Megnyílt a Hám János-emlékkiállítás Szatmárnémetiben. A kiállítást Schönberger Jenő püspök nyitotta meg. „Ismerjük meg Szatmár nagy püspökét” – így fogalmazta meg a kiállítás fő célját Muhi Sándor grafikus, aki olyan felvételeket és korabeli dokumentumokat gyűjtött össze, amelyek közelebb hozzák a ma emberéhez Hám János személyiségét. Hám János /Gyöngyös, 1781 – Szatmárnémeti, 1857/ 1827-1857 között volt Szatmár püspöke. Alapításai révén az egyházmegye igazi megszervezője. Egy évig (1848-1849) esztergomi érseke, Magyarország hercegprímása volt. Erről a rangjáról lemondott és visszatért egyházmegyéjébe. Jelentősebb megvalósításai: befejezte a székesegyház építését; felépíttette a püspöki palotát. Megtelepítette Szatmáron a Páli Szent Vincéről elnevezett irgalmas nővéreket és az irgalmas rendi férfi szerzeteseket. Püspöksége idején épült fel: az irgalmas nővérek anyaháza és temploma, valamint az irgalmas rendiek kórháza, gyógyszertára és kápolnája, a püspöki konviktus, a szerzetesház a ferencesek részére, aggmenházat létesített a szegények számára, felépíttette a katolikus temetőkápolnát, 1844-ben megépíttette a Kálvária-templomot, leányiskolát és tanítóképzőt létesített. /Megnyílt a Hám János-emlékkiállítás. = Szatmári Magyar Hírlap (Szatmárnémeti), nov. 19./

December 6-án bemutatták a Hírlap Könyvek legújabb, sokak által legszebbnek tartott darabját /A hattyúleány – Erdélyi szász népmesék, Hírlap Könyvek, Szatmárnémeti/ Szatmárnémetiben, a Kölcsey Ferenc Főgimnáziumban. A bemutatón az érdeklődő gyerekek mellett az iskola aligazgatója, Izsák György és Muhi Sándor tanár is részt vett. A köszöntő után Veres Istvánnak, a Szatmári Magyar Hírlap főszerkesztőjének szavai hangzottak el. Elmondta, hogy kik is valójában a szászok. A könyvben szereplő meséket Veres István fordította le németből, Josef Haltrich „Deutsche Volksmärchen aus dem Sachsenlande in Siebenbürgen” című gyűjteményéből. A kiadvány szerkesztése és grafikai megjelenítése Muhi Sándor képzőművész, grafikus munkáját dicséri, és a szatmárnémeti Europrint nyomdában látott napvilágot. /Nagy Krisztina: A hattyúleány bemutatkozása a Kölcsey Ferenc Főgimnáziumban. = Szatmári Magyar Hírlap (Szatmárnémeti), dec. 7./

A kommunista ideológiai terror béklyóiból felszabadult római katolikus egyház szellemi építő szerepe mind fokozottabb mértékben jut kifejezésre. A szatmári egyházmegyében számos jel utal erre, elég Hám János és Scheffler János püspökök, valamint Pakocs Károly életművét ismertető, bemutató könyvekre, továbbá a székesegyházat, a Szatmárnémeti és a Nagykároly I. esperesség római katolikus templomai történetét és művészeti értékeit bemutató albumokra és más kiadványokra. A szakrális szellemi építkezés újabb tanújele a Meszlényi Gyula Egyházművészeti Gyűjtemény megnyitása, amely liturgikus tárgyakat, miseruhákat, textíliákat mutat be. A püspökség – dr. Bura László szerkesztésében – külön kiadványban idézte fel Meszlényi Gyula püspök áldásos tevékenységét. /Meszlényi Gyula szatmári püspök 1887 – 1905. Szatmárnémeti, 2008/ A püspök 1887–1905 között állt az egyházmegye élén. Fejlesztette az iskolahálózatot, megépítette az egyházmegye könyvtárát, a Bibliotheca Laurentianát, kezdeményezte az egyházmegye képzőművészeti múzeumának létesítését. Pártolta a szépirodalom, a vallásos és lelki irodalom, a szellemi tudományok művelését, e célból egyesületet, könyvkiadót létesített. A kötetben Muhi Sándor képzőművész Egyházművészet Meszlényi Gyula püspöksége idején címmel emlékezett. Muhi Sándor az egyházmegyei templomok művészeti értékeiről állított össze adatbázist. /Máriás József: Egyházművészeti gyűjtemény Szatmárnémetiben. = Vasárnap (Kolozsvár), szept. 28./

Szatmárnémetiben bemutatták Muhi Sándor legújabb, Építészet Szatmáron /Scriptor Alapítvány, Szatmárnémeti/ című kötetét. Veres István, a Scriptor Alapítvány igazgatója elmondta: a kötet a Szilágyi Ferenc által három éve megálmodott szellemi műhely legújabb – sorban a tizedik – terméke. A hiánypótló, tudományos igényességgel megírt munkát Csirák Csaba méltatta. Muhi Sándor a bemutató végén köszönetet mondott az őt segítő csapatnak, valamint Szilágyi Ferencnek a magyar kultúra önzetlen támogatásáért. /Babos Krisztina: Muhi Sándor könyvének bemutatója. = Szatmári Magyar Hírlap (Szatmárnémeti), nov. 5./

A 2008-ban megjelent szatmári könyvek és tudományos-kulturális kiadványok (összesen 280) közelmúltban megtartott seregszemléjén a Szamos kulturális hetilapot a legjobbnak járó díjjal tüntették ki. A szatmári magyarság alig egy éve indult művelődési folyóirata a Szatmári Magyar Hírlap mellékleteként jelent meg. Jól döntött a Scriptor Alapítvány kuratóriuma (elnöke Szilágyi Ferenc vállalkozó), amikor elhatározta, hogy alig egy esztendővel a Hírlap Könyvek sorozat beindítása után (főszerkesztője Veres István) egy külön művelődési lapot is megjelentet. Ilyés Ildikó, a Szamos főszerkesztője a lap alapítói közé tartozik. A rendszerváltás utáni próbálkozást, a Szamoshát című lapot /1990-1994/ már régen elfelejtették. A Szamosba olyan tekintélyes értelmiségiek írnak rendszeresen, mint Bura László nyelvész, közíró, egyház- és helytörténész, Muhi Sándor grafikus, művésztörténész, Mandula Tibor történész, Csirák Csaba kultúrtörténész, Fazekas Lóránt biológus-madárkutató és újabban Kiss Sándor matematikus és Danku Pál helytörténész. /Sike Lajos: Szamos-lap a kultúráról. = Új Magyar Szó (Bukarest), febr. 11./

Január 30-án a Szatmárnémetiben a művelődési igazgatóság díjazta a megye íróit. A díjazottak között szerepelt a dr. Bura László által szerkesztett, többek között Muhi Sándor, Schmidt Dániel, Csiszár Klára, Schupler Tibor és dr. Bura László által írt Meszlényi Gyula szatmári püspök 1887–1905 című, 2008-ban kiadott könyv is. Az említett kötetet a vallásos könyvek kategóriában emelték ki. /(JJ): Díjazták a Meszlényi Gyula életéről szóló könyvet. = Vasárnap (Kolozsvár), febr. 15./

A szomszéd kultúra tükrében
Veres István műfordító, szerkesztő úgy véli, nem fordíthatunk hátat a mellettünk élőknek
Sokan elsősorban a Szatmári Magyar Hírlap napi jegyzetének szerzőjeként és a havonta megjelenő Szamos kulturális folyóirat szerkesztőjeként ismerik beszélgetőtársunkat, aki azonban jóval több ennél. Tanár, műfordító, az erdélyi szászok és a szatmári svábok irodalmának ismerője és ismertetője, az írott kultúra egyik jelentős szervezője. Interjúnkban minderről szó esik
Az Erdélyi Magyar Ki Kicsodában az áll, hogy ön újságíró, szerkesztő, műfordító meg a Scriptor Alapítvány ügyvivője. Hol maradt a tanár, nem azzal kellett volna kezdeni?
– Lehet, elnéztem valamit a kérdőíven, netán rosszul értelmeztem, ezért nincs ott, hogy először is német–magyar szakos tanár vagyok. A Babeş-Bolyain végeztem 1973-ban.
A székely fiú tudatosan választotta egyetemi tanulmányi ágként a német nyelvet?
– Mondhatom, igen, amiben sokat segített nekem a Székely Mikó Kollégium kiváló némettanára, néhai Rácz Lajos. Nemzedékek hálásak ma is neki, amiért képes volt arra, hogy a négy líceumi év alatt megtanítsa tanítványait egy bizonyos szinten németül. Talán ő ébresztett rá arra, hogy figyeljünk jobban oda közvetlen szomszédainkra, a szászokra. Uzontól, ahol születtem, nincs messze Prázsmár, a nagy szász település.
Emlékszem, már gyermekkoromban megfigyeltem, sőt, egy kicsit rá is csodálkoztam, mikor apámmal az ottani malomba vagy éppen vásárba mentünk, hogy milyen más emberek ezek a szászok, mennyire más a népviseletük, a házuk, a paraszti gazdaságuk és annyi minden, pedig egymás mellett élünk. Egy kicsit még bosszantott is, hogy Uzonban milyen keveset tudunk ezekről az igen szorgalmas emberekről, noha érdekünkben állna, hogy ne csak ismerjük őket, de megtanuljuk tőlük mindazt, amit jobban csinálnak, amiben sokkal hatékonyabbak, mint mi. Nagyon jó gazdaemberek voltak.
A Mikó után jött a négy év egyetem, bekapcsolódtam a Gaál Gábor Kör tevékenységébe is, amelynek akkoriban Markó Béla volt az elnöke. A német irodalom kapcsán az egyetemen volt egy kötelező választás az akkori világ tagoltságának megfelelően: úgynevezett „speckurzust” lehetett választani a nyugat- és kelet-német avagy az erdélyi szász, pontosabban romániai német irodalom közül. Utóbbit választottam, az említett okok miatt is.
Lényegében ezt követően ismertem meg a hazai szászok régi irodalmát, az újabbat már ismertem, és meglepett, mennyire rangos, mostani mércével is európai. Ugyanez mondható történelmükről is, amit példamutató alapossággal fel is dolgoztak.
Volt más egyéb is az egyetemen, ami a szász kultúra iránti érdeklődést ösztönözte? Főként, hogy ez már a másságtól és az idegenektől félő, sőt, azokat megvető soviniszta Ceauşescu-korszakban történt!
– Ilyen ösztönző volt – szász nemzetiségű tanáraim és kollégáim mellett – például az Echinox háromnyelvű diáklap, amelyben magam is közöltem fordításokat, mert úgy éreztem, a fordítás kiváló eszköz egy másik nyelv mélyebb megismeréséhez. A diplomadolgozatom témája az irodalmi fordítás elméleti vetülete volt.
Konkrétabban Eminescu híres, Luceafărul című poémájának Franyó Zoltán által készített magyar és német fordítását elemeztem, vetettem össze. Franyóval is elbeszélgettem telefonon a dologról, pozitívan értékelte hozzáállásomat. Aztán később tanárként vetettem bele magam jobban a fordításokba. Az első erdélyi szász könyvet a tanítás mellett ültettem át magyarra.
Aminek nyilvánvalóan az is kedvezett, hogy Halmiban, jóllehet nem a világ vége, nem sok lehetőség kínálkozott a szabadidő értelmesebb eltöltésére. Ott fordította le Erwin Wittstock Végítélet Ónyírban című regényét is, amelyet annak idején nem tudtam letenni. Ebből ismertem meg részletesebben az erdélyi szász falvak és társadalom példásan okos, racionálisan önellátó és önsegélyző belső szervezettségét.
– Sok ilyen visszajelzést kaptam első fordításom, Adolf Meschendörfer Leonóra, majd Otto Fritz Jickeli Nemzedékek című regénye kapcsán is, nem csupán Erdélyből. Érdekességként említem meg, hogy utóbbiról Magyarország egykori mezőgazdasági miniszterének, Hütter Csabának a véleményét is alkalmam volt megismerni – lényegében ugyanezeket mondta.
Közben egy bánsági sváb szerző, Franz Storch Zenélő óra című novelláskötetét is lefordítottam, s hozzáfogtam Josef Haltrich erdélyi szász mesegyűjteményének a lefordításához. Ebből egy kisebb kötetet állítottam össze évek múltán Hattyúleány címmel, szatmárnémeti iskolások által készített illusztrációkkal jelent meg. Még egy erdélyi szerzőtől, a ma Németországban élő Franz Hodjaktól fordítottam Végh Balázs Bélával együtt egy novelláskötetet, amelyet a budapesti Pont Kiadó adott ki.
A rendszerváltás azt is jelentette, hogy a romániai német kisebbség egy érdekes csoportja, a mellettünk élő szatmári svábok is kezdtek ismét magukra találni. Magam egyébként elég jól megismertem a kuruc szabadságharcot lezáró 1711-es szatmári béke után ide telepített svábok életét. Ezt elsősorban a szerkesztőségi munka tette lehetővé az által, hogy jártuk településeiket és írtunk róluk. S nemcsak azt, hogy milyen jó gazdák és az ide hozott új munkakultúrával mennyire megváltoztatták Nagykároly vidékét, de azt is, hogy milyen trauma érte őket a második világháború utáni deportálásokkal és a Ceauşescu-féle kiárusításukkal.
A Szatmári Friss Újság főszerkesztőjeként tudatosan vigyáztam rá, hogy történetüket megismerje a magyar lakosság. Elsősorban számbeli megfogyatkozásuk miatt az utóbbi évtizedekben nehezen állt helyre írásbeliségük. Ezt elősegítendő, a Friss Újságban időközönként egy-egy német nyelvű oldalt közöltünk, amit rendszerint én szerkesztettem.
Valamivel később ugyancsak én kezdeményeztem és szerkesztettem a Schwabenpost című lap első számait, amely az utóbb kitanult és felnevelődött szerkesztői gárda munkája nyomán ma is megjelenik, s a realitásokra építve, magyar nyelvű cikkeket is közöl. Ugyanis sok svábnak, főleg Nagykároly környékén, ma már magyar az anyanyelve.
Vizsgálódásai, gondolom, mindig új dolgokkal is szolgáltak...
– A rendszerváltás előtt két olyan német nyelvű könyv is a látókörömbe került, amelyek a környékünkön élő svábok és cipszerek körében gyűjtött népi elbeszéléseket, adomákat tartalmaznak. Egyik Claus Stephani Tal der stummen Geigen (Néma hegedűk völgye) című gyűjteménye, a másik egy Krieg im Scherbenland (Cserépfazékháború) című kötet volt, amelyről csak később derült ki számomra, hogy anyagát Helmut Berner gyűjtötte a szatmári svábok körében.
Az történt, hogy a gyűjtő a kötet leadása és megjelenése közti időszakban kivándorolt Németországba, így törölték a nevét a könyvről. A szerző a szatmári svábság igen jelentős és tekintélyes személyisége ma is, németországi szervezetük vezetője. Pár évvel ezelőtt bővebb válogatást tett közzé ezekből a szövegekből, amelyek rendszerint a hétköznapi élet különböző dolgairól, a falusi élet megnyilvánulásairól szólnak: munkáról, vallásról, ünnepekről, szokásokról, vásárokról, szőlőművelésről, pincei borozásokról, civakodásokról, megbékélésekről.
Feltett szándékom, hogy a közeljövőben ebből a második könyvből válogatok és fordítok magyarra, méghozzá azzal a reménnyel, hogy könyv is lesz belőle. De közben mást is fordítok Bernertől, a szatmári svábok történetének, sorsfordulóinak rövid bemutatását. Ennek részletei a Szamos című kulturális szemlében jutnak el a magyar olvasóhoz.
A Szamosnak ön a szerkesztője és anyagainak a begyűjtője is. Hiánypótló ez a tizenhat oldalas havi kiadvány, amely a Szatmári Magyar Hírlap önálló melléklete, a lap olvasói ingyen kapják. Voltak még Szatmárnémetiben kulturális lapok, mellékletek, de egy-két évi szárnypróbálgatás vagy inkább vergődés után megszűntek. A Szamos viszont a hetedik évfolyamánál tart!
– Csakugyan vannak előzményei a Szamosnak, ahogy általában a kulturális sajtónak Szatmárnémetiben. Egy időben még színházi lapja is volt a városnak, amivel jóval nagyobb kulturális központokat is megelőzött. Igaz, azóta sok víz lefolyt a Szamoson. De ami már a közelebbi múltat illeti, a rendszerváltás előtti időkben jelent meg az akkori Szatmári Hírlap mellékleteként a Forrás, ami, ugye, olyan volt, amilyent akkor a rendszer engedett. Nagyon kellett vigyázni például arra, hogy a román kultúra is kellő súllyal legyen benne.
Veres István (1950, Uzon)
Műfordító, szerkesztő, tanár. A középiskola (Székely Mikó Kollégium, Sepsiszentgyörgy) elvégzése után a Babeş-Bolyai Tudományegyetemen szerzett német–magyar szakos diplomát, majd a Szatmár megyei Halmiba kapott tanári kinevezést.
1977-től újságíró, először a Szatmári Hírlapnál, majd egy évig a bukaresti Előrénél; a rendszerváltás után a Szatmári Friss Újság, 2005-től 2008-ig pedig a Szatmári Magyar Hírlap főszerkesztője. Ezt követően a Szamos kulturális szemle szerkesztője. Több erdélyi német író (Meschendörfer, Storch, Wittstock, Hodjak) kötetét magyarra fordította. 2008-ban a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének nívódíjasa. Hosszabb ideje az RMDSZ Szatmár megyei tanácsosa.
Aztán mindjárt a fordulat után egy lelkes irodalomtanár, Gál Elemér beindította a Szamoshát című kulturális lapot, de kellő anyagi és szellemi támogatottság hiányában hamar leállt. Később is voltak elképzelések, próbálkozások, de ezek rendre hamvukba hulltak. Talán azért, mert nem eléggé kitartó emberek kezdeményeztek, s nem tudták kellően bizonyítani, hogy egy ilyen magyar nyelvű lapra szükség van. Így hát a közpénzekből való támogatása is csak ötletként merülhetett fel.
Közben a jóval kisebb és kevesebb magyar lakost számláló Zilah lekörözte Szatmárnémetit. A Fejér László szerkesztette Hepehupa továbbra is él és megjelenik! Igaz, mind nehezebb összekaparni a kiadásához szükséges pénzt. Mi kellett ahhoz, hogy a Szamos beinduljon és évek múlva is rendszeresen megjelenjen?
– A jól megfogalmazott szándék mellett elsősorban egy olyan kultúraszerető vállalkozó és önzetlen mecénás, mint Szilágyi Ferenc, aki talán több üzletember társánál jobban hitte és hiszi, hogy az az összeg, amit az anyanyelvi kultúrára költ, nem ablakon kidobott pénz, nagyon is megtérül közösségünk számára. Szilágyi Ferenc 2005 nyarán új napilapot alapított Szatmári Magyar Hírlap címmel, amelynek kulturális melléklete is volt csaknem az első lapszámok megjelenésekor.
Valamivel később született a döntés, hogy legyen a melléklet neve Szamos, ez egyrészt a tájegységre, másrészt a nagy elődre, az egykori Szamos polgári lapra is utal, amely többek között Márai Sándor, Móricz Zsigmond és Markovits Rodion írásait is rendszeresen közölte. Ha rájuk gondolunk, több mint magas a mérce. Mivel egy Márai vagy Móricz nem tűnik fel bárhol és bármikor, egyelőre azt is nagy eredménynek tartjuk, hogy a több ezer példányban megjelenő lapot minden hónapban az olvasó asztalára tehetjük.
A mai Szamost a Scriptor Alapítvány adja ki, amelynek elnöke Szilágyi Ferenc, az állandó munkatársak jól ismert szatmári értelmiségiek, mint Bura László, Fazekas Lóránd, Muhi Sándor, Végh Balázs Béla, szerkesztőtársam, Debreczeni Éva. A Communitas Alapítvány két alkalommal támogatta csekély mértékben, de alapvetően Szilágyi Ferenc finanszírozza a megjelenését. Egyébként már kétszer is elnyertük a szatmári kulturális kiadványok éves kitüntetését. A Scriptor Alapítvány könyvkiadó is, amely eddig a Hírlap-könyvek sorozatban húsz kötetet adott ki. Ez sem utolsó dolog.
Az eltelt időben a Szamosnak sikerült-e nagy vonalakban megvalósítania az induláskor megfogalmazott célokat?
– Jó a megfogalmazás: nagy vonalakban – mert az ember soha nem lehet tökéletes. Az elsődleges cél az volt, hogy a magyar és ezen belül a szatmári kultúrát, hagyományokat – és ezt hangsúlyosan mondom – minél közelebb vigyük az olvasóhoz, mert nagyon sok a pótolnivaló.
Nem csak a nemzeti történelmünkkel és irodalmunkkal kapcsolatos cikkek és tanulmányok, a helytörténeti, néprajzi és népművészeti vagy akár művészettörténeti cikkek sokasága bizonyítja, hogy ezt többnyire sikerül, de az is, hogy a fiatal tehetségeknek is teret adunk. Innen is bátorítanám őket és kérném tanáraikat, hogy irányítsák hozzánk legjobban író diákjaikat!
Sike Lajos. Új Magyar Szó (Bukarest)

Bemutatták a Meszlényi-filmet
Tegnap, 16 órai kezdettel, a Szatmári Római Katolikus Püspökség konferenciatermében került sor „Meszlényi Gyula, az alkotó püspök“ című dokumentumfilm bemutatására. A Meszlényi Gyula életéről és munkásságáról szóló film egyórás változatát ünnepélyes keretek között mutatták be. A vetítés előtt Nm. Ft. Schönberger Jenő püspök köszöntötte a teremben szép számban egybegyűlteket, majd a film készítői, Józsa János rendező és Bence Csaba operatőr-vágó beszéltek röviden a film elkészítésének indítóokairól, a forgatásról és az elkészült filmről. Schönberger püspök elmondta, hogy bár Meszlényi nem volt sok ideig püspök, csupán nyolc évig, munkássága alatt mégis sokat tett a városért, az egyházért és lakosságért. Ezt követően a jelenlévők közösen tekintették meg a filmet, melynek végén a nézők is elmondhatták véleményüket. A filmet egy első kezdeményezésnek nevezte, megköszönte a közreműködők és alkotók munkáját, reménykedve abban, hogy a többi nagyérdemű elődje is egyszer sorra kerül. Józsa János, a film rendezője beszédében rámutatott arra, hogy Meszlényi Gyula a Szatmári Római Katolikus Egyházmegye azon püspöke, akinek a városépítésben, művészetekben, irodalomban, sajtóban, oktatásban, közművelődésben, szegények támogatásában egyaránt érdemei vannak. 1887. és 1905. között volt a Szatmári Római Katolikus Egyházmegye püspöke, ez idő alatt pedig nem kis fejlődést vitt végbe környezetében. „A szatmáriak ma is nap mint nap találkozhatnak épített örökségével, ha a Tűzoltótoronyra néznek, a Székesegyház márványoltárára tekintenek, az egyházmegye templomait látogatják, vagy a róla elnevezett egyházművészeti gyűjteménybe térnek be“ – fejtette ki Józsa. Ennek ellenére, a szatmáriak keveset tudnak a püspökről, aki egykor nyomdát hozott létre, újságot indított, elhozta a nyugati művészetet vidékünkre. Az alkotók fontosnak tartották, hogy a 2008-ban megjelent könyv mellett egy filmmel is tisztelegjenek emléke előtt. 2010-ben a Szatmári Római Katolikus Püspökség Média Irodája pályázott és nyert a Szülőföld Alapnál, mely részben fedezte az elkészítés költségeit, az előkészületek után pedig szeptembertől elkezdődött a forgatás. A film lépésről lépésre bontja ki Meszlényi Gyula személyének alapvonásait, miközben megismerjük tevékenységének sokszínűségét. Olyan kutatók, szakértők szólalnak meg a felvételeken, akik hitelesen és pontosan számolnak be a területekről, melyekben a püspök alkotó munkája megnyilvánult: dr. Bura László, Muhi Sándor, dr. Schupler Tibor, Terdik Szilveszter, Puskás Éva, Schmidt Dániel mutatják be Meszlényi Gyula tevékenységét, de Nm. Ft. Schönberger Jenő is méltatja nagy püspök elődjét.
Szatmári Magyar Hírlap (Szatmárnémeti)

Dr. Bura László nyelvész, irodalomtörténész 80 éves
Dr. Bura László ma ünnepli 80. születésnapját, ennek apropóján pedagógusi, nyelvészi, irodalomtörténészi, iskolaszervezői munkásságáról kérdeztük. Ez alkalommal kívánunk boldog születésnapot, valamint erőt és egészséget további munkájához.
— Ha visszapörgeti élete filmkockáit, bizonyára megszámlálhatatlan sok esemény sorakozik fel. Melyek azok, amelyekre örömmel, és melyek azok, amelyekre nem szívesen emlékszik vissza?
— Nem rövid idő az, amelynek eseményeit most mérlegre kell tennem, így természetesen emlékeim között egyaránt sorakoznak örömmel és nem szívesen felidézettek. Mindenkor örömmel emlékezhetem az iskolai intézmények működésének megszervezésében végzett munkámra, vagyis a magyar tannyelvű középiskolai oktatás 1990 utáni alakításában kifejtett tevékenységemre. Újjászerveztem és négy évig igazgattam a Kölcsey Ferenc Elméleti Líceumot. Azzal, hogy 1991–ben a líceum épületébe befogadtam a megalakulására készülő (akkori nevükön) római katolikus és református szemináriumi líceumot, lehetővé tettem elindulásukat. Elvállaltam a (későbbi nevén) Hám János Líceum igazgatását is, ennek 1995–ben saját épületet szereztem, szerkezetét pedig a hároméves egészségügyi asszisztensképzővel kiegészítve iskolaközponttá alakítottam. 1997 decemberében véglegesen nyugdíjba mentem. Két év múlva azonban újabb szervezési feladatot kaptam, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Pszichológia és Neveléstudományok Kara létrehozta a Tanítóképző Főiskolát. Besoroltak a Szatmárnémetibe kihelyezett Tanítóképző-Angol Nyelv Főiskolai tagozat előadói közé, az egyetem szenátusa pedig kinevezett a tagozat (helyi) tanulmányi igazgatójává.
Mindhárom intézmény eredményesen működött, ezt, vagyis az eredményes szervező, oktató és nevelő tevékenységet a jó munkaközösségek hatékony közreműködése segítette. A munkatársak barátságos magatartásának, őszinte segíteni akarásának emlékét megőriztem, gyakran felidézem. Nem szívesen emlékezem az idő eltékozlására. Persze az egykori egyetemi évek folyamán nem mi, hallgatók kótyavetyéltük el a drága időt, hanem a társadalmi rendszer kényszerített rá. Mint minden szakon, a nyelv- és irodalomtudományi karon is (az első két tanévben) heti négy óra marxizmus (a Szovjetunió Kommunista „bolsevik” Pártjának története), négy óra pedagógia (Makarenko-elmélete a munkára való nevelésről), négy–négy román, illetőleg orosz óra (anyaga: Sztálin a nyelvről), az irodalomórákon: a lenini két kultúra és kivetítése (esetünkben a magyar irodalomra). Azt hiszem, hogy a hatvanas, majd a hetvenes évek egyetemi hallgatóinak tananyaga már „javult”, a ma élők számára egyszerűen elképzelhetetlen és hihetetlen világban éltünk. És elfecséreltük a soha vissza nem térő drága időt.
Egy életpálya gyümölcsei
— Pályafutása több szálon futott: pedagógus, nyelvész, irodalomtörténész, néprajzkutató, helytörténet és egyháztörténet kutató és író, létrehozott több iskolát. Melyik eredményére a legbüszkébb, mi az amit szeretett volna, de nem sikerült megvalósítani?
— A Bolyai tudományegyetem filológiai karán végzettek többségét pedagógus pályára helyezték, magyar-, román-, orosztanárok lettek. Az én évfolyamomból többeknek sikerült kiadókhoz, illetőleg a médiában elhelyezkedniük. Engem a IV. tanévem megkezdésekor kineveztek a nyelvészeti tanszékre, gyakornoki beosztásban, államvizsga után ugyanott maradtam, előléptem főgyakornokká. A tanszék tudományos munkájába, a nyelvjáráskutatásba már hallgatóként bekapcsolódtam, így konkrét elméleti feladatokat is kaptam. A nyelvészeti tanszék a Román Tudományos Akadémia (akkor még szereplő) kutatási tervébe, a Moldvai Csángó Nyelvatlasz anyaga összegyűjtésének és szerkesztésének tervén dolgozott. (Csak 1991–ben jelenhetett meg.) A csángó kutatásban részt vevő román és magyar kutatókkal (nyelvészek, néprajzosok, zenekutatók stb.) én is a helyszínen ismerkedtem ezzel az archaikus nyelvjárással, a nyelvjárást beszélőkkel. Az egyetemen gyűjtő és kutató munkát végző, illetőleg majd előadó nyelvészt akartak belőlem faragni. A pályafutásom irányát azonban megváltoztatta a hatalom. Tizenöt hónapig politikai fogolyként az állam vendége voltam. Az egyetemre nyilván nem térhettem vissza, elhelyeztek a közoktatásban. Így lettem tanár 1956 őszétől Mezőpetriben, négy év után Szatmárnémetiben, általános, majd középiskolában. Az oktatási rendszer az akkor még nem kötelező hét osztályos általános iskolától a 90–es évek második feléig (ameddig tanítottam) ugyancsak változatos volt. Tartalmában is és módszereiben is többször, esetenként lényegesen is változott. Rideg formalizmus uralta. Magyartanárként (vidéken) kiegészítésül tanítottam románt, aztán rajzot, mezőgazdasági ismereteket (!). Szatmárnémetiben két évig román katedrán dolgoztam, egy tanévben a (román) pedagógiai líceumban (9-10. osztályban) latint tanítottam. Az 1971–ben alakult Magyar Líceumban is egy ideig a fél katedrám latin óra volt. Az egyetem nyelvészeti tanszéke tovább ösztönözte és támogatta a nyelvészeti kutató munkámat. Ennek nyomán írtam meg több tanulmányt, amelyekkel külföldi pályázatokon is részt vettem, sőt pályadíjakat nyertem. Úgy emlékszem, 1958–ban (a rajoni román főtanfelügyelő támogatásával) a magyar tagozatok diákjainak bevonásával megszerveztem a Nagykároly környéki falvak közmondásanyagának összegyűjtését, s természetesen feldolgozását. Szatmárnémetiben a tanügyi véglegesítő és a fokozati vizsga kényszerített a szakmódszertannal való fokozottabb foglalkozásra, később ebből (esetenként nevelési tárgyú kérdésekről is) a Tanügyi Újság, alkalmilag a Szatmári Hírlap számára írt cikkek is születtek. A nyelvtudományhoz való vonzódásom (és egyetemi professzoraim ösztönzése) kapcsán felvételiztem a BBTE Filológia Karán a doktori fokozat megszerzésére. A nyelvészeti tanszéken, szakszókincs kutatásából írt disszertációm megvédésével 1972–ben szereztem meg a tudományos címet. Természetesen nyelvész pályafutásom is a korszak lehetőségeinek korlátozó feltételei között alakulhatott. Több tanulmányt írhattam és jelentethettem meg a romániai akadémiai folyóiratban, a Nyelv- és Irodalomtudományi Közleményekben. Az alkalmazott nyelvészet, a nyelvművelés ígérkezett gyümölcsöztethető ágazatnak. Elég hosszú időszakban sikerült is rendszeres nyelvművelő rovatot írnom a temesvári Szabad Szóban, majd a Szatmári Hírlapban és a bukaresti Ifjúmunkásban. Egy másik alkalmilag művelhető szakterület volt a szakszókincs kutatás, konkrétan népi kismesterségek szókincsének összegyűjtése, elemzése. Ez persze párosult a terület néprajzi vonatkozásaival is, konkrétan így születtek és gyűjteményes kötetekben így jelentek meg egy-egy kismesterség néprajzi leírásai is. A népdalgyűjtést 1971–ben a Népi Alkotások Háza kezdeményezésére végeztük, az akkor megjelent kötet (Zöld erdőben fenyő zöldje) anyagát a megye 12 falujában gyűjtött anyagból válogattuk, a dallamokat Brejan–Albert György zenetanár jegyezte le, a szövegeket én gondoztam. E gyűjtés folyamán megállapítottam, hogy Szatmár megyében még él a népballada műfaja. Akkor határoztam el, hogy a gyorsan pusztuló műfaj feltérképezése, létező darabjainak megmentése sürgős feladat, ezért hozzákezdtünk ennek felkutatásához, rögzítéséhez (magnetofonnal), s lejegyzéséhez. Az 1978–ban megjelent kötet (Szatmári népballadák) anyagát 43 helységben gyűjtöttük. A szaktudomány értékeli, sikerültnek tartja a munkát. A néprajzkutató minősítésem még egy két (társszerzőkkel készített) szellemi néprajzi munkára, valamint néhány tanulmányra, kisebb cikkekre alapozódik. Lényegében a szükséglet, a helyzet megkívánta időszakosan végzett tevékenységet fed. Ugyanez vonatkozik az irodalomtörténész minősítésre is. A magyarul és/vagy románul írt irodalmi, irodalomtörténeti vonatkozású írásom — cikkem, esetenként tanulmányom megírását többnyire valamilyen konkrét alkalom, hivatalos megemlékezés igényelte. Előfordult persze olyan eset is, amikor egyik-másik térségünkbeli, avagy a térséggel kapcsolatba került író-költő életének vagy valamelyik alkotásának kapcsán Szatmárhoz kapcsolódó vonatkozásáról is írtam (a Korunkban, az Erdélyi Múzeumban, gyűjteményes kötetekben). Lehet, hogy ide lehetne vagy kellene kapcsolnom a lexikonok helyi munkatársaként végzett szerkesztői tevékenységemet. A hat kötetben megjelent Romániai Magyar Irodalmi Lexikonnak szatmári (Szatmár megyei) anyagából mintegy ötven szócikket (esetenként tanulmányt) én írtam. Hasonló munkatársa voltam a Budapesten megjelenő Magyar Katolikus Lexikonnak, a 2001–2011 között megjelenő VI-XV. kötetébe 59 szócikket írtam. Valószínűleg ide kellene sorolnom a Csanálosról és Erdődről írt falumonográfiámat is. Úgy ítélem, mindkettővel elégedett lehetek. A kérdésben helytörténetként megnevezett terület gyakorlatilag sokirányú kutató és publikációs tevékenységre vonatkozhat. Elsősorban művelődéstörténetként közelíteném meg, ugyanis több könyvem és jónéhány tanulmányom sorolhatnám be ennek egyik ágazatába, az iskolatörténetbe. 1972–től foglalkoztam — Jakó Zsigmond professzor útmutatásával — művelődéstörténetünknek sürgető feladatával, középiskoláink történetének és társadalmi szerepének az addig ismert kerettörténetüket meghaladó bemutatásával. A Szatmárnémeti református kollégium és diákjai (1610–1852) című munkát 1983–ban adtam át a Kriterion Könyvkiadónak. A munka hamarosan abban a megtiszteltetésben részesült, hogy művelődéstörténetünk harminc tiltott kiadványa közé sorolták. Még 1989 előtt rátaláltam a Pázmány Péter alapította jezsuita gimnázium, valamint az ún. püspöki líceum gazdag levéltári anyagára is. Ennek feldolgozására, kiadására nyilvánvalóan nem is gondolhattam. Oktatási intézményeink történetének kutatása 1990 után új intézménnyel bővült, a Szatmárnémeti Római Katolikus Polgári Iskolai Tanítónőképző Intézettel. Mind a püspöki líceum (a középiskolát követő kétéves oktatási intézmény), mind a polgári iskolai tanítónőképző (ma tanítóképző főiskolának kellene nevezni) bölcsészeti és természettudományok tagozata (később kézimunka–mesternői, és testnevelési szakkal is bővült) Szatmárnémeti oktatástörténeti képét addig nem ismert távlatokban mutatta be. A helytörténet — oktatástörténet — intézménytörténet kereteibe sorolható maradandó eredmények közé sorolhatom a Szatmári diákok 1610–1852 című (Szeged, 1994) kötetet, amely tartalmazza a korabeli középiskoláinkban tanult diákok névsorát, adatait, a Könyvek és könyvtárak Szatmáron és Németiben a XVII. századtól a XIX. század közepéig című (Csíkszereda, 2004) kötetet. Igazán helytörténetnek a Szatmárnémeti kialakulása és fejlődése épületei és műemlékei tükrében (Identitas, Szatmárnémeti, 2002) című munkát említem, amely azonban (rajtam kívül) népes munkatársi csoport — Bara Csaba, Bara István, Erdei Líviusz, Kiss Imola, Muhi Sándor, Tóth Géza — közreműködésével készült, minőségileg nagyon szép munka (Póti István kiadásában). A hiánypótláson kívül a könyv a művelődés munkatársai szükséges és lehetséges együttműködésének tanúsítója. Az egyháztörténetet kutató és író minősítést nyilvánvalóan 1992 után kaphattam, miután megjelent az Romániai Magyar Szó kis zsebkönyve, az Erdélyi Egyházaink Évszázadai. A zsebkönyv Szatmár Római Katolikus Püspökség című fejezetét én írtam. Egyszerű történet: Ft. Reizer Pál szatmári püspök megkért: két héten belül le kell adnia a pontosan húsz oldal terjedelműre megszabott kéziratot a püspöksége történetéről. Papjai közül akik megírhatnák visszautasítják, nem talál olyant, aki megírhatná. Kérése: mentsem meg. El kellett vállalnom. Következett a rohammunka: szempontok meghatározása, vázlat, források keresése, megszövegezés. S amint az történni szokott, folytatása következett. Ugyanő megkért: írjak egy rövid életrajzot Scheffler Jánosról, az 1952-ben börtönben meghalt szatmári püspökről, ugyanis el akarja indítani a boldoggá avatási eljárását, de ehhez szükséges emlékének, életrajzának felidézése. A mű megírásának feltételei most jobbak voltak: a kiadóval megegyeztek, 60 nap múlva átadja a nyomdakész kéziratot. Nem részletezem, hogy milyen írói munkakörülmény — iskolai és igazgatói munka mellett — forrásmunkák nélkül dolgozni. A munka — törvényszerűen apró–cseprő hibákkal, no meg téves adattal is — elkészült. És később újabb kéréseket, feladatokat hozott magával. Scheffler János egész életpályáját, személyiségét megismerve aztán úgy láttam, hogy érdemes őt a 21. századi – akármilyen felekezetű – ember elé idézni, hiszen világszemlélete, életmódja, munkastílusa bármelyik számára hasznosítható tanulságokat sugall. Ezért adtam a könyvnek a fő címül: Köztünk élet… A tavaly, hivatalos boldoggá avatására elkészült a Boldog Scheffler János.
— Sok nyelvészeti munkája van, amelyek közül néhányban már–már feledésbe merülő helyneveket tett maradandóvá, de az irodalomtörténeti és egyháztörténeti munkáiban is sok olyan téma van feldolgozva, ami könnyen a múlté lehetett volna. Az egyre jobban globalizálódó világban, amikor az anyanyelv kezd háttérbe szorulni, nem félő, hogy ezek a tudományos munkák a könyvtárak polcain rekednek?
— A különféle tudományos vagy művelődési szakterületekre vonatkozó munkáimban kétféle értéket kereshetek: adatokat, ismeretanyagot, esetenként valamilyen elméleti vagy módszertani kérdés fejtegetését. A 21. század világában minden nyomtatott munka kétféle módon élhet: könyvtárak polcain és/vagy digitalizáltan a világhálón. Több könyvemről tudom, hogy megtalálható a világhálón, a Kárpát-medence helynévanyagának digitalizált formában elhelyezése a világhálón folyamatban van (az én kétkötetes munkámé is). Vannak és lesznek, akik megkeresik és szívesen forgatják kezükben a papírra nyomtatott könyveket, de mind többen vannak, akik a számítógép adta lehetőséget, a világhálón való elérhetőséget választják.
Befejezésre váró feladatok
— Melyek azok a dolgok, kérdések, amelyek önt nyolcvan évesen is foglalkoztatják, mi az, amin most dolgozik, és milyen tervei vannak?
— Merészségnek tartanám, ha nyolcvan évesen, főként a tarsolyomban levő betegségekkel terveket szőnék. Szeretném teljesíteni azt, amit feladatul kapok, erőm és lehetőségeim mértékében igyekszem befejezni néhány be nem fejezett, félig kész (nyelvészeti művelődéstörténeti) téma kidolgozását.
Azt hiszem, meg kellene oldanom a Státus Kiadó által kiadott két könyvem bemutatóját is. A decemberben megjelent tanulmánykötet (Pillanatképek jövőbelátáshoz) célja ugyanis térségünket érintő múltbeli és jelenkori problémákat tárgyaló, de külföldön megjelent tanulmány elérhetőségének előmozdítása volt. A múlt héten megjelent Sakkfigurák pedig egy koncepciós kirakatper megtervezését, forgatókönyvét, kivitelezését mutatja be. Tanulságai — a konkrét szereplőktől elvonatkoztatva is — egy korszak ártatlan áldozataira emlékeztethetnek.
Elek György
Kiegészítés: Bura László könyvei /1990-től/
Bura László: Hűségesen, fáradhatatlanul : Scheffler János szatmári megyés püspök életútja. (Szatmárnémeti, 1992);
Bura László: Krisztussal élve a világ felé fordulva. A Páli Szent Vincéről nevezett Szatmári irgalmas Nővérek 1842–1992. Satu Mare, 1992.
Bura László: A Szatmári Református kollégium és diákjai 1610 – 1852. Kolozsvár, 1994.
Bura László: Szatmári diákok 1610–1852. Szeged, 1994.
Bura László: Hám János öröksége. Szatmárnémeti. 1999.
Bura László: Iskolavárosunk Szatmárnémeti. Csíkszereda, 1999.
Bura László: Éltetőnk, mindennapi anyanyelvünk : nyelvművelő írások. Csíkszereda, 2002.
Bura László: A második évszázad. A szatmári róm. kat. egyházmegye kislexikona. 1904–2004. Státus Kiadó, Csíkszereda, 2003.
Bura László: Szatmári helynevek I. (Budapest, 2003);
Bura László: Könyvek és könyvtárak Szatmáron és Németiben a XVII. századtól a XIX. század közepéig. Státus Könyvkiadó, Csíkszereda, 2004.
Bura László: Tövisháti helynevek. (Budapest, 2004).
Bura László: A szatmári Szent János-plébánia temploma 1906–2006. Verbum, Kolozsvár, 2006.
Hám János szatmári püspök 1827–1857. Szerk. Bura László, Ilyés Csaba. Kiadja a Szatmári Római Katolikus Püspökség. Szatmárnémeti, 2007.
Bura László: Vizsgáljuk meg ezek okát! Szatmári művelődés- és egyháztörténeti tanulmányok. Státus Kiadó, Csíkszereda, 2007.
Meszlényi Gyula szatmári püspök 1887–1905. Szerk. Bura László. Kiadja a Szatmári Római Katolikus Püspökség. Szatmárnémeti, 2008.
Bura László: Erdőd nyolc évszázada. Idea Stúdió, Szatmárnéme

Az Apáczai-díj tíz éve
Éppen évtizede annak, hogy a Romániai Magyar Pedagógusszövetség (RMPSZ) egyik országos elnökségi ülésén elfogadták a Tudományos Tanács felállítására vonatkozó előterjesztést, s pályázatot írtak ki az Apáczai-díj elnyerésére. E lépés megtételének szükségességét és hasznosságát ma már senki meg nem kérdőjelezheti, az azóta eltelt tíz év mindenkit meggyőzhetett arról, hogy a pedagógusok közül nagyon sokan figyelmet érdemlő tudományos munkát is folytatnak szabad idejükben, iskolai kötelezettségeiken túl.
A kérdés akkor úgy merült fel, hogy a tudományos kutatást végző tanítók, tanárok hajlandóak lesznek-e megméretkezni, érdemesnek tartják-e egy-két éves munkájuk gyümölcsét mással is megízleltetni, elbírálás végett mérlegre tenni verejtékes tevékenységük termékét. Valamikor 2002-ben egy elnökségi ülésen magam vetettem fel az ötletet Szovátán, akkor úgy éreztem, nem sok sikerrel. Később, egy újabb ülés alkalmával, az előzőleg tapasztalt tartózkodás dacára, ott helyben, szállodai szobámban összeállítottam a bennem már régóta érlelődő, tíz pontból álló alapszabály-tervezetnek csak jóindulattal nevezhető vázlatát, és segítségül hívtam az éppen jelen lévő dr. Péntek János egyetemi tanárt, egykori egyetemi társamat, aki nálam jóval jártasabb az ilyen köziratok elkészítésében. Elmondtam neki elképzelésemet. Felette hasznosnak és szükségesnek vélte indítványomat, s némi korrigálás után át is nyújtottam a szöveget az RMPSZ vezetőinek. Nem is gondoltam, hogy kisebb átrendezés után ez lesz a Tudományos Tanács alapító okmánya. És ennek alapján készültek el az Apáczai-díj pályázatának részletei. Ezzel ugyancsak engem bíztak meg, s Burus-Siklodi Botond akkori főtitkár, a mai szövetségi elnök javításaival kiegészítve az országos elnökség el is fogadta javaslatunkat. Ebben szögeztük le, hogy már 2004 őszén kiosztjuk az első Apáczai-díjakat. Létrejött a Tudományos Tanács, amelybe minden megyei RMPSZ-szervezet egy-egy olyan pedagógust jelölt, aki szakterületén kiemelkedő tudással rendelkezik, s e testület feladata kiválasztani a beérkezett pályamunkák közül a díjazásra érdemesülőket. A pályázat meghirdetésével azt a célt követtük, hogy jutalmazzuk azokat a közoktatásban dolgozó vagy onnan nyugdíjba vonult pedagógusokat, akik iskolai teendőik mellett vagy nyugdíjba lépésük után sikeres tudományos kutatást végeztek, végeznek, annak eredményeit könyv formájában, folyóiratban, tanulmánykötetben közkinccsé is tették. Ez a kezdeményezés arra is lehetőséget nyújt, hogy felmérjük az erdélyi magyar pedagógusok magas szintű szakmai munkásságát, nyilvántartásba vegyük és népszerűsítsük kollégáink ilyen téren elért megvalósításait, s másokat is erre ösztönözzünk. A díjat kétévente ítéli oda a Tudományos Tanács, pályázni tehát az előző díjátadás utáni két esztendőben megjelent munkákkal lehet, akár többel is. Ebben az évben az októberi elnökségi ülésen adják át az esedékes díjakat, várjuk a pályamunkákat tehát az Rmpsz.ro honlapon megtalálható felhívásban közölteknek megfelelően szeptember 16-ig. Az érdekeltek bővebb felvilágosításért, a pályamunka közvetítéséért megkereshetik a szervezet megyei elnökét. A felhívásban három szakmai területet jelöltünk meg (természettudomány, humán tudományok, pszichopedagógia), de szívesen fogadunk más, kutatói munkát igénylő alkotást is, iskola- és településmonográfiákat, önvallomásokat, pedagógusi pályafelmérőket, helynév- és személynévgyűjteményeket abból kiindulva, hogy sokfelé nem csupán iskoláinkat számolták fel, hanem eltűnőben neveink, s talán ez az utolsó lehetőség, hogy megmentsük a még menthetőt. Számos esetben, sajnos, ez már szinte lehetetlen. És továbbra is fogadjuk a munkafüzeteket, kisegítő didaktikai anyagokat, ezeket viszont nem díjazzuk, de elismerésben részesítjük. Az előző kiírásokon, az eddigi öt alkalommal összesen 18 Apáczai-díjat nyújtottunk át 19 szerzőnek (volt egy szerzőpáros is). Közülük ketten – a brassói Bencze Mihály és a kolozsvári Gaal György Elemér – elnyerték a díj ezüst- és aranyfokozatát is, mellettük négyen még ezüstfokozatosak: Fazakas István, Muhi Sándor, Olosz Ferenc, József Álmos.
Az eltelt tíz esztendő alatt 124 beérkezett pályamunkáról döntött a Tudományos Tanács, volt olyan év, hogy csak két mű érdemelte ki a legrangosabb elismerést, ezzel szemben legutóbb hat Apáczai-díjat ítéltek oda hét kutatónak (egy szerzőpáros). Örvendetes, hogy egyre több fiatalabb korosztályokhoz tartozó pedagógus igyekszik a tudományos kutatás terén is kiemelkedni. Az eddig kiosztott 18 Apáczai-díj megoszlása megyénként így mutat: Hargita 6 díj (7 díjazott), Kovászna 4, Szatmár 4, Kolozs 2, Maros 1, Brassó 1.
Felfigyelhettünk a beküldött munkák tematikájának rendkívüli változatosságára. Ösztönzésként hadd írjam ide a szerzők sokirányú kalandozását: bölcsészet, lélektan, szociológia, irodalomtörténet, esztétika, nyelvészet, történelem, matematika, fizika, hely- és iskolatörténet, falu- és várostörténet, egyháztörténet, néprajz, oktatástörténet, geoökológia, településföldrajz, ipartörténet, turisztika, állat- és növényvilág, tanári életutak, szakszótárak, népi gyógyászat, híres emberek, sport, környezetvédelem, munkafüzetek, segédkönyvek.
Nyugodtan kijelenthetjük, hogy jelenleg ez a legrangosabb díj, amit pedagógusok elnyerhetnek tudományos munkásságukért. Ezt alátámaszthatjuk olyan kutatók nevével is, akik nem csupán hazai, de akár nemzetközi szinten is ismertek, elismertek, s akik fontosnak tartották, hogy pályamunkával-munkákkal jelentkezzenek az RMPSZ pályázatán is: dr. Balázs Lajos, dr. Gaal György Elemér, dr. Muhi Sándor, dr. Vofkori László, József Álmos, dr. Szőcs Géza, dr. Borcsa János, Bencze Mihály, Fazakas István, Olosz Ferenc, Szabó K. Attila, Hochbauer Gyula, dr. Bura László. És ami ugyancsak megemlítendő: a díjazás a magyar iskolák legjelesebb tanulóinak jelenlétében, a Mákvirág-díj átnyújtásakor történik.
PÉTER SÁNDOR,
a Tudományos Tanács elnöke
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kommunizmust bemutató „múzeum" a szocreál szatmári megyeházán
A kommunizmust bemutató „múzeumot" alakítanak ki a szatmárnémeti közigazgatási palotában – jelentette be kedden Adrian Ştef. A Szatmár megyei tanácselnök szerint a tárlat a 26 szintes ingatlan tizenötödik emeletétől lefelé, a lépcsőházban kapna helyet.
„Úgy vélem, turisztikai szempontból is érdekes megvalósítás lesz majd a kiállítás, mely terveink szerint a kommunista párt egyeduralomra jutásától a többpártrendszer visszatértéig követné az eseményeket, különös tekintettel a térség főbb történéseire" – fejtette ki Ştef.
Elmondta, részben a közintézmények birtokában levő tárgyakból, részben pedig magángyűjteményekben levő kommunista relikviákból állítanák össze a tárlatot. Hozzátette, vár minden szatmárit, aki rendelkezik olyan tárgyakkal, melyek helyet kaphatnának a kiállításban, és hajlandó lenne ezeket a megyei önkormányzatnak adományozni vagy kölcsönadni. Adrian Ştef szerint a készülő turisztikai látványosság részét képezné a közigazgatási palota két tornya közötti nagyméretű terasz is, innen ugyanis kitűnő kilátás nyílik az egész városra.
A kiállítás helyszínéül választott ingatlan, valamint az ezt övező épületek egyébként önmagukban is kommunista szimbólumoknak számítanak – a közel 90 méter magas közigazgatási palota (mely hosszú ideig az ország legmagasabb épülete volt), a szakszervezetek művelődési háza, a Szamos nagyáruház és a környező toronyblokkok egyaránt a 70-es években épültek Nicolae Porumbescu tervei alapján.
A szatmáriak által „új főtérnek" nevezett, szocreál, kommunista kultikus helynek tervezett ingatlankomplexum – mely a történelmi főtér és a Szamos között épült – azonban nem nyerte el a helyiek tetszését. Bár sokan megfordulnak a környéken, mivel a polgármesteri hivatal, a megyei önkormányzat és a prefektúra, tavaly óta pedig a színház is itt működik, az emberek kizárólag kötelező teendőik elvégzése céljából keresik fel a tapsteret.
Muhi Sándor helytörténész monográfiája szerint az új központ túlzsúfolt, ember- és környezetidegen betonhalmaz, amelynek szín- és formavilága egyaránt szürke, egyhangú és nyomasztó.
Mint arról beszámoltunk, a napokban Klaus Johannis államfő is felvetette a kommunizmus múzeuma létrehozásának ötletét, az elnök erről tavaly decemberben, az 1989-es forradalom évfordulóján beszélt. A Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Országos Tanács (CNSAS) archívumában tett hétfői látogatásán elmondta: a CNSAS archívumában őrzött dossziék nagymértékben hozzájárulhatnak egy ilyen múzeum anyagához.
Babos Krisztina |
Krónika (Kolozsvár)

Muhi Sándor: „Az élet szép!”
Kiállításmegnyitó a Barabás Miklós Galériában
Az élet szép, állítja Muhi Sándor grafikus abban a kisméretű katalógusban, amelynek rövid bevezetőjében ki is fejti, hogy miért gondolja így.
„Fontolgattam, hogy hetvenévesen, az utolsó szó jogán egy a koromhoz illően komoly, filozofikus tárlattal rukkolok elő, de ahogy munkához láttam, heteken, hónapokon át semmi más nem jutott eszembe, csak az, hogy az élet szép, attól függetlenül, hogy mit gondolunk róla”, olvashatjuk már az első bekezdésben, a következő kettőben pedig csupán nyomatékosítja a megállapítását.
KÖLLŐ KATALIN
Nyugati Jelen (Arad)

Nagy mesterének állít emléket a Barabás Miklós Céh jubileumi tárlata
Fennállásának tízedik évfordulóját ünnepelte kedd este a kolozsvári Barabás Miklós Galéria. Az egyik legismertebb, XIX. századi erdélyi festő nevét viselő kis képtár akkor alakult, amikor még nagyon kevés kiállítási lehetőség volt Kolozsváron. A helyszín Andrásy Zoltán festő- és grafikusművésznek köszönhető, így az ő munkáiból összeállított tárlattal ünnepelte a kerek évfordulót a Barabás Miklós Céh.
A Farkas utca 27 szám alatti udvarban álló kis ház ad otthont immár tíz éve a Barabás Miklós Galériának: egészen pontosan 2005. november 18-án nyitotta meg kapuit Abodi Nagy Bélának, Kós Andrásnak és Andrásy Zoltánnak köszönhetően. Ez utóbbi volt az ugyanis, aki az egyházi tulajdonú, romos ház hosszú távú használatáért cserébe felajánlotta lakását a református egyháznak – tudtuk meg az est házigazdájától, Németh Júlia művészettörténész-műkritikustól.
„Nem tudok meghatottság nélkül emlékezni a tíz évvel ezelőtt történtekre, a mindannyiunk által tisztelt és szeretett Jakobovits Miklós céhelnök túláradó lelkesedésére, amellyel az ország minden részéből és külföldről is egybesereglett művészeket és műpártolókat fogadta, és arra a meleg, baráti légkörre, ami ott, akkor kialakult, és bizakodással töltött el mindenkit” – idézte fel a kezdeteket Német Júlia.
Ioan Horváth Bugnariu az 1960-as évek kolozsvári képzőművészeti iskoláját idézte fel, amely akkor Romániában a legjobb iskolának számított, és amelynek Andrásy Zoltán volt az egyik legmarkánsabb mestere. Mindenki szerette, mindenki csak jót mondott róla, emlékezett az egykori tanítvány. A Barabás Miklós Galériát tíz évvel ezelőtt az ő kiállításával nyitották meg, de a nagybeteg mester már nem tudott elmenni az eseményre. Andrásy Zoltán másfél hónappal később, 2006. január elsején „megbékélten és abban a tudatban távozott, hogy tanítványai, a fiatalok, megvalósítják elképzeléseit. Nem tévedett” – tette hozzá Németh Júlia.
Az eltelt tíz év alatt a Barabás Miklós Céh kiérdemelte a Magyar Örökség-díjat, és Erdély számos magyar képzőművészének kiállítási lehetőséget biztosított, közülük sokan mára eltávoztak az élők sorából. A Munkácsy-díjas Jakobovits Miklós, Soó Zöld Margit, Kolozsi Tibor, a Szervátiusz-díjas Kákonyi Csilla, Székely Géza, Tosa Szilágyi Katalin, Lőrincz Lehel, Horváth Gyöngyvér, Bordy Margit, Gally A. Katalin, Orbán István, Gedeon Zoltán, Forró Ágnes, Nagy Annamária, Lukács Solymossy Éva, Kovács Géza, Siska Szabó Hajnalka, Muhi Sándor is kiállított itt, a fiatalok közül pedig többen, köztük Berze Imre, Dobribán Lini Enikő és Marincas Mira már a budapesti Műcsarnokban is képviselték alkotásaikkal a Céhet.
A galériának otthont adó ingatlant éppen tatarozzák, „házra, Céhre, mindannyiunkra ráfér egy kis fiatalítás” – jegyezte meg az est háziasszonya.
A kerek évfordulót ismét Andrásy-tárlattal ünneplik meg a Barabás Miklós Céh tagjai. A kiállításon, egy-két kivételtől eltekintve, jobbára az Andrásy-gyűjtemény eddig még ki nem állított darabjai csodálhatók meg.
T. Koós Imola
maszol.ro

Dupla 70-es életműkiállítás
A Képzőművészeti Múzeumban kedd délután nyitották meg Zagyva László és Z. Erdei Anna közös tárlatát.
Két kitűnő, Szatmárnémetiből elszármazott képzőművész közös életmű-kiállítását nyitották meg kedd délután a Szatmár Megyei Múzeum képzőművészeti részlegén, a Vécsey-házban. A közös tárlat egy sorozat része, a művészházaspár tagjai közös tárlatot tartottak Nyíregyházán, Marosvásárhelyen és most Szatmárnémetiben.
Mindhárom várossal szoros a kapcsolatuk, hiszen most Nyíregyházán élnek és ott teljesedett ki életművük. Marosvásárhelyen értek igazi képzőművészekké, Szatmárnémeti pedig a kezdetet, a kiindulópontot, azokat az érzelmi, lelki tartalékokat jelenti, amelyek minden művészt egy életen át elkísérnek. A kiállítás kapcsán még fontos tudni, hogy dupla 70-es tárlatról van szó: a szobrászművész és a grafikusnő is nemrég töltötte be a kerek évszámot.
Muhi Sándor grafikus, mint művészettörténész és a kiállítók régi jó barátja beszélt munkásságukról, művészetükről.
"Erdei Anna alaposan ismeri és kamatoztatja alkotómunkájában a hagyományos grafikai eljárásokat, készít rézkarcokat, linóleummetszeteket, kollázs nyomatokat, tervezőgrafikai munkái kifinomult ízlésvilágról, szakmai igényességről és a képzőművészeti eszköztár alapos ismeretéről vallanak, de egyéniségéhez sokkal közelebb jár a rajz. Elsősorban szénnel, ritkábban pasztellel dolgozik. A líraiság talán pasztellképein érvényesül leginkább, ezek többségét a táj, a közvetlen környezet ihlette, de itt, ezekben a munkákban se tagadja meg önmagát. Fekete, barnás-vörös vonalhálókkal átszőtt felületei úgy tűnik kiválóan alkalmasak az egyéniségén átszűrt közvetlen élmények közvetítésére" - mondta Muhi.
"Zagyva szobrai a technikai, formai változatosság ellenére (hiszen dolgozik bronzba, kőbe és fába) egységes összképet mutatnak, alapos anatómiai ismeretekről, műgondról, olykor humorérzékről árulkodnak. Ez utóbbi, megítélésem szerint alkotásainak egyik fontos, meghatározó jellegű erénye. A humor az ő esetében sohasem bántó gúny, hanem olyan nemes irónia, olykor önirónia, amely közelebb hozza alakjait a nézőhöz, aki ezek sutaságában, kiszolgáltatottságában önmagára ismerhet. Kedvenceim közé tartoznak a nyíregyházi városközpont közelében álló oszlopszobrai, a mitológiát idéző fa faragásai, illetve a Dudás címet viselő sorozata, amelyeken a művész humora fokozottan érvényesül. Az nem véletlen, hogy Zagyva László kiváló éremművész, alkatilag szinte predesztinált erre a területre. Érmein a kiváló portrék mellett bohócok, mitológiai állatfigurák, épületrészletek, és az otthonát, házát lécenként összehordó, kiszolgáltatott ember mindennapi küzdelme elevenedik meg. E sorok írója számára kisebb, élményekkel gazdagító kaland volt ennek az anyagnak a körbejárása" - magyarázta Zagyva László alkotói munkájáról régi barátja, Muhi Sándor.
szatmar.ro

Új kulturális folyóirata van Szatmárnémetinek
A Szatmár Megyei Tanács és az Identitas Alapítvány támogatásával jelenik meg a Sugárút.
Szombaton mutatták be Szatmár megye új, magyar nyelvű kulturális folyóiratát, a Sugárutat. Szatmárnak szüksége van egy magyar nyelvű kulturális folyóiratra, és meg is érdemli azt - vallják a kiadvány készítői. Ez egyébként a már megszűnt Szatmári Magyar Hírlap ingyenes kulturális mellékletének, a Szamosnak a szellemi örököse lett. A szerkesztők - azaz a szatmári kulturális műhely tagjai - is többségében olyan személyiségek, akik állandó szerzői voltak a Szamosnak.
A negyedévente megjelenő kiadvány felelős szerkesztője és az irodalomtörténet rovat vezetője Végh Balázs Béla. Jánk Károly irányítja a szépirodalom és műfordítás, Kereskényi Sándor a kritika, Muhi Sándor pedig a képzőművészeti rovatot. Szőcs Péter Levente a történelem-rovat vezetője, Veres István olvasószerkesztőként, Végh Balázs pedig tördelőszerkesztőként működik közre a folyóirat létrejöttében.
Az első lapszámban Demény Péter, Láng Zsolt, Papp Sándor Zsigmond, Vaszilij Bogdanov, Antal Balázs, Nagy Zsuka, Vida Gábor, Markó Béla, Kántor Lajos, Bertha Zoltán, Végh Balázs Béla, Józsa T. István, Muhi Sándor, Megyeri Tamás Róbert, Pál Judit, Németh Péter, Szőcs Péter Levente, Hajdu Tibor, Jeszenszky Géza, Szarka László és Elek György írásai olvashatók.
A Sugárút bemutatóján szóba került, hogy a tartalmas és értékes írásokat tartalmazó kiadvány terjesztésére kell az elkövetkezőkben nagyobb figyelmet fordítani, hogy az minél szélesebb körhöz eljuthasson, nem csak a megyében, hanem az országban és Magyarország területén is. szatmar.ro

A vizuális kultúra fejleszti a szépérzéket 
Muhi Sándor rajztanárral, grafikus művésszel, művészettörténésszel beszélgettünk képzőművészetről, vizuális kultúráról a Mezei Józsefről szóló új kötet kapcsán. A művészt arról is faggattuk, hogy miért tartja fontosnak a világhálós oldalak működtetését.
— Mióta foglalkozik kismonográfiák írásával?
— Túlzás lenne állítani, hogy ezzel foglalkozom, de írtam néhány ilyen jellegű tanulmányt, könyvet is, mert a művészettörténet, műkritika tanult szakmám. A rajztanári diplomám mellé a nyolcvanas évek elején művészeti muzeológia szakot is végeztem. Az első kismonográfiát a Kriterion Kiadó felkérésére készítettem Balla Józsefről harminc éve, ők kértek egy Erdős I. Pál kismonográfia megírására is, de a megjelentetésre az 1989-es változások után már nem volt igény. Írtam még két kisebb kötetet Sarkadi Sándorról, Haller Györgyről, az ötödik ilyen jellegű munkám nemrég, 2015 végén jelent meg a csíkszeredai Pallas Akadémia Könyvkiadónál, ebben Mezei József tevékenységét mutatom be az olvasóknak.
— Megítélése szerint miért fontos, hogy az olvasók közelebbről ismerjék meg a fenti alkotóknak a tevékenységét, életművét?
— A nagy hatású, országos, nemzetközi hírű művészek munkáiról sokan, sokszor és sokat írtak, ezek hálás, könnyen kiaknázható témák. A kismesterekkel szinte senki sem foglalkozik, pedig az ő tevékenységük is tartalmaz olyan tanulságokat, amelyek egy-egy közösség számára kiemelten fontosak lehetnek. Sarkadi Sándor képzőművészeti munkásságát Szatmáron kívül még a kismonográfia megjelenése után se sokan ismerik, de az itt lakók számára nem csak fontos, hanem példamutató az egész tevékenysége, szakmai, emberi tartása, életszemlélete. A mezőteremi születésű Haller György tárlatának az anyagát a leszármazottak és Gnandt Pista hozta Budapestről Nagykárolyba, az ő hosszú ideig feledésbe merült életműve újrafelfedezésének köszönhetően mára valamennyien kicsit gazdagabbnak érezhetjük magunkat. Az európai kulturális élet perifériáján elhelyezkedő térségünkben nem dúskálunk megőrzésre méltó értékekben, tehát nem hagyhatjuk figyelmen kívül a fenti teljesítményeket sem.
— Hogyan döntötte el, hogy könyvet ír Mezei Józsefről?
— A csíkszeredai Nagy Gyöngyvérnek oldalági rokona volt Mezei József, odahaza talált egy dedikált verseskötetet tőle. Eleinte azt hitte, hogy csak költő volt, de amikor egy költeményében utalást talált a festészetére, keresgélni kezdett, és a képzőművészeti tevékenységéről nagyon sok adatra lelt a világhálón. Többek között a honlapomon bukkant rá azokra a cikkekre, amelyeket Mezei Józsefnek a Szatmári Római Katolikus Egyházmegyében kifejtett tevékenységéről írtam. Rövidesen felkeresett, felkért a kismonográfia megírására, amely a rendelkezésemre bocsátott adatoknak, reprodukcióknak köszönhetően viszonylag rövid idő alatt készült el. Arról, hogy miért vállaltam a megírását, a kötet zárszavában is lehet olvasni: „Mezei megérdemelt és hosszan tartó népszerűsége nem véletlen. Ismert, sokat és sok helyen foglalkoztatott festő és népszerű költő volt abban a korban, amikor még országszerte elég kevés művész tevékenykedett a térségben. Ismertsége alig kopott a halálát követő években, évtizedekben. Népszerűvé tette Petőfihez fűződő barátsága, harcostársi viszonya, Orbán Balázs nagyszabású vállalkozásában való részvétele is hozzájárult ehhez. A közvetlen, barátságos természete mellett egész tevékenysége összhangban volt a kor törekvéseivel, elvárásaival. Magyarországon a szabadságharc bukása után még hosszú ideig dicsfény övezte a küzdelmek hőseit, áldozatait, és ő honvédtisztként harcolta végig az erdélyi hadjáratot. Festő volt, költő, fotográfus és a művészek egészen más, sokkal jelentősebb közéleti szerepet játszottak abban a korban. Tragikus sorsa — amelyet emelt fővel, férfiként fogadott — együttérzést és tiszteletet keltett kortársaiban, akik közül többen mellé álltak, segítették a bajban. A kultúra iránt fogékony, érdeklődő emberek tudtak oltárképeiről, költeményeiről, és becsülték ezek miatt. Tudomásuk volt vakságáról, anyagi gondjairól is, ennek és a folyamatos hirdetéseknek köszönhetően élt meg három kiadást az 1870-ben kiadott verseskötete.” Mezei József jórészt Hám János püspöksége (1827–1857) idején és közvetlenül ez után hozzávetőlegesen 50 oltárképet készített a Szatmári Római Katolikus Egyházmegye számára, az impériumváltáskor ezek közül több a határon túli területekre került, de néhánnyal naponta találkozhatnak a hívek Szatmárnémetiben, Szaniszlón, Csomaközön, Nagybányán, Máramarosszigeten anélkül, hogy tudnák, kinek az alkotásai előtt imádkoznak. Festőművészi tevékenységét az is fontossá teszi számunkra, hogy Szatmárnémetiben készítette el 1846-ban azt a Petőfi Sándort ábrázoló portrét, amely egyike a költő hiteles, modell után készült arcképeinek. Ezt jelenleg a Magyar Nemzeti Múzeum Történelmi Képcsarnokában őrzik.
— Olvasnak-e az emberek manapság életrajzi könyveket, kismonográfiákat?
— Egyre kevesebben, ez egy erőteljesen vizualizálódó világban már-már természetes jelenség. A mostani kismonográfia viszont a Pallas-Akadémia Könyvkiadónak köszönhetően egy szép, remekül tördelt, gazdagon illusztrált, keménykötésű munka, amelynek egyszerű átlapozásával is tucatnyi értékes információhoz jut az érdeklődő. Az ehhez hasonló felismerések sokat segíthetnének a hazai sajtó és könyvkiadás gondjain is. Azokat a tanítványaimat, kollégáimat, akik nálam írják államvizsga illetve fokozati dolgozataikat is, arra buzdítom, hogy szépen tördelt, gazdagon illusztrált munkákat készítsenek, ha arra vágynak, hogy a kollégák el is olvassák ezeket. A magvas tartalom, a színvonalas, igényes fogalmazás ma már önmagában kevés, vonzóan, gazdag és változatos illusztrációs anyaggal kell tálalni a mondandót.
— Ha a tanítást említette, mondana néhány szót arról, hogy milyennek látja a vizuális nevelés helyét, szerepét napjainkban?
— Egy olyan korban, amikor egy átlagos európai lakosnak naponta tonnányi képanyag zúdul az ölébe a számítógépeknek, táblagépeknek, okostelefonoknak, kábeltelevíziónak köszönhetően, létkérdés lenne, hogy tanuljunk szelektálni, és megtanítsuk a gyerekeinket, unokáinkat is erre. Ehhez vizuális kultúra kell, amit legkönnyebben, leghatékonyabban a képzőművészeti neveléssel, a kézműves tevékenységekkel lehet kialakítani. Szomorú, kétségbe ejtő, hogy állami szinten mennyire elhanyagolják ezt a területet. Száz éve még heti két rajzóra volt kötelező az általános iskolákban, ma már csak egy maradt. Nem csoda, hogy ilyen körülmények között a legtöbb intézményben nincs teljes katedra, sokszor még fél sem, és ezért, jobb híján képesítetlen emberekre bízzák a világ megismerésének, az információszerzésnek egyik rendkívül fontos, kézenfekvő, hatékony, aktivizáló és a tanulók által kedvelt eszközét. Ezek az emberek helyrehozhatatlan károkat okoznak anélkül, hogy tudnának erről. Miközben pedagógushiányra panaszkodunk, jó lenne végiggondolni, hogy melyik egyetemet végzett fiatalnak éri meg éhbérért dolgozni három-négy intézményben, amelyeknek vezetői a napi feladatok mellett még az iskola díszítését, a versenyeken való eredményes részvételt és ezernyi más dolgot is számon kérnek. Döbbenetes, de valahol érthető, hogy a legtöbb tanítóképző főiskolán se szakember oktatja a fenti tantárgyakat, ez a magyarázata annak, hogy nyugdíjas létemre máig vállaltam a munkát a BBTE szatmári kihelyezett tagozatán. A fentieket természetesen már minden lehetséges fórumon elmondtam, leírtam, megfogalmaztam, közzétettem, egyelőre úgy tűnik, nincs foganatja. Valószínűleg olyan okos emberek szervezik, vezetik tanügyi rendszerünket, akik mindent tudnak, és az ilyeneket sohasem érdekelte a gyakorló szakember véleménye. Csak miniszterből volt már vagy két tucat az utóbbi negyedszázadban, a politikai alapon kinevezett államtitkárokkal, vezérigazgatókkal pedig Dunát lehetne rekeszteni.
— A kortárs művészet segíthet abban, hogy közelebb kerüljünk korunk nem mindig egyértelmű képi üzeneteihez?
— A művészet ismerete, szeretete mindig sokat segít, de ennek megértéséhez, befogadásához is kialakult ízlésvilágra, vizuális kultúrára van szükség. Az emberek nem azért ragaszkodnak a giccshez, a képzőművészeti alkotásként reklámozott olcsó tucattermékekhez, mert képtelenek a jót, az egyedit, a minőségi kultúrát befogadni. Megfelelő neveléssel többségük nemcsak alkalmas lenne erre, hanem a mindennapi életben is igényelné a szebb, esztétikusabb, kulturáltabb környezetet. Ezért a nemes célért a szakembernek az ízlésformáláshoz minden lehetséges fórumot igénybe kell vennie.
— Ön több olyan világhálós oldalt működtet, amelyek nemcsak az esztétikai nevelést, hanem a helyi építészet, képzőművészet értékeit is évek óta, napi rendszerességgel népszerűsítik. Melyek ezek?
— Ez a kommunikációs lehetőség azok számára, akiknek vannak közlésre méltó dokumentumaik, gondolataik, elképzeléseik, megkerülhetetlen, hiszen a módszer nemcsak interaktív, hanem rendkívül gyors és hatékony, néhány óra alatt emberek ezreihez jut el az üzenet, kép, hír, írás akár a világ túloldalára is. Természetesen a világháló ésszerű, hasznos és hatékony használatára is követhető példát kell nyújtani, hiszen a többség a társasági oldalakat önreklámozásra vagy jelentéktelen, mások számára teljesen közömbös, gyakran idegesítő cukiságok megosztására használja. Van egy szakmai jellegű honlapom, ennek eddig közel negyedmillió látogatója volt. Létrehoztam jó 5–6 éve egy Facebook-oldalt, amelyen elsősorban kulturális tartalmakat osztok meg, ennek 3500 kedvelője van. Hasonló érdeklődés követi az általam szerkesztett Szatmári Kultúra és Régi Szatmár oldalakat. Bedolgoznak természetesen külső munkatársak is Kanadából, Németországból, Svédországból, Ausztriából, Magyarországról, Romániából. Ezeken naponta nem csak a képek, reprodukciók, fotók, kulturális információk tucatjait közlöm, hanem helytörténeti, kultúrtörténeti jellegű vetélkedőket indítottam, amelyeken a résztvevők az oklevelek százait nyerhették el. Van youtube-csatornám, itt 60 saját készítésű, a szatmári építészetet, képzőművészetet népszerűsítő kisfilm tekinthető meg. Nemrég látott napvilágot a Sugárút. Szatmári műhely című, negyedévenként megjelenő kulturális folyóirat, amelynek egyik szerkesztője vagyok. Ennek is szüksége van a népszerűsítésre, de a lap szerkesztőinek is a folyamatos párbeszédre az olvasóval. Ilyen meggondolásból indítottam be pár napja a Sugárút. Szatmári műhely Facebook-oldalt, amelynek mára már több mint 300 kedvelője van.
— Vannak további tervei?
— Természetesen vannak, de egyelőre megelégszem azzal, ha az eddigi, jórészt önként vállalt feladatnak eleget tudok tenni. A tervekről akkor érdemes beszélni, ha már sikerült valami kézzelfoghatót megvalósítani belőlük, hiszen szándéknyilatkozatokkal, elképzelésekkel tele a padlás, meg a pince is, de ezektől nem leszünk se okosabbak, se szebbek, se boldogabbak.
Elek György. frissujsag.ro

Új alelnöke van az RMPSZ megyei szervezetének
Régi-új elnöke és új alelnöke van az RMPSZ, azaz a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége Szatmár megyei szervezetének. A csütörtöki tisztújító küldöttgyűlésen megjelenők egyhangúlag választották vissza Baranyai Tibor elnököt és nevezték ki alelnöknek Gál Gyöngyit.
Gál Gyöngyi főtanfelügyelő-helyettes Szász Piroska korábbi főtanfelügyelő-helyettestől „örökölte meg" az alelnöki tisztséget: a 10-es Számú Általános Iskola jelenlegi igazgatója nem kívánta továbbra is betölteni az alelnökséget.
A Babeș-Bolyai Tudományegyetem szatmárnémeti kirendeltségének épületében megtartott ülésen a régi-új elnök azon véleményének adott hangot, hogy „sikeresen ki tudtuk használni a tanfelügyelőségi pozíciókat", célként pedig „jövőbelátó oktatás" megvalósítását tűzte ki. Gál arra az aggasztó folyamatra hívta fel a figyelmet, mely szerint „a magyar oktatás egyre több diákot veszít a VIII. osztály után. Ezek a gyerekek sem az elméleti, sem a szakiskolákban nem folytatják a tanulást". Elmondta továbbá, hogy márciusban speciális képzést szerveznek a román tanároknak, mert a gyerekek sajnos továbbra sem tanulnak meg rendesen románul az iskolákban.
A gyűlésen tiszteletét tette Pataki Csaba RMDSZ-es szenátor, aki gratulált az elért eredményekhez és további korrekt partnerséget ígért. Meggyőződésének adott hangot, hogy jobb kommunikációra van szükség és kiemelte a tanárok, pedagógusok továbbképzésének fontosságát. „Egyensúlyt kell létrehoznunk a többi kisebbséggel, mert a rivalizálás egyikünknek sem használ", hívta fel a figyelmet.
Gindele Imre, a nagykárolyi Simion Barnutiu Szakiskola igazgatója emlékeztetett arra, hogy a magyar kormány a tavalyi évet a határon túli szakképzés évének nyilvánította, melynek keretén belül az RMPSZ stratégiát dolgozott ki, amely könyv formájában is testet öltött. Az általa vezetett intézmény öt millió forintos támogatást is megnyert, amiből két lakatosműhelyt alakítottak ki és szereltek fel.
Kóczinger Éva dióhéjban leltárt készített a szatmári diákok és pedagógusok által tavaly elnyert RMPSZ-díjakról. Ezek szerint a tavaly Ezüstgyopár-életműdíjat kapott három pedagógus, Doloczky Márta, Nevelits Gyöngyvér és Mészáros Lőrincz, Bolyai Farkas-díjat Schefler Barna és Schefler Gergő, Koós Károly-díjat Kovács Péter, Mákvirág-díjat pedig a két Schefler-testvér továbbá Baranyai István Dávid és Heidenhoffer Erhard.
Baranayi Tünde az RMPSZ szatmári szervezete által szervezett tanfolyamokról ejtett néhány szót, csalódottságának adva hangot, hogy több is az érdeklődés hiánya miatt maradt el.
A beszámolókból kiderült továbbá, hogy tavaly a szintén magyar kormánytámogatással működő Erzsébet-tábor program keretein belül húsz, 8-12 éves szatmári diák táborozott a Balaton-parti Zánkán és ugyancsak húsz 12-18 év közötti gyerek a székelyföldi Ivóban.
Végezetül döntés született arról is, hogy a Szatmár megyei szervezetet Baranyai Tibor elnök, Gál Gyöngyi alelnök, Miclaus Judit programfelelős, Gnándt Zoltán és Muhi Sándor képviseli majd az országos közgyűlésen. szatmar.ro

Megnyílt Muhi Sándor retrospektív kiállítása
A Szatmár Megyei Múzeum földszinti termében nyílt meg kedden Muhi Sándor tárlata.
Kedden 15 órakor népes közönség előtt nyitották meg Muhi Sándor grafikus, tanár és helytörténész legfrissebb kiállítását. A tárlatban az elmúlt 5-6 év "termése" látható, ám nem csak képzőművészeti alkotások, hanem cikkek, cikksorozatok gyűjteménye és kiállították az általa írt könyveket is.
Mint a megnyitón kiderült, az eddigi életművének kiállításához talán a megyei múzeum összes kiállítóterme nem lenne elég. Első egyéni kiállítását 1969-ben tartotta a színház épületében.
Muhi Sándor rendkívül aktív alkotó, a mostani kiállításban a Kortárs banalitások és A pillepalack kalandjai című grafika-kollázs sorozataiból is láthatunk. Emellett az elmúlt években állandó szerzője volt a Szamos kultúrális hetilapnak, ahol helytörténeti, művészettörténeti témájú cikkeket, sorozatokat közölt. A sorozatokból aztán kötetek lettek... Sőt, Muhi Sándor tankönyvet is írt: mivel nem volt miből tanítani a turisztika posztliceumban tanuló diákokat, kiadványt jelentetett meg, amely mindenki számára érdekes olvasmány lehet, aki érdeklődik Szatmárnémeti jeles épületeinek története iránt.
Felician Pop, a Szatmár Megyei Múzeum igazgatója felhívta a figyelmet Muhi Sándor aktív Facebookos tevékenységére is. Sok esetben ugyanis a közösségi oldalon hívja fel a figyelmet például a szatmári épületek ornamentikájára. Pop szerint Muhi az a személy, aki ráveszi a szatmáriakat, hogy az utcákat járva ne csak egy síkban lássanak, hanem felnézve az épületekre ráeszméljenek épített örökségünk szépségére.
Muhi Sándor művészetéről, alkotói tevékenységéről Kereskényi Sándor művészettörténész beszélt.
szatmar.ro

Tizenkét új érték került be az Erdélyi Magyar Értéktárba
41 javasolt értékről döntött szerdai ülésén az Erdélyi Magyar Értéktár Bizottság (EMÉB). Ebből 12 került az Erdélyi Magyar Értéktárba, 24 pedig a megyei, területi vagy helyi értéktárakba – számolt be csütörtöki hírlevelében az RMDSZ.
E szerint az Erdélyi Magyar Értéktárt gazdagítja ezentúl a nagybányai művésztelep és festőiskola, a szatmárnémeti Pannónia (Dacia) szálló, a mikházi ferences templom és kolostor, a Nyárádmente népi építészete, Farkas Péter életműve, a medgyesi ferences templom és kolostor, a Vörös szakadék, a Néra völgye az Ördög tavával, az ákosi református templom, a szatmárnémeti püspöki palota és gyűjteménye, Szabédi László életműve, valamint a havadtői régi temető különleges síremlékeivel.
Rendkívül fontos odafigyelnünk kultúránk ápolására és átörökítésére, hiszen csakis addig a pillanatig vagyunk élő közösség, ameddig értékeinket megőrizzük és gyarapítjuk. Kultúránk, örökségünk egyben a magyarságunkat is jelenti, ápolásával pedig identitásunkat is védjük. Nem engedhetjük, hogy az identitástudatunk nyújtotta biztonságérzetünk megrendüljön. Ehhez is hozzájárul az Erdélyi Magyar Értéktár Bizottság munkája, amellyel az erdélyi magyar értékeket védjük” – jelentette ki az ülést követően Hegedüs Csilla, az RMDSZ kultúráért felelős ügyvezető alelnöke.
Az EMÉB tavaly novemberben alakult Kolozsváron az RMDSZ kezdeményezésére, működése első hónapjában pedig 84 értéket terjesztettek fel az Erdélyi Magyar Értéktárba, amelyből 25 erdélyi és 58 tájegységi jelentőségűt el is fogadott a Bizottság. A meghatározott érték-kategóriák területei az épített környezet, kulturális örökség, agrár- és élelmiszer-gazdaság, egészséges életmód, ipari és műszaki megoldások, sport, természeti környezet, turizmus és vendéglátás.
Az EMÉB tagjai olyan civil szervezetek képviselői, akik Erdély-szerte az említett szakterületen fejtik ki tevékenységüket. A Transylvania Trust Alapítványt Hegedüs Csilla, az Élő Erdély Egyesületet Boda Szabolcs elnök, az Erdélyi Kárpát-Egyesületet Kovács Lehel István elnök, a Székely Terméket Márton István, a Hargita megyei Vidékfejlesztési Egyesület vezetője, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségét Muhi Sándor, az Erdélyi Magyar Néppártot Nagy József Barna, a Szent László Egyesület elnöke, a Kriza János Néprajzi Társaságot dr. Pozsony Ferenc néprajzkutató akadémikus, a Romániai Magyar Gazdák Egyesületét Sebestyén Csaba elnök, az Erdélyi Múzeum Egyesületet dr. Sipos Gábor elnök, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesületet dr. Szémán Péter elnök, a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaságot pedig Dukrét Géza képviselik.
maszol.ro

Visszaköltözését ünnepli a szatmári színház
Átmeneti székhelyéről megújult otthonába költözik vissza a szatmárnémeti Harag György Társulat: a teátrum péntektől kezdődően ötnapos rendezvénysorozattal kedveskedik közönségének, amely a mostohább körülmények ellenére is töretlenül a társulat mellett állt az elmúlt évadok során. 
A rendezvénysorozat valamennyi előadására szimbolikus, 1 lejes belépőt kínál minden bérletesének a hazatérését ünneplő társulat. A szatmári színházi műhely alapítása óta immár másodszor foglalja el a városi színház 125 éves, impozáns épületét. Az alapító-főrendező, Harag György és fiatal alkotócsapata éppen 60 évvel ezelőtt, 1956 őszén költözött át Nagybányáról Szatmárnémetibe, ahol akkor már nyolcadik éve nem működött állandó, hivatásos színtársulat.
A Harag által alapított társulat pénteken jelképesen újra birtokba veszi az impozáns műemléképületet. A Szamos-parti város egyik ékessége lett a frissen felújított, a legmodernebb technikai eszközökkel felszerelt színház, épp ezért az épület rangjához és a hozzá kötődő, több mint 120 éves színházi hagyományhoz méltó megnyitóünnepséget szerveznek. „A rendezvénysorozat Szatmárhoz kötődő szerzők és művek felvonultatásával szeretne tisztelegni az épület és a város magyar kultúrájának kiemelkedő értékei és alkotói előtt. A felújított színház mindannyiunk büszkesége, de legalább ilyen büszkék lehetünk azokra az egykori és kortárs művészekre, akiknek hála értékekkel, méghozzá Szatmárhoz kötődő értékekkel tölthetjük meg azt időről időre" – fogalmazott a programsorozat kapcsán Bessenyei Gedő István művészeti igazgató.
A SzatmART – Művészet Szatmárban, Szatmár a művészetben elnevezésű rendezvénysorozat kísérőrendezvényei között képzőművészeti tárlat, könyvbemutatók, kerekasztal beszélgetések is szerepelnek. Pénteken Szatmárnémeti múlt századfordulós építészetéről nyílik képzőművészeti kiállítás, a tárlat anyagát Muhi Sándor állította össze és bocsátotta a teátrum rendelkezésére. 17 órakor tartják az ünnepi megnyitót, amelyen köszöntőt mond: Bessenyei Gedő István, a Harag György Társulat művészeti igazgatója, Ilyés Gyula, Szatmárnémeti volt polgármestere, Kereskényi Gábor, Szatmárnémeti polgármestere, valamint Pataki Csaba, a Szatmár Megyei Tanács elnöke.
A kedden záruló eseménysorozatban többek közt Páskándi Géza verseiből összeállított est, Kovács András Ferenc előadói estje, valamint a költő kötetének bemutatója is szerepel. Ősbemutatót is láthat a nagyérdemű: Láng Zsolt: Bartók zongorája című darabját Patkó Éva állította színpadra. A Dsida Jenő verseiből összeállított, Szugyiczky István rendezte és szerkesztette, „Nyílt sebe vagyok a szíven szúrt világnak..." című estet is láthatja a közönség, amelyben Bogdán Zsolt és Csutak Réka kolozsvári színművész, valamint Kovács Éva szatmári színművész lép fel. Visky András Pornó – Feleségem története című darabjának romániai ősbemutatóját láthatja a szatmári közönség. Krónika (Kolozsvár)

Dr. Bura Lászlóra emlékeznek csütörtökön
A 2014-ben, 82 éves korában elhunyt kultúremberre emlékeznek.
Március 30-án 16 órai kezdettel a Szatmár Megyei Hagyományos Kultúrát Megőrző és Támogató központ kiállítótermében a 2014-ben elhunyt Dr. Bura Lászlóra emlékeznek.
Az esemény keretében felszólal Pop Felician, a Szatmár Megyei Múzeum igazgatója, Szőcs Péter, a múzeum aligazgatója, az Identitas Alapítvány elnöke, Muhi Sándor helytörténész és Pataki Csaba, a Szatmár Megyei Tanács elnöke.
A helytörténész, néprajzkutató, pedagógus, újságíró, nyelvész, pedagógiai szakíró 2008 óta Szatmárnémeti díszpolgára volt. Élete során több szatmári oktatási intézmény létrehozásában vett részt, alapító tagja volt a Szatmárnémeti RMDSZ-nek és ott bábáskodott a nemrég megszüntetett Szatmári Magyar Hírlap születésénél is. Számos helytörténeti írás, tanulmány szerzője volt, halálával hatalmas űrt hagyott a megye kulturális életében.
szatmar.ro

Kölcsey-kultusz Szatmár megyében
A legtöbb szatmári lakos számára nyilvánvaló, hogy Kölcsey Ferenc ezer szállal kötődik a térséghez. Megyénkben született, itt éltek ősei, tevékenységének legjelentősebb része is ide kötődik, itt halt meg. Költő, író, politikus, vármegyei főjegyző, követ, nyelvész, a Magyar Tudományos Akadémia tagja, a Kisfaludy Társaság alapító tagja, korának egyik legkiválóbb szónoka volt.
A szatmári Református Gimnáziumnak jelentős gyűjteménye volt Kölcsey-relikviákból, amelyeket egy ideig más értékes tárgyakkal együtt az Ormos házban őriztek, majd ezek a városi, később a megyei múzeum tulajdonába kerültek. Az ötvenes években az Ormos házban őrzött gyűjtemények felügyelője, gondnoka Ligeti L. Zoltán tanár úr, az egykori igazgató fia volt. A színház utcájának az oldalán, a papírkereskedés helyén, a Petőfi-emléktábla közelében volt a bejárata.
Szatmáron is volt Kölcsey Kör, 1933-ból őrzök egy Tereh Gézának írott levelet a vezetősége részéről. A szatmári kört 1862-ben kezdeményezték, de valójában csak 1892-től működött. Ligeti L. Zoltán javaslatára alapították újra a rendszerváltás után.
Tanulságos történet az 1957-es iskolai névadás. A szatmári Fiúlíceum a Kölcsey nevet egy évvel az 1956-os események után csak úgy kaphatta meg, hogy a bukaresti főnököknek fogalmuk sem volt arról, hogy valójában ki volt. 1961-ig, a M. Eminescu Líceummal való egyesítésig viselte ezt a nevet, majd az 1989-es változások után kapta vissza és tartotta meg a mai napig.
Szatmárnémeti rendelt egy Kölcseyt ábrázoló egész alakos festményt a 19. század végén Bartók Lajostól, amelyet a közelmúltig a megyei múzeumban őriztek. Ilyés Gyula porgármesterségének idején az iskola a Boromisza konviktus épületébe költözött, ide kapták a frissen restaurált festményt, amely jelenleg is a tanári szobában tekinthető meg.
Szatmárnémeti egy Kölcseyt ábrázoló mellszoborral büszkélkedhetett a 19. században. Nagykárolynak volt egy ennél jóval impozánsabb, egész alakos, a talapzattal együtt négy meter magas szobra, Kallós Ede alkotása, amelyet a Millenium tiszteletére állítottak 1897-ben. Ezt 1934-ben ismeretlen tettesek lefejezték, a megcsonkított szobrot elszállították és beolvasztották. A talapzata 1964-ig maradt a helyén, a kastélykert közelében, akkor a csatornázások miatt végleg eltávolították.
Nagykárolyban jelenleg két Kölcseyt idéző emléktábla is található, az első 2001-ből, a második 2004-ből való. Az elsőn elírták a költő halálának évét: 1839.
Kölcsey-szobrot Csapó Sándor szatmári rajztanár is készített. Ez mellszobor, gipszöntvény volt, amelyet az 1957-es évfodulós ünnepségen állítottak ki más festményekkel, dokumentumokkal együtt a református gimnázium tornatermében. Ebből az alkalomból készített ugyancsak ő emlékérmeket, amelyekkel az iskola legjobb tanulóit, legeredményesebb sportolóit tüntették ki.
A Muzsnay Árpád által szervezett irodalmi megemlékezések, zarándoklatok, tanácskozások sorában kiemelkedő helyet foglalnak el a sződemeteri megemlékezések augusztus 8-án, a költő születésnapján és január 22-én, a magyar kultúra napján. Kő Pál Kölcsey-szobrát 1991-ben leplezték le a budapesti VI. kerületi Kölcsey Ferenc Gimnáziumban. A mű másolata a sződemeteri református templom kertjében látható, mintegy 150 méterre a költő szülőházától.
Ne feledkezzünk meg Gellért Sándor Kölcsey című kötetéről (Polis Könyvkiadó, Kolozsvár, 2004), amelyben a szerző röviden, lényegretörően így jellemzi a megye nagy szülöttét: „Teljes ember volt.”
Szatmárnémetiben természetesen volt Kölcsey utca is, szemben a Kálvin térrel, ez később a Decebal, Puskin, Rozelor és a Iuliu Maniu nevet kapta.
1863 táján, halálának 25. évfordulója közeledtével született Szatmáron a döntés, hogy szobrot állítanak neki a város főterén, a tornyos házzal szemben, ahol egy ideig dolgozott. Ennek szorgalmazója Gyene Károly, a Szatmár Megyei Gazdasági Egyesület pénztárnoka volt. Ő rendelte meg a mellszobrot Budapesten, Gerenday Antal műhelyében. Hat ládába csomagolva Debrecenig vasúton, onnan Szatmárig szekereken szállították. Az avatóünnepségnek országos jellege volt, hiszen több vármegye, a Magyar Tudományos Akadémia, országos tudományos és művészeti társaságok képviselői is Szatmárra jöttek ebből az alkalomból.
A szoboravató társaság délben a Zöldfa fogadóban (ez a mai „fehér ház” helyén állt), valamint a Korona Szálló vendéglőjében (a művészeti múzeummal szemben) fogyasztotta el a díszebédet. A mozsárágyú dörgésével, tűzijátékkal kísért felvonulás a város akkori legdíszesebb, legforgalmasabb utcáján, a Széchenyi utcán (ahol a püspöki palota van) zajlott, a főtértől a Sétatérig. Az igazsághoz tartozik, hogy nem volt ez még igazi köztéri szobor, formája, karcsúsága miatt inkább síremléket idézett. Ezt a jelleget tovább fokozta a talapzatot körbevevő vasrács, amire természetesen szükség volt, hiszen védeni kellett az alkotást a forgalmas, zsúfolt piactér nyüzsgésétől. Mivel nem igazán érvényesült az akkor még csupasz téren, áthelyezték a Láncos-templom előtti kis parkba.
Az impériumváltás után lefejezték a szobrot, a maradványait pedig átköltöztették a templom mögötti kis térre. Évtizedekig állt ott az intolerancia, az értelmetlen agresszivitás mementójaként, e sorok írója az ötvenes években a református gimnázium (akkor Fiúlíceum) tanulójaként naponta látta. Többek között az ilyen emlékek erősítik meg az emberekben a hagyományok tiszteletét. Erre a kommunista vezetők is ráérezhettek, mert később csendben, váratlanul elhordatták a csonka szobrot. Múzeumba került, a talapzat, az oszlop és a megcsonkított szobor jelenleg a Vécsey-ház (művészeti múzeum) udvarán tekinthető meg.
A nagyobb közösségek számára fontos jelképek elpusztíthatatlanok. A szatmári magyarság az 1989-as változások után elsőrendű feladatának — az érdekképviselet megteremtése, a magyar nyelvű középiskolák újraalakítása mellett — a Kölcsey-szobor újraállítását tekintette. 1991-ben meg is történt, több ezren vettünk részt azon a megható ünnepségen, amelyen leleplezték az újraállított Kölcsey-szobrot, Lakatos Pál szatmári származású szobrászművész alkotását. Ahogyan az első szoborállításnak a mindenese Gyene Károly volt, ennek is volt lelkes kezdeményezője, élharcosa, szószólója Ligeti László Zoltán tanár úr személyében, aki a szatmári Kölcsey-kultusz egyik legkövetkezetesebb ápolója volt. A véndiákszövetség újraalapítójaként, tiszteletbeli elnökeként azt javasolta, hogy Kölcsey Ferencről nevezzék el azt. Többen kifogásolták ezt azzal az indoklással, hogy Szatmáron már van Kölcsey-szobor, Kölcsey Kör, Kölcsey Ferenc Főgimnázium. Miért viselje akkor ugyanezt a nevet a véndiákszövetség? — kérdezték. Ligeti elmosolyodott, és nagyon röviden, de határozottan válaszolt: „Csak!”
A szobor harmonikus formavilágú, klasszicista példákat idéző, egységes, kiváló munka, amely nem annyira a hasonlóságot, sokkal inkább Kölcsey szellemiségét sugározza. Menet közben pályázattal szerették volna eldönteni a kezdeményezők, hogy végső soron ki készítse el a szobrot, de amikor Ligeti meglátta Lakatos szobortervét, ennyit mondott: „Nincs szükség pályázatra, ez marad.”
A fentieket olvasva sokan gondolhatják, hogy elszánt vezéregyéniség, megfellebbezhetetlen tekintély volt a városban. Valójában egy halk szavú, kiváló pedagógus, sportember, köztiszteletben álló személyiség volt. Az általa létrehozott véndiákszövetség megbeszélésein csak ritkán, röviden szólalt meg, sohasem önös érdekből beszélt. Mindenki tudta róla, hogy Kölcseyhez hasonlóan hosszú távon, kitartóan olyan értékek mellett kötelezte el magát, amelyek a közösség szolgálatában állnak.
Muhi Sándor / frissujsag.ro

Korunk, 2017. november
Az erdélyi magyarság az elmúlt századok értékteremtő munkája során számtalan kiemelkedő alkotással gazdagította szűkebb és tágabb környezetét. A hungarikumok európai regesztrumában ott a helyük a sajátos erdélyi magyar értékalakzatoknak is. A tizenegy civil szervezet összefogásával Kolozsváron létrejött Erdélyi Magyar Értéktár Bizottság vállalkozott az értékek beazonosítására, valamint ezek felterjesztésére. Az értékkategóriák átfogják az épített környezet, a kulturális örökség, az agrár- és élelmiszer-gazdaság, az egészséges életmód, az ipari és műszaki megoldások, a sport, a természeti környezet, a turizmus és vendéglátás területeit.
Az Erdélyi értéktár című lapszám ennek a regisztrációs munkának a folyamatát (annak nehézségeit) igyekszik bemutatni. A történelmi távlatot az Ezer éve Erdélyben, száz éve Romániában (Hegedüs Csilla – Újvári Dorottya), illetve a Szent László király útja (Kádár Magor) jelzi, az örökségvédelem és közösségépítés témáját Furu Árpád tárgyalja, ezek Kárpát-medencei összefüggéseiről Muhi Sándor értekezik. Péntek János nyelvészprofesszor megörökíti a néprajzoktatás és -kutatás harmadik újrakezdését. Irodalomtörténeti vonatkozásban ugyancsak „értékgyarapító” a Korunk értéktára, hiszen itt jelzi először Kántor Lajos az új „Kántor-Láng” (1918-2018) elkészültét, Cseke Gábor pedig az 1967-es Vitorla-ének „újratöltött” kiadását. Népújság (Marosvásárhely)