Kun Miklós Kolozsváron: előadás a Szovjetunió titkos történetéről
A Minerva Művelődési Egyesület és a szegedi Gál Ferenc Főiskola szervezésében kerül sor szeptember 28-án 17 órakor Kun Miklós Széchenyi díjas történészprofesszor előadására a Minerva Ház (Jókai/Napoca utca 16.) Cs. Gyimesi Éva termében.
Kun Miklós, A rejtélyes XX. század című ismeretterjesztő történelmi filmsorozatból is jól ismert Oroszország-kutató, a Károli Gáspár Református Egyetem Kremlinológiai Intézetének vezetője. A nagyrészt ismeretlen levéltári anyagokra támaszkodó – publikálatlan dokumentumokkal, fotókkal és a GULÁGRÓL szóló filmmel illusztrált –, A titkos szovjet történet című előadása három témát jár körül: a Gulág történetének kevésbé ismert részletei; magyar és román kiugrási delegációk Moszkvában; Rákosi Mátyás kapcsolata Molotovval és Sztálinnal.
Kun Miklós történész, habilitált egyetemi tanár 1946-ban született Kasinban (ma Oroszország) ahol családja száműzetésben élt, majd 1959-ben szüleivel Magyarországra költözött. 1969-ben a budapesti ELTE-en szerzett diplomát, ahol több mint negyven esztendeig tanított a Kelet Európa Történeti Tanszéken. Ösztöndíjas volt és dolgozott az Egyesült Államokban, Hollandiában, Csehszlovákiában, Szovjetunióban. Művei magyar mellett angol, orosz, görög, portugál és vietnámi nyelven láttak napvilágot. Könyvei közül hatot a neves budapesti Akadémiai Kiadó adta ki.
Főbb kutatási terrénuma az évek során: 19. századi orosz és lengyel szabadságmozgalmak, pánszlávizmus története, Mihail Bakunyin és a korai anarchista ideológia, „baloldali” szabadkőművesség a 19 században, Lev Trockij és Nyikolaj Buharin pályaképe, a bolsevizmus históriája az 1920/1930-as években, Jószif Sztálin pályafutásának ismeretlen epizódjai, az ukrajnai Holodomor, a Molotov—Ribbentrop paktum, az 1968-as „prágai tavasz”, újabban pedig a GULÁG és 1956 egy-egy fontos szegmensének feldolgozása történelmi távlatból.
Kun Miklós a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztje (2002), az Ukrajna Szolgálatáért Érdemrend (2009), a Széchenyi-díj (2011) kitüntetettje. Szabadság (Kolozsvár)

Háború, megtorlás, Gulág
Kun Miklós budapesti történészprofesszor előadása a Minerva-házban
A Minerva Művelődési Egyesület és a szegedi Gál Ferenc Főiskola szervezésében kerül sor szeptember 28-án 17 órakor Kun Miklós Széchenyi díjas történészprofesszor előadására a Minerva Ház (Jókai/Napoca utca 16.) Cs. Gyimesi Éva termében.
Kun Miklós, A rejtélyes XX. század című ismeretterjesztő történelmi filmsorozatból is jól ismert Oroszország-kutató, a Károli Gáspár Református Egyetem Kremlinológiai Intézetének vezetője. A nagyrészt ismeretlen levéltári anyagokra támaszkodó – publikálatlan dokumentumokkal, fotókkal és a GULÁGRÓL szóló filmmel illusztrált –, A titkos szovjet történet című előadása három témát jár körül: a Gulág történetének kevésbé ismert részletei; magyar és román kiugrási delegációk Moszkvában; Rákosi Mátyás kapcsolata Molotovval és Sztálinnal.
Kun Miklós Széchenyi-díjas történész, a budapesti Károli Gáspár Református Egyetem habilitált professzora, a Szovjetunió és Oroszország történelmének nemzetközileg elismert szakértője és az a kremlinológus, akinek a véleményére a történettudomány művelői, államok döntéshozói és a széles közvélemény egyaránt odafigyelnek. Szeptember 28-án, csütörtökön, a kolozsvári Minerva-ház Cs. Gyimesi Éva termében (Jókai/Napoca utca 16. szám, I. emelet) sorra kerülő, A titkos szovjet történet című előadása a kolozsvári Minerva Művelődési Egyesület és a szegedi Gál Ferenc Főiskola összefogásával tavaly ősszel indított Gulág-jelenség programsorozatba illeszkedik, azt egészíti ki olyan, eddig nagyrészt ismeretlen és publikálatlan részletekkel, amelyek nem csupán a Gulág történetét egészítik ki, hanem Magyarországgal, Romániával, Erdéllyel és Kolozsvárral kapcsolatos történelmi ismereteinket is számottevően gazdagítják és árnyalják.
A Szabadság által tavaly ősszel a témában kiadott Gulág-jelenség című mellékletből és a lapunk internet-oldalán azóta is folyamatosan gazdagodó, ma már több ezer oldalt kitevő tudományos tanulmánykorpusz révén a jelenségkomplexumból már ez idáig is egész sor olyan részletkérdést sikerült körbejárnunk, amelyek a Gulág történetét korábban nem ismert vagy kevésbé feldolgozott oldalairól vizsgálják. Orosz levéltárakban folytatott saját kutatásaira alapozottan, Kun professzor mostani előadása azonban jelentős mértékben kitágítja az eddig górcső alá vett tematikát, és ezáltal a kérdéskör jóval szélesebb kontextualizálásához járul hozzá.
Olyan részletek kerülnek terítékre csütörtökön, amelyek a magyar és a román kiugrási delegációk moszkvai tárgyalásainak hátterére, az Erdéllyel kapcsolatos szovjet döntések valós okaira, a Rákosi Mátyásnak Molotovval és Sztálinnal fenntartott titkos kapcsolatára, a magyarok Gulágra hurcolásának összetett körülményeire, az úgynevezett „uránium Gulág” létrehozására, végeredményben pedig a magyar kisebbség, a magyar Gulág- és GUPVI-foglyok tragédiájára, továbbá a tömeggyilkosságok felelőseinek kilétére világítanak rá.
Az előadó mondanivalóját a legújabb moszkvai levéltári kutatásai során meglelt publikálatlan dokumentumokkal, fotókkal és a Gulágról című dokumentumfilmből vetített részletekkel illusztrálja. Választ kaphatunk például olyan kérdésekre is, hogy miképpen látták a szovjet megszállók Erdélyt, városait, népeit, ezek viszonyát egymáshoz, hogy miért kérte a háború után sok erdélyi magyar Erdélynek a Szovjetunióhoz történő csatolását, miket jelentett a kolozsvári szovjet konzul Moszkvába, miért szorgalmaztak a magyar kommunisták Erdély ügyében magyar–román pártközi egyeztetést, hogyan utasította rendre Sztálin Gheorghiu-Dejt a nemzetiségi kérdés kezelése tekintetében, és miért volt elege az erdélyi románságnak Bukarest basáskodásából.
Tény, hogy a történészek számára, a Szovjetunió elleni háborúban a magyar haderő szerepe és viselkedése a megszállt területeken mindmáig vitatémát képez. Megkerülhetetlen tehát ebben az összefüggésben is az a kérdés, hogy a háború utáni szovjet megtorlás milyen mértékben volt a magyar fél által elkövetett atrocitások következménye, hogy az miért terjedt ki végül a civil lakosságra is, és hogy miért nem terjedt ki a szovjetek ellen szintén harcoló román nemzetiségű lakosságra. Mindezekre olyan nagytudású történésztől kaphatnak választ, aki a Szovjetunióban született ugyan, és csak tizenhárom éves korában került Magyarországra, ám aki anyanyelvi szinten beszéli az orosz nyelvet, rengeteget kutatott az orosz levéltárakban, s akit egyben eltéphetetlen családi kötelékek fűznek Erdélyhez – Kolozsvárhoz, a Szilágysághoz, Nagyenyedhez.
Valamennyi érdeklődőt szeretettel várunk tehát, de a fiatalok figyelmét külön is felhívnám ennek az előadásnak a fontosságára. Mert csak az tud megfelelőképpen eligazodni az életben, az képes biztonságos jövőt építeni a maga és a népe számára, aki ismeri és részleteiben megérti a múltat, annak mindenkor felemelő, de elképesztően lesújtó részleteivel együtt.
Külön felhívnám tisztelt olvasóink figyelmét arra, hogy a szóban forgó internetes összeállításunk éppen a napokban gazdagodott több érdekes anyaggal, amelyeket legkönnyebben a honlapunk felső bal oldalán látható „Kárpátalja” címke által érhetnek el. Közöttük megtalálják a Boga Alajos ordinárius letartóztatása után a gyulafehérvári egyházmegye vezetését átvevő, majd szintén letartóztatott és a kommunista börtönökben mártírhalált halt Sándor Imre titkos ordinárius, korábbi észak-erdélyi püspöki helynök tragikus sorsát ismertető tanulmányt és dokumentumokat, a kárpátaljai magyarok és németek tömeges elhurcolásásáról szóló, dokumentumokra és túlélőkkel folytatott interjúkra alapozott történelmi tanulmányt, továbbá id. Berkó Pál hadtápos magyar honvéd 1939 és 1941 között Felvidéken, Kárpátalján, Erdélyben és Ukrajnában készült 194 eredeti fényképfelvételét. Ez alkalommal a tavasszal közölt Boga-tanulmányt a titkos ordinárius kálváriájára és halálára vonatkozó dokumentumokkal is kiegészítettük.
Tibori Szabó Zotán / Szabadság (Kolozsvár)

KUN MIKLÓS: 1944-45-BEN AZ ERDÉLYI MAGYAROK JOBBAN TARTOTTAK A ROMÁNOKTÓL, MINT A SZOVJET ADMINISZTRÁCIÓTÓL
Sztálin és Molotov hagyatékából előkerült, mindeddig publikálatlan dokumentumok szerint az erdélyi magyarok 1944-45-ben jobban tartottak a románoktól, mint a szovjet adminisztrációtól.
A dokumentumokat Kun Miklós Széchenyi-díjas történész ismertette csütörtökön Kolozsváron, a Minerva Egyesület székházában tartott előadásában, amely a gulagra elhurcolt magyarok sorsát megvilágító publikálatlan dokumentumokról és a Sztálin-hagyaték ismeretlen magyar vonatkozású iratairól beszélt.
Amint az Erdélyben is ismert kutató fel is olvasta, a Kolozsvárott is megforduló Sikin tábornok 1945 januárjában egy marosvásárhelyi szakszervezeti gyűlés határozatával példázta az észak-erdélyi magyarok helyzetértékelését. A szakszervezeti határozatban a marosvásárhelyi munkások azt kérték: ha felmerül Észak-Erdély hovatartozásának a kérdése, inkább támogatják a tartomány függetlenségét vagy azt, hogy tartozzék a Szovjetunióhoz, minthogy Romániához kerüljön. A tábornok egy bánffyhunyadi kőfejtő magyar tulajdonosát is idézte, aki kijelentette: a magyarok azt szeretnék, ha Erdély a Szovjetunióhoz tartozna, és nem Romániához.
A tábornok azt jelentette feletteseinek, hogy nemcsak a magyarok, hanem az erdélyi románok egy része is negatívan viszonyul a Bukarestből jött román adminisztrációhoz. A román parasztok is úgy vélték, hogy jobb volt a román csendőrök nélkül, akik a két világháború között üres kézzel érkeztek Erdélybe, aztán amikor menniük kellett, hat szekérrel hurcolták magukkal az itt szerzett vagyont.
Hasonló szellemben számolt be 1944 őszén az előbb román, majd szovjet katonai adminisztráció alá került Erdély közhangulatáról Vas Zoltán magyar kommunista vezető is. Ő azt írta le, hogy az észak-erdélyi lakosság többnyire megnyugvással várta a Vörös Hadsereg bevonulását, mert Erdély kérdésének a gyors és radikális megoldását várta tőle. Arra figyelmeztette ugyanakkor a szovjet vezetést, hogy a magyarok között gyors a kiábrándulás az ismert atrocitások miatt.
Vas Zoltán szerint ehhez az is hozzájárult, hogy a román csendőrök és helyenként a Vörös Hadsereg katonái elkezdték összegyűjteni a volt magyar katonákat, és hadifogolytáborokba viszik őket. Annak ellenére teszik ezt, hogy a katonák korábban többnyire megszöktek alakulataiktól, mert nem akartak Hitler oldalán a Vörös Hadsereg ellen harcolni. A jelentés szerzője szerint ez a Szovjetunió ellen hangolja az erdélyi magyarokat. Vas Zoltán azt is megjegezte: a magyar hadsereg román származású volt katonái nem osztoznak ebben a sorsban.
Kun Miklós úgy értékelte, hogy Erdély sorsát némileg az is befolyásolta, hogy a román átállásról Moszkvában tárgyaló román delegáció több bizalmat ébresztett a szovjet vezetésben, mint a kiugrásról tárgyalni küldött magyar delegáció. A román delegációt vezető Laurentiu Patrascanu külön éjszakai találkozót kért a szovjet vezetés későbbi román “felelősétől”, Andrej Januarjevics Visinszkij helyettes népbiztostól, és közölte: ő ugyan Romániát képviseli, de hithű kommunista, és várja a szovjet utasításokat.
A magyar kiugrásról tárgyaló Faragho Gábor csendőr altábornagyhoz viszont bizalmatlan volt a szovjet vezetés.
Gazda Árpád / MTI; Erdély.ma

„Ideje elszakadnom Sztálintól...”
Beszélgetés Kun Miklós történésszel, Szovjetunió-kutatóval
Kun Miklós Széchenyi díjas történész, a Károli Gáspár Református Egyetem professzora egyike a legismertebb magyar Oroszország-kutatóknak. 1946. július 11-én Kasinban, a sztálini Szovjetunióban született, gyermekkorát erdélyi – nagyenyedi származású – nagyanyja, Gál Irén zongoratanár közelségében töltötte. 1959 után családjával visszatér Magyarországra, majd 1964-től beiratkozott az ELTE történelem-orosz szakára. Bár korai kutatásai a 19. századra fókuszáltak, figyelme hamar Oroszország, majd a Szovjetunió felé fordult. Számos alkalommal kutatott szovjet levéltárakban, több kötete foglalkozik Sztálinnal, Leninnel, Bakunyinnal és a prágai tavasszal is. Utóbbi években a Gulág-jelenséget kutatja. Kun Miklós több ismeretterjesztő dokumentumfilmben is szerepelt, nevéhez köthető többek között A rejtélyes XX. század című történelmi sorozat, amely a határon túl, így Erdélyben is nagy népszerűségnek örvendett. Kolozsvári előadása A titkos szovjet történet címmel eddig közöletlen levéltári forrásokra alapozva járta körül a sztálini rendszer és a Gulág jelenség néhány máig rejtélyes aspektusát. Teltházas előadása előtt (amelyről a Szabadság szeptember 30-i lapszámában közölt részletes beszámolót, – szerk. megj.) a történésszel beszélgettem életútjáról és tudományos munkásságának főbb állomásairól.
– Gyermekkorát a Szovjetunióban töltötte, ahol nagyanyja, Gál Irén és nagynénje örömmel idézték fel Kolozsvár városát és az itt töltött emlékeket még azokban a nehéz időkben is. Mit idézne fel gyermekkorából, és hogyan élt tovább Kolozsvár mítosza az innen a Szovjetunióba elszármazott emberek emlékezetében?
– Nagyanyámékkal négyen voltunk magyarok Kasinban, egy furcsa kis városban, ahol az akkori lakosság mintegy fele száműzött volt. Nemigen érintkeztek ezek az emberek egymással, ritkán találkoztak vagy beszélgettek. Édesanyám maga is orosz volt, ő szegény nem nagyon tanulta meg Arany János csodálatos nyelvét, még akkor sem, amikor később Magyarországon orvosnő lett, pedig ott ez már elengedhetetlen lett volna. Ennek ellenére otthon a családban mi csak magyarul beszéltünk, igazából nekem magyar volt az anyanyelvem. Kolozsvár nevét, érdekes módon, hamarabb hallottam, mint Budapestét, hiszen nagyanyám és az ő nővére, Hánika nagyenyedi származásúak voltak, de az élete úgy alakult, hogy egy ideig Kolozsváron, a Kovács utcában élt és a város „szépleánya”, elismert zongoratanárnője és művészeti életének jól ismert alakja lett. Miután elengedték a börtönből és a Gulágról, nagyanyám szinte itta magába a magyar szót, és nővérével sokszor idézték fel előttem Kolozsvár emlékét, így a város számomra szinte úgy vált otthonommá, hogy nem is jártam gyermekkoromban erre. Már Magyarországon voltunk, amikor az 1960-as években aztán további történeteket hallottam a kincses városról számos neves értelmiségitől, így Basilides Máriától és férjétől, Péterfi Istvántól, de rengeteget tudtam meg a család jóbarátjáról, Janovics Jenőről az ismert színházigazgatóról és filmrendezőről, valamint Bernáth Ilma festőművészről is, akinek a műveit jó ideje szisztematikusan gyűjtöm. Kolozsvár számomra azóta mitikus hely. Amikor itt vagyok, itthon érzem magam. Ez egy olyan tiszta hely, mint a borszéki víz: legszívesebben ideköltöznék, legalább az év egy részében. Nagyon szeretem ezt a várost, még ha a mai Kolozsvár már nem is olyan, mint amilyennek nagyanyám leírta, itt megvan még a magyar kultúra sajátos varázsa.
– Kutatásai igen széleskörűek. Foglalkozott az orosz anarchizmus és a kortárs újbaloldal ikonikus alakjával, Bakunyinnal, de könyvet írt Leninről, a prágai tavaszról és Sztálinról is. Hogyan jutott el Kossuthtól Sztálinig?
– Szabad György történész volt az egyik példaképem, de voltak még idősebb tanáraim is. Perényi József híres történész például nagy hatással volt rám, oroszországi kutatásaim alatt tudtam meg például milyen elmarasztalóan vélekedtek róla és Szegfű Gyuláról. Az ő tanácsára kezdtem el foglalkozni 18–19. századi történelemmel, különösen a Kossuth-emigrációval. Tőle és az idősebb történész-generációtól tanultam meg a levéltári források jelentőségét, a sine ire et studio elvét, amely bár sokáig idegenül hatott számomra, ma már belátom, hogy nagyon hasznos tanács volt. Megtanultam elég jól angolul is a kutatásaim alatt, aztán jöttek a szláv nyelvek. Most például az ukrán holodomor története érdekel, így az ukrán nyelvvel is elkezdtem foglalkozni. Megdöbbent, hogy a közel 7 millió ukrán mesterséges kiéheztetését sokszor a nyugati szakirodalom természetes jelenségeként, a klímaváltozás hatásainak tünteti fel, miközben tudnivaló, hogy Sztálin szándékosan pusztította el az ukrán parasztság nagy részét. Ugyancsak ő volt az, aki kitalálta a kvótarendszert, az ún. „bűnös nemzetek” – tehát a Szovjetunió határvidékén élő nemzetek – kitelepítéséről szóló rendelkezést. Afgán, csecsen, észt, lett, de még a román csoportok is a bűnös és nemkívánatos nációk csoportjába lettek sorolva, és sajnos ezeket az etnikumokat Sztálin – ahogy Hitler is – szisztematikusan mozgatta és nemegyszer megtizedelte. Ennélfogva értelmetlen a 20. század két legszörnyűbb diktátorát bármilyen formában is összehasonlítani, hiszen mindkettő leírhatatlanul gonosz tetteket vitt végbe. Levéltári kutatásaimból pedig tudom, hogy Sztálin ezeket a tetteket személyesen vezényelte és az 1930-as évek Nagy Terrorjának, az uránbányászat áldozatai, a Gulág halottai és a holodomor áldozatai mind közvetlenül az ő lelkiismeretét terhelik.
Gorbacsov idején már elkezdték megnyitni a szovjet levéltárakat és lehetőség nyílt a Sztálin-korszak részletes irodalmát és forrásait kutatni. Így lehettem az elsők között, akik hozzájutottak Sztálin személyes levelezéséhez, amelyből főleg a lányával folytatott freudi levelezés fogott meg. Sztálin és a lánya közötti rendkívül szoros viszonyról azóta könyvtárnyi szakirodalom keletkezett, angol és magyar nyelvű köteteimben is foglalkoztam ezzel. De még mielőtt Sztálinnal kezdtem volna foglalkozni, orosz nyelven írtam egy nagy könyvet Nyikolaj I. Buharinról, az anarchizmus egyik vezető alakjáról és a bolsevik mozgalom fő ideológusáról. Számos jelentős emberrel ismerkedtem meg kutatásaim folyamán, így Buharin özvegyével is, aki évtizedekig küzdött férje rehabilitációjáért, és a Sztálin kormány 80-as években még élő tagjaival, rengeteg Gulág túlélővel, Hruscsov lányával, Molotov nevelt fiával valamint egykori KGB ügynökökkel is. Édesanyám többször mondta, hogy számára óriási csalódást okozott, hogy Kossuth és a 19. század nemes alakjait követően egy köztörvényes bűnözővel, Sztálinnal kezdtem el foglalkozni. Anyám halála után Sztálinról szóló könyveimet az ő emlékének ajánlottam, és most már érzem, hogy ideje elszakadnom ettől a rémisztő alaktól, nem egészséges viszony ennyi éven át kutatni.
– A Gulágról sokáig csak a szépirodalomból és az onnan visszatért erdélyiek visszaemlékezéseiből tudhattunk itthon. Azóta több kutató is foglalkozott a mintegy 5000 kolozsvári deportált fogoly történetével és úgy tűnik, felélénkülni látszik az erdélyi Gulág-kutatás. Hogyan látja ön ezt a jelenséget és milyen további források, kutatási témákkal foglalkozhat egy mai jelenkorász?
– Félreértés ne essék, Erdélyben és Kolozsváron számos olyan történész van, aki tízszer, százszor többet tud az erdélyi front, a székelyföldi események vagy épp a Maniu-gárda tevékenységéről, mint jómagam. Amit esetleg én hozzátehetek ezekhez az eseményekhez azok az eddig ismeretlen levéltári források, amelyeknek szerzői az Erdélyben állomásozó szovjet csapatok tisztjei voltak. Ezekből a dokumentumokból kitűnik, hogy a helyi lakosság nem kedvelte a szovjet csapatokat, eltűrte azok jelenlétét, hogy így meneküljön a nagyobb baj elől. Leírásaik nagyon részletes képet mutatnak a korabeli Kolozsvárról is, egyedülálló kordokumentumoknak számítanak. Ugyancsak érdekes forrásként szolgál egy kommunista tiszt, Vas Zoltán hagyatéka. Tizenhat évet töltött fegyházban, majd 1956 után háttérbe szorul. Hagyatékában elképesztő dolgokat írt le Erdélyről, amelyet érdemes lenne közreadni. Gyermekkoromban és később is számos olyan erdélyi értelmiségivel találkoztam, akik történeteit – így egy Molnár Béla nevű orvosprofesszor visszaemlékezéseit – érdemes lenne papírra vetni.
– Lankadatlan kutatónak bizonyul, aki nemcsak kutat és közöl, de fontosnak tartja a tudományos ismeretterjesztés műfaját is. Milyen projekteket tervez és milyen perspektívát lát a kortárs tudományos ismeretterjesztés műfajában?
– Nagyon jólesik, hogy legutóbbi kolozsvári látogatásom alkalmával is a patinás utcákat járva sokan rám köszöntek. Hat könyvet írtam az Akadémiai Kiadónak, megjelentek könyveim vietnámi, portugál és görög nyelven is. A tudás átpolitizált, gyakran alkalmazkodik az aktuálpolitikához, de én igyekszem kimaradni ezekből a rendszerekből. Ezt megtanultam a Szabad Európa Rádióban. A tudás ismertetése azonban hamar elszáll, olyan ez, mint a kandalló tüze: állandóan táplálni kell, mindig új dolgokkal kell előrukkolni, különösen a tudományos ismeretterjesztés műfajában. Ezért olvasok sokat ma is, van, hogy néha két-három perces szerepléseimhez száz oldalt is elolvasok.
Most több könyv-projekten is gondolkodom, hátha sikerül megírnom még ezeket: Kelet-Európa 1945 után, George Orwell hatása a mi régiónk másképp gondolkodóinak körében, 1956 titkos története. De az igazi vágyam mégis az, hogy visszatérhessek eredeti kutatási területemhez, a 19. századi történelemhez: kipróbálni azt, hogy mai szemmel, mai fejjel hogyan látom annak a kornak a nagy történelmi eseményeit és olyan ikonikus alakjait, mint Klapka György vagy Kossuth Lajos. Remélem, sikerül ezt megérnem.
T. Szabó Csaba
A szerző történész, az Erdélyi Figyelő munkatársa Szabadság (Kolozsvár)

Beszélgetés László-Herbert Márk történésszel – Kézenfekvő volt, hogy a következő áldozat maga a király lesz
I. Mihály román király lemondatásának kerek, 70. évfordulója közeledik, alig pár nappal a volt uralkodó halála és temetése után. Halála kapcsán a hazai közvélemény figyelmének középpontjába került az elmúlt évszázad román történelmének egyik legérdekesebb alakja. Az uralkodó lemondatásának körülményeiről, nemzetközi visszhangjáról kérdeztük László-Herbert Márk történészt.
László-Herbert Márk Kolozsvárott született 1975-ben. A budapesti Külkereskedelmi Főiskola Szakdiplomácia szakán szerzett közgazdász oklevelet, majd az ankarai Bilkent Egyetemen és a budapesti Közép-Európai Egyetemen ért el mesteri fokozatot nemzetközi kapcsolatokból illetve közép-európai történelemből. Nemrég a Torontói Egyetemen szerzett doktori címet történettudományból. Jelenleg a budapesti Vera and Donald Blinken Nyílt Társadalom Archívum munkatársa.
– Mennyire volt törvényszerű Mihály lemondatása, lévén, hogy a II. világháború után az ország a szovjet érdekszférába került, és már másfél éve a Petru Groza által vezetett kabinet kormányozta az országot?
– Az, hogy Mihály királynak – így vagy úgy – mennie kell, várható volt, de a hogyan, a miként, az utolsó pillanatig bizonytalan maradt. Grozáék lépésről lépésre lehetetlenítették el politikai ellenfeleiket, ugyanakkor tesztelték a nyugati nagyhatalmak ingerküszöbét is. Miután a parasztpárti vezetők elleni kirakatperben 1947. november 11-én meghozták az ítéletet, kézenfekvő volt, hogy a következő áldozat maga a király lesz. Mihály király a Maniu-ítélet másnapján Londonba utazott Erzsébet hercegnő, a későbbi II. Erzsébet királynő esküvőjére, a kommunista vezetés pedig abban bízhatott, hogy onnan nem fog visszatérni. Ám a király pár nappal karácsony előtt visszatért Bukarestbe, a hatalom lépéskényszerbe került, és amint tehette, lépett is. Mihály király 1947. december 30-i lemondatása a kommunisták számára egy bizonytalan, átmeneti időszaknak a végét és a konszolidáció megkezdésének lehetőségét jelentette.
– Mennyire volt előrelátható Mihály trónfosztása? Figyelmeztették-e erre a lehetőségre a szövetséges országok – amelyek némelyikében rokon királyi családok uralkodtak?
– 1947 őszén a király is, az anyakirálynő is tudta, hogy a Monarchiának hamarosan vége. Tudták ezt a nyugati nagyhatalmak Bukarestben akkreditált diplomatái is. Már október végén, nem sokkal VI. György király meghívólevelének megérkezése után a bukaresti amerikai és brit követek arról folytattak eszmecserét, hogy mi minden történhetne – ideértve a trónfosztást is – Bukarestben, ha Mihály elfogadná a londoni meghívást. Ezért a brit követ arra figyelmeztette Mihályt és édesanyját, hogy jól fontolják meg az utazást, mert lehet, hogy nem engedik majd meg nekik, hogy visszatérjenek. Pár nappal később az amerikai követ már azt táviratozta Washingtonba, hogy a király nagyon el szeretne utazni Londonba, de elképzelhetőnek tartja, hogy nem térhet majd vissza a trónjára. Mihály tehát felkészült arra, hogy távollétében megfoszthatják a tróntól. A király tervezett londoni utazása a brit külügyminisztériumban kisebb zavart is okozott: miután Londonban teljesen kilátástalannak látták a román uralkodó helyzetét, a Foreign Office-ban attól tartottak, hogy Londonban Mihály esetleg maga akarna lemondani a trónról, amivel a brit kormányt hozta volna kínos helyzetbe az éppen Londonban zajló külügyminiszteri konferencia idején. A britek tanácsa ezért az volt, hogy – ha már elfogadta György király meghívását – közvetlenül az esküvő után, de mindenképpen a külügyminiszterek londoni tanácskozása előtt utazzon vissza Bukarestbe. Ez azért is fontos, üzenték Londonból Mihálynak, mert egy esetleges bukaresti puccsnak kisebb volt az esélye Molotov Londonba érkezése előtt, mint utána. Röviden összefoglalva: több figyelmeztetést is kapott Mihály a nyugati kormányoktól, a román királyi udvar folyamatosan kapcsolatban volt a bukaresti szövetséges követségekkel.
– Kapott-e Mihály Londonban arra vonatkozó jelzéseket, hogy ne térjen vissza az országba, mert lemondatására készülnek?
– Több szerző is megírta, hogy az Egyesült Királyságban élő rokonság arra biztatta a királyt, ne térjen vissza Romániába, de én erre legfeljebb csak utalásokat találtam az általam kutatott dokumentumokban. A diplomáciai levelezésből inkább az derül ki, hogy hivatalos személyek Mihályt Londonban semmilyen módon nem kívánták befolyásolni annak eldöntésében, hogy térjen-e vissza Romániába vagy sem. Magyarán: a brit és az amerikai diplomácia semmiképpen sem akarta vállalni a felelősséget Mihály döntésének esetleges következményeiért. A táviratokból kiderül, hogy Mihály többször is találkozott a londoni amerikai nagykövettel, akitől támogatást, tanácsot kért. A nagykövet minden alkalommal elmondta, hogy megérti Mihály király dilemmáját, de semmiféle tanáccsal nem kíván, és nem tud szolgálni. Nagyjából ugyanezt mondta neki Bevin brit külügyminiszter is. Mihály meglehetősen csalódottan hagyta el Londont, de hazafelé útba ejtette Svájcot, ahol további három hetet töltött a frissen eljegyzett Anna dán hercegnővel. Svájcból is megpróbált tanácsot kérni az amerikaiaktól arra vonatkozóan, hogy térjen-e vissza Romániába, vagy sem, de Marshall amerikai külügyminiszter válasza egyértelmű volt: annak eldöntése, hogy Mihály visszatérjen-e Romániába avagy sem, kizárólag Mihály dolga.
– Nem Mihály volt az első román király, aki – kényszerítve vagy jószántából – lemondott a trónról: apja, II. Károly kétszer mondott le fia javára. Volt-e szó róla, hogy a szovjet érdekszférában tartva az országot, Mihályt lemondatják és az Estorilban tartózkodó Károlyt hozzák vissza a trónra? Mi lett volna ebben a ráció?
– Igen, szóba került II. Károly exkirály visszatérése Romániába, de nem mindegy, milyen kontextusban. Mihály király édesapja Elena Lupescuval előbb Mexikóban, majd Brazíliában telepedett le. Nyilván nem érezték ott jól magukat – Elena Lupescunak egy dokumentum tanúsága szerint a szubtrópusi klímából lett elege –, így megpróbáltak visszatérni Európába. Franciaország vagy Portugália került szóba mint lehetséges úti cél, ám a nyugati Szövetségesek minden áron a nyugati féltekén tartották volna őket, legalábbis minél távolabb Bukaresttől és a nyugat-európai román diaszpórától. De Károly hajthatatlan volt, mindenképpen Európában akart letelepedni, és miután a francia kormány gyakorlatilag megtiltotta nekik, hogy oda betegyék a lábukat, útjuk Portugáliában véget ért. Károly és Lupescu 1947. október 5-én érkeztek meg Lisszabonba. A hírre beindult a párizsi és a nyugat-európai románság körében a találgatás, hogy Károly valójában Bukarestbe igyekszik-e, hogy ismét megfossza a fiát a tróntól. Az általam kutatott diplomáciai levelezés szerint olyan véleményeket is lehetett hallani, hogy Károlyt vélhetően a szovjetek akarják visszahozni Bukarestbe, de nem is királyként, hanem egy új köztársaság elnökeként! Ez abszurdum. Meggyőződésem, hogy II. Károlynak esze ágában nem volt köztársasági elnökként visszatérni Romániába, de abban is kételkedem, hogy akár régi-új királyként hozták volna vissza a szovjetek Károlyt, hiszen ők éppen a monarchia felszámolásán dolgoztak. Mindenesetre Lisszabonban Károlyék Mihály távolléte alatt végig rendőri megfigyelés alatt álltak, esetleges hazatérésüket megakadályozandó.
– Summa summarum: kijelenthető, hogy a szövetségesek prédául hagyták az országot és királyát a szovjet Oroszországnak? Mint ahogy egy évvel korábban az ugyancsak rokona II. Szimeon bolgár cár és 1945-ben unokatestvére, II. Péter jugoszláv király is kénytelen volt lemondani a trónról...
– Summázva ez így kijelenthető, de árnyalja az állítást, hogy 1946 nyarán-őszén – tehát jóval Péter 1945-ös trónfosztása után és nagyjából Szimeon 1946 szeptemberi menesztése idején – az amerikaiak még megpróbáltak beavatkozni Romániában. 1946 derekán az Egyesült Államok ugyanis még kulcsszerepet szántak Romániának Törökország és a Boszporusz „megmentésében”, több titkosszolgálati akciót hajtottak végre, szovjetellenes mozgósításba kezdtek, és földalatti hadsereget terveztek felállítani. Ezek az akciók viszont meghiúsultak, egy évvel később pedig, 1947 novemberében, a Maniu-per után az amerikaiak menthetetlennek ítélték meg a helyzetet, és ezért decemberben már meg sem kíséreltek beavatkozni a hazai történésekbe.
– Voltak-e diplomáciai kísérletek arra, hogy az 1947. december 30-i lemondást „visszafordítsák”?
– Nem tudok ilyenekről, de a nyugati nagyhatalmak hozzáállásából ítélve nem is állhatott érdekükben ilyesmi. Mihály király lemondatását tudomásul vették, a korabeli diplomáciai levelezés tanúsága szerint nem terveztek bármiféle módon beavatkozni a szovjetek és a román kommunisták december végi bukaresti machinációiba.
– Végezetül személyes kérdés: honnan az érdeklődés egy kolozsvári – magyar és szász családból származó – történész részéről a román király lemondatásának témája iránt?
– A király lemondatásával kapcsolatos dokumentumokra egy véletlen folytán bukkantam az amerikai Nemzeti Levéltárban, az ott látottakon felbuzdulva kutattam tovább Londonban és Párizsban. Tehát előbb „fedeztem fel” a dokumentumokat, és csak utána alakult ki bennem egy mélyebb érdeklődés a téma iránt.
– És mit mondanak a dokumentumok a király lemond(at)ásáról? Végjáték I. Mihály román király körül amerikai, brit és francia dokumentumok tükrében című könyve előbb magyarul jelent meg 2008-ban a Pallas-Akadémia Könyvkiadónál, majd román nyelven látott napvilágot 2010-ben Abdicarea regelui Mihai. Documente diplomatice inedite címen. Hogyan fogadta a román történész szakma, a közönség a kötetet? Milyen visszhangja volt?
– A magyar nyelvű kötetnek viszonylag halk visszhangja volt, de ez érthető, hiszen ez nem egy magyar téma, márpedig a romániai magyar olvasó – sajnos – csak ritkán vesz a kezébe román történelmi témájú könyvet. A román nyelvű kötetből viszont tudtommal jóval több kelt el, több helyen méltatták, többször hivatkoztak rá, különböző történettudományi írásoktól kezdve a Memorialul Durerii dokumentumsorozaton át internetes újságokig, blogokig. Ezekben a napokban – Mihály király lemondatásának 70. évfordulója táján – mintha újból megnőtt volna az érdeklődés iránta, ami számomra nagy öröm. A magyar és a szász kisebbséghez tartozóként a románokhoz szólni a huszadik század egyik legfontosabb romániai történelmi eseményével kapcsolatban nagy megtiszteltetés számomra.
– Volt-e alkalma a királlyal vagy a királyi ház más tagjával beszélni, levelet váltani kötete megírását megelőzően vagy azt követően?
– Nem találkoztam a királlyal vagy a királyi ház más tagjaival, de a 2008-as magyar és a 2010-es román kiadásból is küldtem egyet-egyet a királynak, amit a király titkára Mihály nevében szép, fejléces papíron meg is köszönt. Sarány István / Hargita Népe (Csíkszereda)