Írók és vallomások
Lakatos Mihály, Molnár Vilmos, Szonda Szabolcs és Tamás Kincső volt a vendége annak az irodalmi estnek, amelyet az Írók a Sétatéren című rendezvénysorozat részeként tartott Sepsiszentgyörgyön a könyvkiadóként működő kolozsvári Sétatér Kulturális Egyesület. A négy szerzővel Fekete Vince költő beszélgetett a könyvtár Gábor Áron Termében.
A rövid felvezető után mindössze egy kérdésre válaszoltak a meghívottak, mert az ezután következő felolvasások miatt további beszélgetésre már nem maradt idő. Azonban a rendezvény így is elérte célját, a feltett kérdés ugyanis a Helikon folyóirat egykori bemutatkozó rovatának ki vagy te? kérdése volt, amelyre a meghívottak elmondhatták mindazt, amit magukról fontosnak tartanak, a felolvasott versek és rövid prózai szövegek pedig ugyancsak reprezentatívak voltak írói egyéniségük szempontjából. Szonda Szabolcsot, a Bod Péter Megyei Könyvtár igazgatóját jól ismeri már a sepsiszentgyörgyi irodalomkedvelő közönség, de azt bizonyára nem mindenki tudja róla, hogy az ezredforduló környékén három verseskötete is megjelent, és ugyanabban az időszakban a Romániai Magyar Szó munkatársaként rövidprózát is írt. Jelenleg a könyvtár igazgatása és a sepsiszentgyörgyi irodalmi élet szervezése mellett román prózaírókat fordít. Mint mondta, próbál következetes maradni önmagához mindenben, amit tesz.
Molnár Vilmos csíkszeredai író bemutatkozásában mesélt a csíkszeredai Márton Áron Gimnázium padlásáról – amelynek fontos szerepe volt az életében, ugyanis a lógásai alatt mindig ott olvasott –, majd részletesen kifejtette, hogy Bodor Ádám karcolatai hatására kezdett el írni, de nem túl termékeny szerző, hogy fiatalkorában a hegyekbe való kirándulás jelentette számára a mindennapok problémái elől való menekülés lehetőségét, és hogy íróvá válásában a Szamosnak is volt némi szerepe. Tamás Kincső, aki idén jelentkezett első prózakötetével, ugyancsak csíkszeredai származású, és saját bevallása szerint már nagyon fiatalon érdekelte az irodalom, ugyanis egész mappányi oklevelet gyűjtött össze szavaló és prózamondó versenyeken, végül mégis gyógyszerészeti egyetemet végzett. Többnyire családi okok miatt költözött Sepsikőröspatakra, de már elvált, megjelent kötete pedig arról szól, hogy hogyan lehet vígan élni férfi nélkül az erdő szélén. Később megtudtuk, hogy verseket is ír, és további három regénye vár kiadásra. Lakatos Mihály neve szintén ismerős a szentgyörgyieknek, ugyanis a közelmúltban négy évig ő volt a Balassi Intézet – Magyarország Kulturális Központja sepsiszentgyörgyi irodájának vezetője, ezúttal azonban írói, költői minőségében volt jelen a beszélgetésen. Egy Fekete Vincével folytatott rövid baráti csipkelődés után elmondta, sok minden történt vele az elmúlt ötvenkét év alatt, de a halállal továbbra sem ért egyet, Woody Allenhez hasonlóan ő sem csak az emberek emlékezetében szeretne továbbélni, hanem a nappaliban is.
Nagy B. Sándor Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Öntudatot erősítő kötetek
Több székely család könyvespolcán látnák szívesen a kezdeményezők a Székely Könyvtár sorozat eddig megjelent köteteit. A szerkesztők az évek során rájöttek ugyan arra, hogy nem lehet „kicsi kanállal lenyomni az olvasók torkán” a sorozatot, ám továbbra is azt vallják, hogy ezek a könyvek, amellett, hogy a székely-magyar öntudat megerősödését segítik elő, egyúttal élvezetes olvasmányul is szolgálnak.
Nemcsak az a közös ezeket a szerzőket illetően, hogy ugyanazon földrajzi területről származnak, hanem leginkább a világlátásuk köti össze őket – fogalmazott Lövétei Lázár László, a Hargita Kiadóhivatal igazgatója, amikor a fele útjához érkezett Székely Könyvtár sorozatról beszélgettünk.
2012-ben adták ki a Székely Könyvtár sorozat legelső kötetét, amelyben székely népballadákat gyűjtöttek egybe. A Hargita Kiadóhivatal és Hargita Megye Tanácsa közös könyvkiadási projektje részeként évente tíz kötet kiadását tervezték, ötdarabos minisorozatokban. A Székely Könyvtár sorozatba olyan szerzők írásait válogatják be, amelyek nemcsak székely-magyar öntudatunk megerősödését segítik elő, hanem egyúttal élvezetes olvasmányul is szolgálnak – tűzték ki célul már a kezdetekkor a kezdeményezők. A legutóbb megjelent, ötvenedik kötetben Markó Béla verseiből kínálnak válogatást. A félidejéhez érkezett sorozat része ugyanakkor az 50+ számozású, Siklódy Ferenc Könyvjegyek I. című kötete, amely a művésznek a sorozat előfizetői számára készített könyvjegyeit tartalmazza. Az ex librisek mellett pedig a sorozat szerkesztői osztják meg gondolataikat az adott kötetről, amelyeket végigolvasva egyfajta erdélyi irodalomtörténet bontakozik ki.
Évente tíz kötet  
„A Hargita Kiadónak korábban már volt egy mini könyvsorozata, a Bibliotheca Moldaviensis, amely a moldvai magyarokkal kapcsolatos alapműveket gyűjtötte össze. Abból évente egy vagy két kötet jelent meg, összesen mintegy tíz darab. Abban az időben jelentek meg a Góbé és a Székely termékek, és akkor Ferenczes István, a kiadó korábbi igazgatója azt mondta, hogy ha van ilyen, hogy székely termék, akkor van székely szellemi termék is, és érdemes lenne a székely-magyar írott kultúra alapműveit is összegyűjteni egy könyvsorozatba. Aztán a megyei tanács segítségével támogatókat kerestünk, és elkezdődött a sorozat könyveinek a kiadása. Fontos, hogy egy grafikailag, tipográfiailag nagyon szép, kézhez álló, zsebben elférő, olvasható és rendkívül elegáns sorozatról van szó” – elevenítette fel a kezdeteket Lövétei Lázár László. Mint mondta, a koncepció az volt, hogy évente tíz kötet jelenik meg, öt pünkösdre, öt pedig a marosvásárhelyi könyvvásárra, amit rendszerint év végén rendeznek. Már a kezdetekkor fontosnak tartották, hogy ezekben az ötös minisorozatokban legyen régi, tizennyolc, tizenkilencedik századi irodalom is, illetve legyen huszadik századi és kortárs szerzőktől is kötet.
Ugyanakkor szempont az is, hogy próbálják lefedni az egész Székelyföldet, hogy ne csak csíki vagy udvarhelyszéki, hanem marosszéki, háromszéki és aranyosszéki szerzők művei is helyet kapjanak a sorozatban, azaz a székely-magyar írott kultúra egészét próbálják felmutatni. A műveket egy hattagú szerkesztőbizottság válogatja: Fekete Vince - József Attila-díjas költő, szerkesztő, Ferenczes István - József Attila-díjas költő, író, György Attila - József Attila-díjas költő, szerkesztő, Lövétei Lázár László - József Attila-díjas költő, szerkesztő, Mirk Szidónia-Kata - szerkesztő, a néprajztudományok doktora, Molnár Vilmos - Márai Sándor-díjas író, szerkesztő. A sorozat egységes grafikai arculata Léstyán Csaba grafikus munkáját dicséri.
Egy helyen az alapművek
A kiadóhivatal igazgatója elmondta, bizonyos kötetekből – például a Kányádi Sándor- és a Márton Áron-kötetet – újra ki kellett adják, akkora volt az érdeklődés irántuk. De magának a sorozatnak több megrendelője is lehetne, ahhoz képest, hogy milyen fontos alapműveket tartalmaz. Ugyanakkor árban is hozzáférhető – 35 lej egy kötet, Székelyföld előfizetőknek 25. „Közel ezer előfizetője van a Székelyföld folyóiratnak, mi nagyon számítottunk ezekre az előfizetőkre. Azt hittük, hogy ha a folyóirat kell az olvasóknak, akkor erre a könyvsorozatra is előfizetnek. Nem így történt. A két lista érdekes módon nem fedi egymást. Vannak azonos nevek is, de nem sok. Valószínű, hogy velünk is baj van marketingszempontból, de az tény, hogy az eddig kipróbált módszerek nem nagyon váltak be. Volt már rádióreklám, plakát, szórólap, Facebook, mindenféle, de egyszerűen az van, hogy ha valami kell az olvasónak, akkor azt megveszi, ha meg nem kell, akkor nem fogja megvenni. Nem lehet kicsi kanállal lenyomni a torkán. Ha végiglapozzuk az eddig megjelent köteteket, akkor a balladáktól Mikes Kelemenig, Tamási Árontól Bözödi Györgyig lehetne sorolni a szerzőket-műveket, de megtalálhatók a sorozatban Kányádi Sándor, Apor Péter, Benedek Elek, Zsögödi Nagy Imre, Balázs Ferenc, Szabó Gyula, Márton Áron, Cserei Mihály, Tompa László kötetei is, csupa olyan mű, ami tényleg fontos, és ha valaki ezeket elolvassa, akkor jobban megismeri saját magát is, és azt, hogy egyáltalán ki is ez a népcsoport, amiből ő származik. A szakma részéről bizonyos távolságtartás is érzékelhető: van, aki nagyon szereti a sorozatot, és van aki megkérdezi, hogy mi az, hogy már megint a székely? Úgy látszik, egy lónak tényleg két oldala van, egyik is átesik rajta, a másik is. Van, aki a székelyre még mindig úgy tekint, mint valami romantikus csodabogárra, a másik meg egyszerűen, ha hallja ezt a szót, akkor kirázza a hideg. Mi természetesen a nyeregben érezzük magunkat, próbálunk középen maradni ennek kapcsán. Szerintünk egy roppant fontos vállalkozásról van szó, hogy egy helyen olvashatók lesznek ezek az alapművek.”
Mitől székely?
Lövétei Lázár László rámutatott, hogy a szerzők származásán túl, ami leginkább közös bennük, az a világlátás, ami nagyjából azt jelenti, hogy van egy olyan közös pont, ahonnan a szerzők körbenéznek a világba. „Ott van például Bözödi Györgynek a harmincas évek végén írt Székely bánja című kötete. Azt is lehet mondani, hogy ebben nagyon sötéten látja a székelység jelenét és jövőjét. Talán ő a legkritikusabb a székelységgel kapcsolatban, és mégis érződik, süt belőle az aggódás a saját népe sorsa iránt: mi lesz velünk, mit kéne módosítani, miben kéne nekünk változni ahhoz, hogy ne a kihalás felé tántorogjunk. Tehát, még akkor is, amikor szidja a saját népét, hogy ez sem jó, az sem jó, érezni benne, hogy itt nekünk igenis valami dolgunk van, nekünk itt kéne valamit csinálni, kezdeni valamit saját magunkkal. És ott van még a nyelvhez való viszony is. Nekem van egy határozott meggyőződésem, hogy a székely irodalomban a nyelv nem feltétlenül a kommunikáció eszköze, hanem valami egészen más. Ha például Tamásit vesszük alapul, akkor az Ábel-trilógiában bizonyos kérdésekre Ábel válaszolhatna egyszerű igennel vagy nemmel is. De nem így válaszol, hanem cifrázza is a nyelvet, három oldal kell, amíg kiderül, hogy mi a válasza. Ha jól emlékszem, Láng Gusztáv ezt a fajta írásmódot nevezte feleselő novellának. Tehát a nyelv itt nemcsak arra való, hogy beszélgessünk, hanem valami egészen másra. Többek közt ezek vagyunk mi.”
Péter Beáta
Székelyhon.ro

Műhelynapló-díj a Székelyföld folyóiratnak
A Litera szerkesztősége február 8-án a Nyitott Műhelyben átadta a 2016-os év legjobb naplóiért járó díjait, olvasható az irodalmi portálon. A legjobb egyéni naplóért Fabiny Tamás Napló-díjat nyert el, a Műhelynapló-díjat a Székelyföld folyóirat, a Szabadnapló-díjat Imre Eszter kapta.
2016-ban a következő szerzők és műhelyek publikáltak naplót a Literán: 2000 folyóirat, Adapa, Alföld folyóirat, Athenaeum Kiadó, Bihari Ágnes, Branczeiz Anna, ContextUs.hu, Csakoda csoport, Építészet – kritika – írás, Ex Symposion, Fabiny Tamás, FISZ, Hajdúböszörményi írótábor, Határvidék, HLO – Hungarian Literature Online, Hodworks, Horizontok, Horváth Csaba, Imre Eszter, Ivády Nóra, JAK műfordító tábor, JAK-tábor, Kulin Borbála, Másik – Márai Sándor Író Kör, Ménes Attila, Műút szöveggyár, Nagy Kata, Ördögkatlan fesztivál, Revizor online, Spanyolnátha, Szabó Krisztián Norbert, Székelyföld, Szekszárdi Magasiskola, Színház folyóirat, Tokaji Írótábor, Tóth Eduárd (Dumaszínház), Üveghegy, Vadászszezon. Mindezek mellett a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál és az Ünnepi Könyvhét idején csoportos kiadói naplókat is közöltek, valamint minden évben a Litera szerkesztősége is részt vesz a naplóírásban. Közülük került ki a három díjazott.
Fabiny Tamás naplóbejegyzései karácsony hetén, december 26-tól 30-áig voltak olvashatók a Literán, a Székelyföld folyóirat képviseletében Fekete Vince, Szonda Szabolcs, Dimény-Haszmann Árpád, Gothár Tamás, Molnár Vilmos, Szálinger Balázs és Lövétei Lázár László április 4-10. között írt naplót, Imre Eszter augusztus 29. és szeptember 4. között vezette szabadnaplóját. 
A díjakat három könyvkiadó támogatja: a MAGVETŐ, a JELENKOR és a KALLIGRAM.
A Litera 2009 óta ad át Napló-díjat azoknak a szerzőknek, akiknek a Literán publikált naplója az adott évben a leginkább elnyeri a szerkesztőség tetszését. A Napló-díj társdíjaiként 2012-ben megalapították a Műhelynapló- és a Szabadnapló-díjakat.
Szabadság (Kolozsvár)

Díjazták a Székelyföld folyóiratot
A Litera irodalmi portál Műhelynapló-díjában részesült a csíkszeredai székhelyű Székelyföld folyóirat.
Február 8-án a budapesti Nyitott Műhelyben 2016 legkiválóbb naplóiért a szerkesztőség döntése szerint a legjobb egyéni naplóért Fabiny Tamás Napló-díjat nyert el, a Műhelynapló-díjat a Székelyföld folyóirat, a Szabadnapló-díjat Imre Eszter kapta. A Litera 2009 óta ad át Napló-díjat azoknak a szerzőknek, akiknek a Literán publikált naplója az adott évben a leginkább elnyeri a szerkesztőség tetszését. A Napló-díj társdíjaiként 2012-ben megalapították a Műhelynapló- és a Szabadnapló-díjakat.
„Nagyon erős volt a mezőny, nagyon sokan írtak műhelynaplót, így még nagyobb öröm, hogy egy ilyen erős mezőnyből épp minket választottak ki. Megkérdeztem a szerkesztőasszonyt, Nagy Gabriellát, hogy miért épp ránk esett a választásuk, és azt mondta, hogy a nyelv nagyon »vitte« ezeket a történeteket. És nyilván ez a legfontosabb, hogy ha már naplóról és irodalomról van szó. Nem a történetek különössége, egzotikuma, hanem a jó irodalomi szövegek a lényegesek” – mondta el portálunknak Lövétei Lázár László, a Székelyföld folyóirat főszerkesztője a díjátadó után.
2016-ban a következő szerzők és műhelyek publikáltak naplót a Literán: 2000 folyóirat, Adapa, Alföld folyóirat, Athenaeum Kiadó, Bihari Ágnes, Branczeiz Anna, ContextUs.hu, Csakoda csoport, Építészet – kritika – írás, Ex Symposion, Fabiny Tamás, FISZ, Hajdúböszörményi írótábor, Határvidék, HLO – Hungarian Literature Online, Hodworks, Horizontok, Horváth Csaba, Imre Eszter, Ivády Nóra, JAK műfordító tábor, JAK-tábor, Kulin Borbála, Másik – Márai Sándor Író Kör, Ménes Attila, Műút szöveggyár, Nagy Kata, Ördögkatlan fesztivál, Revizor online, Spanyolnátha, Szabó Krisztián Norbert, Székelyföld, Szekszárdi Magasiskola, Színház folyóirat, Tokaji Írótábor, Tóth Eduárd (Dumaszínház), Üveghegy, Vadászszezon.
Mindezek mellett a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál és az Ünnepi Könyvhét idején csoportos kiadói naplókat is közöltek, valamint minden évben a Litera szerkesztősége is részt vesz a naplóírásban. Közülük került ki a három díjazott – olvasható a Literán.  A Székelyföld folyóirat képviseletében Fekete Vince, Szonda Szabolcs, Dimény-Haszmann Árpád, Gothár Tamás, Molnár Vilmos, Szálinger Balázs és Lövétei Lázár László írt naplót a Literán április 4–10. között.
Péter Beáta |

Erdélyi írókat is díjaztak a magyar nemzeti ünnepen
Március tizenötödike alkalmából állami művészeti díjakat adtak át Budapesten.
József Attila-díjat vehetett át Molnár Vilmos író, a csíkszeredai Székelyföld kulturális folyóirat szerkesztője a Pesti Vigadóban kedden. Nem ő az egyetlen erdélyi származású szerző az idei József Attila-díjasok között: a Budapesten élő, de székelyudvarhelyi születésű Csender Leventét szintén a rangos állami irodalmi díjjal jutalmazták.
Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere a díjátadón hangsúlyozta: a szabadság soha nincs ingyen, a szabadságért harcolni kell, és akik ma ezeket a kitüntetéseket kapják, azok képesek erre: szabadságban alkotni, másokat elvarázsolni a művészetükkel. Mint rámutatott: az, hogy milyen lesz egy ország, nagy mértékben a kultúrát művelő embereken múlik – tudósít az MTI.
A miniszter hozzátette, 1848 és a ma kérdései hasonlóak: hogyan őrizhetjük meg a hazát nyelvével, kultúrájával együtt, hogyan tudunk előrelépni mindahányan.
A válaszok megtalálásához nem elég a politika, az érvényes válaszok a kultúrában születnek – hangsúlyozta Balog Zoltán, aki Hoppál Péter kultúráért felelős államtitkárral együtt adta át a Magyarország Babérkoszorúja, a Magyarország Kiváló és Érdemes Művésze díjakat, valamint a művészeti középdíjakat, a Balázs Béla-díjat, a Balogh Rudolf-díjat, a Jászai Mari-díjat, a József Attila-díjat, Blattner Géza-díjat, a Harangozó Gyula-díjat, a Martin György-díjat, az Erkel Ferenc-díjat, a Liszt Ferenc-díjat, a Ferenczy Noémi-díjat, a Munkácsy Mihály-díjat, a Márai Sándor-díjat, a Táncsics Mihály-díjat, valamint a Bánffy Miklós-díjat.
A kitüntettek között van Deák Kristóf, a frissen Oscar-díjat kapott Mindenki című rövidfilm rendezője is, aki Balázs Béla-díjban részesült.
foter.ro
Erdély.ma

Molnár Vilmos író a Krónikának a frissen kapott József Attila-díjról
József Attila-díjjal ismerték el Budapesten Molnár Vilmos csíkszeredai író, a Székelyföld folyóirat szerkesztője munkásságát. Molnár Vilmos a Krónika megkeresésére úgy fogalmazott, nagyon örül az elismerésnek, amely pozitív visszajelzés, mintegy megerősíti az alkotói szándékot.
József Attila-díjat adott át kedden Molnár Vilmos csíkszeredai írónak, a Székelyföld folyóirat szerkesztőjének Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere. Balog a Pesti Vigadóban a március 15-i nemzeti ünnep alkalmából nyújtotta át a művészeti díjakat a magyar kultúra területén nyújtott kiemelkedő teljesítmények elismeréseként. Szintén József Attila-díjban részesült Csender Levente székelyudvarhelyi születésű, Magyarországon élő író.
Molnár Vilmos a Krónika megkeresésére úgy fogalmazott, nagyon örül az elismerésnek, amely pozitív visszajelzés, mintegy megerősíti az alkotói szándékot. „Természetesen nagyon örvendek a díjnak, ez azt is jelenti, hogy Budapesten is odafigyelnek a határon túli szerzőkre, irodalomra, ugyanakkor megtiszteltetés, hogy pont a március 15.-i nemzeti ünnep alkalmából tüntettek ki. Az író számára mindazonáltal az olvasói visszajelzések a legfontosabbak talán, mondhatom azt is: az olvasó mindenekfölött" – fogalmazott kérdésünkre Molnár Vilmos. Hozzátette, az igazi díj az író számára az, ha olvassák a műveit, ő pedig nem panaszkodhat, hiszen például Az ördög megint Csíkban című kötetéből is utánnyomás készült.
Molnár Vilmos 1962. március 31-én született Csíkszeredában, a Márton Áron gimnáziumban végezte az iskolát filológia-történelem szakon. A kilencvenes években irodalmi szerkesztője volt a Zabhegyező című romániai magyar ifjúsági havi folyóiratnak. 1997-es alapításától kezdve a Csíkszeredában megjelenő Székelyföld kulturális havi folyóirat szerkesztőjeként dolgozik. 1999-től tagja a Magyar Írószövetségnek, 2002-től alapító tagja az Erdélyi Magyar Írók Ligájának.
Elnyerte többek közt a Marosvásárhelyi Írói Egyesület díját, a Látó irodalmi folyóirat nívódíját két ízben is, a Tokaji Írótábor Kuratóriumának Díját, valamint a Márai Sándor-díjat. Kötetei: Levél Szingapúrból (novelláskötet, Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 1993.), Az értelmetlen csoda (novelláskötet, Pro-Print Kiadó, Csíkszereda, 1999.), Az olvasó fizetéséről ( novelláskötet, Széphalom Könyvműhely, Budapest, 2000.), Postakocsi (versek, Erdélyi Híradó, Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholy, Kolozsvár - Ráció Kiadó, Budapest, 2010), Az ördög megint Csíkban (novelláskötet, Bookart Kiadó, Csíkszereda, 2013).
A művészeti díjak keddi átadóján Balog Zoltán elmondta, 1848 márciusának napjaiban csak nagyon kevesen voltak, akik előre látták a harcot, a háborút, de a szabadságért harcolni kellett, és 1848-49 megmutatta, hogy a magyarok képesek harcolni a szabadságért. A miniszter kiemelte, 1848 legnagyobb eredménye, hogy a szabadságban újjászületett magyar nemzet nemcsak túlélte a harcot, hanem meg is erősödött benne, majd a kiegyezés józan és méltányos kompromisszumként megteremtette a nemzet fejlődésének kereteit. „A szabadság soha nincs ingyen, a szabadságért harcolni kell. Akik ma ezeket a kitüntetéseket kapják, azok képesek erre: szabadságban alkotni, másokat elvarázsolni a művészetükkel" – idézte Balogot az MTI. Mint rámutatott: az, hogy milyen lesz egy ország, nagy mértékben a kultúrát művelő embereken múlik.
Balog Zoltán kedden Hoppál Péter kultúráért felelős államtitkárral együtt adta át a Magyarország Babérkoszorúja, a Magyarország Kiváló és Érdemes Művésze díjakat, valamint a művészeti középdíjakat, a Balázs Béla-díjat, a Balogh Rudolf-díjat, a Jászai Mari-díjat, a József Attila-díjat, Blattner Géza-díjat, a Harangozó Gyula-díjat, a Martin György-díjat, az Erkel Ferenc-díjat, a Liszt Ferenc-díjat, a Ferenczy Noémi-díjat, a Munkácsy Mihály-díjat, a Márai Sándor-díjat, a Táncsics Mihály-díjat, valamint a Bánffy Miklós-díjat.
Kiss Judit
Krónika (Kolozsvár)

Fodor Sándor és „a szerénység ereje”
„Nem nézte el a világnak azt, amilyen, de megpróbálta úgy megközelíteni, hogy az emberség kerüljön ki győztesen. A szelídség ereje volt az övé" – így jellemezte Fodor Sándort Gálfalvi Zsolt irodalomtörténész azon a szombat esti kolozsvári kerekasztal-beszélgetésen, melyen az öt éve elhunyt író-műfordítóra emlékeztek kortársai, tanítványai.
Az Erdélyi Magyar írók Ligája (EMIL) – melynek Fodor volt az első elnöke – egész napos konferenciát szervezett, melyen felidézték alakját, munkásságát, annak újraértékelését, életműve súlypontjainak újragondolását is megkísérelték az előadók. Míg napközben tudományos szempontból vizsgálták életművét, a Magyarország főkonzulátusának rendezvénytermében tartott esti beszélgetésen – melyen az író özvegye és leánya is jelen volt – a személyes emlékeké volt a főszerep.
Karácsonyi Zsolt EMIL-elnök köszöntője után Vallasek Júlia egyetemi docens a beszélgetés moderátorként arra hívta fel a figyelmet, hogy Fodor Sándor szellemisége ma is jelen van közöttünk. Gálfalvi Zsolt irodalomtörténész rámutatott: azt a nemzedéket, melyhez Fodor Sándor tartozott, nem szabad elfelejteni, és mostoha körülmények között is születhet élő, eleven irodalom, mely gazdagíthat, segíthet élni, elviselni az újabb zord időket. Az író kortársaként személyes élményét osztotta meg a jelenlévőkkel. 1954-ben, amikor Fodor első kötete megjelent, egy nagyüzemben mutatták volna be, de kiderült, a vezetőség a munkaidő lejárta után kötelezné a haza készülő munkásokat az irodalmi eseten való részvételre, akik okkal zúgolódtak emiatt. Fodor Sándor kérte végül, hogy engedjék haza őket, és a gesztus hatására jóval többen maradtak, mind tervezték. „Ebben a meghiúsult irodalmi estben benne volt az, hogy lehet emberségesen, okosan viselkedni a legnehezebb helyzetben, erőszak esetén is" – jelentette ki Gálfalvi Zsolt.
Gálfalvi György irodalomkritikus a második Forrás-generáció tagjaként emlékezett a nála idősebb íróra, kifejtve, lázadó fiatalokként semmibe vették az idősebbek javaslatait, Fodor Sándor volt az egyetlen, aki a lelkükhöz tudott szólni, akinek a tanácsait meg is fogadták. Az író segítőkészségét illusztrálandó elmesélte, hogy kezdő kritikusként nem tudva írógépen írni, Fodor Sándor kérte, hasson oda, hogy a beírónő gépelje be a cikkét, de az író maga ajánlkozott a feladatra, amit utána többször is megismételt. „Néhány évig nekem Fodor Sándor volt a gépírónőm" – fogalmazott Gálfalvi György, annak fiatalok iránti gondoskodását hangsúlyozva.
Molnár Vilmos író, a Székelyföld szerkesztője Fodor emberekbe vetett bizalmát emelte ki, elmondva: miközben a sajtó tele volt Csibi István csíkszeredai vállalkozó – akit Fodor árvaházi gyerekként ismert meg – törvénytelenségeivel, az író képes volt arra, hogy személyesen megkérdezze tőle, honnan van a hatalmas vagyona, és elhitte a választ, miszerint „garast garasra rakosgatva" gyűjtötte. Novelláinak, műveinek jó része is a bizalomról, vagy a bizalom hiányáról szól, mutatott rá.
Sántha Attila irodalomkritikus, aki az EMIL ügyvezető elnökeként dolgozott együtt az írószervezetet vezető Fodorral, elmondta, sokakat meglepett, hogy a vallásos író miért vállalta el a feladatot, hiszen „a társaság nem a visszafogottságáról volt híres", Tempfli József egykori nagyváradi megyéspüspök egyenesen azzal vádolta őket, hogy műveikkel megrontják az ifjúságot. Fodor Sándor ellenben úgy vélte, hogy „ez a fajta szabadszájúság is egyfajta istenkeresés", mondta Sántha Attila.
Bár a jelenlévők Csipike írójának emberségét, empátiáját, gondoskodását, emberekbe vetett bizalmát hangsúlyozták, rámutattak arra is, hogy „a jámbor Fodor Sándor” tudott kemény is lenni, ez volt jámborságának a fedezete. Erre A hétben több mint egy évtizedig közölt publicisztikai írásai a bizonyítékok, mesélte az őt erre felkérő Gálfalvi Zsolt, aki szerint „végig írta a harcos publicisztikát, miközben hadakozott az ellen, hogy ő politizál". Rámutatott, Fodor Sándor mindig próbálta értelmes, okos szívvel elősegíteni az emberek megértését, és másoknak is fogódzókat adott ehhez.
Pap Melinda
Szabadság (Kolozsvár),

Pálya- és munkatársai emlékeztek a 90 éve született Fodor Sándorra Kolozsváron
Kerekasztal-beszélgetéssel zárult a Fodor Sándor Emlékkonferencia Kolozsváron. Míg a szombat délelőtti és délutáni előadások tudományos szempontból foglalkoztak az írói életművel, addig a Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusának rendezvénytermében megszervezett esti beszélgetésen elhangzott anekdotákból az irodalmi életet apafiguraként szervező, joviális Fodor úr, illetve Sanyi bácsi rajzolódott ki.
Bár különböző generációkat képviseltek, az asztal körül ülők mindannyian személyesen ismerték a 90 éve született és 5 éve elhunyt Fodor Sándort. A beszélgetést moderáló Vallasek Júlia kifogásolta az „emlékkonferencia” megnevezést, Fodor Sándor szerinte nem olyan szerző, aki leporolásra, felidézésre szorulna, könyvei ott vannak a polcokon és hétköznapi helyzetekben is szoktak idézni tőle. Abban az értelemben mégis emlékkonferencia volt a szombat esti, hogy a jelenlévők saját emlékeiket idézték fel Fodor Sándorról, aki a beszélgetés második felében maga kérdezett – Vallasek Júlia által válogatott és felolvasott szövegein keresztül – a beszélgetés résztvevőitől.
Vallasek Júlia egyetemi docens, műfordító elmesélte, hogy fiatal egyetemi hallgatóként hetente járt Fodor Sándorhoz fordítást tanulni. „A legnehezebb az a bemelegítő gyakorlat volt, felütötte a nagyapám regényét, a Varázsvessző lovagját (Dáné Tibor regénye, szerk. megj.) és egy bekezdésnyi magyarul írott szöveget kellett magyar nyelvre lefordítani úgy, hogy a stílusát, a hangulatát megőrizzük, de a lehető legkevesebb szó maradjon ugyanaz ” – mesélte Vallasek Júlia. A „gumirádlis velocipéder-pálya” kifejezésnél adta fel, lefordításával azóta is tartozik Fodor Sándornak, vallotta be.
Emberségesen viselkedni bármilyen körülmények között
A találkozások felelevenítését Gálfalvi Zsolt irodalomtörténész folytatta, aki Fodor Sándor első könyve, az 1954-ben megjelentFehérfenyő kapcsán szervezett író-olvasó találkozóról számolt be. A tartományi művelődési igazgatóság utasítására ellátogattak egy kolozsvári üzembe, hogy a dolgozókkal beszélgessenek a könyvről. Csak a munkaidő lejártával, a zárt üzemkapuk előtt közölték a munkásokkal a feletteseik, hogy „művelődés” lesz, mire ők felháborodtak és követelték, hogy nyissák ki az ajtókat. Fodor és Gálfalvi melléjük állt, és azt mondta az üzemvezetőknek, hogy amennyiben nem nyitják ki az ajtókat, ők is hazamennek. Végül kinyitották az ajtókat és sokkal kevesebben mentek ki rajta, mint ahányan eredetileg készültek, idézte fel Gálfalvi Zsolt. „A legszigorúbb körülmények, az állandó látszateredményekre való törekvés és az erőszakhoz való hozzászokás és hozzászoktatás légkörében is lehet emberségesen, okosan és értelmesen viselkedni” – tette hozzá.
„Az ifjúságnak mindent meg kell bocsátani”
„Nehezen kezelhető, harcias társaság voltunk” – folytatta Gálfalvi György, saját ’60-as évek elején indult írógenerációjára, a második Forrás-nemzedékre utalva. „De Fodor Sándor olyan tanácsokat adott nekünk, amelyeket szívesen hallgattunk” – mondta, majd hozzátette, hogy a maga részéről nehezen fogadott el tanácsot, főleg, ha úgy érezte, hogy szelídíteni akarják. Fodor Sándor tanácsai ugrásra kész segítőkészséggel párosultak: Gálfalvi György elmesélte, hogy kezdő szerzőként bement a Napsugár szerkesztőségébe, hátha valaki legépelné a szövegét. Mivel a gépírónő foglalt volt, Fodor Sándor maga gépelte le a kezdő tollforgató szövegét, közben pedig szerkesztői tanácsokat is adott neki, és ez később is többször megismétlődött.
Hasonló viszonyról számolt be Sántha Attila költő, irodalomkritikus abból az időszakból, amikor Fodor Sándort kérték fel a frissen megalakult Erdélyi Magyar Írók Ligája elnökének, ő maga pedig ügyvezetőként dolgozott az írószervezetnél. Sokan meglepődhettek azon – mondta –, hogy Fodor úr vallásos emberként az egyáltalán nem visszafogott, szabadszájú, Tempfli József egykori nagyváradi megyéspüspök által az ifjúság megrontásával vádolt társaság élére állt. Sántha szerint Fodor Sándor alapelve volt, hogy az ifjúságnak mindent meg kell bocsátani és mikor megkérdezték tőle, hogy miért vállalta a szimbolikus vezető szerepét, azt válaszolta, hogy az istenkáromlásnak tűnő szabadszájúság egyfajta istenkeresést takar.
A bizalom ereje
Molnár Vilmos, a Székelyföld szerkesztője arról beszélt, hogy a csíksomlyói származású Fodor Sándor gyakran bejárt az 1997-ben alapított folyóirat szerkesztőségébe. Egy ilyen alkalommal szóba került a maffiózó hírében álló Csibi István, akit történetesen gyerekkora óta ismert. „Elment hozzá és egy óra múlva jött vissza, hogy na, megkérdeztem, hogy maffiózó vagy-e vagy nem, hogy kerested azt a sok pénzt? És ő pedig megmondta, hogy garast garasra téve kuporgatta össze” – idézte fel Molnár Vilmos, aki egyéletútinterjúra készülve, a Fodor-életművet végigolvasva jött rá, hogy ez nem naivitás volt az író részéről, hanem bizalom.
Olyan bizalom, aminek hiányáról Fodor A merénylő című novellájában ír: egy ember éjszakánként titokban belopakodik az emberek kertjébe, és segít nekik, de a bizalmatlan emberek nem hiszik el, hogy valaki önszántából segíthet másokon, ezért őrültek házában végzi az illető. A bizalom visszatérő motívum Fodor Sándor írásaiban, az lehetett a célja, hogy megmutassa: lehetne így is, véli Molnár Vilmos.
Ehhez kapcsolódó történetet idézett fel Sántha Attila is: 1956-ban kibontakozott egy vita annak kapcsán, hogy Nagy István író számon kérte a szocialista realizmus jegyeit a fiatal írókon. Erre válaszolta Fodor Sándor, hogy a szocialista realizmus nem a képekben, nem a szavakban kell megjelenjen, nem kell kimondani, és tulajdonképpen nem is szocialista realizmus kell legyen, hanem egyfajta humanizmus” – magyarázta Sántha Attila, majd hozzátette, ennek a kijelentésnek komoly következményei is lehettek volna akkoriban, de mivel felvállalta és ilyen pozitívan mondta el, a cenzort is meggyőzte.
„Tudott kemény lenni”
Jámborsága ellenére tudott kemény lenni, ez érződött az írásaiból, a magatartásából, idézte fel Gálfalvi György. Példaként elmesélte azt az esetet, amikor 36 magyar író tiltakozott Ion Lăncrănjan Cuvânt despre Transilvania című könyve ellen annak magyarellenes tartalma miatt és Kányádi Sándor nem akarta aláírni a Ceaușescu-nak címzett beadványt, mert túl jámbornak találta. Választ a beadványra nem kaptak, de az, hogy nem vonták őket felelősségre, Gálfalvi György szerint annak volt köszönhető, hogy Fodor Sándor keményen leintette Kányádit és ragaszkodott az óvatos megfogalmazáshoz.
Fodor Sándor publicisztikája sem volt konlfiktusmentes, idézte fel Gálfalvi Zsolt, aki szerkesztőként foglalkozott ezekkel a szövegekkel. Bár Fodor eleinte ódzkodott a politizálástól, éppen ezt tette, mikor közéleti kérdésekről írt. Gálfalvi Zsolt a csángókérdésről szóló írásait emelte ki, amelyekben hívő katolikusként felvállalta a konfliktust a római katolikus egyház bizonyos képviselőivel, akik nem támogatták, hogy a csángók magyar nyelvű misét hallgathassanak. Fodor Sándor publicisztikájából két kötet is megjelent Levelek hazulról haza, illetve Hány nyelven szól az ördög címmel.
A Fodor Sándor Emlékkonferencián elhangzott előadások tanulmány-változatát és a kerekasztal-beszélgetés átiratát a továbbiakban kötetben teszi közzé a szervező Erdélyi Magyar Írók Ligája.
Zs. E.
Maszol.ro

Fodor Sándor-konferenciát szervezett az E-MIL
Kerekasztal-beszélgetéssel ért véget az Erdélyi Magyar Írók Ligája (E-MIL) által szervezett Fodor Sándor Emlékkonferencia szombaton. Az egésznapos eseményt záró beszélgetésen Gálfalvi György irodalomkritikus, Molnár Vilmos, a Székelyföld folyóirat szerkesztője, Sántha Attila irodalomkritikus, Gálfalvi Zsolt irodalomtörténész osztotta meg személyes és szakmai emlékeit az öt éve elhunyt íróról. (Borítókép: Karácsonyi Zsolt, Molnár Vilmos,Gálfalvi Zsolt, és Vallasek Júlia a kerekasztal-beszélgetésen. Fotó: Rohonyi D. Iván)
A beszélgetést Vallasek Júlia irodalomtörténész moderálta. Karácsonyi Zsolt, az E-MIL elnöke elmondta, az emlék szó véletlenül, megszokásból maradt benne az esemény nevében, nem gondolták a szervezők, hogy a rendezvény egy emlékkonferencia lenne, hiszen Fodor Sándor továbbra is jelen van az irodalomban és közöttünk.
Karácsonyi Zsolt elmondta, örül, hogy minden „összeállt” ezen a konferencián, a délelőtti két ülésszak előadásain több vonatkozásból szemléltették az életművet, tudományos szempontból járták körül az életpályáját. – Fodor Sándor munkássága van olyan erős, hogy hosszú időkön keresztül szóljon hozzánk – jelentette ki a liga elnöke.
Vallasek Júlia is aláhúzta köszöntőbeszédében, hogy Fodor Sándornak még nem kell emlékkonferenciát szervezni, hisz műveit sokat forgatják az olvasók, majd egy Fodorhoz kötődő személyes emlék elmesélével indította a beszélgetést, felkérve a kerekasztal résztvevőit, osszanak meg ők is egy emléket az íróról.
Gálfalvi Zsolt egy 1954-es történetet elevenített fel, amikor egy író-olvasó találkozón Fodor Sándorral együtt mutatták be a fiatal író első kötetét egy kolozsvári üzemben. A találkozót három órára tette az üzem vezetője, hisz háromkor járt le a munkaidő. A hazaigyekvő munkások előtt bezárta a vezetőség az ajtókat, mondván, még nem mehetnek haza, most művelődni kell. Fodor kijelentette, ha az üzem vezetője nem nyitja ki az ajtót, hogy hazaengedje a munkásokat, ő fog elmenni. Gálfalvi Zsolt szerint Fodor lényéhez tartozott az emberiesség, műveiben is megmutatkozik ez az erény.
Gálfalvi György Fodor segítőkészségét, a fiatal írók iránti elkötelezettségét mutatta be történetén keresztül. Gálfalvi kiemelte, Fodor Sándor volt az egyetlen idősebb író az 1960-as években, aki a fiatal, merész, nagyszájú íróközösséghez szólni tudott, csak az ő tanácsait fogadták meg. Emellett hivatásszerűen óvta és segítette is őket mindenben.
Molnár Vilmos szerint az író mindig bizalmat szavazott mindenkinek, így az általa elmondott történet szereplőjének, a csíkszeredai „maffiavezérnek” is. Ez a tulajdonsága műveiben is feltűnik, mondta Molnár, példaként említve a Merénylő című alkotást és a Krónika című regényt.
Sántha Attila volt az ügyvezető Fodor Sándor mellett az E-MIL-nél, akit a liga első elnökeként választottak meg. Sántha elmesélte, nehezen tudták rávenni az írót, hogy vállalja el a tisztséget, de olyan embert szerettek volna a liga elére, aki mindenkivel jóban van, mindenkivel szót tud érteni, de emellett van véleménye is, amit szívesen megoszt.
Vallasek Júlia Gálfalvi Györgyhöz intézett kérdésében arra volt kíváncsi, hogyan tudott Fodor Sándor tanácsokat adni a fiataloknak. Gálfalvi elmondta, az idősebb író jámbor ember volt, de mindenki tudta, tud kemény is lenni, ha kell. Őket arra tanította meg, hogyan kell a követelőző, „asztalracsapós” szövegekből jámborabbat faragni, úgy, hogy a lényegen ne változtassanak, árnyalati dolgokra tanította őket.
Egy következő kérdésre válaszolva Gálfalvi Zsolt beszélt Fodor Sándor publicisztikájáról, mint mondta, mennyiségileg és hangnemben is rendkívül lényeges írások.
A moderátor Sántha Attilától azt kérdezte, mit tudtak nyújtani az E-MIL fiatal írói az első elnöknek, és mit kapott Fodor a fiatal generációtól. Sántha kiemelte, Fodor Sándor nem szeretett unatkozni, unalmasnak lenni, ezt a műveiben is kerülte. Azt biztosították ők, amit Fodor a legjobban szeretett, nem érezte magát unalmasnak, ugyanakkor nem is unatkozott az E-MIL tagjai között.
Mennyire volt csíki író Fodor Sándor, a székelység hogyan mutatkozik meg műveiben, kérdezte Molnár Vilmostól a moderátor. Molnár szerint Fodor mindig mindennel el akart számolni, mint megjegyezte, emiatt örült annak, hogy a II. Világháború során fogságba esett, mert elhagyta fél pár téli kesztyűjét, amivel nem tudott volna elszámolni. Molnár kiemelte, ez mások számára röhejes lehet, de Fodor Sándorra jellemző volt, hogy amit elvállalt, teljesítette, legyen az bármilyen apróság. Műveiben az emberséggel és az emberség hiányával akar elszámolni – jelentette ki a Székelyföld szerkesztője.
A beszélgetést Vallasek Júlia villámkérdése zárta: ha egyetlen dolgot lehetne megmenteni Fodor munkásságából, mi lenne az. A kérdésre volt, aki nagyon hamar tudott válaszolni, ám volt, akinek időbe telt egyetlen dolgot kiválasztani.
Sarány Orsolya
Szabadság (Kolozsvár)

Fodor úr utóélete
Kedden volt öt éve annak, hogy elhunyt Fodor Sándor. Csíkszereda, s azon belül Csíksomlyó élő klasszikusként tisztelte szülöttjét, büszke volt Kolozsvárra szakadt fiára, annak irodalmi sikereire. A tisztelet többek között abban is megnyilvánult, hogy a rendszerváltás után a város első díszpolgárainak egyike lehetett. Halála óta azonban csak könyvei őrzik emlékezetét. Legalábbis így történt mostanig. Az újabb emlékállítási kezdeményezésről Sarány István számol be.
Lapunk népszerű tárcasorozatát jegyezte 1995-ben Fodor Sándor Levelek hazulról – haza címen. A sorozat ötlete Bálint András néhai kollégánktól származott, ő viszont nem érhette meg a megjelenését, ugyanis 1994 karácsonyán elhunyt. Fodor Sándor az ő emlékének ajánlotta hazulról haza írt leveleit.
„Igen, hazulról – haza szándékozom írni néhány levelet, ha érdekli a Hargita Népe olvasóit. Kolozsvári otthonomból Csíkba, ahová mindig, mindenhonnan »haza« megyek. Valami azonban hozzátartozik az igazsághoz: Csíkból ugyanúgy »haza« szoktam utazni a Kincses Városba, mint onnan Szülőföldemre. Hát lehet az embernek két, igazi »otthona«?!” – írta a szerző, kifejtve, nem sokáig dicsekedhetett azzal, hogy számára két hely van a világon, ahová hazajár, hosszú ideig, még kétgyermekes apaként is Csíkszereda – „azon belül is a Csíksomlyóra vezető Szék útja mellett álló házunk” – jelentette számára az otthont. Aztán Kolozsvár is otthonává vált: „Egy-két évtized alatt elszaporodtak a kedves sírjaim.” Megjegyzi: „Nem Csík rovására vált otthonommá Kolozsvár. Annál is inkább nem, mert a csíksomlyói temetőben is ott van – ahogy Jókai mondja – »…hant, amely ideköt«. Nem is egy. Nem is csak a szüleimé.” Mint írja, e hantokhoz jár haza mindkét otthonában, „és az emlékekhez, amelyek hozzájuk kötnek. Nem a sírhanthoz, hanem ahhoz-azokhoz, akik életükben szeretetükkel, barátságukkal otthont tudtak nekem teremteni.” A héten három neves tollforgató, Ferenczes István és Lövétei Lázár László költő, a Székelyföld folyóirat nyugalomba vonult, illetve hivatalban lévő főszerkesztője, valamint Molnár Vilmos prózaíró, szerkesztő, Fodor Sándornak a Székely Könyvtár sorozatban megjelent novelláskötetének gondozója társult Szekeres Adorján szociológussal, aki lelkes kezdeményezője és mozgatója a város hajdani nagyságainak való emlékállításnak, és írásbeli kéréssel fordult Csíkszereda elöljáróihoz, konkrét javaslatot fogalmazva meg arra, hogy miként lehetne a Fodor úrként tisztelt népszerű írónak méltó emléket állítani. Az író emlékét művei őrizték s őrzik mindmáig, ugyanis a csíkszeredai Pro-Print Könyvkiadó állandó sikerkönyve a Csipike, s tavaly a Székely Könyvtár sorozatban megjelentek Válogatott novellái, Molnár Vilmos szerkesztésében. Az irodalomkedvelők körében él az emlékezete, de a nagyobb közösség szintjén nem történt semmi a város jeles szülöttje emlékének ápolására. Ezen akarnak változtatni a kezdeményezők.
Lövétei Lázár László a kezdeményezés előzményeiről elmondta: – Bő tíz nappal ezelőtt, március 18-án, Kolozsváron az Erdélyi Magyar Írók Ligája egész napos konferencia keretében próbálta (újra)értelmezni Fodor Sándor életművét. A konferencián, illetve az azt követő kerekasztal-beszélgetésen Molnár Vilmos kollégám képviselt minket, tőle tudom, hogy a konferencia első előadójaként Egyed Péter filozófus fölrótta a csíkszeredaiaknak, hogy nem foglalkoznak Fodor Sándorral. Ez így természetesen nem igaz, hiszen ahogy említetted, az irodalomkedvelők körében még nem halványult el visszafordíthatatlanul az író emléke, de az tény, hogy tehetnénk többet is. Tudomásunk van arról, hogy idén decemberben, Fodor Sándor 90. születésnapján márványtáblát helyeznek el a Segítő Mária Gimnázium dísztermében, de úgy gondoltuk, hogy nem ártana közterületen is megemlékezni Sanyi bácsiról. Azt javasoltuk tehát Csíkszereda Megyei Jogú Város Önkormányzatának, hogy első lépésként kerüljön egy réztábla a Szék út 24. számú ingatlan elé – itt töltötte ugyanis ifjúkorát Fodor úr –, illetve arra is gondoltunk, hogy nem ártana elkészíteni egy szobrot is, ahol a padon ülő író átöleli halhatatlan mesehősét Csipikét. Helyszínnek a városi parkot ajánlottuk, hogy minél több gyerek és szülő leülhessen Csipikéék mellé. Stílusosan, javaslatukat március 28-án, azaz Fodor Sándor halálának 5. évfordulóján szerették volna iktatni a városházán, ezért aznap vitte be a papírt Szekeres Adorján a hivatalba. – Majd kiderül, hogy az önkormányzat lát-e fantáziát a dologban – jegyezte meg a Székelyföld főszerkesztője.
Szekeres Adorján megtiszteltetésnek tartja, hogy rá hárult ez a feladat, minthogy azt is, hogy annak idején, a polgármesteri hivatal munkatársaként ő állíthatta össze azt az iratcsomót, amely révén Fodor Sándor lett a város első díszpolgára a rendszerváltás után, s ő tarthatta a kapcsolatot a városvezetés és díszpolgára között.
– Nem ez volt az első emlékállítási kísérlet – idézte fel Szekeres –, volt már egy kezdeményezés, hogy márványtáblával jelöljék meg az író hajdani Szék útjai házát. Mint mondta, ez akkoriban meghiúsult, így most a ház előtt, közterületen szeretnének elhelyezni egy réztáblát, amely felhívja az arrajárók figyelmét Fodor Sándor hajdani otthonára. Az ötlet tehát megvan, a megvalósítás immár nem a kezdeményezőkön múlik. – És biztatnánk mindenkit, szülőket és pedagógusokat egyaránt, hogy addig se feledkezzenek meg Fodor Sándorról, hanem például olvassuk föl a gyerekeinknek a Csipikét – nyomatékolta Lövétei Lázár László. – Vagy találjanak ki valami egyebet. Biztos vagyok benne, hogy mindenkinek lehetnek a mi kezdeményezésünknél is jobb ötletei… Molnár Vilmos szerkesztette a Székely Könyvtár sorozatban megjelent Válogatott novellák című kötetet, s könyvajánlójában felidézett egy hajdan a Székelyföld folyóiratban megjelent interjút, amelyben az alany, Fodor úr kifejtette, hogy bár az író emlékeit, saját benyomásait dolgozza fel írásaiban, nem minden élményből – még ha az mégoly fontos és meghatározó is – születik írás. Molnár szerint Fodor Sándor „kilenc-tíz éves korában a Nagy- és a Kis-Somlyó közötti nyeregben egyedül gombászva találkozott egy őzzel, amelyik egészen közel, kéznyújtásnyira jött hozzá, és kíváncsian nézegették egymást. Ez a jelenet sokáig visszatért álmaiban, de ott is csak a várakozás. Az őz álmaiban sem jött el többé.” Fodort idézve megjegyezte, hogy az élményből nem született írás, „de a bizalmatlanság és előítéletek világában élő ember számára egy ilyen eset az önzetlenség és tisztaság zárványa lehet, amelyet rejtve kell őrizni valahol legbelül: »Maga volt a valósággá vált csoda. Egyéb kedves – vagy kevésbé kellemes – emlékeim immár jobbadán a feledés ködébe merülgetnek, de ez az őzikés emlékem nem halványul. Talán fontosabb is minden másnál.«” Bízzunk benne, hogy a közösség nem feledkezik meg jeles szülöttje születésének 90. évfordulóján, idén december 7-én. Mert halálának 5. évfordulóján csak keveseknek jutott eszébe. Csupán azoknak, akiknek számít.
Hargita Népe (Csíkszereda)

Erdélyi magyar prózaírók román antológiája
Volt idő, amikor megszokott jelenségként könyveltük el, most rendhagyó kiadói esemény, ha magyar írók műveit adják ki román nyelven. Van, aki erre felkapja a fejét. Nem túl sokan, az igaz, de a sajtó egy része ma is fantáziát lát a dologban, és akként is kezeli. A Román Kulturális Intézet (Institutul Cultural Român – ICR) kiadásában a közelmúltban megjelent antológia, a Singurătate gonflabilă marosvásárhelyi bemutatója is ezt tükrözte a Petru Maior Egyetem nagy aulájában pár héttel ezelőtt. A nem hivatásos olvasók közül kevesen, a média részéről jóval többen voltak kíváncsiak a premierre. Pedig a szervezők igyekeztek megadni a módját, jelen volt a kötetbe foglalt tizenhét írás válogatója és fordítója, E. Ferencz Judit, a könyv egyik szerkesztője, Sorin Gherguţ, az egyik szerző, a vásárhelyi Demény Péter, az egyetem részéről Alexandru Cistelecan kritikus és Markó Béla költő, az Írószövetség helyi fiókjának az elnöke. Dicsérő szó és sajnálkozás meg nosztalgi-zás egyaránt elhangzott a kiadvány kapcsán, összecsengtek az öt meghívott gondolatai. A moderátori szerepet is magára vállaló Alexandru Cistelecan hozta szóba először az egykori Kriterion Könyvkiadót, amely Domokos Géza irányításával nagyon sokat tett a magyar–román, román–magyar kölcsönös fordítás érdekében. Az a gyakorlat sajnos elsorvadt a rendszerváltás után, pedig ha együtt élünk, a műfordítások által is jobban meg kellene ismernünk egymást, mondotta. Ez a frissen megjelent antológia igencsak színvonalas, köszönet illeti a fordító E. Ferencz Juditot, aki kiváló tolmácsolónak bizonyult. Pedig nehéz dolga volt, hiszen a kiválasztott szerzők más-más életkorúak, más-más stílust képviselnek, és a tematika s a hangvétel is nagyon különböző. Ferencz Judit nyelvtudására jellemző, hogy olyan erdélyi román szavakat és kifejezéseket is használ a könyvben, amiket ő erdélyiként sem ismert. A szerkesztő, Sorin Gherguţ is elismerően nyilatkozott a fordítás minőségéről, a műfordító teljesítményéről. Eleinte el sem hitte, hogy egyetlen ember ültette át románra az egymástól annyira különböző tizenhét rövidprózát. Kíváncsi volt a mai erdélyi magyar írókra, E. Ferencz Judit műfordítói bravúrjának köszönhetően még inkább szorgalmazni kívánja a fordítói munkát. Markó Béla még korábbra visszament az időben, felemlítve, hogy a két világháború között az erdélyi magyar íróközösség legjobbjai is fontosnak tartották, hogy tolmácsolják olvasóiknak a román irodalmat, és ritkábban ugyan, de fordítva is megtörtént. Aztán a 60-70-80-as években a Kriterion teljesítette példásan ezt a küldetést. Igaz, akkor is jóval többet fordítottak románról magyarra, mint magyarról románra. 89 után elsatnyult a kölcsönös átültetések folyamata. Megszűnt a programszerűen beütemezett fordítások gyakorlata. De véleménye szerint az irodalomban nem lehet eredményes a piacgazdálkodás, az ICR és a művelődési minisztérium is többet tehetne azért, hogy a műfordítások révén is közeledjenek egymáshoz a romániai etnikumok, és jobban megismerjék egymás értékeit. A mostani antológia jó szolgálatot tesz ennek az ügynek, jelentette ki Markó. E. Ferencz Judit elégtétellel nyugtázta a dicséreteket, és elmondta, hogy régi foglalatossága, szívügye a műfordítás. Bukarestben él, a Román Televízió Magyar Adásának a munkatársa, van elég dolga, de úgy érzi, ennek a kihívásnak is eleget kell tennie. Szubjektív a válogatása, olyan szerzőkhöz, illetve írásokhoz fordult, akiket, amiket kedvel. Legalább három hasonlóan izgalmas és igényes összeállítást lehetne az olvasók kezébe adni. Nehéz volt igazodnia hozzájuk, de nagy kedvvel dolgozott. A szerzők többsége ma is Erdélyben él, csak néhányuk telepedett át Magyarországra. Van köztük 80 éves is, de olyan is, aki még nincs 30. Mindannyian elismert írók, anyaországi vagy romániai elismerések birtokosai. A címadó írást a nemrég elhunyt Mózes Attila írásai közül válogatta. Ezenkívül a könyvben még Demény Péter, Demeter Szilárd, Ferencz Zsuzsanna, György Attila, Láng Zsolt, Márton Evelin, Molnár Vilmos, Nagy Koppány Zsolt, Papp Sándor Zsigmond, Potozky László, Selyem Zsuzsa, Szabó Róbert Csaba, Szilágyi István, Tompa Andrea, Vida Gábor és Zsidó Ferenc prózái olvashatóak. Végül, mielőtt felolvasta volna a kötetbe válogatott írását, Demény Péter, a Román Kulturális Intézet vezetőségi tagja, maga is műfordító, egyben eredeti román szövegek szerzője is, vázolta azokat a törekvéseket, amelyek elősegíthetnék a kölcsönös műfordítások megjelentetését. Úgy látja, egyelőre azoknak a projekteknek a megvalósulása valószínűbb, amelyek a fordítók ösztönzését, felkészítését célozták meg. Ösztöndíjprogramok is indultak, ezen a téren is észlelhető román–magyar együttműködés, a kulturális intézetek ezt a tevékenységet is próbálják fellendíteni. A kortárs magyar és román irodalom néhány jelentős könyvét sikerült már egymás nyelvén hozzáférhetővé tenni. „Minden jó könyv, mint ez az antológia is, képes megállítani, meg kell tudjon állítani az utadon – hangsúlyozta Demény –, de arra is szükség van, hogy te magad hajlandó légy megállni, és érdeklődj a fordítások iránt.” Igen, ezt sajnos elég gyakran volt alkalmunk tapasztalni: egyedül nem megy. (N.M.K.) Népújság (Marosvásárhely)

A „szalonképtelenség” élő erdélyi klasszikusa (Beszélgetés Orbán János Dénes költő-irodalomszervezővel)
A kilencvenes évek kultuszköltője volt, egyetemi tananyag, egy időre mégis kiszállt a mindennapi irodalomból. A mai magyar irodalom legvisszhangosabb szervezője, Orbán János Dénes újra ifjonti tűzben ég, a partvonalon elfoglalt helyéről pedig előbb-utóbb regény születik.
– Soha nem számított tájba simuló típusnak, de azért aligha arról álmodott, hogy egyszer ön ellen tüntet a magyar irodalom egy része…
– Kis híján felröhögtem, amikor meghallottam az ellenem, illetve az általam irányított íróakadémia ellen készülő tüntetés hírét. Vajon mit mondott volna megboldogult édesapám, hogy fia akkora hatást gyakorolt a kortárs magyar irodalomra, hogy tüntetnek is ellene – futott végig bennem. Amikor belevágtam ebbe, tudtam, mi vár rám, biztos voltam benne, hogy lesznek, akik ekkora projektet, illetve a rá szánt pénzösszeget nem hagyják szó nélkül. A mai világ amúgy is arra tart, hogy ha valaki a teljes vagyonát egy árvaházra hagyná, a nyilvánosság tíz százaléka akkor is valami sanda szándékot vélne a háttérben. Számítottam a támadásokra, a karaktergyilkossági kísérletekre, a digitális gyűlölet megnyilvánulásaira.
– Fel lehet készülni egy ilyen harcra?
– Nem először vívok hasonló csatát. Akkor is heves ellenkezések voltak, amikor a kilencvenes évek második felében az Előretolt Helyőrség berobbant az erdélyi magyar irodalomba. Néhai Tempfli József püspök kiátkozott bennünket az egyházból Sántha Attilával együtt az ifjúság irodalom útján való megrontásáért. Ma is tartom: adná az Isten, hogy az ifjúság az irodalom által romoljon meg. Amikor 1995-ben ellentét alakult ki Markó Béla – akkor a Mentor Kiadóban és a Látó folyóiratban volt érdekelt – és az Erdélyi Híradó Kiadó vezetője, Szőcs Géza között, többedmagammal utóbbihoz csatlakoztam. Sokan politikai állásfoglalásként kezelték, holott arról volt szó, hogy Szőcs Géza kínált a fiatal íróknak rokonszenvesebb ajánlatot. Úgy, hogy kormánytámogatás sem volt.
– Mi volt a gond akkoriban?
– A nevünkhöz fűződő irodalmi paradigmaváltás része egyféle irodalmi-szexuális forradalom volt, ami az erdélyi közönség konzervatívabb részének nem tetszett, bár az ifjúság rajongott értünk. Ez aránylag hamar megváltozott, amint konszolidálódtunk, megkerülhetetlenné váltunk, kiderült, hogy nem csak a szájunk nagy, de műveket is leteszünk az asztalra. Épp az idősebb írók álltak a pártunkra Szilágyi Istvántól Kányádi Sándorig, ezt követően ritka hosszú irodalmi béke „tört ki” Erdélyben. A másik konfrontálódás az L. Simon László által kitalált Fiatal Írók Szövetsége 1998-as megalakulásához köthető. Tehetséges, de akkor még névtelen fiatal írók tömörültek köréje, ő megkeresett, hogy társuljak, mert az Előretolt Helyőrség akkor olyan befutott fiatal írókkal dicsekedhetett, mint Sántha Attila, László Noémi, Fekete Vince, Lövétei Lázár László, György Attila és Molnár Vilmos. Amúgy akkor is a József Attila Kör lobogtatta legfőképpen a politikai térnyerés és favorizálás veszélyét.
– A lázadó, polgárpukkasztó, pár évre kocsmárosba is átcsapó Orbán János Dénesen fogtak az idők, vagy elmentek mellette?
– Húsz év alatt változik az ember. Általában az szokott bekövetkezni, hogy az ifjonti tűz kihuny, az ember professzionálisabb, egyre kevésbé lelkes. Volt néhány évem, amikor csömört éreztem az irodalmi életben zajló dolgok iránt, ezért is vágtam bele a vendéglátásba. Talán azért is, mert addig túl könnyen pottyant az ölembe a siker, s bár nem akarom letagadni a tehetségemet, jó adag szerencse is kellett a kilencvenes évek díj- és elismerésözönéhez. Amit a kilencvenes évek első felében véghezvittünk, azt a bizonyos irodalmi-szexuális forradalmat, más is megcsinálta volna előttünk, csakhogy őket nem hagyta a cenzúra. Mi viszont leírhattunk bármit, és le is írtuk. Ehhez mind-mind szerencse is kellett. Most viszont újra azt az ifjúi tüzet érzem magamban, a polgárpukkasztó attitűd nem múlt el belőlem.
– A Swedenborg kávéház vagy a Janus Pannonius-apokrifek „szalonképtelensége” valóban ezt jelzi. Nem gondolt arra, hogy többnyire másként nyilvánul meg egy húszesztendős fiatal, és másként egy konszolidált negyvenéves?
– A huszonéves feladata, hogy lázadjon és végrehajtsa az irodalom legnagyobb forradalmait, lásd Janus Pannonius, Petőfi, Ady. Olyat kell tenniük, hogy utánuk már ne lehessen visszatérni a megelőző korok gyakorlatához. Sajnos, mi, a kilencvenes évek nemzedéke voltunk a legutóbbi paradigmaváltó generáció. Azóta megszelídült az irodalom, és ez nem jó, mert ha állóvízzé alakul, unalmassá válik.
– A legvadabb patak is megszelídül néha, s ha újabb akadály kerül az útjába, megint „megmérgelődik”… – Szőcs Géza kifejezésével élve: ezt a jelenséget figyeljék a hidrokurtizánok.
– Nem szembesült azzal a jó szándékú intelemmel, hogy negyvenévesen ideje megkomolyodni? – Nem, de ne feledjük, hogy én Faludy György tanítványának számítok, aki még kilencvenen túl is fenegyerekeskedett. Szívesen konszolidálódnék, csak lenne már kinek átadni a stafétabotot. Mert szomorú, de még mindig a mi nemzedékünknek kell időnként felháborodottan felbukkannia, hogy megmozduljanak az irodalom állóvizei. Ez nem azt jelenti, hogy nincsenek tehetséges és jó írók, de olyanok nem jelentkeztek, akiknek színre lépésekor azt érezzük: megváltoztatják a világot. Amióta a polkorrektség az irodalmi prérit is dominálni kezdte, a fiatalok nem mernek leírni bizonyos dolgokat, attól tartva, hogy az irodalomhatalmat birtokló – publikációk, díjak és ösztöndíjak fölött rendelkező – idősebbek az útjukba állnak. Ez az öncezúrára kényszerítés pedig gyilkos tud lenni. Bár én adott pillanatban kultuszköltőnek számítottam, és egyetemi tananyagnak, olvastam későbbi visszhangokat, miszerint szexista vagyok. Ez a polkorrekt terror oda vezetett, hogy ma nem nagyon találunk merész erotikus lírát felvonultató fiatalt, pedig a nemiség a mai fiatalok életének is központi témája. Ugyanez érvényes a közéleti, filozófiai, lélektani témákra is. Olyan fiatalok érzik máris, hogy veszíteni valójuk van, akiknek egyelőre még semmijük sincs.
– A harmadik, éppen aktuális csatája honnan eredeztethető?
– Már egészen fiatalon foglalkoztatott a tehetségkutatás, a kolozsvári egyetemisták Bretter György irodalmi körének elnökeként pedig feladatom volt keresni költészettel kacérkodó tehetséges fiatalokat. Az irodalmi jövőre érdemeseket pedig felkarolni, hozzásegíteni az első publikációkhoz, debütkötethez, „így járt” például az egyik legjegyzettebb költőnk, Szálinger Balázs. Ugyanakkor sok olyan írói, művészi sorsot láttam, amely az anyagiak hiánya miatt ment félre. Mindezt mélységesen igazságtalannak éreztem. Ezen helyzetek felszámolását célozza az a javaslatcsomag, amelyet a magyar miniszterelnök kulturális főtanácsadója – akinek munkaköri leírása, hogy előremutató tervezeteket közvetítsen a Miniszterelnöki Hivatal felé –, Szőcs Géza elé vittem. Közel másfél év után alakult meg a Kárpát-medencei Tehetséggondozó, annak első elemeként pedig az Előretolt Helyőrség Íróakadémia. Tényleges tevékenységünk 2016 júniusában kezdődött.
– Milyen megoldásokat kínál ez a csomag?
– Például a kárpátaljaiaknak szánt külön pályázati rendszert, amely a helyi jövedelmek többszörösét jelentő ösztöndíjak elérését teszi lehetővé. Figyelünk azokra az ismertté vált, de egzisztenciális értelemben támogatásra szoruló fiatalokra is, akik eddig ilyen-olyan munkahely mellett „félállásban” hozták létre alkotásaikat. Egy egyéves ösztöndíjért még nagyon kevesen adják fel állásukat, de egy hároméves ösztöndíj már elég lehet ahhoz, hogy ne kényszerüljenek újra visszahúzó állásokba. Ezeket a mentorokat azért is képezzük, hogy egy idő után a legjobbak átvegyék a helyünket, munkaszerződéses oktatóként illeszkedjenek a rendszerbe.
– Megpróbálták megismertetni célkitűzéseiket, netán érdekeltté tenni a projektben azokat is, akik ma hangosan kifogásolják a KMTG létét? Akár az „urambátyámozás” vádját is kivédendő... – Muszka Sándor barátom és írókollégám mondta: ezekkel vitatkozni olyan, mint ha a rádióval beszélnél. Mi mindenkit, mentort és pályakezdőt egyaránt pályázati úton vettünk fel, az első körös pályázati feltételeknek pedig a fiatal írószervezetek szinte valamennyi tagja megfelelt. Arról nem tehetek, hogy egyesek úgy érezték, feltétlenül bojkottálniuk kell a kezdeményezést.
– Van e tevékenységnek mérhető, számon kérhető dimenziója?
– A tavaly karácsony előtt megjelent Enumeráció című antológiában közel 700 oldalon már az íróakadémia valamennyi mentora és pályakezdője szöveggel jelentkezett. Ennyi idő alatt senki sem várhatta el, hogy debütkötetek sokaságával dobbantsunk, ahhoz esetenként három év tanulás sem elegendő. Ennek ellenére idén ősszel kettővel előrukkolunk, jövőre pedig további négy-öttel. Mentoraink és oktatóink írásra is szerződtek, így karácsonyig húsz körüli lesz a könyvtermésünk, ami tárgyszerűen is bizonyíthatja az íróakadémia létjogosultságát. Idei projektünk irodalmi-kulturális melléklet előállítása, amelyet azokhoz a napilapokhoz kívánunk csatolni hétvégi mellékletként, amelyek igényt tartanak rá. Igényes irodalmi portál létrehozása is szándékunkban áll.
– Mindezt egy szinte teljes egészében Erdélyből származó csapat irányítja. Találkozott már az „erdélyi maffia” bélyeggel?
– Csak félig szánom viccnek: nem tehetek róla, hogy rendkívül tehetséges emberekkel barátkozom. Az is diszkrimináció lenne, ha azért szorulna ki valaki egy kezdeményezésből, mert történetesen a projektvezető barátja. Ők nélkülem is megállnák a helyüket. Persze nem vitás, egy ilyen csatába csak akkor megy bele az ember, ha vannak harcostársai. Mi nyitottak voltunk, másokat is szerettünk volna bevonni az oktatásba, de visszautasítottak. Vagy mert kétségeik voltak, vagy ki akartak maradni egy esetleges politikai balhéból. Igyekszem egyfajta erdélyi felsőbbrendűséggel nézni a folyamatot, és időnként hüledezem, miként lehetséges ilyen mértékű megosztottság, hogy vérre menőnek kezelnek dolgokat, amelyek amúgy nem vérre mennek. Létünk, művészetünk lényegét ugyanis nem ezek határozzák meg, még ha a minőségét részben igen is. Nézelődöm, és időnként beszólok a partvonalról, ahonnan a legjobb a rálátás a terepre. Még az is lehet, hogy egyszer egy regény születik belőle.
Orbán János Dénes
Költő, prózaíró, irodalomszervező. Brassóban született 1973. július 4-én. Iskoláit szülővárosában járta, Kolozsváron szerzett magyar–angol szakos diplomát, majd bölcsésztanulmányait Szegeden és Bécsben egészítette ki. 1994–1998 között a Bretter György Irodalmi Kör elnöki tisztségét töltötte be. Egyetemi oktatói munkája mellett az Előretolt Helyőrség főszerkesztője (1995–2000), az Erdélyi Híradó Kiadó szerkesztője és ügyvezetője (1995–1998), 1998–2014 között igazgatója. 2006–2012 között az Erdélyi Magyar Írók Ligájának elnöke. A kolozsvári Bulgakov Irodalmi Kávézó alapítója (2002) és tulajdonosa 2014-ig. A Magyar Idők napilap kultúrrovatának vezetője. Több műfajban is publikál: vers, próza, paródia, kritika, esszé, tanulmány, szín- és bábdarab, műfordítás, publicisztika. Díjak, kitüntetések: a Romániai Írók Szövetségének debütdíja (1996), Faludy György-díj (1999) és Petőfi-díj (2000) a Hivatalnok-líra című kötetért (1999), Budapest Költőversenyének Fő- és közönségdíja (2000), Herder-ösztöndíj (Kertész Imre jelölésére, 2000), József Attila-díj (2002), a Romániai Írók Szövetségének Koós Károly-díja (2007), Magyarország Babérkoszorúja díja (2014).
Csinta Samu / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A székely falu regénye. Czegő Zoltán Katonabogár című könyvének sepsiszentgyörgyi bemutatójáról
Czegő Zoltán sepsiszentgyörgyi író, költő, publicista Katonabogár című regényét mutatták be június 22-én, csütörtökön este 18 órától a sepsiszentgyörgyi Bod Péter Megyei Könyvtárban.  A szerzővel Lövétei Lázár László költő, műfordító, a könyvet megjelentető Hargita Kiadóhivatal vezetője és Molnár Vilmos író, a kötet szerkesztője beszélgetett.
Az esemény Szonda Szabolcs könyvtárigazgató köszöntőjével indult, amelyből megtudhattuk, a 79 éves sepsiszentgyörgyi író bemutatásra kerülő regénye valójában egy második kiadás, hiszen a könyv először 2011-ben, a Pallas Akadémia gondozásában jelent meg, most viszont a csíkszeredai Hargita Kiadóhivatal Székely Könyvtár sorozatát gazdagítja. A könyvtárigazgató bevezetőjében kiemelte, többek között azért érdekes a Czegő Zoltán könyve, mert egy nagyon sajátos prózai irányt,  a regényballada vagy balladaregény műfaját képviseli.
Lövétei Lázár László sorozatismertető bevezetője után Molnár Vilmos folytatta a regény jellemzését. Elmondta, számára elsősorban azért különleges ez a könyv, mert a nyelvezete egy hiteles és organikus székely nyelv, nem egy kitalált, erőltetett műnyelv, amelyet a hasonló tematikájú irodalom képviselői gyakran alkalmaznak.  Ráadásul ezen a nyelven ezúttal mély és tragikus dolgok kerülnek kimondásra.  Molnár Vilmos a kötethez írt előszavából is felolvasott pár gondolatot. Kiemelte, szerinte az a lényeges a regényben, hogy nem egy konkrét székely falu történetét, kataklizmáit meséli el, hanem a mindenkori székely falvak történelmi helyzetét ábrázolja, magába sűrítve mindazt, amit a mindenkori hatalom tett ezekkel a településekkel. A regény további erényeként emelte ki, hogy bár  tragikus hangvételű, balladai homállyal megírt mű,  a feszültség feloldására mégis képes egy furcsa, meghökkentő megoldást kínálni.
A továbbiakban Lövétei Lázár László a székely falu regényben tematizált problémája kapcsán faggatta a szerzőt. Mindenek előtt arról, hogy szerinte miért esett olyan kevés szó erről a kérdésről az elmúlt fél évszázad erdélyi irodalmában,  illetve hogy köze volt-e ennek a hiánynak a regény keletkezéséhez. Czegő Zoltán válaszában kifejtette, szerinte arról lehet szó, hogy valamiért nem jelentett drámai újdonságot itt és főleg a 9o-es évek után egy faluregény megírása, viszont ez nem jelenti azt, hogy akár a múltbeli, akár a mostani erdélyi falu helyzete ne lenne elég drámai ahhoz, hogy megérjen egy vagy több regényt is. A Katonabogár keletkezése kapcsán ugyanakkor azt is elmondta a szerző, semmiféle hiánypótló intenciója nem volt a könyvvel. Őt  tulajdonképpen Szabó Gyula Gondos atyafiság című regénye ihlette meg, ezen belül pedig kiemelten az, ahogy a faluban felbukkanó ellentétek ábrázolásra és kimondásra kerülnek. Ezt a témát, feszültséget akarta ő is feldolgozni, a Kis Küküllő-menti faluban, Bordoson szerzett élményei alapján, az ott megtanult elementáris székely nyelvjárásban.
Végül megtudhattuk, hogy a regény tulajdonképpen három hét alatt született meg, illetve azt is hallhattuk, hogy a szerző milyen pátosszal szólal meg, ha újfent találkoznia kell az általa papírra vetett történettel.
Részeg Imola
Czegő Zoltán: Katonabogár; Pallas-Akadémia, Csíkszereda, 2011. Helikon (Kolozsvár)

Regényt kellett írni
A Hargita Kiadó Székely Könyvtár sorozatának legújabb, 55. köteteként jelent meg Czegő Zoltán költő, író, publicista Katonabogár című regénye, a második kiadást megért könyv az 1990 után az erdélyi magyar irodalomban mellőzött téma, a falusi élet feldolgozása okán kapott helyet a sorozatban – hangzott el a csütörtök délutáni, a Bod Péter Megyei Könyvtárban zajlott könyvbemutatón.
Az először 2011-ben a csíkszeredai Pallas-Akadémia Kiadónál megjelent Katonabogár egyik értéke hiteles székely nyelvezete: a regény jó példája annak, hogy nemcsak vicces történeteket lehet „székelyül” elmesélni, hanem szomorú dolgokat is – mondta bevezetőjében Molnár Vilmos író, a kötet szerkesztője. A regény cselekménye egy képzeletbeli faluban, Szenesen zajlik, de akár Szemerja – ahol a szerkesztő gyerekkora nyarait töltötte – is lehetett volna Szenes mintája, a nyelvi fordulatok, a szóhasználat annyira jellemző – tette hozzá Molnár Vilmos. Lövétei Lázár László költő, műfordító a könyv erényének témaválasztását tartotta, mint megjegyezte, az erdélyi magyar prózairodalom 1990 után megfeledkezett a faluról, Czegő Zoltán regénye ilyen szempontból hiánypótlónak is nevezhető. Nem talált ki új székely nyelvet, hanem úgy írt, ahogy gyerekkorában megtanulta „abban a hétszentséges faluban”, Bordoson, válaszolta a felvetésre a szerző. Ami meg a hiánypótlást illeti, egy percig sem gondolt arra, inkább az vezette, hogy „ez idáig nem merte senki megírni az igazat a traktoristából lett néptanácselnökökről, akik dirigáltak egy egész falunak, pedig annyi osztályuk sincs, mint a vonatnak”. Meglátása szerint a helyzet most olyan drámai, mint amikor falvakat ítéltek a kísérleti nyúl szerepére, regénye egyfajta figyelmeztető tehát. A témát azonban versben, de még poémában sem lehetett megközelíteni, ezért kellett regényt írnia. „Három hét alatt írtam meg, napról napra bonyolódott a cselekmény, és ez lett belőle” – ajánlotta az olvasók figyelmébe a kötetet a szerző. 
 Váry O. Péter Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Márkus Barbarossa János, a reneszánsz inas
Molnár Vilmos szerint Márkus Barbarossa János az egyetlen magyar költő, akiről legendák keringenek, a legelszálltabb legendák pedig igaznak bizonyulnak. Nem csoda tehát, hogy ő volt az Erdélyi Magyar Írók Ligája és a Bulgakov Kávéház Álljunk meg egy szóra című rendezvénysorozatának meghívottja csütörtök este, a vendéget László Noémi kérdezte.
A moderátor szerint az életművész szó negatív töltetű, általában olyan személyekre használják, akiről nem tudni, mit csinál, miből él. László Noémi megjegyezte, a negatív töltet ellenére Márkus Barbarossa János előszeretettel használja ezt a kifejezést tevékenysége leírására.
A meghívott kiemelte: az életet művészetként, a művészetet életként képzeli el, az életművészet számára egy szakma. Elmondta, gyakran ő sem tudja miből fog megélni, ki kell találja, mihez kezdjen, ám ő erre is művészetként tekint.
A beszélgetés folyamán kiderült, Márkus Barbarossa János nemcsak életművész, hanem igazi reneszánsz inas, mesterről mesterre járva sajátít el különféle mesterségeket. Gyerekkorában egy zárdában nevelkedett, amely már kisgyerekként számos érdekes élménnyel gazdagította. Tanulóként úgy érezte, az iskola inkább hátráltatja, viszont megemlítette, hogy azok a tanárok, akik nem hagyományos órákat tartottak, nagy hatással voltak rá, és fontos dolgokat tanult tőlük. Iskolakerülőként már diákkorában eltanulta a fémmetszés technikáit, illetve a kalapkészítő és órás mesterségekbe is belekóstolt, gyakran látogatva ezeket a műhelyeket.
Életművészként a katonaság alatt és a kényszermunkahelyén is arra koncentrált, hogy minél többet tanulhasson: előbbi helyen könyvelőként, inasként is tevékenykedett, míg a zománcgyárban az éjjeli műszakot választotta, hogy felfedezze a zománc nyújtotta művészeti lehetőségeket.
Irodalmi tevékenységét dalszövegírással kezdte, tudósított a Marosvásárhelyi Rádiónak, írt különböző cikkeket, álnéven közölt az Utunkban, és a Fáklyában. Első verseskötetét gyermekei számonkérésére jelentette meg, akik nem értették, hogy apjuk –, aki ha nem farag, akkor ír –, miért nem adja ki a fiókban lapuló költeményeket.
Márkus bevallotta: irodalmi tevékenységére nem jellemző az inasság, itt nem járt mesterről mesterre, hogy elsajátítsa az írást, hanem véletlenül került írók, költők társaságába. Első nagy találkozása az irodalommal Bécsben volt, Deréki Pál vitte el az Öreg kovács nevű irodalmi műhelybe, ahol számos olyan nagy mesterrel találkozott, akiket tulajdonképpen nem ismert, neki kellett utána járni, hogy kik azok, és miket írnak.
Többnyire verseskötetei jelentek meg, nagy részük magánkiadásban. Egyetlen prózakötete, amely eddig magyar, román, illetve angol nyelven is napvilágot látott, tulajdonképpen az 1990-es évek tükörképe. A kolozsvári Music Pub volt a 90-es évek elején a kincses város irodalmi „központja”, a Fidelius című kötetében azt dolgozza fel, amit ott megélt. A társaság központi szereplője Bréda Ferenc volt, így ő lett a kötet főszereplője, ám a többi mellékszereplő is a társaság tagjai közül került ki.
„Ez egyfajta korszellem tükörképe, 7-8 évet rögzít abból a lelkes időszakból. Ma már másként van minden, 20 év alatt rengeteg minden megváltozott” –jegyezte meg Márkus Barbarossa János.
Az est folyamán a hangszerkészítő, régiségkereskedő, költő, író igazolta Molnár Vilmos kijelentését: élettörténetét ugyanis számos izgalmas „legendán” keresztül szemléltette. A meghívott annyira belefeledkezett a mesélésbe, hogy a rendezvényre jellemző felolvasásokat is elfelejtették a kérdések közé beékelni, így az lett a beszélgetés és az est zárómozzanata.
Sarány Orsolya / Szabadság (Kolozsvár)

Képeslap-kiállítás és a díjátadó ünnepség a húszéves Székelyföldnél
A Székelyföld folyóirattal együtt az elmúlt években megjelent, Ádám Gyula által készített képeslapokból nyílt kiállítás szerdán a csíkszeredai Megyeházán. Ugyanott kiosztotta idei elismeréseit az ebben az évben húszéves évfordulóját ünneplő kulturális folyóirat.
A VIII. Székelyföld Napok keretében nyitották meg szerdán délelőtt Csíkszeredában, a Megyeháza Galériában azt a kiállítást, amely az Ádám Gyula által készített és 2008-től a Székelyföld folyóirattal együtt kapható képeslapokat mutatja be. Lövétei Lázár László, a folyóirat főszerkesztője szerint a képeslap-mellékletnek nagy sikere van az olvasók körében.
„Állítólag a fotóművészet a felrobbant pillanat művészete, egy-egy pillanat szerencsés kimerevítése. Számomra teljesen indifferens, hogy Ádám Gyula milyen viszonyban áll az idővel, s hogy szociofotóban utazik-e vagy sem, fogalmam sincs, hogy ezeket a pillanatokat a Székelyföld vagy Erdély melyik szegletében sikerült lencsevégre kapnia. A lényeg az, hogy remek fotók születtek mind a kompozíció, mind a fotókon ábrázolt történetek tekintetében. Meg vagyok győződve, hogy ha egy-két percig elidőzünk ezeknél a miniatűr képeknél, mindannyiuknak eszébe jut néhány, egészen izgalmas történet − mondta a főszerkesztő. Ádám Gyula megosztotta a jelenlévőkkel, hogy milyen sok visszajelzést kapott a képeslapokkal kapcsolatosan. Volt, aki egy fotó kompozícióját kritizálta egészen részletesen egy levélben, leggyakrabban azonban elismerésben részesült, az is megtörtént, hogy megállították az utcán, és arra kérték, írja alá az egyik képeslapot.
Átadták a Székelyföld-díjakat
A tárlatmegnyitó után kiosztották az idei Székelyföld-díjakat is: Péntek János kolozsvári nyelvész professzor, Temesi Ferenc szegedi Kossuth-díjas író, Mihály János lövétei történész és Gothár Tamás csíkszeredai születésű fiatal költő vették át az elismerést.
A díjátadó előtt Lövétei Lázár László felolvasta Szentmártoni Jánosnak, a Magyar Írószövetség elnökének a kerek évfordulót ünneplő Székelyföld folyóiratot méltató levelét. Szintén a havilap színvonalát, fontosságát, hiánypótló tevékenységét emelte ki ünnepi beszédében Lukács Bencze Ákos konzul, Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusának munkatársa. Borboly Csaba, Hargita megye önkormányzatának elnöke pedig arról beszélt, hogy a díjazottak hozzájárultak szellemi tevékenységükkel a térség fejlődéséhez.
„Nagy öröm kapni is a díjat”
A Székelyföld folyóirat díjazottai az elmúlt időszakban mind közöltek is a lapban, tevékenységüket pedig a kulturális havilap munkatársai méltatták.
Péntek János nyelvész professzor pályáját Mirk Szidónia szerkesztő foglalta össze. Kiemelte nyelvőrző, intézményalapító tevékenységét, oktatói munkásságát pedig úgy jellemezte, „nem oktatott, hanem beavatott”.
A professzor azt mondta, nemrég adott át díjat ő maga is, akkor úgy gondolta, nagyobb öröm díjat adni, mint kapni, de most örvend ő is az elismerésnek. Mihály János szakmai tevékenységét Molnár Vilmos író ismertette. Azt mondta, kevesen ismerik annyira a székelység történetét, mint a jelenleg a Nemzetstratégiai Kutatóintézetben dolgozó történész.
Mihály János azzal köszönte meg a díjat, reméli, hogy a jövőben még több olyan tanulmányt közölhet, amelyek révén a székelység közelebb kerülhet történelméhez.
Temes Ferenc a díjak közül a nem székelyföldi díjazottaknak járó Székely Bicskarendet vehette át György Attila író személyes hangvételű laudációja után, és egy meglepetéssel köszönte meg azt: készülő regényéből olvasott fel egy, a térségben játszódó részletet.
Gothár Tamás fiatal költő a kötettel még nem rendelkező ifjú tehetségeknek adott Szabó Gyula-díjat kapta az elismerések közül: amint Fekete Vince költő mondta, egyfajta megelőlegezett bizalomként is, tehetsége, ambíciója elismeréseként.
A díjhoz a több mint tíz éve elhunyt Szabó Gyula író szülőfaluja, Homoródalmás is hozzájárul. Gothár Tamás köszönő szavai után azt is elmondta, nemsokára megjelenik első kötete. R. Kiss Edit / Székelyhon.ro

„Nagyon sok ember magára ismert, erre nem voltam felkészülve”
Bemutatták Vida Gábor Egy dadogás története című könyvét
Mi az, amit másként csinált, ha másként csinált bármit, hangzott el Márton Evelin első kérdése Vida Gáborhoz azon a múlt heti eseményen, amelyen a Marosvásárhelyen élő prózaíró legújabb, Egy dadogás története című könyvével ismerkedhettek meg az érdeklődők a kolozsvári Gaudeamus könyvesboltban. A Magvető kiadónál megjelent kötetért, amint azt már olvashatták lapunkban, szintén a múlt héten vehette át az író az idei Déry-díjat.
A Vida Gáborral beszélgető Márton Evelin szerint az Egy dadogás története „hirtelen kiütötte a biztosítékot és hatalmas érdeklődésnek örvend”, ezért is hangzott el a kezdőkérdés ebben a formában.
„Nem tudom, mit csináltam másként. A bogaraimról írtam továbbra is”, hangzott Vida válasza, de hozzáfűzte azt is, hogy a kiadó valóban foglalkozott a könyv marketingjével, meg személy szerint ő is „egy kicsit”. Arra sem tudja a választ, hogy miért ismert olyan sok ember magára, de úgy gondolja, hogy miközben nagyon személyesen csak saját magáról írva próbált érvényesülni, kiderült, hogy hasonló történetek bizonyára „mindenkinek a hátterében ott vannak valahol”.
Korábbi beszélgetéseik során szó esett arról, hogy az író „a nagy erdélyi regény” megírására törekedett, ám, mivel ezt nem sikerült megírnia, helyette megszületett ez a könyv. Márton Evelin szerint azonban az Egy dadogás története „pontosan az az Erdély-regény, amit talán nem szándékozott írni, de mégis megszületett”. – Nincs tapasztalatom arról, hogy Kelet-Európa többi részében vagy Nyugat-Európában hogyan oldják meg a családokban a problémás dolgokat, de az biztos, hogy Erdélyben a szőnyegaláseprés nagy hagyományokkal rendelkezik. Úgy érzem, hogy úgymond kiseperted a szőnyeg alól a dolgokat. Hova kellett eljussál önmagadban, hogy ezeket megírhasd – hangzott el Márton Evelin következő kérdése a szerzőhöz.
– Hát, addig jártunk a szőnyegen, míg elkopott, és ott maradt, ami alatta van. Ahogy Molnár Vilmos mondta, a leghűségesebb állatunk a porcica. Szóval, előjöttek a porcicák a szőnyeg alól. Hova kellett eljutni? Volt egy nyűgös korszakom, és akkor elmentem egy pszichológushoz. Én úgy tudtam, hogy hónapok óta nem alszom, de igazából évek óta nem aludtam normálisan. És hát, elmeséltem neki röviden ezeknek a dolgoknak a foglalatát. Ő azt mondta, életében nem találkozott még olyan emberrel, aki ezt ilyen összefüggően el tudja mesélni. Egy baj van ezzel, hogy amit én gondolok arról, hogy ez mit jelent, nem azt jelenti – érkezett az író válasza. Ennek a pszichoterápiának az első szakasza volt tehát a tulajdonképpeni fordulópont a könyv megírásához, „rájöttem ugyanis, hogy mennyi minden van elásva”, mondta Vida Gábor.
Nem véletlen a könyv címe, a szerző külön fejezetben tárgyalja a témát, ehhez kapcsolódott egy következő kérdés. Az erre adott válaszból kiderült, foglalkoztatta, hogy miért és hogyan kezdődött el a gyerekkori dadogás, amint hogy az is, hogyan próbálták „kigyomlálni belőle” ezt a beszédhibát, hogyan „szekálták” minduntalan emiatt.
Azt is megtudhattuk a beszélgetés alatt, hogy a szerző szerint ez a fajta székely családtörténet, amit olvashatunk ebben a könyvben, tulajdonképpen „egy lájtos változat” ahhoz képest, hogy mik történnek egy-egy családban, és „ki tudja, hogy mi mindent hallgatunk el”. – Valami olyasmit akar ez a társadalom, ami nem megy. Most is ez a bajunk. Abból a munkából, azokból az adottságokból, azzal a hozzáállással, ami az itteni emberekben van, valami olyasmit akarunk csinálni, amire nem vagyunk képesek, ami nem megy. Hihetetlen mentális és lelki zárványok vannak – jegyezte meg.
Hozzáfűzte, a könyv megjelenése után sok visszajelzést kapott, és sokan mesélték el saját történetüket, ezért is mondta azt, hogy az övé ezekhez képest „egy lájtos, könnyedebb változat”. – Úgy látszik, elég volt egy kicsit megpiszkálni ezeket a dolgokat. Én nem vagyok ugyan pszichológus, de ki tudja, mi minden van még elrejtve a mentalitásunkban, a hátterünkben. Nagyon sok ember magára ismert, erre nem voltam felkészülve – mondta Vida Gábor. Köllő Katalin / Szabadság (Kolozsvár)

Megemlékeznek Fodor Sándorról, de még nem tudnak méltó emlékművet állítani neki Csíkszeredában
Biztosan nem állítanak szobrot Fodor Sándornak Csíkszeredában, az író 90. születésnapjára. Emellett a Szék útján álló házhoz – amelyben Csipike megteremtője nevelkedett – tervezett emléktábla sorsa is erősen bizonytalan. Utóbbi esetében van megoldás, csak alkalmazkodni kell a tulajdonos feltételeihez.
Kezdeményezés, akarat és nyitottság van, előrelépés azonban nincs a Fodor Sándor tiszteletére állítandó emlékmű ügyében. Ferenczes István író, költő, Lövétei Lázár László költő, Molnár Vilmos író és Szekeres Adorján szociológus márciusban azt javasolta a csíkszeredai önkormányzatnak, hogy emléktábla és egy szoborcsoport elkészítésének és kiállításának formájában tisztelegjen a város a csíkszeredai születésű Fodor Sándor József Attila-díjas író, szerkesztő emléke előtt.
A négy kezdeményező a javaslatban úgy fogalmazott, a város neves szülötte emlékére jó lenne készíteni egy réztáblát és egy szobrot vagy szoborcsoportot, amint a padon ülő író átöleli halhatatlan mesehősét, Csipikét. Az elképzelés szerint előbbi helyszínéül a Szék útja 24. számú ingatlant javasolták, abban a házban töltötte ugyanis Fodor Sándor ifjúkorát, a szobornak vagy szobrok helyének pedig a központi parkot ajánlották, hogy a gyerekek és a szülők le tudjanak ülni az író és Csipike mellé. Bár a javaslatban úgy fogalmaztak, hogy az említett elemek kihelyezésének időpontja december hetedike, Fodor Sándor 90. születésnapja lehetne, érdemi előrelépés egyelőre – egy hónappal az évforduló előtt – nem történt az ügyben.
Emléktábla az iskolában
Az önkormányzattól egyelőre nem kaptak kedvező választ, ám az író születésnapjának 90. évfordulója így sem múlik el megemlékezés nélkül Csíkszeredában – tudtuk meg Szekeres Adorjántól. A szociológus elmondta, a Segítő Mária Gimnázium és a Márton Áron Főgimnázium igazgatói nyitottan fogadták azt a javaslatukat, hogy emléktáblát helyezzenek el a tanintézmények dísztermében Fodor Sándor emlékére, hiszen az író ott végezte tanulmányait. Ezt Varga László, a Márton Áron Főgimnázium igazgatója is megerősítette: elmondása szerint az iskola szervezésében Fodor Sándor-emlékünnepséget tartanak december 7-én, továbbá az esemény fénypontjaként leleplezik majd a Dóczy András szobrász-kőfaragó által elkészített emléktáblát. Emellett a csíkszeredai önkormányzathoz benyújtott javaslattal kapcsolatosan Szekeres Adorján arról is beszélt, hogy Lövétei Lázár Lászlóval karöltve folyamatosan követték az ügy előremenetelét, az emléktáblával kapcsolatosan pedig nem várt akadályba ütköztek.
Az ennek helyszínéül javasolt Szék útja 24. számú ingatlan tulajdonosai ugyanis nem egyeztek bele a tábla kihelyezésébe. Megoldásként a kezdeményezők felvetették, hogy önkormányzati területre, a ház elé kellene kihelyezni az emléktáblát, erre a javaslatra azonban nem kaptak választ az önkormányzattól, illetve a szoborcsoport esetében sem tudnak semmilyen előrelépésről.
Ennek azonban nyomós okai vannak Füleki Zoltán csíkszeredai alpolgármester szerint. Mint mondta, az emléktáblával kapcsolatosan nagyban megnehezíti a helyzetet, hogy a tulajdonos nem egyezett bele a tábla kihelyezésébe a ház falára.
A magántulajdon szent és sérthetetlen, ha nem egyeztek bele, akkor nincs mit tenni. Egy emléktáblát pedig nem lehet egy akármilyen oszlopra vagy egy fára kihelyezni, illetve a járdára sem, hiszen nem Hollywoodban vagyunk, hogy az emléktáblán keresztül tapossanak és biciklizzenek az emberek.
Ha a tulajdonos beleegyezne, egy hónap alatt fel tudnánk szerelni az emléktáblát, hiszen gyorsan el lehet készíteni, nem is kerül hatalmas összegbe. A szobor már egy teljesen más dolog. Bár egyeztettünk már szobrászművészekkel, egyelőre csak elképzelések szintjén gondolkodunk erről.
Elviekben nyitottak vagyunk a szoborcsoport elkészíttetésére és kiállítására a városi parkban, a kérdés viszont az, hogy lesz-e rá pénzünk. A mai állás szerint ugyanis a kormány adóreformja miatt Csíkszereda körülbelül 15 millió lejt fog veszíteni a jövő év elején.
Egy teljes alakos szobor, pontosabban az az elképzelés, hogy az író ül Csipike mellett egy padon, nem kevés pénzbe kerül, és nem is egy rövid lejáratú projekt. Ehhez többek között engedélyeket kell beszerezni, meg kell tervezni, pályázni kell, ki kell önteni, és mindez hatalmas összegekbe kerül. Jelenleg tehát nem tudok választ adni arra, hogy mi lesz a sorsa, egyelőre nagyon bizonytalan a helyzet. Őszintén nagy aggodalommal tekintek a jövő év felé. Ha valóban csökken a jövedelem, Csíkszereda nagyon nagy bajban lesz” – húzta alá Füleki.
Van megoldás
A központi parkba elképzelt szoborcsoport megvalósítása tehát kérdéses, és biztos, hogy december hetedikére nem fog elkészülni, a Szék útjára szánt emléktábla azonban elméletileg még elkészülhetne. Füleki szerint utóbbinak egyetlen akadálya az, hogy a tulajdonos nem egyezett bele a kihelyezésébe, ám Bíró Csaba és felesége, Margit, az ingatlan tulajdonosai másként látják a helyzetet.
A házaspár szerdai látogatásunk alkalmával elmondta, ők sosem ellenezték az emléktábla kihelyezését, csupán abba nem egyeztek bele, hogy a ház falára helyezzék ki. Ennek oka, hogy a házat átépítették, így egyáltalán nem hasonlít már arra az épületre, amiben egykor az író élt.
Továbbá, mivel gyakran szemetet dobáltak be az udvarukra a régi átlátszó kerítésen keresztül, magasabbra cserélték azt, így be sem lehet látni az udvarra, ennek következtében nem is lenne látható az emléktábla a ház falán.
Arra azonban nyitottak, hogy a ház előtti zöldövezetre helyezzenek ki egy emléktáblát, sőt abba is beleegyeznének, hogy a bejárati kapu mellett álló kőoszlopra tegyék ki azt. Utóbbit viszont csak abban az esetben, ha nem lenne nagyobb, mint maga az oszlop, ami körülbelül egy 25x30 centiméteres táblát jelenthetne.
Fodor Sándorról
Talán nincs is olyan erdélyi magyar, aki ne hallott volna Csipikéről. Írója, megteremtője Fodor Sándor 1927. december 7-én született Csíksomlyón. 1951 és 1956 között a kolozsvári Irodalmi Könyvkiadó, majd 1988-ig a Napsugár erdélyi gyermeklap szerkesztője volt, 1990-91 között a Keresztény Szónál volt szerkesztő. Irodalmi pályafutását novellistaként kezdte, 1954-ben jelent meg első kötete, a Fehérfenyő. Elbeszéléskötetei, kisregényei világát a székely humor, sajátságos életképek jellemzik. Csipikéről, a törpéről szóló meseregény-sorozatát – amelynek első része 1966-ban jelent meg – több nyelvre is lefordították, de ugyanígy emlékezetes olvasmánya a mai felnőtteknek a Fülöpke beszámolói is. 1982-ben megkapta a Román Írószövetség nagydíját. Magyarországon 1998-ban a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjével, 2001-ben József Attila-díjjal tüntették ki. Fodor Sándor 2012. március 28-án hunyt el Kolozsváron. Iszlai Katalin / Székelyhon.ro

Nagybaczoni Nagy Vilmos: Végzetes esztendők
Rendhagyó a Székely Könyvtár egyik legújabb kötete: a szerkesztők választása a székely származású hivatásos katona, Nagybaczoni Nagy Vilmos volt honvédelmi miniszter Végezetes esztendők című írását adták közzé, amely a 1938–1945 közötti időszak magyar katonai eseményeit, azok vonatkozásait taglalja. A kötetet Molnár Vilmos ismerteti.
Magyarország második világháborús részvételéről már sok könyv jelent meg. A székely származású Nagybaczoni Nagy Vilmos könyve annyiban rendhagyó a témában, hogy a szerző 1942 szeptembere és 1943 júniusa között Magyarország honvédelmi minisztere volt. Úgymond „első kézből” származó információkkal bírt arról az időszakról, belülről ismerte az akkori döntéshozó állami apparátus működését, közeli kapcsolatban állt az ország hatalmi pozícióban lévő személyeivel. Már honvédelmi miniszteri kinevezése előtt is vezető katonai funkciókban volt. Az első bécsi döntés előkészületeként 1938-ban a budapesti I. hadtest élén (altábornagyként) bevonult a Magyarországhoz visszacsatolt felvidéki Ipolyságra, majd a második bécsi döntés után, 1940-ben, az újonnan felállított 1. magyar hadsereg parancsnokaként (és immár vezérezredesként, ami az akkori legmagasabb magyar tábornoki rang volt) a szintén Magyarországhoz visszacsatolt Észak-Erdély katonai megszállásában vett részt, ő vezette a Marosvásárhelyre bevonuló csapatokat. De hadtörténészként is jelentőset alkotott, az első világháborúról – amelyben maga is részt vett – írott könyvei ma is hivatkozási alapul szolgálnak.
A Végzetes esztendők az 1938–1945 közötti időszak magyar katonai eseményeit, azok vonatkozásait taglalja. Tömören, világosan, szakszerűen. Korabeli dokumentumokra is támaszkodva, mindig objektivitásra törekedve. A történések higgadt számbavétele pedig nem lehetett könnyű, azok után, hogy Nagybaczoni Nagy Vilmosnak mennyi gáncsban és retorzióban volt része, mind egyes magyar politikusok, mind a német hadvezetés részéről. Aminek oka az ő régi vágású tisztessége és embersége volt egy olyan korban, amikor gyűlöletet keltő szólamok uszítottak, és a világháború borzalmai mellett egyeseknek az volt a legfőbb gondjuk, hogy megalázzák, kínozzák és megsemmisítsék saját honfitársaik egy részét. Konkrétan a zsidó származású munkaszolgálatosokat, akikkel a magyar tiszti- és altiszti kar nyilas beállítottságú része megengedhetetlen módon bánt. Nagybaczoni Nagy Vilmos honvédelmi miniszterként intézkedéseket foganatosított ez ellen. Idézem őt: „Megszüntettem a munkásszázadok fogolyként való kezelését. Elrendeltem, hogy a betegeket és a szolgálatra alkalmatlanokat azonnal le kell szerelni. Megköveteltem, hogy a munkaszolgálatosok ellátása megfelelő legyen… eltiltottam a rossz bánásmódot és a testi fenyítést. A legszigorúbb vizsgálatot indítottam, majd súlyos büntetéseket szabattam ki azokra, akik a munkásszázadok embereivel brutálisan bántak, azokat bántalmazták, ütötték-verték vagy – megzsarolták. Ezek az intézkedések azonban a minisztérium tisztikarának egy részében igen nagy ellenszenvet váltottak ki irányomban. Ezek az urak egyetértettek a nyilasokkal.” Ennek hatására a munkaszolgálatosok helyzete – ha átmenetileg is – sokat javult. A háború után, 1965-ben a jeruzsálemi Jad Vasem Intézet a Világ Igaza címmel tüntette ki Nagybaczoni Nagy Vilmost. Még 1941-ben, vagyis honvédelmi minisztersége előtt ellene volt, hogy Magyarország oktalanul és értelmetlenül hadat üzenjen a Szovjetuniónak. Honvédelmi minisztersége ideje alatt a magyar katonák érdekében, a felszerelésük kiegészítésére tett német ígéretek betartásáért, az orosz frontról való hazahozatalukért is tett lépéseket, sajnos a német hadvezetés ezeknek mindig ellenszegült, ígéreteit sohasem teljesítette. Úgy tűnhet, hadügyekben egy honvédelmi miniszter mindenható. Pedig nem, Nagybaczoni Nagy Vilmos keze is erősen meg volt kötve, egyrészt a történelmi körülményektől, a külpolitikai helyzettől, másrészt meg az ország szélsőjobboldali ellenzékétől, néha saját pártja politikájától is. De egy út minden körülmény közepette nyitva állt előtte, és ő nem is mulasztotta el: emberségesnek lenni. Segíteni az üldözötteken, kiközösítetteken, kiszolgáltatottakon. Embertelen körülmények dacára is megmaradni embernek. Lehet, nem könnyű, néha nem is népszerű, de hosszú távon ki szokott derülni: ez a jó választás. Még ha ezért közben retorziók érik is az embert. A magyar mondás szerint: nem az a legény, aki üti, hanem aki állja.
Nagybaczoni Nagy Vilmos állta a sarat. A háború vége felé a nyilasok letartóztatták és internálták, a kivégzéstől csak a háború befejezése mentette meg. A Rákosi-korszakban megfosztották rangjától és nyugdíjától, idős kora ellenére egyszerű szegkovácsként kereste a kenyerét. Később ugyan Románia akkori miniszterelnöke, dr. Petru Groza közbenjárására (még az erdélyi szászvárosi gimnáziumból ismerték egymást, együtt érettségiztek) visszakapta a nyugdíját – de ez már egy másik történet.
A Végzetes esztendők, azon túl, hogy segít tisztábban látni múltunknak egy fontos szeletét, emberségből, tisztes helytállásból is példát nyújt. Hargita Népe (Csíkszereda)

Írói üzenetek nyomában a Vigadóban
Legyen kritika közöttünk!
Csütörtökön, a kézdivásárhelyi Vigadó dísztermében író–olvasó találkozót rendeztek dr. Borcsa János kritikus–irodalomtörténész–könyvkiadóval az Írói üzenetek nyomában című tanulmánykötete és az általa szerkesztett Szentkatolnai Bálint Gábor Válogatott művek megjelenése apropóján.
Ferencz Éva tanárnő köszöntötte a szép számban megjelent érdeklődőket, majd miután ismertette az est főszereplőjének eddigi életútját, az Írói üzenetek nyomában című kötetet méltatta. A három fejezet közül az elsőben tizenhat kritika és recenzió kapott helyet, amelyekben verskötetek, költői pályakép, esszéregény, karcolat, haiku, aparegények, bukolikák és alkotóik tárulnak ki és fejtődnek meg.
„Borcsa János kritikáiban, tanulmányaiban egyaránt helyet kap a hazai tájakon honos és jól ismert Fekete Vince, Markó Béla, Bogdán Vilmos vagy Bogdán László, a 19. századi naplóíró Kozma Katinka és Szentkatolnai Bálint Gábor”, hangzott el. Jelen kötetben az erdélyi irodalom kortárs klasszikusai (Bogdán László, Ferenczes István, Kántor Lajos, Ferencz Imre, Kenéz Ferenc, Lőrincz György), a középnemzedékbeliek (Fekete Vince, Molnár Vilmos, Lövétei Lázár László, Zsidó Ferenc, Tompa Andrea, László Noémi) és a fiatalabbak (Bálint Tamás, Muszka Sándor) is jelen vannak.
A második részben két nagyobb lélegzetvételű tanulmány, illetve egy szakmai tanácskozáson elhangzott előadás szerkesztett változata olvasható Legyen kritika közöttünk! címmel, míg a harmadik rész – a jegyzetek mellett – jeles vagy tragikus évfordulók kapcsán született írásokat tartalmaz. Az egyetemes értékek mentén (becsület, erkölcs, haza, szabadság) írt jegyzetek kiállták az idő próbáját, fogalmazott a méltató. „Bár lehet, hogy sokunk számára már az első közléskor megszívlelendő üzenete volt minden írásnak, így, egy kötetbe gyűjtve érik egységes egésszé, sajátos ívű gondolatfüzérré, következetesen felépített, erős pilléreken nyugvó értékrenddé”. Végezetül a Legyen kritika közöttünk! című írásból idézett: „Szükségesnek tartom tehát, hogy legyen kritika közöttünk, illetve azt, ha megszólal a kritikus, minden esetben alkalmat találjunk hasznos dolgok elmondására.”
A folytatásban Gazda József író a Szentkatolnai Bálint Gábor válogatott műveit tartalmazó kötetet (erről bővebb beszámolót csütörtöki lapszámunkban olvashattak) ismertette, majd a szerző dedikált. Daczó Hodor Barna / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Borcsa János, a beavató és beavatott
„A végtelen idő, illetve a történelem korlátai között élő ember kísérleteket tesz véges élete folyamán: hozzáad a teremtett világhoz, ezáltal próbálná életét is meghosszabbítani…” – írja Borcsa János egyik kortárs költőnk munkásságáról elmélkedve. Az Írói üzenetek nyomában című új kötetében található ez az írás.
A kritikus új kötete a Kriterion Könyvkiadó gondozásában jött ki a nyomdából, és kritikák, tanulmányok, jegyzetek gyűjteménye, melyek 2010–2016 között jelentek meg első közlésben különböző napilapokban, folyóiratokban, periodikákban, internetes portálokon. Megnevezni őket már csak azért is érdemes, mert szép térképét rajzolják meg Borcsa János szellemi hatósugarának. Háromszéken, szűkebb pátriánkban a Háromszékben és a Székely Hírmondóban közölt, Székelyföldön, illetve általában a magyar nyelvterületen a Székelyföld kulturális folyóiratban, Erdély-szerte a Helikon, a Korunk folyóiratokban, az anyaországban a Bárka, a Hitel, a Forrás hasábjain, a nagyvilágban pedig a Kortárs Online, illetve az előbb felsorolt kiadványok internetes oldalain.
Joggal tarthat számot Borcsa János az egyszerre táguló és szűkülő világfalu olvasóinak érdeklődésére. Kritikáiban, tanulmányaiban és irodalmi jegyzeteiben éppen úgy helyet kap a hazai tájakon honos és jól ismert alkotó (Fekete Vince, Markó Béla, Molnár Vilmos, Bogdán László), mint a 19. századi naplóíró Kozma Katinka, vagy általában klasszikusaink. Jegyzetei, bár többségük adott időpontban s adott alkalomból keletkeztek első közlésükkor, kiállják az idő próbáját, lévén, hogy egyetemes értékek mentén íródtak, úgy mint becsület, erkölcs, haza, szabadság. S lehet, hogy sokunk számára már az első közléskor megszívlelendő, megfontolandó üzenete volt minden írásnak, de így, egy kötetbe gyűjtve kerekedik ki, érik össze egységes rendszerré, sajátos ívű gondolatfüzérré, következetesen felépített, erős pilléreken nyugvó értékrenddé.
A három ciklus közül az első kritikák és recenziók gyűjteménye, 16 méltató, olvasótoborzó, vagy ahogy egy előző kötetét emlegették, olvastató írás. Verskötetek, költői pályakép, esszéregény, karcolatok, haikuk, aparegény, bukolikák világa tárul fel bennük, és velük együtt az alkotók kerülnek közelebb az olvasókhoz: Bálint Tamás, Bogdán László, Elek Tibor, Fekete Vince, Ferencz Imre, Kántor Lajos, Kenéz Ferenc, László Noémi, Lőrincz György, Lövétei L. László, Markó Béla, Molnár Vilmos, Muszka Sándor, Temesi Ferenc és Zsidó Ferenc.
A második ciklus két nagyobb lélegzetvételű tanulmányt tartalmaz, egyik a haza és magyarság kérdését vizsgálja erdélyi magyar költők műveiben, a másikban Tompa Andrea 2013-ban megjelent nagyregényéről értekezik, a harmadik pedig egy szakmai tanácskozáson elhangzott előadás szerkesztett változata Legyen kritika közöttünk! címmel. A kötet harmadik részében irodalmi jegyzetek olvashatók, amelyek irodalmi évfordulók, események kapcsán születtek.
Hogy van-e, illetve mi szükség van a kritikára, így válaszolja meg a kérdést Borcsa János: „Szükségesnek tartom tehát, hogy legyen kritika közöttünk, illetve azt, hogy ha megszólal a kritikus, minden esetben alkalmat találjon hasznos dolgok elmondására. Megtörténhet ugyanis, hogy szava hamarabb eljut az olvasóhoz, mint az íróé, minthogy az irodalomkritika nem önmagáért készül, hanem valósággal keresi, hogy minél előbb eljusson az olvasóhoz, hiszen értelme akkor van (…), ha befogadóra talál.”
A napokban olvastam egy nagyon szép történetet. Eszerint a tibeti hagyomány azt tartja, hogy egy könyvnek energiája, értsd, lelke van, nem halott, papírra nyomtatott betűkből áll. A könyv viszont csak akkor él, ha éltetik a lelkét, fenntartják az energiáját. A buddhista szerzők ezért a könyv lelkét felolvasás útján adják át a beavatottnak, aki a maga során fölolvassa a könyvet másoknak. Ezt a tibetiek eleven, hallás általi átadásnak nevezik, és a könyv lelke akkor kezd élni, amikor a hallás utáni átadást aktív olvasás követi. Tibetben úgy vélik, csak így tudja a könyv betölteni a funkcióját.
Kettőzötten igaz ez Borcsa János Írói üzenetek nyomában című kötetére, általában irodalomtörténészi, kritikusi munkájára. Borcsa János egyszerre beavató és beavatott. Kívánom, hogy legyen minél több beavatottja ezután is, és az írásai által megismert íróknak szintén! Ferencz Éva / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Fodor Sándor és Csipike kap szobrot Csíkszeredában
Határozattal fogadta el tegnap Csíkszereda önkormányzati képviselői testülete azt a javaslatot, miszerint Fodor Sándor írót – aki éppen ma lenne 90 éves – és híres meseregény-figuráját, Csipikét ábrázoló szobrot állítsanak a központi parkban. A csíksomlyói születésű író tiszteletére emléktáblát is avatnának egykori lakóházánál, illetve felmerült az is, hogy utcát vagy utcarészt nevezzenek el róla a városban.
Idén március végén lapunk számolt be először arról, hogy a Székelyföld kulturális folyóirat kötelékében dolgozó írók és költők ötlete volt a szoborállítás, amely ideális esetben a mai évfordulóra készült volna el, azonban – amint a tanácsülésen kiderült – ennek kivitelezése jóval hosszabb időt vesz majd igénybe.
Molnár Vilmos író a tanácstagoknak kifejtette, hogy Fodor Sándor emléke egyre erősödik, ezért nem mindegy, hogy milyen szobrot állítanak a 2012-ben elhunyt író tiszteletére. Mint mondta, az elképzelés az, hogy a szobor Fodor Sándort ábrázolja, padon ülve, mellette híres mesefigurájával, Csipikével. Ez a gyermekek és turisták számára is kedves látványosság lenne, hiszen leülhetnének ők is a padra, miközben fényképet készíthetnének az alakokkal.
– Nagyon sok helyen állítanak szobrot mesefiguráknak. Valahogy meghittebbé is teszi azt a környezetet, ahol az a szobor áll, és azt hiszem, hogy ilyen meghitt sarkokra itt is szükség van. Ez egyedi jelleget is adna a városnak. Fodor Sándor Csipikéje Székelyföld egyetlen híres mesefigurája, ha nem vesszük figyelembe a népmeséket. És van olyan szerencsénk, hogy Fodor Sándor nem Szentgyörgyön, Vásárhelyen vagy Udvarhelyen született, hanem itt – mutatott rá Molnár Vilmos.
Ferenczes István költő arra tett javaslatot, hogy a szobor elkészítéséhez szükséges összeget vagy annak egy részét a város közadakozásból próbálja meg begyűjteni, lévén költségvetési gondokkal fog küszködni a jövőben.
Ráduly Róbert Kálmán polgármester véleménye szerint ennek a szobornak nem szabad olcsó műalkotásnak lennie, legalább 100 ezer eurós nagyságrendű összeget szánnának az alkotásra. Mint mondta, feltehetően éveket kell várni arra, hogy a szobor elkészüljön, és a helyére kerüljön.
Az utcanévadással várják a kezdeményezők javaslatait, ugyanis több városrész is felmerült. Az biztos, hogy rövid utcát neveznének el az íróról, olyant, ahol kevés ház található, hogy minél kevesebb lakost érintsen a címváltoztatás. Továbbá Fodor Sándor egykori lakóháza elé, amely a Szék útján található – és jelenleg más család tulajdonában van –, a járdaszegély és a kerítés közötti füves részre emléktáblát helyeznének el.
A tanácsülésen elfogadták továbbá a város költségvetésének módosítását, amely elsősorban a pedagógusoknak jó hír, hiszen a városban működő tanintézmények dolgozóinak decemberi bérét építették be a városi költségvetésbe, és hamarosan utalják tovább az érintetteknek. Márk Boglárka / Hargita Népe (Csíkszereda)

Biológusnak tanult, mégis költő, író lett Ferenczes István
Ifjúkorában nem a versek, hanem inkább a természet, a növények, állatok foglalkoztatták Ferenczes Istvánt, aki biológusnak tanult, és csak a főiskola utolsó szakaszában fordult az irodalom felé. Életműve, amely a kortárs magyar irodalom kiemelkedő jelentőségű alkotói közé emelte, bizonyítja, hogy ez jó választás volt. Azt vallja, verset nem kell mindenáron írni, csak akkor, ha annak igazi tétje van.
Csíkpálfalván született 1944 karácsonyának másodnapján, vagyis a névnapján, de csak január 1-jén anyakönyvezték Ferencz-Salamon Istvánként – mint elmondta, lehet, hogy az első fiúunoka születése miatti öröm, mulatozás is közrejátszott a késlekedésben. Építőmester édesapja, Ferencz S. Imre számára a mesterség szeretete mellett az alkotás, a teremtés volt az elsődleges szempont – emlékezett vissza Ferenczes István.
Ő vezette Csíksomlyón a Kós Károly tervei alapján készült KALOT-ház építését, Bukarestben többek között a királyi palota építésénél is dolgozott. Majd a pálfalvi új templom megkezdett építését vette át, amelyet szinte elölről kellett kezdeni, a templom elkészült (1949 júliusában szentelte fel Márton Áron püspök), de a végére már elfogyott a pénz. „Apám, aki színjátszó is volt, és olvasó ember, színdarabot tanult be a házasemberekkel, és addig járták a környékbeli falvakat, amíg összegyűlt a pénz a bádogosmunkára. A falunak kultúrotthon is kellett, azt is ő tervezte, építette, 1958 januárjában avatták fel, de egy héttel előtte még nem volt színpad. Apám az egyetlen tehenünket kivezette az istállóból, eladta, abból a pénzből lett meg a színpad” – mesélte.
Pályát váltott, majd pofázott
Noha elemi és középiskolás korában is írt verseket, bevallása szerint inkább a természet, az erdő, a növények, a madarak, vadak érdekelték. Biológusnak készült az egyetemen, és azt is végezte el.
„Az egyetem utolsó éveiben rájöttem a rendkívül kiszolgáltatott és végzetes nemzetiségi sorsunkra, és éreztem valamit, hogy valamivel többet kellene tenni, mint biológusként dolgozni, növényt meghatározni, bogarat, lepkét gyűjteni. Kolozsváron akadtak barátok, Csíki László, Kenéz Ferenc, akik arra is felhívták a figyelmemet, hogy a mesterséget meg kell tanulni, így az egyetemi könyvtárban a biológia könyvek helyett a versesköteteket kezdtem olvasgatni” – emlékezett. A végső döntést édesapja 1967-ben bekövetkezett hirtelen halála adta meg. Az élet is segítette pályamódosítását, egy év tanítás után, amikor 1968-ban megalakult a megye és a Hargita napilap, újságíróként kezdett dolgozni, ami szerinte iskolának nagyon jó volt, de azt sem bánta meg, hogy 1975-ben eltávolították onnan. „A főszerkesztő, Albert Antal azt mondta, »értse meg, nem tudtam kiállni magáért, mert annyiszor megkértem, ne pofázzon, ne szidja a pártot a szerkesztőségben, a kocsmákban és otthon« – lehallgatták a telefonomat is. Utólag visszagondolva nagyon jót tett, borzalmas lett volna a napi sajtó taposómalmában élni, amikor örvendett az ember, hogy ha az igazat nem is, de a valót meg tudja írni” – vélekedett. Néhány éves szakirányítói munka után ismét újságíróként folytatta, a Falvak Dolgozó Népe munkatársaként bejárta Székelyföldet, élményeket szerzett, embereket ismert meg – ez a munka későbbi alkotásaiban, riportköteteiben is visszaköszönt.
A cenzúra szorításában
A rendszer rajta tartotta a szemét, első verseskötetéből 32 verset vágott ki a cenzúra. „Akkor úgy volt, hogy a cenzor minden oldalra rátette a pecsétet, nekem 32 versemre nem tette rá – ezért lett olyan vékony. Az mondták, pesszimizmust tükröztek – végül azoknak a verseknek nagy részét a következő kötetekbe sem raktam be” – elevenítette fel. 1987-ben a Megőszülsz, mint a fenyvesek című kötete már kész volt, amikor Egyed Péter, a szerkesztő felhívta telefonon, hogy a cenzor megint beszólt. „Péter bezárt a lakásába, és az volt a feladat, hogy az összes metafizikai jellegű, istennel, kereszttel, túlvilággal kapcsolatos részt ki kell gyomlálni. Én nem akartam, aztán Péter meggyőzött, és végül néhány vers még jobb is lett” – emlékezett.
Egy hosszú versét – Hó hull örök vadászmezőkre volt az eredeti címe – szintén a cenzúra miatt Indián tél címmel közölte le Székely János, erről telefonon egyeztettek. „Abban az időben elég sűrűn hívattak a Szekuritátéra, be akartak szervezni. Egyszer rám kérdezett a magyarul tökéletesen beszélő vallatótiszt, hogy miért kellett a vers címét megváltoztatni? A telefonból tudhatta” – mesélte. Ezt a verset akkor a temesvári magyar középiskolások Toró T. Tibor osztályfőnök irányításával betanulták, nagy sikerrel előadták, utána botrány lett, Torót menesztették a tanügyből. „Meghívtak a Temesvári Magyar Napokra, ahol az egykori diákok ismét előadták a verset, és azt mondták, hogy életük meghatározó élménye volt. Mindig az volt az elvem, hogy nem kell minden áron verset írni, csak akkor, amikor az embert nagyon égeti, és valami nagy tétje van. Voltak nekem két-három éves hallgatásaim, után aztán jöttek nagy felszabadult dolgok, Az utolsó kenyér vagy a Ki virággal megveretett című kötetek” – elevenítette fel.
Vers egy Trabanton
Az 1989-es változások előtt egy évvel írta A diktatúra közhelyei című versét, amely, mint mondta, nem is volt teljesen kész, de több példányba legépelte, és odaadta néhány embernek, akik kézről kézre adták. „December 22-én délben, amikor elrepült a diktátor, egy csomag gyertyával lementem a főtérre, meggyújtottam néhányat. Kezdtek jönni az emberek, megjelent egy lyukas zászlóval egy Trabant, feltettek a tetejére, és valaki a kezembe nyomta a vers kézzel írt változatát, hogy olvassam fel. A tömeg kiabálta, hogy még egyszer, a megyeháza balkonjáról is elhangzott még háromszor. A mai eszemmel is újból felmennék arra a balkonra, és újból elmondanám a verset” – mesélte. Illúziói január 3-ig tartottak, amikor a kezébe került néhány Hargita megyei román feljelentése, amiből aztán a Har-Kov botrány lett. „Vásárhelyen volt januárban az első országos RMDSZ-tanácskozás, ahol először mondtam ki, hogy jövőnket csak Székelyföld autonómiájával lehet biztosítani. Az első szünetben a galléromat rángatták, hogy mit akarok a Magyar Autonóm Tartománnyal, itt a román demokráciában minden megoldódik. Mondtam, fiúk, nem lesz megoldva” – elevenítette fel. Egy ideig a művelődési felügyelőség főtanácsosaként dolgozott, a politikában nem akart részt venni, parlamenti jelöltséget sem vállalt.
A Székelyföld alapítója
Néhány szabadúszóként eltöltött év után a megyei tanácshoz került elnöki tanácsadóként – ekkor merült fel egy székelyföldi kulturális folyóirat létrehozásának igénye. „Arra a meggyőződésre jutottam, hogy kell egy periodika, ami rólunk szól, és minket mutat fel a világ felé az itt élő alkotók által. Így született meg a havilap ötlete, sokat töprengtünk róla György Attilával és Molnár Vilmossal. Az akkori megyei vezetés megértette, támogatott, és kezdtük gyűjteni az anyagot, Székelyföld lett a folyóirat neve. Néhány emberen és rajtunk kívül, akik bíztunk benne, rengeteg ellendrukker volt. Azt mondták, még egy évig sem fog működni – idén már húsz éves, ami egy folyóirat esetében már nagykorúságnak számít. Az egyik magyarországi testvérlap azt írta a Székelyföldről, hogy egy jól kitalált lap, valószínűleg azért, mert nem csak irodalmi lap, kulturális folyóirat, interjút, történelmet, szociológiát, néprajzot, színházművészetet, zenét is tartalmaz” – ismertette.
Ferenczes István alapításától 2010-ig, nyugdíjazásáig volt a Székelyföld folyóirat főszerkesztője, amelynek létrehozását élete egyik legnagyobb megvalósításának tartja.
Az Ergéziek nyomában
Élete egyik nagy szerencséjének tartja a Tudor Arghezi költő székely édesanyjával, Ergézi Rozáliával kapcsolatos kutatás eredményét. Kovács Attila / liget.ro