Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
névmutató
a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
intézmény
0 1 2 3 4 5 6 7 8 9 a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
helyszín
a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
Molnár Levente
29 tétel
2002. június 18.
Jún. 17-én búcsúzott el Kolozsváron, az Állami Magyar Színházban az a nyolc színésznövendék, akik a Babes–Bolyai Tudományegyetem Színháztanszékének idei végzettjei. A végzős osztályt osztályvezető tanáruk, Dimény Áron búcsúztatta. /A pályakezdő színészek névsora: Blénessy Enikő, Flórián Róbert Szabolcs, Manases István, Molnár Levente, Sinkó Ferenc Attila, Szabadi Emőke Katalin, Tyukodi Szabolcs Sándor, Vindis Andrea Erzsébet. Osztályvezető tanár: Hatházi András; tanársegéd: Szilágyi-Palkó Csaba/. /Köllő Katalin: Kék, kék, kék, felettünk az ég! = Szabadság (Kolozsvár), jún. 18./
2003. december 16.
"A 2002/2003-as évad művészeti díjait osztották ki dec. 14-én, vasárnap Kolozsváron, az Állami Magyar Színházban Tompa Gábor, a színház igazgatója elmondta, a díjak anyagi értékét a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának (NKÖM), illetve Ambrus Csaba kolozsvári vállalkozónak köszönhetik. A díjazottak: Hatházi András, Kali Andrea, Visky András /szerzői és dramaturgi munkájáért/, Molnár Levente /debüt-díj/, Bíró József, Nagy Dezső, Kézdi Imola. Fődíjak: Dimény Áron, Salat Lehel, Csíky András, Bogdán Zsolt. Bánffy-vándordíj: Bács Miklós. /Köllő Katalin: Művészeti díjak kiemelkedő teljesítményekért. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 16./"
2004. május 3.
Idén 21 tehetséges fiatal képzőművész, író, zenész és színész részesült egy esztendőre szóló ösztöndíjban a Communitas Alapítvány jóvoltából. Az egy esztendeig havi 4 millió lejes juttatást jelentő ösztöndíj kitüntetettjei: Balázs Imre József, Demény Péter, Farkas Welman Éva, Gáll Attila, Karácsonyi Zsolt, Zsidó Ferenc, Jakab Noémi, Karácsonyi Sándor Áron, Kiss Iringó Márta, Léstyán Csaba, Pokorny Attila, Barabás Olga, Molnár Levente, Péter Hilda, Tompa Klára, Zayzon Zsolt, Béres Melinda, Horváth József, Lászlóffy Zsolt, valamint a Schola Gregoriana Monostoriensis és a Tiberius vonósnégyes. A díjkiosztó ünnepségre ápr. 30-án, Marosvásárhelyen került sor. – Az erdélyi magyarság szerves része a nemzetnek, de ugyanakkor külön lélek is, amely ha szabadságot kap "tud tenni csuda dolgokat" – hangsúlyozta Markó Béla, az RMDSZ elnöke, az ösztöndíjainak ünnepélyes átadásakor. Markó úgy értékelte, a Communitas Alapítvány a magyarság önállóságra való törekvésének az egyik lehetséges kerete. Az alapítvány egy része az érdekvédelmi, érdekképviseleti munka támogatására szolgál, másik jelentős része, nyilvános pályázatok révén, a művelődési élet, oktatás, ifjúsági mozgalom valamint a fiatal művészek megsegítését célozza. A Communitas nyújtotta keret nagyságrendben az idén már megközelíti, jövőben pedig el fogja érni azt, amennyi az Illyés Alapítványban az erdélyi magyarság rendelkezésére áll. Az ünnepség részeként tárlatnyitóra is sor került. A Communitas Alapítvány három tavalyi díjazottja, Ferencz S. Apor, Nemes Kovács Ernő és Wilhelem József Hunor képzőművészek alkotásaiból nyílt kiállítás. /Alkotni a szülőföldön érdemes. 21 alkotói ösztöndíjat adott át a Communitas Alapítvány. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 3./
2008. december 3.
Három meghívottat látott vendégül a hosszú hétvégén Kolozsváron a Fesztivál Café az Európai Színházi Unió 17. Fesztiváljának programjában: Molnár Leventét, Mihai Maniutiut és Kovács András Ferencet. A Három nővér című előadás Fedotyikjaként Molnár Levente (becenevén Kecske) olyan szereplőt játszott, aki állandóan fotózik. Molnár Levente beszélgetőpartnere, Selyem Zsuzsa irodalmár a kettős színpadi (és azon kívüli) létezés okán beszélt a látszat és valóság kapcsolatáról. A román rendezővel folytatott beszélgetés ürügyeként Maniutiu magyar fordításban megjelent prózakötete szolgált. A sintér emlékiratai. Scardanelli című kötet Karácsonyi Zsolt fordításában, egy szlovákiai magyar könyvkiadó gondozásában jelent meg. A három nap hangulati csúcspontja volt a Kovács András Ferenccel való találkozás. Kovács András Ferenc, közismert nevén KAF, színházi verseiből olvasott fel, meglehetős teatralitással. /Musca Szabolcs: Hosszú hétvége a Fesztivál Caféban. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 3./
2013. június 1.
Hangzó csoda Weöres Sándor-versekkel és a Sebő együttessel
Közösségi versmondás június 9-én a Mátyás-szülőház előtti téren
Az elmúlt két évben jócskán beírta nevét a kolozsvári köztudatba a Hangzó csoda elnevezésű közösségi versmondás, amelyre életkortól függetlenül mindenkit elvárt a Kvart Egyesület: 2011-ben a Farkas utcában mondhattuk együtt Dsida Jenő verseit – így a közkedvelt „Itt a helyem, itt kell állanom / egyenesen az élen” és a „Kéne valaki, sokszor kéne: / fiatal hugocska, vagy öreg néne” kezdetűt –, tavaly pedig Kányádi Sándor három költeményét – Mátyás-napi vásár, Fekete-piros, Faragott versike – olvastuk a Mátyás király szülőháza előtti téren, az éppen Kolozsváron tartózkodó Törőcsik Mari színművésszel együtt. A versek, a Misztrál és a Kaláka együttes zenéje, valamint a széki fiatalok tánca által megteremtett hangulat, a jó idő és a tartalmas együttlét egyaránt hozzájárult ahhoz, hogy sokan év közben is szívesen gondolunk vissza a közösségi versmondásra, gyerekek, egyetemisták, felnőttek és idősebbek, egyszóval mindannyian, akik részesültünk a csodából.
Az esemény tavaly épült be szervesen a Kolozsvári Ünnepi Könyvhét programjába, a Facebook közösségi oldal révén pedig egyre több emberhez jutott el a híre. Egészen egyszerűen kezdődött, s a folytatás tekintetében sem volt különösebb felhajtás: Balázs Attila, a KVART Egyesület vezetője és Molnár Levente, a Kolozsvári Állami Magyar Színház művésze teázás közben beszélte meg annak idején a részleteket, majd a szervezéssel járó teendők következtek. Olyan rendezvényt álmodtak meg, amely összehozza az embereket, s lehetőséget teremt a találkozásra, a beszélgetésre – mesélik immár egy kávé mellett, a szerkesztőségünkben tett látogatásukkor.
A siker pedig nem maradt el, a visszajelzésekből ítélve elérték céljukat: amellett, hogy a versolvasás fölöttébb izgalmas tevékenységére biztatták a jelenlévőket – s egyúttal saját magukat is –, kellemes pillanatokat is szereztek a kolozsvári és környékbeli családoknak. – A rendezvény annyira megtetszett tavaly a Kalákának, hogy azt mondták, következő alkalommal is szeretnének részt venni. Az itteni fellépésük után másnap Budapesten, az Ünnepi Könyvhéten koncerteztek, ahol ugyancsak meséltek az élményeikről, s hogy milyen jól sikerült a versmondás – magyarázza Balázs Attila, ugyanakkor azt is elárulja: az ötlet a budapestieknek is elnyerte a tetszését, s javasolták, hogy idén náluk is szervezzenek hasonlót. Molnár Levente hozzáfűzi: ebben az évben sajnos nem tudtak ezzel foglalkozni, elképzelhető viszont, hogy rövidesen Budapesten is sort keríthetnek az eseményre.
Most azonban minden gondolatukkal elsősorban a jövő vasárnapi rendezvényre koncentrálnak, amikor a száz évvel ezelőtt született Weöres Sándor verseit olvassuk majd együtt a Mátyás király szülőháza előtti téren. A kalákások idén ugyan nem tudnak jelen lenni a versmondáson, de tudomást szerezve a mára már hagyomány számba menő kezdeményezésről, rögtön ajánlották maguk helyett a Sebő együttest. – Amikor meghívtuk őket, még nem tudtuk, hogy korábban már volt kapcsolatuk Weöres Sándorral, s nagyon sok versét zenésítették meg. Kértem tőlük egy bemutatkozást, mire ők Weöres egyik szövegét küldték el nekem – emlékezik vissza Balázs Attila.
Az írás, amelyre bizonyára a csapat is különösen büszke, így hangzik: „Örömmel hallgatom a Sebő együttes produkcióját. Elsősorban erősen ritmizált verseimet választották. Érdekes, hogy milyen értő kézzel nyúlnak az aszillabikus szövegekhez. »Sej-haj, folyóba / Sok a hal valóba.« Kevés olyan szöveget használnak fel, ahol a szótagszám és a ritmusképlet parallel átfedésekkel halad. Mint például: »Gyöngy az idő, vándoroljunk, Nincs szekerünk, bandukoljunk.« A szimmetrikus szövegű versek csak kivételesen fordulnak elő vers-választásukban. Jobban szeretik az aszimmetrikusakat: »Túl, túl, messze túl, / Mi van a hegyen messze túl?«, ahol két erőteljes és hosszú szótagra egy egész sor rövid szótag jut a következő sorban. A »Túl, túl«-ra az felel meg, hogy »Mi van a hegyen…« A megzenésítéseknek kitűnő ritmusa van. Úgy gondolom, munkájuk szép eredményekkel jár.”
Legalább három verset választanak a szervezők a jövő vasárnapi találkozásra, ezek közül a Haragosi lesz az egyik – „Fut, robog a kicsi kocsi, / rajta ül a Haragosi, / din-don diridongó...” –, az esemény Facebook oldalán pedig továbbra is várják a javaslatokat. Az elmúlt esztendőkhöz hasonlóan ezúttal is arra biztatnak mindenkit, hogy tartson velük. Nem tettek le ugyanakkor arról a tervükről, hogy kortárs kolozsvári költő verseit tűzzék műsorra – ez viszont még egyelőre a jövő zenéje –, s mint mondják, kifejezetten örülnének annak, ha más erdélyi városok is kedvet kapnának a közösségi versmondáshoz – hogy még sokan teremtsék meg a csodát, amelyre az embereknek igényük van.
Addig pedig: találkozzunk június 9-én, vasárnap délután 5 órakor a Mátyás király szülőháza előtti téren! Az apropó a vers, a cél a találkozás.
FERENCZ ZSOLT
Szabadság (Kolozsvár)
2014. május 28.
„A természetes verstolmácsolás híve vagyok”
Dsida Jenő, Kányádi Sándor és Weöres Sándor után idén László Noémit választották a Hangzó csoda elnevezésű közösségi versmondás kulcsfigurájává a szervezők, a Kvart Egyesület munkatársai – élükön Balázs Attilával, az egyesület vezetőjével és Molnár Leventével, a Kolozsvári Állami Magyar Színház művészével –, így az ő verseit olvassuk együtt június elsején, vasárnap délután 5 órától a Bánffy-palota udvarán.
A Kolozsvári Ünnepi Könyvhét keretében zajló eseményre – a korábbi évekhez hasonlóan – ezúttal is mindenkit hívnak, gyermekeket, fiatalokat, felnőtteket és idősebbeket egyaránt, hogy megtapasztaljuk a találkozás és az együttlét nagyszerű élményét. Kíváncsian várja az eseményt László Noémi is: egyelőre nem tudja elképzelni, milyen érzés lesz, hogy a saját verseit kell majd mondania, viszont biztos abban, hogy a Hangzó csoda hozzájárul a vers igazi természetének visszaállításához – elvégre, Kányádi Sándort idézve „a vers az, amit mondani kell”. Szabadság (Kolozsvár)
2015. július 20.
Előválogatót tartanak a Virtuózok Csíkszeredában
Székelyföldi turnéra készülnek augusztus elején a Virtuózok, a világ első, Magyarországon lezajlott komolyzenei tehetségkutató műsorának fiataljai. A jótékony célú koncertsorozat bevételét a Dévai Szent Ferenc Alapítvány pártfogoltjainak ajánlják fel. A Virtuózok stábja a koncertkörút során előválogatást is tart, lehetőséget adva az erdélyi tehetséges fiataloknak, hogy a tehetségkutató műsor második szériájában ők is bemutatkozhassanak.
A Virtuózok népszerűsége bizonyítja, hogy van igény a minőségi zenére, ugyanakkor lehetőséget biztosít a gyermekek számára a kibontakozásra, megerősíti őket abban, hogy érdemes kitartóan gyakorolni – fogalmazott Zsigmond Barna Pál, Magyarország csíkszeredai főkonzulja a Virtuózok turnéját, valamint az előválogatást beharangozó sajtótájékoztatón.
A háromállomásos turné ötletgazdája, a Csíkszeredában nevelkedett Molnár Levente világhírű operaénekes, aki minden erejével azon volt, hogy a tehetségkutató műsor példaértékű és tehetségei kis zenészeit szülőföldjére is elhozza.
Előválogatás Csíkszeredában
Július 30-ig hosszabbították meg a csíkszeredai Nagy István Művészeti Szakközépiskolában megrendezendő 2016-os Virtuózok komolyzenei tehetségkutató előválogatóját. Az augusztus 5-én tíz órától sorra kerülő meghallgatásra eddig több mint húsz gyermek jelentkezett Erdélyből. A sajtótájékoztatón elhangzott, az előválogatást rögzítik és a későbbiekben műsorra tűzi a közszolgálati televízió. Molnár Levente szerint ez egy hatalmas lehetőség, amit ki kell használni. „Gyakoroljanak, jelentkezzenek" – biztatta a világhírű operaénekes a kis zenészeket. Jelentkezési lap és további információ a Nagy István Művészeti Szakközépiskolában igényelhető.
„Amikor tehetségekre gondolok, elsősorban székelyföldi, erdélyi magyar tehetségekre gondolok, arra, hogy figyelni kellene rájuk, egy picit segíteni kellene nekik. Kellenek az ilyen lehetőségek, szükség van arra, hogy akár egy versenyen, akár egy ösztöndíjon keresztül a gyerekeket ösztönözzük. Úgy néz ki az egyik álmom megvalósult. Ritkaság az a csiszolatlan gyémántmennyiség, amely Székelyföldön, Erdélyben van. A pályára állítással van egy pici probléma, ezért minden tőlem telhető eszközt szeretnék megragadni a tehetséges gyermekek ösztönzésére” – fogalmazott Molnár Levente. Ugyanakkor kiemelte, számára példakép Böjte Csaba ferences szerzetes, és ezért is döntöttek úgy, hogy a fellépések bevételét az általa létrehozott Szent Ferenc Alapítványnak ajánlják fel. „Nagyon fontos lenne, hogy ezek a fellépő gyerekek példát mutassanak az itthoniaknak. Köszönöm, hogy a Virtuózok fiataljai eljönnek és csodát fognak tenni. Böjte atya hangszereket akar vásárolni a begyűlt pénzből azok számára, akik zenét akarnak tanulni. Úgy érzem egy szent missziót töltünk be” – fűzte hozzá.
Hegedüs Csilla, az RMDSZ kultúráért felelős ügyvezető alelnöke szerint fontos megismerni és megismertetni szerte a világban az erdélyi magyar, ezen belül a székelyföldi értékeket. „Ha arra gondolok, hogy sok székelyföldi, erdélyi magyar gyerek lehetőséget kap arra, hogy itthon és külföldön megismerjék, a mi nagyköveteink legyenek szerte a világban, akkor elmondhatjuk, hogy fontos dolgot értünk el” – fogalmazott. Merjenek a gyermekek nagyot álmodni, erről szól ez a turné – jegyzete meg Hegedüs Csilla. „Szeretnék, hogy ez ne csak egy egyedi esemény legyen, jó lenne hagyományt teremteni és ezáltal Székelyföldnek, Erdélynek egy olyan oldalát mutathatjuk meg, amely bebizonyítja, hogy mindig Európához tartoztunk, egy olyan kultúrnemzet voltunk, akire fel kell nézni”.
A csíkszeredai sajtótájékoztatón jelen volt Boros Misi zongorista, a tehetségkutató 6-13 éves korcsoportjának győztese, aki maga is arra biztatta a gyermekeket vegyenek részt a csíkszeredai meghallgatáson. „Anyai ágról csíkszentmiklósi vagyok, ezért nagy öröm számomra, hogy itt játszhatok. Én nagyon köszönöm ezt a versenyt, nagy öröm volt, hogy részt vehettem rajta” – mondta a kis zongorista, aki maga is fellép a turné során.
Virtuózok Erdélyben
A jótékony célú koncertsorozat első állomása augusztus 6-án Székelyudvarhely, a koncert a Digital 3 Stúdióteremben lesz. Másnap, 7-én a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház nagytermében, 8-án Csíkszeredában a Szakszervezetek Művelődési Házában lépnek fel a Virtuózok fiatal tehetségei. Mindhárom helyszínen a koncert este hét órakor kezdődik. Fellép: Boros Misi, Kéringer Dávid, Kiss Zoltán, Csaba Zsuzsanna, Szűts Apor és Váradi Gyuszi. Közreműködik a Csíki Filharmonikus Zenekar. Vezényel: Héja Domonkos.
D. Balázs Ildikó
Székelyhon.ro
2015. augusztus 11.
Embernek maradni a hétköznapokban is
Molnár Levente Gyergyóremetén született, a rendszerváltást megelőzően költözött családjával Csíkszeredába. Jelenleg a legfoglalkoztatottabb magyar operaénekesként tartják számon, fellépett ő már a világ legjelentősebb operaházaiban is. Életéről, álmairól mesélt az ízig-vérig székely operaénekes.
– Az elmúlt időszak fellépéseit néztem, nem könnyű egy operaénekes élete...
– Számomra az utóbbi év emberpróbáló volt, de hát az ember edződik. Nagyon sok helyen énekelek, sokat utazok, gyakorolok, másokkal is foglalkozom, igyekszem segíteni ifjú tehetségeknek, mindemellett próbálok ember lenni a hétköznapokban is. Tavaly egy nagy ajándékot kaptam, megtudtam, hogy gyermekem lesz, és bár kimondhatatlanul örültem, csak elkapott a pánik, a kapkodás, hogy akkor nagyobb ház kell, így házat is építettem. Aztán a Virtuózokra is „lecsaptam”, elhoztam Erdélybe, mert egy jó dolgot akartam. Kicsit most már ki is vagyok fáradva.
– A Virtuózok már elbúcsúztak Székelyföldtől. Milyen volt megélni az elmúlt heteket?
– Jó hazajönni és jó a kollégáktól, ismerősöktől, barátoktól fogadni a hála szavait. De ez nemcsak az én érdemem. Igen, megálmodtam, fektettem bele pénzt és energiát, de nem egyedül csináltam, végig mellett volt édesanyám, édesapám, a barátaim, a támogatók, akik minden egyes szervezési gondot ügyesen kezeltek. Aki ráérzett arra, hogy milyen fontos, amit kitaláltam, az azonnal mellém állt. Ha csak a válogatásra gondolok, be kell vallanom, minden várakozásomat fölülmúlták az itthoni tehetségek. Meg ne halljam valakitől, hogy büszke rám, én vagyok büszke, hogy egy ilyen tehetségekben gazdag helyről jövök. Köszönöm minden egyes támogatónak, hogy mellém állt és üzenem a távol maradóknak hogy nagyon jó dolgokból maradtak ki. Remélem, legközelebb benne lesznek, mert ha nem, azt a gyerekek bánják. Nagyon sokat megéltem az elmúlt 12-13 évben, amióta énekelek, engem már nem lep meg semmilyen emberi reakció. Azon viszont elcsodálkozom, amikor valakik nem látnak a dolgok mögé. Én Erdélyben, Székelyföldön a nevemet csak tiszta dologhoz adom. Olyanhoz, ami előlépteti, segíti a fiatalságot, a magyarságot mind a megmaradásban, mind a tehetségek kibontakoztatásában.
– Sokan és sokat beszélnek a székelyföldi tehetségekről, de kiemelésükbe kevesen fektetnek energiát, pénzt. Önnek ez miért ilyen fontos?
– A kulturális, földrajzi térképen csak úgy tudunk megmaradni, ha vannak emblematikus alakjaink. Ha azt mondja valaki, hogy Erdélyre, a magyarokra, akár Magyarországra gondol, akkor a tehetségekre gondoljon. Ha az önzőségünkön túllépünk, akkor három-négy év alatt olyan embereket fogunk kitermelni, akikre valóban büszkék lehetünk. Nemcsak pénzről van szó, ez elsősorban akarat kérdése. Figyelni kell arra, hogy ki tartja itthon a frontot, ki akar úgy visszajönni, hogy valamit hozzon is. Az sem mindegy, hogy egy tehetség hogyan hagyja el az országot, a népünket. Van, aki úgy megy el, hogy azt mondja, de jó, hogy megszabadultam, és van aki úgy megy el, hogy hálás. Én is így vagyok, és úgy jövök vissza, hogy ide adni kell valamit, harcolni kell, székelynek kell maradni. Nem azt mondom, hogy úgy ébredek minden reggel, hogy azt mondom, Molnár Levente vagyok, aki székely, de tudom, hova dobban a szívem, tudom, egyik tettem a másikat azért követi, hogy esetleg az itthoniak is profitáljanak belőle. Tudom, nekem minden évben itt a helyem.
– Pontosan azt fordult meg a fejemben, hogy a világ nagy színpadai nem változtatták meg, ön mindig is megmarad székelynek.
– Negyvenegy év után búcsúztatta el a a nyáron a londoni Royal Opera House John Copley Bohémélet-rendezését, amelyben én is felléptem. Ott volt Charles herceg, és az előadás végén odajött gratulálni. Én a világon mindenhol elmagyarázom, hogy Székelyföldről vagyok, kisebbségben élünk, magyar az anyanyelvünk, de ő ismerte mindezt és kérdezett. Mutattam a telefonon egy képet, ahogy a testvéremmel, Szabolccsal egymás mellett állunk, és ő felismerte, hogy né, a prímás, a muzsikus, és tett egy-két tánclépést. Nagyon fontos helyeken megfordultam, ebédeltem a királyi családdal, énekeltem Dániában a királynőnek, és ha tehetem, mindenhol mesélek Székelyföldről, Erdélyről. Szükség van olyan emberekre, akik képviselnek bennünket, hallatják a hangjukat, szeretik a hazájukat és elérnek szép eredményeket. Semmivel nem vagyunk tehetségtelenebbek más népeknél, csak a sínre állításnál akad egy kis gond.
– Molnár Leventének milyen a kapcsolata Csíkszeredával, a csíkiakkal?
– Sokan ismernek, hiszen kisváros, de nem várhatom el az átlag székely embertől, hogy ismerjen engem. De nem is az a cél, hogy engem megismerjenek. Itt egy komoly renumét kell az országnak építeni. Még jobban kellene koncentrálni arra, hogy csak az igazán tehetségesek kerüljenek vezető pozícióba, hogy neveljék a népet minden téren. Ne az legyen, hogy ha valaki külföldről haza akar jönni, akkor elzavarják, mert féltik a munkahelyüket. Amikor valaki tárt szívvel jön és segíteni akar, azt kell tudni fogadni. Sok a jó hazafi. Én tudom, milyen külföldön egy székellyel, egy románnal vagy egy magyarországi magyarral találkozni. Nagyon nagy a különbség.
– Milyen álmai vannak Molnár Leventének?
– Nagyon szeretnék több időt a családommal tölteni, és két dolog között vacillálok. Létrehoztam egy egyesületet, amely a tehetségekkel fog folglalkozni, és vagy az van, hogy „csinálok még sok Molnár Leventét", nekik segítek és ennek a szolgálatába állok, vagy megyek, járom a saját utamat, egyengetem művészi pályámat. Mert erre is van bennem erő. Ez nagyban függ attól, hogy mennyire akarja ezt a magyar közösség, mert ezt a munkámat a magyar ember szolgálatába akarom állítani. Fiatal vagyok, teljében az erőm, nem akkor akarok másokat megvalósítani, amikor magammal nem tudok már mit kezdeni, hanem fiatalon akarok ebbe belevágni. Úgy érzem, van bennem ehhez kellő elhivatottság és alázat, de olyan kapcsolatrendszerrel is rendelkezem, amit jó lenne kihasználni. Nem vagyok irigy ember, örülök, ha minél nagyobb magyar művészekre lehetek büszke. Én imádok nekik tapsolni.
D. Balázs Ildikó
Székelyhon.ro
2015. augusztus 25.
Kolozsváron is felléptek a fiatal virtuózok
Lehetetlen el nem érzékenyülni, ha azt látjuk, hogy kiemelkedő tehetségű gyerekek játszanak egy-egy hangszeren bámulatos magabiztossággal, muzikálisan. A meghatottság érzése engem sem került el szombat délután, amikor a hatodik Kolozsvári Magyar Napok keretében a Kolozsvári Magyar Opera színpadán a magyarországi Virtuózok komolyzenei tehetségkutató verseny díjazottjai mutatkoztak be.
Hegedüs Csilla, az RMDSZ művelődésügyi alelnöke arról tájékoztatta a jelenlévőket, hogy a fiatal virtuózok nemrég székelyföldi vendégszereplésen vettek részt Molnár Levente erdélyi származású operaénekes kezdeményezésére. Elhangzott: a művész édesapja, Molnár Csaba javaslatára a Communitas Alapítvány és a Virtuózok stábja Székelyföldön tehetségkutató versenyt szervezett, amelynek eredményeképpen 30 erdélyi gyermek – köztük a kolozsvári S. Toduţă Zenei Főgimnázium tanulója, Lázár Katica fuvolista (Vasile Gocan növendéke) – vehet részt a következő vetélkedő kezdeti szakaszán. A koncert kezdete előtt Molnár Csaba átvehette a Virtuózok hegedűje kitüntetést. Peller Mariann, a Virtuózok verseny producere a szülők felelősségvállalását és biztatását emelte ki beszédében, majd megjegyezte: reménykedik abban, hogy a következő verseny döntőjében már erdélyi versenyzők is lesznek.
Szabadság (Kolozsvár)
2016. január 4.
Virtuózok erdélyi versenyzőkkel
A magyarországi közmédia 2016-
Tavasszal a Duna televízión folytatódik a Virtuózok című komolyzenei tehetségkutató – tájékoztatta a Duna Médiaszolgáltató Nonprofit Zrt. megbízásából az MTVA szombaton az MTI-t.
A közleményben emlékeztettek arra, hogy péntek este óriási sikert aratott a budapesti Zeneakadémián hagyományteremtő szándékkal megrendezett újévi Virtuózok gálahangverseny, amelyen fellépett Gyöngyösi Ivett, Szauer Bianka, Demeniv Mihály, Lugosi Dániel Ali, valamint Miklósa Erika és Molnár Levente. A nagy sikerre és az óriási érdeklődésre való tekintettel az ünnepi eseményen bejelentették, hogy 2016-ban ismét megrendezik a Virtuózok műsorsorozatot, ez alkalommal a Dunán. Amint arról már beszámoltunk, ezúttal erdélyi tehetséges fiatalok is jelentkeznek a versenybe.
Magyarország első komolyzenei tehetségkutató műsora 2014-ben debütált a közmédiában. Három korosztályban született győztes: Boros Misi a legfiatalabb, Lugosi Dániel Ali a középső korosztály, Gyöngyösi Ivett pedig a legnagyobbak között nyerte meg a versenyt. Misi és Ivett zongora-, Ali pedig klarinétjátékával nyűgözte le a zsűrit és a nézőket. A műsor különdíjasa Demeniv Mihály lett, aki harmonikáján szólaltatta meg a zeneműveket – közölte az MTVA.
„A közszolgálati médiaszolgáltatás küldetéséből adódóan, ahogy eddig, úgy a jövőben is kizárólag a klasszikus zenei képzettség és tehetség számít a versenyben. A Virtuózok szakmai csapata most is azoknak a fiataloknak a jelentkezését várja, akik kiválóan játszanak a klasszikus zenei hangszerek egyikén, vagy klasszikus énekben nyújtanak kiemelkedő teljesítményt” – áll a közleményben.
A tehetségkutatás mellett a műsor továbbra is azt tartja alapvető céljának, hogy minél szélesebb körben megismertesse és megszerettesse a klasszikus zenét a nézőkkel. „Vagyis a közmédia elkötelezett a társadalmi és kulturális értelemben átfogó médiaszolgáltatás, valamint az általa közvetített értékek gondozása mellett” – írta az MTVA. 
ban ismét megrendezi a Virtuózok című komolyzenei tehetségkutató műsort, amelyet ez alkalommal a Duna televízió közvetít. A versenybe erdélyi tehetségek is jelentkeznek. Krónika (Kolozsvár)
2016. január 15.
Hogy válik valaki románná/magyarrá a mioritikus nemzettudatban?
Ha nagyot ütünk a siker kalapácsával, tősgyökeres románok vagyunk. Ha eltoljuk, visszavedlünk bozgorrá. Köszi!
A nacionalista képmutatás nem halt ki, csak egy csöppet megpihent. A hivatásos műhazafiak minden területen állnak a vártán és kifejtik nyakatekert, de – nota bene – helyzettől függő véleményeiket. Hiszen persze, az érdek mindenekelőtt. Mely érdek nevetségessé teszi mindazokat, akik kettős mércét alkalmaznak, amikor a más etnikumú román állampolgárokról beszélnek.
Felfigyeltem a központi sajtó néhány, az Arany Glóbusz-díjas Saul fia című film sikerére vonatkozó cikkének címére. Ezek mindegyike nagyjából így hangzik: „Saul fiát jelölték a legjobb külföldi filmnek, a román Molnár Leventével a szereposztásban”, vagy „Az a film nyerte az Arany Glóbuszt, melyben a román Molnár Levente is játszik”. Hirtelen nem találunk elég dicsérő szót és romános címkét Molnár Levente számára. Az ismert dákopátiás honlapok számára valószínűleg túl friss a hír, mert különben olyan szövegekre is bukkanhattunk volna, mint: a géta-dák származású színész legyőzte a tengerentúli gyarmatosító konkurenciát, amit persze, olyan képpel illusztráltak volna, melyen egy dák farkas és egy tarabosztész látható a háttérben.
Pont most és hirtelen hihetetlenül büszkék lettünk nemzettársunk teljesítményére.
Aki, persze, nem magyar etnikumú, hanem tősgyökeres román.
Románia érdeme, hogy erős és tehetséges fiakat szült, akik uralják a világ filmiparának rangsorait. Lehet, hogy egyáltalán nem lenne túlzó egy ilyenfajta beszámoló, ha a fordítottjával is találkozhatnánk. Emlékeznek még arra a hírre, melyben arról volt szó, hogy a nemzeti ünnep alkalmával merényletet akartak elkövetni a kézdivásárhelyi parádén? A román Beke Istvánnal a főszerepben. Csakhogy akkor ugyanezen a hazafiak dühödten megbélyegezték az incidenst, természetesen a „mentő” kifejezést használva: magyar szélsőséges.
Akkor Beke nem román volt, hanem magyar és szélsőséges.
Hiszen ez felelt meg egy veszett diskurzusnak, egy irracionális propagandának, melynek az volt a célja, hogy gyűlöletet szüljön és megbélyegezzen egy közösséget.
Nem megyek bele annak az esetnek a részleteibe. Ha az illető törvényt sértett, akkor feleljen érte. Ezért fizetjük az illetékes intézményeket. Feleljen a tetteiért bármely másik román állampolgár is ebben az országban. Mások kettős mércéjére kívántam, szomorúan, felhívni a figyelmet. Amikor nekünk úgy jó, akkor a mienk, amikor viszont nem, akkor az illető egy másik etnikumhoz tartozik. Vagy ahogy egyesek mondanák – bozgor, hogy még inkább kimutassák lenézésüket, nem az állítólagos tette iránt, hanem mert az a fő bűne, hogy egy kisebbségi etnikumhoz tartozik.
Tudják, eszembe jutott, hogy mielőtt nevük ismertté vált, valószínűleg Bölöni László, Jenei Imre, Selymes Tibor, Szabó Gabi vagy Szabó Katalin (az eredeti szövegben: Ladislau Boloni, Emerich Ienei, Tibor Selymes, Gabi Szabo, Ecaterina Szabo – a szerk.) is csak holmi jelentéktelen bozgorok voltak. Idővel az egyik az a román edző lett, aki a Sporting Lisszabonnal megnyerte a portugál bajnokságot, a Standard Liège-zsel pedig a belgát; egy másik az a román, aki 1986-ban a Steauával elhódította az Európai Bajnokcsapatok Kupáját; a másik a labdarúgó Aranycsapatunk román bal hátvédje; megint másik az a román nő, aki szinte mindent megnyert az atlétikában, amit lehetett; az utolsó pedig az a román tornászlány, aki arany- és ezüstérmeket szerzett az 1984-es, Los Angeles-i olimpián. Akkor már a többséghez tartoztak!!!
„Tiszta” románként büszke vagyok mindezekre az eredményekre. De az egyetlen dolog, ami eszembe jutna e romániaiak teljesítményei és Molnár Levente minapi sikere láttán, egy egyszerű köszönöm lenne!
Ciprian Aron. foter.ro
2016. január 22.
Átadták az Erdélyi Magyar Kortárs Kultúráért Díjakat
Átadták az irodalom, képzőművészet és előadóművészet kategóriákban az Erdélyi Magyar Kortárs Kultúráért Díjakat pénteken, Kolozsváron. Az idei életműdíjjal Egyed Ákos történész több évtizedes munkásságát méltatták a Sétatéri Kaszinóban tartott gálán, a magyar kultúra napján.
Az erdélyi magyarság számára kultúrája megőrzése és gyarapítása létkérdés, ha el akarnák venni magyarságunkat, elég volna elvenni kultúránkat – fogalmazott beszédében Kelemen Hunor. Az RMDSZ elnöke szerint fel kell tenni a kérdést, egészen pontosan mi az erdélyi magyar kultúra? A választ egy végtelen oldalszámú katalógus adná, amelyben íróink, festőink, táncaink, sajátos szavaink mind benne volnának, de még akkor sem biztos, hogy teljes lenne a katalógus. Mindezt azonban összeköti a magyar nyelv, amely kultúránk alapja, tette hozzá.
Az erdélyi magyar kultúra sajátos, mert a helyzetünk is az. A kisebbségi lét alapvetően védekező lét, ha nem védekezünk, elveszünk, mondta a politikus. "Természetesen nem az ajtót kell magunkra zárnunk, és nem beengedni másokat. Csak védekeznünk sem elégséges, mert a kultúra nemcsak az őt hordozó közösség kihalásával szűnhet meg, hanem azáltal is, hogy elfelejt kérdezni, kísérletezni, vagyis minden szentenciát elfogad" – fogalmazott Kelemen.
Az erdélyi magyar kultúrát mindig is a nyitottság teremtette, ennek a mai feltételeit is meg kell teremteni, különben skanzen, múzeum lesz a kultúránkból – szögezte le. A kérdezés fontosságát hangsúlyozta, valamint azt, hogy nem a vagy-vagy, hanem az is-is kérdéseket kell megfogalmazni abban a kultúrában, ahol a sokszínűség mindig jellemző volt.
Az író, a képzőművész, az előadóművész
Az RMDSZ által létrehozott díjakat egy író, egy képzőművész és egy előadóművész kapta meg. Előbbit Fekete Vincze költő vehette át, a másodikat Onucsán Miklós nagyváradi vizuális művész. Az előadóművésznek járó díjat Molnár Levente színművész, a Golden Globe-díjat elnyerő Saul fia című dráma egyik szereplője kapta. Egyed Ákos történész életműdíjat vehetett át.
Az Egyed Ákost méltató beszédében Markó Béla azt a kérdést tette fel: mit is jelent az életmű? Látszólag egyszerű a válasz, egy bizonyos kor után az embernek nem csak művei vannak, hanem életműve, de ennél több és sajtosabb jelentésről kell beszélnünk. Mint kifejtette, életet és művet nem választhatunk szét, ez kultúránk sajátossága, a mű mellett jelentős élet van, jelentős közéleti tevékenység. Az életműdíjat is olyan embereknek szánták, akiknél az élet és a mű egymásra támaszkodik – fogalmazott.
„Azt hiszem, a történetkutatásnak is szól a figyelem, amiben részesítették szerény személyem. Most már azt is tudom hogy mi az az életmű. Először meg kell jól öregedni, hogy az ember et megkaphassa” – jelentette ki a díj átvétele után Egyed Ákos.
Az elismerést megköszönte az átadóknak, feleségének és családjának. „Ilyen hosszú időn keresztül a családi háttér nélkül nem tudtam volna dolgozni, de hát kényelemben részesítettek, a mai napig azt mondja, hogy egyél, mert sovány vagy” – magyarázta a 87 éves történész.
Egyed Ákos történész Bodoson született 1929. november 25-én. Középiskoláit Sepsiszentgyörgyön végezte, 1948-tól a Bolyai Tudományegyetem hallgatója, 1951-től itt kezdi pályafutását gyakornokként. 1953-tól a kolozsvári Történeti Intézet kutatója, majd főkutatója.
Első írását a kolozsvári Igazság közölte 1953-ban, azóta számos szaktanulmánya és tájékoztató cikke jelent meg a Korunk, A Hét, Brassói Lapok, Anuarul Institutului de Istorie Cluj, Acta Musei Napocensis, Forschungen zur Volks- und Landeskunde, Studii, Utunk folyóiratokban, valamint a napilapok hasábjain.
Tudományos munkáiban főleg az 1848-as erdélyi forradalommal és Erdély 1867-től 1914-ig terjedő történetével foglalkozik. A gazdaságtörténeten belül különösen az ipartörténet érdekli, a társadalmi mozgalmak keretében elsősorban a munkás- és parasztmozgalmak, az utóbbi években pedig a székelység sajátos gazdasági és társadalmi újkori problémáinak kutatásában és értékelésében ér el eredményeket.
Kustán Magyari Attila. maszol.ro
2016. január 23.
Erdélyi kitüntetettek (A Magyar Kultúra Napja)
Erdélyért életműdíjat adtak át az RMDSZ jelenlegi és korábbi vezetői Egyed Ákos kolozsvári történésznek, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagjának a magyar kultúra napja alkalmából szervezett pénteki kolozsvári ünnepségen.
A díjat az RMDSZ, valamint az általa létrehozott Communitas Alapítvány és a Kós Károly Akadémia Alapítvány ítéli oda évről évre. Az életműdíjról Markó Béla, a Kós Károly Akadémia Alapítvány elnöke elmondta: kényszer hatására alakult úgy, hogy a magyar kultúra nagyjai az alkotómunkán túl a közéletben is szerepet vállaltak, de büszkének kell lennünk arra, hogy a magyar kultúrában az igazi élet és az igazi mű nem választható el egymástól. A magyar kultúra napja alkalmából mondott ünnepi beszédében Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke arról beszélt, hogy a kisebbségi lét alapvetően védekező lét, de nem lehet azzal védekezni, „hogy magunkra zárjuk az ajtót”. Úgy vélte, a kultúra azáltal is megszűnhet, hogy elfelejt kérdezni. „Kérdező és nyitott, azaz szabad és lélegző kultúrát kell építenünk, ennek feltételeit kell megteremtenünk. Ha nem így teszünk, akkor abból csak skanzen lesz, abból csak múzeum lesz, ami szükséges, de nem elegendő. Talán az is az erdélyi magyar kultúra sajátossága, hogy nem a vagy-vagy kérdéseit, hanem az is-is kérdéseit próbálja megfogalmazni. Ezt kell tennünk ma is egy olyan közösség és egy olyan kultúra képviseletében, amely évszázadok óta nem csak tűri, de előnyben is részesíti a sokszínűséget” – fogalmazott az RMDSZ elnöke.
Az ünnepségen Onucsán Miklósnak képzőművészeti munkásságáért, Fekete Vincének irodalmi értékalkotásáért, Molnár Leventének az előadó-művészetben, színházban és filmben nyújtott alakításaiért adták át az Erdélyi Magyar Kortárs Kultúráért Díjat. A kolozsvári sétatéri kaszinóban tartott díjátadó gála az AG Weinberger koncertjével zárult.
Egyed Ákos ma is díjat kap a magyar kultúra napja alkalmából, ezúttal a Kovászna Megyei Művelődési Központ által 2013-ban alapított Háromszék Kultúrájáért Díjat veheti át az olaszteleki Daniel-kastélyban. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. január 25.
Erdélyi Magyar Kortárs Kultúráért Díj negyedik alkalommal
A magyar kultúra napja alkalmából az RMDSZ évente jutalmazza azokat a művészeket, akik az erdélyi magyar kultúra átörökítéséhez, megismertetéséhez kiemelt módon hozzájárulnak.
Az Erdélyi Magyar Kortárs Kultúráért díjat 2016-ban is három kategóriában osztotta ki a Szövetség: Fekete Vince az irodalom, Molnár Levente az előadóművészet, Onucsán Miklós pedig a képzőművészet terén kifejtett tevékenységéért vehetett át kitüntetést.
Dimény Áron színművész laudációjában úgy vélekedik barátjáról, Molnár Levente színművészről – mindenki Kecskéjéről –, mint arról a konok, eltökélt és kitartó emberről, aki természetességgel tud jelen lenni az erdélyi és romániai két- vagy alkalmanként többnyelvű közegben, aki otthonossággal jelzi, identitása nem hátrány, nem béklyó, nem magasztos feladat, hanem lehetőség, jól használható adottság. Aki úgy véli, nem bezárkózni kell, hanem dolgozni, tenni, lenni. „Ikonikus figurája felejthetetlen, amint egyszerre szervez eseményt, egyeztet időpontot, irányítja munkatársait és sodorja cigarettáját a színház művészbejárata melletti kis irodában, a Tranzit ház oszlopa mellett, a Főtéren vagy a Tiff-ház teraszán, s szinte azt hihetjük, egyidőben van jelen mindenütt” – fogalmaz Dimény Áron. „Richard Unwin a brit The Art Newspaper egyik 2011-es számában a Kelet Európai régió 70-es-80-as éveinek művésznemzedékére a „rejtett nemzedék” szószerkezetet használta. A szintagmát, – amelyről első látásra úgy gondoljuk, hogy kizárólag a nyugati perspektívából történő szemlélés ihlethette – ha önkritikai konnotációkat társítunk hozzá, akkor maga a lokális „keleti” kulturális tér is magáénak vallhatja” – fogalmaz Angel Judit művészettörténész, aki méltatásában Onucsán Miklós képzőművészt ennek a generációnak a reprezentatív tagjaként emlegeti. Arról az emberről beszél elismerően, akinek tevékenysége a régió kortárs művészeti profiljának, a más régiótól eltérő specifikumának megrajzolásához segített hozzá.
Fekete Vince író laudációját írótársa, Lövétei Lázár László versbe foglalta. Íme egy részlet a „laudáló” költeményből:
Vince könyve
1. Kezdetben vala az Íge, és az Íge vala Vincénél, és Vince vala az Íge. Mármint Serény Múmia-ügyben. Ebben a Serény Múmiában akartam én is közölni, ezért kerestem meg Vincét holmi versekkel az Apáczai Csere János Líceumban, ahol Vince akkoriban helyettesítő tanár vala. És mondá Vince, hogy Köszi, s hogy ekkor meg ekkor mennék bé a Helikon szerkesztőségébe, ahol majd választ adand. És én bémenék, persze, miután megittam egy-két deci vodkát... 2. Valahogy így kezdődött a szerkesztő és a fiatal költő kapcsolata, ami aztán a csíkszeredai Boronában, a Két Góbéban, vagy éppen az Aranykapcában baráti költő–költő viszonnyá alakult. (…)
Az idén második alkalommal odaítélt életműdíjat Egyed Ákos történész vehette át.
Markó Béla, a Kós Károly Akadémia Alapítvány elnöke az életműdíj átadását megelőzően kiemelte: a kultúra eltérő jelentéssel bír nemzetről nemzetre. „Tőlünk nyugatabbra lévő boldogabb, szerencsésebb nemzetek – azok, hiszen történelmük másképp alakult – nyugodtan elkülöníthetik az életet és a művet. Nem kényszerültek rá történelmük folyamán, hogy élet és mű között szerves kapcsolatot teremtsenek. Mi, ezzel szemben, rákényszerültünk” – hangsúlyozta.
„El lehetne-e választani Kölcsey műveitől, például a Himnusztól Kölcsey életét, azt, hogy ő közéleti ember, országgyűlési követ volt, vagy attól, hogy sokat tett hazája előrehaladásáért? El tudnánk-e választani Kazinczy életét költészetétől vagy nyelvművelő tevékenységétől? Folytathatnám Kós Károly példájával. Esetében az életpélda és a munkásság elválaszthatatlan. Vagy Bánffy Miklós esetében a közéleti tevékenységet az ettől függetlenül is jelentős munkásságtól? Mindezt nem lehet és nem is szükséges” – érvelt az RMDSZ egykori elnöke. A mai napon, a magyar kultúra napján hangsúlyosan el kell mondanunk, szeretjük kultúránk ezen sajátosságát, még akkor is, ha történelmünk kényszerített arra, hogy többet vállaljunk, mint magát az alkotást – tette hozzá.
Összegzésként rámutatott: az RMDSZ, a Communitas Alapítvány, a Kós Károly Akadémia Alapítvány az immár második alkalommal odaítélt, „Erdélyért” elnevezésű díjat olyan embereknek szánja, akiknek élete és műve szervesen támaszkodik egymásra. „Gratulálok Egyed Ákosnak, az ő életműve igazán példázza azt, hogy nem volt elegendő számára a könyvtárszoba, emellett közéleti szerepet is vállalt mindig” – zárta ünnepi beszédét Markó Béla.
„Elegendő lenne egy rövid sajtóhír, hogy Egyed Ákos életmű-díjban részesült, és minden olvasó vagy néző elismerően bólogatna: igen, a székelység történetének avatott kutatója, a 19. századi Erdély társadalomtörténetének elismert szakembere, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja joggal részesült e kitüntetésben” – vallja Sipos Gábor erdélyi történész a háromszéki születésű, a Székelyföld története iránt kiemelten érdeklődő akadémikusról, kutatóról. Gyorsan hozzáteszi, Egyed Ákos tucatnyi kötet, rengeteg tanulmány, több kiadást megért monográfiák szerzője, aki megérdemli, hogy méltányolják még korántsem lezárt munkásságát, de így is imponáló életművét: „ünneplésünk azzal válhat igazán teljessé, ha örömmel veszünk tudomást Egyed Ákos jelenlegi legfontosabb tudományos programjáról: székelyudvarhelyi kezdeményezésre születőben van a Székelyföld három kötetre tervezett, sokszerzős történeti monográfiája, amelyben oroszlánrészt vállalt szerzőként, szerkesztőként egyaránt. Adjon Isten sok erőt, egészséget a befejezéséhez és más tudományos tervei megvalósításához!” Közlemény
Erdély.ma
2016. január 25.
Szabad, lélegző kultúrát kell építeni
Díjátadó gálákkal, tárlatnyitókkal, gazdag programsorozatokkal ünnepelték a hétvégén a magyar kultúra napját Erdély-szerte. 
Erdélyért életműdíjat adtak át az RMDSZ jelenlegi és korábbi vezetői Egyed Ákos kolozsvári történésznek, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagjának a jeles nap alkalmából szervezett pénteki ünnepségen, a kincses városban. A díjat az RMDSZ, valamint az általa létrehozott Communitas Alapítvány és a Kós Károly Akadémia Alapítvány ítéli oda évről évre.
Az elismerésről Markó Béla, a Kós Károly Akadémia Alapítvány elnöke elmondta, kényszer hatására alakult úgy, hogy a magyar kultúra nagyjai az alkotómunkán túl a közéletben is szerepet vállaltak, de büszkének kell lennünk arra, hogy a magyar kultúrában az igazi élet és az igazi mű nem választható el egymástól.
Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke arról beszélt, hogy a kisebbségi lét alapvetően védekező lét, de nem lehet azzal védekezni, „hogy magunkra zárjuk az ajtót". Úgy vélte, a kultúra azáltal is megszűnhet, „hogy elfelejt kérdezni". „Kérdező és nyitott, azaz szabad és lélegző kultúrát kell építenünk, ennek feltételeit kell megteremtenünk. Ha nem így teszünk, akkor abból csak skanzen lesz, abból csak múzeum lesz, ami szükséges, de nem elegendő" – fogalmazott az RMDSZ elnöke.
„Most már azt is tudom, mi az életműdíj: először meg kell jól öregedni, hogy az ember megkaphassa" – késztette nevetésre a közönséget Egyed Ákos a díjátadón. A rendezvényen az Erdélyi Magyar Kortárs díjakat is átadták, elsőként Fekete Vince költő vehette át a kortárs irodalmat gazdagító alkotásaiért. A képzőművészek közül az elismerést idén Onucsán Miklós érdemelte ki, az előadóművészetek közül színházban és filmekben nyújtott alakításaiért Molnár Levente vehette át. A színész laudációját pályatársa, Dimény Áron írta, amelyben – a Saul fia című film sikerére utalva – úgy fogalmazott, a kortárs magyar kultúráért díj az Oscar előszobája.
Háromszék Kultúrájáért díjat is kapott Egyed Ákos
Háromszéken is kitüntették Egyed Ákost: a történészprofesszor ünnepélyes keretek között vette át az idei, a Kovászna Megyei Művelődési Központ által 2013-ban alapított Háromszék Kultúrájáért díjat. Az elismerést Tamás Sándor, a megyei önkormányzati vezető adta át a 86 éves történésznek a magyar kultúra napja alkalmából szervezett ünnepségen, szombaton Olaszteleken. Az impozáns olaszteleki Daniel-kastély méltó helyszínként szolgált ennek a – Egyed Ákos szavaival élve – „történelmi eseménynek", amelyet a korhű öltözetű Kájoni Consort régizene együttes előadása még inkább ünnepélyessé tett.
„A professzor úr azt mondta egy alkalommal, hogy akkor éri el a célját a megemlékezés, a visszatekintés, ha képesek vagyunk levonni belőle a tanulságokat, ha ismerjük a történetünket, nemzedékről nemzedékre átadjuk és hozzátesszük a saját történeteinket, tapasztalatainkat. Egyed Ákos nemcsak ragaszkodott a történelemhez, de vigyázott is rá: úgy tárta elénk, hogy megismerjük, úgy adta tovább, hogy hozzátette a maga részét, de hagyta, hogy levonjuk belőle a saját tanulságainkat. Ez a díj a megbecsülés jele, a tiszteleté, a köszöneté: hogy ragaszkodott, de vigyázta is történelmünket" – méltatta a történész munkásságát Tamás Sándor, a Kovászna Megyei Tanács elnöke.
A történész Bodoson született, szülőfalujához kötődő élményei bevallása szerint végigkísérték életútját, és büszke arra, hogy Erdővidékről származik, ide mindig hazatér. Ahogyan az eseményen megtekintett portréfilmben is elmondta, már gyerekként nagy hatással voltak rá az édesapja által elmesélt történetek, majd később a Székely Mikó Kollégium szellemisége is arra buzdította, hogy a választott pályára lépjen.
A kolozsvári Bolyai Tudományegyetem történelem és földrajz szakán tanult tovább, majd az átszervezett Román Akadémia kolozsvári kutatóintézetébe nevezték ki kutatónak, ahol 45 éven át dolgozott. „Kis nép, kis nemzet jobban kell vigyázzon a saját értékeire, mert kis nemzetnél, kis országnál kis hibák is nagy bajok forrásai lehetnek, vigyázzunk tehát, hogy a legfontosabb nemzeti kérdésekben az érdekegyesítés legyen minden magánérdeknél előbbre való" – vallja Egyed Ákos.
Bánffy-kiállítás Váradon
A nagyváradi vár C épületében nyitották meg a hét végén az Illuzió és tükröződés című, gróf Bánffy Miklós pályaképét bemutató tárlatot. Egy modern kori reneszánsz embernek, a sokáig méltatlanul elfeledett írónak, színházi rendezőnek, egyben Magyarország egykori külügyminiszterének állít emléket az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet tárlata, amely Kolozsvár, Bukarest, Hága, Kisinyov, Rabat, Bécs, Szeged és Budapest után nyílt meg Nagyváradon.
A kiállítás a polihisztor művészi világát kívánja visszaadni és megkísérli bemutatni az írót, grafikust, politikust, karikaturistát, díszlet- és jelmeztervezőt, színházi rendezőt, valamint a koronázási ünnepségek megtervezőjét. A látogatók megtekinthetik egyebek mellett a Bánffy által A kékszakállú herceg vára című Bartók-operához tervezett jelmezek rekonstrukcióit is, amelyeket a kolozsvári magyar opera a Bánffy 2014 emlékévhez készített, de meghatározó részt képviselnek a New Yorkban élő Nicolette Jelen Bánffy modern szilikátművei is.
A kiállítás különleges aktualitása, hogy feleleveníti IV. Károly száz évvel ezelőtti koronázási ünnepségét is, amelynek kormánybiztosa, tervezője szintén a gróf volt. A bemutatónak minden helyszínen akad egy különlegessége is, ez Nagyváradon a család bárói ágának tulajdonát képező pecsétnyomó, amelyet Bánffy Farkas ajánlott fel a február 28-áig látható programra. A Szebeni Zsuzsanna kurátor és Szebeni-Szabó Róbert látványtervező által alkotott tárlatot Prőhle Gergely nemzetközi és európai uniós ügyekért felelős helyettes államtitkár, az emlékév kezdeményezője nyitotta meg.
Művészetek összhangja a Kultúrpalotában
A zene, a képzőművészet, tánc, irodalom együttesen mutatkozott meg hat intézmény összefogásaként Marosvásárhelyen a magyar kultúra napja alkalmából, a Kultúrpalota harmadik emeletén, a magyar klasszikusokat, a Bernády-gyűjteményt bemutató képtárban. A Maros Megyei Múzeum, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem, a Látó szépirodalmi folyóirat, az András Lóránt Társulat és a Tiberius vonósnégyes közös ünnepléssel emlékezett a Himnusz születésnapjára. A képtárban zenével, tánccal, verssel fűszerezett rendkívüli tárlatvezetésen vehettek részt a jelenlevők.
A gyűjtemény történetéről Soós Zoltán múzeumigazgató elmondta, a műalkotások nagyobb részét letétbe kapta a város 1913-ban a budapesti Szépművészeti Múzeumtól, ám az 1920-as hatalomváltást követően soha nem adta vissza. A közelmúltban sikerült tisztázni a tulajdonjogot, és most már végérvényesen Marosvásárhelyé maradnak a festmények. Például ott látható Thorma János Tessitori Nóráról, a híres színésznőről festett arcképe, amely előtt Gáspárik Attila, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház igazgatója mondott néhány gondolatot.
A Tiberius vonósnégyes a Bordi András által festett Bernády György-portré előtt kezdte a zenélést, a színművészetis hallgatók, Pataky László: Krumpliszedők festménye előtt mutatták be első performanszukat. Majd Kovács András Ferenc, a Látó főszerkesztője olvasta fel egy korábbi versét, amelyet a szatmárnémeti Kölcsey-gimnáziumnak írt. Úgy fogalmazott, a kultúra iránti fogékonyság hiánya a legnagyobb ellensége a kultúrának.
Kulturális nyílt nap
Nyílt napot tartott a Hargita Megyei Kulturális Központ a magyar kultúra napja alkalmából pénteken Csíkszeredában. Baráti találkozóra várták az érdeklődőket, amelynek keretében a központ munkatársai az intézmény szerteágazó tevékenységét mutatták be. A találkozón részt vettek a térség kulturális szakemberei, az intézmény partnerei, civil szervezetek képviselői, valamint a Kós Károly Szakközépiskola XI. C., építészeti osztálya is.
Az esemény egyik meghívottja Lázár Csilla, a csíkszentdomokosi Márton Áron Múzeum alapítója volt, aki a Márton Áron-emlékév tartalmát ismertette. Az emlékévet hivatalosan február 12-én nyitják meg, ennek kapcsán számos programot terveznek. Többek között egy, fiataloknak szóló helyismereti tábort Csíkszentdomokoson augusztus végén, de hirdetnek majd fotó- és kisfilmpályázatot, a múzeum anyagát Csíkszeredában is bemutatják, és készül egy kültéri kiállítás is, amelyet különböző fesztiválokon mutatnak be.
A Kájoni János Megyei Könyvtár részéről Kelemen Katalin elmondta, intézményük is a maga eszközeivel hozzájárul az emlékév programjaihoz, vetélkedőket szerveznek, valamint Márton Áronhoz kapcsolódó kiállításokat terveznek. A kulturális központ munkatársa, Botár László hangsúlyozta, sok mindennel foglalkoznak az intézményben, ezek közé tartozik a képzőművészet és vizuális művészetek bemutatása, és igyekeznek olyan kapcsolatrendszert kiépíteni, hogy a helyi értékeket népszerűsíthessék. Kiállításokat hoznak el, évente megszervezik többek között a Free Camp nemzetközi alkotótábort, a Hargitai szalon tárlatot. „Minden rendezvényünknek sajátos az arculata, és fel lehet ismerni, hogy a kulturális központban készült" – hangzott el.
Értékközvetítőket díjaztak
Öt díjazottnak adtak át elismerést az Udvarhelyszék Kultúrájáért gálaesten. A magyar kultúra napja alkalmából szervezett rendezvénysorozatot koronázó díjátadón egy kulturális egyesületet, egy színjátszócsoportot, egy művelődésszervezőt, egy polgármestert és egy grafikust tüntettek ki Udvarhelyen. Idén a helyi G. Egyesület kapta a Közösségért díjat, mivel több száz koncertet, irodalmi estet, kocsmaszínházi előadást, képzőművészeti kiállítást, fesztivált és vetítést szervezett a városban.
A Vitéz Lelkek diákszínjátszó csoportnak ítélték idén az Udvarhelyszék Kultúrájáért Egyesület Értékközvetítő díját. A negyedévszázados társulat több mint amatőr színjátszó csoport, és több mint iskolások szabadidős tevékenysége, hiszen meghatározza a Tamási Áron Gimnázium diákjainak életét, teret adva személyiségük kibontakozásának. Az Értékteremtő díjat Rezi Erika-Gabriella alsóboldogfalvi művelődésszervező vette át kultúranépszerűsítő tevékenységei, irodalom és művészet iránti elszántsága elismeréseként.
Az értékmentő-díjat Tamás Ernőnek, Székelyvarság polgármesterének ítélte az Udvarhelyszék Kulturájáért Egyesület: több mint tizenöt éves munkássága alatt felismerte, az értékek megőrzése és közkinccsé tétele nemcsak egyéni felelősség, hanem közösségi érdek. Gyöngyössy János, Homoródkarácsonyfalván élő történelmi grafikusnak ítélték az Udvarhelyszék Kultúrájáért életmű díját, amellyel munkásságát ismerte el az egyesület.
Több tízezren szavalták közösen a Himnuszt és a Nemzeti dalt pénteken, a magyar kultúra napján. Az Együtt szaval a nemzet kezdeményezés központja idén Szarvas volt, de interneten keresztül Romániából, Szlovákiából, Szerbiából és Horvátországból is csatlakoztak a rendezvényhez. Krónika (Kolozsvár)
2016. január 25.
A politika belülről: mire számíthatunk a visszalépések éve után?
A kisebbségi érdekérvényesítés lehetőségeiről és az önkormányzati választásokról beszélgettünk Kelemen Hunorral.
A 2016-os esztendő politikai kihívásairól és az ebben az évben esedékes választásokról beszélt Kelemen Hunor A politika belülről című műsor friss kiadásában. A politika miértjeire és hogyanjaira válaszokat kereső, Balázsi-Pál Előd által vezetett műsor hétfőn, január 25-én 21.35-től nézhető meg az Erdély TV-n, kedden, január 26-án délután hallgatható meg az Erdély FM-en, kivonata pedig alább olvasható a Transindexen. 
Milyen évünk lesz 2016-ban a kisebbségi jogérvényesítés szempontjából? 
Kelemen Hunor évértékelőjében azt mondta, hogy a 2015-ös esztendő a visszalépések éve volt a kisebbségi jogérvényesítés terén. Ebből kiindulva kérdeztük tőle, hogy milyen lesz 2016, tekintettel egyrészt a választási évre, másrészt az új kormányra. Az RMDSZ elnöke szerint választási esztendőben hajlamosak a román pártok nacionalista, magyarellenes hangot megütni, abban reménykedve, hogy így több szavazatot szerezhetnek. 
Az RMDSZ elnöke a kormányváltástól azt várja, hogy közigazgatási és kormányzati eszközöket ne használjanak a kisebbségi jogok megcsorbítására, úgy, ahogy tette utolsó egy esztendejében a Ponta-kormány. Ilyen szempontból reménykedik, hogy Cioloş és a kabinetje tagjai, különösen a belügyminisztérium és az ő kötelékébe tartozó intézmények nem követik azt a gyakorlatot, amelyet 2015-ben látványosan követtek. A kormánnyal szemben ugyanakkor jogos elvárás az is, hogy úgy kormányozzon és olyan üzeneteket fogalmazzon meg, hogy a többség-kisebbség viszonyt ne feszítse és ne élezze tovább. Kelemen nem vár nagy áttörést minden területen, de fontos lenne, hogy a létező törvényeket betartsák és alkalmazzák.
Szükség lenne egy kisebbség-többség megállapodásra 
A román pártok részéről nem nagy a nyitottság egy ilyen szerződés megkötésére, külön-külön mindenki benne van, mondhatni elméleti szinten, de mikor össze kellene ülni, megbeszélni a részleteket, akkor mindenik párt ódzkodik tőle, valószínű azért, hogy a másik szemében ne mutatkozzon túlságosan engedékenynek, és ezáltal szavazatokat veszítsen – mondta Kelemen Hunor, aki szerint 2016 nem a legalkalmasabb esztendő egy kisebbségi jogokat garantáló megállapodás aláírására, de fenn kell tartani a kérdést, és érveket kell szolgáltatni arra nézve, hogy miért van szükség egy ilyen szerződés megkötésére. 
„Meg kell győzni a román politikai elitet, hogy miért lesz abból nagy baj, ha a romániai magyar kisebbségre ellenségként és kockázati tényezőként tekintenek, ha kollektíven megbélyegzik, és a nehezen megszerzett jogokat korlátozzák. Ezek súlyos feszültségekhez vezethetnek, ami senkinek sem érdeke” – mondta. 
Az igazság mindig napvilágra kerül 
Cseresznyés Pál halála ismét aktualitást kölcsönöz a marosvásárhelyi fekete márciusnak. Van-e esély arra, hogy valamikor szülessen egy olyan döntés a 26 éve történtekkel kapcsolatban, amelyik megnyugtató lehet a magyar közösség szempontjából, esetleg újranyithatják-e a dossziét ebben az ügyben? – kérdeztük Kelement. Azt a reményt soha nem adhatjuk fel, hogy az igazság napvilágra kerül – válaszolt a szövetségi elnök. Meglátása szerint a marosvásárhelyi fekete márciussal is ugyanazt meg kellene tenni, amit a ’89-es eseményekkel és a ’90-es bányászjárásokkal kapcsolatban, és ezt az RMDSZ sokszor szorgalmazta a parlamentben is. A fekete márciussal kapcsolatban is újra kell nyitni a dossziékat, mert ezzel adós a román igazságszolgáltatás. Kelemen úgy látja, hogy ebben az esetben is ki fog derülni, hogy kik voltak az események tényleges elindítói, mert az igazságot nem lehet a végtelenségig elkendőzni. 
Vissza kell utasítani a közösség megbélyegzését 
2015 végén a kisebbség-többség kapcsolatát a december elsejei kézdivásárhelyi események is meghatározták. Az RMDSZ elnöke szerint különbséget kell tenni aközött, hogy valakik butaságból vagy viccelődésből el akartak követni valami olyasmit, ami kétségkívül elfogadhatatlan – ezért egyénként mindenkinek kell vállalnia a felelősséget –, és a között, hogy emiatt az eset miatt az egész közösséget megbélyegezzék. „Meg kell tudni védeni a közösséget, és nem fogadhatjuk el, hogy kollektív bűnösként kezeljék az erdélyi magyar kisebbséget! Éles különbséget kell tenni a kettő között, hiszen akit ma terrorizmussal vádolnak, azt elássák és nem talál partnert sehol; ezért nem szabad az egész közösséget megbélyegezni, hiszen így a legapróbb jogos követelések kifutási lehetősége is a nullával lesz egyenlő” - figyelmeztetett. 
Kelemen elutasítja az ügy során tapasztalt túlkapásokat: „Nekünk nagyon világosan el kell mondanunk, hogy semmilyen politikai szélsőségességgel nem tudunk közösséget vállalni. Viszont elfogadhatatlan az, hogy Wass Albert-könyveket „tartóztassanak le” és kobozzanak el házkutatások során.’89 előtt vittek el könyveket, nem juthatunk vissza oda huszonhat év után, hogy irodalmat koboznak el!” – fogalmazott. 
Magyar terrorista vs. román színész 
Az RMDSZ elnöke szerint a román társadalom viszonyulása ehhez az egész kérdéshez Molnár Levente filmszerepével kapcsolatosan lett még érdekesebb: Beke volt a terrorista magyar, és Molnár Levente a jó román, aki az Oscarig is eljuthat a Saul fiával. Ez megint csak azt mutatja, hogy a román társadalomban a magyarokkal szemben még mindig erős előítéletek élnek. Ha baj van, akkor ők a keletről, Ázsiából ideérkező bajkeverők, hogyha jelentős kulturális vagy tudományos eredményt érnek el, ők a jó románok. 
Tisztábbak lesznek-e a választások most, hogy egy pártoktól független kormány van hatalmon? 
Kelemen szerint a 2016-os évben egyetlen pártnak sem lesz lehetősége költségvetési eszközöket használni szavazatszerzésre. Ugyanakkor problémásnak tartja azt, hogy a munkaügyi minisztérium Hargita, Kovászna, Maros és Fehér megyében nem támogatja a Caritas szociális szolgáltatásait, mint az idősgondozás, beteggondozás, otthongondozási szolgálat, amelyekre hihetetlen nagy igény van, miközben az ország más részein támogatja ezeket. A minisztérium nem írt alá szerződést a szervezettel, ugyanakkor az állam nem veszi át ezeket a szolgáltatásokat, erre a problémára pedig mindenképp választ szeretnének kapni az RMDSZ-es törvényhozók a parlamenti ülésszak kezdetén. 
Önkormányzati választások 
"Az RMDSZ-ben elkészült a mérleg, hogy kik azok, akikkel tovább megyünk, és kikkel nem. Lesznek cserék, de nem mindenütt azért, mert nem vagyunk megelégedve a négyéves munkájával, hanem mert három-négy mandátum után már cserélni kell, vagy a polgármester maga gondolja úgy, hogy váltani kell. De a közösségek maguk látják és érzik, ki végzett jó munkát, és ki nem, hiszen mindenütt vita van ezzel kapcsolatban" – mondta el Kelemen Hunor arra a kérdésre, hogy hol volt elégedett az RMDSZ-es városvezetők tevékenységével. „Nagyon sok polgármesternek ki lehetne emelni a munkáját, a 204 RMDSZ-es polgármesterből nagyon sokan jól teljesítettek az elmúlt négy évben. Ha a városok szintjén nézzük, akkor mindenképp ki kell emelni Sepsiszentgyörgyöt és Csíkszeredát, ezek jól teljesítő közösségek voltak” – folytatta. 
Kolozsvár: önbizalom kérdése 
A közösség önbizalma hihetetlenül fontos, mert a közösségnek éreznie kell, hogy van egy olyan jelöltje, aki, ha megnyerné a választást, jól el tudná vezetni a várost; Horváth Anna egy ilyen ember Kolozsváron – indokolta a szövetségi elnök, hogy miért szükséges polgármester-jelölt indítása a városban. „Ez egy olyan önbizalmat erősítő kérdés, amelyről nem szabad lemondani, ugyanakkor az sem mindegy, hogy ki a listavezető. Interetnikus környezetben azt is figyelembe kell venni, hogy ha nem állít az RMDSZ jelöltet, akkor valamit kell mondani a közösségnek, hogy kire szavazzanak, ez viszont megosztaná a közösséget, és azt, aki mellé az RMDSZ beállna, a román nacionalisták megpróbálnák beőrölni. Ezt már megtapasztalhattuk 1990 és 2004 között” – tette hozzá. 
Marosvásárhely: van-e igény a változásra? 
Marosvásárhelyen Soós Zoltán személye már tavaly óta ismert, ő a magyar polgármester-jelölt. Neki van egy nagyon erős ellenfele a jelenlegi polgármester, Dorin Florea személyében, aki nagy valószínűséggel függetlenként fog indulni, de ez nem jelenti azt, hogy nem fogja megkapni a liberálisok támogatását (A PNL választási kódexe nem teszi lehetővé a bűnvádi eljárás alatt álló politikusok indulását – szerk.). A PNL ilyen szempontból nagyon kétszínű politikát folytat, hátulról mindenképp támogatni fogja Floreát – véli Kelemen. 
Most fog kiderülni, hogy a marosvásárhelyi magyar közösség akar-e magyar polgármestert. Ha támogatják és melléállnak, akkor igenis meg lehet választani, aztán a listák és frakciók már másodlagos kérdés a magyar városvezetőhöz képest. Most ki fog derülni, hogy egy ilyen típusú összefogásnak, amikor nem egy párt színeiben indul a magyar jelölt, van-e alapja, van-e igény rá, vagy erről csak írnak és beszélnek a kávéházakban – mondta az elnök. 
Csíkszereda: bírósági döntésre várva 
Ráduly Róbert nagyon jó polgármester volt, egy nehéz ember, de amit az elmúlt mandátumok alatt Csíkszeredában megvalósított, azt mindenki értékeli, ezért egy kedvező alapfokú döntés olyan erkölcsi löketet adna számára, amely segítene abban, hogy elindulhasson – mondta Kelemen, aki akkor lenne elégedett és nyugodt, ha Ráduly indulni tudna. 
Az MPP-vel megállapodott, az EMNP-vel versenyezni készül az RMDSZ 
Az MPP-vel már 2014-ben kötöttek egy megállapodást, amely jól működött, ezért meghosszabbították 2016-ra. Ez egy országos keretmegállapodás, és helyben kell megtölteni tartalommal, hogy a legjobb eredményt tudja felmutatni a közösség érdekében. Lesznek olyan települések, ahol az MPP jelöltjét fogjuk támogatni, és olyanok, ahol az MPP az RMDSZ jelöltjét fogja majd támogatni – számolt be. 
Kelemen szerint „hatalmas nagy blöff, vagy teljesen komolytalan” az EMNP javaslata. Emlékeztetett: a listákat 75 nappal a választások előtt le kell tenni, ugyanakkor elfogadhatatlannak és elképzelhetetlennek is tartja egy új párt bejegyzését. „Az a gyűjtő szövetség, amelyről ők beszélnek, az az RMDSZ, amelyből ők évekkel ezelőtt elmentek, és nem kellene kitalálni egy negyedik pártot. Akik versenyhelyzetet teremtettek, ne féljenek a versenytől!” - mondta. Marosvásárhely esetében adjuk meg a lehetőséget, hogy pártszínezet nélkül Soós Zoltánra lehessen szavazni, és ha a marosvásárhelyi magyarok meg tudják választani Soós Zoltánt, akkor van értelme továbbgondolni az együttműködést, különösen ott, ahol a románok magyarok fele-fele arányban élnek - vélekedett. Transindex.ro
2016. március 11.
Jászai Mari-díjat kapott Mátray László, Király László és Farkas Árpád Babérkoszorút
Számmos erdélyi vagy erdélyi származású díjazottja van a pénteken kiosztott magyarországi művészeti középdíjaknak, amelyeket a nemzeti ünnep közeledtével adtak át. 
Két erdélyi szerző, Király László és Farkas Árpád nyerték el idén a Magyarország Babérkoszorúja kitüntetést. 
Mátray László, a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház színművésze Jászai Mari-díjban részesült Bánky Gábor, a Pécsi Nemzeti Színház színművésze, Bérczes László, a kaposvári Csiky Gergely Színház művészeti vezetője, Csőre Gábor, a Vígszínház színművésze, Gidró Katalin, a Szegedi Nemzeti Színház színművésze, Gubás Gabriella, a Thália Színház színművésze, és Molnár Nikoletta, a Szolnoki Szigligeti Színház színművésze mellett. 
A gyergyóremetei születésű Molnár Levente, a Magyar Állami Operaház énekese Liszt Ferenc-díjat kapott Lajkó Félix, hegedűművész, Csík Gusztáv, zongoraművész, Klukon Edit, zongoraművész, és Herczku Ágnes, a Hagyományok Háza - Magyar Állami Népi Együttes előadóművésze mellett. 
Farkas Wellmann Endre és Nagy Koppány Zsolt József Attila-díjban részesült, Ablonczy László Ferenc, esszéíró, kritikus, színház- és kultúrtörténész, Bényei Tamás, kritikus, irodalomtörténész, esszéista, műfordító, a Debreceni Egyetem egyetemi tanára, Dr. Falusi Márton, költő, esszéista, a Magyar Művészeti Akadémia Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézet tudományos munkatársa, Tari István, költő, író, képzőművész, és Lanczkor Gábor, költő, regényíró mellett. (hírszerk.) Transindex.ro
2016. március 14.
Magyar állami kitüntetések erdélyieknek
Már pénteken délután átadta a magyar nemzeti ünnep, március 15. alkalmából odaítélt állami középdíjakat Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere a Pesti Vigadóban, a díjazottak között több erdélyi művész is van. 
Farkas Árpád József Attila-díjas sepsiszentgyörgyi költő, író és Király László, József Attila-díjas kolozsvári költő, író, műfordító a Magyarország Babérkoszorúja díjat kapta meg.
Mátray László, a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház színművésze Jászai Mari-díjat, a gyergyóremeti származású Molnár Levente, a Magyar Állami Operaház operaénekese pedig Liszt Ferenc-díjat vehetett át. József Attila-díjban részesült többek között Farkas Wellmann Endre költő, szerkesztő és Nagy Koppány Zsolt író, műfordító, szerkesztő, tanár is, mindketten Kolozsváron kezdték el irodalmi pályafutásukat.
Lajkó Félix vajdasági származású hegedűművész egyébként Liszt Ferenc-díjat kapott, a Magyarország Érdemes Művésze díj idei nyertesei között pedig ott van Tátrai Tibor Liszt Ferenc-díjas gitárművész, zeneszerző is.
A Kossuth- és Széchenyi-díjakat a hagyományoknak megfelelően idén is március 15-én osztják ki a tudomány és a művészet jeles képviselőinek. Lapértesülések szerint a mintegy negyven elismerést, köztük az Oscar-díjat kiérdemlő Saul fia című film három alkotója, Nemes Jeles László rendező, Erdély Mátyás operatőr és Röhrig Géza, az alkotás főszereplője is a Kossuth-díjasok között lesz idén. Krónika (Kolozsvár)
2016. március 16.
„Az ünnep mutatja, hol tartunk most!”
Az összefogás szükségességét hangsúlyozták a szónokok kedden Marosvásárhelyen, Kolozsváron és a Nyergestetőn is a szabadságharc kitörésének 168. évfordulóján. A kincses városban a rendőrök megakadályozták, hogy néhányan Erdély zászlajával vonuljanak.
Több marosvásárhelyi helyszínen tartottak megemlékezést kedden, a szabadságharc kitörésének 168. évfordulóján. Elsőként a Petőfi-szobornál gyűltek össze a helyi és környékbeli magyarok az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) és az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) hívására, ahol Cseh Gábor, az EMNT megyei elnöke újabb küzdelemre buzdította az erdélyi magyar közösséget.
„Ismét harcolnunk kell, erdélyi magyarok! De most nem fegyverrel, hanem hittel, kitartással, hiszen most is zajlik jogaink faragása, a csendes asszimiláció" – fogalmazott Cseh Gábor. Orbán Viktor magyar miniszterelnök üzenetének ismertetése után a néppárt megyei alelnöke, Portik Vilmos a magyar–magyar összefogás szükségességét emelte ki, és felkérte Marosvásárhely polgármesterjelöltjét, Soós Zoltánt, hogy szóljon az emlékezőkhöz.
„Több mint három évvel ezelőtt, a Vásárhelyi Forgatag köré gyűlt fiatalokkal közösen kezdtük a küzdelmet. Nem az volt a lényeg, hogy legyen egyéni hasznunk belőle, hanem hogy a közösségnek visszaadjuk a hitet. Mi június 5-e után is megteszszük majd, amit kell, hiszen a közösség a lényeg, a politika valami másról szól, mi nem azt tesszük" – hangsúlyozta a jelölt, akinek a meghívására az ünneplő, mintegy kétezres tömeg a székely vértanúk emlékoszlopánál gyűlt össze délután 16 órakor.
Az RMDSZ megemlékezése idén rendhagyó módon kezdődött: népviseletbe öltözött, Kossuth-nótákat énekelő fiatalok serege vonult be a Postarétre, ahol a mintegy kétezerötszáz-háromezer egybegyűlt fogadta őket. A történelmi magyar egyházak részéről felszólaló Nagy László unitárius lelkész arra biztatta az ifjakat, hogy merjenek gyermeket vállalni, különben kiürül az iskola, a templom, a családi ház, és nem lesz kinek március 15-éről beszélni. A lelkész rávilágított egy másik szomorú valóságra is, miszerint „Marosvásárhelyen nem vagyunk éppen annyian, hogy öt-hat helyen is ünnepeljünk".
Soós Zoltán felszólalásában arra mutatott rá, hogy az erdélyi magyar közösség számára 1990 óta ez az ünnep nagy pontossággal mutatja, hogy hol tartunk: mekkora utat tettünk meg szabadságunk és biztonságunk megteremtésében.
„Fizikai fenyegetés nem ér bennünket, közösségünk mégsem érezheti magát teljes biztonságban – mutatott rá a polgármesterjelölt, aki szerint egy közösség nem lehet teljes biztonságban ott, ahol nem tartják be a törvényeket, ahol a szólásszabadságot korlátozzák, és ezt még az államelnök sem érti. „Nem lehetünk biztonságban ott, ahol el lehet venni a román forradalom hősének kitüntetését. Ahol ingerült, már-már hisztérikus reakciókat vált ki néhány ezer magyar békés felvonulása. Nem vagyunk biztonságban ott, ahol polgármestereink, közösségünk vezetői ellen mondvacsinált ürügyekkel emelnek vádat, nyilvánvalóan azzal a céllal, hogy ne teljesíthessék hivatásukat" – fogalmazott Soós Zoltán.
A továbbiakban Soós Zoltán kitért a politikai erők összefogására, hangsúlyozván, hogy azt a polgárok összefogása kell hogy kövesse. A jelölt a város másik felét alkotó románságnak is üzent, igazi multikulturalitást ígérve. „Nem gondolom, hogy a közlekedésnek, a szemétszállításnak, a munkahelyteremtésnek etnikai dimenziója volna. De azt igen, hogy megválasztásom után Marosvásárhelyen ismét béke lesz, meg szabadság és egyetértés. Mert 1848 márciusa számomra nem pusztán dicső hagyomány, de ihletforrás is egyben" – zárta gondolatait az esemény főszónoka.
Nyergestető: példát kell venni!
„Március 15. azt üzeni, hogy a magyarság összefogott. A Nyergestető pedig azt üzeni, hogy az erdélyi magyarság vezetői ne azon fáradozzanak, hogy megosszák az erdélyi magyarságot, hanem összefogásra buzdítsák. Álljanak ki azokért is, akiket a hatalom meghurcolt magyarságukért" – jelentette ki Bodó Dávid, Csíkkozmás polgármestere kedden a Nyergestetőn, ahol dacolva a viharos széllel több százan vettek részt a március 15-ei ünnepségen.
Borboly Csaba Hargita megyei tanácselnök rámutatott: a magyar nemzet most sem kívánt mást, mint amit akkor megfogalmaztak a 12 pontban: legyen béke, szabadság és egyetértés. „Olyan időket élünk, amikor bátran vonhatunk párhuzamot a császári önkény és a mai elnyomóink által bevetett módszerek és eszközök között" – mutatott rá Biró Zsolt, a Magyar Polgári Párt elnöke.
Korodi Attila RMDSZ-es képviselő kifejtette: 1848. március idusán azért sikerült korszakalkotót véghezvinni, mert az emberekben volt merészség, összefogtak és mindenki egyért küzdött. „Ebben kell példát venni róluk. Nekem is, a kollégáimnak is, önöknek is" – hangsúlyozta. Orbán Viktor magyar miniszterelnök üzenetét Zsigmond Barna Pál csíkszeredai főkonzul tolmácsolta, majd az egybegyűltek együtt mondták el a Miatyánkot és elhelyezték a megemlékezés koszorúit.
Kitiltották az Erdély-zászlót Kolozsváron
Kolozsváron a hagyományokhoz híven idén is a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet előtt gyülekezett az ünneplő magyar közösség, majd a Szent Mihály-templomban megtartott ökumenikus istentisztelet után az egykori Biasini Szálló előtt megkoszorúzták a Petőfi-emléktáblát. Az ünnepség rendben zajlott, a túlbuzgó rendőrök csak azt akadályozták meg, hogy néhányan Erdély zászlajával vonuljanak.
Igazoltatták Fancsali Ernőt, az Erdélyi Magyar Néppárt kolozsvári elnökét, a transzszilvanista mozgalom képviselőjét és Soós Sándort, a párt Kolozs megyei elnökét. Soós a Krónikának elmondta: először a szervezőkkel üzentek a rendőrök, hogy idén nem szabad Erdély-zászlóval vonulni, majd a helyszínen is intézkedtek. A büntetőtörvénykönyv 369. cikkelyére hivatkoztak, amely tiltja a gyűlöletkeltő, uszító jelképek használatát, és kifejtették, a zászló uszító, mert az Erdély-címer nem tartalmaz utalást a román népre.
A Biasini Szálló előtt csupán Emil Boc polgármester beszéde közben kiabálta be valaki a tömegből: „hazudik", miközben Cluj-Kolozsvár-Klausenburg feliratú zászlót lengetett, utalva a megakadályozott többnyelvű helységnévtáblák ügyére.
A polgármester beszédében egyébként azt ígérte: javasolni fogja Molnár Levente színművész díszpolgárrá avatását, a Saul fia című filmben nyújtott alakításáért.
Csoma Botond, az RMDSZ Kolozs megyei elnöke emlékeztetett: az utóbbi időben felerősödtek a magyarellenes kezdeményezések Romániában. Horváth Anna alpolgármester a megosztottság veszélyére hívta fel a figyelmet, míg Fancsali Ernő, az Erdélyi Magyar Néppárt kolozsvári elnöke arról beszélt, hogy csak feddhetetlen erkölcsű vezetőkkel tud változást elérni az erdélyi magyarság.
Gáspár Botond, Szucher Ervin, Kiss Előd-Gergely, Molnár Rajmond. Krónika (Kolozsvár)
2016. március 16.
Díjak erdélyi személyiségeknek – kellemetlen mellékzöngével
Március 15-e alkalmából több erdélyi személyiség részesült magas rangú magyar állami kitüntetésekben, de a legnagyobb visszhangot kétségtelenül Tőkés László Magyar Becsület Rend díja kapta.
Áder János, Magyarország köztársasági elnöke megbízásából Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere „a haza érdekeinek előmozdításában és az egyetemes emberi értékek gyarapításában végzett tevékenysége elismeréseként” a Magyar Érdemrend tisztikeresztjének polgári tagozata kitüntetést adott át többek között Marosi Ildikó marosvásárhelyi irodalomtörténésznek, újságírónak, szerkesztőnek.
Magyar Érdemrend lovagkereszt polgári tagozata kitüntetést kapott Láng Gusztáv József Attila-díjas irodalomtörténész, kritikus, aki Magyarországra való áttelepülése előtt évtizedekig tanított a kolozsvári egyetem magyar tanszékén. A Magyar Arany Érdemkereszt polgári tagozatával tüntették ki Lőrincz György írót, a székelyudvarhelyi Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány alapító elnökét, valamint Péter László néptáncművészt, koreográfust, a csíkszeredai Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes tagját. 
A legmagasabb állami irodalmi díjat, Magyarország Babérkoszorúját ebben az évben két erdélyi költő, Farkas Árpád és Király László kapta. Ennek hírére a Facebook nevű közösségi portálon – keserűséget és komoly indulatokat hagyva maga után – Kálmán C. György baloldali-liberális irodalomtörténész, a Magyar Narancs bloggere feltette az alábbi minősíthetetlen kérdést: „Kik ezek?” Az Aradon szerkesztett Irodalmi Jelen erre egy „kulturális segélycsomagot” küldött neki: Farkas és Király kiváló verseinek gyűjteményét. De voltak, akik visszakérdeztek: ki az a Kálmán C. György?
A Magyar Érdemrend középkeresztesei között van a szatmárnémeti Varga Attila alkotmányjogász, volt parlamenti képviselő, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem Jogtudományi Karának egyetemi docense, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület főgondnoka, valamint az aradi Böszörményi Zoltán József Attila-díjas író, költő, az Irodalmi Jelen főszerkesztője.
Mátray László, a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház színművésze Jászai Mari-díjat, a gyergyóremetei származású Molnár Levente, a Magyar Állami Operaház operaénekese pedig Liszt Ferenc-díjat vehetett át. József Attila-díjban részesült többek között két fiatalabb költő is, Farkas Wellmann Endre és Nagy Koppány Zsolt, mindketten marosvásárhelyi születésűek, nemrég hagyták el Erdélyt a budapesti érvényesülés kedvéért.
Az idei Kossuth- és Széchenyi-díjasok között idén nem volt erdélyi személyiség. itthon.ma
2016. március 17.
Kiállni, képviselni, harcolni?
Kiállni, képviselni, harcolni, e három parancs vezérli az RMDSZ munkáját a következő időszakban – ismételte meg a legutóbbi SZKT-ülésen elhangzott kampányszlogent Kelemen Hunor március 15-én Szatmárnémetiben. Hogy mennyire gondolják komolyan mindezt, arról az elmúlt két hétben történtek elég sok mindent elárultak.
Tőkés László állami kitüntetésének megvonása után még nagyjából helyénvaló volt az RMDSZ vezetőinek reakciója, közleményben, közösségi portálokon tiltakoztak az államfő döntése ellen, az első felindulást követően azonban megfogyatkozott a lendület, s arra például már nem futotta, hogy a szolidaritás megnyilvánulásaként minden magyar kitüntetett önként adja vissza az elismerést. A kiállás, képviselet, harc igencsak sajátos értelmezéséről árulkodik az is, ahogyan az RMDSZ a székely szabadság napjához viszonyult: lapítva, sunyítva, távol maradva, esetleg csak odasomfordálva. Pedig a marosvásárhelyi megmozdulás résztvevői nem valamiféle különös, komoly politikai szervezet számára vállalhatatlan eszmékért vonultak utcára, hanem ugyanazokért a célokért, amelyek az RMDSZ programjában is szerepelnek, és amelyekről törvénytervezetek is készültek: a jogegyenlőség biztosításáért, a kettős mérce megszüntetéséért, Székelyföld autonómiájáért, a magyarellenes intézkedések leállításáért. Mindez a jelek szerint nem fontos az RMDSZ-nek. Csak tudnánk, hogy akkor pontosan miért is akarnak kiállni, képviselni, harcolni?
És ugyanennyire lágy volt a szövetség reakciója aznap is, amikor Kelemen Hunor éppen e hármas parancsról szónokolt Szatmárnémetiben. Kapitánya, Kovács Péter például nyilvánosan megdorgálta azt az illetőt, aki a kolozsvári ünnepi megemlékezésen Emil Boc polgármester beszédét bekiabálással „zavarta meg” (értsd: fejtette ki nemtetszését a multikulturalitásról nyilvánvaló hazugságokat soroló politikussal szemben). Arra az elszólásra pedig egyetlen RMDSZ-es vezető sem reagált, ami pedig mindennél élesebben rávilágít, miért is nem érezhetjük mi otthon magunkat ebben az országban, miért kell nekünk frusztráltan harcolnunk akkor is, amikor más örülne, ünnepelne. Emil Boc ugyanis azt találta mondani, büszke az Oscar-díjas Saul fiában szereplő Molnár Levente teljesítményére, akit díszpolgári címmel tüntetnek ki, „még akkor is, ha magyar etnikumú”. Ezt mondja Kolozsvár polgármestere a magyar nemzeti ünnepen a magyarok előtt, és senki le nem reagálja, senki egy szót nem szól, hogy miért fájó, sértő, dühítő ez számunkra. De ugyanúgy nem számíthattunk az RMDSZ-re egy másik kolozsvári ügyben sem: nyitott elméjű transzilvanista románok – Sabin Gherman és a hozzá hasonlóan gondolkodó társai nagyobb felháborodással tették szóvá, mint az RMDSZ, hogy a hatóságok nem engedték a felvonulást Erdély történelmi zászlajával.
Kiállni, képviselni, harcolni? 
Farcádi Botond. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. április 15.
Levente, a „dák fióka”
Már a királyság megalakulása óta Romániában az egységes nemzetállam létrehozása volt az állandó cél. Még akkor is, ha – amiként Lucian Boia írta – még a két fejedelemségben sem éltek csak románok (bár akkoriban nemes egyszerűséggel a zsidókon kívül mindenkit ide sorjáztak), a transzilván területek Regáthoz csatolásakor csak romlott az arány. Ennek ellenére már az 1923-as alkotmányba belecsúsztatták, hogy Románia egységes nemzetállam, és kimondták, hogy ez a cikkely nem változtatható meg. Az azóta kidolgozott alkotmányokból (akadt jó néhány) nem is került ki.
A gyulafehérvári ígéretek még jól el sem szálltak, beindult a nemzetiségek beolvasztása, az évek teltével eljutottak odáig, hogy mind több család- és személynevet románná írtak át. Sőt, nem lehetett leírni a települések, hegyek, folyók, határrészek neveit, csak románul. Megtörtént, hogy külföldön a személyazonossági szerint írták ki az ismertebb sportoló nevét, a többségiek azt sem tudták, ki az illető, hiszen hazai fogyasztásra a Szatmáriból Sătmăreanu, Kirnerből Chirut, Víghből Vigu lett, a Galina Alinává, a József Iosiffá, az Imre Emeric-ké változott... Ha nem „keresztelték át” az ismert ember nevét, akkor szóban, írásban tették azzá. Így lett úgymond román a Nobel-díjas Herta Müller, az Oscar-díjas filmben játszó Molnár Levente, de még a magyar X-faktort megnyerő Tóth Andrea is, hogy néhányat említsünk.
Mondják is a nacionalizmustól túlbuzgó többségiek, hogy amiként Franciahonban mindenki francia, Romániában is mindenkinek románná kell válnia. Itt azonban van egy kis ferdítés, hiszen a franciák is vakarják most a fejük búbját, hiszen ott sem mindenki francia, mostanság kiderült, hogy élnek korzikaiak, bretagne-ok, baszkok is, nem szólva az arabokról. Mi pedig nem leszünk románok (még magyar származású románok sem), mert erdélyi magyarnak születtünk. Magyar tudattal, magyar érzelmekkel...
Ezért nem díjazzuk azt sem, hogy a személyikről szóló új törvénytervezetbe néhány honatya megint nemzetiséggé akarja átírni az állampolgárságot. A legtöbb EU-s országban – így Magyarországon is – kihagyták ezt a rubrikát, hiszen tudott dolog, hogy a személyit kiadó állam állampolgára az illető. Persze, ezekben az országokban nem hangsúlyozzák lépten-nyomon, hogy egységes nemzetállamok lennének.
Román Győző
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2016. november 7.
Török Ákos fekete-fehér billentyűi (Kézdiszentlélekről indult)
Támogatóinak köszönhetően néhány nap múlva saját elektronikus zongoráján gyakorolhat az idei tanévtől a budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Bartók Béla Zeneművészeti és Hangszerészképző Gyakorló Szakgimnáziumban tanuló tizenhat éves kézdiszentléleki Török Ákos, aki a rövid őszi vakáció után ma újból visszazökken a megszokott ritmusba, és reggel fél hétkor már a fehér-fekete billentyűkön varázsolja elő az első futamokat. Múlt heti itthonléte alkalmából kérdeztük, hogy a tíz éve kezdődött szerelem a zongora iránt nem vett-e el valamit a gyermekkorából, hisz amíg mások fára másztak, rúgták a bőrt, ő gyakorolt, jelenleg a lovaglásról és az erdőjárásról is le kell mondania. Azt válaszolta: a gyermekkora teljes volt, mert azt csinálta, amit a legjobban szeret, „a lovaglás és az erdő hiányzik, elég furcsa, hogy ez kimarad az életemből, de muszáj kibírni és ki is fogom, mert ezt akarom folytatni”.
Édesanyja szerint sorsszerű volt Ákos találkozása a zongorával, hisz a családban nem volt senkinek zenei előélete. „Huncut is voltam, szerettem játszani is, de a zongora jobban megragadott, mint amit más gyermekek csináltak. Megláttam a zongorát egy esküvőben, és egész éjszaka a zongoristát figyeltem. Nagyon megtetszett, nem is tudom elmondani, hogy pontosan mit éreztem” – emlékezik vissza Ákos. Az első osztályt a kézdivásárhelyi Molnár Józsiás Általános Iskola zeneosztályában kezdte, az is véletlen volt, hogy bejutott, mert a helyek már beteltek, amikor valaki visszalépett, és a kis Ákos hirtelen Páll Laura zenetanár tanítványává vált, „aki nagyon megszerettette a zongorát, és a zongora alapjait is nagyon jól megtanította”. Harmadik osztályig nem volt otthon zongora a Török családnál, hogy is lett volna, amikor Ákos három évvel nagyobb bátyja mellett a szülők két gyermeket vettek magukhoz hivatásos nevelőszülőkként, így a család hattagúra szaporodott. „Én úgy szeretem őket, mint az édes testvéremet. Szilárdka, amióta megszületett, nálunk nevelkedett, most hétéves, Szidónia Izolda tízéves lesz. Egy kicsit sajnálom is őket, hogy ilyen helyzetbe kerültek, de azt is látom, hogy szüleim úgy nevelik a testvéreimet, hogy mindent megtesznek értük, amit nekünk tettek meg. Ez nekem nagyon tetszik, és örvendek, hogy ilyen testvéreim vannak.” Locsolópénzből zongora
„Amíg nem volt zongoránk, az asztalon gyakoroltam be, amit felhagyott a tanárnő. Aztán a locsolópénzünkből, amit a testvéremmel gyűjtöttünk, vettünk egy zongorát, amin tudtam gyakorolni. Nem volt drága zongora, de a gyakorlásra jó volt.”
Ötödik osztálytól Diaconu Mónika volt Ákos zenetanára a Molnár Józsiás Általános Iskolában, majd VIII. és IX. osztályban Constantin Rozália egyengette az útját a sepsiszentgyörgyi Plugor Sándor Művészeti Líceumban. Mindkettejükről azt tartja, azért kapott sokat tőlük, mert át tudták adni mindazt, amit tudnia kell. Szerinte lehet valaki világhírű zenész, ha nem tudja tolmácsolni az adott hangszerről való tudást, akkor tanárként nem lehet eredményes. Ákos hálás mindazért, amit tőlük kapott, „nélkülük, Constantin Rozália két éve nélkül nem jutottam volna a Virtuózokig”. A Virtuózok
Török Ákost sokan a Virtuózok tehetségkutató műsorából ismerték meg. A magyarországi közmédia komolyzenei tehetségkutatójának műsorkészítő csapata azokat a fiatalokat próbálja felkutatni, akik kiválóan játszanak a klasszikus zenei hangszerek valamelyikén, vagy klasszikus énekben nyújtanak kiemelkedő teljesítményt. A Virtuózok határon túliakhoz való eljuttatásában és az ő bevonásukban Molnár Levente gyergyóremetei születésű operaénekes vállalt fontos szerepet, általa valósult meg tavaly a csíkszeredai előválogató, amelyen Ákos továbbjutott a budapesti meghallgatásig, majd az elődöntőbe. A neves előadóművészekből álló zsűri Csíkszeredában nemcsak az Ákos által előadott klasszikus mű kidolgozását értékelte, hanem saját szerzeményére is felfigyelt, amelynek Molnár Levente az Édes átok címet adta, Ákos szerint találóan.
A Virtuózok nem csak tehetségkutató verseny, annál jóval több, hisz a felfedezetteknek lehetőséget biztosítanak, hogy neves mesterektől tanuljanak, koncertkörúton vegyenek részt, mint legutóbb a Kézdivásárhelyt és Sepsiszentgyörgyöt is érintő székelyföldi turné, és még a továbbtanulásukban, fejlődésükben is egyengetik az útjukat. Az első mesterkurzust Ákos a Plugor Sándor Művészeti Líceumnak köszönheti. Idén júniusban a ferencvárosi Ádám Jenő Zeneiskolában képezte magát Réti Tamás és Eckhardt Gábor zongoraművésznél, júliusban a pomázi György Ádám Kastélyakadémián vett részt a világ több országából meghívott tehetséges fiatalokkal együtt, mely lehetőséget a Virtuózokon nyerte az Amerikai Kereskedelmi Kamara különdíjaként. Itt a Liszt Ferenc Zeneakadémia több tanárától, világhírű előadóművészektől tanulhatott, György Ádám, Nádor György, Réti Balázs nevét említi, és megjegyzi, György Ádám nem csak előadói példaképe, de még a Rubik-kocka kirakását is tőle tanulta. Egy vele készített interjúban (Magyar Nemzet, 2016. július 13.) György Ádám így nyilatkozott Ákosról: „Egy rendkívül szimpatikus és szeretetre méltó fiú, aki már ezalatt a néhány nap alatt is nagyon sokat fejlődött. Az ő esetében például több szempontból is jó inspiráció ez a kurzus. Az összes magyar résztvevővel együtt láthatja, hogy egy zongoraművész karrierje nemcsak abból áll, hogy gyakorol-e a hangszeren, vagy azt éppen milyen minőségben és mennyit teszi, hanem ez egy sokkal összetettebb kérdés.”
A sorozat folytatódott a nagykanizsai mesterkurzuson, majd megcsillant a lehetőség, hogy Ákos felvételizzen a budapesti Bartók Béla-gyakorlóiskolába.
Budapesti tanévkezdés
A Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Bartók Béla Zeneművészeti és Hangszerészképző Gyakorló Szakközépiskola (mely nevet 2014-től viseli) Magyarország legrégebbi középfokú zeneoktatási intézménye. A tanoda ismertetőjében olvassuk, hogy alapításának története a reformkorba nyúlik vissza. 1840-ben Mátray Gábor igazgatásával alakult meg a Nemzeti Zenede, a Pest-Budai Hangász Egylet Énekesiskolájaként 75 növendékkel. Az alapításhoz szükséges összeg előteremtésében vezető szerepet játszott Liszt Ferenc, aki két nagy sikerű hangversenyt adott a Hangász Egylet javára. Tíz évvel később már kétszáz növendéke volt az intézménynek, és a korábbi ének, zeneszerzés és kórus szakok mellett megalakul a zongora, hegedű, gordonka, fuvola és klarinét tanszak is. 1867-ben Nemzeti Zenedére keresztelik az intézményt, és a Zeneakadémia 1875-ös megalakulásáig a magyar zeneoktatás legrangosabb otthona. Rövid időre állami kezelésbe kerül, majd ismét egyesületben működik. A gimnáziumi tagozat létrehozása Kresz Géza hegedűművész nevéhez fűződik, aki 1941-től veszi át az intézmény vezetését. 1948-ban állami rendelettel felszámolják, és Állami Konzervatóriumként folytatja tevékenységét. 1966-tól Bartók Béla Zeneművészeti Szakiskolaként működik, 1973-tól a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola gyakorlóiskolája, új nevén Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Bartók Béla Zeneművészeti és Hangszerészképző Gyakorló Szakközépiskola. Jelenleg közel négyszáz hallgatója van huszonnégy tanszakon. Ákos meséli: „Augusztusban merült fel először, hogy mehetnék Budapestre. Jelentkeztem a pótfelvételire, ott meghallgattak, sikerült. Még nem nagyon gondolkodtam azon, hogy milyen lenne, ha ott tanulnék, úgy belesodródtam. Budapesten nehezebb, mint itthon, mert nagyok a távolságok, reggel korán kell bemennem az iskolába gyakorolni. Háromnegyed hatkor kelek, villamossal megyek, fél hétkor már ott kell lennem. Nyolctól vannak az órák, de a zongorához csak ilyen korán férek hozzá.” Néhány nap múlva ez már a múlté. Ákosnak saját zongorája lesz, amin a kollégiumban is gyakorolhat, „csak felteszem a fülhallgatót, és nem zavarok senkit”. Összegyűjtött pénzére is büszke, hisz azért megdolgozott, „lemuzsikálta”, de a támogatók nélkül álma nem sikerülhetne. Szinte alig meri sorolni segítőit, fél, hogy valaki kimarad, hisz azokat is említenie kellene, akik mellette állnak, elsősorban szülei, egykori diáktársai, akik nem irigykednek, hanem őszintén gratulálnak, „hisz sokan tehetségesek, vannak még rajtam kívül is jók, de örvendenek az én sikereimnek”. A dr. Bock Industries és a Bóbita Egyesület közösen meghirdetett ösztöndíja, a Pro Sanitate Alapítvány, a Zarah Moden és a New Fashion készruhagyár, a kézdivásárhelyi Rotary Klub, az RMDSZ, Molnár Levente és édesapja, dr. Molnár Csaba támogatása már az édesanya által összesített listán szerepel, köszönetet mond a család nevében mindannyiuknak.
Az úton végig kell menni
Ákos zongoraművész akar lenni, miközben már régóta az. Szereti Chopin, Liszt Ferenc, Haydn, Bach műveit, „és még sok másik szerzőét, mert nagyon szépeket alkottak”. Liszt Ferenc XV. magyar rapszódiájával nehezen küzdött meg, „talán még nem nekem való, fizikailag is nehéz. Muszáj tornászni és jól táplálkozni. Eddig lovagoltam, erre itt nincs lehetőségem, de heti öt tornaóra van, és ez jó. Eszem is eleget, bár a házi ízek nagyon hiányoznak.”
Napi négy óra gyakorlás, „de az ennél több a jó”, hét végén egy kis pihenés, esetleg filmnézés a barátokkal, egy kis angol tanulás, és hétfőn reggel újból csörög az óra. Ákos hazagondol, szüleire, testvéreire, egykori tanáraira, barátaira. Kézdiszentlélektől nyolcszáz kilométerre egyetlen célja, hogy zongoraművész legyen. De tudja, az oda vezető út nem könnyű, „az úton végig kell menni”: négy év zenei előkészítő középiskola után a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen kívánja folytatni tanulmányait, el szeretné játszani a világ zongorairodalmának legfontosabb darabjait, és a sok száz többit, és gyakorolni, gyakorolni, gyakorolni...
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. december 18.
„Nem a problémáinkkal, hanem a tehetségeinkkel kell megjelenjünk külföldön”
Huszonhét ifjú zenész jelentkezett a Művészeti Alap Értetek Egyesület (Artstart4U) által Csíkszeredában tartott kétnapos mesterkurzusra, melynek egyik célja az volt, hogy felkészítse a jelentkezőket a Virtuózok című tehetségkutatón való megmutatkozásra.
A komolyzene iránt érdeklődő fiatalokat szólította meg az Artstart4U mesterkurzusa, akik pénteken és szombaton a Nagy István Művészeti Középiskolában elismert szakemberek segítségével fejleszthették zenei tudásukat. Bolyky Zoltán karmester hasznos tanácsokkal látta el a mesterkurzus résztvevőit, Megyimóreczné Schmidt Ildikó a zongora szakos diákokat, Tornyi Beáta és Lakatos György a hegedű, Kovács Lóránt a fuvola, Molnár Levente pedig az ének szakosoknak tartott egyéni konzultációkat. 
Molnár Levente, csíkszeredai operaénekes, az egyesület elnöke a mesterkurzus megnyitóján elmondta, nem a problémáinkkal, hanem a tehetségeinkkel kell megjelenjünk külföldön. Úgy véli, noha bármerre jár, a legjobb zenekarokban sok magyarral találkozik, a magyar zenészeket elismerik külföldön. Rámutatott, Székelyföldön is nagy szükség van a mesterkurzusokra.
„Amikor én voltam cseperedő tanonc, akkor itt nem volt ilyesmi, hogy jöttek volna külföldi, friss vért hozó emberek, és új cseleket, technikákat mutattak volna. Egyetemista koromban kerültem el először egy ilyen kurzusra, és örök nyomot hagyott bennem. Úgy látom, közelíteni kell a tanárokat a diákokhoz. Nagyon fontos a mester és tanítványa közötti jó kapcsolat kialakítása, mert enélkül nincs siker ezen a pályán. Mindig kell egy kontroll, egy segítség. Szeretnék ebből hagyományt teremteni, szeretném azt, hogy ha az erdélyi gyerekek legalább olyan esélyeket kapnának, mint a magyarországi gyerekek. Szeretném ösztönözni és bátorítani az itthoni tanárokat is, hogy jó, ha látják, más hogy áll hozzá egy gyerekhez, mit tud vele kezdeni, milyen új technikája van, milyen skálája, mi az ami igazából a gyereket beindítja. Milyen mesterkurzusra, versenyre próbáljuk meg eljuttatni. Úgy érzem, hogy nagyon szép sikereket értünk el a Virtuózokkal, büszke vagyok rá.” Hozzátette, ha sikerül jó tehetségeket kinevelni, akkor fog hallani Székelyföldről, Erdélyről a nagyvilág.
A mesterkurzuson természetesen az a diák is részt vehetett, aki nem szeretne jelentkezni a tehetségkutató műsorban. Azok viszont, akik jelentkezni fognak, a helyszínen elkészíthették a felvételt, amelyet a jelentkezéskor be kell küldeni. A jelentkezéssel kapcsolatos információk megtalálhatóak a Virtuózok honlapján.
Péter Beáta Székelyhon.ro
2017. április 3.
Színház és árnyoldala
Bizonyára szinte senki előtt nem ismeretlen az a történet, amiről az alábbiakban írni fogok, hiszen a Kolozsvári Állami Magyar Színházban március 24-én este történt incidens híre az elmúlt napokban, kis túlzással, körbejárt országot-világot. Úgy gondolom tehát, hogy nincs szükség az előzmények ismertetésére. Megjegyzem, eddig ódzkodtam bármit is írni az esettel kapcsolatban, vártam, hátha letisztulnak a dolgok, és érthetővé válik, mi és hogyan történt. Reméltem, hogy a szerdai televíziós (kolozsvári magyar adás) beszélgetés végre fényt derít erre a történetre. De úgy érzem, több csúsztatás is történt, ezért megpróbálom, leginkább a magam számára tisztázni azt, amit nem tudok logikusan összerakni, akármennyire is igyekszem.
Az alapot természetesen a már említett televíziós interjú szolgáltatja, amelyet Víg Emese készített a színház igazgatójával, Tompa Gáborral, hiszen, amint itt elhangzott, „ragaszkodjunk a tényekhez, ahhoz, hogy mi történt, mert eddig senki nem volt kíváncsi arra, hogy mi történt valójában... Na, most itt az igazság a következő...”.
Én is ragaszkodom tehát ahhoz, hogy az itt elhangzottak alapján megpróbáljak tisztázni néhány dolgot, vagy inkább elmondani, milyen kétségek–kérdések merültek fel bennem az elhangzott „igazságokkal, tényekkel” kapcsolatban.
Hát akkor, lássuk.
1. „Eddig senki nem volt kíváncsi arra, hogy mi történt valójában”, mondja Tompa Gábor az első pillanatokban. Ezt a kijelentést azért érzem kissé csúsztatásnak, mert a március 26-án, vasárnap este a Krónika online-, majd 27- én a lap nyomtatott változatában megjelenő cikk szerzői azt írják: „Tompa Gábor, a Kolozsvári Állami Magyar Színház igazgatója megerősítette lapunknak, hogy incidens történt...” stb., stb. Ergo, valaki(k) kíváncsi(ak) volt(ak) a laptól arra, hogy „mi történt valójában”, hiszen feltételezhetően ezért keresték meg az igazgatót. Aminthogy az érintett színésznőt is, aki, mint írják, „nem kívánt nyilatkozni az ügyről... stb., stb.”.
És mivel itt jelent meg legelőször bármi is arról, hogy pénteken este incidens történt a bemutató alatt, ez lett volna az ideális alkalom arra, hogy a lap által megkérdezett igazgató elmondja az igazságot, és ezáltal elejét vegye a további találgatásoknak és ferdítéseknek. Feltételezésem szerint a cikk vasárnap készült, tehát péntek estétől vasárnap délig volt idő arra, hogy az intézményvezető aprólékosan tájékozódjon a történtekről, és elmondja a tényeket. Ehelyett azonban leginkább maszatolás folyt.
2. „Volt egy incidens, és szeretném leszögezni, hogy semmiféle agressziónak nincs létjogosultsága, nem próbálunk és nem is lehet igazolást találni”. „...semmiképpen nem fogadható el semmiféle agresszív vagy bántalmazó magatartás, erre semmiféle igazolást nem akarok, és nem kell találnunk”, hangzik el a televíziós beszélgetés elején Tompa Gábor részéről.
Ehhez képest, végighallgatva a szinte negyven perces műsort, folyton az az érzésem, hogy mégiscsak igazolásokat próbál találni, és úgy „ítéli el” az agressziót, hogy közben minduntalan felmenti az agresszivitást elkövető Andriy Zholdakot, hol azzal indokolva a történteket, hogy a rendező köztudottan „szenvedélyes megszállott”, hol felmagasztalva őt, hogy milyen nagyszerű rendező, akiről úgy hallotta, a próbafolyamatban részt vevő színészek azon része is, „akik nem maradtak a szereposztásban, azt mondták, hogy életük egyik legmeghatározóbb élménye volt” a vele való találkozás. Annak ellenére, hogy „nagyon kemény volt, és nagyon igénybe vette őket”. Hol pedig azzal, hogy hát ilyesmi, vagy ehhez hasonló dolgok máskor és másvalakikkel is megtörténtek... Például Harag György is nagyon keményen bánt a színészekkel, „Sebők Klárát minden próbán megsiratta, minden próbán meggyötörte” az Éjjeli menedékhely próbafolyamata alatt, jegyzi meg Tompa.
3. „Tehát, ő [mármint a rendező, Andriy Zholdak] bement szünetben, és az egyik színésznőt vállon ragadta, kiabált, megrázta, és fölemelte a kezét”, mondja az igazgató. Később pedig: „Nem történt semmi olyan atrocitás, vagy komolyabb testi bántalmazás, mert nem jutott el odáig... nem tudjuk, hogy eljutott volna, vagy sem, de megakadályozták”. Ez a pont kicsit kapcsolódik még az előzőhöz, hogy akkor hogy is van ezzel az agresszióval, amit elítél az igazgató. Azt ajánlom, olvassuk el még egyszer, lassan, hogy megértsük. Lássuk csak: kiderül, hogy történt ugyebár atrocitás, de nem esett „komolyabb testi bántalmazás, mert nem jutott el odáig...”. Andriy Zholdak „csak” megrázta a színésznőt, „csak” kiabált és „csak” fölemelte a kezét. (Gondolom, integetni akart). Egyéb atrocitás nem történt ugyebár. Mert megakadályozták. És nyilvánvalóan ebből kifolyólag nem tudjuk, hogy eljutott volna-e odáig a dolog, hogy „komolyabb testi bántalmazás” is megessen. A többit csak ideidézem kommentár nélkül: „azután rögtön az ott lévő színészek, később a technikai igazgató, aki ott volt és akinek szóltak, megjelent, szétválasztották, elvitték a színésznőt, Zholdákot kihozták az udvarra, lecsillapították”. „Nem tudjuk, hogy folytatódott volna-e vagy sem, mert megakadályoztuk”. „Ha valóságos agresszió lett volna...”
4. Ennél a pontnál kénytelen vagyok hosszasabban idézni Tompa Gábort, mert nem egyszerre hangzottak el ezek a dolgok a beszélgetésen, így nem biztos, hogy felfigyelnek rá azok, akik végighallgatják.
„Ez történt [mármint az incidens] háromnegyed 8-kor, az előadás szünetében...” „Nekem is szöveges üzenetem érkezett, én is kimentem az udvarra, megkérdeztem mi történt...” „Az előadás folytatódott”. „Az előadás végigment, de a rendőrséget kihívta az egyik munkatársunk háromnegyed tízkor. Két órával az incidens után. Az előadás végéhez közel”. „Nem tudtam, hogy kihívódott a rendőrség”. „Az előadás után azonnal lementem az öltözőbe, és körülbelül 40 percet töltöttem ott a színészekkel, akik ott voltak, ezért kezdődött ké- sőbb a protokoll, mert eléggé ki voltak borulva, mert lehordást kaptak és nem tudták, hogy miért...”. „Én éjjel négy órakor tudtam meg, hogy a rendőrséget kihívták, mert akkor közölte az illető személy írásban, hogy kihívta a rendőrséget”.
Vegyük tehát sorra. Az incidens háromnegyed nyolckor történt, az előadás szünetében (a bemutató 6 órakor kezdődött). Tompa Gábort szöveges üzenetben értesítik erről, ő is kimegy az udvarra. Addigra természetesen az incidens már lezajlott a kulisszák mögött, az udvaron már csak a „szenvedélyes” rendezőt csillapítják. Ezután folytatódik az előadás. Mint az igazgató mondja, a rendőrséget a munkatárs (vagyis az előadás ügyelője) háromnegyed tízkor hívta ki. A második rész szinte két órát tart, tehát a kb. nyolc órakor kezdődő második rész vége fele. Menjünk tovább. Azt mondja Tompa Gábor, hogy az előadás után azonnal lement az öltözőbe, és 40 percet töltött ott a színészekkel beszélgetve, csak azután ment fel a büfébe, ahol megtartották a protokollt. Amennyiben a rendőrséget háromnegyed tízkor hívták ki, az előadásnak pedig tíz óra körül volt vége, akkor az igazgatónak feltételezhetően találkoznia kellett volna velük, hiszen negyven percen át ott tartózkodott az öltözőkben, a rendőrfőkapitányság szóvivője szerint pedig, aki a Krónikának nyilatkozott, „a helyszínre érkezett rendőrök nem tudtak közvetlenül a sértett féllel beszélni, mivel a művész időközben a második felvonásban már ismét a színpadon játszott. A szóvivő elmondta, a riasztás nem az áldozattól, hanem annak egyik kollégájától származott, a rend- őröknek pedig ugyancsak más színészek írták le a történteket”.
Erre csak annyit lehet mondani, jelentkezzen, aki érti.
5. A beszélgetés elején Víg Emese próbál utalni arra, hogy Andriy Zholdakot „megelőzte a híre”, „van egy előtörténete”. Nincs, mondja Tompa. Nincs tekintettel a színészekre, mondja Víg Emese. Az igazgató erre azt válaszolja, hogy nem tud ilyesmiről. Később elmondja, hogy a színház „meghozta a maga lépéseit”, kivizsgálta az ügyet, és azt is megvizsgálták, hogyan lehet a rendezőt „egyfajta következmény elé állítani”. A rendező szerződésében, mondja Tompa, „van egy olyan pont, amely azt mondja ki, hogy bármilyen konfliktusos helyzetre a vezetőség közvetítésével keressen megoldást. Ezt ő megszegte, és emiatt levontunk a honoráriumából egy jelentős összeget, amit ő alá is írt, jegyzőkönyvvel”.
Nem tudom, hogy általában mi foglaltatik bele ezekbe a szerződésekbe, de meglepő ez a fogalmazás, hogy „bármilyen konfliktusos helyzetre a vezető- ség közvetítésével keressen megoldást”. Feltételezhetően valamit azért mégiscsak kellett tudniuk Zholdak „előtörténeteiről”, ha a szerződésbe foglaltatott egy ilyen kitétel.
6. A beszélgetés alatt sokszor elhangzik az igazgató részéről, hogy előbb menjenek el az emberek, nézzék meg az előadást, és azután ítélkezzenek. Ezzel teljesen egyetértek, ez elemi követelmény. Csakhogy itt nem arról kell beszélgetni, hogy milyen az előadás, hanem arról, hogy hogyan történhetnek meg ilyen dolgok, és ha már megtörténtek, akkor miért nem lehetett már a kezdet kezdetén elmondani vilá- gosan a történteket, a már említett első cikk megjelenésekor. És akkor valószínűleg elejét lehetett volna venni a „rémtörténeteknek” és „összeesküvés-elmé- leteknek”. Vagy legalábbis hivatkozási pont lehetett volna.
A „tessék megnézni, utána lehet bírálni, végezzük el a bírálatnak az érvelésen alapuló munkáját”-részhez pedig csak annyit fűznék hozzá, többször megtapasztaltam már – és más kritikus kollégáim is – ennek a kijelentésnek a következményeit az intézmény vezetője részéről.
„A párbeszédre szükség van”, mondja az igazgató. Valóban szükség van. De nemcsak ilyenkor, amikor „baj van”, hanem folyamatosan, erre alapulna a színház és közönség, színház és újságírók, kritikusok közötti kapcsolat. Ehhez azonban mindkét félnek nyitottnak kell lennie.
*
Végül még annyit, sokatmondó az a nyilatkozat, amit a társulat egy része aláírt. Ennél beszédesebb üzenetet, hogy valami nagyon nincs rendben, nem hiszem, hogy meg lehetett volna fogalmazni.
És akkor itt térnék ki ennek a történetnek a legfontosabb részére: a színészekre. Ha egy rendező csak úgy tud alkotni, hogy folyamatosan megalázza, agyongyötri, sárba tiporja, olyan lelki – vagy akár testi – agressziónak veti alá a színészt, amitől esetleg tartós sérülést is szenvedhet, és komoly következményei lehetnek, akkor engem nem biztos, hogy érdekel, hány nemzetközi fesztiválra hívták meg az előadást. Akkor csak azt tudom mondani, nem is érdekelnek az oly sokat hangoztatott „tények”. (Zárójelben megjegyzem, érdekes módon alig volt meg a bemutató, és az igazgató, mint elmondta a televíziós interjúban, már konkrétan tudja, hogy öt nemzetközi fesztiválra meghívták a produkciót. Gondoljuk vajon azt, hogy netalán előre „le volt zsírozva” a dolog?)
Láttam az előadási főpróbát. Elképzelni sem tudom, hogy a szünetbeli incidens után a szí- nészek, és különösképpen a közvetlenül érintett színésznő milyen lelkiállapotban ment(ek) vissza, lejátszani az iszonyatosan kemény, hatalmas energiákat és koncentrációt követelő szinte kétórás második részt. Ha valamiről, akkor erről kéne beszélni. A megaláztatásról. A lelki terrorról. Az igazgató hozzáállásáról. A hogyan továbbról. Mert Andriy Zholdak elment. De a színészek, a társulat marad...
Nyilatkozat
Mi, a Kolozsvári Állami Magyar Színház színészei, egyöntetűen n és határozottan kiállunk egymás mellett és egymásért. Elutasítunk mindennemű agressziót. Nem tekintjük úgy, hogy az agresszió a színházi munka része, vagy, hogy létezik olyan helyzet, ami ennek jogosultságot teremt. Mélységesen aggasztónak tartjuk a nemrég történteket. Úgy érezzük, hogy ilyen helyzetben egyetlen ember elfogadhatatlan gesztusa miatt árnyék vetül a munkánkra. Elvárjuk, hogy a munkánknak otthont adó intézmény tegye meg a szükséges lépéseket annak érdekében, hogy az ilyesmi ne fordulhasson elő. Messzemenően szolidárisak vagyunk minden egyes színpadra lépő társunkkal, és erőt, bátorságot kívánunk a továbbiakban. Aláírják: Laczó Júlia, Orbán Attila, Marosán Csaba, Varga Csilla, Imre Éva, Albert Csilla, Sinkó Ferenc, Laczkó Vass Róbert, Szűcs Ervin, Bogdán Zsolt, Csutak Réka, Kató Emőke, Kali Andrea, Buzási András, Kézdi Imola, Dimény Áron, Panek Kati, Kántor Melinda, Sigmond Rita, Györgyjakab Enikő, Bodolai Balázs, Ötvös Kinga, Vindis Andrea, Farkas Lóránd, Pethő Anikó, Kicsid Gizella, Bács Miklós, Balla Szabolcs, Árus Péter, Fogarasi Alpár, Molnár Levente. Valamint: Hatházi András, Bíró József.
Köllő Katalin / Szabadság (Kolozsvár)
2017. augusztus 22.
Beszélgetés Molnár Levente operaénekessel – „Nagy álmom, hogy legyen székelyföldi operajátszás”
Másodszor tartottak az erdélyi gyermekek számára komolyzenei mesterkurzust Gyimesközéplokon, a Borospataki Skanzenben. Megragadtuk az alkalmat és a helyszínen beszélgettünk a tábor kitalálójával és főszervezőjével, Molnár Levente operaénekessel. A világhírű gyergyóremetei–csíkszeredai bariton küldetésének tartja, hogy az opera műfaja Székelyföldön is elérhető legyen. A mesterkurzusok, a tehetségkutatók, a saját kapcsolati tőke kiépítése valamilyen módon mind ezt a célt szolgálja.
– Mi történt a táborban? Milyen volt a hangulat a mesterek és a tanítványok között?
– Nagyon kellemesen összeszokott a társaság, és a gyermekek is nagyon jól tudták, hogy mikor kihez kell fordulni. Az első napon megtörténtek a felmérések, hogy kivel mennyit meg hogyan kell dolgozni. Ezenkívül minden este olyan programokat tartottunk, amelyek révén megismerik a Székelyföldet, annak történetét. Komoly erdélyi és székelyföldi töltekezés zajlott itt, ami nemcsak a diákoknak, hanem a magyarországi tanároknak is érdekes. A mesterkurzus is nagyon érdekfeszítő, én 13 énekessel foglalkoztam. Igyekeztem jó tanácsokkal ellátni őket, olyan technikára tanítom, amelyeket egyedül is könnyen tudnak majd alkalmazni. Útravalónak is nevezhetnénk. Nagyon érződik, hogy komoly igény van erre. Sajnos, azt kell mondjam, még több ilyenre lenne szükség, sok-sok komoly képzésre. A gyermekek szomjazzák a tudást.
– Milyen képességeik vannak az itt táborozó gyermekeknek?
– A hangszeresek közül már most sokan nagyon szépen játszanak, és egy ilyen mesterkurzus alkalmával sokat fejlődhetnek. Az énekeset megfogja még a biológia. Sok fiú még csak most mutál, nagyon érdekes kihívás az ő tanításuk. Szerencsére előre készültem abból, hogy miként kell ebben az esetben bármit is csinálni. Figyelmesen meghallgattak, készültek az órára, és nagyon céltudatosak. Azt is mondhatnám, hogy más országokban nem ennyire céltudatosak a fiatalok. Itt konkrét kérdésekkel jöttek. Hihetetlen egyéniségek, sokoldalúak, ami számomra nagy meglepetés, mert soha nem gondoltam volna, hogy ennyire talpraesettek ezek az erdélyi fiatalok.
– Lehet látni náluk a tényleges elszántságot? Mennyire valószínű, hogy valódi énekesek lesznek?
– Én azt hiszem, hogy a 13 résztvevő közül öt kiváló énekes lehet. De a többieknek is nagyszerű lehetőségeik vannak. Az adottság és az elszántság mindenkinél megvan, de nagyon sok olyan dolog van, amit a tehetség bizonyos keretei nem feltétlenül biztosítanak, például a muzikalitást. Azt lehet tanulgatni, de van az a 10-15 százalék, amit csak tehetséggel lehet elérni.
– Milyen tapasztalatokkal távoznak innen a tanítványok? Milyen új lehetőségek nyílnak meg előttük ezután?
– Akik tavaly itt voltak, azok idén is egytől egyig eljöttek, annyira igénylik ezt. Én tartom velük a kapcsolatot. Ezért is hoztam létre a Class Értékeink Egyesületet, hogy oda bármikor segítségért lehessen fordulni.
– Tulajdonképpen az Ön személye a kapocs minden oldalról…
– Igen, én nagyon szeretném ezekkel a gyermekekkel tartani a kapcsolatot. Bármi, amiben segíteni tudunk, abban igyekszünk is. Most sikerült például kilobbizni, hogy Jakab Rolandnak egy professzionális hegedűt ajándékozzunk, több ezer eurós hangszerről van szó. Amennyiben én ilyenekben közben tudok járni, akkor nagyon szívesen a hazaiakra fogok gondolni. Ezeket a gyermekeket pedig nem engedjük el. Sokukkal beszéltem már, hogy hová kellene továbbmenniük tanulni, elmondtam nekik, hogy melyek azok a lehetőségek, amelyek rájuk várnak, és az adottságaik alapján mi az, ami biztos sikert hoz. Nagyon sok fiatal tehetség ott akad el, hogy nem tudja, hová kéne továbblépni. Nagyon sok tehetséggondozó van. Ott van először ugye az egyetem, de azalatt már ügyesen kell készülni az operaházak stúdióiba. Nekem nagyon sok külföldi operával van kapcsolatom, ez hasznos. De ha kiutazási problémáik vannak, abban is próbálunk segíteni, támogatókat keresni. Már látok két-három olyan énekest, akik akár egy éven belül nagyon szép eredményt érhetnek el bárhol.
– Hogyan értékeli az augusztus 12-i csíkszeredai Virtuózok-koncertet?
– Nagy élmény volt mindegyikünknek. Azt hiszem, a szép siker igazolja a tiszta tehetséget, az isteni szikrát, amit ezek a gyerekek nyújtanak. Nagy élmény számomra világsztárokkal együtt muzsikálni, de ilyen tiszta emberekkel, tekintetekkel, ilyen csiszolatlan gyémántokkal egy színpadon állni is felemelő. Szerintem ők is érzik, hogy nekem is nagyon megtisztelő, hogy velük lehetek. A csíkszeredai közönség pedig megint kitett magáért, nagyon civilizáltan, lelkesen bátorították a gyermekeket. Én beleszerettem a csíki közönségbe. És a végén az együtt éneklés is felemelő volt. Kellenek az ilyenek, mert ez nagyon erősíti az öntudatunkat. Most csillog-villog ez a térség: szuper sportrendezvények vannak, de van Régizene Fesztivál, dzsesszfesztivál. A komolyzene is – a fiataloknak köszönhetően – jelen van. Úgy érzem, hogy Székelyföld igenis fel tud zárkózni, az értékeire nagyon oda tud figyelni.
– Hogyan lehet elérhetőbbé tenni az opera műfaját, megszerettetni a gyermekekkel ezt a számukra nagyon komolynak tűnő műfajt? Ön folyamatában látja ezt az egészet, hiszen a művészeti líceum történetében az első diák volt, aki komoly énekesi karriert futott be. Változott mostanra valami? Milyen pozitív következménye lesz annak, hogy hamarosan Erdélyben turnézik a Magyar Állami Operaház?
– Az opera nagyon tág fogalom, és az ilyen régióban, ahol nincs nagy operatapasztalat, általában gyermekoperákkal, daljátékokkal szokták kezdeni a bemelegítést. Az, hogy Magyarországon renoválás miatt bezárt az Operaház, nekünk nagy szerencse. De visszatérve a kérdés elejére, hogy hogyan lettem az első, aki ezt a szakmát komolyan kezdte csinálni: voltak már előttem is próbálkozások. Azok, akik utánam jöttek, egytől egyig megkerestek, nemcsak Csíkszeredából, hanem Székelyföld más városaiból is. Mindig útba igazítottam őket, tanárokat ajánlottam nekik. Nagyon szépen kialakult ez a vonal. Amikor már eljöttem és Pesten kezdtem énekelni, továbbra is figyeltem az utánam következőkre. Például Sándor Csabát is már úgy támogattam, hogy ő az utána következőket tudja segíteni. Mi meg fogjuk mutatni azt, hogy képesek vagyunk irigység nélkül, tisztán, egyszerűen egymáson segíteni. Elég nagy a világ, elférünk benne. Azt hiszem, hogy ezek a fiatalok is meg fogják állni a helyüket. A következő álmom az, hogy ezt tudjuk folytatni, de az igazán nagy álmom, hogy legyen székelyföldi operajátszás.
– Hogyan valósulhatna ez meg?
– Úgy képzelem ezt el, hogy a székelyföldi települések összefognak, a nagyobb városokban turné jelleggel játszana a társulat, vagy egy-két évadra valamelyik város adna otthont nekik. Be lehetne mutatni minden évben egy premiert. Magyarul kellene játszani, idevalósi vagy innen elszármazott énekesekkel. Akár állandó társulat létrejöttét is el tudnám képzelni, ha ennyi önkormányzat között megoszlana a finanszírozása. Ezenkívül magánvállalkozók támogatására is számíthatnánk. Nem kell egyből túl nagy dolgokban gondolkodni, de komoly előrelépést kell tennünk ezen a téren. Nem vagyunk mi semmivel sem kevesebbek a kolozsváriaknál vagy a budapestieknél, hogy ne engedhessük meg magunknak a szép operajátszást. Nem nagyrepertoárú operaszínházat képzeltem el, hanem nevelő hatásút, amely inspirálja a fiatalokat, kulturálisan fejleszti őket. Nagyon szép a magyar operairodalom és daljáték. Ha összefognának a székelyföldi települések, ezt gyönyörűen meg lehetne valósítani.
– A kapcsolati hálója is, amelyet az évek során kiépített, segítene ennek megvalósításában.
– Vannak olyan világhírű énekesek, akik csak azért jönnek el Magyarországra fellépni, mert jó barátaim. Nem feltétlenül a pénz motiválja őket ilyen esetben. De ott van például a nagyszerű gyergyói tenorunk, Németi Menyhért Gergely, akit nem sokan ismernek itthon, tudtommal nem is énekelt Székelyföldön. Orendt Gyula sepsiszentgyörgyi bariton is a legjobb operaházakban énekel. Vagy ott van Sándor Csaba és Sándor Árpád. De a magyarországiak is nagyon szívesen csinálnák ezt, mert sokaknak ez szent ügy. Ha operát hoznánk létre, az a hangszereseknek is munkát adna: többen maradnának itthon, és lehet, hogy profi, akár világhírű kamaraoperánk lesz. A szakmai tapasztalat megvan. Miért ne használjuk ki?
– És ez még beleférne az életébe a világvárosi fellépések, Budapest és család mellett?
– Azt hiszem, hogyha egy ilyen fantasztikus dolog létrejöhetne, nagyon sok mindent feladnék érte. Nem az az ember vagyok, aki az anyagi dolgokat nézi. Úgy szeretem élni a mindennapjaimat, hogy lássam, hogy a környezetemet jobbá teszem. Én is jobban érzem magam, ha sokkal több tehetséges, jól boldoguló fiatal van. Ezt tanultam meg a németektől müncheni tartózkodásom alatt: először azt csinálják meg, ami közös, amit mindenki élvez, és csak aztán figyel mindenki a saját portájára. Én Székelyföldön is ugyanezt szeretném: legyen egy jó közös színházunk, jó közös operánk, ami mindenkinek elérhető.
– Milyen előadásokban láthatják Önt a nézők a közeljövőben?
– Legközelebb a Bánk bán-címszerepet fogom énekelni Vidnyánszky Attila rendezésében az Erkel Színházban. Ezt Palló Imre nyomán tesszük meg, mert ő énekelte először bariton verzióban a szerepet. Ezt követően Zürichbe megyek, onnan Münchenbe, majd másfél hónap Tokió következik. De egy ilyen Tokiót bármikor lemondanék egy komoly erdélyi megmozdulásért. Inkább társadalmat szeretnék formálni olyan irányba, hogy a kislányom is egyre jobb közösségben éljen. Jó intézményeket, jó tanárokat ide csábítani, hogy zárkózzunk fel – ez a cél. Hogyha a magyar önkormányzati vezetők a hívó szóra megmozdulnak, biztos vagyok benne, hogy a magyar kormánynál is találok segítő szándékot, és el tudnánk valamit kezdeni. Még szívesen haza is költöznék egy ilyen ügyért. Van ilyen álmom, szoktam imádkozni érte. Remélem, egyszer valaki meghallja ezt az álmot, és elkezd velem álmodni, és együtt véghezvisszük ezt.
Márk Boglárka / Hargita Népe (Csíkszereda)
2017. december 18.
A kortárs kultúra mint közös nyelv – Magyar Örökség díj erdélyi művészeknek
A gyergyói származású Molnár Levente világhírű operaénekest és Márton Árpád csíkszeredai festőművészt is Magyar Örökség díjjal tüntették ki a hét végén Budapesten.
Magyar Örökség díjjal ismerték el a gyergyói származású Molnár Levente világhírű operaénekes és a csíkszeredai Márton Árpád festőművész munkásságát a Magyar Tudományos Akadémia dísztermében a hét végén. A Magyar Örökség és Európa Egyesület által felkért bírálóbizottság döntése értelmében azokat díjazták, akiknek nevéhez köthetőek korunk, valamint a második világháborút megelőző időszak legjelentősebb magyar teljesítményei.
Bekapcsolni Erdélyt a világ komolyzenei vérkeringésébe
Molnár Levente művészetét, munkásságát Bocskor Lóránt színművész, a Virtuózok rendezvényigazgatója méltatta a díjátadón. „Művész és ember– ez a kettősség válik jelentőssé Molnár Levente életművében, aki fiatal kora ellenére olyan teljesítményeket tudhat maga mögött, amelyek bárkinek egy egész életre elegendőek lennének.
Mint mindig mondja, szeretne olyan világban élni, ahol a kortárs kultúra az a nyelv, amit minden ember beszél. Hiteles, meggyőző erővel tudja képviselni ezt az egész világban, munkássága bizonyíték arra, hogy az igaz tehetség utat törhet magának" – méltatta Bocskor Lóránt a gyergyóremetei származású Liszt Ferenc-díjas magyar operaénekest, baritont, aki rengeteg felkérést kap a világ első kategóriás operaházaiból. A méltatásban elhangzott, az énekes folyamatosan azon munkálkodik, hogy Erdélyt rácsatlakoztassa a világ komolyzenei vérkeringésére.
Molnár Levente Gyergyóremetén született 1983-ban, érettségi után, 18 évesen debütált az aradi Nemzeti Színházban, 21 évesen pedig Budapesten, a Magyar Állami Operaházban játszott főszerepeket. Nemzetközi bemutatkozására 2007-ben a Cardiffi Énekversenyen került sor, ahol döntősként Carlo Rizzi vezényletével mutatkozott be. Egy évvel később már a londoni Covent Gardenben énekelt.
Az elmúlt években Berlinben, Bécsben, Bordeaux-ban, Münchenben, Londonban, Tokióban és Madridban is fellépett, dolgozott például Juan Diego Florez-szel és Rost Andreával, valamint Marco Armiliato, Ascher Fisch, Zubin Mehta és Kent Nagano világhírű karmesterekkel.
„Ha újrakezdhetném, akkor is tanár lennék”
Márton Árpád csíkszeredai festőművész munkásságát Banner Zoltán művészettörténész, költő méltatta a díjátadón.
Úgy érzem, erre az elismerésre nem is vagyok érdemes, én csak végeztem a dolgomat. A tanári munkában, a nevelésben is nagy elégtételem van. Ha még egyszer újrakezdhetném, csak a tanári állást vállalnám. Sokat segített nekem az, hogy ifjúság között élhettem, vagy hogy gyerekek között voltam” – nyilatkozott a művész a héten a Liget.ro-nak az elismerésről.
Márton Árpád középiskolai tanulmányait a marosvásárhelyi Művészeti Líceumban végezte (1958), a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán Kádár Tibor és Miklóssy Gábor tanítványaként szerzett diplomát (1964). Kompozíciókat, tájképeket, portrékat és portrékompozíciókat fest, melyeken drámai megjelenítő erővel fejezi ki a székelység ragaszkodását a szülőföldhöz.
Kiállításokon többször bemutatott festményei: Vihar; Kenyérszelő; Földanya; Parasztbánat; Kenyér; Madárijesztők; Asszony; Mindennapi kenyerünk; Ikarusz; Napraforgó; Féltés. Olajban és olajtemperában készült festményein, valamint akvarelljein a dekoratívan kezelt és fölfokozott színek kifejező erejére épít, s a téma rajzos, kemény, szűkszavú megjelenítésére törekszik.
A csíki művészközösség összetartó, markáns egyénisége. Számos egyéni kiállítást szervezett Csíkszeredában, Kézdivásárhelyen, Székelyudvarhelyen, Kolozsvárt, Marosvásárhelyen, Gyergyószentmiklóson. Részt vett külföldi csoportkiállításokon: New York (1974), Barcelona (1976), Krakkó (1977), Nürnberg (1980), Washington (1988).
Magyar Örökség elismerésben részesült még Bakó Annamária irodalomközvetítő és könyves szolgálata; Kovács Szilvia és az általa életre hívott „A legszebb konyhakertek" mozgalom, Bogdán József vajdasági magyar papköltő szolgáló élete; Hubay Jenő zeneszerző iskolateremtő hegedűművészete; Gyóni Géza költészete és patriotizmusa. Krónika (Kolozsvár)
2017. december 29.
Fölszállott a Páva: Nádas menti legényes és buzai táncrend a döntőben
Ma este 20.25 órakor kezdődik a Duna Televízió Fölszállott a páva című népzenei és néptáncos tehetségkutató műsor idei döntője, amelyben tíz produkciót láthatnak a tévéképernyő előtt ülők. És nem is akármilyeneket, hiszen három erdélyi csapatért is lehet izgulni, a Kolozs megyei Kalotaszeg Legénytársulat, a szamosújvári Ördöngös Zenekar és a Gyimes völgyéből verbuválódott Tatrospart Néptánccsoport is bizonyíthat a végső fordulóban a Pendely Énekegyüttes, Debreczeni-Kis Helga, Haraszti József, a Debreceni Hajdú Táncegyüttes, Sőregi Anna és Komáromi Kristóf, a Pósfa Zenekar, Fodor Mátyás mellett. A közönség is kiválasztja 2017 legjobb produkcióját, szavazni alapdíjas sms-ben lehet az adás ideje alatt, egy telefonszámról legfeljebb 20 szavazat erejéig. A Kalotaszeg Társulatra a 17-es, az Ördöngös Zenekarra a 08-as, a Tatrospart Néptánccsoportra pedig a 20-as kóddal lehet voksolni.
A kalotaszegi legények ma este cifra szűrökben lépnek színpadra
Bethlendi András a Kalotaszeg Legénytársulat tagja elmondta: óriási élmény számukra, hogy eljutottak a döntőig, mert nem a nyerésvágy hajtotta őket. „A legfontosabbnak azt éreztük, hogy képviseljük azt a régiót, ahonnan érkeztünk, az erdélyi Kalotaszeget. Persze nagyon örülünk annak, hogy mégis így alakult, és ott lehetünk a döntőben. Természetesen minden alkalommal igyekeztünk a legjobbat kihozni magunkból, és eddig úgy tűnik, sikerrel” – fogalmazott. „Mindannyian kalotaszegiek vagyunk és gyerekkorunk óta néptáncolunk. Ez egyrészt hagyományőrzés, másrészt szórakozási forma számunkra. A gyerekeknek szóló néptáncoktatás, a néptánctábor, a szintén általunk szervezett világzene fesztivál már egy kicsit többről szól, kalotaszegi identitásunkhoz kapcsolódik. Úgy gondoljuk, hogy ez nem csak egy jelző a térség lakói számára, ha valaki elsajátítja a régió táncát, megismeri zenéjét, akkor tartalommal töltheti fel” – beszélt arról, miért fontos számukra a hagyományőrzés.
A döntőre Legényesen című műsorukkal készülnek a társulat tagjai, amely szerintük az eddigi produkciók közül a leglíraibb és leglátványosabb műsorszámuk, hiszen gyönyörű cifra szűrökben lépnek színpadra. Kalotaszegi, ezen belül pedig Nádas menti (Bogártelkéről, Mérából és Inaktelkéről származó) legényes figurákat fognak táncolni Fitos Dezső táncművész, koreográfus által előkészített koreográfiában.
Az Ördöngös Zenekar számára sem hétköznapi esemény a műsor döntőjébe való bejutás. „Amikor bejutottunk a döntőbe, hihetetlen érzéssel mentünk haza, tudva azt, hogy abba a környezetbe térhetünk vissza, ahol szeretnek minket, ahol büszkék ránk, azok közé érkezhetünk, akik kitartottak mellettünk és mindvégig támogattak” – fogalmaztak a zenekar tagjai. „Próbálunk minél autentikusabban muzsikálni, megtapasztalni, illetve továbbadni azt az érzést, amit egy adatközlő nyújt számunkra, mert ez az, ami még él mindannyiunkban. Tudjuk, bárhogyan alakul a legvége, mi nagyon sok emlékkel, tapasztalattal és támogatóval gazdagodtunk a pár hónap alatt” – részletezték. Hozzátették: ezután is összetartanak majd és tovább folytatják a zenélést, hogy mással is megszerettessék ezt a műfajt. A döntős fellépésük során visszakanyarodnak az otthoni csodálatos Mezőségre, pontosabban Buzába, amelynek táncrendjét láthatja a közönség.
„Ezek a fiatalok megtanultak szórakozni” – idézi a Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alap (MTVA) közleménye Sebő Ferenc zsűrielnököt. A Kossuth-díjas zenész, a nemzet művésze mellett idén is tagja a bírálóbizottságnak Sebestyén Márta Kossuth-díjas énekessel és Agócs Gergely néprajzkutató, népzenész, a Hagyományok Háza tudományos munkatársával együtt. Visszatért a zsűribe Diószegi László történész, koreográfus, a Martin György Néptáncszövetség elnöke és Zsuráfszky Zoltán Kossuth-díjas táncművész, koreográfus is.
Az ötödik évad befejezéseként a műsor a Kodály emlékév előtt tiszteleg. A tehetségkutatót a Liszt-díjas Molnár Levente operaénekes és a Magyar Állami Népi Együttes közös produkciója zárja, akik erre az alkalomra készítették Erdélyi táncok Kodály népdalfeldolgozásaival című előadásukat.
Az MTVA és a Hagyományok Háza ötödik alkalommal megrendezett közös műsorában 4 kategóriában állnak a zsűri elé a versenyzők: énekes szólisták és énekegyüttesek; hangszeres szólisták és zenekarok; táncos szólisták és táncos párok; néptáncegyüttesek. Szabadság (Kolozsvár)
2017. december 30.
Fölszállott a páva: nyertes lett a kolozsvári Kalotaszeg Legénytársulat
A táncegyüttesek kategóriájában a kolozsvári (mérai és bánffyhunyadi) Kalotaszeg Legénytársulat lett a legjobb a Fölszállott a páva pénteki döntőjében. A szóló és párostánc kategóriában Fodor Mátyás, a hangszeres szólisták és zenekarok kategóriájában a Pósfa Zenekar, az énekes szólisták és énekegyüttesek kategóriájában pedig a Pendely Énekegyüttes vehette át a kettő-kettő millió forintos nyereményt.
A gyimesi Tatrospart Néptánccsoport nyerte a közönségdíjat.
Az Emberi Erőforrások Minisztériumának (Emmi) egy-egy millió forintos különdíjait Balog Zoltán miniszter adta át a Nógrád Táncegyüttesnek és Eötvös Remusnak.
Potápi Árpád János nemzetpolitikáért felelős államtitkár egymillió forintos különdíját az Ilosvai Selymes Péter Néptáncegyüttes kapta. A Nemzetstratégiai Kutatóintézet különdíját a Nyírség Táncegyüttes, a Földművelésügyi Minisztérium és a Hungarikum Bizottság különdíját Veres Mihaela vehette át. Szintén egymillió forintos különdíjat adományozott Molnár Levente operaénekes és a Magyar Állami Népi Együttes Borbáth Szilveszternek.
A Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alap (MTVA) és a Hagyományok Háza ötödik alkalommal megrendezett közös műsorában énekes szólisták és énekegyüttesek; hangszeres szólisták és zenekarok; táncos szólisták és táncos párok; néptáncegyüttesek kategóriákban álltak a zsűri elé hétről hétre a 16-35 éves fiatalok.
A versenyzők produkcióit Sebő Ferenc Kossuth-díjas zenész, a nemzet művésze, Sebestyén Márta Kossuth-díjas énekes, Agócs Gergely néprajzkutató, népzenész, a Hagyományok Háza tudományos munkatársa, Diószegi László történész, koreográfus, a Martin György Néptáncszövetség elnöke és Zsuráfszky Zoltán Kossuth-díjas táncművész, koreográfus alkotta zsűri értékelte hétről-hétre.
Az ötödik évad befejezéseként a műsor a Kodály-emlékév előtt tisztelgett. A tehetségkutatót a Liszt-díjas Molnár Levente és a Magyar Állami Népi Együttes közös produkciója zárta, akik erre az alaklomra készítették Erdélyi táncok Kodály népdalfeldolgozásaival című előadásukat.
A műsort Novák Péter és Morvai Noémi vezették. MTI; maszol.ro