Jókedv és minőség
Maros-parti Koncertforgatag
Annak ellenére, hogy még csak második alkalommal rendezték meg, úgy tűnik, a Vásárhelyi Forgatag végérvényesen otthonra talált Marosvásárhelyen. Erre utal a nagyszámú nézősereg szinte a legtöbb rendezvényen, a pozitív felhangok és visszajelzések sorozata, és nem utolsósorban az igencsak jó hangulat. Ez utóbbi szempontból – természetszerűen – a Maros-part vitte a pálmát, ahol sátrak és tematikus előadások, irodalmi rendezvények, gyerekprogramok és koncertek sokasága várta az érdeklődők seregét. Délelőttől hajnalig tartott a mulatság a Forgatag napjain, amely a Maros-parti ,,bejárattól’’ a gokartpályáig a mélyen tisztelt megannyi rétegének kínálta nívós programjainak sorozatát. Az élet a délutáni, kényelmes lazulásból késő délutánra, illetve estére pergőre változott: ekkor kezdődött a koncertek sorozata, és megtelt a Sörpatikával szemben elhelyezett színpad előtti tér. Csütörtök este, a testvérvárosi kapcsolat jegyében két zalaegerszegi formáció lépett fel a Forgatagon. Este héttől a Hard Chords, kilenctől pedig a Phantom együttesek szórakoztatták az ekkor még csekély lélekszámú közönséget jófajta rockmuzsikával. Péntek estétől pedig beindult a parti: a Dzsesztán és a Votska koncertjeit követően lépett a színpadra Magyarország méltán elismert, világzenébe oltott egyedi jegyeiről felismerhető együttese, a Maszkura és a Tücsökraj. A bandának marosvásárhelyi vonatkozásai is vannak, hiszen a frontember, Maszkura, vásárhelyi származású, az itteni művészeti líceum egykori diákja, sokan még a néhai, Gedeon nevű együttesből ismerhetik. A Tücsökraj fergeteges koncertjét az ugyancsak magyarországi Balkán Fanatik fellépése követte: a magyar népzenei és világzenei elemeket vegyítő formáció hatalmas bulit varázsolt a nézőtérre, amelynek méltó levezetéseként a marosvásárhelyi Cover együttes mozgatta meg pénteken utoljára a publikumot. Minőségi és pergő rockzene búcsúztatta a Forgatag első, hétvégi koncertnapját. Szombaton már kora délután szépszámú közönség vette birtokba a Maros-partot: fiatal képzőművészek díszítették a sátrak sokasága előtti Kortárs-teret, amelyet Molnár Ede fellépése, illetve muzsikája gazdagított. Az andalító napsütés, a barátságos és laza hangulat az esti partira méltó felkészítőnek bizonyult. Az Evilági együttes gyermekkoncertje után lépett színpadra a marosvásárhelyi Vecker együttes, amely – tagjainak igencsak fiatal életkora ellenére – igen meggyőzően játssza pop-rock dalait és feldolgozásait. Őket az ugyancsak vásárhelyi Koszika&The Hot Shots nevű formáció követte. Koszorús Krisztina és együttese ismét bebizonyította, hogy igen változatos, igencsak minőségi repertoárjával meg tudja mozgatni a tömeget, amely jófajta partizással készült fel az est főbandájára: Rúzsa Magdinak és társainak koncertjére. A tömeg ekkorra már a színpadtól a gokartpályáig teljesen birtokba vette a rendelkezésre álló teret, és a koncert kezdetekor azonnal bulizni kezdett. Asztalok tetején is táncoltak, egészen a leghátsó sorokig, a feltűnően dinamikus koncerten a vajdasági származású énekesnő megannyi stílben írt dalainak sokaságát játszotta el, hogy ráadásként – amikor a hangulat a tetőfokára hágott – az AC/DC-klasszikus Highway to Hell rockhimnusszal zárja a kitűnő marosvásárhelyi koncertet. Ifjak és idősebbek korosztályra való tekintet nélkül partizták végig az estét, amely a marosvásárhelyi Corax együttes fellépésével zárult. A vasárnapi Maros-parti Koncertforgatag a rock jegyében zajlott és lapzártánk után ért véget. De ezen beszámoló írója biztos benne, hogy a sepsiszentgyörgyi Folker, a vásárhelyi Autostop MS, a magyarországi Beatrice és az ugyancsak vásárhelyi BÜSZ koncertjein is az előző napokon tapasztaltakhoz hasonló tombolás és fergeteges hangulat lesz az úr, és idén is a jókedv és minőség jegyében ér véget az immár második Vásárhelyi Forgatag.
K. Nagy Botond, Népújság (Marosvásárhely)

További magyar rendezvények a Marosvásárhelyi Napokon
A Lorántffy Zsuzsanna Kulturális Egyesület a következő rendezvényeket szervezi május 19-23. között:
Május 19-én, kedden 17 órakor az Apolló palotában (Rózsák tere 5. sz.) megnyílik az Albert Olga magyar népművészeti festményeit, Mózes Katalin üvegre festett képeit, Tóth Csilla gyöngyeit, fülbevalóit, karpereceit és Gellért Márta női díszmagyar ruháit bemutató kiállítás. Megtekinthető egész héten, naponta 14-17 óra között.
Május 19-én, kedden 20.30 órától az Amnessia Klubban kortárs népdalfeldolgozásokból lesz koncert. Fellép a Dzseztán együttes: Hána László – dob, Ila Gábor – zongora, Molnár Ede – basszusgitár, Ségerc Ferenc – furulya, Szász Csaba – gitár, Ritziu Ilka Krisztina – ének. A belépés ingyenes.
Május 20-án, szerdán 19 órától a Kultúrpalota nagytermében: "Köszönöm, hogy imádott …" címmel operettrészletek, couplék, sanzonok, filmbetétek hangzanak el. Közreműködik: a Varieté Expressz: Boros Emese, Buta árpád, Szabó Levente, Trozner Kincső, zongorán kísér Páll Erzsébet és a Tonight Jazz Quartet: Gombócz Avar, Puja Barna, Trozner Szabolcs, Zonda Attila. A belépés ingyenes.
Május 20-án, szerdán 21 órától a megyeháza tornyából: Toronymagasra hangolva – toronykoncert – klasszikus zene vonósokra, opera- és operettrészletek, sanzonok hangzanak el. Közreműködik: a Varieté Expressz: Boros Emese, Buta Árpád, Szabó Levente, Trozner Kincső, zongorán kísér Páll Erzsébet, Trozner Szabolcs, Jakab Roland – hegedű, zongorán kísér László Cristina és Quartet: Sipos Péter, Csibi Dávid, Magyarosi Szilárd, Gyárfás Blanka. Minél több zenekedvelőt várnak a megyeháza elé.
Május 23-án, szombaton 17 órától a Maros Művészegyüttes terme (Kövesdomb) néptánc-, népdalest színhelye lesz, fellép a Napsugár néptáncegyüttes Marosvásárhelyről, a csernakeresztúri hagyományőrző tánccsoport és a kecskeméti tánccsoport. A rendezvényre a belépés díjtalan.
Népújság (Marosvásárhely)

Magyar rendezvények a marosvásárhelyi városnapokon
A május 18-24. között zajló Marosvásárhelyi Napok keretében a hét minden napján magyar kulturális rendezvényekre kerül sor a Lorántffy Zsuzsanna Kulturális Egyesület, a Helikon – Kemény János Alapítvány, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) és a Marosvásárhelyi Magyar-Örmény Kulturális Egyesület (MÖMKE) szervezésében. Az eseménysorozat hétfőn Kilyén Ilka és Ritziu Ilka Krisztina előadásával kezdődött, akik a Zanza kávézőban léptek fel a Helikon – Kemény János Alapítvány szervezésében és a Hajdani derűs Marosvásárhely című műsorukkal Molter Károlyra emlékeztek. Nagy Olga magyar szakos tanárnő beszélt Molter Károlyról, azt követően az író műveiből Kilyén Ilka és Ritziu Ilka Krisztina olvasott fel. Gitáron játszott Pethő Csaba a Művészeti líceum XI-es tanulója. Ma délután 5 órától a Lorántffy Zsuzsanna Kulturális Egyesület szervezésében az Apolló palotában (Rózsák Tere 5 sz.) kiállítás nyílik: Albert Olga - magyar népművészeti festményei, Mózes Katalin - üvegre festett képek, Tóth Csilla - gyöngyök, fülbevalók, karperecek és Gellért Márta - női díszmagyar ruhák. Egész héten megtekinthetők a helyszínen naponta 14-17 óra között.
Ugyancsak ma este 6 órától a Marosvásárhelyi Napokkeretében az EMKE és a Lorántffy Zsuzsanna kulturális Egyesület szervezésében a Kultúrpalota nagytermében vidám jelenetek és magyar nóták hangzanak el Szabadi Nóra,Vígh Ágnes, Ritziu Ilka Krisztina, Kilyén Ilka, Buta Árpád Attila, Cseke Péter, Szőlősi-Pénzes Szilárd, Ábrám Tibor, Tollas Gábor és Ördög Miklós Levente előadásában. Táncolnak Ritziu Ilka Krisztina és Mészáros Zoltán. Művészeti tanácsadó Kovács Levente Koreográfus: Eötvös Mária. A belépés ingyenes. Azt követően dél 9-től az Amnessia Klubban kortárs népdalfeldolgozások koncertje lesz. Fellép a Dzseztán együttes: Hána László - dob, Ila Gábor - zongora, Molnár Ede - basszusgitár, Ségerc Ferenc - furulya, Szász Csaba - gitár, Ritziu Ilka Krisztina - ének. A belépés ingyenes. Május 20-án, szerda este 7-kor a Kultúrpalota nagytermében Köszönöm, hogy imádott címmel operett részletek, couplék, chansonok, filmbetétek hangzanak el a Varieté Expressz közreműködésével. Fellép: Boros Emese, Buta Árpád, Szabó Levente, Trozner Kincső, zongorázik Páll Erzsébet. Aműsorban szerepel a Tonight Jazz Quartet előadása is: Gombócz Avar, Puja Barna, Trozner Szabolcs, Zonda Attila. Este 9 órakor a Lorántffy Zsuzsanna Kulturális Egyesület szervezésében egy rendkívüli kulturális eseményre kerül sor: a Bernády-építtette Városháza tornyából Toronymagasra hangolva címmel „torony koncert” lesz, ahol klasszikus zene, opera-operett részletekés sanonok hangzanak el. Közreműködnek: a Varieté Expressz: Boros Emese, Buta Árpád, Szabó Levente, Trozner Kincső, zongorán kísér - Páll Erzsébet, Trozner Szabolcs,Jakab Roland - hegedű, zongorán kísér László Cristina és Quartet: Sipos Péter, Csibi Dávid, Magyarosi Szilárd, Gyárfás Blanka. A szervezők minél több zenekedvelőt várnak a Városháza elé. Csütörtökön 18 órakor az EMKE, a Marosvásárhelyi Magyar-Örmény Kluturális Egyesület és a Lorántffy Zsuzsanna Kulturális Egyesület az örmény genocídium 100. évfordulójára emlékezik Várady Mária színművész Üvöltő kövek birodalma című örmény irodalmi alkotásokat és népdalokat tartalmazó előadóestjével az Unitárius templomban. Szombaton délelőtt 11 órától a az EMKE Maros megyei szervezete a magyar közösségért végzett munkáját köszöni meg Sebestyén Júlia tanárnőnek, Bandi Árpád tanárnak, valamint Kuti Márta publicistának, az Értékteremtől gálája rendezvényen. A művészi műsorral egybekötött eseményre a Vártemplomi Diakóniai Otthon Bocskai-termében – (Jókai-Eminescu utca 28. sz.) kerül sor. Ugyancsak szombaton 17 órakor a Lorántffy Zsuzsanna Kulturális Egyesület szervezésében a Maros Művészegyüttes termében (Kövesdomb) Néptánc- és népdalestre várják a közönséget a Napsugár Néptáncegyüttes, a Csernakereszturi Hagyományőrző- és a Kecskeméti Néptánccsoport előadásában. Az egész hetes kulturális rendezvénysorozatot a Helikon – Kemény János Alapítvány szervezésében a Helikonisták a fasizmus karmaiban című előadás zárja a zsinagógában, ahol Spielmann Mihály művészettörténész életútjáról tart előadást Kilyén Ilka és Szabó Dániel, valamint Lokodi Károly (hegedű) és Zágoni Előd (cselló) együttműködésével.
Antal Erika
maszol.ro

Rajtol a kulturális fesztivál Gyergyószentmiklóson
Közel harminc programszám szerepel a Gyergyói Kulturális Fesztivál programjában – a csütörtökön kezdődő rendezvény keretében a zene kapja a legnagyobb teret. Nem véletlenül, hisz idén is „fesztivál a fesztiválban” jelleggel szervezik az eseménysort: egyik alappillére ezúttal is az akusztikus hangszerelésű együtteseket felvonultató Unplugged Fest lesz.
Dósa Zoltán székelyudvarhelyi pszichológus harmadik irodalmi művének bemutatójával rajtol csütörtökön a négynapos rendezvény. A talajmenti agy című kötetet délután 6 órától ismertetik a Gyergyószentmiklósi Városi Könyvtárban. Egy órával később a művelődési ház stúdiótermében lép fel a Haccacáré néven közismert csíkszeredai trió. Kosztándi Zsolt színművész, Ráduj Gábor zongorista és Szilágyi Nóra énekesnő a negyvenes–ötvenes évek operettslágereiből, sanzonjaiból, kuplédalaiból, illetve a jól ismert régi magyar filmek világából nyújt ízelítőt, megteremtve a korabeli kávéházi hangulatot.
Az Unplugged Fest első koncertje este 9 órakor kezdődik: a YourLivingRomban (a művelődési ház alagsorában lévő szórakozóhely) a gyergyói György Laci és a hozzá csatlakozó zenésztársak szórakoztatják a közönséget. A fesztivál fellépőinek ismertetője szerint a György Laci által képviselt zenei stílus széles kört ölel fel: magyar és angol slágerek mellett saját szerzemények is felcsendülnek koncertjein, a dinamikus, táncra perdítő dalok mellett meditatív dalokat is játszik.
Fél tizenegytől a szintén gyergyói No Sugar zenekar csap a húrok közé. Repertoárjukban a saját dalok mellett megtalálhatók magyar és angol nyelvű pop-rock slágerek feldolgozásai – No Sugar-módra. Éjfélkor a DreamLand zenekar lép színpadra. A szárhegyi banda többnyire feldolgozásokat játszik, ajánlatuk szerint fellépésükön igyekeznek kielégíteni a hallgatóság zenei igényeit.
Pénteken délután 6 órától a Figura Stúdió Színház két színésze, Máthé Annamária és Tamás Boglár, illetve György László zenész tart interaktív, zenés-verses előadást a művelődési ház stúdiótermében. A színházteremben 19 órától a sepsiszentgyörgyi M-Stúdió Mozgásszínház KAMPF című előadását mutatja be. Este 9 órától ismét a stúdióterembe várják az érdeklődőket – itt Florin Ştefan a Lyre & Pan Flute című produkciójában mutatja be a lantot és a pánsípot egy jazz fusion koncert keretében, a jelenbe hozva az egyházi zenét. Florin Ştefannal együtt lép színpadra Cserey Csaba, Hollandus József és más meghívottak. Pénteken este 10 órától a Retro-Bistróban koncertezik a kézdivásárhelyi Ego Sum, majd a marosvásárhelyi The Moonfellas zenekar. A Kárpátikumban 23 órától az Indie Folker zenél, fél egytől pedig a sepsiszentgyörgyi Mercedes Band az Acoustic című show-t mutatja be.
Szombaton délelőtt gyerekeknek szólnak a programok: bábelőadásra és kézműves foglalkozásra várják őket a Marcipán cukrászdába, délután pedig kicsik, nagyok bepillanthatnak a Csalamádé diákszínjátszó tábor tevékenységébe. Szombaton nyílik Ciobanu Iuliu (Gyula) grafikai kiállítása, és ezen a napon lép színpadra a Figura egykori színművésze, Szabó Tibor is. Zenekarával az Útközben című koncertelőadást mutatja be. A szombati nap programkínálatában találjuk még a Tasi Nóra & Juhász Zoltán duó előadását, a szórakozóhelyeken pedig az Ego Sum, Molnár Ede, illetve György Laci és Korpos Szabolcs koncertjeit.
Vasárnap délelőtt a Gyergyói-medence fúvószenekarai zenélnek a Gimnázium utcában, amely ezen a napon a művészetek utcájává minősül. Itt portré-, tájkép-, textilfestők, grafikusok, kerámiakészítők, iparművészek, fotósok, kézművesek alkotnak majd és válaszolnak az érdeklődők kérdéseire. A munkához, beszélgetéshez „zenei aláfestést” biztosítanak a Salamon Ernő Gimnázium előtti színpadon egymást váltó zenekarok. Fellép Cserey Csaba dobművész és barátai, a Brassói Filharmónia tagjaiból alakult Academic Clarinet Quintette, illetve a marosvásárhelyi Fantasia Zenekar. Ez utóbbi rendkívüli vokál-szimfonikus hangversenyt ad, ezzel a programmal zárul a nap és egyben a harmadik Gyergyói Kulturális Fesztivál.
A Művelődési Központ által szervezett rendezvénysorozatnak minden programja ingyenesen látogatható. A programokról és a fellépőkről bővebben a www.kulturfeszt.ro oldalon olvashatnak az érdeklődők.
Pethő Melánia
Székelyhon.ro

Torjai Szeptemberfeszt
Tizenharmadik alkalommal szerveztek falunapokat – amelyeket három esztendővel ezelőtt Szeptemberfesztre kereszteltek át – az elmúlt hétvégén az Aporok 709 éves falujában. A rendezvényen hídmérleget, ravatalozóházat, új hidat és napközi otthont adtak át, hatvanméteres puliszkát készítettek, nemzetközi főzőversenyt tartottak, és tegnap a Mária-kápolna kertjében ünnepi szentmisét celebráltak. A torjai volt Felső-Háromszék idei utolsó előtti faluünnepe, az utolsót Bélafalván tartják. A falunapok résztvevőinek egészségügyi ellátásáról a Salvatore Egyesület önkéntesei gondoskodtak. A községháza folyosóján mindkét napon mezőgazdasági terménykiállítást lehetett megtekinteni. A falunapokon Torja négy magyarországi testvértelepülése is képviseltette magát.
Négy avatóünnepség
A falunapok szombat délelőtt Altorja határában, a homokbányánál kezdődtek, ahol átadták a községközpont korszerű, 18 méter hosszú, hatvan tonnáig mérő hídmérlegét, amivel a torjai mezőgazdászok régi vágya teljesült, már nem kell a céhes városba menniük lemérni az eladott zöldséget. A húszezer eurós digitális mérleget az Agrosic Egyesület vásárolta meg, a mérlegház felépítését pedig a torjai községháza vállalta. Az új mérleget Tímár Zoltán feltorjai római katolikus plébános és Egyed László Levente feltorjai református lelkipásztor szentelte fel, illetve áldotta meg. Ezt követően a Karatna falurészen, a temetőkertben átadták a község ötödik és egyben utolsó, európai uniós elvárások szerint megépített ravatalozóházát, amelyet Beke Boróka karatnai református lelkész és Tímár Zoltán római katolikus plébános áldott meg, illetve szentelt fel. A temetőből az ünneplők a karatnai új, tizennyolc méter hosszú és hat méter széles hídhoz vonultak, amely határidő előtt készült el. Torja legdrágább és legforgalmasabb hídja mintegy 500 ezer lejbe került, amiből 166 ezer lejt a megyei önkormányzat állt. Az avatószalagot többek között Kovács Ödön megyemenedzser vágta el. Az egyház képviselőinek áldását követően a Kicsi Antal-iskola udvarán lévő 1-es számú óvoda épületében az új napközi otthont avatták fel. Egy régi épületet javítottak ki, korszerű napközit létesítettek. A felújítás eddig 250 ezer lejbe került, és a teljes összeget a helyi költségvetésből fedezték.
Díjak, kitüntetések
Szombat délelőtt az eddigi hagyományokhoz híven a községháza előtt felállított életfánál (amelyre felkerült a múlt esztendő szeptembere óta a községben született harmincnyolc újszülött nevét és születési időpontját tartalmazó réztábla) közös fénykép készült. Ezt követően a művelődési otthon nagytermében megtartották a nagykorúsítási ünnepséget, az 1998-ban született fiataloknak Kerekes Tibor jegyző gratulált. Daragus Attila polgármester meglepetésként bejelentette: a falunapokra elkészült az öt évvel ezelőtt megjelent Torja képes albumának második, bővített kiadása, majd a színpadra hívta a testvértelepülések képviselőit, akiknek elsőként adott át egy-egy példányt az albumból. Idén a Torjáért-díjat Kovács Ödön megyemenedzser vehette át, aki bejelentette, hogy a megyei tanács idei kézdiszéki prioritása a hilibi és a futásfalvi út leaszfaltozása. Ez évben egyetlen személy, Sólyom István matematikatanár kapott díszpolgári kitüntetést. A község vezetői emléklapot, bekeretezett életfás képet, képes albumot és egy-egy szál virágot nyújtottak át az ünnepségen jelen levő édesanyáknak.
Nemzetközi főzőverseny tizenegy csapattal
Délután hatvan torjai asszony és lány, valamint tizenöt férfi elkészítette a 2008-ban világrekordként jegyzett, 150,32 méteres feltűrt túrós puliszka hatvanméteres „kistestvérét”, amely négy perc alatt fogyott el. A szombati nap leglátványosabb eseményét a nemzetközi főzőverseny jelentette, amelyen tizenegy hazai és határon túli csapat mérte össze tudását. megyénket a torjai Hagyományőrzők, a Gazdaasszonyok, a Juhászok, a 142-es Szent Miklós Cserkészcsapat, valamint a kézdimartonfalvi Molnár Ede, a Katrosa Vadászegyesület és Mikóújfalu képviselte. A csapatok a rendelkezésükre álló három óra alatt rendkívül változatos ételeket állítottak elő. A torjai Gazdaaszonyok hatvankét kürtőskalácsot sütöttek. A zsűri elnöke vitéz Komlósi Mihály volt. A szervezők minden részt vevő csapatot díjaztak, nem történt különösebb rangsorolás, és több különdíjat osztott ki v. Komlósi Mihály, a Budapesti Vitézi Rend kulturális székkapitánya.
Mária-búcsús szentmise
Tegnap délelőtt az altorjai plébániánál gyülekeztek huszárok, cserkészek, népviseletbe öltözött helybeliek és csokonavisontaiak, majd indultak lóháton és feldíszített szekereken a Mária-kápolnához. A menet élén a Kézdivásárhelyi Tanulók Klubja fúvószenekara és a Székely Virtus Hagyományőrző Egyesület kézdiszéki huszárjai, valamint a Szent Miklós Cserkészcsapat tagjai haladtak. A délben kezdődő Mária-napi búcsús szentmisét a Mária-kápolna kertjében Diósi Dávid tiszteletbeli kanonok, a Gyulafehérvári Hittudományi Főiskola és Papnevelő Intézet rektorhelyettese celebrálta. A szentmise végén Daragus Attila polgármester örömét fejezte ki, hogy hosszú évtizedek után hamarosan torjai római katolikus lelkészt is felszentelnek Mike Ervin papnövendék személyében. Ugyanakkor Torjáért-díjat nyújtott át a szentmise főcelebránsának, Diósi Dávid kanonoknak. Egy szép Mária-éneket latin és magyar nyelven Dobai Júlia negyedik osztályos tanuló énekelt el. A szentmise a magyar és a székely himnusz, valamint Vörösmarty Mihály Szózatának az eléneklésével ért véget.
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az 1956-os szabadságharcra emlékeztek Marosvásárhelyen
„Nehéz minékünk méltónak lenni ennyi áldozatra”
„A legázolt, bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és igazságért, mint bármelyik nép a világon az elmúlt húsz esztendőben” – írta a Nobel-díjas francia író és filozófus, Albert Camus A magyarok vére című kiadványában 1957-ben. Sorait Kilyén László színművész olvasta fel kedden este Marosvásárhelyen, a Jazz & Blues Clubban, ahol az 1956-os szabadságharcról emlékeztek meg. A kulturális est szervezői Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusa és a Marosvásárhelyért Egyesület voltak. 
A város ismert előadóművészeinek közreműködésével került sor az ünnepi műsorra, amelyen arra emlékeztek, hogy a szabadságharc s az azt követő megtorlás Marosvásárhelyen is éreztette hatását. 
Köszöntő gyanánt Kilyén László színművész Albert Camus 1957 októberében, Párizsban írt írását olvasta fel. A magyar forradalom ügye mellett kiállt francia író a szabadság évfordulóján azt kívánta: a magyar ellenállás maradjon meg addig a pillanatig, amíg keleten az ellenforradalmi állam mindenütt összeomlik ellentmondásainak és hazugságainak súlya alatt. „A magára maradt Európában csak úgy maradhatunk hívek Magyarországhoz, ha soha és sehol el nem áruljuk, amiért a magyar harcosok életüket adták. Nehéz minékünk méltónak lenni ennyi áldozatra.”  
Az est házigazdája, dr. Zsigmond Barna Pál főkonzul köszöntőbeszédében hangsúlyozta, e formabontó, lélekemelő rendezvénnyel kívántak emléket állítani 1956-nak, mintegy lezárva az október 23-ához kötődő rendezvénysorozatot. A kiemelt események sorában említette az október 2-i népszavazást, amelyen az erdélyi magyarok nagy számban vettek részt, ugyanakkor a romániai parlamenti választásokat. 
Novák Csaba történész Marosvásárhely 1956 szemszögéből címmel tartott előadást, Kilyén Ilka színművésznő a Gyanútlanok forradalma írással az 1956-os forradalom erdélyi elítéltjeire emlékezett, a forradalom utáni években meghurcolt emberekre, az ezer években mérhető szabadságvesztésre, életfogytiglani börtönbüntetésre vagy éppen halálra ítéltekre, a munkatáborokban életüket vesztettekre, akikre mindenkor kegyelettel kell gondolnunk. Budapestiekre és itthoniakra is. 
A Buta Árpád Attila által előadott Bánk bán nagyáriája, Kilyén Ilka szavalatai, Boros Emese énekei, a Tiberius vonósnégyes előadása,  Molnár Ede és Ritziu Ilka Krisztina közös fellépése és nem utolsósorban a Maros Művészegyüttes táncosai által előadott kalotaszegi legényes emelte a rendezvény színvonalát. Kilyén Ilka Márai Sándor Mennyből az angyal című versének elszavalása után a Mennyből az angyal karácsonyi dal közös eléneklésével zárult az advent időszakában lezajlott ünnepi est. 
 ANTALFI IMOLA Népújság (Marosvásárhely)

Elveszett Haller-emlékek nyomában
Marosszékről Brassó irányába autózva az ember úgy robog át egy kis falun, hogy a nevén kívül szinte semmit nem jegyez meg belőle: a szász települések karéjában fekvő Mihai Viteazu nem hivalkodik sem impozáns erődtemplommal, sem jellegzetes szász portákkal. Az átutazók közül sokan még azt sem tudják, hogy a havasalföldi uralkodóról elkeresztelt falu öt évszázadon keresztül a Zoltán nevet viselte.
A Hallerek egykori birtokát képező faluról és a 16. század közepén épült hatalmas udvarházukról aránylag kevés levéltári adat maradt az utókor számára. Annyit lehet tudni, hogy az egykori szász falu lakóit 1560 és 1580 között pestisjárvány pusztította; helyükbe a későbbiekben a magyar nemesek jobbágycsaládokat telepítettek. Az 1850-es népszámlálási adatok egyetlen német ajkúról tanúskodnak a 362 román, az 52 cigány és a mindössze két magyar mellett. A márciusi forradalmat követő fegyverletétel, majd kiegyezés után csak a magyar lakosság aránya nőtt, a pesti kormány politikája valamelyest változtatott a falu etnikai összetételen. A 19. század végére az 1890-es cenzus alkalmával a 459 román mellett már 87 magyart találunk Zoltánban, míg a szászok száma egyről háromra nő.
Mára nem csak a szászok meg a Hallerek koptak ki Zoltán életéből, magyarokból is mindössze annyi maradt, hogy senki ne mondhassa, még egy fél darab sincs.
Fehér folt a Hallerek színes történelmében
„Sajnos, mi sem tudunk szinte semmit Zoltánról, sem a családi birtokról. Az államosítás egyetlen Hallert sem ért a faluban. Lehetséges, hogy a gazdaság már jóval azelőtt tönkrement” – bocsátkozik feltételezésekbe a család Marosvásárhelyen élő leszármazottja, Haller Béla. A tanár, aki egyben az erdélyi magyar történelmi családokat tömörítő Castellum Alapítvány elnöke is, határozottan emlékszik: apja soha nem emlegette a Segesvár melletti birtokokat, sem a fehéregyházit, sem a zoltánit. Bár azzal sincs tisztában, honnan származhat a falu eredeti neve, Haller biztos abban, hogy nem valamelyik ősétől. Még akkor sem, ha az udvarházat a falubeliek következetesen Zoltán gróf kastélyának tartják. Mint mondja, a családban – ahogy általában a nemes famíliákban – az uralkodót jelentő ótörök sultanból származó Zoltán nem volt túlságosan kedvelt név.
A kölcsönös tisztelet eredménye A falu és a helyi jellegzetességek, hagyományok egyik legjobb ismerőjének a szomszédos Szászkézden tanító Gheorghe Mihai számít. Fiatalkorában Zoltánban kezdte tanítói pályáját, de a már negyven évvel ezelőtt összevont elemi osztályok mára teljesen elfogytak. Az a kevés gyerek, aki délutánonként a falu poros utcáin rohangál, délelőtt a szászkézdi iskola padjait koptatja. Amikor évekkel ezelőtt a helyi önkormányzat eldöntötte, hogy megíratja Szászkézd és a hozzátartozó két kisebb település, Miklóstelke és Zoltán monográfiáját, a polgármester a középkorú pedagógust kérte fel az egyik fejezet megalkotására. Egyértelmű volt, hogy a tanítónak Zoltán jut, hiszen innen származnak szülei, nagyszülei, s ő maga is itt töltötte gyermekkora színe-javát. „Már gyermekként érdekelt Zoltán, grófja és udvarháza története – kezd bele mondandójába a Monografia comunei Saschiz (Szászkézd község monográfiája) című kötet társszerzője. – Órákig hallgattam az öregeket és a falu ortodox papját, amint a régmúlt időkről mesélnek. Tudom, a grófék – akik csak nyáridőben tartózkodtak Zoltánban – nagyon ragaszkodtak a falubeli románsághoz, tiszteltek és becsültek mindenkit. Különben ez kölcsönös volt, mindenki csak szépen nyilatkozott az utolsó Hallerekről. Én még ismertem azokat az öregeket, akik jól emlékeztek, hogy miután özvegy maradt, a grófnő itt ragadt, s gyakran sétált végig a falun a kutyáival. Lehetetlen volt észre nem venni, mert méltóságteljesen vonult végig az aranylánccal felkötött szemüvegével”.
A Hallerek és a helyi románság kölcsönös tisztelete a régmúlt időkre vezethető vissza. Leginkább a 19. század derekán érhető tetten – tudjuk meg Gheorghe Mihai falumonográfiájából. A Nagyszebenből érkező Ioan Popovici ortodox lelkész 1835-ben például a grófi család által adományozott telekre építi a falu első kőtemplomát. Ezért a ’48-as forradalomban a pópa volt az, aki megálljt parancsolt annak a néhány felbőszült román parasztnak, aki fel akarta dúlni a Haller-birtokot. A helytörténész búvárkodásai szerint éppen ezért kerülte el a zoltáni románságot a székelyek későbbi bosszúja.
Egyébként Gheorghe Mihai azt sajnálja, hogy kutatásai során nagyon kevés levéltári adatot talált a nemes családról. Ő maga sem emlékszik a kúria utolsó lakóinak a keresztnevére, de az egyedül maradt grófnőt mindenki csak egyszerűen Grofoaianak nevezte, azaz grófnénak – egy picit pejoratívabb vagy talán inkább mókásabb változatban. „Van egy hely az udvarház körül, amely róla kapta a nevét. De nem Hallernek hívják, hanem Grofoaianak” – neveti el magát a tanító. Gheorghe Mihai nagyapja sokat mesélt az érdeklődő unokáknak a pompásan berendezett udvarházról, a gondozott parkjáról és hatalmas gyümölcsöséről, ahol a több száz éves diófák katonákként sorakoztak. Mára alig három-négy maradt ezekből, a többit mind eltüzelték. Az Erdély bekebelezését követő agrárreform alkalmával a nemes család földjeinek egy részét kiosztották a falubelieknek. Gyermekként a tanító itt látott életében először emberi csontokat, miután kertészkedés közben egyik játszótársának édesanyja valami keménybe vágta a kapáját. Valamikor Zoltán központja nem ott volt, ahol ma van – véli a helytörténész, aki a négy régi temető létével támasztja alá állítását.
Aki még bálozott a „kastélyban” A helytörténészben van annyi alázat és bölcsesség, hogy belássa: nem ő az, aki a legtöbbet tud a faluról. Nicolae Porához kalauzol, aki a maga 86 esztendejével nem csak a település egyik legtöbbet megélt lakójának számít; ő Zoltán két lábon járó lexikonja. Ha végtagjai már nem is a régiek, agytekervényei olajozottan működnek. A neveket, számokat, eseményeket csak úgy kapásból fújja, s csak akkor akad el, amikor a grófnőfejezethez érünk. De akkor is csak azért csuklik el a hangja és buggyan könnycsepp a szeme sarkában, mert mindmáig a sors és a magyar nemes asszony kegyeltjének érzi magát. „Ezt mind-mind tőle kaptuk – mutat körbe az udvaron. – Egészen pontosan a feleségem nagyanyja kapta ajándékba, mert annyira ragaszkodott hozzá a grófnő. Meg is hálálta az öregasszony, mert ő volt az, aki mindvégig a grófnő mellett volt, gondozta, majd eltemette”. Ana Bărdaş jókora telket kapott ajándékba, pont a falu szívében, ahova aztán férjével takaros házat húzott fel, és gazdaságot alakított ki. Fél évszázaddal ezelőtt sem számított kicsinek, mára viszont már hatalmasnak tűnik a megözvegyült öregnek. „Még tiszta szerencse, hogy finom borom van, s a faluban sokan vannak, akik szeretik látogatni a pincémet. Így, ha valamit mozdítani kell a házban vagy a kertben, jönnek és segédkeznek” – jelenik meg egy huncut mosoly az öreg arcán. Nem volt ő mindig ilyen botra szorult szerencsétlen, ahogy nevezi magát; fiatalkorában nem csak a munka égett a keze alatt, szívesen eljárt szórakozni is.
Átszellemülve mesél a Hallerek szemet gyönyörködtető parkjában tett sétáiról, a kastélyban tartott bálokról és esküvőkről s az ingatlan utolsó tulajdonosáról. Amikor kijavítom, hogy az nem kastély, mindössze udvarház, határozottan rám szól: „De igenis, az kastély! Legalábbis a helyiek számára” – teszi hozzá.
Pusztulásra ítélt romhalmaz.
„Most már egy romhalmaz. Jöttek a kommunisták, tönkretettek mindent, épületet, kertet, családi temetőt. Előbb 1946–1947-ben oda szállásolták el az éhség elől menekülő szerencsétlen moldvai családokat, aztán beköltöztették a kollektív gazdaságot, a téeszelnök istállót épített melléje, s így, szép lassan az évtizedek alatt tönkretették a kastélyt”. Az embernek valóban sírva fakad a lelke, amikor beteszi a lábát a düledező épület elhagyatott udvarába. A barokk vonalú kapuépítmény már csak a múlté; ugyanúgy sok minden, ami a környék építészeti különlegességévé tette a kúriát. Visszaigénylő híján a Haller-kúria a ’89-es rendszerváltást követően is állami tulajdonban maradt. A falumonográfia szerint a kúriát jóval 1990 után a téeszelnök vásárolta meg potom pénzért, néhány éve azonban túladott rajta. A faluban azt rebesgetik, hogy valami idegen vette meg, de csak azt látják, hogy juhakolnak használja – még az egykori báltermet is. Ott jártunkkor egyetlen állat sem volt az udvarház területén, csupán az ember pusztító keze nyoma. Néhány évvel ezelőtt csakugyan egy távolról érkezőnek, egy írországi férfinek a fantáziáját és pénztárcáját keltette fel a „kastély”. Az új tulaj merész terveket dédelgetett: turisztikai látványosságnak szánta a főúttól alig húsz-harminc méterre fekvő udvarházat. Elképzelése szerint vidéki vendégfogadóként működtette volna, ahova főként nyugati turistákat vonzott volna. Egy ideje viszont eltűnt, a faluban senki nem látta.
A Zoltánt magába foglaló Szász­kézd polgármestere, Ovi­diu Şoaită sem emlékszik pontosan, mikor találkozott utoljára a messze földről érkező idegennel. „Már nem is tudom, hogy hívják az illetőt. Amikor itt megjelent, előadta az elképzeléseit, megvásárolta az épületet, állítólag valamiféle felmérést is végzett. Mára viszont semmit nem tudok róla. Azt hallottam, szeretné eladni, de ki tudja…” – bizonytalanodik el a községi elöljáró. Míg az ír férfi vacillált a fogadónyitással, egy helybéli fiatalember lekörözte. Ionică Pălăşan a falu egyik csendesebb részében egy parasztházat pofozott ki és alakított át. Elébe pedig az erdő széléről, traktorral a gazból kimenekített 18. századi határköveket állított fel.  A Conacul Grofului (A gróf kúriája) névre keresztelt, kimondottan faluturizmusra alapozó egység, bár csinos is, ízléses is, mégis többet áll bezárva, mint nyitva. „Nincs elég időm vele foglalkozni” – vallja meg a tulaj, aki épp a juhaitól érkezik. Mint mondja, az állattartás, ha rengeteg gond is van vele, még mindig biztosabb jövedelmet jelent, mint a vendégfogadás.
Még a sírkertnek sem kegyelmeztek.
Bár háromszor is körbejárom, Ionică hatalmas, ám megkopott homokkövei között nem sikerül felfedeznem olyat, amely esetleg valamelyik Haller sírhantjáról került volna ki. A családi sírkertnek nyoma veszett, a második világháború után berendezkedő kommunista pribékek a földdel tették egyenlővé. Csak a grófnő nyughelye maradt meg, mert őt a román temetőbe helyezték végső nyugalomra. „Amíg élt, a feleségem gondozta a sírját, de hét és fél éve ő is elment… . – szomorodik el ismét Pora bácsi. – Aztán amíg ki tudtam mászni a domboldalra, én tisztítgattam, de talán már csak akkor jutok fel oda, ha visznek.” Amikor felvetem, hogy segítsége nélkül is nekivágnék megtalálni a sírt, leint. A fejfa elkorhadt, nincs, aki kicserélje, a hantot benőtte a gaz, ne menjek, úgysem találom meg – beszél le az öreg. „Jó asszony volt Rozália, Isten nyugtassa” – teszi hozzá, s azt veszem észre, hogy ő az első falubeli, aki név szerint is ismerte azt, akit a zoltániak csak Grofoaiának neveznek. Mint ahogy az utolsó magyart is, hiszen esküdni merne, hogy az nem a 98 éves Kovács Lajos volt, ahogy a tanító állítja, hanem a megözvegyült neje, aki egy néhány hónappal túlélte. „Rozália néni volt az utolsó, de ha jól belegondolok, mégsem ő az, hisz néhány évvel ezelőtt a városról visszaköltözött a molnár lánya, Margaréta” – jut eszébe az öregnek.
Az utolsó magyar utáni fél magyar
Dan Margit, férje után Rădulescu, ötvenhárom esztendőn keresztül élt Brassóban, s csak azután tért haza a szülői fészekbe, miután párja távozott az élők sorából. A 84 éves hölgy a kozmopolita nagyvárosban töltött bő fél évszázad minden egyes jelét magán viseli. Életfelfogása, öltözködési stílusa, választékos beszédmódja, frizurája, sminkje könnyen megkülönböztetővé teszi falustársaitól. Arról nem is beszélve, hogy húsz esztendőt simán letagadhatna a korából. Érkezésemkor éppen egy kanál szódabikarbonát csúsztat le a torkán szénsavmentes víz segítségével, s mint mondja, ha külsőleg, az arcára is használná, az a kevéske ránc is eltűnne. „Amióta visszatértem falura és naturista életmódot élek, jobban érzem magam, mint fiatalkoromban. Addig hol itt, hol ott fájt, alig bicegtem” – újságolja örömmel, majd rövid bemutatót tart a lépcsőzésből. A tornácán töltött egy órácska alatt megismerem Margit molnár édesapját, Haller gróf bizalmasának számító vadász nagyapját, akit az uraság mindenüvé magával vitt, Bukarestben elhunyt bátyját, Nagyszebenben élő húgát, a tíz évvel ezelőtt távozott unokaöccsét, a ’89-es forradalom egyik misztikus figuráját, Ion Iliescu megbízható támaszát, a fehérsálas Dan Iosifot, a grófot és nejét, a házát megvásárolni szándékozó vállalkozó szomszédját, a szebeni ferences zárda apácáit és nem utolsó sorban a Yellow névre hallgató sárga macskáját. Ahogy telnek a percek és kerekednek a hol románul, hol magyarul előadott történetek, már-már az az érzésem, hogy évtizedes ismeretség köt a hölgyhöz. A bemutatott személyek mellett emlékek, szép és kevésbé kellemes élmények elevenednek fel. Ilyen volt például az is, amikor gyermekként megismerte a grófnőt. „Mindössze négyéves voltam, amikor először találkoztam vele. Apámmal sétáltunk a faluban, amikor megkívántam az almát. Édesapám azt mondta, belépünk a grófnőhöz és kérünk tőle, elvégre nagy gyümölcsöse volt. De a grófnő nem adott még egyetlen árva szem almát sem. Ez 1937-ben történt. Az apám attól a naptól kezdve soha többé nem lépte át a Hallerek küszöbét” – meséli a molnár lánya, s hangjából most is érződik a gyermeki csalódás. A keserű emlék dacára, amikor a Hallereknek akadt gondja, Danék nem fordultak el tőlük. „Nem sokkal a második világháború kitörése után, 1940-ben egyszer arra ébredtem, hogy szüleim és közöttem egy számomra ismeretlen fiatalember fekszik. Maradj csendben! – intett le anyám, majd a szívemre kötötte, hogy az égvilágon senkinek ne áruljam el, ki aludt azon az éjszakán nálunk. A grófék katonaköteles fia volt, aki éppen megszökött a hadseregből.” Margit akkor látta életében utoljára a Haller-fiút, s azóta sem tudta meg, merre vetette a sors, mi lett vele. A hölgynek mindössze az emlékek maradtak és néhány angol nyelvű könyv, amelyet a fiútestvére mentett ki a kúriából, amikor a háború után betörő kommunisták némi helyi segédlettel szétdúlták az épületet. Mindent elpusztítottak, ami útjukba és kezükbe került. Nemcsak az épületet és a Hallerek sírjait, hanem a parkot, a sétányokat, a gyümölcsöst, mindent. Amivel nem végeztek az oroszok, befejezték a mieink, élen egy Baciu nevű párttitkárral. Sajnos ilyen ez a nép; míg a magyar a semmiből valamit teremt, a román azt is tönkreteszi. A helyükbe beköltöző cigányoktól pedig nincs mit várni” – állapítja meg Rădulescuné, aki lényegében semlegesként mond véleményt, hiszen apja környékbeli román, anyja atyhai székely nő volt, ő maga pedig csak tizenéves korában, a nagyszebeni zárdában tanulta meg anyanyelvét. Mint mondja, tiszta szerencse, hogy a fosztogató parasztoknak nem volt mit kezdeniük a könyvekkel, ezért a 15 esztendős bátyjának egy máig gondosan őrzött, ölnyi kötetet sikerült kimentenie. Margit néni nem csak a Hallerek kisemmizése miatt érez mély ellenszenvet a kommunisták iránt. Pedig a vállalkozó apja is illegalista harcossá vedlett át, testvérbátyja pedig a központi bizottság egyik tagját vette el feleségül. „Azért nem mentem az orvosira, mert a szüleim azt akarták, legyek közgazdász, hogy én vezethessem malmunk könyvelését. Mire Szebenben elvégeztem a kereskedelmit, elvették a malmunkat. Férjhez mentem, ám ’69-ben rendszerellenes tevékenység miatt börtönbe vetették az uramat. Végül a sógornőm, a pártaktivista Benkő Rozália szabadította ki úgy, hogy másfél év után aláíratta Ceauşescuval az amnesztia kérvényét” – mondja a szebeni ferences nővérektől vallásos nevelésben részesült asszony. Olyannyira vallásosban, hogy egy adott pillanatban ő maga is apácai szolgálatba szeretett volna állni.
„Lánynevén” emlegetett falu
A Hallerek eltűntek, de mi lett Zoltánnal? Hogy lett belőle Vitéz Mihály? – ez a falu másik rejtélye. Legalábbis azok számára, akik tudják, hogy a két név között mindössze annyi az összefüggés, hogy mindkettőt nagybetűvel írják. „Nem a helyiek kérték a névváltoztatást, ők ma is Zoltánként emlegetik falujukat. Az impériumváltás után valamelyik hazafinak eszébe jutott, hogy egy olyan román falunak, amelynek a határában komoly csaták zajlottak, nem lehet magyar neve. Pedig nekünk semmi bajunk nincs a magyarokkal, szüleim, nagyszüleim, a feleségemnek a családja, szóval minden egyes öreg tudott magyarul. Én nem tanultam meg, mert nem volt kivel gyakorolnom” – mondja Pora bácsi. Amikor Gheorghe Mihaitól is azt kérdezem, román emberként miért nem Mihai Viteazulként emlegeti a település nevét, megáll, rám néz és nyomatékosítva tudtomra adja: „azért, mert az Zoltán”. „Már az 1341-es dokumentumokban Zoltánként szerepel, így nevezi a helyi románság is. A Mihai Viteazu nevet a múlt század harmincas éveiben kapta, ám azon túl, hogy hivatalosan így hívják, senki nem nevezi így. Meg lehet kérdezni bármelyik helyit: hova valósi vagy? Tízből kilenc azt fogja válaszolni, hogy zoltáni”. A helytörténész pedagógus mindezt nem a magyar érdeklődővel szembeni esetleges hízelgésből tálalja ily módon, a község román nyelvű monográfiájában is következetesen a zoltáni megnevezést használja. Kutatásai alapján úgy tudja, a Kőhalomból, a szászokkal való egyezkedéséről hazatartó Károly Róbert magyar király volt az, aki bizonyos Zoltán nevű parancsnokának adományozta azt a területet, amelyen később megalakult Zoltán, Zoltendorf, vagy ahogy a szászok emlegették, Zultendorf. A település hat évszázadon keresztül a Zoltán nevet viselte. Az impériumváltás után viszont a faluba kerülő Eugen Bologa ortodox lelkész egyik első intézkedése a Zoltán név megváltoztatása volt. A pópa, aki több mint fél évszázadon keresztül szolgált a faluban, 1932-ben eljárta a központi hatóságoknál, hogy a falut kereszteljék Mihai Viteazura. A papnak egyetlen érve volt: a román uralkodó és serege állítólag 1600-ban végigvonult a falun. A vajda – akinek neve némi helyesírási hibával, azaz Mihai Viteazuként került ki a falunévtáblára – akkoriban még nem is sejtette, hogy erdélyi portyázásának 332 év múlva érik be a gyümölcse.  
Szucher Ervin Erdélyi Napló (Kolozsvár)