Vajola – falu a mezőségi dombok tenyerében
Évszázadok vándorai
Szászrégentől északkeletre vezet az út. Egy ideig még látni a Kelemen-havasok késő tavasszal is hófödte csúcsait, majd a lankásabb hátú dombok között kígyózó úton haladunk. A helységnévtábla feliratára fogékony szemlélőnek feltűnik, hogy az első település, Dedrád neve csak románul van kiírva. Aztán Dedrádszéplak következik, ahol magyar és román nyelvű tábla köszönti a faluba érkezőt, Bátoson németül és románul jelzik a települést. Majd a községközpontban hirtelen, mutatóujjként jelzi az irányt egy tábla Vajola felé. Ez már csak egynyelvű, szerény, talán azért is, mert zsákutcába terel. Jó minőségű, aszfaltos út vezet a községközpontból a hozzá tartozó faluba. Mintegy hét kilométer után enyhe emelkedő következik. Innen csodás kilátás nyílik a települést övező dombok tenyerébe simult házakra. A domboldalon impozáns templom áll, tornya a központban. E két épület köré húzták fel évszázadok alatt a házakat. Az utcák csendesek, csak a központi kocsma napernyői alatt meghúzódó falubeliek vitatkoznak a közélet kérdéseiről. Nem volt mindig így.
Sajátos erdélyi nemzetiségi olvasztótégely
A krónikákból kiderül, hogy valamikor középkori katolikus templom állhatott a mai helyén, amely 1778-ben épült. A lakók a középkorban, a reformációt követően felvették a lutheránus vallást. S hogy a közösségben nem mindig volt egyetértés, igazolja az is, hogy a templomépítők nem tudtak megegyezni abban, hova helyezzék el Isten házát, így aztán egyesek a falu közepébe, mások jól látható helyre, a domboldalra akarták felhúzni. S hogy mindkét csoportnak igaza legyen, megoldották. Azóta a templom és tornya egymástól távol áll. Az itteni szászoknak nem voltak olyan jogaik, mint a királyföldieknek, ezért már 1820-ban fellázadtak a nagybirtokosok ellen, akiknek a számvevőit elűzték a faluból. Nem tudni mikortól, állítólag a XIX. század elejétől költöztek be a faluba azok a cigányok, akik felvették az evangélikus vallást, és fokozatosan elfoglalták a szászok helyét. Az etnikai arányt drasztikusan megváltoztatta a második világháború és a világégést követő időszak. Miután 1944. augusztus 23-án Románia átállt a szovjet hatalom mellé, a németeket két irányból támadták, ezért fokozatosan kivonultak Erdélyből. Szeptember 12-én Vajolából 640 lakost evakuáltak. Helyükbe az új hatalom magyarokat telepített.
Karácson Péter a vajolai katolikus templom gondnoka, a magyar közösség elöljárója, közösségi szervezője. Szülei is a második világháborút követően telepedtek Vajolára Gyimesbükkből. A vajolai magyarok történetét a szépen rendbe tett katolikus templomban meséli:
– 1945-ben a Magyar Népi Szövetség a megalakult román kormánnyal tárgyalásokon elérte azt, hogy a Szászrégen környéki, addig többnyire szászok által lakott, de kiürített községekbe a helyükbe magyarokat telepítsenek. Az egyezmény alapján ide 1945-végén, 1946 elején 800 székely és csángó családot telepítettek. Úgy volt, hogy a 200 csángó Dedrádra költözik, a többi Bátosra és Vajolára, aztán közbeléptek a román szélsőséges pártok, főként az akkori nemzeti parasztpárt, és elkezdték kiűzni a magyarokat e helységekből. Bátoson, de még Vajolán is összetűzések voltak. Nappal megérkeztek a székelyek és a csángók, beköltöztek az üresen maradt szász házakba, éjjel a beszervezett román "gárdisták" gránátokat dobtak be az ablakokon. Volt, aki emiatt nem maradt. A családok saját költségükön, ahogy tudtak, gyalog, szekérrel, vonattal jöttek el a csángóföldről, amit nem térítettek meg. Akik viszont az atrocitások miatt haza akartak menni, azoknak a román állam ingyen vasúti kocsikat biztosított, csak hogy ne maradjanak. Az áttelepítettek több mint fele hazatért. Az üresen maradt házakba – a magyaroknak jogos egyezmény alapján biztosították – a dedrádi románok az erőszakot követően törvénytelenül költöztek be. Akkor is nemzetiségi kirakatpolitika folyt.
1945-től, a második világháború befejezésekor Ausztriáig eljutott vajolai szászok közül közel 300-an visszatértek, s a későbbiekben visszakapták jogos tulajdonaikat. Egy időszakban egy-egy háznak két jogos tulajdonosa is volt: a szász, a betelepített magyar vagy a beköltözött román és/vagy roma család. Aztán az államosítás után úgy oldották meg a helyzetet, hogy az állam a telepeseknek adott házhelyet és 15.000 lej támogatást építkezésre.
Nem csoda, hogy már a 60-as évek felé megkezdődött a szászok kivándorlása. Karácson Péter tudomása szerint 1967/68-tól évente 2-5 család ment el. 1990-ben négy család élt Vajolán, ők is kivándoroltak a rendszerváltozás után, maradtak azok, akik vegyes házasságban éltek.
Az utolsó vajolai szász, a 75 éves Moser Georg egyedül lakik. Vegyes házasságból született egyik fia itthon, a másik kettő Németországban él. Ő is beadta a kitelepedésre a kérvényét, de 1989 előtt elutasították. Aztán a rendszerváltást követően – a mezőgazdasági állami vállalatnál töltött 50 évi munka után – betegnyugdíjazták. Úgy döntött, itthon marad. Beszélgetésünk közben nosztalgiával emlékezik az 1980-as évekre, amikor a szászok még tartották népszokásaikat, amelyek aztán fokozatosan elmaradtak.
Hogy mégis áll az evangélikus templom, annak köszönhető, hogy a szászok helyére fokozatosan beköltözött cigányok felvették a vallást, sőt a nyelvet is megtanulták, hiszen az istentiszteletet német nyelven tartják. Több évtizede havonta kétszer van istentisztelet, amelyet a szászrégeni evangélikus lelkipásztor tart – mondja románul Barna Andor, az egyik egyházi tanácsos, aki gondozza a templomot, majd folytatja: az istentiszteleteken 30-50 személy szokott részt venni, ünnepekkor többen. Hogy mióta lettek evangélikusok, nem tudta, azt mondja, apáiktól örökölték a vallást. A templomot az evangélikus egyház rendje szerint gondozzák, egy kurátor és öt tanácsos felel az egyházközségért.
– Nem lopunk, becsületes, istenfélő cigányok vagyunk. Együtt nőttünk fel a szászokkal, magyarokkal, soha nem volt gondunk egymással – folytatja, majd fogja a templomkapu kulcsát és készségesen felkísér a domboldalra, hogy belülről is megmutassa az épületet.
– Emlékszem, amikor többen voltak a szászok, őrizték népszokásaikat, táncaikat. Volt kakaslövés, húsvét előtt nyírfát kötöttek a lányos házak kapujára, de volt olyan is, hogy éjszaka ellopták a kaput, pünkösdkor királyt választottak és kilovagoltak a faluba. Elmentek, nincs aki folytassa a hagyományokat, mi csak a vallást őrizzük – teszi hozzá az elhangzottakhoz.
A templombelső rendezett. Télen a gondnok házában tartják az istentiszteletet, nyáron a templomban. A bejárathoz közeli pad támláján évszámok jelzik a főjavítás éveit: 1906, 1970, 1994, 2012. Legutóbb az evangélikus egyház 20.000 eurót költött a templom renoválására. Megjavították a tetőt, felszedték a fal körüli padlózatot, hogy szellőztessék a falakat, felújították a padokat. Sajnos – mutatja az egyházi tanácsos – így sem tudták megakadályozni, hogy a talajvíz a falakba szivárogjon.
– Addig gondozzuk az épületet, amíg tudjuk – mondja a gondnok, majd hozzáteszi: mi is apadunk, 2016-ban három keresztelő és tizenegy temetés volt…
Megmutatja a temetőkertet, amelynek az elején régi szász sírok vannak, de már megjelentek a más vallásúak síremlékei is. Megtudjuk, egyes házakat, amelyeket a szászok átadtak más nemzetiségűeknek, azzal a feltétellel tették, hogy az új tulajdonos gondozza a hátrahagyott családi sírokat. Az egyik kövön furcsa jelek és felirat van. Kiderül, egy gazdátlan szász sírkőre szórakozásból fiatalok "rocker barátjuk nevét vésték fel". Viccnek szánták…
20 év múlva katolikus sem lesz a faluban
A katolikus templom udvarán folytatjuk a beszélgetést Karácson Péterrel, akitől megtudjuk, hogy az áttelepítés miatti zavaros helyzet stabilizálódott, a kollektív gazdaság fejlődésnek indult, 240 magyar maradt Vajolán. Aztán az évek során megkezdődött a lemorzsolódás. Az idősebbek elhunytak, a fiatalabbak közül aki nem kapott állást a kollektív gazdaságban vagy a mezőgazdasági állami vállalatnál, elköltözött. Az idén, vízkeresztkor számba vették a katolikusok létszámát. 107-en szerepelnek az egyházi jegyzékben, 40-en külföldön dolgoznak. Rajtuk kívül még két református él a faluban. Bátos községben mintegy 230 magyar van – tudjuk meg.
Ezt a fogyatkozást tükrözi az iskolai helyzetkép is. Craciun Ileana óvónő és Illés Daniela tanítónő oktatja a falu központjában levő, szépen rendbe tett épületben a kisebbeket. 20 óvodás és 11 kisiskolás (I–IV. osztályos) – román, magyar, cigány – jár az összevont osztályba. Tíz évvel ezelőtt két-két külön csoport volt – mondja az óvónő, azóta a szülők közül többen Olaszországban, Németországban dolgoznak, emiatt is csökkent a gyerekek létszáma. Bátoson még van I–IV. osztályos magyar nyelvű oktatás, ötödiktől azonban már rég nem gyűlt össze egy osztályra való magyar a községből.
Karácson Péter elmondja, a katolikus templomban az idén húsvétkor három év után egy keresztelő volt, ezzel szemben évente három négy egyháztagot temetnek el. Négy éve nincs ministráns. Ennek ellenére igyekeznek az ár elé akadályt gördíteni. A visszakapott egyházi gyümölcsös gondozásából az évek során sikerült némi pénzt fordítani a templom felújítására, az udvara rendbetételére. 1991-ben egy tornyot is felhúzhattak a korábbi imaház mellé. Két évvel ezelőtt az udvaron kettős keresztet állítottak fel, rajta a magyar történelem tragikus eseményeinek évszámai: 907, 1526, 1848/49, 1876, 1918. A maroknyi magyar itt ünnepel, emlékezik március 15-én, augusztus 20-án és október 6-án.
– A jövő? – kérdem a kereszt mellett a gondnoktól, aki hosszas gondolkodás után válaszol:
– Ha valami közbe nem jön, akkor ebben a templomban 20 év múlva románul kell prédikálni, mert elrománosodnak a magyarok. A vegyes házasságban élők inkább román iskolába járatják a gyerekeket, mert úgy tartják a szülők, hogy így jobban érvényesülnek a későbbiekben. A gyerekek már alig beszélnek magyarul. A kivándorlás "népbetegség" lett – folytatja –, amikor 1990-ben felszabadultunk, azt gondoltuk, hogy megfogtuk az isten lábát, közben a Luciferébe kapaszkodtunk. A világpolitikát úgy irányítják, hogy mindenki csak a pénz felé húzzon, pedig enélkül is meg lehet élni. Az ’50-es, ’60-as években szüleink öt-hat gyermeket neveltek fel sokkal szerényebb körülmények és lehetőségek között. Eljöttek szülőföldjükről, a csángóvidékről. Jó esetben egy lóval vagy két tehénnel kezdtek új életet Vajolán. Gazdálkodókként tartották el a nagyszámú családot. Ma is a mezőgazdaság fellendítése jelentené a jövőt, erősítené az itthon maradást. A rendszerváltás után visszakaptuk a család földterületeit, traktort vettünk, 10 évig mindent előteremtettünk, amire szükségünk volt. Aztán jött a válság, nehezebben mentek a dolgok, elkezdődött a kivándorlás. Pedig külföldön sem könnyű a megélhetés. A napokban ment vissza egy fiatal család Németországba, ahol évek óta dolgoznak. Megkérdeztem a családfőt, miért nem maradnak itthon? Azt válaszolta: ha az alagút végén lenne egy kis fénypont, egy percet sem ülnénk Németországban, de még nincs erre kilátás… Lehet, hogy igazuk van – mondja a gondnok.
*
Fűvel benőtt, terméskőből kirakott lépcső vezet a vajolai evangélikus templom felé. Az egyik földbe ágyazott kőbe valamikor betűket véstek. Kiolvasom: geboren – németül, született – magyarul. A szász temetőből származó sírkő felirata lehetett. Egy nemzetiség erdélyi hagyatékának kortalan töredéke. Ennyi maradt. Intő jel lehet mások számára is. Nem csak Vajolán.
Vajda György
Népújság (Marosvásárhely)