"A Sepsiszentgyörgyön született Moyses Márton költő lelkébe az 1956-os magyar forradalom kitörölhetetlen szabadságvágyat ültetett. Az akkor tizenöt éves baróti diák október utolsó hetében titokban útra kelt, de nem jutott át Magyarországra. Vizsgálati fogságba került, majd más iskolába, Marosvásárhelyre kényszerítették. 1960-ban a kolozsvári tudományegyetem első éves magyar irodalom szakos hallgatóját a Securitate emberei a tanteremből vitték el. Az akkor 19 éves Moysesnek kommunistaellenes, forradalmi versei miatt kellett bűnhődnie. Verseit elkobozták, őt pedig hét év börtönre ítélték. Szabadulásával a megaláztatások nem értek véget. Nagyajtára kényszerítették - istállószolgának. A költő 1970. február 13-án, egy évvel Jan Palach prágai és Bauer Sándor budapesti mártíriuma után bement Brassóba a kommunista párt székháza elé, leöntötte benzinnel, és meggyújtotta magát. Megtagadták tőle az orvosi ellátást. Rettenetes kínok között szenvedett hónapokon át, május 15-én halt meg. - November 3-án Brassóban Moyses Mártonra fognak emlékezni. Brassó, Alsó-Háromszék és a Barcaság templomaiban délelőtt 11 órától öt percig szólnak majd a harangok, utána a város főterén a magyar egyházak, a Magyarok Világszövetsége és a megyei RMDSZ tiszteleg emléke előtt. Raduch Zsolt evangélikus lelkész igehirdetését követően Tófalvi Zoltán beszél a mártír költővel kapcsolatos kutatásairól, utána az egykori osztálytárs, Kincses Előd emlékezik a mártír költőre. /Brassó (és Erdély) Moyses Mártonra emlékezik. = Erdélyi Napló (Nagyvárad), okt. 30./ November 3-án Moyses Mártonra emlékeznek Brassóban, a prefektúra előtt, ott, ahol a nagyajtai ötvenhatos a kommunista rendszer elleni tiltakozásként 1970. január 13-án az akkori pártszékház előtt benzinnel leöntötte és felgyújtotta magát. A székely Jan Palachra egykori osztálytársa, Kincses Előd emlékezik. Jelen lesz Tófalvi Zoltán újságíró is, akinek bemutatják a Moyses életútjáról szóló filmjét. Délután Földváron a volt fogolytábor utolsó közös sírdombjánál lesz halottak napi megemlékezés. Az 1944 ősze és 1945 ősze között itt szenvedett, illetve elhunyt erdélyi és anyaországi magyarok emlékére koszorúkat helyeznek el, majd Hídvégen megtekintik a Fogoly-emlékszobát. /(be. l.): Megemlékezés Brassóban és Földváron. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), okt. 30./"

"Brassóban Moyses Mártonra emlékeztek, aki 29 éves korában, iszonyú vallatások és megalázások után úgy döntött, életét adja a szabadságért, és a brassói megyei pártbizottság előtt önmagát felgyújtva tiltakozik az elnyomás ellen. Moyses Márton /sz. Sepsiszentgyörgy, 1941/ 1960-ban az elsőéves irodalom szakos hallgató, amikor elhurcolták a politikai rendőrség emberei. 7 év börtönnel sújtották kommunistaellenes, forradalmi versei miatt. 1970 február 13-án fölgyújtotta magát. Ugyanúgy választotta a szabadító halált, mint Prágában Jan Palach, Budapesten Bauer Sándor vagy, mint később ugyancsak Brassóban Liviu Cornel Babes. Három hónapon át szenvedett, majd május 15-én halt meg. - Patrubány Miklós, az MVSZ elnöke azt szerette volna, hogy azon a helyen emlékezzenek meg, ahol elszánt tettét véghezvitte. Végül a csendőrség és a prefektúra a brassói tehergépkocsigyár két nappal későbbi tüntetésétől való félelmében elrendelte, hogy a prefektúra épülete előtt nem lehet gyülekezni. Az emlékezők az evangélikus templomba vonultak, ahol végül Tófalvi Zoltán publicista elmondotta: Moyses Márton mártíriumának felkutatása, a dokumentumok megszerzése, a megtartott emlékezés előkészítése 11 évbe került. /(Tóásó Áron Zoltán): Megváltozott helyszín. Moyses Márton példája. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), nov. 5./"

Máj. 24-25-én Szovátafürdőn tartotta tisztújító közgyűlését a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete (MÚRE). Az elnöki tisztségbe Csép Sándort választották újra, az ügyvezető alelnök Karácsony Zsigmond, a Népújság munkatársa lett. A rendezvényen Markó Béla, az RMDSZ elnöke is felszólalt, hangoztatva: a romániai magyarságnak valamennyi magyarországi politikai párthoz egyformán kell viszonyulnia, a mindenkori magyar kormány támogatására van szüksége. Markó fontosnak tartotta a romániai magyar sajtó sokszínűségét, jelezve, hogy közösségnek önálló sajtóéletre, nem lekötelezett, de elkötelezett sajtóra van szüksége. Csép Sándor leköszönő MÚRE-elnök eredményesnek tartotta a MÚRE elmúlt három esztendejét. Mint mondotta, a MÚRE a vártnál lényegesen kevesebb támogatáshoz jutott, ami jelentősen befolyásolta aktivitását. Gáspár Sándor leköszönő ügyvezető elnök elsősorban a gazdasági nehézségekről szólt. Ezt a tagság növekvő érdektelensége is súlyosbította. Boros Zoltán audiovizuális alelnök a sajtónak jutó támogatások elosztását kérdőjelezte meg. Mint mondotta, a MÚRE számára változatlanul elfogadhatatlan, hogy az Illyés Közalapítvány erdélyi szaktestületének megalakulásakor semmibe vették a MÚRE addigi gyakorlatát, annak összetételéről nem kérdezték meg a romániai magyar sajtó legitim képviselőit. Az RMDSZ részéről tanúsított hozzáállás nehezen egyeztethető össze azzal, amit az RMDSZ vezetői a sajtó sokszínűségéről nyilatkoznak. Tibori Szabó Zoltán, a Szabadság munkatársa, a Népszabadság tudósítója elfogadhatatlannak tartotta a MÚRE Etikai Bizottságának (becsületbíróságának) vele szemben hozott elmarasztaló döntését egy véleménycikk kapcsán. Azért van a MÚRÉ-ra szükség, hogy az újságírót bárhol, bármilyen körülmények között megvédje, még akkor is, ha tévedett, hangsúlyozta. Makkai János, a marosvásárhelyi Népújság főszerkesztője amellett kardoskodott, hogy a szervezet az eddigitől lényegesen eltérő feladatköröket, a tagság érdekképviseletét, érdekvédelmét lássa el. Az audiovizuális új alelnöknek Vincze Lorántot, a Román Rádió magyar adásának bukaresti munkatársát, az írott sajtóért felelős alelnöknek pedig Ambrus Attilát, a Brassói Lapok főszerkesztőjét választották. Az oktatásért felelős szakbizottság új vezetője Magyari Tivadar kolozsvári egyetemi adjunktus, a jogi szakbizottság irányítója Hecser Zoltán, a Hargita Népe igazgatója, a szociális és a tagsági szakbizottság vezetője pedig László Edit, a Marosvásárhelyi Rádió magyar szerkesztőségének tagja lett. A 12 tagú új etikai bizottság elnökévé Ágopcsa Annamária szatmárnémeti újságírót, alelnökévé pedig Balló Áront, a Szabadság főszerkesztőjét és Borbély Melindát, a Marosvásárhelyi Rádió magyar adásának vezetőjét választották. A MÚRE Kolozs megyei területi elnökévé a közgyűlés újraválasztotta Makkay Józsefet, a Szabadság főszerkesztő-helyettesét. A MÚRE életműdíját Muzsnay Magda ma is aktív rádiós szerkesztő vehette át. A publicisztikai díjat Bakk Miklós, a Krónika megbízott felelős szerkesztője kapta. Szintén kolozsvári kitüntetettje volt a rádiós díjnak is Csatári Melinda, a Kolozsvári Rádió magyar adásának munkatársa személyében. Pályakezdő díjat a Szabadság munkatársa, Balázs Bence, és a Krónika munkatársa, Rédai Attila kapott. A rendezvényen bemutatták Gazda Árpádnak, a Krónika főszerkesztő-helyettesének Mikor Kicsi voltam, magyar voltam című riportkötetét, Benkő Leventének, a Háromszék munkatársának Bűn volt a szó című, Moyses Mártonra történő visszaemlékezés-kötetét és Gecse László budapesti újságírónak Állam és nemzet a rendszerváltás után című rádiós interjúkötetét. /K. Zs.: Hatékonyabb érdekvédelmet akar a MÚRE. Tisztújító közgyűlés a magyar újságíróknál. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 27./

A sepsiszentgyörgyi születésű, nagyajtai nevelkedésű Moyses Márton mindössze 29 éves életének történetét legfőképpen a mellette mindvégig kitartó húga, Moyses Éva ismerte. 1970. február 13-án Moyses Márton felgyújtotta magát Brassóban, a Román Kommunista Párt székháza előtt. 1969 telén a prágai egyetemi hallgató, Jan Palach, majd néhány napra rá Budapesten a Nemzeti Múzeum lépcsőin a középiskolás Bauer Sándor, egy év múlva pedig Moyses Márton felgyújtotta magát. Ezt tette a brassói Liviu Babes is 1989-ben, Brassó-Pojánán. - Moyses Márton egyetemi hallgatót 1960-ban tartóztatta le a Securitate. A kiváló képességű fiatalembert a matematikatudományok, az irodalom, a folklórkutatás, a társadalomfilozófia, az atomfizika mellett különféle találmányok is foglalkoztatták. Az 1956-os magyar forradalom idején a baróti gimnáziumból megszökve nekivágott negyedmagával a román—magyar határnak, hogy a szabadságharc oldalára szegődjön. Moyzes 1962-ben kiszabadult a börtönből, nem folytathatta tanulmányait, sőt, állami munkahelyet sem kaphatott, hanem a nagyajtai kollektív gazdaságba kényszerítették napszámosnak. A lap két részletet közölt a Moyses Márton kálváriáját összeállítani igyekvő, Bűn volt a szó című kötetből. 1960. decemberében Moyzes a marosvásárhelyi Securitate egyik kihallgatója előtt elismerte, hogy ő írta a Holnap forradalom című verset, továbbá a Szomorú beszéd magamról (Barátomnak) és az Igaz emberséggel ölni címűt. Moyzes a börtönben levágta a nyelvét, mert olyasmire kényszerítették, hogy mondja azt, amit nem csinált. Erre a kegyetlenül, érzéstelenítés nélkül visszavarrták a nyelvét. Az öncsonkítás 1962. szeptember 28-án történt. - Moyses Mártont a Szovjet Kommunista Párt Központi Vezetőségéhez Moszkvába írt levelében /1969-ben/ az erdélyi magyarság kérdését is felvetette: Erdély 1944 utáni kérdése olyan problémát jelenthet, amely ,,a kommunista tábor egységét veszélyeztető tényezővé válhat". ,,Az 1944 után kialakult helyzet marxista elemzését sem a romániai, sem a magyarországi kommunisták nem végezték el (Ezért a felelősség kölcsönös.)". Mindkét állam kommunista vezetőségének oda kell hatnia, hogy megkülönböztetett barátság alakuljon ki Románia és Magyarország között, hogy a két állam között levő határ váljon adminisztratív határrá, ne legyen politikai határ, javasolta. - Moyses Márton folklórgyűjtéssel is foglalkozott. ,,A válogatásnál arra törekedtem, hogy olyan termékeket mutassak be, amelyeket a Konsza-gyűjtemény nem közöl (sok esetben a Vadrózsák sem)" — írta. /Benkő Levente: Bűn volt a szó. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), jún. 28., jún. 29./

"Az erdélyi magyar literatúra fordulat utáni éveinek legnagyobb nyeresége az a tényirodalom, mely feltárja a közelmúlt történéseit, a hadifogság nyomorúságait, a háborút követő, a söpredék által elkövetett tömegmészárlásokat, a tömeges menekülés, a tömeges deportálás kínjait, a kollektivizálás embertelen inkvizícióját, a román sziguranca és szekuritáté ténykedését. Száz nemzedéknek elég lett volna az a szenvedés, melyen alig két-három generációnak kellett átgázolnia. Csupán a Háromszék napilapot tekintve Benkő Levente, Sylvester Lajos, Balogh László, Gocz József munkásságát kell kiemelni. Benkő Levente tette talán a legtöbbet országos vonatkozásban is. Benkő új könyve /Bűn volt a szó - dokumentumriport erdélyi pokoljárásról, Moyses Márton egyszemélyes forradalmáról (Charta Kiadó, Sepsiszentgyörgy, 2002.)/ egy erdővidéki fiatalember életútjának, küzdelmeinek és tragikus végzetének hiteles követése. /Magyari Lajos: A múltat be kell vallani... = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), aug. 3./"

"Igénytelenek voltak a szilveszteri műsorok. A Duna tévé adta a Moyses Mártonról szóló dokumentumfilmet (producer Sándor György, operatőr Buda János, szerkesztő-rendező András Ferenc). A meghurcolt, börtönt szenvedett nagyajtai egyetemista 1970. febr. 12-én gyújtotta fel magát a brassói pártbizottság székháza előtt. Egykori társa, Szokoly Elek (öt évet ült maga is, ügyük összefonódott) nem nevezte meg az árulót. Nem nevezte meg a két kutató, Benkő Levente és Tófalvi Zoltán sem. A mártír húga, Éva asszony viszont megnevezte. Az illető él, de bizonyára "nem nyilatkozik." Egy másik besúgót is megnevezett. Viselője köztiszteletben álló személyiség. Az erdélyi néző felkapja a fejét. "Hogyan? Ikszipszilon? Az a nagyszerű ember? Aki annyit tett és tesz a magyarságért?" Az érintettet - nem kérdezték meg. /B.D. [Bölöni Domokos]: Az elvarratlan szálakról. = Népújság (Marosvásárhely), jan. 7./ "

"Erdélyben 1956-ban nem volt forradalom, mégis megtorlások, bebörtönzések és megaláztatások sorozatát kellett elviselniük a magyaroknak. Erről vallanak az erdélyi 56-osok.Erdélyben a szekuritáté által elképzelt forradalmat vérbe fojtották, emlékezett a brassói Lay Imre. A magyar fiatalok alakította Erdélyi Magyar Ifjak Szövetségének (EMISZ) akkori titkára úgy tudja, a megtorlás során 17 romániai magyart végeztek ki, de a románok közül is többet eltett láb alól az akkori hatalom. Az EMISZ azon a napon alakult meg Brassóban, amikor a szovjet csapatok 1956. november 4-én hajnalban támadást indítottak Budapest és a magyar szabadság ellen. Az EMISZ Fehéregyházán koszorúzott és emlékezett az 1848-49-es magyar szabadságharc hőseire. A kezdeményezés Brassóból Háromszékre is átterjedt, végül 1958 augusztusától kezdődően a szekuritáté 77 EMISZ-est tartóztatott le. Összesen 1117 évnyi börtönbüntetést kapott a 77 fiatal. Átjutott a határon az a négy baróti középiskolás diák, akik november 8-án, a forradalmárokhoz való csatlakozás reményében vágtak neki a román-magyar határnak. A "túra" egyetlen túlélője, a Sepsiszentgyörgyön élő Józsa Árpád Csaba emlékezett. Október 24-én és 25-én az iskolában megjelentek a pártaktivisták, és azt magyarázták, hogy Budapesten ellenforradalom van, Moyses Márton is szót kért, és azt kérdezte tőlük: miért hazudnak, miért nem mondják meg az igazat? Moyses akkor elsős gimnazista volt, akárcsak Kovács János, akik a csíkszentdomokosi Bíró Benjaminnal és Józsa Árpád Csabával társulva indultak Budapestre. Bíró és Józsa átjutottak a határon, de Kovács és Moyses eltévedtek, végül pedig hazatértek. Józsa és Bíró Debrecenben kaptak szállást és munkát, valamint továbbtanulási lehetőséget. 1957 március 15-én azonban a magyar hatóságok átadták őket a nagyváradi szekunak. Mindkettőjüket elítélték. Moyses 1960 októberében beiratkozott a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem bölcsészkarára. Nyíltan vallotta, hogy a két egyetem erőszakos egyesítése voltaképpen a magyar universitas beolvasztását jelentette. Versekben is megfogalmazott álláspontjáért előbb 7, majd 2 év szabadságvesztésre ítélték, 1962-ben szabadult. A különböző tudományokban egyformán járatos fiatalembert a nagyajtai kollektív gazdaságba kényszerítették napszámosnak, Moyses 1970 februárjában a brassói kommunista pártszékház előtt tiltakozásul benzinnel leöntötte, majd felgyújtotta magát. Két hónap múlva belehalt sérüléseibe. A Marosvásárhelyen élő Szokoly Eleket Moysesszel majdnem egyidőben hurcolták el, és ítélték el. A Pro Europa Liga mai társelnöke így jellemezte néhai barátját: "Kétségtelen, hogy egy lángész pusztult el benne. És egyetérthetünk mindazokkal, akik azt vallják, ő a később érvényre jutó európai és erdélyi szellemiség mártírja." A sepsiszentgyörgyi származású, Németországban élő Gyertyánosi Csaba elmondta, a Mikó Kollégium gimnazistái voltak, amikor 1956 októberében elhatározták, tenniük kellene valamit a forradalom érdekében. Összegyűltek: Szabó Ütő Lajos, Gyertyánosi Gábor, Gyertyánosi Csaba - az ítéletek csökkenő sorrendjében -, Bordás Attila, Jancsó Csaba, Sándor Csaba, Molnár Béla és Jancsó Sándor. A Székely Ifjak Társasága (SZIT) 1957. március 15-én titokban koszorút helyezett el Sepsiszentgyörgyön az 1848-as hősök emlékművénél. "Ez volt az első koszorúzásunk, az első megmozdulásunk, és megpróbáltuk elhitetni magunkkal, hogy mégis csináltunk valamit" - emlékezett Gyertyánosi Csaba. 1958-ban azonban a szekuritáté felkészülten várta a diákokat az újabb koszorúzásnál. A fiúkat letartóztatták, a marosvásárhelyi katonai törvényszéken az ügyész életfogytiglant és halálbüntetést kért a SZIT-esekre, végül Macskási Pál hadbíró "beérte" 18, 15 és 10 éves ítéletekkel. /Benkő Levente: Tizenévesektől félt a kommunista hatalom. = Krónika (Kolozsvár), okt. 23./"

"Benkő Levente a vele készült beszélgetésben elmondta, hogy nagypapája sokat mesélt neki a második világháborúról, a fogságról, ő pedig már tizenévesként mindezt feljegyezte. Benkő Levente 1991 júniusában lett a Háromszék erdővidéki tudósítója. Elvégezte a nagyváradi Ady Endre Sajtókollégiumot. Első könyvében /Szárazajta, H-Press Kiadó, Sepsiszentgyörgy, 1995/ a szárazajtai tragédiának állított emléket. 1944. szept. 26-án az úgynevezett Maniu-gárdák vérengzést hajtottak végre Szárazajtán, tíz magyart agyonlőttek, kettőt lefejeztek, fejszével, középkori stílusban. A második könyve 1998-ban jelent meg, Volt egyszer egy 56 címmel, az 1956-os erdélyi elítéltek kálváriájáról szólt. Következő könyvében a földvári fogolytáborba, továbbá Foksányban, Tîrgu Jiuban, Tighinában vagy Szibériába elhurcoltaknak állított emléket. Ez Fogolykönyv címmel jelent meg 1999-ben. Könyvritkaság, mivel a kiadója szó szerint belebukott, és a szerződött ezer példányból csak 250 darabot nyomott ki. Jó lenne újranyomni, hogy minél több emberhez eljusson. - Erdővidéken a szénbányászat a kilencvenes évek elején összeomlott, az alkalmazottak nagy részét elbocsátották. Összegyűjtöttem az erről szóló írásait, Hová mennek a bányászok? címmel. Ezek a szocioriportok hiányoznak a mai erdélyi magyar sajtóból. Ez a kis könyvecske egyfajta fényképet jelent az erdővidéki társadalom 90-es évekbeli állapotáról. Közben tovább gyűjtöttem az anyagot a földvári táborba hurcoltakról. Munkája Muszáj volt élni valahogy címmel jelent meg, amelyben 12 magyar ember mesél arról, hogy a második bécsi döntés után milyen volt az élet Észak- és Dél-Erdélyben, a háborús körülmények között. Hatodik kötete: Bűn volt a szó, olyan embernek a tragédiájáról szól, aki zseni volt, atomfizikától elkezdve a magas szintű matematikáig, folklórkutatástól találmányokig mindennel foglalkozott. Bezárták, ellehetetlenítették, halálba kergették. Ő volt Moyses Márton, aki Brassóban a Kommunista Párt székháza előtt benzinnel leöntötte, majd felgyújtotta magát. Benkő Levente adósságot törlesztett hetedik könyvével /Székely golgota/. Tartozott ezzel az előtte járóknak, akiknek nem adatott meg, hogy saját kezűleg papírra vessék a velük történteket. Ez a földvári fogolytáborról szóló kötet. Ezek az emberek huszonévesként a fronton harcoltak, majd hazamentek, tehát nem hadifoglyokról van szó, hanem otthonukból elhurcolt észak-erdélyi magyar civilekről. Boros Ernő, a Szatmári Friss Újság munkatársa szintén összegyűjtötte a Szatmár megyéből Földvárra hurcolt magyar férfiak és asszonyok visszaemlékezéseit. Az ő kötete Minden nap eljött a halál címmel 2002-ben jelent meg. Néhai kollégája, Daróczi Ferenc pedig Maros megyében gyűjtött össze sok visszaemlékezést. Egyszer ezt a három gyűjtést egy kötetben érdemes lenne kiadni, hogy érzékelhetővé váljon, mi is történt Észak-Erdélyben a magyarokkal. /Sándor Boglárka Ágnes: Ideje van a szólásnak - vallja Benkő Levente újságíró. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 17./"

   Máj. 15-én a Baróti Szabó Dávid-iskolanapok keretében, mártírhalálának 34. évfordulóján a volt diáknak, Moyses Mártonnak állítottak emlékkopjafát a középiskola udvarán.  Az emlékezést Tatár Zsuzsanna magyar szakos tanár Magyari Lajos Rekviem című versével nyitotta meg. Benkő Levente újságíró, aki Moyses életútját Bűn volt a szó /Charta Kiadó, Sepsiszentgyörgy, 2002/ című riportkötetében örökítette meg, hangsúlyozta, Moyses „harcolt a fasizmus édestestvére, a kommunista rendszer és az azt szolgalelkűen kiszolgálók basáskodása és kegyetlensége ellen, s vált önfeláldozó tettével nemzetünk mártírjává.”   Az iskolaudvaron leleplezték a József Gellért munkáját dicsérő kopjafát, majd a 30 éves véndiák-találkozóra összegyűltek is részt vettek a koszorúzásban. /(hecser): Az életnek is van ára. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), máj. 17./ 1970. február 13-án Moyses Márton felgyújtotta magát Brassóban, a Román Kommunista Párt székháza előtt.

Koszorúzással és gyertyagyújtással egybekötött megemlékezést tartott a Fidesz – Magyar Polgári Szövetség újpesti szervezete, a Kereszténydemokrata Néppárt és a Horthy Miklós Társaság a Magyar Nemzeti Múzeum előtti téren január 16-án Budapesten. Jan Palach, a prágai Károly Egyetem hallgatója 1969. január 16-án gyújtotta fel magát a Vencel téren, ekként tiltakozott hazája megszállása ellen. Bauer Sándor Jan Palach mártíromságát követte, amikor 1969. január 20-án halt önkéntes tűzhalált a Magyar Nemzeti Múzeum kertjében. A Ceausescu-rendszer ellen hasonlóan protestált 1970-ben a börtönből kiszabadult nagyajtai Moyses Márton, amikor Brassóban a megyei pártbizottság székháza előtti téren felgyújtotta magát. /A hétvége hírei. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), jan. 17./

Halálának 35. évfordulóján, május 15-én Moyses Mártonra emlékeznek Nagyajtán. Az 1956-os magyar forradalommal és szabadságharccal szolidarizáló, emiatt meghurcolt és súlyos börtönre ítélt egykori egyetemi hallgató 1970 februárjában a brassói kommunista pártszékház előtt benzinnel leöntötte, majd felgyújtotta magát, május 15-én pedig belehalt sérüléseibe. A nagyajtai megemlékezésen emléktáblát lepleznek le a szülői ház falán, és bemutatják Benkő Levente Moysesről írt „Bűn volt a szó” című könyvét. /Moyses Mártonra emlékeznek. = Krónika (Kolozsvár), máj. 13./

Május 15-én Nagyajtán Moyses Mártonra, a néhai egyetemi hallgatóra emlékeztek, akit az 1956-os magyar forradalommal való együttérzése, a kommunista rendszert bíráló szavai miatt 1960–62 között börtönbe vetettek, és aki a megaláztatást nem bírva 1970 februárjában a brassói kommunista pártszékház előtt felgyújtotta magát, három hónap múlva, május 15-én pedig 29 éves korában belehalt sérüléseibe. Az Amerikából hazatérő Arany Tibor, a legendás pesti srácok egyike elhatározta, hogy a székely fiú emlékére is bronztáblát fog állítani, mert ott a helye a szovjet megszállás ellen szintén önkéntes máglyahalált halt Jan Palach prágai cseh egyetemista és a kommunizmus ellen ugyanígy tiltakozó Bauer Sándor mellett. Arany Tibor a Moyses-bronztáblát Nagyajta községnek adományozta. Leplezték Kiss Levente képzőművész alkotását, amelyen Moyses Márton gimnazistakori arcképe látható, alatta ezzel a felirattal: „Ebben a házban élt 1941 és 1970 között, a börtönből való szabadulása után itt volt a kényszerlakhelye, innen indult az önkéntes tűzhalálba Moyses Márton mártírköltő, az erdélyi tudományosság nagy ígérete.” Tófalvi Zoltán, 1956 erdélyi eseményeinek és utóéletének kutatója beszédében a magyarság egyik legnagyobb mártírjának nevezte Moysest. A Marosvásárhelyen élő Szokoly Elek, Moyses Márton egyik legjobb barátja és elítélt sorstársa felfelé hulló csillagnak nevezte Moysest, Józsa Árpád Csaba volt politikai fogoly pedig arra emlékezett, hogy napokkal az 1956. november 4-i szovjet katonai támadás után Moysesszel és másik két iskolás társukkal hogyan vágtak neki a román–magyar határnak, hogy a pesti srácokhoz csatlakozzanak. A Krónika munkatársa, Benkő Levente a Moyses Márton életpályáját és kálváriáját összefoglaló, Bűn volt a szó című könyvének bemutatóján kiemelte: az atomfizikával, magas szintű matematikával, folklórgyűjtéssel és nemzetpolitikai kérdésekkel egyaránt foglalkozó Moyses gondolkodása évtizedekkel megelőzte korát. /Moyses Mártonra emlékeztek a háromszéki Nagyajtán. = Krónika (Kolozsvár), máj. 17./

Az 1956-os forradalom leverése után ha valaki másként mert gondolkodni, eleget mert tenni emberbaráti kötelességének, megverték, rabláncra fűzték, megalázták, lelkét meggyötörték és életét vették. Tófalvi Zoltán a baróti művelődési ház kistermében megtartott előadása ebbe a kegyetlen világba vezetett be. A határokon is átgyűrűző ’56-os eseményeket jól ismerő történész, publicista hangsúlyozta: ,,Bár Erdélyben géppuskák nem ropogtak, de szervezkedések és megmozdulások igenis történtek, következményeik pedig a magyarországiakéval vetekednek.” Kijelentését a Szekuritáté archívumából származó adatokkal és periratokkal támasztotta alá, majd a több ezer meghurcolt által végigjárt kálvárián – Nagyenyed, Szamosújvár, Jilava, Duna-delta – tíz esztendővel ezelőtt tett utazás élményeit osztotta meg. Végezetül megemlékezett a mártírhalált vállaló Moyses Mártonról. /(hecser): Az erdélyi ötvenhat. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), okt. 22./

A sepsiszentgyörgyi Európai Idő legutóbbi számában Csiby Károly írt a kolozsvári Bugakov kávéházban rendezett Méhes-estről „A Kossuth-díjas agg írócska megistenülése” címmel. A nyolcvankilenc éves Méhes Györgyről van szó. Csiby szerint az író a Kossuth-díjat az Orbán-kormány üzleti partnere révén kapta, aki nem más, mint a szerző fia, ifj. Nagy Elek. „Tegező viszonyban levelezve díjat kért Orbán Viktor miniszterelnöktől apja számára…” Az a kérdés, írta Szőcs István, ironikusan, jelezve az állítás valótlan voltát, hogy a miniszterelnök vagy Nagy Elek vezérigazgató adta oda a levelet olvasásra Csiby Károlynak. „Nem tudni, hogy a szocreál-színdarabocskák, bárgyú kisregények” szerzője miért cserélte fel eredeti nevét Méhes György írói névre? – írta Csiby Károly. De bizony tudni, írta Szőcs István. Nagy Elek 24 éves újságíró megírt valamit az akkor eltávozott román királyi kormányzatról. A negyvenes évek végén egy haragosa jelentette a pártnak ezt a cikkecskét, emiatt Nagy Eleket eltiltották a közléstől. Ekkor vette fel álnévül felmenője, a hajdani kiváló matematikus nevét. Később azután engedélyezték, hogy írjon, de csak álnéven. Szőcs István hozzátette, Méhes közönségsikert aratott művein kívül írt komoly munkákat is. Például egy izgalmas „parabola-drámát” Jerikó pusztulásáról. A rendszerváltáskor ajánlatos taktikákról szól a darab. Továbbá szól ez a dráma az irigységről is. Létezett Jerikóban ugyanis egy hadvezér, aki képes lett volna megmenteni a várost. Őt azonban szabotálták: „Az? Az az alak? Egy ilyen NEKEM NE AKARAJA MEGMENTENI AZ ÉN hazámat! Az ilyenek, az ilyen Libényi Jánosok, Moyzes Mártonok menjenek a pokolba, helyettem ők ne mentsenek…” /Szőcs István: Méhes kimittud. = Helikon (Kolozsvár), 2005. dec. 10. – 23. sz./

Kisborosnyón a falu történelmi emlékparkjában szeptember 1-jén emlékeztek a székely mártírok emlékkövénél és a forradalom mártírjainak kopjafájánál 1958. szeptember 1. szomorú napjára, amikor az aradi börtön falánál kivégezték az események tizenkét vértanúját, akikről 48 esztendő eltelte után sem lehet tudni, hol nyugszanak. A tizenkét mártírból öt háromszéki: Ábrahám Árpád, Fodor Pál, Kónya István, Moyses Márton és Szalai Attila. A jelenlevőket Damó Gyula nyugalmazott tanító, a helybeli Nyíres Lokálpatrióta Kör ügyvezető elnöke köszöntötte. Az évforduló jelentőségéről Kozák Albert sepsiszentgyörgyi történelem szakos tanár szólt, s a jelenlevők, köztük politikai bebörtönzöttek, egyperces csenddel áldoztak Lőrincz Károly bajtársuk emlékének, aki az emlékmű avatásán, 2004-ben még beszédet mondott. /Kisgyörgy Zoltán: Az 1956-os mártírokra emlékeztek Kisborosnyón. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), szept. 5./

Baróton a magyar forradalom ötvenedik évfordulója alkalmából szervezett október 23-án a Baróti Szabó Dávid Középiskolánál, a Moyses Márton emlékére állított kopjafánál Benkő Levente a nagyajtai mártír életpályáját ismertette. Benkő Levente emlékezett a 61 erdővidékire is, akiket letartóztattak. A Székely Nemzeti Tanács bardoc-miklósvárszéki széki elnöke, Szabó Miklós is beszélt. A magyar történelem hullámvölgyei címmel történelmi, irodalmi és zenei összeállítást mutatott be a művelődési ház és társszervezője, a Boralt Egyesület. /Hecser László: Moyses Mártonra emlékeztek Baróton. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), okt. 24./

Október 25-én Marosvásárhelyen Nagy Miklós Kund nyitotta meg Képzőművészek 1956-ról című tárlatot. Hunyadi László Pongrácz Gergely alakját örökítette meg domborművén, mellette Kiss Levente Moyses Márton emlékére készített munkája áll. A rendezvénysorozat második részében 1956 eseményeit taglaló történelemtudományi konferencia zajlott, Pál-Antal Sándor, Kovács György, Lázok Klára, László Márton és Novák Sándor történészek – közülük többen doktorandusok – részvételével, a beszélgetést dr. Gagyi József társadalomkutató moderálta. Könyvbemutató keretében az előadók a romániai magyarság 1956-os eseményeit feltáró munkákat ismertettek. /Nagy Botond: Tények, képek, telt ház. 1956-ra emlékeztek a Bernády Házban. = Népújság (Marosvásárhely), okt. 27./

Marosvásárhelyen a Bernády Házban nyílt jubileumi kiállításon tizenhárom képzőművész tisztelgett az 1956-os forradalom emléke előtt. Beszédes tény, hogy az 56-os erdélyi megmozdulások első résztvevői, majd a terrorakciók megszenvedői elsők között éppen a kolozsvári képzőművészeti egyetem diákjai voltak, Balázs Imre, Tirnován Vid és Szécsi András. Festmények, grafikák, szobrok, domborművek, emlékműtervek kerültek most a közönség elé. A Korondon élő Páll Lajos, akit 1956 után bebörtönöztek, festői kompozícióba emelte megkínzott társai szenvedését, a keresztre feszítettek áldozatvállalását. Kusztos Endre szénrajzát hozta el, Haller József grafikáit, Kákonyi Csilla olajképeit, Márton Árpád és Fekete Zsolt festményét. A brassói grafikus, Csutak Levente mellett Hunyadi László szobrászművész a legendás szabadságharcos Pongrátz Gergely megörökítésére vállalkozott. Művét Kiskunmajsán felavatták. Ugyancsak dombormű Kiss Leventéé, aki ezzel az egyik legkegyetlenebbül megkínzott erdélyi áldozat, a végül önkéntes tűzhalált választott Moyses Márton emléke előtt tisztelgett. Bocskay Vince monumentális emlékművének kicsinyített változatát mutatta be, másik szovátai kollégája, Kuti Dénes pedig festményét. Gyarmathy János bronz kisplasztikája mellett a csíkszeredai Xantus Géza is jelentkezett munkájával. /N.M.K.: Művészeink 56-ról. = Népújság (Marosvásárhely), nov. 4./

Marosvásárhelyen a Református Kollégium fennállásának 450. évfordulója alkalmat nyújt arra, hogy felidézzék azokat, akik életükkel fizettek azért, mert szembeszálltak az önkényuralommal vagy az embertelen diktatúrák végeztek velük. Török Jánost a Mack József által szervezett összeesküvésben vállalt szerepe miatt 1854. március 10-én kivégezték a marosvásárhelyi Postaréten. A Székely Vértanúk emlékműve lett a Maros megyei magyarság március 15-i megemlékezéseinek a színhelye. Az iskola két izraelita vallású volt diákját, Tischler Mártont és dr. Farkas Róbertet Auschwitzba hurcolták és elpusztították. Kincses Előd olyan személyiségekről emlékezett, akiket személyesen ismert és akik a kommunista diktatúra, sőt a posztkommunista utóvédharc áldozatai lettek. Nemes Károlyt az új hatalom az iskola igazgatói székébe ültette. Élete legnehezebb döntését Székely János írta meg A nyugati hadtestben. Nemes Károly azért került a Szekuritáté karmai közé, ahonnan csak halálos betegen szabadult, mert amikor a magyar tábori csendőrök szeme láttára a kivégzőosztag megtagadta halálraítélt katonaszökevény falustársának főbe lövését, jól döntött. Magyar királyi hadnagyként tisztában volt azzal, hogy a parancsmegtagadás valamennyi emberének felkoncolását vonta volna maga után. Ekkor tette meg a sorsdöntő lépést: azért, hogy többi katonájának életét megmentse, ő hajtotta végre a halálos ítéletet. Tanár- és hadnagytársa, Pálffy Antal, a hadbírósági tárgyaláson karakánul védelmezte Nemes Károlyt. A Szoboszlai-kirakatperben 11 embert végeztek ki, köztük Dr. Kónya Istvánt. Moyses Márton Kincses Előd osztálytársa volt, 1959-ben érettségiztek. 1956 őszén nem tudták, hogy miért került osztályunkba Moyses Márton. Csak a rendszerváltozás után tudták meg azt, hogy Kozma Béla igazgató embermentő akciójáról volt szó. Moyses ugyanis Magyarországra próbált szökni azért, hogy harcoljon a magyar forradalomban. 1960-ban, elsőéves egyetemistaként Kincses Előd Emese húgával egy előadóteremben ültek, amikor mindenki szeme láttára elhurcolta Moysest a Szekuritáté. A politikai foglyokat 1964-ben amerikai nyomásra kiengedték, de ő csak 1967-ban szabadult. Szabadulása után tovább üldözték, nem kapott megfelelő állást, kitűnő képességei ellenére nem tanulhatott tovább. A rendszer elleni tiltakozásként 1970-ben a brassói RKP-székház előtt felgyújtotta magát. A felületes kórházi ellátás következtében az égési sérülésekbe belepusztult. Visky Árpád színművészt sokan ismerték és elismerték rendkívüli tehetségét. A sepsiszentgyörgyi színházhoz került, összeszólalkozott két szekus tiszttel. Ezért államellenes izgatásért öt évre ítélték, másfél év után kegyelemmel szabadult. Többet nem engedték színpadra, 1986. január 12-én a városszéli erdőben felakasztva találták. Azóta is kérdéses: önkezével vetett véget életének vagy idegenkezűség is közrejátszott? Hegyi Lajos matematikus 1989. december 22-én a marosvásárhelyi Grand Szálló előtti gyilkos sortűz egyik halálos áldozata volt. Ismerői szerint egy rendkívüli tehetségű fiatalembert pusztítottak el a román hadsereg golyói. A gyilkos sortüzet parancsoló Cojocaru tábornok azóta sem felel a hat halottért. Ugyanúgy nem tesz semmit felelősségre vonásáért a(z) (i)gazságszolgáltatás, mint ahogy 1990. fekete márciusa miatt sem. Ez a helyzet felveti a politika, az RMDSZ felelősségét is! Hogyan lehetséges az, hogy a hét halottal járó bukaresti bányászjárásért és az 1989 decemberi sortűzért folyik a büntető eljárás, a marosvásárhelyi gyilkos sortűzért nem felel senki? Toszó Árpád mérnök 1954-ben érettségizett. Temesváron, 1989-ben, Tőkés László közeli munkatársa és védelmezője volt, ezért a szekuritáté célkeresztjébe került. A fordulat után pedig határozottan követelte anyanyelvi jogainkat, iskoláinkat, a temesvári sortüzek felelőseinek megbüntetését. Azért, hogy elhallgattassák, 1990 május végén tőrbe csalták és félholtra verték. Egy hónapra rá Budapestre került a Honvéd kórházba. Külső kényszerítő körülmények miatt felesége hazaszállította Temesvárra, ahol barátai szerint gyanús körülmények között, 1992 júniusában meghalt. A mártírok megérdemelnék azt, hogy az iskolánk udvarán vagy a Bolyaiak szobra mellett egy, a nevükkel megjelölt kopjafa őrizze emléküket. /Kincses Előd: Az iskola mártírjai. = Népújság (Marosvásárhely), aug. 28./

Baróton, az Erdővidék Múzeumban tartott előadást a forradalomról az 1956-os magyarországi és erdélyi események jó ismerője, Benkő Levente. A 20. kongresszuson Hruscsov nyilvánosságra hozott egy jelentést, amelyben nyíltan szólt Sztálin cselekedeteitől, a tömeges kivégzésekről, a Gulagról és az éhezés többmilliós áldozatáról. E jelentés hatására Magyarországon és Lengyelországban ún.,,olvadás” következett be, azaz néhány dologról nyíltan mertek beszélni az emberek. Az erdélyi magyarság körében is olyan kényesnek számító témákban indult párbeszéd, mint a magyar nyelvű oktatás, a kolozsvári magyar színház és opera helyzete. Ehhez az időszakhoz köthető, hogy Kolozsváron a mezőgazdasági egyetemen újraindult a magyar nyelvű képzés. Az ‘56-os események kutatásáért a Szabadság Hőse elnevezésű, tavaly nyert kitüntetését és oklevelét Benkő az 1970-ben mártírhalált vállaló Moyses Mártonnak a múzeumban kiállított zakójára tűzte. Tettét azzal magyarázta: ő semmit sem tett a forradalomért, mégis kitüntetést kapott, viszont az, aki kész volt akár az életét is áldozni, még késői elismerésben sem részesült. /Hecser László: Vihar után – vihar előtt. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), okt. 27./

A kommunizmus legsötétebb időszakát idéző körülmények között mutatta be 1956 erdélyi mártírjai /Mentor Kiadó, Marosvásárhely/ című dokumentumgyűjteményének első két kötetét december 12-én az Erdélyi Múzeum-Egyesület kolozsvári székházában Tófalvi Zoltán. A marosvásárhelyi történész kollégája, a köteteket szerkesztő Sebestyén Mihály alig kezdett hozzá a munkák méltatásához, amikor a lámpák kialudtak, a kitartó áramszünet okozta vaksötétben pedig zseblámpa és gyertya fényénél folytatódott a sötét kor felidézése. Sebestyén Mihály Tófalvi munkáiról azt mondta, „ha valaki szenzációs amerikai stílusú perbemutatásra számít, csalódnia kell. Itt teljesen unalmas peranyagok sorakoznak időrendben, kihallgatási jegyzőkönyvek, letartóztatási parancsok, kérdések és feleletek, az unalomig ismételt kérdések, kitalálás és valóság, politikai fikció, politikai álmodozás, börtönök, börtönőrök, kínzások és lelki gyötrelmek”. Sebestyén Mihály szerint meglepő az a naivitás, amellyel emberek összefogtak, hogy puszta kézzel megdöntsék azt a kommunista diktatúrát. Tófalvi Zoltán négykötetesre tervezett dokumentumgyűjteményének első két darabja a Sass Kálmán érmihályfalvi református lelkész nevével fémjelzett szervezkedés, valamint a Szoboszlai Aladár pécskai római katolikus plébános személyéhez fűződő „összeesküvés” per- és börtönanyagába nyújt betekintést több száz kordokumentum révén. Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc leverését követő erdélyi megtorlás időszaka ez, amelyről a készülő harmadik kötetben a Kolozsváron élő nemzetközi jogász, Dobai István nevéhez fűződő – és súlyos börtönévekkel büntetett – ún. ENSZ-memorandumkísérlet dokumentumai, a záró, negyedik könyvben pedig a megtorlást túlélők visszaemlékezései lesznek olvashatók. Az érmihályfalvi csoport az erdélyi magyarság státusának rendezését tervezgette, e per nyomán három embert végezek ki, többet bebörtönöztek. Tekintve, hogy az 1956-os forradalom másik erdélyi mártírját, Moyses Mártont 57 éve tartóztatták le Kolozsváron, az esten Boér Ferenc színművész a költő három versét szavalta el. Tófalvi Zoltán szerint az erdélyi megtorlást jelentősen fokozta a Kádár János vezette magyar állami és pártküldöttség 1958. februári romániai látogatásán tett bejelentése, miszerint a romániai magyarság sorsát Budapest a román vezetésre bízza, az ellenforradalmárokat pedig meg kell büntetni. /Benkő Levente: Álmok, börtönök, gyötrelmek. = Krónika (Kolozsvár), dec. 13./ „Egy nemzedéknek kell kihalnia, és egy újnak kell születnie ahhoz, hogy a magyarországi forradalom minden mozzanata ismertté váljon a nagyközönség előtt” – mondta Sebestyén-Spielmann Mihály az Erdélyi Múzeum-Egyesület szervezésében tartott könyvbemutatón, ahol az érdeklődők Tófalvi Zoltán 1956 erdélyi mártírjai című sorozatának első két kötetével ismerkedhettek meg. Tófalvi elmondta: a Szoboszlai-per volt a legvéresebb 56 után, hiszen akkor tíz halálos ítélet született. Kutatásai során a szerző rálelt a temesvári börtönben történt kivégzés irataira is. „Az akkori hatalom még arról is gondoskodott, hogy az elítéltek között egyforma arányban legyenek magyarok és románok” – emlékeztetett a szerző, majd hozzátette: Szoboszlai Aladár igyekezett több nemzetiséget is bevonni elképzeléseibe, ortodox papokkal is tárgyalt. /Erdélyi mártírok ‘56-ja. = Új Magyar Szó (Bukarest), dec. 13./

A tapsviharral fogadott Sólyom László köztársasági elnök Baróton előbb a középiskola számítógéptermét, majd a névadó Baróti Szabó Dávid emlékszobáját tekintette meg. Sólyom László erdélyi látogatásáról szólva kijelentette: azért fontos, hogy bejárja a magyar megyéket, mert az újságokból, a tévé híradójából nem derül ki, miként gondolkodnak az anyaországtól elszakítottak.,,Látni kell az emberek arcát, kezet kell fogni velük, így érezni a magyar nemzet egységét” – fogalmazott. A kommunista diktatúra ellen magányosan tiltakozó cseh, magyar és székelymagyarnak közös emléket állító alkotást Moyses Márton testvére, Moyses Éva leplezte le, majd Sólyom László koszorút helyezett el. Az avatásra előkészített 1956-os emlékműnél az ötvenkét esztendővel ezelőtt történteket Józsa Árpád Csaba elevenítette fel. Sólyom László elmondta, kérte a román államfőtől, hogy rehabilitálják az 1956-os romániai elítélteket. Az új emlékművet Puskás Attila volt politikai fogoly és az alkotó, Éltes Barna képzőművész leplezte le. Sólyom László néma főhajtással adózott a forradalom hősei és a kommunista hatalom által bitófára küldöttek emléke előtt. Benkő Levente újságíró, történész 1956 erdélyi vetületeinek néhány mozzanatát ismertette, majd részletesebben szólt az erdővidéki bebörtönzöttekről. Kutatásai szerint a régióból származó 58 politikai elítéltre összesen 383 év börtönt róttak. A magyarországi Politikai Foglyok Szövetségét képviselő Mádi Jenő kijelentette: azért lázadt fel a fiatalság, mert világossá vált számára, hogy lelket, hitet és hagyományt felemésztő kommunista rezsim került hatalomra, s ebbe nem akart belenyugodni. A Kovászna megyei Volt Politikai Foglyok Szövetségének elnöke, Török József az emlékmű elkészítéséhez nyújtott segítséget köszönte meg a kereskedelmi társaságoknak, egyházaknak és alapítványoknak. /Hecser László: Sólyom László és a barótiak 1956 hőseire emlékeztek. = Nyugati Jelen (Arad), okt. 25./

Október 25-én, székelyföldi látogatásának harmadik napján Sólyom László köztársasági elnök kijelentette: maga is és a magyar állam is támogatja az erdélyi, a székelyföldi autonómiatörekvéseket. Kifejtette: magától értetődik, hogy Európában a kisebbségeknek joguk van az autonómiához, annak különböző – személyi, kulturális vagy területi – formáihoz. Sólyom cáfolta, hogy székelyföldi látogatása romániai magyar választási célokat szolgálna. Leszögezte: az erdélyi magyar politikusokkal – Markó Béla RMDSZ-elnökkel, Tőkés László püspökkel, illetve a SZNT tagjaival – folytatott megbeszélései kizárólag tájékozódási célokat szolgáltak. Hangsúlyozta: örülne, ha az erdélyi magyarság átlagon felüli számarányban járulna az urnákhoz. A magyar államfő október 25-én Sepsiszentgyörgyön tanácskozott az SZNT vezetőivel és Szász Jenővel, a Magyar Polgári Párt (MPP) elnökével. Ezt követően Eresztevényben megkoszorúzta Gábor Áron síremlékét, Felsőcsernátonban Rákossy Árpád volt bíró szobrát, s felkereste a felsőcsernátoni Néprajzi és Ipartörténeti Múzeumot, sétát tett Kézdivásárhely főterén, ahol számos helyi lakossal is elbeszélgetett, megkoszorúzta a székely hősök és áldozatok emlékművét, majd Gelencére hajttatott, ahol megtekintette az 1245-ben épült, nemrég restaurált római katolikus templomot. Koszorút helyezett el az ezeréves határ közelében, a Bákó megyei Ojtoztól néhány kilométerre, a Sósmezőn álló, első világháborúban elesett magyar, román és német katonák emlékművénél. Ezt követően Kovászna megye önkormányzati vezetőivel tárgyalt. Délután a Nyerges-tetőn, a szoros védelmében 1849-ben elesett székely hősök emlékművénél és tömegsírjánál helyezett el koszorút, meglátogatta a Csíkszentmártonban levő gyermekközpontot és leányanya otthont. Este Csíkszeredában Sólyom László részt vett a művelődési házban az erdélyi magyar hivatásos néptánc-együttesek gálaelőadásán, amelyen a Háromszék, a Nagyvárad, a székelykeresztúri Pipacsok, a Maros néptánc-együttesek és a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes produkcióiban gyönyörködhetett. Az előadás után az elnök beszédet mondott. Rámutatott: nagy öröm számára, hogy Székelyföldre látogathatott, és megismerhette a térség nevezetességeit és embereit. Kijelentette: útja során Hargita és Kovászna megye mellett, Brassó, Bákó és Maros megyébe is ellátogatott, hogy ezzel is jelezze: a történelmi Székelyföldet kívánta felkeresni. Az államfő és kísérete este Gyergyószentmiklósra utazott, ahol Sólyom László tárgyalást folytatott a térség településeinek polgármestereivel. Október 26-án, vasárnap az államfő megtekintette a gyergyószentmiklósi örmény katolikus templomot, a gyergyószárhegyi Lázár-kastélyt, az abban működő alkotóközpontot, és megkoszorúzta a madéfalvi veszedelem emlékművét. A koszorúzást követően Sólyom László beszédet intézett az ünneplő székelyekhez. Kijelentette, három napja járja a Székelyföldet, mindenütt találkozott azoknak az áldozatoknak az emlékével, amelyeket a székelyek hoztak a szabadságért. „Azért is jöttem Erdélybe, hogy tanúságot tegyek a magyar nép egységéről” – mondta. Kifejtette, nagy öröm volt számára, hogy Csíkszeredában a román televízió és a világ nyilvánossága előtt elmondhatta: a magyar nemzet egységet alkot, azonos a nyelve, a történelme, az öntudata, és azonos a jövője is. Rámutatott: látogatását nemcsak Erdélyben, de Magyarországon is figyelemmel kísérik, és ott is belátják, hogy aki Erdélybe jön, nem múzeumba jön, hanem egy élő, hatalmas nemzetrészt látogathat meg. Kevés nép van így szétszóródva, és mégis ennyire egy legyen a nyelve, állapította meg. „Nagyon remélem, hogy Székelyföld ezt a megbonthatatlan egységet, amit ezer éven keresztül meg tudott őrizni, továbbra is megtartja” – fejtette ki. Hozzátette: a román állam számára az volt az üzenete, hogy tekintsék értéknek az itt létező magyar világot, és ne akarják fellazítani. A magyar államfő délután Gyimesközéplokra utazott, ahol a helyi polgármesterrel és a Moldvai Csángó Magyarok Szövetségének vezetőivel folytatott megbeszélést. Délután felkereste a gyimesfelsőloki Árpád-házi Szent Erzsébet Líceumot, a gyimesközéploki csángó értékmegőrző tábort, és a Rákóczi-vár romjainak közelében, az ezeréves határon álló, nemrég felújított vasúti őrházat. Sólyom László csángó gyermekekkel és szülőkkel találkozott, s a helyi elöljárókkal is elbeszélgetett. Kovászna megyei látogatása során az államelnököt a hivatalos kísérete mellett Tamás Sándor megyei tanácselnök kísérte végig, a Hargita megyei látogatás helyszínein pedig Borboly Csaba megyei tanácselnök kalauzolta. /Tibori Szabó Zoltán: ”Azért jöttem, hogy tanúságot tegyek a magyar nép egységéről” Sólyom Lászlónak természetes az erdélyi, a székelyföldi autonómia. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 27./ Székelyföldi látogatása az ’56-os évforduló jegyében zajlik, mondta a magyar köztársasági elnök. Sólyom kifejtette: szívmelegítő érzés volt olyan székelyföldi falvakon átutazni, amelyek nevét, és amelyek szülötteit egész Magyarország ismeri. A köztársasági elnök ideutazását nagy érdeklődés fogadták Gyergyószentmiklóson, őt megelőzően utoljára 1940-ben járt Gyergyóban magyar közjogi méltóság, amikor Horthy Miklós a honvédség élén végigvonult Székelyföldön. /Székelyföld Sólyom-szemmel. = Új Magyar Szó (Bukarest), okt. 27./ „Látogatásomnak legfontosabb célja az 1956-os forradalomnak a megünneplése. Tegnap is mondtam, a forradalom nemzeti egységet teremtett a magyarok között, és egységet az akkori, szabadságra vágyó más népekkel is. Ezért hangsúlyozom mindig, mennyi román résztvevője volt az akkori eseményeknek, sőt nagyon sok román áldozata is volt” – mondta. „Látogatásom másik célja az itteni magyarságnak szól. A magyar alkotmánynak és az én személyes meggyőződésemnek is az az alapja, hogy a magyar nemzet kulturális egységet képez. A kulturális nemzet fogalmát igyekszem mindenhol elfogadtatni Európában” – nyilatkozta Sólyom. Romániában „külön magyar világ” létezik, érték Románia számára, mint ahogy Magyarországnak is az ottani román, szlovák és más nemzetiségű világ– fejtette ki. Csíkszerdában az Erdélyi Családszervezetek Szövetsége és a Csíkszeredai Egyesület a Nagycsaládokért szervezet vezetői várták az államfőt. „Szívmelengető élmény találkozni székelyföldi nagycsaládosokkal, hiszen ők igazán tudják: ahhoz, hogy a magyarság fennmaradjon, az kell, hogy szülessenek magyar gyerekek” – mondta a vendég. Meglátogatta a Sapientia – Erdélyi Magyar Tudományegyetem csíkszeredai fiókintézményét is, ahol dicsérően nyilatkozott az intézményről, annak kiadványairól, az akkreditációs folyamat előrehaladásáról. Később Tőkés László EP-képviselővel tanácskozott zárt ajtók mögött. Sólyom László jelenlétében Baróton október 25-én két emlékművet is avattak az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc hőseinek, egyszersmind a Nagy Imre-perben, a Szoboszlai-perben, valamint az érmihályfalvi perben halálra ítéltek kivégzésének 50. évfordulójára emlékeztek. A baróti iskola udvarán a világon egyedülálló emlékművet lepleztek le, mely az 1968. évi prágai tavasz vérbe fojtását követő szovjet megszállás elleni tiltakozásaként önmagát felgyújtó cseh egyetemista, Jan Palachnak (1948–1969), a Magyarország szovjet megszállása elleni kiállásaként önmagát lángba borító budapesti Bauer Sándor (1952–1969), valamint a diktatúra miatt a brassói pártszékház előtt magát felgyújtó Moyses Márton volt egyetemi hallgató (1941–1970) arcképét és emlékét őrzi. „Nagyon nagy szó, hogy a mai fiatalok ezt megismerhetik, és az is nagyon nagy szó, hogy ők már szabadon élhetnek és gondolkodhatnak” – mondta Barót főtere szomszédságában felállított 1956-feliratú emlékmű avatóján Sólyom László, majd megkoszorúzta az Élthes Barna szobrász alkotta emlékmű talapzatát. A gyergyószárhegyi Lázár-kastélyban Kassay Péter, a kulturális és művészeti központ igazgatója házigazdaként köszöntötte Sólyom Lászlót, és az alkotóközpont tevékenységét ismertette. /Sólyom: külön magyar világ Romániában. = Krónika (Kolozsvár), okt. 27./

Tófalvi Zoltán 1944. március 24-én született Korondon. A marosvásárhelyi tanárképző főiskola után a kolozsvári tudományegyetemen is szerzett történelem-filozófia tanári képesítést. Éveken át szülőfalujában tanár, majd a Marosvásárhelyi Rádió riportere, később az A Hét, az Erdélyi Napló munkatársa, 2007. augusztusi nyugdíjazásáig az RTV magyar adásának szerkesztője, számos jelentős kötet szerzője. Tófalvi Zoltán riporter, kutató, történész, monográfus, író. Úgy látja, hogy a 45 éven át tartó diktatúra elnyomó gépezetének belső mechanizmusát ismerjük a legkevésbé. A politikai perek tanulmányozása, magyar nyelvre való átültetése, a túlélők visszaemlékezéseivel való „összeszikráztatása” során megdöbbentő esetekkel találkozott. Ilyen például Boros Sándor fogdajelentése Sass Kálmán érmihályfalvi református lelkészről. Boros Sándor Mészáros Gyula ÁVH-s tiszt ötlete alapján – a tervet hivatalosan Nagyváradon egyeztették a Szekuritátéval – vállalkozott arra, hogy megjátssza a szökést és felkeresi Sass Kálmán ismerőseit, és így felderítik „egy nemzetközi kémhálózat” szálait. A Szekuritáté még a román-magyar határon is átszöktette, hogy az ottani „szálakat” is felgöngyölítsék. Boros Sándor állítólag Vajdahunyadon él. Tófalvi megjelent köteteivel a tizenkét kivégzett, a mintegy ezerötszáz bebörtönzött erdélyi magyar rehabilitációjához szeretne hozzájárulni. A „hazaárulási perek” sorozat négy, levéltári dokumentumok alapján összeállított kötetből és egy mélyinterjúkat tartalmazó kiadványból áll. Önálló kötet készül az 1959-ben – tehát 50 éve – megszüntetett és a Babes Egyetemmel egyesített Bolyai Tudományegyetem peréről, amelynek során mintegy harminc tanárt, diákot – köztük Páskándi Gézát, Dávid Gyulát, Varró Jánost, Lakó Elemért, Péterffy Irént, Páll Lajost, Várhegyi Istvánt, Nagy Benedeket, Kelemen Kálmánt, Koczka Györgyöt, Vastag Lajost – zártak börtönbe, illetve másokat kirúgtak az egyetemről. Készül a kötet az erdélyi unitárius egyház lefejezéséről, illetve a 77 személy elítélésével végződő Erdélyi Magyar Ifjak Szövetsége – az EMISZ – peréről, az 59 személy bebörtönzésével járó Szabadságra Vágyó Ifjak Szervezete – a SZVISZ – koncepciós peréről, illetve a tűzhalált halt Moyses Márton és társai peréről. 1956-ban, illetve az azt követő években a román kommunista hatalom az erdélyi magyarságot végérvényesen össze akarta roppantani. Hogy ez nem sikerült, az igen jelentős mértékben a kivégzettek, bebörtönzöttek helytállásán múlott. Tófalvinak van némi szerepe abban, hogy kiskunmajsai kápolna falára odakerültek az erdélyi mártírok nevei, hogy Budapesten a 301-es parcellánál le lehet róni a kegyeletet az erdélyi magyar kivégzettek, meghurcoltak előtt. Azt is sikerült tisztáznia, hogy az 1956-os forradalom leverése utáni magyarországi kivégzettek közül nyolc erdélyi volt. Az első két kivégzett is erdélyi volt: a marosvásárhelyi származású Dudás József és a Széna tér legendás parancsnoka, Szabó bácsi. Őket a fellebbezési jog megtagadása mellett 1957. január 19-én végezték ki. Az erdélyi települések közül 1956 eszméiért Marosvásárhely hozta a legnagyobb véráldozatot: Budapesten két marosvásárhelyi származásút végeztek ki, Romániában pedig három Marosvásárhelyhez ezernyi szállal kötődő értelmiségit: a nyolc nyelven beszélő Orbán Károly földbirtokost, báró Huszár József földbirtokost, és dr. Kónya István-Béla ügyvédet, aki a Református Kollégiumban érettségizett. /Bölöni Domokos: „Akit a földre taposnak... ” Tófalvi Zoltán újabb pászmái. = Népújság (Marosvásárhely), ápr. 4./

1956-ban, illetve az azt követő években a román kommunista hatalom az erdélyi magyarságot végérvényesen össze akarta roppantani. Ez nem sikerült, és ez jelentős mértékben a kivégzettek, bebörtönzöttek helytállásán múlott. 1989 után levéltári dokumentumok alapján kezdte kutatni sorsukat Tófalvi Zoltán, ma is ezt tartja legfontosabb feladatának. Május 8-án mutatták be Marosvásárhelyen az erdélyi hazaárulási perekről szóló sorozatának II. és III. köteteit, amelyek az érmihályfalvi csoport, illetve a Dobai-per történetét taglalják. A Dobai-perben életfogytiglani kényszermunkára ítélt, ma is kiváló memóriájú Varga László marosvásárhelyi református lelkész Páskándi Gézának a szamosújvári börtönben fejben megfogalmazott versét mondta el megrendítő hatással. A „hazaárulási perek”-sorozat négy, levéltári dokumentumok alapján összeállított kötetből és egy mélyinterjúkat tartalmazó kiadványból áll. Önálló kötet készül az 1959-ben megszüntetett és a Babes Egyetemmel egyesített Bolyai Tudományegyetem peréről, amelynek során mintegy harminc tanárt, diákot zártak börtönbe, illetve másokat kirúgtak az egyetemről. Készül a kötet az erdélyi unitárius egyház lefejezéséről, illetve a 77 személy elítélésével végződő Erdélyi Magyar Ifjak Szövetsége – az EMISZ – peréről, az 59 személy bebörtönzésével járó Szabadságra Vágyó Ifjak Szervezete – a SZVISZ – koncepciós peréről, illetve a tűzhalált halt Moyses Márton és társai peréről. A mintegy tíz kötetre tervezett sorozat, a romániai politikai perek monografikus bemutatása igen jelentős vállalkozás. /Damján B. Sándor: Ötvenhat mártírjai. = Népújság (Marosvásárhely), máj. 12./

Temetésének 39. évfordulóján a zaklatása ellen tűzhalállal tiltakozó Moyses Mártonra emlékeztek május 17-én Nagyajtán. A háromszéki községben koszorúkat helyeztek el az 1970 februárjában a brassói pártszékház előtt magát felgyújtó néhai egyetemi hallgató sírján, illetve a szülői ház falán álló emléktáblánál. Fekete Levente nagyajtai unitárius lelkész beszélt Moyses Mártonról. Az 1960 novemberében letartóztatott és kétévi politikai börtönre ítélt elsőéves egyetemi hallgatót a lelkész ahhoz a budapesti Bauer Sándorhoz, illetve a cseh Jan Palachhoz hasonlította, akik 1969-ben az elnyomó kommunista diktatúra ellen tiltakozva életüket adták, felgyújtva önmagukat. A lelkész átadta Moyses Márton húgának, Moyses Évának a Sólyom László magyar köztársasági elnök által adományozott 1956-os ezüst emlékérmet, valamint a Baróti Szabó Dávid Középiskola Moyses-plakettjét. Az istentiszteletet követően az emlékezők Moyses Márton sírján, valamint a szülői ház falán álló emléktáblán helyeztek el virágokat. /Benkő Levente: Moyses Mártonra emlékeztek Nagyajtán. = Krónika (Kolozsvár), máj. 15./

Tófalvi Zoltán /sz. 1944. márc. 24./ marosvásárhelyi író, történész Korondról származik, behatóan tanulmányozta a fazekasok életét, munkáját. A Marosvásárhelyi Pedagógiai Főiskolán magyar–történelem szakon szerzett képesítést, majd a Kolozsvári BBTE történelem–filozófia szakán tanult. Később A Hét és az Erdélyi Napló hetilapok és a Román Televízió magyar szerkesztőségének munkatársaként dolgozott. Számos riport- és tanulmánykötete jelent meg. Kutatási területe a korondi népi fazekasság, valamint az 1956-os események és azok következményei. 1982. október 30-án tartották nála az első házkutatást. Az irodalmi alkotásnál is súlyosabb bűnnek számított néprajzzal foglalkozni Tófalvi tanulmányt ír a beszervezés „menetrendjéről”. A kiszemelt ügynöknek saját kezűleg kellett megírnia a beszervezési kötelezvényt, azt utána le is gépelték, amit az ügynöknek szintén alá kellett írnia. A jelentések zömét az információk alapján ugyan a tartótiszt – a „forrás” fedőnevét is feltüntetve – összegezte, de a Szekuritáté gondoskodott arról, hogy a dossziéban a saját kézzel írt jelentések is legyenek. Tófalvi úgy érzi, a kommunista diktatúra ellen lázadók történetének megírása, a periratok közzététele a legsürgősebb feladatok közé tartozik. A román történetíráshoz viszonyítva nagy a lemaradás. Eddig több százezer oldal periratot, az 1956 utáni hazai perekhez kapcsolódó dokumentációt olvasott át, fordított románról magyarra. Ezekből látja, milyen meghatározó, központi személyiség volt Márton Áron püspök. Abszolút tekintélynek számított. Dobai István nemzetközi jogász háromszor járt Márton Áron irodájában, hogy kikérje a tanácsát az általa összeállított ENSZ-memorandumról, annak ellenére, hogy református főgondnok volt. A később kivégzett Szoboszlai Aladár plébános is Márton Áronnak akarta megmutatni a Keresztény Dolgozók Pártjának programját, a román–magyar konföderációt meghirdető elképzeléseit. Márton Áron a huszadik század egyik legjelentősebb magyarja volt. Tisztán látta az eseményeket, összefüggéseket. Tófalvi tízkötetesre tervezi az 1956-os eseményekhez kapcsolódó sorozatot, és ebből három jelent meg. A következők: a hazaárulási perekről négy kötet szól: az első a Szoboszlai-, a második az érmihályfalvi, a harmadik a Dobai-csoport, a negyedik a Fodor Pál és Csiha Kálmán és három Ferenc-rendi szerzetes pere, és lesz egy ötödik kötet, amelyben a túlélőket szembesíti a dokumentumokkal. Előkészületben van a negyedik és ötödik kötet. Ez lesz az első sorozat. A második sorozatban a Bolyai Tudományegyetem megszüntetéséhez kapcsolódó peranyagot dolgozza fel. Külön kötet tartalmazza majd Moyses Márton és Szokoly Elek, illetve a határon átszökött két fiatal perét. Tófalvi foglalkozik az unitárius egyház lefejezésével és az Erdélyi Magyar Ifjak Szövetségének a perével is. A következő kötet a nagyváradi Szabadságra Vágyó Ifjak Szervezetének pere, 59 diákot, tanárt ítéltek el. Külön kötet foglalkozik majd a kolozsvári teológiai intézetben lezajlott eseményekkel. Lesz egy összefoglaló kötet a székelyföldi, szovátai, gyulakutai szervezkedésekről, amelyek közvetlenül a forradalom napjaiban, illetve utána zajlottak. 2006. december 17-én éjszaka betörtek Tófalvi lakásába. Feltűnő, hogy egy betörőt miért érdekelnek az 1956-os eseményekhez kapcsolódó levéltári dokumentumok? A megmaradt dokumentumokat, több tízezer oldalt szétszórtak a lakásban. Három hónapig tartott, amíg valamennyire rendszerezni tudta. Pótolhatatlan dokumentumok tűntek el. Most már azért beszél minderről, mert nem tartja otthon az anyagait. /Máthé Éva: Requiem a meghurcoltakért. = Krónika (Kolozsvár), máj. 22./

Idén is szaporodik Háromszéken az emlékhelyek száma, miután a félszázados évfordulón, 2006-ban Sepsiszentgyörgyön és Kovásznán is méltó jelet állítottak az 1956-os forradalom és szabadságharc emlékére, majd tavaly Baróton avattak emlékművet Sólyom László köztársasági elnök jelenlétében, ebben az évben Kézdivásárhelyen a sor: október 23-án avatják a Vetró András szobrászművész készítette emlékművet. Kovásznán október 23-án emlékeztek a központi parkban álló ‘56-os emlékműnél, Baróton a Baróti Szabó Dávid Középiskola udvarán a tavaly leleplezett, Moyses Márton, Bauer Sándor és Jan Palach emlékét őrző alkotásnál. Sepsiszentgyörgyön október 24-én tartják a megemlékezést. /Váry O. Péter: 1956 megidézése Háromszéken. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), okt. 23./

A forradalmár költő tragédiája
Moyses Márton önkéntes tűzhalálára emlékezik az MTV
Az 1956-os forradalomnak egy kevésbé ismert epizódját dolgozza fel az Átjáró pénteki adása: Moyses Márton költő életét áthatotta a szabadság eszméje, amiért még az életét is feláldozta.
Egy negyven évvel ezelőtti tragikus eseményre emlékezik a Magyar Televízió határon túli tematikájú műsora, az Átjáró. 1970. április 13-án Brassóban, a kommunista párt székháza előtt – tiltakozásul Románia diktatórikus rendszere ellen – egy magyar fiatalember meggyújtotta magát. Moyses Márton, a tehetséges fiatal költő már 1956-ban jelét adta igazságszeretetének, amikor forradalmi eszméktől fűtve elindult Magyarország felé. Missziója nem ért célt, a román hatóságok társaival együtt elfogták. Moyses Márton, félve, hogy a kínzások hatására vallani fog, önnön kezével vágta ki a saját nyelvét.
A kolozsvári tudományegyetem elsőéves magyar irodalom szakos hallgatójának kálváriája e tettel nem ért véget. 1960-ban forradalmi versei miatt kellett bűnhődnie, a szekuritáté emberei megrémült évfolyamtársai mellől, a tanteremből vitték el a fiatalembert. A 19 éves poéta verseit elkobozták, rá hét év börtön várt.
Moyses Márton emberi roncsként szabadult a fegyházból, okulásul a helybelieknek, kényszerlakhelyül egykori szülőfaluját jelölték ki. Márton idegei nem sokáig viselték el a földi poklot: Brassóban, a Román Kommunista Párt székháza előtt Jan Palach prágai és Bauer Sándor budapesti mártírtársai példáját követte. Három hónap múlva, őrizet alatt, a baróti kórházban halt meg.
A Magyar Televízió Átjáró című műsorának ma 12.30-kor kezdődő adását Moyses Márton emlékének szenteli. Debreceni Mihály műsorvezető az adásban részleteket mutat be Tófalvi Zoltán Életem… mint égő fáklya című dokumentumfilmjéből. Forrás: Népújság (Marosvásárhely)

Az 1956-os forradalom hatása Háromszéken, a Magyar Autonóm Tartományban
Már-már székely karakterológiai jegyeket is felfedezhettünk abban, ahogyan a Székelyföld egyes régiói reagáltak a magyar forradalom és szabadságharc különböző eseményeire. Háromszéken, ahol az 1848—1849-es forradalomnak, önvédelmi harcnak kitörülhetetlen emlékei vannak, az elsők között indul el a szervezkedés.
Ugyanúgy a Csíki-medencében is, ahol a ,,forrófejű” székelyek az első híradásokra azonnal reagálnak. Nem véletlen, hogy Szoboszlay Aladár az 1956. október 26-a és november 2-a közötti fantasztikus útja során elsősorban Háromszéken és Csíkszeredában építi ki a bázisát, és a ,,főhadiszállása” — ha szabad ezt a kifejezést használnom — a háromszéki Torján van. Marosvásárhely, Szováta, a Sóvidék, a Gyergyói-medence, de Szászrégen környéke is a különböző szervezkedési kísérletek színtere. A mindig óvatosan és megfontoltan építkező Székelyudvarhelyen viszont nincs — legalábbis a Szekuritáté nem tudott róla — szervezkedés. Azok az ötvenhatos politikai elítéltek, akik a gyergyószárhegyi Páll László vezetésével a Volt Politikai Foglyok Szövetségének egyik erős szervezetét működtetik, a börtönből való szabadulás után telepedtek le a székely Athénban. E sorok írója tudatában van annak, hogy már-már a lehetetlenre vállalkozik, amikor egy rövid sorozatban próbálja összegezni mindazt, ami 1956. október 23-a és november 4-e között az akkori Magyar Autonóm Tartományban, illetve a ma Háromszék megyeként ismert kisrégióban történt. Éppen ezért csupán a legfontosabb, az olvasók által talán kevésbé ismert történésekre szorítkozom. Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc — a hat év börtönbüntetésre ítélt, később Kossuth-díjjal kitüntetett Páskándi Géza író szerint: nemzeti szabadságharc — jelentőségét hatalmas, szinte áttekinthetetlen irodalom méltatta és méltatja. ,,Az 1956-os magyar forradalom — írja Békés Csaba történész — nemzeti történelmünknek az az eseménye, amely Magyarországot egész évszázadunkban a legnagyobb világpolitikai szerephez juttatta. Másfelől soha olyan nyilvánvaló nem volt, mint azokban a drámai hetekben, hogy Magyarország sorsa, jövője döntő mértékben a világpolitikától, elsősorban a nagyhatalmak erőviszonyától és a köztük folyó küzdelmektől és egyezkedésektől függ.” ,,Imponáló volt akkor — mondotta e sorok írójának az életfogytiglani kényszermunkára ítélt dr. Dobai István kolozsvári nemzetközi jogász, az 1956 erdélyi mártírjai című, a marosvásárhelyi Mentor Kiadó gondozásában megjelent sorozatom harmadik kötetében bemutatott ENSZ-memorandum szerzője —, ahogy a világ a magyarokról beszélt. Számomra legemlékezetesebb a francia kommunisták viselkedése volt: a nemzetközi kommunista mozgalomból ismert nevű emberek egymás után léptek ki a pártból, mert nem tartották a párt politikáját a magyar ügyhöz méltónak. Hát nekünk ide kell csatlakoznunk! Mi is juttassuk el kérésünket, javaslatunkat, beadványunkat az Egyesült Nemzetek Szervezete közgyűléséhez vagy a Biztonsági Tanácshoz. Hogy megoldást találjanak az erdélyi kérdésre is, párhuzamosan a magyarországival.” Az 1956-os magyar forradalom valóban a határokon átívelő nemzeti összefogás legfelemelőbb példája volt, hiszen minden magyar — függetlenül attól, hogy éppen a világ mely részében és társadalmában élt — a másik helyett is hajlandó volt cselekedni, tenni. Ez volt az a világtörténelmi jelentőségű nóvum, amelyre addig alig volt példa az emberiség históriájában. A pragmatikus Nyugat, amikor határtalan lelkesedéssel fogadta a kétszázezer magyarországi menekültet — többnyire fiatalokat — nem csak a saját lelkiismeretét nyugtatgatta, amiért magára hagyta a magyar forradalmat, hanem egyben a csodálatát is így akarta kifejezni: egy kis nép szembe mert szállni a legyőzhetetlennek hitt Góliáttal, és halálos sebet ütött rajta! A mereven dogmatikus Nagy István író büszkén mesélte, hogy Olaszországban még a cipőpucoló is ingyen fényesítette ki a cipőjét, amikor megtudta, hogy magyar, még akkor is, ha erdélyi magyar. Olaszország számos városában utcákat neveztek el Magyarországról, a magyar forradalomról. Szükségesnek tartottam mindezt hangsúlyozni, hogy a háromszéki magyar olvasóban is tudatosodjék: csak egyetemes magyar forradalomról beszélhetünk, és joggal lehetünk büszkék mindarra, ami Magyarországon, az akkori Magyar Autonóm Tartományban, Sepsiszentgyörgyön, Kézdivásárhelyen, illetve vonzáskörében történt! Az erdélyi magyarság nagy-nagy odafigyeléssel és érzékenyen követte azt az erjedési folyamatot, amely Magyarországon 1953-tól az első Nagy Imre-kormány intézkedéseivel elindult, és törvényszerű volt, hogy a szovjet csapatok beavatkozásának hírére azonnal meghallották — az Illyés Gyulának tulajdonított találó metaforával szólva — ,,a tigris karmaiba esett énekesmadár sikolyát”. Szülőfalumban, Korondon tizenkét éves gyerekként életem egyik legnagyobb élményeként éltem meg a magyarországi forradalmi események váltakozó alakulását. A nagyközség lakói éjjel-nappal azon a néhány rádiókészüléken csüngtek, amely recsegve közvetítette a Szabad Kossuth Rádió és a Szabad Európa Rádió adásait. Az esti fonókban a frontot, szovjet hadifogságot megjárt férfiak arról beszélgettek: hogyan lehetne átszökni a román—magyar határon, hogy akár fegyverrel a kezükben részt vegyenek a forradalom védelmében. Az 1989. decemberi rendszerváltás után a maga teljességében mutathattam be — dokumentumfilmben, tanulmányban —, hogy négy, 15—16 éves baróti középiskolás diák, Moyses Márton, Bíró Benjámin, Józsa Csaba, Kovács János 1956. november elején valóban megpróbált átszökni a román—magyar határon. Közülük Józsa Csaba és Bíró Benjámin sikeresen át is jutott, elvergődtek Debrecenig. A szovjet tankokkal és fegyverekkel hatalomra juttatott Kádár-rezsim első döntéseinek egyikeként 1957. március 15-én — hogy örökre emlékezetükbe véssék az időpontot — visszaadták a román hatóságoknak. Gyorsított eljárással Bíró Benjámint három és fél, Józsa Csabát három év börtönbüntetésre ítélték. Moyses Mártont és Kovács Jánost kizárták az iskolából. Akkor még működött az erdélyi magyar értelmiség szolidaritása, dr. Kozma Béla, a Bolyai Farkas Gimnázium egykori legendás igazgatója és Szilágyi Margit tanfelügyelő a humán tárgyakból és reáliákból egyaránt kiváló Moyses Mártont valósággal átszöktette a 400 éves Református Kollégiumba. Itt érettségizett, I. éves kolozsvári egyetemi hallgatóként 1960. november 22-én előadás közben tartóztatták le. A rendszerellenes versei miatt 144/1960. szám alatt összeállított bűnügyi dosszié alapján a Kolozsvári Katonai Törvényszék 1961. július 14-i tárgyalásán hét év börtönbüntetésre ítélte. Moyses Márton az egyetlen politikai elítélt talán az egész világon, aki — azért, hogy a smasszerek ne tudjanak vallomást kicsikarni belőle — a rabruhájából kitépett erősebb szálakkal levágta a nyelvét. A periratban három cellatársa is saját kézzel írt vallomásában összegezte mindezt. Moyses Márton 1970. február 13-án Brassó főterén, a tartományi pártbizottság székháza előtt benzinnel leöntötte, majd felgyújtotta önmagát, így tiltakozott az erdélyi magyarságot és őt ért jogsértések ellen. Három hónapig tartó iszonyatos szenvedés után hunyt el. Az erdélyi magyarság a magyarországi erjedési folyamat fontos mozzanataként értékelte, hogy a budapesti központi pártlapban, a Szabad Nép 1956. szeptember 9-i számában megjelent Pándi Pál Közös dolgaink című beszámolója a romániai útjáról. Bár egyfajta idilli állapotról írt, a gondok egy részét sem hallgatta el: ,,A problémák jelentős része a Magyar Autonóm Tartomány státusával kapcsolatos. Ez ideig még nem jelent meg az autonóm terület alkotmánya, érezhetően nem alakult ki még ennek a politikai egységnek a végleges profilja. (...) Egy helyen például arról panaszkodtak, hogy a szabad nyelvhasználat szempontjából egyik legfontosabb helyen, a bíróságon több felelős beosztású hivatalnok nem ért magyarul, ami erősen akadályozza a tárgyalások zavartalan menetét. (...) Méltányos lenne a feliratok, hirdetmények, cégtáblák kétnyelvűségét biztosítani Kolozsvárott s mindenütt, ahol jelentős tömbben élnek magyarok. (Ma már ott tartunk: Kolozsváron a világ legtermészetesebb dolgának tartják, hogy az erdélyi magyarság szellemi központjának ki- és bejáratainál — arra hivatkozva, hogy a magyarság részaránya nem éri el a lakosság húsz százalékát, csak 19 valamennyi százalék! — még szemszúrásból sincs magyar névtábla! — T. Z.) Itt tárták fel a kolozsvári Bolyai Egyetem különféle nehézségeit s azt a nem egészséges jelenséget, hogy falvakban és kisvárosokban gyakran mutatkozik aggodalom a magyar szülőkben, hogy vajon gyermekeiket magyar iskolába adják-e.” ,,Sokfelé panaszkodtak arról, hogy igen kevés magyar újságot, folyóiratot, könyvet küldünk a Román Népköztársaságba” — írja Pándi Pál. Akár ma is beutazhatná Erdélyt, s bizony számos területen nemhogy előrelépést, hanem súlyos gondokat tapasztalna. A Bolyai Tudományegyetemet felszámolták, Kolozsváron csak magyar intézményeken, lelkészi hivatalokon láthatunk magyar feliratot. Keleti Ferenc bukaresti magyar nagykövet összefoglalója szerint a Pándi Pál-cikk nagy visszhangot keltett a román politikai körökben. Lefordították román nyelvre, eljuttatták a számottevő politikai személyiségekhez, a Román Munkáspárt központi vezetőségében ankétszerűen is megtárgyalták az írást. ,,A román elvtársak — írja Keleti Ferenc nagykövet — a nemzeti kérdést általában megoldott problémának tekintik a Román Népköztársaságban. Azt elismerik, hogy helyi problémák adódhatnak az alsóbb szervek helytelen intézkedése következtében, de a Magyar Autonóm Tartomány s általában a romániai magyarság problémái elvileg helyes megoldást nyertek. E kérdések feszegetését a magyar sajtóban nem tartják helyesnek. A cikkel kapcsolatban már történtek konkrét intézkedések is...” Ugyancsak Keleti Ferenc nagykövet számolt be arról, hogy a Pándi-cikk nyomán az RMP központi vezetősége bizottságot küldött Kolozsvárra, hogy kivizsgálja a Bolyai Tudományegyetem három fiatal tanárának, Tóth Sándor filozófusnak, Papp Sára irodalmárnak és Weiszmann Endre fizikusnak a nagy vihart kavart jelentését, amely ugyan a címében a korszak kliséit idézte — A magyar értelmiségi körökben jelentkező burzsoá-nacionalista befolyások elleni harc néhány problémája —, valójában tételesen megfogalmazták: Kolozsváron felütötte a fejét a régi/új nacionalizmus, amelyet a Román Munkáspárt nemcsak nem mérsékel, hanem hallgatólagosan támogat is. A három fiatal tanár azt is megfogalmazta: a Magyar Autonóm Tartomány 1952-ben történt megalakítása nem vezetett a magyar nemzeti kisebbség jogainak kiszélesítéséhez, ezzel szemben ,,bizonyos körök a Magyar Autonóm Tartomány létrehozását megkísérlik olyan törekvések takarójául felhasználni, amelyek például Kolozsvár kétnyelvű jellegének, Kolozsvár történelmileg kialakult magyar kultúrcentrum jellegének felszámolására irányulnak”. A jelentés szerint az 1951—52-es ideológiai tisztogatások a Bolyai Egyetemet nagyobb mértékben sújtották, mint a Babeşt, ez jelentős mértékben gyengítette a magyar oktatás színvonalát. Az aránytalanságok még a fizetésekben is jelentkeztek: egy magyar könyvtáros fizetése egyharmadával maradt el a román kollégájáétól. 1956 szeptemberének utolsó napjaiban az RMP központi vezetősége Miron Constantinescut, Fazekas Jánost, Pavel Ţuguit és Tiberiu Ardeleanu főcenzort küldte Kolozsvárra, hogy kivizsgálja a jelentésben foglalt állítások valódiságát. Kiszálltak a Bolyai Egyetemre, a magyar középiskolákba, a Magyar Színházba és más magyar intézményekbe. A három magyar oktató nem volt hajlandó önkritikát gyakorolni, fenntartották, hogy a párt hibákat követett el. Az állítás nyomán Miron Constantinescu nagyon indulatosan jelentette ki: a párt nem követ el hibákat, legfeljebb erélytelen. A letolásnak nem voltak súlyosabb következményei.
(folytatjuk)
Tófalvi Zoltán, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)