A nyelvi tervezés és stratégia alapelvei
November 7-én a Bánffy Központban a magyar tudomány ünnepe és a közelgő november 13-i magyar nyelv napja alkalmával Sokszínű nyelvészet címmel a Termini Magyar Nyelvi Kutatóhálózat és a Magyar Stratégiai Intézet szervezésében egész napos konferenciára került sor.
Molnár Csikós László a nyelvi hatásokról beszélt.
A nyelvészeti témában meghirdetett konferencia köszöntőinek sorát Kocsis Károly, az MTA Magyar Tudományosság Külföldön EB elnöke kezdte, aki a nyelvi-terminológiai problémákra figyelmeztetett a helyiségnevek vonatkozásában a Kárpát-medencében.
Bence Lóránt, a Magyar Nyelvstratégiai Intézet igazgatója pedig a nyelvi szétfejlődés jelenségének említésével az idén felálló új intézet feladatkörét is kijelölte.
A hazai köszöntők pedig (Márky Zoltán lendvai konzul, Horváth Ferenc, az MMÖNK elnöke, Kepe Kocon Lili, a házigazda MNMI igazgatója) a Muravidéken tapasztalt, a nyelvi egyenlőtlenségből eredő jelenségek, hátrányok elleni harc fontosságát emelték ki.
Péntek János, a Termini elnöke bevezető előadásában a konferencia címe és a nyelvi determináció kapcsán kifejtette: – A Sokszínűség a nyelvészetben cím sok mindenre utalhat. Sokszínű, mert nagyon sokféleképpen lehet vizsgálni a nyelvet, s magának a nyelvnek a sokszínűsége is hozzátartozik. Itt, ahol most vagyunk, a nyelvi környezet sokszínűsége ennek a társaságnak a sokszínűségét is jelenti. S aki jártas a nyelvi jelenségek világában, az azt is tudja, hogy a peremvidékek a legváltozatosabbak. A sokszínűségnek a szinonimái a változatosság, a sokféleség. Ha ezeknek a fogalmaknak az idegen változatát nézzük, akkor azok már sajátos kétszínűségre utalnak: a változatosság és a sokszínűség nem ugyanaz. Biológiai példára hivatkozva a változatosságot a díszpéldányok testesítik meg, a botanikus kert vagy az állatkert változatosságára kell gondolni; a sokféleség magában a természetben van benne.
Van olyan mozgás is, amelynek keretében a sokféleségből változatosság lesz, mert a sokféleségre az is jellemző, hogy fönntartja önmagát. A kettő között van egy kritikus határ, s ez itt, Lendván különösképpen érzékelhető. Amikor elér a nyelvi közösség ahhoz a kritikus határhoz, amikor már a nyelvnek az önmegtartása nem egyszerű, szükség van arra, amit nyelvi tervezésnek, nyelvstratégiának neveznek. Tehát azért vagyunk ma itt, hogy ezeknek a kívánalmaknak eleget tegyünk, a nyelvi tanácskozás és a Termini is ugyanezt a szakmai-társadalmi célt szolgálja – mondta Péntek János.
Kontra Miklós egy horvátországi, baranyai háromszögben végzett kutatás kapcsán szólt a nyelv és a nyelvi, valamint a nemzeti identitás kérdéskörében tapasztalható társadalmi kötöttségekről. Pusztay János a finnugor nyelvek kutatása és a magyar–magyar terminológia kérdéskörében tartott érdekes előadást.
Benő Attila és Péntek János pedig egy magyar–román kulturális szótár szócikkeinek a kiválogatása során tapasztalt problémákat tárta a hallgatóság elé.
A felvidéki Lanstyák István egy új, skandináv nyelvvizsgálati módszer során szólt a nyelvi csapdákról. Mint mondotta, a módszer megértéséhez „mindenki próbáljon kilépni saját ideológiájából, mert ha ezen keresztül fogja ezt az előadást hallgatni, abból nagyon nagy baj lehet."
Molnár Csikós László a vajdasági regionális idegen szavak és a határon túli listában szereplő szerb közvetítésű latin, görög és török eredetű kölcsönszavak vizsgálatára tért ki, a témát az idegen szavak, a jövevényszavak és az etimológia kérdéskörébe helyezve. Minden nyelvben van egy olyan törekvés, mely szerint „alkossuk meg saját szavainkat", ne másoljuk szolgaian az idegent, ettől függetlenül még mindig a „könnyebb ellenállás vonalán" sorra veszik át a magyar beszélők az idegen szavakat. Ezek jelentésben eltérést is mutathatnak a regionális és a köznyelv átvétele között, például ugyanazt a szót más motivációval veszi át az egyik vagy a másik közösség.
– Az egész idegen szavakkal kapcsolatos probléma onnan ered – folytatta Molnár Csikós László –, hogy a magyar nyelv finnugor létére bekerült az indoeurópai nyelvek közé, s a nyelvi hatás kérdése azonnal felvetődik. Főleg a latin–görög „műveltségi szavak" azonnal átkerültek a magyarba is. Persze számolni kell azzal is, hogy a magyar nyelvnek mindig is volt egyfajta „befelé forduló természete", mely szerint igyekszik saját szókészletét kialakítani.
A mostani előadásomban pedig azokra a hatásokra próbáltam ráirányítani a figyelmet, amelyek a magyar köznyelvbe nem is kerültek be.
A Délvidéken például a fahéjra használt címet ilyen, amely direkt közvetítéssel került át a regionális köznyelvbe. Mi úgy vesszük, hogy a Vajdaságban a szerb, Szlovéniában, illetve a Muravidéken pedig a szlovén nyelv közvetítésével került be a nyelvünkbe, hiszen magára a termékre is ez van ráírva. Annyira „jól érzi" magát a nyelvünkben, hogy származéka is létrejött, például a cimetes (palacsinta), de a török börek (szerb burek) szó is ilyen, s a magyar is ezt követi. A sajátos kávéfőző edényt, a dzsezvát is mindenki így használja. Arra a kérdésre, hogy küzdjünk-e az idegen szavak ellen vagy annak kiküszöbölésére törekedjünk, a szakember válasza: – A cél az, hogy minél jobban megértsenek bennünket. Nyilván ebben a regionális közösségben tárgytalan a purizmus, nekünk az a kézenfekvőbb, hogy egy közmagyar szó helyett valamit idegen szóval nevezzünk meg. Némely szó így olyan köznyelvi érzelmi színezetet kap, hogy jobban esik az embernek, ha gyümölcslé helyett „szokot" mond. Ez a szűkebb pátriánknak, a régiónknak a hangja. A tudományos nyelv már szigorúbb feltételeket szab a pontos fogalmazást illetően, de ez már más kérdéskörhöz tartozik.
A konferencián előadásával szerepelt a továbbiakban Takács Izabella, Szóták Szilvia, Csernicskó István, Beregszászi Anikó, Kolláth Anna és Gróf Annamária.
Népúság (Lendva)