lehetőséget biztosított, közülük sokan mára eltávoztak az élők sorából. A Munkácsy-díjas Jakobovits Miklós, Soó Zöld Margit, Kolozsi Tibor, a Szervátiusz-díjas Kákonyi Csilla, Székely Géza, Tosa Szilágyi Katalin, Lőrincz Lehel, Horváth Gyöngyvér, Bordy Margit, Gally A. Katalin, Orbán István, Gedeon Zoltán, Forró Ágnes, Nagy Annamária, Lukács Solymossy Éva, Kovács Géza, Siska Szabó Hajnalka, Muhi Sándor is kiállított itt, a fiatalok közül pedig többen, köztük Berze Imre, Dobribán Lini Enikő és Marincas Mira már a budapesti Műcsarnokban is képviselték alkotásaikkal a Céhet.
A galériának otthont adó ingatlant éppen tatarozzák, „házra, Céhre, mindannyiunkra ráfér egy kis fiatalítás” – jegyezte meg az est háziasszonya.
A kerek évfordulót ismét Andrásy-tárlattal ünneplik meg a Barabás Miklós Céh tagjai. A kiállításon, egy-két kivételtől eltekintve, jobbára az Andrásy-gyűjtemény eddig még ki nem állított darabjai csodálhatók meg.
T. Koós Imola
maszol.ro

Jubileumi tárlat Váradon
Idén húszéves a Nagybánya Tájképfestő Telep, ebből az alkalomból nyílik kiállítás december 4-én 6 órakor a Partiumi Keresztény Egyetem emeleti kiállítótermében.
Az erre az alkalomra összeválogatott közel ötven alkotást bemutató tárlatot Tőkés László EP-képviselő, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke, valamint Bráda Tibor és Véső Ágoston Munkácsy-díjas festőművészek nyitják meg.
Kulturális misszió
A Nagybányai Művésztelep 100. és a Királyhágómelléki Református Egyházkerület megalakításának 75. évfordulóján, 1996 júliusában Tőkés László püspök kezdeményezésére Magyarláposon nyári alkotótelepet szervezett Véső Ágoston festőművész és néhai Lugosi Mihály helybéli lelkipásztor. Olyan kulturális missziót vállaltak ezzel, amely biztosította a magyar képzőművészet egyik legnagyobb teljesítményének, a világhírű nagybányai festészet hagyományainak továbbéltetését, valamint a Kárpát-medencei művészek közötti kapcsolatok ápolását. A Nagybánya Képzőművészeti és Kulturális Egyesület 2000-től a felsőbányai Bódi-tónál és környékén szervezte meg a Nagybánya Tájképfestő Telep alkotótáborát, mindvégig Véső Ágoston Munkácsy-díjas festőművész szakmai irányításával. 2015. augusztus 31-én megnyitották Felsőbányán a festőtelep huszadik táborát, szeptember 12-én pedig a táborzáró ökumenikus hálaadó istentisztelet után tárlatot rendeztek a frissen megszületett munkákból. Ekkor hangzott el: festőtelep immár két évtizede végzi áldásos szolgálatát, ám a bizonyos körülmények és viszonyulások miatt ez a rangos partiumi művészeti intézmény még mindig nem kapta meg az őt megillető közfigyelmet. Sőt, noha a Nagybánya-jelenséget sokan az erdélyi művészet alfájának tartják, az mindmáig nem nyerte el méltó helyét az egyetemes és a magyar művészettörténetben.
erdon.ro

Nagyváradra vitték Máramaros tájait
Többek között a sokszínűséget és a minőséget tartotta szem előtt Véső Ágoston Munkácsy-díjas festőművész, amikor a Nagybánya Tájképfestő Telep elmúlt húsz évének közel ötszáz alkotása közül kiválasztotta azt a több mint negyven munkát, amelyek a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem (PKE) előcsarnokában január végéig tekinthetők meg.
A művésztelep szakmai vezetője a hétvégi megnyitón rámutatott: a felsőbányai tábor „dialógus-módszerrel” dolgozik, különböző stílusú festőket hívnak meg, vitatkoznak, egymástól tanulnak, de mindennél fontosabb, hogy ők nem a természetet másolják, hanem a természet által inspirálva vetik vászonra az érzéseket. Eddig összesen tizenkét ország mintegy százötven művésze vett részt a nyári alkotótáborukban, amely a nagy előd, a nagybányai festőtelep és -iskola hagyományait követi, újjáélesztve azt, amit annak idején a szocreál megpróbált a gyökerestől kiirtani.
A Partiumi Magyar Művelődési Céh által szervezett jubileumi kiállítás megnyitójakor Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke emlékeztetett arra, hogy püspöksége idején a Máramaros megyei Magyarláposon az ő kezdeményezésére jött létre az első nyári alkotótábor. Egyszeri alkalomra szánták a Nagybányai Művésztelep 100. és a Királyhágómelléki Református Egyházkerület megalakításának 75. évfordulóján – 1996 júliusában –, de a folytatás nem maradt el.
A Nagybánya Képzőművészeti és Kulturális Egyesület 2000-től a felsőbányai Bódi-tónál, illetve környékén szervezte meg a Nagybánya Tájképfestő Telep alkotótáborait. Az európai parlamenti képviselő azzal a reménnyel köszöntötte az egybegyűlteket, hogy az egyesület hamarosan székházat kaphat, így intézményesedhet a tábor.
Bráda Tibor Munkácsy-díjas festőművész szerint a nagybányai festőtábor annak idején egész Magyarországon éreztette hatását. A festő nosztalgiával idézte fel a nagy elődök törekvéseit, kritikusan jegyezve meg: gondatlannak bizonyult az utókor az örökség kezelésében. „Nagyon nagy feladat vár az ifjúságra, hogy a felejtés folyamatát megállítsák, és úgy alakítsák a jövőt, hogy ennek a korszaknak méltó emléke maradjon az eredeti helyszínen” – vélte a festőművész.
Véső Ágoston hangsúlyozta, a kilencvenes évek végén nagyon nagy igény volt a hagyományok megmentésére, azóta pedig évről évre egy olyan alkotótábor várja a művészeket, ahol példamutatóan jók a kapcsolatok, szeretet és tisztelet sugárzik a részt vevőkből. A 20. alkotótábor egyébként szeptember 12-én zárult Felsőbányán.
Vásárhelyi-Nyemec Réka
Krónika (Kolozsvár)

Szász Endre grafikus, festő 90 éve született
Szász Endre Munkácsy-díjas grafikus, könyvillusztrátor, festőművész kilencven éve, 1926. január 7-én született. Csíkszeredában látta meg a napvilágot. Sebészdoktor apja orvosi pályára szánta, de már gyermekkorában megmutatkozott kiváló készsége a rajzoláshoz, festéshez.
Marosvásárhelyen érettségizett, itt került kapcsolatba Erdély akkori szellemi vezetőivel, Kós Károllyal, Szolnay Sándorral és Nagy Imrével, akik felismerték tehetségét, segítették fejlődését. Tanára a marosvásárhelyi festőiskolában az akvarellista Bordy András volt.
Miután 1946-ban átjött Magyarországra, a budapesti Képzőművészeti Főiskolára jelentkezett. Az intézményben Szőnyi István és Bernáth Aurél volt a mestere, de Szász nehezen viselte a politikai légkört és az iskolai kötöttséget, ezért abbahagyta tanulmányait.
Dekorációs szakemberként helyezkedett el, de mivel nem volt hajlandó „Szabad Nép-félórákra” járni, 1950-ben fegyverrejtegetés koholt vádjával tíz év börtönre ítélték, a rácsok mögött egy évet töltött. 1951 és 1960 között mintegy 600 könyvet illusztrált, vonalrajzaival, rézkarcaival több díjat nyert külföldi könyvkiállításokon. Illusztrációiban felhasználta a rézkarctechnikát, vonalrajzai máig meghatározóak a hazai könyvillusztrálásban.
Számos közéleti ember portréját készítette el, festészetében a klasszikus mesterek technikájából merített, sajátosan egyedi, figuratív stílusban használta fel a szürrealizmus és a szimbolizmus elemeit. Néhány évig a filmgyárban is dolgozott, 1968-ban látványtervezője volt a Várkonyi Zoltán rendezte Egri csillagoknak.
1970-től Torontóban, majd 1974-től Los Angelesben élt, ekkor lett világhírű. A világ több nagyvárosában rendezett kiállításokon csodálhatták meg a látogatók egyedi motívumait, jellegzetes, allegorikus fejdíszt viselő nőalakokkal díszített porcelánjait, ékszereit, kristályait. Népszerű lett, rengeteg pénzt keresett, a saját maga által kikevert színű Rolls-Royce-szal járta a világot. A gazdagság azonban nem hozott boldogságot számára, csak a munka.
Csaknem húsz év után végleg visszatért Magyarországra, mert mesteriskolát szándékozott alapítani a tehetséges itthoni fiataloknak. A Hollóházi Porcelángyár stúdiójának megalapításával tervét részben meg is valósította, itt születtek meg világviszonylatban is egyedülálló falképei. Ötven „porcelánfalat” készített, de különleges forma- és színvilágú vázákat, dísztárgyakat is. A hatalmas porcelán faliképek megalkotásakor a nyers, öt milliméter vastag porcelánra szórópisztollyal fújta rá a festéket, azután égette ki nagy gondossággal a lapokat. Így készült a Győri Nemzeti Színház előcsarnokának arany-fehér porcelánfala, a Miskolci Egyetem aulájának faliképe, a kaposvári kormányhivatal Somogy múltját és jelenét bemutató több mint 100 darabból álló porcelánkép-sorozata. Ezután Sopronba költözött, majd kaposvári kötődése miatt – anyai nagyszüleinek köszönhetően – a megyeszékhelyhez közeli Várdán telepedett le, az általa felújított kastélyban élt és alkotott. Otthonában éveken át szervezett képzőművészeti tábort fiataloknak. Szabadság (Kolozsvár)

Hetvenöt éve született Baász Imre (Kereplő és Tükörút)
(...) Baász Imre nagy művész volt, emellett pedig – és távolról sem törvényszerű, hogy ez így legyen – nagyformátumú ember, toronymagasan kiemelkedő személyiség. Elmosódott, szürke arcokkal teli világunkban hallatlanul ritkának számít az olyan markáns, az olyan összetéveszthetetlen, az olyan sugárzó megjelenés, fellépés és életstílus, mint amilyen az övé volt. Komplex, nyughatatlan lényéből fakadt, hogy nemcsak művészként élt és alkotott, hanem mint művészetszervező, mint elméleti szerző, mint kovász, közügyek ügynöke, mint démon, nonkonform fenegyerek és katalizátor, egyszóval mint olyan hajtómotor, amilyenből nincs még egy. SZŐCS GÉZA
Próbálom megérteni, ki volt Baász Imre. Számomra ez elsősorban műfaji probléma: ha rájövök, hogy milyen műfajban kell írnom, máris könnyebb megoldani ezt a – szinte lehetetlennek látszó – feladatot. (...) Teoretikus esszé volna jó, vagy művészettörténeti összefoglalás, mely kijelölné Baász helyét, jelentőségét a késő újkori közép-kelet-európai művészetben, de ezt ő maga mindenkinél pontosabban fogalmazta meg maga számára – feladatként: „...önálló értékeket kell teremtenünk, és ezt nem erdélyi magyarként, hanem romániai magyarként és európai románként és európai magyarként hirdetném, szeretném hirdetni”. Ezt a tömör ars poeticát monográfusa, Chikán Bálint idézi, aki – úgy tűnik – minden lényegeset megírt már a művészről, aztán maga is meghalt.
Nekem tehát az a lehetőség maradt, hogy reprodukciók és a kevés megmaradt írás alapján összegyúrjak egy olyan személyiségképet, amely lehetőség szerint hiteles és még inkább: érvényes. Ez annyit jelent, hogy halála után is segít életben tartani és továbbvinni az életművét meg a szellemiségét. Nem tudom, végül is ez milyen műfaj...
Hogy ennek a lehetetlen feladatnak elvégzésébe mégis belevágtam, köszönhetem Baász Szigeti Pálma fáradhatatlan unszolásának, és még inkább egy Apám, Baász című döbbenetes írásnak, amelynek szerzője Baász Orsolya. Ezt a vallomást nem akarom kommentálni, de aki olvasta (sokszorosítva volt!), egyet fog érteni velem, hogy erről a művészről csak úgy lehet írni, hogy megküzd vele.  Mégis megtaláltam volna a műfajt: küzdelem. Vagy inkább küszködés?
Baász Imre a jelek szerint – a reprodukciók, az írások, az elmondások alapján – óriási energiákat vetett be az erdélyi/romániai/magyar/román művészet, a saját művészete és élete megszervezésébe, azaz időnként helyesebb a kézbevételét mondani.
Megszervezte maga körül a művészeti életet (kísérletek fesztiválja, a Médium és a Médium2 című kiállítás, 1981, 1991), 1990-ben beindította az AnnART performanszfesztiválokat a Szent Anna-tónál, megpróbált performanszaival utat mutatni. Mindezek a törekvések reprezentálhatóak egy sereg művével: a Rácstörő című linómetszeten (1976) valóban látható egy rács, mely egy zsaníros ajtófélfára van erősítve, e mögött egy ülő királyfigura kehellyel vagy még inkább szócsővel, s ami a leglátványosabb: balra egy szeszélyesen szögletes kontúrú, absztrakt alakzat. Hogy miről is van szó, értelmezi egy fotó (Cím nélkül, évszám nélkül): két összekötött kéz egy kereplőt markol, a kötelék – ha jól látom – gyújtózsinór. Ezzel a két képpel az írást akár abba is lehetne hagyni, a metafora vagy még inkább parabola annyira tömény.
Ugyanakkor nem feledhetjük, hogy Baász jelképei meghatározott rendszert alkotnak, melyhez grafikai jelek és háromdimenziós tárgyak mint jelek egyaránt tartoznak. Egyszerűbbnek látszanak ebből a szempontból a 70-es évekbeli grafikák, főleg, ha alig többek, mint zaklatott firkák vagy faktúrák, melyek között időnként számok bukkannak fel, vagy grafikonszerű képződmények, sőt, a grafikai jelek helyébe lépő, árnyékot vető grafikai ál-jelek. A konceptualizmussal és a fotóhasználattal kacérkodó kísérleti grafikai biennálék virágkorát éljük (lásd még Magyarországról Kondor Béla, Maurer Dóra vagy Szabados Árpád ekkori munkásságát), és ebben a szellemben nyílik meg 1974-ben a szárhegyi alkotótelep, melynek létrehívásában Baász kezdettől fogva részt vesz!
De menjünk tovább: a grafikák igen gyakran tárgyak képét mutatják fel, melyek eredeti formájukban environmentek vagy performanszok részei. Folytassuk felsorolásukat: a kereplőn, a kötélen és szögesdróton túl, az összekötözött, használhatatlanná tett olló, a járom, a kerék, a kocsi, a szék (utóbbi három kombinációinak és variációinak jelentéseit a monográfus Chikán Bálint elemzi szépen), a kulcs, a kard, a trombita, a (felhúzós) madár, a biztosítótű, a vaskampók. Nyilvánvaló itt a pop art, majd a punk Kelet-Európát meghódító hatása, de még fontosabb számunkra a Hajas Tiborral, Altorjai Sándorral és más hiperexpresszív, olykor öndestruktív művészekkel öntudatlanul létesített – s mindeddig regisztrálatlan – szellemi rokonság. „Egy motívumrendszerben építkezem, ezt bele lehet építeni hagyományosba, performanszba, videóba… A jelképeim? Agresszívek. Kötél, biztosítótű, szögesdrót” – állapítja meg tárgyilagosan Baász Imre. De mond még valamit, ami radikalizmusával akár a szemiotika arculcsapásaként is felfogható. Ha legalább Wittgenstein óta tudjuk, hogy a jelentés a kontextustól függ, Baász felforgatja a közhellyé váló összefüggést, mondván: „A jel pusztítója mindig a közeg, megszokott közegéből kell kivonni tehát, s egészen friss jelentéstartalommal feltölteni.” Gúlát építeni ágakból a réten, s még mielőtt sátorrá válna, szekér tetején újra felépíteni – a műveletet ő Házi feladatnak nevezi –, s még mielőtt a jelentés rögződnék, a felaprított faágakat egy Tükörúton egy tükrös szekér hátoldalán tükröztetni.
 Persze az első és az utolsó állomás között a valóságban nyolc év telt el, jelenlétbeli összefüggéseket pedig én állapítottam meg önkényesen, hozzákapcsolva őket ahhoz a sorshoz, mely Munkácsy rőzsehordó asszonyától Ady „rőzsedalain”, Erdély Miklós rőzséből „összeszerelt” költeményein át vezet. A Tükörút a művész halálának évében készült –, egyelőre nem világos, hogy merre vezet.
BEKE LÁSZLÓ
Budapest, 2003. október
(1941. február 22., Arad – 1991. július 16., Sepsiszentgyörgy) grafikus, képzőművész, művészetszervező. 1972-ben végzett a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán, számos díjat nyert grafikáival, többek közt Kalevala-illusztrációiért. 1976 és 1982 között a sepsiszentgyörgyi képtárat vezeti, ő kezdeményezi a Zenélő Képek sorozatot, 1981-ben megszervezi a Médium1 országos, 1991-ben a Médium2 nemzetközi kísérleti kortárs művészeti kiállítást Sepsiszentgyörgyön. A Médium1 után kirúgják, 1983 és 1990 között hivatalosan munkanélküli. 1990-ben a Kolozsvári Állami Magyar Színház díszlettervezője, attól az évtől haláláig a bukaresti Képzőművészeti Főiskola tanára. 1990-ben ő szervezi meg az akkor még egynapos AnnART performansznapot, amely később nemzetközi élőművészeti fesztivállá fejlődik Ütő Gusztáv és társai gondozásában. 1991-ben, nem sokkal a második AnnART előtt, szerencsétlen baleset (sterilizálatlan fecskendőtől kapott vérmérgezés) következtében hunyt el. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Ficzay Dénes emlékére
Mennyei séta a Tanár úrral
Az örök Arad ódon épületei régi fényükben pompáznak a soha ki nem hunyó, szikrázó napsütésben. Szürke öltönyös, mackójárású férfi sétálgat hátratett kezekkel a százados utcákon.  A Tanár úr – mert ő az, ki más lenne – megáll egy-egy ház előtt, elmereng a díszes építmény vagy szerény hajlék egykori lakóinak történetén. Csupa meghitt ismerős. 
Már nem kell elsárgult fóliánsok halvány, holt betűiből életre keltenie őket homályos könyvtárszobák súlyos csöndjében, magányos éjszakák sápadt lámpafényében. Most mind vele vannak az állóvízzé sűrűsödött időben. Hallgatja a középkori koldusok tolvajnyelvét, társalog a francia forradalmi eszmékért rajongó kisvárosi polgárokkal és vidékről felköltözött, tollforgató nemesifjakkal, sorra látogatja több földi emberöltő legendás szerkesztőségeit, szemtől szemben látja a Maros-parti városban valaha megfordult magyar és külföldi hírességeket, akiket oly sokszor, oly lelkesen idézett meg. 
A Tanár úr aztán beballag égi másába ama földi Iskolának, amelynek maga is diákja volt, hogy majd a kolozsvári egyetemről hazatérve harminchét éven át naphosszat és gyakran esténként is ott üldögéljen törzshelyén a tanári patkóasztalánál meg a kopottas osztálytermek katedrái mögött, vagy rója a tintafoltos, összefarigcsált padok sorközeit. 
Szerettük őt, és büszkék voltunk, hogy nemcsak Arad, hanem az egész ország – vagyis a romániai magyarság – egyik leghíresebb középiskolai magyartanárának diákjai lehetünk. Még a leggyengébb, az irodalom iránt kevésbé érdeklődő tanulók sem rettegtek óráin, amelyek mindig felüdülést jelentettek a kemény tantárgyakkal és szigorú tanárokkal való napi birkózásban. Ő csillogó szellemével, természetes tekintélyével fegyelmezte a „bilincses iskola” szorításában vergődő, nyughatatlan kamaszhadat, s ha mindez mégsem volt elég néhanap, legfőbb büntetésként maró gúnnyal utasította rendre a renitenseket. 
Bölcs volt és jóságos. Nem szigorúan tanított, nem is a tantervek aprólékos, száraz menetrendje szerint. Meseórákat tartott letűnt korok és rég elköltözött emberek valós történeteiről. Visszavarázsolt bennünket, ébredező értelmű serdülőket világunk, nemzetünk és legszűkebb pátriánk múltjába. Az emlékezet szentélyébe, ahol a legszívesebben időzött. 
Mennyire szerette a várost, amelyben születnie, élnie és meghalnia adatott! Kora ifjúságától szenvedélyesen kutatta Arad múltjának minden fellelhető morzsáját, hogy az apró, színes darabokból kirakja majd e jeles alföldi helység történelmi, mindenekelőtt magyar irodalomtörténeti mozaikképét. Élete megálmodott főműve, az évtizedeken át hangyaszorgalommal összehordott adatok szintézise azonban nem készült el – nem is készülhetett el abban az ellenséges rendőrvilágban, amely a hitbuzgó marxizmus hiányát talán még elnézte volna a polgári humanizmust megtestesítő Tanár úrnak, Arad magyar örökségének ápolását, népszerűsítését viszont államellenes cselekményként üldözte.  
Földi „őrangyalai” – akik közül azóta bizonyára többen is egy emelettel lejjebb költöztek, valamely transzcendens alagsor ki tudja hányadik bugyrába – színleg sikeres munkát végeztek tehát. Mégis hiába dolgoztak, mert papírok ellen hadakozhattak ugyan, könyvek születését megakadályozhatták vagy késleltethették legalábbis, de a Tanár úr eleven szavainak okos és meleg tanítása több nemzedéknyi diák fejében, „ifjú szívekben” élt és él tovább. 
Bennünk, akik a múlt század derekán születtünk Aradon, alapvetően az a kép él kedves városunkról, amelyet a Tanár úr rajzolt meg róla. Ezt adjuk tovább szóban és írásban utódainknak, ezt próbáljuk megmutatni másoknak, ha a jól ismert utcákon és tereken kalauzoljuk vendégeinket vagy idegenben mesélünk szülőhelyünkről. Arad neve a Vértanúk Városaként égett bele a magyar köztudatba, de ezen túl még a művelt partiumiak, erdélyiek és anyaországiak sem igen tudják, hogy például Déryné, Bolyai János, Kossuth Lajos, Liszt Ferenc, Eötvös Lóránd, Munkácsy Mihály vagy akár csak irodalmunk legnagyobbjainál maradva Vörösmarty Mihály, Arany János, Ady Endre, Gárdonyi Géza élete és pályája sok izgalmas szállal kapcsolódik a régi Magyarország e jelentős vidéki központjához. 
Mindennek már a közel száz esztendeje született Tanár úr is csak késő alkonyi visszfényét láthatta. Majd még sötétebb lett, s ő azon kevesekhez tartozott, akik lámpással merészeltek járkálni, hogy másoknak is világítsanak az előírt feketeségben. És harmincnál is több éve immár, hogy az Ybl Miklós tervezte, robusztus víztorony szomszédságából egy igazabb világba költözött. 
Az örök Arad napfényes utcáit rója elgondolkodva a Tanár úr. S időnként – ahogyan odalenn tette – a túloldalról magához int, közös sétára invitál valakit a sok egykori kedves tanítvány közül, akik egyre számosabban követik.
 Hudy Árpád. Nyugati Jelen (Arad)