"Szilágyi István kolozsvári író, a Helikon /Kolozsvár/ irodalmi hetilap főszerkesztője az irodalmi életről kifejtette: "Az elvándorlás, a cenzúra és az alkohol gyengített minket a kemény diktatúra idején." Az elvándorlás miatti vérveszteséget nem tudják kiheverni. A szabadság nem hozta meg a várt élénkülést. Nincs igazán jelentős irodalom, ám mind a négy irodalmi lap, a Látó, a Korunk, a Helikon és az A Hét is komoly erőfeszítéseket tesz, hogy ennek az ellenkezőjét bizonyítsa. A Helikon szerkesztőségében több író dolgozik: Király László főszerkesztő-helyettes költő, azután Sigmond István író, Lászlóffy Aladár költő, Mózes Attila író. K. Jakab Antal rangos kritikus. /Osztovits Ágnes: Rendhagyó folyóiratszemle. Szilágyi István a kolozsvári Helikonról. = Magyar Nemzet, febr. 15./"

A Dacia Könyvkiadó /Kolozsvár/ 1992 végéig államilag szubvencionált kiadó volt, ettől az évtől állami részvénytársaság lett. A Dacia magyar részlegéről Kerekes György részlegvezető-szerkesztő adott tájékoztatást. 1989 után először a cenzúra miatt fiókban maradt munkákat adták ki, közöttük volt Mózes Attila Vénasszonyok nyara című könyve ötezer példányban, valamint Székely János Új képes krónika című drámagyűjteménye kétezer példányban. A Tanulók Könyvtára sorozatban sikerült kiadniuk Sipos Domokos-, Horváth István-, Jókai Mór- és Mikszáth Kálmán-köteteket. Azelőtt a cenzúra gátolta a könyvkiadást, most a pénz hiánya. Az erdélyi kiadók számára óriási konkurenciát jelentenek a Magyarországról behozott könyvek. Sikerkönyvük volt viszont Kányádi Sándor Vannak vidékek című verseskötete, 11 ezer példányban jelent meg, azonnal elkapkodták, Tőzsér József csíkszeredai könyvterjesztő jelezte: újabb ötezer példány utánnyomására volna szükség. /Kisgyörgy Réka: A Dacia Könyvkiadó múltjáról, jövőjéről? = Romániai Magyar Szó (Bukarest), márc. 10./

A Berzsenyi Társaság vendégeiként öt erdélyi magyar író, költő - Farkas Árpád, Kántor Lajos, Király László, Lászlóffy Aladár, Mózes Attila - Budapesten, a Rátkay Klubban találkozott a közönséggel. A házigazda, Pomogáts Béla irodalomtörténész kifejtette, hogy a jelenlevő írókat nem vendégként kell tekinteni, hanem olyan magyar alkotóknak, akiknek természetes helyük van Budapesten. /Gittai István: Párbeszéd Erdéllyel. = Új Magyarország, márc. 21./

"Huszonöt éve, 1971-ben halt meg Jancsó Elemér professzor, akire Kovács Ferenc emlékezett. Jancsó Elemér 1945-ben az Erdélyi Tudományos Intézetből került a Bolyai Egyetemre, amikor elődjét, Kristóf Györgyöt nyugdíjazták és György Lajos akadémikus, az egyetem prorektora a hatalmat meghódító kommunisták támadásainak pergőtüzébe került. Jancsó baloldali volt és szabadkőműves. A későbbi időben Jancsó professzort is támadni kezdték. A letartóztatások idején, amikor elvitték Csőgör Lajos rektort, Demeter János és Jordáky Lajost és másokat, Jancsó Elemér egyre jobban félt. Amikor meghalt, valaki azt mondta, hogy a sírjára azt kellett volna írni: "Itt nyugszik Jancsó Elemér. /F/élt 66 évet." Pályafutása alatt óriási adattárat gyűjtött össze. Inkább kutatótípus volt, mint tanár. Szerkesztője volt az Erdélyi Ritkaságok sorozatnak, abban 1942 és 1945 között 18 kötetben 13 olyan kézirat jelent meg, amely addig csak a szakemberek számára volt hozzáférhető. Jancsó hét esztendeig szerkesztette a sorozatot a Kolozsvári Rádióban Arcképek a két világháború közötti magyar irodalomról címmel. Halála után Mózes Attila kiadta ebből a szerző birtokában maradt szövegeket Kortársaim címmel a Kriterionnál. Jancsó Elemérnek 1969-ben jelent meg A magyar irodalomtöreténetírás ötven esztendeje a kolozsvári tudományegyetemen című tanulmánykötete. /Romániai Magyar Szó (Bukarest), dec. 14-15./"

"Máj. 11-12-én a hargitafürdői Ózon szállodában - a Hargita megyei tanács, a Gyergyószárhegyi Alkotóközpont és a Székelyföld c. csíkszeredai folyóirat szervezésében - erdélyi magyar írók, költők tanácskozásra gyűlnek össze. A rendezvény címe: Irodalom az utódállamokban. Az előrejelzések szerint jelen lesz több (sok esetben innen elszármazott) magyarországi író, anyaországi kritikusok, irodalomtörténészek társaságában (így pl. Ágoston Vilmos, Mezey Katalin, Oláh János, Szávai Géza, Szigeti Lajos Sándor, Bányai János, Martos Gábor, Pomogáts Béla, Bodor Ádám). A belföldi meghívottak között lesz többek között: Kányádi Sándor, Kántor Lajos, Bálint Tibor, Szilágyi István, Lászlóffy Aladár, Király László, Páll Lajos, Ferencz Imre, Egyed Péter, Mózes Attila, Vida Gábor, Gálfalvi György, Gálfalvi Zsolt, Láng Zsolt, Bölöni Domokos, Ferenczes István, Bíró Béla, Fábián Ernő, Domokos Géza, Bogdán László, Borcsa János, Gál Éva Emese, valamint könykiadók (közülük néhányan írói minőségükben is): Kozma Mária, Tőzsér József, Káli Király István. A fiatal romániai magyar író- és költőnemzedék is képviselteti magát (pl. Balázs Imre József, Demény Péter, Papp Sándor Zsigmond, Gergely Edit, Molnár Vilmos, György Attila, Lövétei Lázár László, Fekete Vince, Sántha Attila). /Erdélyi Magyar Írók Találkozója. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), máj. 10./"

"Író-olvasó találkozóval kezdi nyolcadik évadját okt. 16-án Kolozsváron a népfőiskola a Györkös Mányi Albert Emlékházban. Meghívottak: Bálint Tibor, Cseke Péter, Csép Sándor, Dehel Gábor, Demény Péter, Egyed Emese, Fodor Sándor, Jancsó Miklós, Kántor Lajos, Király László, Kiss János, Lászlóffy Aladár, Lászlóffy Csaba, Létay Lajos, Molnos Lajos, Mózes Attila, Muzsnai Magda, Szabó Gyula, Tompa Gábor. Műveikből adnak elő rövid részleteket. /Évadnyitó a Kolozsvári Népfőiskolán. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 15./"

"Fodor Sándor búcsúztatta okt. 13-án a Házsongárdi temetőben Panek Zoltán jeles erdélyi író hamvait. Panek Zoltán július elsején hunyt el Budapesten, ahol 1987 óta élt. Panek Zoltán temetésén a hazai írótársak, barátok, tisztelők mellett jelen volt a Magyar Írószövetség küldöttsége is, az ő nevükben vett búcsút Pomogáts Béla, az írószövetség elnöke. A Romániai Magyar PEN-klub, a Romániai Magyar Írószövetség nevében Gálfalvi Zsolt mondott beszédet, majd Mózes Attila, aki meghitt barátságban volt Panek Zoltánnal, búcsúzott az írótól. /Köllő Katalin: A legbékétlenebb pályatárs távozása. Panek Zoltán emlékére. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 15./"

"Írók, költők, újságírók aktív jelenlétében nyitották meg a kolozsvári népfőiskola nyolcadik évfolyamát Kolozsváron, okt. 16-án, a Györkös-Mányi Albert-emlékházban. Olyan személyiségeket hívtak meg, akiket a kolozsvári olvasóközönség már jól ismer: Bálint Tibor, Demény Péter, Egyed Emese, Kántor Lajos, Létay Lajos, Molnos Lajos, Mózes Attila, Lászlóffy Csaba és Muzsnay Magda. Muzsnay Magda a rádió legendás aranyszalagtáráról mesélt, amely számtalan elhunyt író, művész hangját őrzi, és amelyet az utóbbi években is gyarapítottak. /Sándor Boglárka Ágnes: Évadnyitó az irodalom jegyében. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 18./"

"Aug. 20-a és 25-e között a Hargita megyei Zetelakán szervezték meg az Erdélyi Magyar Írók Ligájának (E-MIL) első írótáborát, Erdély - Határtalanul címmel. A tábor keretében aug. 24-én került sor az E-MIL közgyűlésére. Az írótábor megszervezésében oroszlánrészt vállaló Sántha Attila, az E-MIL ügyvezető igazgatója elmondta: az öt nap alatt 56 író fordult meg a táborban, összesen 110 vendéget regisztráltak. Az E-MIL 80 bejegyzett taggal számol, ez körülbelül kétharmada a mintegy 120-ra becsült erdélyi írótársadalomnak. Az Erdélyi Híradó kiadó irodahelyiséget és ingyenes telefon- és internethasználatot biztosít az E-MIL számára. Szükséges egy székhely megszerzése, a különböző európai írószervezetekkel való kapcsolatfelvétel és a pályázati lehetőségek kihasználása. /Köllő Katalin: Zárórendezvények a zetelaki írótáborban. = Szabadság (Kolozsvár), aug. 26./ Sántha Attila az elnök Fodor Sándor távollétében vezette a tábort és a közgyűlést is. Sántha Attila beszámolóját követően többek között Király László, Mózes Attila, Kántor Lajos, Káli Király István, Csávossy György, Farkas-Wellmann Endre, Lászlóffy Csaba, Lőrincz György, Szávai Géza, György Attila és Márkus-Barbarossa János beszélt. Dilettánsok kezén senyved a tévék irodalmi műsora, figyelmeztetett Kántor Lajos. Lászlóffy Csaba fájlalta az erdélyi írók egy részének távolmaradását. A szövetségnek székházra, pénzre van szüksége, hogy személyzetét megfelelően növelhesse. Többen is javasolták, hogy az E-MIL forduljon a Román Írószövetséghez, és kérjen arányos részesedést annak (vagyonkezelő) Irodalmi Alapjából. Sántha Attila így foglalta össze az E-MIL prioritásait: 1. A szakszervezeti jelleg erősítése - charta elfogadása, amely a mindenkori minimális honoráriumokat rögzíti közlések, fellépések esetén; szolgáltatások nyújtása, mint pl. a magyarországi honoráriumok begyűjtése és továbbítása azon erdélyi szerzőknek, akik ezt kérik. 2. az irodalmi élet pezsdítése, írói turnék szervezése. 3. Az E-MIL tagságának további erősítése, az eredmények felmutatásával. 4. Hivatalos kapcsolatfelvétel a román és a magyar, illetve a nemzetközi írószervezetekkel, felkészülés az EU kultúrpolitikájába való illeszkedésre. 5. Székhelyet szerezni. 6. Az E-MIL-nek kezdeményezőként kell fellépnie az irodalom jelenlétének és minőségének erősítésére az elektronikus médiában. 7. Alkotói pályázatok kiírása, irodalmi díjak nyújtása. A Választmány következő ülésének témája lesz a szakbizottságok felállítása a Méhes György-alapból nyújtandó díjak odaítélésére. 8. Az E-MIL arculatának kidolgozása (logo, embléma), valamint egy arculati stratégia kidolgozása (médiában való jelenlét). 9. Önálló honlap létrehozása. Eddig sikerült levédeniük az e-mil.ro és az irodalom.org címeket. /Bölöni Domokos: Zászlóbontás Zetelakán. = Népújság (Marosvásárhely), aug. 31./"

"Dec. 4-én Kolozsváron, a Bulgakov Irodalmi Kávéházban könyvbemutatót tartottak. Bréda Ferenc Antracit című kötetét ismertette. Feltették a kérdést, hogy a szerző franciaországi tartózkodása alatt miért lett tagja a kommunista pártnak. Válasza: nem ő csatlakozott a párthoz, hanem a Francia Kommunista Párt csatlakozott hozzá. A szerző a Francois megszólítást kedveli, ugyanis sok időt töltött Franciaországban. Mózes Attila elmondta, kicsit túlzás a könyvnek az Antracit címet adni, elég lett volna a Tőzegmoha is. A szerző végül felolvasott egy önparódiának szánt verset, szerinte minden kötetben kellene lennie egy hasonlónak. /Adorján Botond: Mentális abrakadabra. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 6./"

"Dec. 8-án Szatmárnémetiben átadták az erdélyi irodalmi díjakat, melyek az erdélyi magyar irodalom ez évi legjobb alkotásait jutalmazzák. A 2000 euró értékű Méhes György-nagydíjat Mózes Attila kapta életművéért és az Árvízkor a folyók megkeresik régi medrüket című prózakötetéért (Erdélyi Híradó Kiadó, Kolozsvár). Az 1000 euró értékű Méhes György-debütdíjat Farkas Wellmann Éva kapta Itten ma donna választ című verskötetéért (szintén az Erdélyi Híradó kiadásában). Az egyenként 500 euró értékű Irodalmi Jelen-díjakat Bogdán László Drakula megjelenik (Mentor Kiadó, Marosvásárhely) és A szoros délben (Pallas-Akadémia Kiadó, Csíkszereda) köteteire, valamint Szálinger Balázs az Első Pesti vérkabaré (Palatinus Kiadó, Budapest) kötetére kapta. A 300 euró értékű Irodalomtudományi Díjat Fried István kapta Irodalomtörténések Transsylvániában (Erdélyi Híradó) tanulmánykötetéért. Az okleveleket és díjakat Fodor Sándor, az E-MIL elnöke adta át. /Mózes Attila kapta a fődíjat. = Krónika (Kolozsvár), dec. 9./"

"Az Erdélyi Magyar Írók Ligája (E-MIL) jún. 5-7. között megrendezi Kolozsváron a II. Gálaestet az Irodalomért és Könyvvásárt. A rendezvénysorozat jún. 5-én a Szépírók Társasága (Budapest), irodalmi estjével (Garaczi László, Gazdag József, Nagy Ildikó Noémi) kezdődik. 6-án a Sapientia-Erdélyi Magyar Tudományegyetem dísztermében tartják a Szépírók Társasága irodalmi estjét (Grecsó Krisztián, Kukorelly Endre, Németh Gábor). Előadás után Garaczi Lászlóval, a darab szerzőjével beszélgetnek. Jún. 7-én könyvvásár lesz az Állami Magyar Operában. Majd minden hazai könyvkiadó állít standot a vásáron, és a szerzők jelenlétében bemutatják a legfrissebb kiadványokat. A Gálaesten írók olvasnak fel műveikből, Grendel Lajossal beszélget Balázs Imre József és Mózes Attila. /II. Kolozsvári könyvvásár és gálaest az irodalomért. = Szabadság (Kolozsvár), jún. 5./"

Még az olyan nevek, mint Fodor Sándor, Mózes Attila, vagy Sántha Attila sem vonzották a Félsziget Fesztiválon szórakozni vágyó fiatalokat. Alig tucatnyian árválkodtak az EMIL (Erdélyi Magyar Írók Ligája) találkozón. A találkozón megjelent újságírók kérdezgettek, így Lokodi Imre (Erdélyi Riport), Parászka Boróka (A Hét) és Máthé Éva (Romániai Magyar Szó). Ha tudták volna, hogy az ifjú titán (Sántha Attila EMIL-elnök szerint egy új Bajor Andor), Székely Csaba íróparódiái hemzsegnek a trágárságoktól, akkor valószínűleg többen beugrottak volna egy kis röhigcsélésre. Sántha Attila szerint az EMIL politikailag teljesen egészséges, mert semleges, 140 tagja között mindenféle beállítottságú író megtalálható. Parászka Boróka, A Hét főszerkesztője azt feszegette, hogy sok kiadó, miután megszerzi Magyarországról a könyvek kiadásához szükséges támogatást, kihoz egy szerény, nagyon kis példányszámú kötetecskét, a többi pénzt meg „lenyúlja”. /(Máthé Éva): Félsziget Fesztivál – 2004. Írók, ti csak szövegeljetek! = Romániai Magyar Szó (Bukarest), júl. 31./

A Romániai Írók Egyesülete kolozsvári fiókjának székhelyén április 7-én tartották a díjkiosztást, a 2004-es év legsikeresebb könyveit értékelték. A magyar szerzőket öt kategóriában tüntették ki: a vers műfajában Létay Lajost, a próza műfajában Kántor Lajost, az irodalomkritikában Mózes Attilát, irodalomtörténetben pedig Gaal Györgyöt, míg az első bemutatkozásért Boda Editet és Székely Csabát illette az oklevél és a nyeremény. /Takács Enikő: Díjkiosztás a Romániai Írók Egyesületénél. Magyar szerzőket is kitüntettek. = Szabadság (Kolozsvár), ápr. 8./

Mózes Attila Céda korok történelme című kötetét mutatták be Kolozsváron, a Bulgakov Kávéházban, Bretter György Irodalmi Körön. A szerző legújabb kötete az irodalomkritika műfajába sorolható, felfedezhető néhány „mester” hatása is: Cs. Gyimesi Éva, Bretter György és Marosi Péter. /Dézsi Ildikó: Irodalomtörténet egy kicsit másképp. = Szabadság (Kolozsvár), ápr. 27./

Megérdemeljük, hogy saját magunkat ünnepeljük, vélte Márkus-Barbarossa János, az Erdélyi Magyar Írók Ligájának (E-MIL) elnöke, a Kolozsváron december 17-én megtartott évzáró gálaesten, ahol az idei irodalmi kitüntetéseket osztották ki a liga tagjainak. – Bár az E-MIL adja át a díjakat ezen az estén, ezek mégsem E-MIL-díjak, hanem támogatók jóvoltából született kitüntetések – hangsúlyozta Márkus-Barbarossa János. A kiosztásra kerülő irodalmi díjak Méhes György Kossuth-díjas írónak, Böszörményi Zoltánnak (költő, író, főszerkesztő), egy bécsi, valamint egy sepsiszentgyörgyi kiadónak köszönhetők. Négy Irodalmi Jelen-díjat osztottak, tulajdonosai a következők: Eszteró István Egy könnyű garni című verseskötetéért, Pongrácz P. Mária Arckép lepkékkel (novellák), Orbán János Dénes Búbocska (ördögregény), Mózes Attila Céda korok történelme (irodalomkritika). Négy elsőkötetes fiatalt tüntettek ki a Méhes György-debütdíjjal: Ármos Lorándot, Burus János Botondot, Márkus Andrást és Muszka Sándort. Idén a Méhes György-nagydíjat Bréda Ferenc kapta. /Köllő Katalin: Kiosztották az irodalmi díjakat. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 19./

,,Szindbád úr, hol a régi ország?/ Elveszett? Eltűnt? Szertehordták?/ Bús hazaffyk, mohó idegenek? / Hol van a régi ország? Elveszett? (Szindbád a taligán). Igen, az az elveszett, eltűnt, szertehordott régi ország, a Szindbádé, a hajósé, a szerelem örök vándoráé, az Osztrák–Magyar Monarchia ,,óceánjáról” időnként a kikötőbe, Pestre visszatérő Krúdy-hősé, amelynek a kiterjedése Fiumétől Lembergig, az adriai olasz nőktől a galíciai zsidó szépasszonyokig tartott. Hazája, otthona volt az a valamikori, monarchiabeli régi ország Szindbádnak, aki itt és most egy másik élethelyzetben – az erdélyi költő alteregójaként – egy egészen más földrajzi térség hajósaként bukkan fel újra az időből. Nem lehet véletlen, hogy Bogdán László új verseskötetének /Szindbád a taligán, Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2007/ ezt a címet választotta, mint ahogy az sem, hogy a címadó darabot a kitűnő prózaírónak, a Krúdy megálmodta vizeken nagy előszeretettel vitorlázó Mózes Attilának ajánlotta. Bogdán László új kötetében szindbádi időutazásra vállalkozik, az emlékek, a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évek megidézésével. A régi ország már nincs sehol, csak a költő emlékeiben. Az emlékek, a múlt s vele együtt az az idő szétfoszlott, semmivé lett. /Fekete Vince: A múlt kertjének elágazó ösvényein. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), dec. 20./

Az anyaország szellemi életének meghatározó egyéniségei voltak azok, akik folyamatosan az utódállamok kisebbségi magyar kultúráját figyelték. Sokatmondó névsort lehetne összeállítani, Görömbei András nevét kiemelve. Mellette és vele együtt többeket is érdemes számon tartani Elek Tibort, akinek erdélyi magyar irodalmi tárgyú tanulmányait és kritikáit erdélyi kiadó jelentette meg /Elek Tibor: Magatartások és formák. Magyar irodalom Erdélyben tegnap és ma. Csíkszereda, Pallas-Akadémia Könyvkiadó, 2008/. Elek Tibor sokoldalú irodalmár, akit kritikusként és irodalomtörténészként csakúgy számon tartanak, mint szerkesztőként és rangos irodalmi-kulturális programok szervezőjeként. Nyíregyházán született 1962-ben, Gyulán él, és a Békéscsabán megjelenő Bárka című irodalmi, művészeti és társadalomtudományi folyóirat főszerkesztője. Elek Tibor új kötetét több mint húsz év terméséből válogatta, legkorábbi írása 1985-ből, legfrissebb 2008-ból származik. Több tanulmányban és kritikában foglalkozott Sütő András, Székely János, Bogdán László, Mózes Attila munkásságával, elemezte Ferenczes István, Markó Béla költészetét, bemutatta Kocsis István drámaírói pályáját, és figyelmet szentelt például Sigmond István, Király László, Szőcs Géza, Vida Gábor egy-egy kötetének. Terjedelmes életműinterjút készített az évek során Lászlóffy Aladárral, Szilágyi Istvánnal, Ferenczes Istvánnal, Bogdán Lászlóval, Mózes Attilával és Orbán János Dénessel. Elek Tibor azonos mércét alkalmaz alkotókra, illetve művekre, tartozzanak azok akár az anyaországi irodalomhoz, akár valamely kisebbségihez. /Borcsa János: A kritikus mércéje. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), szept. 6./

Horváth István emlékezete
A fáradhatatlan irodalomtörténész, Nagy Pál szerkesztésében jelent meg a költő, író Horváth István életművét méltatók egy csoportjának írása, illetve Horváth István prózai, lírai műveiből válogatás.
A szerkesztő rendezni akarja közös dolgainkat, immár a szocialista realizmus árnyékából kilépve. 1909-ben született az író, költő Magyarózdon szegényparaszt családban. A cselédsors kérlelhetetlenül megkínozta a családot, akár a nemzet kétharmadát.
"...minél többet tudtam, annál inkább láttam a paraszti sors tarthatatlanságát, és kiáltó szó akartam lenni: a parasztság kiáltó szava".
Az író fölmérte a vállalkozás minden terhét, 1940-ben elindult a Magyarországhoz visszakerült erdélyi részbe, hogy tanulhasson. Első írásait Jékely Zoltán gondozta, a Pásztortűz adta le legelébb azokat. Követte az Erdélyi Helikon, a Termés, Híd, Forrás. Nem volt példátlan a sorsa, a nyomorúsága sem, hiszen napszámoskodott, szolgált, altiszt volt — kortársa a hasonló sorsú Veres Péternek, Sértő Kálmánnak, Sinka Istvánnak... A párt, mármint a kommunista, aztán annak aktivista irodalmárai, kritikusai hamar kioktatták, hogyan kell az ő módjuk szerint a parasztságot megváltani. Horváth István is beállott a sorba, ha nem is úgy, mint sokan mások. Ha vallott a műanyagrealizmus mellett, legtöbbször fenntartásokkal tette, mindig kihangsúlyozva és hittel hangsúlyozva a nép, a nyomorúság állapotát. Székely János egész tanulmányt közölt 1961-ben Horváth Istvánról — jelen van e gyűjteményben is —, és a szigorúan is óvatos szerkesztő, költő kíméletesen megmagyarázza, hol vét, hol igénytelen Horváth, hol emelkedik ihletetten költői magasságba, hol sikkad el a gondolatiság, hol kattog az üresjárat. Olyan szerzők vallatják az életművet, mint Cseke Péter, Gaál Gábor, a kérlelhetetlen kommunista főszerkesztő, aki még Arany Jánost és a Toldiját is kikezdte, aztán Szabó T. Attila, Deák Tamás, Sütő és Mózes Attila, Czine Mihály, Görömbei András, Dávid Gyula. Sosem volt közömbös Horváth iránt a kortárs irodalom, és nem csupán azért, mert a legmélyebbről tört föl, maga is jelenséggé vált. Tanulmányában Deák Tamás a tőle megszokott szigorral mutat rá: igenis gyökértelen Horváth István, hiába mutogatják egynémely kritikusok az elhagyott gyökereket. A tudós, nyelvész Szabó T. Attila elemzi értő módon Horváth István hatalmas szociográfiáját, a Magyarózdi toronyalja című monumentális művet, melyet évtizedeken át írt, gyűjtögetve a maradékot a falu süllyedő kultúrájából.
Ízeket kapunk a családi levelezésből, hátborzongást is azokkal együtt. Háborúk, aztán szocializmus. A háborút még kiheverte a maradék nép, a szocializmus szétverte a hagyományrendszert, de azt aztán módszeresen tevé.
Illesse tisztelet a szekustiszt által halálra gázolt író emlékét és hagyatékát, s nem kevésbé a kilencven felé szorgalmaskodó Nagy Pált ezért a könyvért!
Czegő Zoltán, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Beszélgetés György Attila csíkszeredai íróval
Író, újságíró, szerkesztő. 1971. augusztus 15-én született Csíkszeredában. 1991 és 1997 között újságíróként, az Ifi Fórum, az If, a Zabhegyező ifjúsági folyóiratok főszerkesztőjeként, valamint az Erdélyi Napló munkatársaként dolgozott. 1999-ben szerkesztette a Könyvjelző című erdélyi könyvszakmai folyóiratot, illetve az Internetto Transsylvaniae nevű internetes portált. 1997 óta szerkesztője a Székelyföld című kulturális folyóiratnak. Novellái, publicisztikái romániai és magyarországi folyóiratok hasábjain egyaránt rendszeresen jelennek meg. A Magyar Írószövetség és a Fiatal Írók Szövetségének tagja, valamint az Erdélyi Magyar Írók Ligájának egykori intendánsa. 2011. március 12-én a március 15-i nemzeti ünnep alkalmából szervezett átadáson József Attila-díjban részesült Budapesten. Főbb művei: Ki olyan, mint a Sárkány, novelláskötet (1995), A boszorkányok feltámadása, traktátus (1997), Történetek a nyereg alól, novelláskötet (1999), Harminchárom, regény (2002), Harcosok Könyve, traktátus (2005), Az én státusom, publicisztikák (2005), Hajós a kikötőben (2009).
– Hogyan lett önből író? Volt, esetleg van egy példakép, akire felnéz, aki terelgette, terelgeti az útját, vagy egyszerűen csak így hozta a sors?
– Példaképeim nyilván voltak, de az íróvá válás nem feltétlenül volt tudatos folyamat. Igaz, hogy már körülbelül 14 éves koromban tudtam, hogy valószínűleg írásból fogok, próbálok megélni, de nem véletlen, hogy újságírással kezdtem, és sokáig azt is műveltem. Gyakorlatilag jelenleg is foglalkozom újságírással, de az irodalom most már sokkal fontosabb része az életemnek. Újságírásból most már csak a publicisztika, esetleg recenziók, tárcák írása maradt, és ez elég is egy író embernek. A napi újságírás egyébként az egyik leggyilkosabb dolog, ami a kreativitást érheti. Példaképek? Hirtelen sokat sorolhatnék fel, de olyan nem volt, akire azt mondhattam volna, hogy olyan akarok lenni, mint ő. Voltak olyan emberek, akiket rendkívül szívesen olvastam, a sors nagy ajándéka, hogy ezek az emberek szinte kivétel nélkül – persze, akik élnek – jó, személyes barátaim. Mondhatnám Magyarországról Temesi Ferencet vagy Erdélyből Bogdán Lászlót, Farkas Lászlót, Király Lászlót, Mózes Attilát, és hirtelen felsorolhatnék vagy ötven embert, úgyhogy le is állok. Hála Istennek, jó széles merítésű erdélyi és anyaországi irodalmi társaság van, amellyel jó érzés találkozni, beszélgetni és egy klánba tartozni.
– Erdélyi magyarként mennyire nyomta rá írásaira a bélyegét az 50 év kommunizmus, a kisebbségi érzés, az erdélyi magyarok elnyomottsága?
– Tény, hogy aki egyetlen publicisztikámat is olvasta, az előtt tiszta és világos, hogy én annyira utálom a kommunistákat, mint Petőfi a kukoricagölődint, tehát a publicisztikáimban ez tetten érhető. Az én családomat, sok más százezer családhoz hasonlóan, a kommunizmus megnyomorította, akárcsak az egész erdélyi magyar nemzetközösséget, és nem csak a magyarokat. De szépirodalmilag, azt hiszem, ez egyáltalán nem érhető tetten. Én amúgy is szeretek más korokban élni. Ebben nyilván van egyfajta önvédelmi reflex, hogy a múltba nyúlok vissza a regényeimben és a novelláimban is. Hála Istennek, az ember szellemi immunrendszere úgy működik, hogy sosem a Kun Bélákra vagy a Gyurcsány Ferencekre fogunk emlékezni, hanem Mátyás királyra, Rákóczira vagy Csaba királyfira, tehát mindenképpen a dicsőségesebb részletek maradnak meg a kollektív nemzeti emlékezetben, és ez így rendjén is van.
– A magyar állampolgárság könnyített eljárással történő megszerzése kapcsán egyszer azt mondta, hogy 1940 óta kétségtelenül ez a legjobb hír, amit a magyarság kapott. Miért gondolja így? Ön igényelte már a magyar állampolgárságot?
– Fenntartom most is, hogy 1940 óta ez volt a legjobb dolog nemzetpolitikai szempontból, ami történt a magyarsággal. Természetesen igényeltem, meg is kaptam, úgyhogy most már büszke tápos vagyok – egyszer megesküdtem, hogy ezt a szót nem használom, mert tényleg rendkívül pejoratív értelmet kapott egy ideje, és egyre kevésbé szeretem, de amolyan baráti bosszantásként ki lehet mondani. Óriási jelentősége lesz ennek a döntésnek évtizedekben, akár évszázadokban mérve, az eddig folyamatosan fogyó magyarság most gyakorlatilag új vérátömlesztést kap, nem beszélve arról, hogy tényleg összenőtt, ami összetartozik. Ezt az állampolgárságot tőlünk úgy vették el, hogy nem kérdezték meg szüleinktől – hála Istennek, most így is kaptuk vissza. Nyilván megkérdeznek, mert kérvényezni kell, de ott van a lehetőség, és én mindig azt mondom, hogy akiben még van egy szikra a magyar nemzethez való tartozás érzéséből, az kérje. A puszta tény, hogy jelen pillanatban, ha jól tudom, csak Csíkszeredában napi 180 ember teszi le az esküt, nemzetpolitikai szempontból hihetetlen nagy dolog. Ennek nemcsak nemzeti, hanem igenis anyagi, gazdaságpolitikai vonzatai is vannak, de hát ezt mások jobban tudják, mint én.
– Ha jól követtem a munkásságát, 2009 óta nem jelent meg írása könyv formájában. Mikor számíthatunk öntől újdonságra, új kötetre? Érik-e valami a dolgozószobájában?
– Az idén mindenképpen megjelenik egy új kötetem, talán egy hónap múlva, történelmi novellák gyűjteményéről van szó. Nem egy világmegváltó kötet lesz, de én úgy gondolom, az írás elsődleges célja az, hogy jól érezze az ember magát, amikor olvassa. Én meg különösen vonzódom a történelemhez, tehát ez szívügyem volt. Ugyanakkor decemberben újra kiadják a Harminchárom című kötetemet Magyarországon, továbbá már leadtam egy kiadónak egy újabb publicisztikakötetet. Emellett nemrég fejeztem be egy macskákról szóló könyvet, de még fiókban van, várom az ajánlatokat. Úgy gondolom, hogy ez lesz a magyar irodalom első macskás könyve, legalábbis úgy tudom. Kutyákról rengeteget írtak, de arról nem tudok, hogy valaki írt volna egy egész könyvet a macskákról.
– Macskákról szóló meséket képzeljek el?
– Nem, hanem egy könyvet a macskákról, ami nyilván humorral van megközelítve, de tulajdonképpen tényleg a macskákról szól. Férfi létemre nagy macskamegszállott vagyok. A macskák lojalitásáról, a macskák szexualitásáról, a macskák területfüggőségéről szól, öt-hat oldalas részekből áll össze. Egyfajta macskakalauz: macskalauz – ez is az alcíme. De hát remélhetőleg minél hamarabb meglátják az olvasók is. Egyébként könnyebb megírni egy könyvet, mint beszélni róla.
– Ha azt kérdezném, milyen könyv található az éjjeli szekrényén, mi lenne a válasz? Mit, kit olvas legszívesebben?
– Most mea culpázok egyet, mert az igazság az, hogy egyre kevesebbet olvasok, ami talán nem is baj. Kortársakat keveset, lassan csak az ismerősöket, meg az itteni fiatalokat, akikre valaki azt mondja, hogy érdemes figyelni. Jelen pillanatban az éjjeliszekrényemen Tari István óbecsei, délvidéki írónak a könyve van, egy megrázó olvasmány a délvidéki magyarság hétköznapjairól. Meg hát az örök szerelmem, amely úgy van ott nálam, mint másnál a Biblia: Mika Waltarinak a Turms, a halhatatlan című könyve. Hogy keveset olvasok, az talán azért is van, mert így, 40 évesen kezdtem rájönni, hogy az élet túl rövid ahhoz, hogy rossz könyveket olvasson az ember. Ha valami nem tetszik az első öt oldal után, akkor már nem fárasztom magam vele.
– Íróként hogyan látja a kortárs erdélyi magyar irodalmat, milyen irányba halad?
– Az Erdélyi Magyar Írók Ligája (E-MIL) nemrég Árkoson rendezett táborában volt egy felolvasás, ahol a legújabb nemzedék mutatkozott be, négy-öt ember, neveket szándékosan nem sorolok fel. A felolvasás után összenéztünk, annak idején fiatal írók – bár most már akárhogy nézem, a középnemzedék vagyunk –, és azt tudtuk mondani, hogy megérte az elmúlt 20 év, tényleg nagyon jók ezek a gyerekek. Abszolút optimista vagyok, szerintem 1990 után olyan erős irodalmi derékalj jelent meg Erdélyben, ami messze felülmúlja az anyaországit is, és ehhez fogható talán csak a két világháború közötti irodalmi „bumm” volt. Ha az én kortársaimmal, barátaimmal szétnézünk a közvetlen prérin, Lövétei Lázár László, Fekete Vince, Molnár Vilmos, Orbán János Dénes, László Noémi vagy Király Zoltán, és itt megint sorolhatnám hosszan, ők 50 év múlva mind külön fejezetek lesznek az irodalomtörténetben, úgyhogy ez külön ajándék volt a sorstól, hogy én ezekkel az emberekkel együtt dolgozhatok, együtt mulathatok, esetleg egymás gyerekeit kereszteljük. Ez nagyon jó társaság, és hála Istennek elkerültük azt a csapdát, hogy nem oszlott fel sem ideológiai viták mentén, sem másként. Ha nem értünk egyet valamiben, akkor maximum nem politizálunk, de a jó emberi kapcsolatok megmaradtak.
– Március 15-én a magyar íróknak járó legnagyobb elismerést, a József Attila-díjat vehette át Budapesten, a nemzetierőforrás-minisztertől. Mit jelent ez a díj az ön számára?
– Mindig jó érzés, ha az embert díjazzák. Butaság lenne azt mondani, hogy az ember nem örül, hogy nem esik jól az elismerés, hiszen mindenkiben van egy kis egészséges hiúság. Ez így természetes. Alkotó emberként, irodalmárként az egyik lehetséges legnagyobb kitüntetés, amit adhatnak az embernek. Ezek a díjak viszont jönnek, mennek, pár hónap múlva csak egy statisztikai tény, amit esetleg a Wikipédiában említenek. Ennél sokkal fontosabb – és nem udvariasságból mondom – az olvasók visszajelzése, ódivatú szó, de az olvasók szeretete. Nekem többet jelent az, hogyha egy könyvemet újra kiadják, mintha bármilyen díjban részesítenek
Forró Gyöngyvér
Krónika (Kolozsvár)

Több erdélyi művész és tudós részesült magyar állami kitüntetésben
Bogdán Zsolt és Selmeczi György a Magyarország Érdemes Művésze díjat vette át tegnap, Kézdi Imola pedig a Magyar Érdemrend lovagkeresztjét kapja meg ma, de rajtuk kívül több erdélyi művész és tudós részesül elismerésben a nemzeti ünnep alkalmából.
Két kolozsvári művész is átvehette tegnap a Magyarország Érdemes Művésze díjat a nemzeti ünnep alkalmából. Bogdán Zsolt színművész és Selmeczi György Erkel Ferenc-díjas zeneszerző, karmester, a Kolozsvári Magyar Opera művészeti vezetője a budapesti Iparművészeti Múzeum dísztermében Réthelyi Miklós nemzetierőforrás-minisztertől, Halász János parlamenti államtitkártól és Szőcs Géza kultúráért felelős államtitkártól vette át az elismerést a többi díjazottal együtt.
„Márai Sándor szerint az élet tartalmát a nagy feszültség, az alkotás pillanatai jelentik, nem pedig a létezés kalendáriumi időszaka” – fogalmazott a nemzetierőforrás-miniszter a díjátadón.
A nemzeti ünnep alkalmából a Kolozsvári Állami Magyar Színház másik színművésze, Kézdi Imola is magyar állami kitüntetésben részesül, ő a ma esti néptánctalálkozó gálaműsora után veheti át a Magyar Érdemrend lovagkeresztjét Szilágyi Mátyástól, Magyarország kolozsvári főkonzuljától a Kolozsvári Magyar Operában. Bogdán Zsolt egyébként 2002-ben a Jászai Mari-díjat, 2008-ban a Magyar Köztársaság Érdemrendjének lovagkeresztjét vette át, míg Kézdi Imola 2010-ben kapta meg a Jászai Mari-díjat.
Tegnap egyébként többek között a Magyarország Kiváló Művésze díjat és a Magyarország Babérkoszorúja díjat is kiosztották az Iparművészeti Múzeumban, a Parlamentben pedig Schmitt Pál köztársasági elnök Orbán Viktor miniszterelnök és Kövér László házelnök társaságában kiosztotta a magyar művészeti és tudományos élet legrangosabb kitüntetésének számító Kossuth- és Széchenyi-díjakat is az idei kitüntetetteknek.
Az államfő emlékeztetett: az UNESCO döntése értelmében 2012-es esztendőt a száz éve született Szentágothai János életművének szenteljük. „Az ő eredményessége és gazdag személyisége mindenestül azt üzeni nekünk, hogy csak a jelenben érdemes keresni a nagyság titkát” – méltatta a neves tudós alakját Schmitt.
A Kossuth Nagydíjat Csoóri Sándor Kossuth-díjas költő, író kapta meg, váratlan balesete miatt azonban az elismerést csak később tudja átvenni. A Széchenyi Nagydíjat Vizi E. Szilveszter Széchenyi-díjas orvos, agykutató, az MTA rendes tagja vette át az államfőtől. Kossuth-díjban 17 művész, köztük színészek, építészek, zenészek, filmrendezők részesültek. A könnyűzene területén például Demjén Ferenc és Kovács Ákos kapta meg a kitüntetést. Széchenyi-díjban pedig 17 tudós részesült.
További erdélyi kitüntetettek
Az erdélyi művészek közül Kardos M. Róbert nagyváradi színművész Jászai Mari-díjban, Böszörményi Zoltán író, költő, Iancu Laura költő és Kenéz Ferenc költő József Attila-díjban, Soó Zöld Margit festőművész pedig Munkácsy Mihály-díjban részesül. Szilágyi Mátyás, Magyarország kolozsvári főkonzulja a Kolozsvári Magyar Operában ma este Kézdi Imola színművész mellett Dávid Lajosnak, Gaal György Elemérnek, és Mózes Attila írónak adja át a Magyar Érdemrend lovagkeresztjét, Asztalos Lajosnak és Bú József Olivérnek a Magyar Ezüst Érdemkeresztet, Pataky Józsefnek és Tolna Éva Gizellának pedig a Magyar Arany Érdemkeresztet. Csíkszeredában Bíró Béla a Magyar Arany Érdemkeresztet, Nagy László a Magyar Érdemrend lovagkeresztjét, míg Pál Ibolya Mária a Magyar Ezüst Érdemkeresztet veheti át, Pap Géza pedig Budapesten kapja meg a Magyar Érdemrend középkeresztjét.
Krónika (Kolozsvár)

Magyar állami kitüntetések erdélyi személyiségeknek
Magyar állami kitüntetéseket kaptak a március 15-i nemzeti ünnep alkalmából a következő erdélyi és erdélyi származású személyiségek: Bogdán Zsolt, a Kolozsvári Állami Magyar Színház Jászai Mari-díjas színművésze, Selmeczi György Erkel Ferenc-díjas zeneszerző, karmester, a Kolozsvári Magyar Opera művészeti vezetője (Magyarország érdemes művésze díj); Kardos M. Róbert színművész (Jászai Mari-díj); Böszörményi Zoltán író, költő, Iancu Laura költő, Kenéz Ferenc költő (József Attila-díj); Soó Zöld Margit festőművész (Munkácsy Mihály-díj); Asztalos Lajos, Bú József Olivér, Pál Ibolya Mária (Magyar Ezüst Érdemkereszt); Dávid Lajos, Gaal György Elemér, Kézdi Imola, Mózes Attila, Nagy László (Magyar Érdemrend Lovagkeresztje); Pataky József, Tolna Éva Gizella, Bíró Béla (Magyar Arany Érdemkereszt), valamint Pap Géza (Magyar Érdemrend Középkeresztje).
Szabadság (Kolozsvár)

Magyar állami kitüntetéseket adtak át
Csütörtökön este, a XI. Ifjúsági Néptánctalálkozó gálaműsora keretében vette át március 15-i magyar állami kitüntetését Dávid Lajos, a nagybányai Teleki Magyar Ház vezetője (Magyar Érdemrend Lovagkeresztje), Gaal György, a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság elnöke (Magyar Érdemrend Lovagkeresztje), Tolna Éva Gizella nyugalmazott pedagógus (Magyar Arany Érdemkereszt), Kézdi Imola, a Kolozsvári Állami Magyar Színház művésze (Magyar Érdemrend Lovagkeresztje), Pataky József, a Tordai Honvéd Hagyományőrző Bizottság elnöke (Magyar Arany Érdemkereszt), Asztalos Lajos helytörténész (Magyar Ezüst Érdemkereszt).
Továbbá Bú József Olivér fafaragó (Magyar Ezüst Érdemkereszt) és Mózes Attila író, szerkesztő (Magyar Érdemrend Lovagkeresztje).
A kitüntetéseket Szilágyi Mátyás főkonzul adta át a Kolozsvári Magyar Operában.
Szabadság (Kolozsvár)

Erdélyiek az összmagyar irodalom élvonalában
Az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány (EMIA) díjátadó gáláját tartották szombaton Székelyudvarhelyen a városháza Szent István-termében, ahol immár 18. alkalommal adták át az elismeréseket.
Az alapítvány Debüt-díját idén Varga László Edgár költő kapta, akinek Cseréptavasz című első kötete a kolozsvári Erdélyi Híradó Kiadónál jelenik meg a közeljövőben. Laudációjában Zsidó Ferenc költő, író, az EMIA kurátora és a e-irodalom.ro című portál szerkesztője elmondta, a fiatal költő munkássága markánsan kiemelkedik kortársai közül. Mint mondta, 2008 óta kíséri figyelemmel a pályáját, sokáig nem tudta, hogy a Krónikában tárcákkal jelentkező Varga László publicista és Varga László Edgár költő azonos. Pályakezdő, de szándékosan különválasztja a "hétköznapi" és az "ünnepi" tevékenységet. "Varga László Edgár költészete a magyar líra legnemesebb hagyományaihoz kapcsolódik: a nyugatos és transzszilván értékek, a forma korszerű nyelvezetben és makulátlan igénnyel van jelen verseiben" – hangzott el. EMIA-díjat vehetett át Király László költő, aki novemberben ünnepli hetvenedik születésnapját.
Laudációjában Fekete Vince költő, a Székelyföld folyóirat főszerkesztő-helyettese azokról az időkről beszélt, amelyekben a Helikon folyóirat ingázó szerkesztőjeként dolgozott abban a munkaközösségben, amelynek Király mellett hajdanán K. Jakab Antal, Szilágyi István, Szabó Gyula, Panek Zoltán, Mózes Attila volt a tagja. Király László akkor "csak" ötvenedik életéve környékén járt, de Fekete Vince szerkesztőként tőle sajátíthatta el a lapkészítés fortélyait, amelyeket most a Székelyföld háza táján hasznosíthat. Fekete Vince a költőről, a Király költészetéről is beszélt, amely lassan immár fél évszázada tartozik az erdélyi és az összmagyar líra élvonalába.
Az erdélyi irodalom magyarországi recepciója
A Hídverő-díjat idén Füzi László irodalomtörténész-szerkesztőnek ítélték oda az EMIA kurátorai – Füzi munkásságát Gálfalvi György irodalomtörténész, a Látó nyugalmazott főszerkesztője méltatta. A Hídverő-díjjal évről évre olyan magyarországi irodalomtörténészeket tisztel meg az EMIA, akik sokat tettek az erdélyi irodalom anyaországi megismertetéséért. Füzi László szerkesztőként a hetvenes évek óta folytatja azt a hagyományt, amelyet elődje és mentora, a jeles szegedi irodalomtörténész, Ilia Mihály épített ki a múlt század hatvanas éveitől kezdődően. Ilia volt az első magyarországi szerkesztő, aki teret biztosított a Forrás első nemzedékének és a kezdetektől figyelte Lászlóffy Aladár, Szilágyi Domokos alakuló életművét, majd az utánuk következők – Király László, Farkas Árpád, Magyari Lajos, Czegő Zoltán és még sokan mások – a legnagyobb természetességgel vonulhattak be az összmagyar szépirodalmi kánonba.
Életmű-díj Kántor Lajosnak
Az idei Életmű-díjat az idén hetvenhat esztendős Kántor Lajos irodalomtörténész kapta. Őróla Egyed Péter író, filozófus, egyetemi tanár beszélt. Mint mondta, igencsak sokoldalú és gazdag életművet mondhat magáénak Kántor, önálló köteteinek a száma meghaladja a hatvanat. "Nem akármilyen könyvek ezek, hiszen Kántor a Korunk szerkesztőjeként, főszerkesztőjeként, esztétaként, kultúraszervezőként mindvégig jelen volt a »gáton«. A színházi kultúra, a médiaoktatás, a képzőművészeti élet sokat köszönhet neki, hiszen katalizált, követte, olykor provokálta a kultúra jelenségeit Erdélyben, segített azoknak az összmagyar és a nemzetközi műveltséghez történő illesztésében" – hangzott el a méltatásban.
Egyed Péter kitért arra: Kántor Lajos irodalomtörténészként mélyült el a magyar irodalom legkiemelkedőbb alkotóinak műveiben, alkotói módszereiben és rendszerében. Madách Imre, Móricz Zsigmond, majd Tamási Áron lettek az irodalomteoretikus Kántor koncepciójának a főszereplői. "Közelebb kerülvén az erdélyi alkotókhoz, Kacsó Sándor, Reményik Sándor, Szabédi László, Nyírő József világához, azt az írói és közéleti attitűdöt is megmutatta, amelyet közkeletű kifejezéssel transzszilvanizmusnak nevezünk, de nem annak az illuzív-ideologikus világával.
Az erdélyi alkotók sajátos művészeti kánonjaival és érzelmi attitűdjeivel kezdett el foglalkozni, a monografikus írások mellett sajátos kultuszt is teremtvén köréjük" – mutatott rá a méltató. A jelenlévő, idén nyolcvanéves Gálfalvi Zsoltot külön köszöntötte Lőrincz György székelyudvarhelyi író. "Őt nagyobb testvérként tiszteltem mindig, aki a maga csendes és higgadt módján egy életen át kultúraépítéssel foglalkozott, íróként, szerkesztőként, a PEN Klub elnökeként gyakorolva a diplomáciát. Olyan életművet hozott létre a levelezés, a konjunktúrateremtés révén, amely nélkül ma kultúránk, az összmagyar és a nemzetközi műveltséghez illeszkedő erdélyi magyar műveltség nem is létezhetne" – hangzott el.
Kiss Judit
Krónika (Kolozsvár)

Negyven év összegzése – Egyed Péter új könyvét mutatták be Kolozsváron
Csaknem negyven év anyagából, az 1976–2014 közötti időszak esszéiből, tanulmányaiból, kritikáiból nyújt bő válogatást Egyed Péter író, filozófus, szerkesztő Irodalmi rosta című legújabb kötete, amelyet hétfő este mutattak be a kolozsvári Bulgakov irodalmi kávéházban.
A Helikon-estek sorozat keretében megszervezett eseményen a szerzővel Karácsonyi Zsolt költő, a Helikon folyóirat főszerkesztője beszélgetett.
Egyed Péter elmondta: természetesen az erdélyi magyar irodalommal foglalkozó írások kerültek a kötetbe, ezen belül is saját generációja, az úgynevezett harmadik Forrás-nemzedék munkáival foglalkozott legtöbbet, például Mózes Attila, Bogdán László, Szőcs Géza vagy Balla Zsófia írásaival.
A kritikák között vannak alkalmi írások, de a korszak irodalmára szélesebb kitekintést nyújtó kontextuális kritikák is. Sőt Egyed egy összevont műfajt is megalkotott: gyakran megesett, hogy egy-egy új könyv kapcsán hosszasan és mélyen beszélgetett a szerzővel, így a kritika és az interjú keveréke lett a kész írás.
A szerző egyébként köszönetet mondott unokahúgának, Kovács Eszternek, aki segítette őt a válogatásban, és Dávid Gyula irodalomtörténésznek, aki olvasószerkesztőként több száz észrevétellel látta el a kéziratot.
„A nyolcvanas években az ember már félt elengedni magát egy nyilvános beszélgetésen, de a hetvenes években még volt irodalmi nyilvánosság – a fórumok, az irodalmi körök ekkor felértékelődtek. Sokan eljöttek ezekre a fórumokra, hogy egy-egy könyv kapcsán megosszák a többiekkel gondolataikat, ám alaposan el kellett előtte mélyülni a témában, ugyanis olyan beszélgetőtársak voltak ezeken az alkalmakon, mint Tamás Gáspár Miklós vagy Ágoston Vilmos, így, ha az ember nem volt elég felkészült, könnyen kipenderíthették” – emlékezett vissza az első írások keletkezésének éveire Egyed.
Egyed Péter egyébként mintegy tíz évig volt a Kriterion Könyvkiadó versszerkesztője, amely tisztet Csiki Lászlótól vette át. Kitért arra is, milyen óriási fordítói munka zajlott a Kriterionnál egészen a 80-as évek közepéig: nagyon sok román szerző műve jelent meg magyarul, de fordítva is, sok jelentős erdélyi magyar könyvet jelentettek meg románul, emellett az erdélyi szász irodalmat is fordították, és még a világirodalmi kitekintésre is maradt idejük.
„Nem is csoda, hogy ezalatt a 15 év alatt olyan sok fordítás napvilágot látott, hiszen egy óriási állami kiadó apparátusa állt rendelkezésre, mintegy 50 szerkesztő dolgozott a Kriterionnál, sok írót foglalkoztattak” – magyarázta Egyed, hozzátéve, hogy körülbelül ’84-től az államhatalom már igyekezett „szétválasztani” a román és magyar írókat, így a fordítások is megritkultak.
A kötetben egyébként olyan kevéssé ismert életművekről is szó esik, mint például Palotás Dezsőé vagy Boér Gézáé, akiket a hatalom is akadályozott munkájukban. „Az erdélyi magyar irodalom jóval gazdagabb, változatosabb annál, hogy csak a legnagyobbakat lássuk belőle. Ha valaki csak Szilágyi Domokost és Sütő Andrást ismeri az egészből, annak tulajdonképpen nagyon lesújtó véleménye lehet az irodalmunkról” – sommázta Egyed Péter.
Varga László
Krónika (Kolozsvár)

Versírásra ihlet a kertben a meggyfa, vagy akár az egresbokor is”
– Beszélgetés Székely-Benczédi Endre nyugalmazott matematika tanárral, költővel –
Székely-Benczédi Endre nyugalmazott matematika tanár, hivatalos elfoglaltsága mellett a magyar költészet művelésével is foglalkozott élete során. Ezt a tevékenységét nyugdíjba vonulása után is folytatja. Versei jelentek meg különböző lapokban, két antológiában és egy saját kötetben, de internetes oldalakon is olvashatók. Székely-Benczédi Endrét nyárádszentmártoni otthonában kerestük fel és kérdeztük költői pályájáról, munkásságáról.
–Kérem, beszéljen először iskolai éveiről. – 1949. február 2-án születtem Csókfalván, de hároméves koromtól már Makfalván éltünk. Ott jártam az I-VI. osztályt, majd a hetediket Karácsonfalván. Középiskolai tanulmányaimat Szovátán végeztem, ott érettségiztem 1967-ben. Ezt követően a Marosvásárhelyi Tanárképző Főiskola matematika szakát végeztem el és kerültem1971-ben Csíkfalvára tanítani. Innen jöttem nyugdíjba 2011-ben. „Ösztönző ereje volt ennek a tevékenységnek"
– Mikor kezdett el verselni? Hol jelentek meg első költeményei?
–Verset írni már középiskolás koromban elkezdtem, első versem 1968-ban, a Vörös Zászló Szőcs Kálmán által szerkesztett mellékletében, a Figyelőben jelent meg, Kicsi Antal közvetítésével. Ettől kezdve aztán Kicsi Antalt tartottam mentoromnak, ő egyengette azután, a költői kibontakozásom. A Figyelőben pedig folyamatosan jelentek meg a verseim 1974-ig.Ezen kívül a főiskolának volt egy Atheneum című lapja, ebben is rendszeresen közöltem. 1969-ben megalakult a Szakszervezetek Házában az Aranka György Irodalmi Kör, Nagy Pál szervezésében, ennek is tagja voltam. A kör felolvasóesteket tartott, amelynek során lehetőséget adott egy-egy alkotócsoportnak a kibontakozásra. Ösztönző ereje volt ennek a tevékenységnek, mozgatórugóként hatotta fiatal tollforgatókra. Sok embert ismertem ott meg, akik aztán később ismerttéváltak.1970-ben egy vers-, prózaíró pályázaton is részt vettem, I. díj nem volt, a második díjon Nászta Katalinnal osztoztam. Ez a nyeremény, amelyhez még 700lej tiszteletdíj is társult, nagyon feldobott, nagyot lendített rajtam. Ebben a periódusban, még főiskolásként a kolozsvári Gaál Gábor Kör is meghívott egy felolvasóestre. Ezen Mózes Attilával ketten vettünk részt.
Az ön költői tevékenysége három időszakra tagolható. Mi volt az oka annak, hogy egy időre letette a tollat?
– 1971-ben már nősemberként kerültem Csíkfalvára tanítani, eleinte albérletben laktunk szerény körülmények közt. Nem sokkal ezt követően megkerestek a Securitate emberei, hogy beszervezzenek, de engem nem vonzott a lehetőség, ezért kutakodni kezdtek utánam. Bekérték a kézirataimat, elvették a kedvem az írástól, így 1974-től nem írtam semmit egészen 1985-ig. „Felgyűlt bennem egy csomó mondanivaló”
–Ez volt tehát az első alkotói korszaka. Hogyan alakult tovább a pályafutása?
– 1985-ben újra írni kezdtem, eleinte csak úgy magamnak, az íróasztal fiókjának. Abban az időben történt aztán megint valami, ami kedvet adott. Az Igaz Szó szerkesztői vidékre jártak népszerűsíteni a lapot, itt jártukkor engem is megkerestek ez ügyben. Megragadtam az alkalmat és átadtam Székely Jánosnak néhány versem. Később közölték is, sőt Székely János bíztatott, bátorított, hogy írjak és aztán rendszeresen megjelentek a verseim az Igaz Szóban. Még a legutolsó számába is írtam, ami ugyan még annak indult, de közben a rendszerváltás hajnalán átalakult Látóvá. Időközben küldtem verseket az Ifjúmunkásnak és az Utunknak is, ami aztán szintén átalakult Helikonná. 1993-ban aztán megint letettem a tollat egyidőre.
–Mikor kezdett el újra írni és mi késztette erre?
– 2004-ben kezdtem el ismét írni, egyszerűen csak azért, mert rám jött az írhatnék, felgyűlt bennem egy csomó mondanivaló. Ezek közül küldtem néhányat Bölöni Domokosnak, amiket aztán a Népújság általa szerkesztett Múzsa mellékletében közölt. 2005-ben alakította meg a Súrlott Grádics Irodalmi Kört, amelynek első estjén én mutatkozhattam be.
– Hol jelentek még meg versei? Van-e önálló kötete?
– Költeményeim ezt követően jelentek meg a Versben és az Erdélyi Tollban is. Egyetlen önálló verseskötetem látott nyomdafestéket Kökényvár a senkiföldjén címmel, 2007-ben. De közöltek a verseimből két 2011-ben megjelent antológiában, Az eltérített felvonóban és a Közös útonban. „Most magamnak írok, a magambúját-baját írom”
–A magyar költők közül kiket szeret olvasni?
– A jelenlegiek közül Elekes Ferenc írásai tetszenek nagyon. A múlt hónapban a feleségem vásárolt egy Radnóti Miklós kötetet, hát ez nagyon megragadott. Olyan verseket olvastam, amelyekről nem is hittem volna, hogy ő írta. De sokat olvastam és olvasom Farkas Árpád, Molnos Lajos, Magyari Lajos, Király László verseit is.
– Mi az, ami mostanában, nyugdíjasként versírásra ösztönzi? Van-e kötete előkészületben?
– 1977-től lakunk saját lakásban itt, Nyárádszentmártonban, hát ez a környezet az én inspirációs területem. Ha hajnalban kimegyek a kertbe, látom a Bekecs mögül felkelő Nap első sugarait, hallom a közeli Nyárád csobogását, de versírásra ihlet a kertben a meggyfa, vagy akár az egresbokor is. Múlt, jelen és jövendő mind versírásra ösztönöz, legtöbb költeményem kissé filozofikus, vagy afelé hajlik. Mostanában meg haikukat is írok, lenne is belőlük már egy kötetre való, de egyelőre nem gondolkodom a kiadásukon. A könyvkiadás nem olcsó mulatság, megvannak és kész, ez az én örömöm. Már több mintegy éve nem küldtem sehova verseimből közlésre. Szóval most magamnak írok, a magam búját-baját vetem papírra.
Nemes Gyula
kozpont.ro

Fél évszázad irodalmunk mezsgyéjén (Bemutatták Egyed Péter új könyvét)
Annak ellenére, hogy egész könyvtárszekrényt meg tudnánk tölteni, amelyben legalább száz kimondottan értékes alkotás kaphatna helyet romániai magyar írók, költők tollából, alig néhány szerző neve és műve van forgalomban. Így azonban az elmúlt ötven esztendő irodalmi termésének igen nagy hányada kihull az idő és az emlékezet rostáján – foglalható össze röviden Egyed Péter megállapítása. Ezt a romániai és ezen belül az erdélyi magyar irodalom utóbbi fél évszázados szintézisének hiánya okán fogalmazta meg kedden az Irodalmi rosta című, kritikákat, esszéket, tanulmányokat tartalmazó kötete sepsiszentgyörgyi bemutatóján.
Szonda Szabolcs, a Bod Péter Megyei Könyvtár igazgatója a Gábor Áron Teremben tartott könyves találkozón házigazdaként azt mondta, Egyed Péter esetében az irodalomról való gondolkodás egyszerre jelenti a kint és bent levést, mert költőként, íróként ő maga irodalmat alkotott, szerkesztőként, kritikusként mások írásait értelmezte. Bogdán László sepsiszentgyörgyi író, költő, újságíró folytatta az előbbi gondolatot, kiegészítve azzal, hogy Egyed Péter, aki a harmadik Forrás nemzedékhez tartozott, már a hetvenes években megfogalmazta kritikai észrevételeit korosztálya írásairól, azt mondták róla, ő nemzedéke szekértolója. Ez az Irodalmi rosta című gyűjteményes kötetben is erőteljesen megjelenik, az első harmad írásai tulajdonképpen összefoglalják a kettes feles (Egyed Péter megfogalmazása) és a harmadik Forrás nemzedék indulását. A szerző elmondta, Balla Zsófia, Bogdán László, Markó Béla, Mózes Attila, Szőcs Géza költészete, prózája jóval érzelmesebb és személyesebb világról szólt, mint amiről az előbbi nemzedék írt, hisz az érzelmekről a szocializmusban nem nagyon lehetett ilyen kitárulkozással és radikalizmussal beszélni. Bogdán László kérdésére, hogy a következő nemzedék, a Kovács András Ferencék irodalmára kritikusként miért nem terjedt ki a figyelme, Egyed Péter azt mondta, a Kriterion Könyvkiadó szerkesztőjeként nagyon sokat olvasta ennek a korosztálynak az alkotásait, ami a művel és a szerzővel való rendkívüli azonosulást igényel. „Ahhoz, hogy egy mű erényeit és hibáit, formagazdaságát, bőségét vagy hiányosságait, romlandó részét az ember megértse, úgynevezett technikai olvasattal kell az illető verset felfogni.” Ez azt eredményezi, hogy „minden szerkesztés megöl egy kritikát”. Egyed Péter olyan széles spektrumban követte, hogy mi történt az elmúlt ötven esztendőben irodalmunkban – legalább hatvan szerző életével, munkásságával foglalkozott, írásaikat szerkesztette, elemezte, értelmezte –, hogy jogosan jelentette ki: „Azzal maradtam vizsgálódásaim után, hogy mennyire szegények vagyunk, mert nem veszünk tudomást arról, hogy ez az irodalom jóval gazdagabb, mint ami látszik, mint amit forgalmazunk belőle.” Felrótta, hogy az iskolában is csak egy picinyke szeletét tanítják ennek a hatalmas szellemi értéknek, hiányként fogalmazta meg, hogy nem született meg egy reális szintézise a romániai magyar irodalomnak, de szerinte nincs jobb helyzetben a művészet, képzőművészet, tudomány sem.
A költő, író, egyetemi tanár, filozófus, könyvszerkesztő, a hagyományos kritika és az általa meghonosított beszélgető kritika jeles művelőjének Bogdán Lászlóval folytatott könyves beszélgetése ugyan egy vaskos kiadvány bemutatása alkalmából hangzott el, de korrajz, (irodalmi) kortörténet volt a javából, a hazai magyar irodalom kiemelkedő alkotóinak sorsáról, a bebörtönzésekről, a magyar intézmények ellehetetlenítéséről, a szocializmus éveiben hol nyíltan, hol alattomosan zajló kulturális genocídiumról. Az Irodalmi rosta (Polis Könyvkiadó, Kolozsvár, 2014) olvasószerkesztője Dávid Gyula, az 1976 és 2014 között a Helikon, Utunk, Ifjúmunkás, Igaz Szó, Korunk, Alföld, A Hét, Élet és Irodalom, Magyar Műhely, Irodalmi Szemle, Székelyföld és más folyóiratokban megjelent kéziratok felkutatója és rendezője Kovács Eszter. A szerző méltatta segítségüket, és azzal zárta gondolatait, bízik abban, hogy a különböző szellemi színtereink szintézisei megszületnek, és e tekintetben is erős közösségként tudjuk magunkat megmutatni.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A Látó 2015-ös nívódíjai
2015-ben huszonnegyedik alkalommal osztja ki a Látó szépirodalmi folyóirat szerkesztősége a lapban publikált szerzők közül válogatva évzáró nívódíjait. Huszonhárom év alatt több mint 50 alkotó vehette át a vers, próza, esszé és debüt kategóriában az elismerést.A nívódíjak átadására a Látó Irodalmi Színpad keretében kerül sor Marosvásárhelyen 2015. december 12-én, szombaton 18 órától a Kultúrpalota kistermében. 2015-ben Aczél Géza (vers), Murvai Béla (debüt), Szilágyi Júlia (próza) és Tibori Szabó Zoltán (tanulmány) veheti át a Hunyadi László képzőművész tervezte Batsányi-emlékplakettet és a díjjal járó pénzjutalmat. Laudációt mond: Demény Péter, Kovács András Ferenc, Láng Zsolt és Vida Gábor.
A Látó-nívódíjat először 1992- ben osztották ki, az előző Látó-évfolyam legjobbnak ítélt szerzőit tüntetve ki az elismeréssel. Az 1991–2013 közötti időszak díjazottjai: André Ferenc, Balázs Imre József, Bálint Tamás, Benedek Szabolcs, Bodor Ádám, Bogdán László, Burus János Botond, Demény Péter, Dimény Lóránt, Domokos Géza, Egyed Emese, Farkas Wellmann Éva, Ferenczes István, Fekete J. József, Fekete Vince, Gagyi József, Gulyás Miklós, Hajdú Farkas-Zoltán, Hatházi András, Horváth Előd Benjámin, Jakabffy Tamás, Jánk Károly, Jánosházy György, Karácsonyi Zsolt, Kelemen Hunor, Kenéz Ferenc, Kincses Réka, Kinde Annamária, Király Kinga Júlia, Király László, Kisgyörgy Réka, László Noémi, a Láthatatlan Kollégium hallgatói, Lászlóffy Aladár, Lászlóffy Csaba, Lövétei Lázár László, Márton László, Máté Angi, Mihály Emőke, Mihálycsa Erika, Molnár Vilmos, Mózes Attila, Nagy Attila, Papp Sándor Zsigmond, Romhányi Török Gábor, Salat Levente, Szakács István Péter, Sebestyén Mihály, Selyem Zsuzsa, Simonfy József, Székely Csaba, Szepesi Attila, Szilágyi Júlia, Térey János, Tóth Mária, Vallasek Júlia, Varga Illés, Varga László Edgár, Váradi Nagy Pál, Vári Csaba, Veress Dániel, Vermesser Levente, Visky András, Visky Zsolt, Zalán Tibor, Zoltán Gábor.
Megjegyzendő, hogy a díj történetének első évében (1991) a romániai magyar szellemi élet műhelyei, a média jelentős intézményei és személyiségei iránti megbecsülésként Látó-díjban részesült a Balogh Edgár vezette Romániai magyar irodalmi lexikon munkaközössége, a Marosvásárhelyi Rádió kulturális szerkesztősége, Jászberényi Emese személyében és Makkai János, a Népújság főszerkesztője rangos publicisztikai tevékenységének elismeréseképpen.
A rendezvény támogatói: a Nemzeti Kulturális Alap, a Bethlen Gábor Alap, a Communitas Alapítvány, az Aranka György Alapítvány.
Népújság (Marosvásárhely)

Elhunyt Paul Drumaru
A magyar irodalom egyik legavatottabb román fordítója volt.
Paul Drumaru január 21-én hunyt el. A neves műfordító, költő, író haláláról lánya számolt be a Facebookon, mint írta, édesapja elment, „hogy az angyaloknak írjon verset”.
Drumaru 1938. december 5-én született Gyulafehérváron. Gyulafehérváron és Nagyváradon kezdte tanulmányait, volt könyvelő és könyvtáros a Regionális Könyvtárban, Nagyváradon. Az Alexandru Ioan Cuza Egyetem Bölcsészettudományi Karán végzett 1966-ban, román nyelv és irodalom szakon. 1964-ben részt vett Lunar 11 művészeti csoport megalapításában. Korrektorként tevékenykedett a Chronicle magazinnál, a iași-i Nemzeti Színház irodalmi kritikusa, majd a Kriterion Kiadó szerkesztője volt (Bukarest, 1971-1998).
Négyszer nyert magyar műfordításaiért díjat a Romániai Írószövetségtől (1972, 1976, 1981, 1986), szintén műfordításért díjat kapott a Bukarest Írószövetségtől (1996), majd elnyerte az Artisjus díját (Budapest, 1977), a Déry Tibor-díjat (1987), megkapta a Pro Cultura Hungarica oklevelet és plakettet (1997).
A Partium című újságban debütált (Nagyvárad, 1957), megjelentek munkái a Tribuna, a Cronica, a Convorbiri literare, a Iaşul literar, az Ateneu, a Luceafărul, a Contemporanul lapoknál, valamint A Hétben, a Magyar Naplóban (Budapest), a Provincia (Kolozsvár), a Viaţa românească, a Secolul 20 és a Lettres intemationales folyóiratokban.
A klasszikus és kortárs magyar irodalom olyan alkotóinak műveit ültette át kiválóan román nyelvre, mint Ady Endre, Babits Mihály, Bálint Tibor, Farkas Árpád, József Attila, Kányádi Sándor, Király László, Konrád György, Kovács András Ferenc, Markó Béla, Mózes Attila, Örkény István, Pilinszky János, Szilágyi Domokos vagy Visky András.
pazs. foter.ro

Zsidó Ferenc: Hetet egy csapásra! (Részlet)
Hogy az ezredforduló óta eltelt tizenhat évben melyik volt az a hat kortárs magyar szépirodalmi könyv, amelyeket kiemelnék a többi közül…? Hűha! Amikor megkaptam a felkérést, a hideg is kirázott. Mert – mit ad isten! – a levél aközben érkezett, hogy készülő kritikakötetem kéziratával pepecseltem, melybe 24 kortárs magyar prózaíró 2000 után írt műveit veszem számba.
24 – és ez csak a próza! –, na mármost ebből én hogy válasszak ki hármat? Lírával pedig kevesebbet foglalkoztam, ott azért vagyok gondban. Szóval, hálátlan egy feladat! Aztán gondolkodtam egy sort, és rájöttem, hogy a fontos feladatok mindig hálátlanok… és nekiláttam. Erdélyi vagyok, és fenntartom, hogy amíg vannak sajátos erdélyi témák és jellegzetes erdélyi megszólalás, addig (külön) erdélyi irodalomról is beszélni kell, tehát most elvárható tőlem (talán a Hitel is elvárja, én magamtól mindenképp…), hogy főként erdélyi könyveket emeljek ki. De persze nem mindenáron. Tehát ne azért kerüljön be az a könyv a hatosfogatba, mert erdélyi, hanem azért, mert jó. Na szóval, többet ne kerülgessük, mint macska a forró kását...
Először a versek: Farkas Árpád és Király László számomra a par excellence költő, az ők szereplésük ezen a listán nem volt kétséges. Harmadikként sokan felmerültek…
Farkas Árpád: Erdélyi asszonyok
Legnagyobb szívfájdalmam, ha erdélyi líráról vagyon szó, hogy Farkas Árpád miért írt oly keveset az 1990-es évek után. Miért ír ilyen keveset, aki ilyen jó? Vagy azért ilyen jó, mert ilyen keveset ír? Az újságírás robotja, magánéleti gondok akadályozták? Alig néhány vers jelzi munkásságát a 2000-es évek tájékáról, az Erdélyi asszonyok (Csíkszereda, 2002, Pallas-Akadémia) válogatott és új verseket tartalmaz. A kötetet csak leg jelzőkkel lehet illetni: nincs benne üresjárat, csak erő, átütő érzelem, fajsúlyos gondolatok egy rendkívül változatos, a klasszikus versformákat szétfeszítő, szabadon-precíz versnyelven. További érvelés helyett (vagy gyanánt) most idéznék: „Az erdélyi asszonyokban török vér van / s némi tatár. / Ha csókolnak, legalább százötven év / behódolást kérnek s vért. (...)/ Zsuzsannák, Katák, Erzsébetek, könnyű / véretek hevíté kandallóit Erdély / rideg kővárainak, tárt szellemóvó szárnyat / elpárolgó melege fölé. / S ontotta méhetek Kárpát-medencébe a magyart! / De most már elég. / Ezeréves vén vagyok, nevemben némi / Árpád-házi kondenzcsíkkal, esengve kérlek, / hagyjatok megpihennem.”
Na látják, az ilyent nevezem én „nagy versnek”. És ilyen kaliberű Farkas Árpád minden költeménye: megvan benne a létösszegző mélység, a sodró lendület, a nyelvi lelemény; ugyanakkor nem steril, nem „akadémikus”.
Király László: Készülődés Pazsgába
Király László sok vonatkozásban rokonítható Farkas Árpáddal (vagy fordítva). És ezzel nem gyengítik egymást. Mert amiben leginkább rokonok, az a tehetség. Igen, keveset írásban is hasonlítanak. Király Lászlónak a 2000-es évek során három válogatáskönyve jelent meg, melyekre nagy szükség volt az életmű „ápolása” szempontjából, ennek ellenére én már kezdtem aggódni, hogy ennyivel kell beérnünk (mint pl. a pályatárs-prózaíró Mózes Attila esetében...), de aztán a folyóiratokban felbukkant itt-ott egy új vers, és bizony meglett az új kötet is, a Készülődés Pazsgába (Budapest, 2013, Orpheusz Kiadó). Mondjam azt, hogy Király László ebben a könyvben ott folytatja, ahol abbahagyta? Vagy azt, hogy merőben új megszólalás? Mindkét állítás igaz, mindkettő hamis. Ami tény: Király László versei szikárak, képszegények, nincs itt öncélú versjáték, nincs l’art pour l’art. Tiszta, átható, megkapó gondolat bukkan fel mindenhol, melynek hatását a nyersesség, keresetlenség még felerősíti. A forma tehát alárendelődik a tartalomnak, a (faj)súlyos mondanivalónak. Ezt azért kívánom hangsúlyozni, mert a kortárs lírát egyre inkább a szózsonglőrködés uralja, a míves és művi játék után a befogadó pedig gyakorta „nem marad semmivel”; nos, Király esetében szó sincs ilyesmiről, ő csak akkor ír, ha – bárhogy forgatom, ez a legtalálóbb szó ide – van „mondanivalója”. 
(Hitel, 2016. március) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)