Szombat este de jó citerázni!
A Marosszék Kulturális Egyesület, az erdőcsinádi református egyházközség és a Provincia Egyesület július 12–17. között citeratábort szervezett Erdőcsinádon. Naponta kétszer, délelőtt és délután tartották az elméleti és gyakorlati felkészítőket, valamint kézműves-foglalkozások is színesítették a tábor programját. A táborzárásra, július 17-ére, szombatra meghívták a híres mezősámsondi citerazenekart.
A főszervező Fazakas Ildikó fáradozása nem volt hiábavaló.
– A citeratábor ötletét akkor kezdtem kigondolni, amikor 2007-ben az EMKE megnyert egy pályázatot az oktatási és kulturális minisztériumtól Magyarországon, aminek az volt a neve, hogy Közkincs kerekasztal. Ennek keretében kellett elkészíteni valamely kistérség kulturális stratégiáját, és ez az első fázisban helyzetfeltárással indult. A Székely Mezőséget választottuk, akkoriban kezdett Fazakas János Mezőpanitban táncot tanítani, a mezőmadarasi tiszteletes asszonnyal akkor kezdtünk együttműködni, ugyanakkor Panitban és Csittszentivánon akkor vált intenzívvé a kézműves-táborozás. A helyzetfeltárás során jöttem rá, hogy hajdanán a térség közkedvelt népi hangszere volt a citera mind Csittszentivánban, mind Panitban. Mezőmadarason kevésbé. Megismertem a mezősámsondi magyarok citerazenekarát. Felidéztem, amit mentorom, Zsók Béla mondott egyszer: hogy a bukovinai székelyek is sokat citeráztak, ez igen ismert hangszer volt; sajnos, manapság Erdélyben nagyon kevés az olyan sereglés, amelyen használnák. Ebből fakadt az ötlet, hogy akkor egy citerás rendezvényt kellene szervezni, meg is pályáztam, egy kis összeget nyertem –, csak épp a célközönség nem volt rá vevő. 2008-ban, a marosvásárhelyi Gyöngykoszorú alkalmával próbáltam az első citerás jelenlétet megszervezni, eljöttek a sámsondiak, akkor bukkantunk a Backamadarasról érkezett Nám Vili bácsira és a vásárhelyi Sándor Vilmosra, aki nemcsak nagyon jó citerás (a népdaltól kezdve szinte mindent játszik) –, hanem citerákat is készít. Az új citerák, amelyeken ma játszottunk, az ő munkái.
Megtanultam, hogy kis léptékkel induljunk, ezért az erdőcsinádi gyerekeknek szerveztem ezt a tábort. Öt gyerek és két felnőtt, köztük jómagam; a gyerekek közül egynek van zenei "előképzettsége", a Marosvásárhelyi Művészeti Líceum hatodikos növendéke, de ez idáig ő sem citerázott. Az oktatónk, Bőr Hunyadi Gyula tanár úr azt mondta, hogy mivel a citera nem könnyű hangszer, főleg gyerekeknek nem az, ezért pihenésképp válasszuk a furulyázást. Így két hangszeren tanultak –, és amit ma citerán, furulyán és énekhanggal előadtak, az nagyon szép teljesítmény.
A tábor résztvevői: Jenei Bíborka harmadikos, Jenei Emőke nyolcadikos, Füzesi Nándor hatodikos, Csegezi Orsolya hetedikes és Molnár Sámuel harmadikos tanulók.
Egyelőre úgy tűnik, ez a tanulási forma még szokatlan Erdőcsinádon. Fazakas Ildikó a nagytiszteletű úr, Bálint Csaba lelkész segítségével három hónapon át hirdetgette, de a szülők (talán a rossz gazdasági helyzet miatt, vagy mert nem tartják igazi hangszernek a citerát) nem áldoznak ilyesmire. Igaz, hogy a tábor nem teljesen ingyenes, nem sikerült minden megpályázott összeget elnyerni, de az egyhetes táborozás önrésze így is minimális összegű volt.
– Azt reméltem, hogy majd a padlásokról előkerülnek az ottfelejtett, pókháló födte egykori hangszerek, hogy a gyerkőcök elkunyerálják a nagyszülőktől a régi citerákat. (Hármat sikerült felfedezni Csinádról, a többit kölcsönbe kaptuk, de megvásárolhatják a gyerekek, és meg is fogják venni, mert nagyon megszerették.) Roppantul sajnálom, hiszen ismerünk olyan helybeli gyereket, aki citerázik, a nagytatája is citerás, három éve győzködöm, hogy egy kicsit játsszon nekünk, de ez idáig nem állt kötélnek.
– Hátha ezek után fölhorgad bennük is a szereplés vágya…
– Reméljük. De egyéb hozadéka is van az effajta zenei táboroknak. Amellett, hogy megtanulják a hangjegyeket és játszanak a hangszeren, a résztvevők megtanulnak egymásra figyelni. Közösségépítő szerepüket nem lehet eléggé hangsúlyozni.
Az első citeratábor nem marad egyszeri esemény, ugyanis Fazakas Ildikó és a "csapat" november első hetében Mezőpanitban szervezi a gyermek citerások és más népi hangszeresek muzsikáló találkozóját. – Bőr Hunyadi Gyula tanár úr ott is tanított az idén egy hetet, és nagyon szeretik a gyermekek, mert nagyon türelmes. Nemcsak jó hangszeres, hanem kitűnő pedagógus is.
A felújított művelődési hajlékban zajlott a "vizsgaműsor". Oldalt egy asztalon rögtönzött kiállításon mutatták be a kézimunkázás (fonalmunkák, bútorfestés, gyöngyfűzés) eredményét. A tárgyak "beszédesek": arról "árul-kodnak", mennyire hasznosan és szórakoztatóan lehet tölteni a vakációt, ha van hozzá kedv, akarat és szülői támogatás.
Élő műsorban láthatták a gyermekek, milyen pompás az, ha együtt peng a citera és csendül fel az ember hangja. A Szász Mária tanárnő vezette mezősámsondi citeraegyüttes fellépése tett koronát a Fazakas Ildikóék fáradozására. Valóban kár, hogy a falu népe kevésbé "vevő" az ilyen autentikus népi muzsikára. (Helybeli lakos epés megjegyzése: "Bezzeg, mihelyt megdubogtatnak egy dobot s elnyivogja magát egy szintetizátor, hoppá-cuppá, rögvest összefut boldog-boldogtalan, mintha tűz ütött volna ki!)
A mindig vidám, jó kedélyű férj, Fazakas János, a néptáncos világ közkedvelt Fazija sem rest beállni a gyerkőcök közé, velük tanulni a citerát és a furulyát. Csakhamar kiderül, ha valaki nem tudná, hogy "nem egészen százas", ugyanis épp 17-én, vagyis aznap rúgta el az ötvenet. Barátok, jó ismerősök köszöntik, köztük táncos-koreográfus kollégája, a csinádi gyökerű Füzesi Albert is. Műsor után együtt ünnepelhetik a kiváló táncoktatót, aki – felesége megjegyzése szerint – jobban tanít, mint táncol. De aki látta őt táncolni s tapsolhatott neki, tudja, hogy ez csak afféle szemenszedett szurkapiszka, szülinapra tartogatott "hitvesi kedveskedés".
Bölöni Domokos. Népújság (Marosvásárhely)

Történelmünk útjain
Bibarcfalván emlékszoba nyílt az 1940-es bevonulás tiszteletére
A bibarcfalvi vitéz Molnár József portája a legelső ház balkéz felől, ahogy Nagybacon irányából beérünk a faluba. A szeptemberben 76. életévét betöltő gazda már tizenhat éve nyugdíjas, ám időskori éveit olyan elfoglaltságnak szenteli, ami kiemeli őt a mindennapi emberek sorából: régi fotókat gyűjt falujáról, a magyarság fontos eseményeiről, szolgálatot téve ezzel nemcsak a jelennek, de talán majd az utókornak is.
Jóska bácsi Bibarcfalván született, Székelyudvarhelyen végezte a szakiskolát, munkáséveinek javarészét a helyi borvízüzemnél töltötte üzemvezetőként. A magyar történelem, a múlt iránti érdeklődés, a szeretet és tisztelet apai örökség.
– Gyermekkoromban édesapámmal kapálni mentem a mezőre, és ő munka közben sokat mesélt. Ám valójában nem meséket mondott, hanem a magyar történelmet tanította nekem. Azóta foglalkoztat népünk történelme – mondta.
„Tetteiről” lapunkban nemegyszer beszámoltunk már: 2010-ben feleségével, Molnár Arankával együtt trianoni emléktáblát állíttattak a bibarcfalvi templomkertben levő hősi emlékmű oldalára, egy évvel később pedig ugyanoda kopjafát Szent István királyunk tiszteletére. „Hogy legyen a fiatalság is ahol megemlékezzen, ahova legalább egy koszorút elhelyezzen”–fogalmazták meg.
Mindketten a Horthy Miklós által 1920-ban alapított Vitézi Rend tagjai, Jóska bácsi 2009-től, Aranka néni 2010-től. A központi, budapesti törzshöz tartoznak, Jóska bácsit épp a 2011-ben tartott kopjafaavatáskor nevezték ki a rend hadnagyává.
„Isten, nemzet, család”– ez a három szó alkotja a rend hitvallását, ez a hitvallása a Molnár házaspárnak is. „Kell-e ezeknél valami is fontosabb legyen az életben?”– kérdik.
A magyar nemzet történelméből Jóska bácsit leginkább a második világháború időszaka érdekli, az, ami 1940–1945 között történt. Sok eredeti fotót összegyűjtött ebből az időszakból, melyeket saját költségén kinagyíttatott, de más korabeli dokumentumokat is.
A nagyházbeli szobájuk már megtelt a képekkel, ezért elhatározta, hogy az udvara másik felén található kisházban külön emlékszobát rendez be. Az emlékszoba bejáratánál, a magyar motívumokkal díszített táblán ez áll: „Emlékszoba. Az 1940-es bevonulás Erdélybe. Molnár József”. Belépve az előszobában több magyar és székely zászló található, közülük Jóska bácsi büszkén mutatja azt, melyen a fehér sáv tele van aláírásokkal: 2010-ben ellátogattak Trianonba, a kirándulás emlékét megőrzendő, a kirándulótársakkal aláíratták a zászlót, de azon olvasható a következő felirat is: „Párizs, Trianon 1920. 90 év magyar rabság és bánat.” Ugyancsak az előszobában látható Horthy Miklósnak egy felnagyított fotója is, majd belépve a tulajdonképpeni emlékszobába, képekkel tele falak fogadnak.
Az egyik sarok Jóska bácsi nagybátyjának, Bogyor Gyula tengerészeti kormányosnak állít emléket. Bogyor Gyula Jóska bácsi édesapjának, Molnár Sámuelnek volt a legidősebb bátyja, és nyolc évig szolgált együtt tengerészként Horthyval a múlt század elején, olyan csatahajókon, mint az SMS Novara (az Osztrák–Magyar haditengerészet gyorscirkálója) és az SMS Viribus Unitis (nagy tűzerejű, korszerű csatahajó volt, nevének jelentése „egyesült erőkkel”). Bogyor 1954-ben halt meg, Bibarcfalván van eltemetve. Mint érdekességet mesélte el Jóska bácsi, hogy nagybátyja 1940-ben, amikor bejöttek a magyarok, egy vadonatúj tengerészruhát kapott szolgálataiért személyesen Horthytól, abban is temették el. Másik érdekesség, hogy Bogyor halála után jóval később, valaki Bibarcfalván, a Barót-patakában kapott egy Viribus Unitis emlékérmet, melyet aztán Jóska bácsi megszerzett, ma gyűjteményében látható.
Az emlékszobában külön fejezet van szentelve a magyar honvédek 1940-es bevonulásának is. A bevonulás erdővidéki, de más településeken készült pillanatfelvételei mellett keretbe foglalva olvasható az 1940. szeptember 5–13. közötti időszak napirendi krónikája is: „Szeptember 11-én volt a felejthetetlen kolozsvári bevonulás. A lakosság csapatainkat tomboló lelkesedéssel fogadta. A Székelyföldön ezzel egyidejűleg megszálltuk Székelyudvarhelyet, Székelykeresztúrt és Csíkszeredát. Szeptember 12-én bevonultunk Barótra és Nagybaconba, megszálltuk a Csíki-medence déli részét” – olvasható többek között ezen.
A már említettek és továbbá a Horthy-család emlékképei mellett sok más régi vagy kevésbé régi bibarcfalvi képet is őriz a házigazda, megjegyezve, hogy bizony, az 1944-es szárazajtai vérengzés után sokan megsemmisítettek minden dokumentumot félelmükben, egyébként talán sokkal több emlék fennmaradhatott volna a világháború és az azt megelőző évek időszakából.
Az emlékszobában egy negyven évvel ezelőtt történt bibarcfalvi természeti katasztrófa emlékképei is fellelhetőek: az akkori földcsuszamlásról Józsa Ferenc egykori bibarcfalvi tanító fia készített képeket, melyek ma is szívbemarkolóan tanúsítják az akkori események rendhagyó voltát.
A falu egykori tanítójának, Józsa Ferencnek emlékét is fényképgyűjtemény őrzi
Távozás előtt még egy bekeretezett kép megragadja figyelmünket: a Székely Hírmondó egyik 2010-es lapszámának középoldala, melyben a nemzet székely kapujáról olvasható beszámoló, szintén az emlékszoba dokumentumanyagának részét képezi.
Aki kíváncsi a múltra, a magyar múlt olykor szívszorító, máskor szívderítő emlékezetére, annak nyitva vitéz Molnár József portájának kapuja: a házigazdák bárkit szívesen fogadnak, és elkalauzolnak történelmünk útjain.
Böjte Ferenc
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)