Kárpát-medencei magyar szórvány napja - Répás: az egész nemzetnek fontos a szórvány közösségek megőrzése
- A nemzetpolitikai helyettes államtitkár szerint az egész magyar nemzet számára fontos a szórvány közösségek megőrzése.
Répás Zsuzsanna a Kárpát-medencei magyar szórvány napján tartott konferencián, a fővárosi Magyarság Házában kedden arról is beszélt: a szórvány a Kárpát-medencei magyarság legnehezebb helyzetben lévő része, ők jelentik a "nemzet határát és végvárait".
Hozzátette: a nemzet számára azért fontos a szórvány közösségek megőrzése, mert ha ők lemorzsolódnak, akkor beljebb húzódik a nemzet határa és a tömb széléből lesznek az új szórványok. Mindannyiunk közös érdeke, hogy megadjuk a lehető legtöbb segítséget a szórványban élő magyarság számára - hangsúlyozta.
Rámutatott: őket is ugyanúgy a magyar nemzet egészének tekintik, az ő problémáikkal is szolidaritást vállalnak, és ahol lehet, próbálnak segíteni.
Az elmúlt években sok segítséget kaptak a szórvány közösségek - jelezte a helyettes államtitkár, aki kiemelte többek között, hogy támogatják az erdélyi szórványprogramot, konszolidálták a csángó oktatási programot, segítik a vajdasági szórvány beiskolázási programot, és valamennyi régióban az iskolabusz-programot.
Felidézte, hogy közel egy éve a Magyar Állandó Értekezlet szórvány szakbizottsága arról döntött, hogy november 15-e lesz Kárpát-medence szerte a magyar szórvány napja. Ez az első alkalom, hogy e napon minden régió ünnepel, és a keddi konferenciával, gálaműsorral a programsorozatot vezetik fel - jelezte.
Bodó Barna, a Magyar Állandó Értekezlet szórvány szakbizottsága társelnöke kiemelte, a jelentősebb városokban Székelyföldön a magyarság száma nő, ugyanakkor például Temesváron több mint 30 százalékos a csökkenés. Arad, Máramaros megyében szintén csökkenés tapasztalható - jelezte. Hozzátette: a szórványprogramoknál a folyamatosság és kiszámíthatóság a meghatározó. Vetési László, az erdélyi Diaszpóra Alapítvány képviseletében, írásban kiosztott előadásában rámutatott: számolni kell "az erősödő önfelszámolódással", a természetes asszimilációval, az etnikai értékek átrendeződésével egyaránt. A jelenséggel összefüggésben kiemelte a vegyes házasságok szerepét, a nyelvromlást, az önértékelődés csökkenését.
Úgy látta:az oktatástervezés, a kollégiumi rendszer további bővítése, működtetése, fenntartása kiemelt prioritás. Ez jó úton halad, de Erdélyben legalább 25-30 kistérségi oktatási központra, bentlakásos multifunkcionális oktatási intézményre lenne szükség - jelezte, hozzátéve: "értelmiségi védőhálót kell ráborítani"a legszélsőbb szórványrégiókra és nagyvárosokra.
Kitért arra is: a szórványban az értékmentés sürgősebb, mint gondolnánk. Kevés idő van hátra, a 200 léleknél kisebb közösségek 20 évenként feleződnek, negyedelődnek. Ezzel a tervezéssel és munkával halad a határon túli támogatáspolitika a leglassabban, de enélkül nem lehet erdélyi, székelyföldi autonómiát álmodni, tervezni. Véleménye szerin a döntéshozóknak a határon túli szervezetekkel közösen át kellene beszélniük a támogatási rendszerek működésének összes részletkérdését. Megjegyezte: az egységes magyar állampolgárság visszaállítása a legfontosabb nemzetpolitikai lépés, "történelmi tett volt", ugyanakkor alaposan elemezni kellene ennek a szórvány és a magyar identitáshoz kapcsolódó vonatkozásait.
A Kárpát-medencei magyar szórvány napja este gálaműsorral zárul Csángó kultúra – élő értékeink címmel, közreműködik Mokány Rozi és Pusztinai Annamária énekes, a Somos együttes, valamint csángó táncosok. A látogatók egész nap Az elhagyott idő – 33 év a moldvai csángók között című gyűjteményes fotókiállítást tekinthetik meg, amelyet Csoma Gergely munkáiból állítottak össze.
(MTI)

Virtuális csángálás az ezeréves határon túli Csángóföldön
A magyar kultúra „elsüllyedt Atlantiszáról” a magyar kultúra napján beszélgettek az Apáczaiban.
A magyar kultúra napján az ezeréves határon túli vidék zárt világába kalauzolták el az érdeklődőket  a kolozsvári Apáczai Csere János Líceumban a Testvéreink, a csángómagyarok címmel tartott kétnapos rendezvénysorozat keretében. Az Erdélyi Magyar Művészpedagógusok Egyesülete és az Apáczai Líceum Aranyecset Tehetségműhelye által szervezett eseményen a csángó kultúrával foglalkozó kutatók, nyelvészek, néprajztudósok igyekeztek a fiatalokhoz közelebb hozni ezt a valójában távoli kultúrát.
Ebből az alkalomból hozta el Kolozsvárra néprajzi gyűjteményét a Bákótól 10 kilométerre található Lujzikalagor magyar tanára, Petres László, amelyet péntek este mutattak be a líceum dísztermében. Vörös Alpár iskolaigazgató és Székely Géza tanár köszöntője után Tánczos Vilmos néprajzkutató tartott előadást.
Szerinte a csángó kultúra napjainkban másodlagos reneszánszát éli, hiszen mind Erdélyben, mind az anyaországban fokozott érdeklődés mutatkozik a csángómagyarok iránt. Ennek az oka, hogy a modern ember elbizonytalanodott, a technika elidegenítette a valódi értékektől, és a múlt dolgai között keresi önmagát.
Bár a néprajzi értékkel bíró tárgyak természetes környezetükben egyre pusztulnak, szerencsére mindig vannak olyanok, mint Petres László, akiknek a kultúrmissziója révén egy részük megmenekülhet. A néprajzkutató úgy vélekedett, hogy a tárgyak valódi értéke abban mérhető, hogy mennyire nyújtanak betekintést egykori tulajdonosaik életvilágába. Köztudott, hogy a viseletek rendszerint kifejezték a hordozójuk pontos származását, korát, egyéniségét és társadalmi helyzetét is. A katrinca (kötény), rokolya (szoknya), és kirpa (fejrevaló kendő) mintái falvanként változtak, akárcsak a népdalok és táncok. Ettől olyan rendkívül gazdag a csángók öröksége, melyeket Tánczos az elsüllyedt Atlantisz kincseihez hasonlított.
Petres László hat éve él és tanít a csángók által lakott Lujzikalagoron. Beilleszekedésének nehézségeiről, tapasztalatairól, a helyi lakosság mindennapjairól, jövőképéről egyaránt beszélt, és részletesen kitért a Kolozsvárra hozott gyűjtemény darabjainak bemutatására is. A hallgatóság átfogó képet kaphatott a rendkívül zárkózott, mélyen vallásos, különös észjárású népcsoportról. Megítélése szerint a mintegy 180 ezer lélekszámú csángó közösségnek csupán az egynegyede ért és beszél magyarul, de ez változóban van, mivel egy nyelvváltás van folyamatban.
Az elvándorlás problémája ugyanúgy érinti a csángókat is, mint a románokat, legtöbbjük Spanyolországban, Olaszországban vagy Angliában dolgozik. A hazatérő fiatalok már nem értik őseik világát, nem tudják „olvasni” a viseleteket sem. Érdekes azonban, hogy még azok is, akik egyáltalán nem beszélnek magyarul, emlékeznek egy-egy nagyszülőtől tanult imádságra, balladára. Petres a gyűjteményéről elmondta: olyan darabokból áll, melyeket évekkel vagy évtizedekkel ezelőtt még hordtak. Beilleszkedve a lujzikalagoriak közé, a megmentés szándékával kérte el az olykor hanyagul őrzött, értékes viseleteket.
Az este színfoltja két csángó fiatal, Mokány Róza és Tímár Karina közreműködése volt, akik ékes tájszólással pusztinai és lujzikalagori népdalokat, balladákat, imádságos énekeket adtak elő. Erős identitástudatról téve tanúbizonyságot, beszéltek arról is, hogy mit jelent számukra a csángó kultúra, és hogyan örökítik át őseik hagyatékát Budapesten, vagy éppen Kolozsváron. foter.ro

ESÉLY A CSÁNGÓ KULTÚRÁNAK
Írtam korábban e lap hasábjain Faragó Laura népdalékes és Lakatos Demeter csángó költő munkásságáról. A csángóság sorsával kapcsolatos, akkor fölmerült kérdéseinkre választ kaptunk Gábor Felicia Csángó élet című könyvének bemutatóján a Józsefvárosi Galériában.
Maga a kiadvány is egyfajta válasz: fönnmarad-e a teljesen egyedülálló, Árpád-kori (de bármilyen kormegjelölést alkalmazhatunk, mert igazából fogalmunk nincs, annyi bizonyos, hogy az Ómagyar Mária-siralomban egy csángót jóval kevesebb meglepetés ér, mint egy pestit) archaizmusokat tartalmazó csángó nyelvjárás? Létrejöhet-e újból egy nyelvet és hagyományokat gondozó, múltat és jelent jövővel összekötő csángó írástudó értelmiség?
Nem véletlen, hogy a könyv címe Csángó élet, nem pedig a Csángók pusztulása, hányattatásai, szenvedéstörténete, nyelvi genocídiuma, apokalipszise és nemzethalála. Miképpen az sem véletlen, hogy a borítón nem szomorú, az élet vad viharaiban megrendült, fekete-fehér nénik és bácsik szociofotója látható, hanem egy tündökletes szépségű asszony autentikus viseletben, ki büszkén, bizakodón, mosolyogva néz a jövőbe.
És ez most nem valamiféle álnaiv, direktmarketinges propagandalelkendezés, hanem pontosan az, amire a csángóknak igenis szükségük van.
Gábor Felicia 13 és fél évesen került Csíkszeredába, s kezdett magyar nyelven tanulni, majd Magyarországra jött, ma is Budapesten él. Bákó közelében, egy Lujzikalagor nevű kis faluban nőtt fel, tízgyermekes családban – ez utóbbi nem számított ritkaságnak. A rend kedvéért tegyük azért hozzá, hogy itt most kifejezetten a moldvai csángóságról beszélünk, a Kárpátok és az orosz határ között élőkről. Ahogy Gábor Felicia mondja: a nagymamák még élnek, mint a csángók, az unokák pedig olaszul beszélnek – a meglepőnek látszó tény a Ceausescu-rezsim bukása utáni időknek köszönhető, mikor a moldvai csángók jó része Olaszországban talált munkát. Itt a román nyelv ismerete miatt könnyen tanultak olaszul, becsületességük és szorgalmuk miatt hamar integrálódtak, másrészt szülőföldjüktől távol is őrizték szokásaikat, Felicia fel is idéz egy kedvesen abszurd jelenetet, mikor a csángó legények az egyik leány olasz vőlegényének kezébe nyomják a legkisebb harangot, s hejgetni tanítják, hogy az óévbúcsúztató, újévköszöntő, termékenységvarázsló urálásban részt vehessen.
Csuda dolog teljesen hiteles és személyes beszámolót olvasni egy olyan közösség életéről, ahol a fejfájást hatékonyan gyógyítják vízbe vetett égő üszökkel, keresztvetéssel vagy köpködéssel – csángó akupunktúra, kacag Gábor Felicia, aki ma is reflexből megköpköd minden újszülöttet megigézés ellen, s szörnyű lelkifurdalása támadna, ha nem tenné –, ahol másfél hétig tart a lakodalom, és ha ribancot kér valaki tőlünk, az nem hirtelen támadt gerjedelmét csillapítaná, csupán konyhatörlőre van szüksége.
Nemcsak remek beszélgetés esik a könyv kapcsán a szerző tapasztalatairól Csender Levente íróval, és nemcsak Mokány Róza énekli a hol nagymamájától, hol lujzikalagori kislányoktól tanult népdalokat, amikben Krisztus vére a szentkereszt fa tövébe hull, hanem bemutatják azt is, milyen összetett küldetés felölteni a könyvborítón is látható csángó ruhát.
Gábor Felicia percekig tekergeti magán a katrincát meg a bernécet, amit jaj, de szorosra kell húzni – a nyájas olvasó járjon csak utána, mi a katrinca meg a bernéc, de nem nehéz kitalálni –, és mesél a templomba menés előtti „kendőellenőrzésekről” is, a reggeli sorban állásról gondos édesanyjuk színe előtt: helyes-e a kendő?
A könyv kimondott célja, hogy a 29 faluban, ahol magyar nyelvű tanítás is folyik – ha küzdelmesen is, a román tanár több helyen köszönni sem hajlandó a magyarnak –, legyen a gyerekeknek az ő, eredeti nyelvükön íródott könyv a kezükben, hiszen a csángóknak se ábécéjük, se szótáruk… Ha Gábor Felicia, a könyv előszavát író, szintén csángó szerző Iancu Laura és a hozzájuk hasonló, elhivatott írástudók munkájának gyümölcse beérik, a csángó kultúrának nemcsak a múltjáról, hanem a jövőjéről is beszélhetünk.
Juhász Kristóf
Gábor Felicia: Csángó élet. Magyar Napló Kiadó, Budapest, 2015. Magyar Idők (Budapest)