Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
Molnár Noémi
2 tétel
2006. június 6.
Kolozsváron az Erdélyi Néprajzi Múzeumban néhány nappal ezelőtt nyílt meg a Dr. Kós Károly öröksége című időszaki kiállítás. A tárlat a tíz éve elhunyt dr. Kós Károly emléke előtt tiszteleg. A néprajzkutató, muzeológus, tanár, szerkesztő dr. Kós Károly /Sztána, 1919. aug. 31. – Kolozsvár, 1996. febr. 29./ az egyetemen a néprajz mellé mellékszakként az ősrégészetet és az antropogeográfiát választotta. 1945–1950 között az egyetem Ősrégészeti, majd Néprajzi Intézetének tanársegéde, rövid ideig a teológia, illetve a Bolyai Tudományegyetem történelem katedrájának felkért előadója. Ezzel egyidőben az Erdélyi Múzeum-Egyesület kinevezett őre is. 1950-ben, a néprajzi katedra megszűnése után kinevezték a Romulus Vuia által létrehozott, mintegy tízezres nagyságú gyűjtemény gondozására. Ez időtől, a magyar és a román anyag egyesítésével létrehozott Erdélyi Néprajzi Múzeum tudományos intézetté alakításán fáradozott. 1984-ig, nyugdíjazásáig az Erdélyi Néprajzi Múzeum munkatársa volt. 1951–1956 között a magyar népművészet tanulmányozására kutatócsoportot szervezett, ennek termései a Szentimrei Judittal és Nagy Jenővel közösen írt kászoni, szilágysági, Kis-Küküllő vidéki és moldvai magyar népművészeti kötetek. Emellett nyolc önálló kötetet és mintegy háromszáz szakcikket írt. /Molnár Noémi, Luka Zsuzsa: Dr. Kós Károly öröksége. = Szabadság (Kolozsvár), jún. 6./
2011. május 17.
Nagyenyed
Megmaradásról, szórványról, csatákról
Beder Tibor Az utolsó csata című kötetét mutatták be az Áprily-estek keretében május 12-én a Dr. Szász Pál Magyar Közösségi Házban. A szerző nyolcadik könyvét is éppen úgy írta meg, mint a többit. Dedikálás közben meséli: „Először úgy egy évig magamban hordozom a mondanivalót, aztán leülök, és egyben megírom.” Miközben magában hordozza a témát, sétálni szokott az erdélyi tájakon, a városokban és a falvakban. Nézelődik és szóba áll az emberekkel. Nagyenyedre éppen Sínfalváról érkezett, ahol már csak román iskola van, és ezért a magyarok nagyrészt románul beszélnek. Nem egyedi eset ez tájainkon. Sétált az enyedi könyvbemutató előtt is, és a városi tanács épülete előtt felfedezte a feliratos táblákat. Az egyiken az áll, hogy ez a bor városa – ezt eddig is tudta –, a másikon pedig, hogy a művészetek városa: ezt kevésbé tudta. Egyenes beszédű székely ember lévén azonnal ki is mondja: odaillene, hogy Enyed iskolaváros is lenne a lassan 400 éves történelmi kollégiuma révén, amelyet 1622-ben Bethlen Gábor fejedelem akadémiai rangra emelt. És, tegyük hozzá, ez utóbbit illene kiírni magyarul is. És hadd ne soroljuk ezúttal a történelmi indokokat.
Beder Tibort igazán a lelke mélyén érdekli magyarságunk sorsa, szétdaraboltságunk tragédiája. 1990-ben földrajztanárként, később Hargita megye főtanfelügyelőjeként elindult megvalósítani rég dédelgetett álmát, és felkereste a 400 éve elrabolt honfitársaink utódjait a törökországi Magyarfaluban (Macerkőjben) Az Utolsó csata 326 oldalas, dokumentált munka, számos, a magyar–török kapcsolatokat érintő történelmi adalékkal. A mából merített, hétköznapi példáival és tanulságaival hozzánk szól, akik még itt vagyunk. Józsa Miklós nyugalmazott kollégiumi magyartanár, az Áprily-estek lankadatlan szervezője mutatta be Beder Tibort és legújabb könyvét. Három előző kötetének is volt bemutatója itt, Enyeden. Hasonlóan más munkáihoz, a legújabb könyve is a Pro-Print Könyvkiadó gondozásában látott napvilágot 2011-ben.
A jelzett „csata” az anyanyelvünkért folyik, Nagyenyeden és környékén is, ahol másokkal együtt örökösei és tulajdonosai vagyunk e tájnak. A könyvben kiemelt marosszentimrei csata ma is tart –, írja a szerző. A megmaradt romos templom az erdélyi szórványsors szimbólumává vált. Eleink 560 évvel ezelőtt kellő erővel és bátorsággal rendelkeztek ahhoz, hogy az akkori világ leghatalmasabb birodalmával szembeszegüljenek. Akkor is a megmaradásuk volt a tét. Bármilyen sokan vannak is, akik nyelvünkre, kultúránkra törnek, a harcot folytatni kell.
A szerző a példákat, eseményeket igazi székelyes beszéddel és szójárással fűszerezte. Három IX. osztályos, tanítóképzős, Csíkból jött kollégiumi diák a bemutatóhoz illő költeményeket adott elő (Molnár Noémi: Jékely Zoltán A marosszentimrei templomban, László Emőke: Kányádi Sándor Egy csokor orgona mellé, Pál Erika: Ferenczes István A marosszentimrei templom – 2002). A szerző a 275. oldalon Kiss Olivér újságíró a Szabadságban közölt írását idézi: „Külön színházunk, újságunk, folyóiratunk, társaságunk, barlangász-klubunk, műemlék és állatvédő egyesületünk, óvodánk, iskolánk, egyetemünk, természetjáró egyesületünk van…” Mindez véleményünk szerint nem különcködés, hanem a lehető legtermészetesebb, tudatos önszerveződés. Valamennyire szükségünk van, hogy nyelvünket megtartsuk és továbbfejlesszük, mert „nyelvében él a nemzet.” Számos hasznos gondolat és izgalmas történet található a könyvben, érdemes beleolvasni, különösen itt, a szórványban, a végvári harcok színterén.
Azon kevesek, aki eljöttek, biztosan hírvivői lesznek a Beder Tibor-i gondolatoknak, annak, hogy bátrabban kell harcolnunk, hogy ezt a csatát, ha nem is karddal vagy modern fegyverekkel, de megnyerjük. Bíznunk kell abban, hogy a jövő egyetlen lehetséges európai alternatívája a sokszínűség és a különbözőség, amelyben minden nyelvnek és kultúrának meglesz a maga helye. És nem felejthetjük: a harc egyben fennmaradásunkért folyik.
Bakó Botond
Szabadság (Kolozsvár)
Megmaradásról, szórványról, csatákról
Beder Tibor Az utolsó csata című kötetét mutatták be az Áprily-estek keretében május 12-én a Dr. Szász Pál Magyar Közösségi Házban. A szerző nyolcadik könyvét is éppen úgy írta meg, mint a többit. Dedikálás közben meséli: „Először úgy egy évig magamban hordozom a mondanivalót, aztán leülök, és egyben megírom.” Miközben magában hordozza a témát, sétálni szokott az erdélyi tájakon, a városokban és a falvakban. Nézelődik és szóba áll az emberekkel. Nagyenyedre éppen Sínfalváról érkezett, ahol már csak román iskola van, és ezért a magyarok nagyrészt románul beszélnek. Nem egyedi eset ez tájainkon. Sétált az enyedi könyvbemutató előtt is, és a városi tanács épülete előtt felfedezte a feliratos táblákat. Az egyiken az áll, hogy ez a bor városa – ezt eddig is tudta –, a másikon pedig, hogy a művészetek városa: ezt kevésbé tudta. Egyenes beszédű székely ember lévén azonnal ki is mondja: odaillene, hogy Enyed iskolaváros is lenne a lassan 400 éves történelmi kollégiuma révén, amelyet 1622-ben Bethlen Gábor fejedelem akadémiai rangra emelt. És, tegyük hozzá, ez utóbbit illene kiírni magyarul is. És hadd ne soroljuk ezúttal a történelmi indokokat.
Beder Tibort igazán a lelke mélyén érdekli magyarságunk sorsa, szétdaraboltságunk tragédiája. 1990-ben földrajztanárként, később Hargita megye főtanfelügyelőjeként elindult megvalósítani rég dédelgetett álmát, és felkereste a 400 éve elrabolt honfitársaink utódjait a törökországi Magyarfaluban (Macerkőjben) Az Utolsó csata 326 oldalas, dokumentált munka, számos, a magyar–török kapcsolatokat érintő történelmi adalékkal. A mából merített, hétköznapi példáival és tanulságaival hozzánk szól, akik még itt vagyunk. Józsa Miklós nyugalmazott kollégiumi magyartanár, az Áprily-estek lankadatlan szervezője mutatta be Beder Tibort és legújabb könyvét. Három előző kötetének is volt bemutatója itt, Enyeden. Hasonlóan más munkáihoz, a legújabb könyve is a Pro-Print Könyvkiadó gondozásában látott napvilágot 2011-ben.
A jelzett „csata” az anyanyelvünkért folyik, Nagyenyeden és környékén is, ahol másokkal együtt örökösei és tulajdonosai vagyunk e tájnak. A könyvben kiemelt marosszentimrei csata ma is tart –, írja a szerző. A megmaradt romos templom az erdélyi szórványsors szimbólumává vált. Eleink 560 évvel ezelőtt kellő erővel és bátorsággal rendelkeztek ahhoz, hogy az akkori világ leghatalmasabb birodalmával szembeszegüljenek. Akkor is a megmaradásuk volt a tét. Bármilyen sokan vannak is, akik nyelvünkre, kultúránkra törnek, a harcot folytatni kell.
A szerző a példákat, eseményeket igazi székelyes beszéddel és szójárással fűszerezte. Három IX. osztályos, tanítóképzős, Csíkból jött kollégiumi diák a bemutatóhoz illő költeményeket adott elő (Molnár Noémi: Jékely Zoltán A marosszentimrei templomban, László Emőke: Kányádi Sándor Egy csokor orgona mellé, Pál Erika: Ferenczes István A marosszentimrei templom – 2002). A szerző a 275. oldalon Kiss Olivér újságíró a Szabadságban közölt írását idézi: „Külön színházunk, újságunk, folyóiratunk, társaságunk, barlangász-klubunk, műemlék és állatvédő egyesületünk, óvodánk, iskolánk, egyetemünk, természetjáró egyesületünk van…” Mindez véleményünk szerint nem különcködés, hanem a lehető legtermészetesebb, tudatos önszerveződés. Valamennyire szükségünk van, hogy nyelvünket megtartsuk és továbbfejlesszük, mert „nyelvében él a nemzet.” Számos hasznos gondolat és izgalmas történet található a könyvben, érdemes beleolvasni, különösen itt, a szórványban, a végvári harcok színterén.
Azon kevesek, aki eljöttek, biztosan hírvivői lesznek a Beder Tibor-i gondolatoknak, annak, hogy bátrabban kell harcolnunk, hogy ezt a csatát, ha nem is karddal vagy modern fegyverekkel, de megnyerjük. Bíznunk kell abban, hogy a jövő egyetlen lehetséges európai alternatívája a sokszínűség és a különbözőség, amelyben minden nyelvnek és kultúrának meglesz a maga helye. És nem felejthetjük: a harc egyben fennmaradásunkért folyik.
Bakó Botond
Szabadság (Kolozsvár)