A magyar állam a bukaresti nagykövetség közvetítésével 200 dollár értékben ajándékozott könyveket 7 magyar iskolának a Gyergyói-medencéből. Szept. 14-én találkoztak a megajándékozott iskolák igazgatóival Gyergyószentmiklóson. Szabó Béla nagykövet helyettes vázolta a magyar kormánypolitika egyes, határon túli magyarságot érintő vonatkozásait, kitérve a státustörvény és a kettős állampolgárság közötti különbözőségekre, kiemelve Magyarország abbéli törekvéseit, hogy Románia lekerüljön a vízumköteles országok listájáról. Fölkérésére az iskolaigazgatók vázolták gondjaikat. Kiderült hogy van Ditróban iskola, amelynek még nincs egy számítóképe sem, hiányos az iskolák didaktikai eszközökkel való felszereltsége. A támogatásban Magyarországnak nagyobb figyelmet kellene szentelnie a szórványban levő iskolákra. Mohacsek Ákos maroshévizi iskolaigazgató elmondta, hogy az 1958-ban megszüntetett hévízi magyar iskola 1990-ben alakult újra, a nulláról indulva. Maroshévíz magyar lakosságának aránya 28%, a diákság aránya ennél kisebb, mert a szülők nagy része már román tagozaton végzett, s hajlamos gyermekét is ide íratni. /Gál Éva Emese: Könyvek a nagykövetségtől. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), szept. 20./

"A Gyergyói TKT április 24-i ülésének vendége volt Beder Tibor, Hargita megye főtanfelügyelője. Az első napirendi pont a szórványmagyar iskolák helyzetének megvitatása volt, annak tükrében, hogy a tanfelügyelőség a kislétszámú iskolák összevonását és iskolaközpontok kialakítását kezdeményezte. A főtanfelügyelő kifejtette, hogy ezt a kis települések gyenge tanszemélyzete indokolja, amely nem nevel versenyképes gyermekeket. Dézsi Zoltán, és később mások is kifejtették, hogy a kis létszámú iskolák felszámolása leépülést jelent, ami a szórványmagyarság felszámolásához vezet. Dimány Béla, a tölgyesi magyar tagozat igazgatója fölhívta a figyelmet a hágótői gyermekek helyzetére, akiknek Tölgyesen bentlakást biztosítanak, hétvégeken pedig 15 km-t gyalogolnak haza, mert Hágótőre nincs semmilyen járat. Itt fölmerült az utak állapotának kérdése. Borsos Géza az utak állapotát is eszköznek minősítette a székelység kohéziójának megbontásában. Az ülésen különösen a salamási és galócási iskolák magyar tagozatának fontossága merült fel, a tanfelügyelőség elképzelése szerint ugyanis a maroshévízi Kemény János Általános Iskola, amely világbanki támogatással rövidesen korszerű épülethez jut, jelentené az erős iskolaközpontot. A salamási képviselő kifejtette, hogy iskolája magyar tagozatán a fő tantárgyakból szakképesített tanárok vannak. Mohacsek Ákos, a maroshévízi Kemény János Általános Iskola igazgatója szólt a szórványban élés nehézségeiről: a múlt héten kétszer törtek be iskolájába, ellopva televíziót és számítógépet, második alkalommal a közös udvaron levő román iskolába is betörtek. A történtek után egy éjjeliőr engedélyezését kérte. /Gál Éva Emese: TKT a szórványmagyar iskolákról. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), ápr. 27./"

"Maroshévíz Hargita megye egyetlen városa, amelyben kisebbségben él a magyar lakosság. Szabó Kálmán RMDSZ-elnök bemutatta jelenüket. Maroshévízen a lakosság 29%-a magyar nemzetiségű, ez 1992-es adat, amikor 4970 magyar élt a városban, de ma már nincsenek ennyien, a létszám ma hozzávetőleg 4000 fő. Az RMDSZ taglétszáma csökkenőben van, nagyon kevesen fizetnek tagsági díjat. A munkanélküliség a magyarságot jobban érinti, mint a többségi nemzetet. Nagyon ritka eset, hogy vegyes családból valaki tagja legyen az RMDSZ-nek. A városi tanácsban hatan RMDSZ-tanácsosok, ez 30%, tehát a lakossági aránynak megfelel. Mohacsek Ákos igazgató ismertette a Kemény János Általános Iskola jelenlegi helyzetét. A maroshévízi magyar iskola 1990-ban alakult meg, sok ember áldozatos munkája, küzdelme árán. A legnagyobb gondot az épülethiány jelentette: az elemi és az V-VIII. osztály két épületben, 2 kilométer távolságra van egymástól. Az új iskola építése több mint egy évtizedes kérdés. Az iskolaépítés végre bekerült a Világbank programjába. A tanulók létszáma évről évre csökken, minden évben gondot jelent a két párhuzamos első osztály beindítása. Tanárhiány van, elsősorban magyar, román, és idegen nyelv szakos tanárra, és informatikusra lenne szükségük. - A magyar diákok egyharmada román tagozatra jár. - Sokan elköltöztek Maroshévízről, a tehetősebbek, értelmiségiek kimentek Magyarországra, és az ezekből a családokból származó jobb tanulók is hiányoznak. /Gál Éva Emese Magyarság Maroshévízen. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), máj. 4./"

"Etnikai alapú diszkrimináció Mohácsek Ákos iskolaigazgató szerint, hogy Maroshévíz magyar tannyelvű oktatási intézményei ugyanazt az összeget kapják az idén, mint amekkorát a tavaly elköltöttek. Niculae Baciu polgármester a Krónikának elmondta: Mohácseknek "részben igaza van", és ő mindent megtesz azért, hogy a dolgok jó irányba forduljanak. Legutóbbi ülésén a maroshévízi önkormányzat véglegesítette azt a költségvetés-elosztást, mely a város tanintézményeinek 2003-as fenntartási költségeit állapítja meg. Az elosztás nem az intézményvezetők költségvetési tervezete alapján történt, hanem az e célra megszavazott közös alapból minden iskola az általa a tavaly elköltött összeget kapja meg az idén is. Mohácsek Ákos városi tanácsos, a Kemény János Iskola igazgatója közölte, előzőleg nem volt egyeztetés. A tanácsi határozat értelmében a település egyetlen magyar iskolája tavaly előirányzott költségvetésének 68 százalékát, a magyar óvoda pedig 50 százalékát kapta meg. Ezzel szemben egyes román tanintézmények a 2002-ben előirányzott összegek fölött költekezhettek, és az idén is a tavaly elköltött summáknál nagyobb költségekre kaptak jóváhagyást. "Ez a leosztás egy újabb diszkrimináció a város magyar ajkú kisebbségével szemben" - szögezte le Mohácsek, aki a tanácsülés utáni beadványaira magyarázatot még nem kapott. Niculae Baciu polgármester elmondta, ő döntött úgy, hogy a tanintézmények a tavaly elköltött összeget kapják meg, mivel a városnak jelenleg igen szűkös a költségvetése. /Gergely Edit: Több pénz a román iskoláknak. Etnikai megkülönböztetés Maroshévízen? = Krónika (Kolozsvár), jan. 31./"

"Magyar iskolát avattak márc. 22-én Maroshévízen. A szalagot Mircea Dusa, Hargita megye prefektusa és Kálmán Ungvári Zsófia, a megye főtanfelügyelője vágta el. Az iskola igazgatója, Mohácsek Ákos és több résztvevő méltatta a Világbank, a román kormány és a helyi önkormányzat támogatásával felépített iskola fontosságát. Az igazgató egy tornaterem megépítésének, a könyvtár állományának és a szaktermek szemléltetőanyagának bővítése fontosságát is megemlítette, majd arról szólt, hogy az ősztől Kemény János Középiskola néven működő intézmény a környék metodikai és oktatási központja lesz. /Bajna György: Iskolaavató ünnepség Maroshévízen. = Hargita Népe (Csíkszereda), márc. 24./"

Év végére egy födél alá kerülhet – óvodától középiskoláig – a maroshévízi magyar nyelvű oktatás. A kormány 10 milliárd régi lejt utalt ki a néhány éve épült magyar iskola bővítésére, amely így mintegy 1000 négyzetméterrel növekedve véglegesen megoldhatná a maroshévízi magyar nyelven tanulók iskolagondjait, ráadásul csak délelőtti oktatás alatt – tájékoztatott Mohacsek Ákos igazgató. A Kemény János Iskola jelenleg négy épületben működik. Székpatakon az ősztől mindössze három, magyar nyelven tanuló kisdiák marad, így azt az épületet bezárják. A maroshévízi iskolaépítkezés azért is figyelmet érdemel, mert Romániában nem sok iskola irányítja, szervezi az építkezést. A tervek szerint november végén átadják az új emelet és a kétszintes toldás kulcsait. Az iskola udvarán – a kormány tornaterem-építő programja keretében tornaterem építésének munkálatai folynak. /Bajna György: Bővítik a maroshévízi magyar iskolát. = Hargita Népe (Csíkszereda), máj. 6./

Május 5-én felavatták a Kemény János Gimnázium épületének új szárnyát. Ezzel Maroshévízen korszerű körülményeket sikerült biztosítani a magyar nyelvű oktatás számára. Óvodás kortól érettségiig egy épületben, egy váltásban zajlik a tanítás. Az új, 20 tantermes iskolaépület mellett korszerű sportcsarnokkal, új iskolabusszal is rendelkezik a tanintézmény. Az ünnepségen megjelent többek között Baciu Niculae polgármester, Markó Béla miniszterelnök-helyettes, Bunta Levente megyei tanácselnök, Bartolf Hedwig megyei főtanfelügyelő-helyettes, a magyarországi testvérvárosok küldöttei mellett. Végül Mohacsek Ákos iskolaigazgató összegezte a maroshévízi magyar oktatás 17 esztendejét. A beszédek után Markó Béla és Kötő József kopjafát lepleztek le az iskola előtt, majd Markó Béla és Bende Sándor megyei képviselő fát ültettek az iskolaudvarban. Ezt követően a diákok ünnepi műsorral köszöntötték a résztvevőket. /Bajna György: Örömünnep Maroshévízen. = Hargita Népe (Csíkszereda), máj. 7./

Hargita Megye Tanácsának május 8-án Székelyudvarhelyen tartott dísztanácsülésén életműdíjban részesült Bajna György, a Hargita Népe nyugalmazott újságírója, továbbá dr. Huszár György gyergyószentmiklósi sebész főorvos, Basilides Csaba gyergyószentmiklósi jégkorongedző, Mohácsek Ákos maroshévízi iskolaigazgató, Zsigmond Márton csíkszeredai képzőművész, valamint Vaipan Florina székelyudvarhelyi pedagógus, post mortem Hargita Megyéért-díjjal tisztelegtek dr. Vofkori László pedagógus, a földrajztudományok doktora emléke előtt. /Szász Emese: Dísztanácsülés Székelyudvarhelyen – Életműdíjban részesült Bajna György. = Hargita Népe (Csíkszereda), máj. 9./

Fél évszázad tollal, mikrofonnal
Születésnapi beszélgetés a 70 éves Nagy Miklós Kunddal
Marosvásárhely egyik csendes negyedében, kövesdombi lakásán kerestem fel Nagy Miklós Kund művészeti írót, egykori rádiószerkesztőt, lapszerkesztőt, aki ezúttal nem kérdező riporterként, hanem készségesen válaszoló alanyként állt rendelkezésemre. December 6-án töltötte 70. életévét.
– Erdély egyik legszebb és talán legpatinásabb városában, a gazdag történelmi múlttal rendelkező Nagyenyeden, az Őrhegy lábánál született, pontosan 70 évvel ezelőtt. Hogy emlékszik vissza gyermekkorára?
– Mint szép, gondtalan időszakra. Noha régóta tudom, hogy abban a korban ez nem volt magától értetődő, főleg számunkra nem, akiket "osztályellenség" kategóriába soroltak. Édesapám ügyvéd volt, olyan harcos értelmiségi, aki mindig nyíltan és határozottan kiállt a magyarság ügyeiért, az enyediek megbecsülték, olykor bűnhődött is miatta. Talán elég, ha példaként csak azt említem, hogy őt is elhurcolták a Tg. Jiu-i lágerbe. Ő volt az a dr. Nagy Miklós, akire később Kacsó Sándor és Vita Zsigmond is többször kitért visszaemlékező köteteiben. Az ötvenes években börtönben is volt magyarsága miatt. Köztudottan a legjobb jogászok közé tartozott, mégis hosszú időre megfosztották hivatása gyakorlásának a jogától. Ezt a család anyagilag is megsínylette, de igyekezett burkot vonni körénk, hogy ne érezzük a helyzetünkből adódó hátrányokat. Ebben a kollégium is segített. Kissé olyan volt, mint egy campus, körbebástyázott, védhetőnek vélt sziget az elrománosodó kisvárosban, nyilván mi, gyerekek kevésbé érzékelhettük, mint a tanáraink a hatalom részéről rá nehezedő nyomást. Iskolásként akkoriban az olvasás és a sport határozta meg az életemet. Tanítás után estig valamilyen labdajáték kötött le a tornakertben. Aztán vagy közben pedig a könyvek világába merítkeztem. Mindent elolvastam, amit csak lehetett. Nagy előny, ha az ember akkor élheti ki olvasószenvedélyét, amikor a szellemi dolgokra a legfogékonyabb.
– Kikre gondol vissza ma is szívesen, akik a Bethlen Gábor Kollégiumban nemcsak segítették, egyengették, hanem meg is határozták élete további alakulását? Milyen volt a Bethlen Kollégium szellemisége a múlt század 50-es, 60-as éveiben, kik voltak közös tanárok, akik korábban Sütő Andrást és Önt is tanították?
– Jó tanáraink voltak, többségük megőrizte és igyekezett továbbadni nagy hírű elődeik szellemiségét. Nem csak az idősebbek, mint Vita Zsigmond, aki Sütő Andrásnak is tanára volt, engem pedig már nyugdíjas helyettesítőként tanított, de a fiatalok is, például irodalomtanárom, a város kulturális életében ma is aktív szerepet vállaló Király László. Családunk különben hagyományosan kötődött a kollégiumhoz. Egyik anyai dédapám, dr. Fogarassy Albert egyiptológus két alkalommal is rektorprofesszorként vezette Bethlen Gábor ősi iskoláját. Másik ágon Székely Ferenc dédapám szintén kollégiumi tanár volt. Felmenőim több nemzedéke tanult itt. Édesapámnak Áprily Lajos volt az osztályfőnöke. Sokat mesélt róla. Bátyám négy évvel előttem érettségizett ugyanott. A Bethlen-szellem, a hűség, a kitartás, a ragaszkodás magyarságunkhoz, közösségünkhöz, ugyanakkor a mások iránti nyitottság szinte észrevétlenül belénk ivódott.
– Sohasem gondolt arra enyedi kollégistaként, hogy ha végez, ott volna a helye valamelyik kisvárosi vagy mezőségi iskolában, ahol apró magyarok várják a magyar tanárt, tanítót – a betűvetés, a szép magyar szó elsajátítása reményében?
– Jó tanuló voltam, többfelé irányult a figyelmem. Reál osztályba jártam, de különlegesen érdekelt az irodalom, a képzőművészet is. Egyik nagybátyám Fogarassy Endre festőművész volt. Még érettségikor se tudtam eldönteni, melyik egyetemre felvételizzek. Azért sem, mert akkor még jelentősen csökkentette a siker esélyét a származás, döntő módon beleszólhatott az életünkbe "apáink bűne". Nem is jutottam be a kolozsvári közgazdasági egyetemre. Egy évnyi munka után már Marosvásárhelyre felvételiztem, a pedagógiai főiskolára. Felvettek a román-magyar szakra. És jó, hogy így alakult. Kiváló tanárok, jó szellemű diáktársak vettek körül ott is. Több volt kollégám tanárként, más területen közösségünk jeles képviselőjévé vált. Hirtelenjében Deáky Andrást, Mirk Lászlót, Kelemen Ferencet, Tankó Gyulát, Simon Györgyöt, Tófalvi Zoltánt, Mohacsek Ákost, Csergőffy Lászlót, Farkas Jenőt, Komán Jánost, D. Kiss Jánost említem. Megfogott Vásárhely és valóban nehéz időszakokban sem engedett el. Életem nyereségének tartom, hogy immár fél évszázada saját városomnak tekinthetem és igazi lokálpatriótaként tehetek érte valamit.
– 1965-ben román-magyar szakos tanári diplomával a zsebében jelentkezik a Nyárád menti Szentgericére, amely köztudottan mindig hagyományőrző település volt. Mit jelentett Önnek akkor Szentgerice, az új agrárviszonyok közepette, és hogyan válhatott hasznossá egy ilyen közösségben egy diplomás pedagógus?
– Újdonság volt nekem a falu, a Nyárádmente. Addig városi körülmények közt éltem. Ha kicsi is volt Nagyenyed, mégiscsak város. Annak a környékén fordultam meg olykor, többnyire kirándulóként. Torockón töltöttem hosszabb időt egy nyáron, amikor szüleim oda menekítettek a gyermekparalízis-járvány elől. Marosbogáton vakációztam nyaranta református lelkész nagybátyáméknál. Aztán az érettségi utáni munkám során mócvidéki román falvakat is megismerhettem. A szentgericeiek barátságosan fogadtak, az emberek szívesen megnyíltak előttem, betekinthettem az életükbe. Azt is megtapasztalhattam, milyen nyomasztó következményekkel telepedett erre a szép, hagyományőrző településre is az erőltetett kollektivizálás. Szakos tanárként nem volt sok sikerélményem, román nyelvet tanítottam abban a színmagyar faluban, és az bizony nehezen ment. Vasárnaponként a sorköteles legények román oktatása is rám hárult. Nem ilyenek voltak oktatói álmaim.
– Mindössze három évet tölt a Nyárádmentén, amikor bekerül a Marosvásárhelyi Rádióhoz. Mi hozta a váltást, és milyen volt ez a 17 év egy rádiósnak a Ceausescu-korszak leghírhedtebb "fénykorában"?
– Inkább újságíró szerettem volna lenni, mint tanár. Rádióra nem gondoltam, de szerencsésen alakultak a dolgok. A szentgericei gyerekekkel szívesen foglalkoztam, iskolarádiót hoztunk létre velük. Erről hallhattak a Marosvásárhelyi Rádiónál, amikor 1968-ban fiatal munkatársakat kerestek. Versenyvizsgáztam, sikerült. Ez már közelebb állt az elképzeléseimhez. Szerencsém volt, a kultúrrovathoz kerültem. A folklórműsort is rám bízták. Ez tette lehetővé, hogy pár év alatt bejárjam a rádió adáskörzetét, mindenekelőtt a Székelyföldet. Szentgericén készült az első összeállításom, aztán szinte minden faluba, a legeldugottabbakba is eljutottam. A Mezőség se maradt ki.
Ízelítőt kaptam a vidéki életmódból. Gazdagodott a népdalkincsem, szélesedtek a népművészeti ismereteim. Felfedeztem székely gyökereimet. Ennél is nagyobb nyereségnek tekintem, hogy kipróbálva a rádiózás minden műfaját, riporterként, szerkesztőként, osztályvezetőként közvetlenebbül és energiákat nem kímélve belemerülhettem az irodalmi, művészeti életbe. Ez már az volt, amire régóta vágytam. Nagyon sok kitűnő embert ismertem meg, írókat, költőket, képzőművészeket, színészeket, rendezőket, zenészeket. Műhelytitkokba láthattam bele. Ebből tényleg többet tanulhattam, mint ha elvégeztem volna két-három másik egyetemet. Mellesleg közben a kolozsvári egyetem magyar-francia szakán is diplomáztam. Persze nem csak örömmel járt akkoriban a rádiós munka. A diktatúra, a cenzúra, az ideológiai kényszer megkeserítette az életünket, mindenbe igyekeztek beleszólni. A hatalomnak egyre abszurdabb, bődületesebb elvárásai voltak, el addig, hogy végül felszámolták a vidéki, nemzetiségi rádióadásokat. Annyi elégtételünk azért mégiscsak volt, hogy a kötelező politikai műsorok mellett elkészíthettük a számunkra fontos kulturális, értékmentő adásokat is.
– 1975-ben indul a népszerű, igen széles hallgatottságnak örvendő Megy a magnó vándorútra című interjúsorozat, amelyet felváltva szerkesztettek, s amelyben Erdély legismertebb személyiségei vallottak életükről, pályájukról, terveikről. Milyen emlékeket őriz "magnós" útjairól, mondjon néhány nevet, akik már régóta az egyetemes magyar kultúra Pantheonjának örök lakói.
– Abban az időben tűzzel-vassal akadályozták az erdélyi, tágabb vonatkozásban a romániai magyarság különböző közösségei, jeles személyiségei közti kapcsolattartást. Mintha áthághatatlan határvonalat húztak volna a megyék közé. Ezt a tiltást próbáltuk kijátszani, áthidalni ezzel a stafétaszerűen elképzelt interjúlánccal, amely aztán Vásárhelytől Nagyváradig, Kézdivásárhelytől Bukarestig, Gyergyószentmiklóstól, Sepsiszentgyörgytől Szatmárig, Temesvárig az egész országot behálózta. Magnónkkal sokfelé megfordultunk, sok száz egyéniséget megszólaltattunk. Hasonló értékekkel sikerült gazdagítanunk az Aranyfonotékát egy másik népszerű műsorom, az Irodalmi és művészeti napló révén is. És említhetem a Rádiószínház rovatot is. Sok-sok felejthetetlen találkozás élményét őrzöm magamban, nehéz és igazságtalan több száz névből kiemelni néhányat. De hogy mégis válaszoljak a kérdésre, kiragadok egy párat a régebben eltávozottak közül. Szemlér Ferenccel Bukarestben, Franyó Zoltánnal Marosvásárhelyen, Horváth Imrével Nagyváradon, Horváth Istvánnal Magyarózdon, Kacsó Sándorral Kolozsváron, Gellért Sándorral Mikolán, Veress Dániellel Sepsiszentgyörgyön, Fülöp Antal Andorral Kolozsváron, Aurel Ciupé-val Gyergyószárhegyen, Harag Györggyel, Sinkovits Imrével, Agárdy Gáborral, Zoltán Aladárral Vásárhelyen sikerült hosszasabban, esetenként többször is beszélgetnünk, s hangfelvételek is készültek ezekről a találkozásokról.
– Négy év kényszerszünet után, 1989 decemberében, amikor újraindul a marosvásárhelyi rádió adása, ott volt a lehetőség, hogy visszatérjen az elektronikus sajtóba. De Ön nem ezt választotta, maradt az újságírásnál a Népújság szerkesztőségében. Sohasem bánta meg akkori döntését?
– Visszatértem, néhány évig egy-két műsort heti rendszerességgel szerkesztettem a megújult Rádiónál, a rádiózástól nem lehet egykönnyen elszakadni. Meggyőződésem, hogy aki belekóstolt az élő szó varázsába, nem képes végleg lemondani róla. Azt az érzelmi töltetet, amit a beszéd, a rádiós interjú hordoz, az írás még csak érzékeltetni se tudja. Mégsem maradtam ott, mert igen nagy kihívás volt, hogy a hazai magyar újságírás megújításának a részesévé válhattam. A Népújság szerkesztése egész embert kívánt, és akkoriban tévézésre is elég gyakran felkértek. A magára találó kulturális életben is több feladatot vállaltam. És korábbi tapasztalataimat mérlegelve úgy gondoltam, ha könyvszerzőként is hallatni szeretném valamikor a szavam, nem horgonyozhatok le újra a rendkívül időigényes rádiózásnál. Olykor mostanában is szerepelek a vásárhelyi rádióban, régi hangfelvételeimet is mindegyre újrajátsszák. Sok távolabbi ismerősöm, akikkel hosszú ideje nem találkoztunk, még mindig azt hiszi, hogy rádiós vagyok. Miközben a Népújság hétvégi irodalmi-művészeti melléklete, a Múzsa, amelyet több mint két évtizede szerkesztek, már az 1106. számánál tart és több mint húsz különféle kötetet is a magaménak tudhatok.
– Igen, 1990. A jó értelemben vett zsurnalisztika – napi taposómalma mellett – elhozta a több vágányon való haladást: tényirodalom, művészportrék, színészsorsok, arcképcsarnok, interjúkötetek, rádiójelenetek, humoreszkek, dalszövegek stb. Hogy lehetett egyszerre ennyi mindenre időt szakítani, miközben több mint két évtizeden keresztül a Népújság helyettes-, illetve főszerkesztői pozícióját töltötte be?
– Nehezen. Nyilván az ellenkezője is igaz. Ezt az életritmust szoktam meg, ha lazítanék, lehet hogy egy- kettőre vége szakadna az egésznek. Persze akadhatnak olyanok, akik úgy minősítik a hozzáállásomat, hogy munkamánia. Lehet benne valami. De csakis úgy tudok mindent elvállalni, hogy biztosított hozzá a családi hátországom.
– Igen sokrétű a tevékenysége a hazai magyar képzőművészek munkáinak monografikus feldolgozása terén, alig telik hét vagy hónap, hogy ne nyisson új tárlatot. Kiket jelentetett meg és ki(ke)t szeretne még letenni az olvasó asztalára?
– Többnyire a csíkszeredai Pallas-Akadémia Kiadó felkérésére készítettem a megjelent kis- és nagyobb monográfiákat. Székelyföld művészeti élete gazdagon kínálja erre a témát, az alanyokat. A legfrissebb ilyen kiadvány a 19. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásárra látott napvilágot, november 16- án mutattuk be a Bernády Házban. Az Élet-Jelek sorozatban Kolozsvári Puskás Sándor munkásságának szintézisét próbálja adni. Véletlen-e vagy sem, most csodálkoztam rá, hogy milyen pompás névsor áll össze az általam elemzett szobrász- könyvekből: az említett Puskás-album a Hunyadi László-, Bálint Károly-, Kiss Levente-, Bocskay Vince- Gyarmathy János-kötetekhez csatlakozik. Festőkkel, textilművészekkel is foglalkoztam ilyen módon, Maszelka János, Simon Endre, Kedei Zoltán, Hunyadi Mária, Bandi Kati nevét sorolhatom.
– Alig van kulturális szervezet vagy művelődési alapítvány Maros megyében, melynek ne volna tagja vagy ne venne részt a vezetésében. Kérem, említse meg ezeket.
– Ebbe is muszáj-Herkulesként csöppentem bele. A Népújság Alapítvány létrehozásában magától értetődően vettem részt A Magyar Újságírók Romániai Egyesületének működtetésébe is illett bekapcsolódnom. Amikor felvetődött a Kemény Zsigmond Társaság felélesztése, azt az ügyet is a magaménak éreztem. Az alapító Kemény Miklós felkért, hogy segítsek a Helikon – Kemény János Alapítvány létrehozásában, azt se háríthattam el. Az időközben megszűnt Marx József Fotóművészeti Alapítvány is igényelte a támogatásomat. És a Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány munkája is rendkívül fontos, attól hogy maradjak távol? Jó tudni, hogy némi szerepem nekem is van abban, hogy a Bernády Ház a marosvásárhelyi magyarság egyik meghatározó művelődési központjává vált. Álljunk meg itt. Annyit azért hozzátennék, hogy sehol sem a protokolláris elnökséget vállaltam, hanem csakis olyan tisztséget, ahol ellenszolgáltatás nélkül dolgozni kell.
– Nem elhanyagolható fordítói munkássága sem. Kiktől mit fordított?
– Általában románról magyarra, magyarról románra fordítottam. Rádiójátékot, esszét, értekező prózát, humoros szöveget, művészeti írásokat. Néha nem akadt más, aki megbirkózzék a feladattal, és akkor "magad, uram, ha szolgád nincsen" alapon belevágtam. Olyan eset is előfordult, hogy Kányádi Sándor-versrészletet kellett átültetnem románra. Erre igazán büszke vagyok. De a franciával is próbálkoztam, és megtörtént egyszer Szicíliában, hogy tárlatnyitó gondolataimat olasz tolmácsolásban magam olvastam fel. És bizonyára kevesen tudják, hogy közöm van egy kétnyelvű magyar-olasz könyvritkasághoz. Kovács András Ferenc Torony és tövis – Torre e spina, illetve Albino Comelli Tempo e amore – Idő és szerelem címmel 2006-ban Firenzében megjelentetett közös verskötetének megszületésénél bábáskodtam, abba írtam a Vers, bonts vitorlát! – Poesia, apri la vela! című bevezetőt.
– A színészek közül Farkas Ibolyát és Szabó Ducit örökítette meg a könyvek lapjain. Kikre gondol a közeljövőben?
– Beszélgetőkönyvet szívesen írok. Az interjú a kedvenc műfajom. Nemcsak azért, mert szép és érdekes feladat őszinte megnyilatkozásra, olykor önmaga előtt is titkolt problémák kimondására késztetni a beszélgetőtársat, hanem azért is, mivel a világra, az emberi jellemekre, sorsokra, érzelmekre nyitott, valóban kíváncsi kérdező saját magáról is vall az olvasóknak. A színház világa amúgy is izgalmas, egy-egy kedvenc színész életinterjúja széles közönséget érdekelhet. Jó, hogy kitalálták a Prospero könyvei sorozatot. Legközelebb Bács Ferenccel szeretnék szembeülni egy ilyen hosszú-hosszú beszélgetésre.
– Milyen díjakat és kitüntetéseket kapott élete folyamán?
– Elég tág fogalom az életem folyama. Zsenge ifjúkoromban tánciskolai teljesítményemért is kaptam diplomát. Sportgyőzelmekért szintén. De ne kedélyeskedjünk, igenis ösztönző lehet az elismerés! Az eltelt évtizedben volt néhány alkalom, amikor nyilvánosan, hivatalosan elismerték a munkámat. Az utóbbi időszakban sűrűbben, ami sajnos azt is jelzi, hogy vészesen telik felettem is az idő. Nívódíjat kaptam a Népújságtól és a MÚRE vezető testületétől. Ezek különösen fontosak, mert a szakma adta. A megyei kulturális életben felmutatott teljesítménye