Okt. 27-én Kolozsvárott megtartotta évi közgyűlését az újjáalakult Erdélyi Múzeum-Egyesület, megválasztották a vezetőséget. Elnök: Jakó Zsigmond, alelnökök: Dóczi Pál, Benkő Samu, főtitkár: Kiss János, titkár: Sipos Gábor. A szakosztályok vezetőit is megválasztották. Bölcsészet-, Nyelv- és Történettudományi Szakosztály elnöke Antal Árpád, titkára Kovács András, Természettudományok, Matematika Szakosztály elnöke Kékedy László, titkára Nagy Tóth Ferenc, Jog-, Közgazdaság- és Társadalomtudományok Szakosztályának elnöke Nagy György, titkára Mócsy László, a Műszaki Tudományok Szakosztályának elnöke Jenei Dezső, titkára Jódal Endre. Az Orvostudományi Szakosztályt a végleges vezetőség megválasztásáig Puskás György vezeti. /Szabadság (Kolozsvár), okt. 30., nov. 1./ Az Erdélyi Múzeum-Egyesület közgyűlésén Jakó Zsigmond, az EME elnöke nagyívű előadásában felvázolta az erdélyi magyar tudományosság múltját és jelenét. 1946. nov. 8-án, az EME utolsó közgyűlésén számba vette az erdélyi magyar tudományosság feladatait. 1947-ben az EME választott vezetőségét önkényesen leváltották, élére intéző bizottságot állítottak, majd 1950-ben megszüntették az EMÉ-t. Hagyományokkal rendelkező közösség tevékenységét azonban nem lehet hatalmi szóval megszüntetni, mert a közösség tovább él egykori tagjainak szellemi teljesítményében. Így történt az EME esetében is. Példaként elegendő Szabó T. Attila munkásságára, az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tárra hivatkozni. Jakó Zsigmond visszatekintett a múltra, bemutatta az Erdélyi Múzeum-Egyesület történetét, egyes fontos szakaszait. Jelenleg az EME kézikönyvtárának felállítása elengedhetetlen a szakosztályok tevékenységéhez. Máris többezer kötet várja a szakszerű feldolgozást. A magyar nyelvű egyetemi oktatás hiányában a szakosztályok munkája jelenti az egyetlen legális keretet a tudományművelés számára, akárcsak a két világháború közötti korszakban. A társadalom joggal várja el a mesterségesen elsorvasztott önismereti diszciplínák, így a magyar és erdélyi történelem, a magyar nyelv és irodalom, a néprajz, a szociológia és a nemzeti kisebbségek szempontjából lényeges jogtudomány, valamint a műszaki tudományok fejlesztését. Az EME sürgős teendőjének tartja Erdély népszerű történetének vagy helytörténeti lexikonának elkészítését. A korszerű tudományos kutatáshoz a kiegészítő kutatóintézeti háttér teljesen hiányzik. A végleges megoldást az újraindítandó magyar nyelvű felsőoktatás megfelelő tanszékeivel és intézeteivel szoros együttműködésben kell majd kimunkálni. A tudományos könyvkiadást is meg kell indítani. Indulásként az EME 1874-től kiadott központi folyóiratát, az Erdélyi Múzeumot akarják ismét megjelentetni. Ezt követik a szakosztályok évkönyvei. A nagy múltú Erdélyi Tudományos Füzetek folytatására is szükség van. Az EMÉ-nek szakcsoportokat kell létesítenie vidéki központokban. Lehetővé kell tenni, hogy az egyetemisták jelképes tagdíj fizetésével bekapcsolódhassanak az EME munkájába. /Jakó Zsigmond: Újjáéledt az erdélyi magyar tudományosság. = A Hét (Bukarest), nov. 8./

Március 2-án Kolozsvárott, a Protestáns Teológiai Intézet dísztermében tisztújító közgyűlést tartott az Erdélyi Múzeum-Egyesület. Az eseményen, a helyi és vidéki tagságon kívül, megjelent Meskó Attila, a Magyar Tudományos Akadémia főtitkárhelyettese, Alföldi László kolozsvári főkonzul, a Határon Túli Magyarok Hivatalának, a Magyar Országos Levéltár, az EMKE, az RMKT, a Bolyai Társaság és a Kolozs Megyei Tanács képviselői. Benkő Samu elnök bevezető szavai után Meskó Attila tolmácsolta az MTA elnökének, Glatz Ferencnek az üdvözletét, majd röviden áttekintette az EME és az MTA kapcsolatát, amely a jövőben tovább erősödik. Sipos Gábor főtitkár a tagoknak előzőleg eljuttatott írásos beszámolót szóban azzal egészítette ki, hogy jelentős adományokat kaptak a HTMH-tól és könyvtáraikban beindult a kölcsönzőprogram. Soó Tamás gazdasági tanácsos kiemelte, hogy 2002-ben a tudományos tevékenységre 740 millió lejt fordítanak, könyvtáraikat 2000 diák látogatja. Tiszteletbeli tagokká választották Molnár Jenő földrajztudóst és Csetri Elek történészt. Tonk Sándor arra mutatott rá, hogy eddig nem sikerült létrehozni az "erdélyi magyar nemzeti könyvtárat". Az égető feladatot, más szervezetek összefogásával, az EME-nek kell megoldania. A tisztújítás eredményeképpen elnök Egyed Ákos, alelnökök Péter Mihály és Gyenge Csaba, főtitkár Sipos Gábor, titkár Nagy Zoltán, jogtanácsos Veress András, gazdasági tanácsos Soó Tamás, ellenőr Kerekes Jenő, választmányi tagok Wolf Rudolf, Tonk Sándor, Kiss András, Silye Lóránd, Feszt György, Jung János, Mócsy László, Kismihály János, Prezenszky István, Talpass János. Az újonnan megválasztott dr. Egyed Ákos akadémikus székfoglaló beszédében elfogadta a megbízást és vázolta az elkerülhetetlen lépéseket. Folytatni kell a könyvtárak számítógépes számbavételét, a kapcsolattartást, a könyvkiadást. Az EME-székhely ügyének megoldása alapvető teendő. Ki kell alakítani egy hosszú távú együttműködési tudománypolitikát. Az elmúlt években sok új tudományos műhely létesült, ami örvendetes, de ugyanakkor magában hordozza a szétforgácsolódás veszélyét. Az EME-ben csökkent az átlagéletkor, de a fiatalság további bevonása nélkül minden lépés hiábavaló. Az egyesület tevékenységének finanszírozásában főleg az MTA-ra, a magyar kormányszervekre és a civil társadalomra lehet számítani. /Ördög I. Béla: Tisztújítás az Erdélyi Múzeum-Egyesületnél. = Szabadság (Kolozsvár), márc. 4./

"Elhunyt Mócsy T. László /Kolozsvár, 1927. aug. 17. - Kolozsvár, 2003, jan. /, aki a Bolyai Tudományegyetemen a jogi tanszék oktatója volt az önálló magyar egyetem megszüntetéséig. Életpályája középpontjába a bűnügyi nyomozástan került. Szakmai tájékozottsága mégis igen sokrétű volt, hiszen büntetőjogot, alkotmányjogot, emberi jogokat és sajtójogot is oktatott. Publikációi, egyetemi jegyzetei, tan- és szakkönyvei jobbára a kriminalisztikával foglalkoztak; szaktanulmányai római büntetőjogi, törvényszéki orvostani, grafológiai, valamint grafotechnikai kérdéseket tárgyaltak. Közíróként több magyar és román nyelvű folyóirat, napi- és hetilap szerkesztőbizottsági tagja, valamint munkatársa volt. Festő- és fotóművészettel is foglalkozott. Díjnyertes fotóin kívül számos s igényes miniatűrt is alkotott. /Szász Alpár Zoltán: Mócsy T. László (1927-2003). = Krónika (Kolozsvár), jan. 31./1993-tól a nagyváradi Sulyok István Református Főiskola tanára, 1995-től a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetemen politológiai karán a magyar nyelvű újságírói szak tanára."

Megjelent Dobai István Tűnődések a történelemről azaz A mérhetetlen élet és az ember viszonyáról, különös figyelemmel Európára és a magyarokra, I–II. kötet /Püski Kiadó, Budapest, 2004/. A csaknem 1300 oldalas könyv láttán Tibori Szabó Zoltánnak azok az interjúk jutottak eszébe, amelyeket a kolozsvári nemzetközi jogásszal az 1989 decemberi forradalom után néhány nappal készített, s amelyek – magyar és román körökben egyaránt – nagy vitát váltottak ki. Dobai István akkor azt állította, hogy a nagyhatalmak a magyarok és a románok megbékélését rövidesen nemzetközi feladattá teszik (Megbékélésünk nemzetközi feladat, Szabadság, 1990. január 21.), majd felhívta a figyelmet, hogy a magyar–román megbékélés csakis a realitások figyelembevételével képzelhető el (Béke csak a realitások alapján lehetséges, Szabadság, 1990. január 30.). Az interjúnak volt egy harmadik része is, amely azonban a magyar és a román sajtóban kinyilvánított ellenzés miatt nem jelenhetett meg. Akkor a magyar értelmiség egyes képviselői (Podhrádszky László, Kapcza Imre, Szabó Pál Endre, Pillich László, Demény Pál, Mócsy László, Kovács András, Kiss András és mások) még úgy látták, hogy az interjúalany által felvetettekről nem időszerű beszélni, hiszen azokat a nemzetközi jog már megoldotta, s Romániának az európai jogi normák alkalmazásával kell a magyar–román viszonyt megoldania, később kiderült, hogy Dobai István mégiscsak látnoknak bizonyult. Hiszen a nagyhatalmak a megbékélést évekkel később valóban a két állam nemzetközi feladatává tették (lásd Atlanta, alapszerződés stb.). Majd megjelent Dobai István Gesta Hominum című könyve, Tűnődések a történelemről alcímmel (Kolozsvár, magánkiadás, 2003), amely tulajdonképpen börtönelőadásaiból csak ízelítőt adott. Dobait az ötvenes évek végén bebörtönözték. A börtönökben előadásokat tartott. Az előadások anyagát később emlékezetből jegyezte le, ebből kerekedett ki az a jegyzetanyag, amelyből végül a most megjelent köteteket összeállította. A könyv a szerző elmélkedéseit tartalmazza a világ különböző dolgairól, így történelmi eseményekről és azok következményeiről, vallásról, erkölcsről, társadalomról. A szerző sok megállapítása helyénvaló, sok más véleménye elfogadhatatlan, vitára sarkalló. Dobai István kimondja, hogy a magyar társadalom a zsidókat fizikailag soha nem bántotta mindaddig, amíg 1944. március 19-én az országot a németek meg nem szállták. A felelősség így kizárólag a németeket terhelné. Tibori ezt vitatta. /Tibori Szabó Zoltán: Tűnődés a Tűnődésekről. = Szabadság (Kolozsvár), febr. 11./

A lap részletet közölt dr. Kovács Kiss Gyöngy történész az Erdélyi Múzeum helye és szerepe az erdélyi magyar tudományos életben című tanulmányából. Az 1859-ben létrejött Erdélyi Múzeum-Egyesület közlönye, az Erdélyi Múzeum 1874-ben indul, Finály Henrik nyelvész- és történészprofesszor szerkesztésében. A folyóirat története hét szakaszra tagolható. I. (1874–1892) Finály Henrik nevével fémjelzett korszak. II. (1884–1891) A folyóirat borítójára hosszabb cím kerül: Az Erdélyi Múzeum-Egylet Bölcselet-, Nyelv- és Történelemtudományi (1888–1891 között: Történettudományi) Szakosztályának Kiadványai. Visszatérnek a hagyományos évkönyv-forma füzetes kiadványokhoz. Ezekben az években a szerkesztést Schilling Lajos egyetemi tanár, szakosztályi titkár végzi. Hegedüs István kolozsvári egyetemi tanár 1888-tól vette át a redakciós munkát. Az ő helyét Szinnyei József egyetemi tanár vette át 1891-től. III. (1892–1905) 1892-ben az első két füzet újra Erdélyi Múzeum címmel jelenik meg, a következő 14. évfolyamon keresztül a lap borítóján címként az Erdélyi Múzeum. Az Erdélyi Múzeum-Egylet Bölcselet-, Nyelv- és Történettudományi, Szakosztályának kiadványa megnevezés szerepel. Azt követően, hogy Szinnyei József 1893-ban a budapesti egyetemre távozott, Szádeczky Lajos egyetemi tanárt választották meg szerkesztőnek. A Szádeczky szerkesztette Múzeumban a történeti irány uralkodott. IV. (1906–1917) Az 1906. ében az akadémiai és a muzeális irányzat közti vita az utóbbi győzelmével lezárult. Erdélyi Pál szerkeszette 1906–1917 között a köteteket. Amikor 1919-ben az Erdélyi Múzeum-Egyesület szellemi vezérkarából sokan elhagyták Kolozsvárt, még nem lehet látni, milyen jövő vár az Erdélyi Múzeumra. V. (1930–1941) Az 1918-tól 1929 végéig tartó években az Erdélyi Múzeum megjelenése szünetelt. 1930-ban György Lajos szerkesztésében az Erdélyi Múzeum, újraindult. VI. (1941– 1947) E szakaszban a Szabó T. Attila szerkesztette az Erdélyi Múzeumot. Az Erdélyi Múzeum-Egyesületnek a hatalom általi felszámolásával az Erdélyi Múzeum is megszűnt. VII. (1991–től) Indulásától kezdve a leghosszabb kényszerszünetet az 1947–1991-es periódus jelentette az Erdélyi Múzeum életében. Az LIII. kötetével induló legújabb folyam címoldalán az alábbi megnevezés szerepel: Erdélyi Múzeum. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület Bölcsészet-, Nyelv- és Történettudományi, valamint Jog- és Közgazdaság- és Társadalomtudományi Szakosztályainak Közlönye. Az évente négy lapszámba szerkesztett folyóirat szerkesztői: Benkő Samu, Dávid Gyula, Faragó József, Mócsy László. Az 1994. 3–4. füzettel felelősszerkesztő-váltás következett be a lap életébe, Benkő Samut Csetri Elek követte. 1995-től a Múzeum angol, román, magyar tartalomjegyzékkel, valamint az egyes tanulmányok végére csatolt angol nyelvű kivonatokkal jelenik meg. 1997-től újra módosul a szerkesztőség összetétele, Csetri Elek felelős szerkesztői munkáját Faragó József, Egyed Emese, Vetési László és a szerkesztőségi titkári teendőket felvállaló Kerekes György segíti. 1998-ban a Múzeum felelős szerkesztői feladatainak ellátásával az Egyesület Antal Árpádot bízta meg, aki Egyed Emese, Kovács András, Tánczos Vilmos, Veress Károly, Vincze Mária és Kerekes György szerkesztőkkel végzi a redakciós munkát. Az 1999. 3–4. füzettől a felelős szerkesztői megbízatást Kovács Kiss Gyöngy vette át. Az 2004. 3–4. füzettől a folyóirat címe: Erdélyi Múzeum. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület Elnökségének és Bölcsészet-, Nyelv- és Történettudományi, valamint Jog- és Közgazdaság- és Társadalomtudományi Szakosztályainak Közlönye. /Az Erdélyi Múzeum helye és szerepe az erdélyi magyar tudományos életben. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 4./

„Igazi úriember volt, velünk és mindenkivel”
Mócsy László emlékest és -kiállítás a Györkös-Mányi Emlékházban
2003. január 14-én kísérték utolsó útjára a Házsongárdi temetőbe Mócsy László kolozsvári kriminológust, aki a jogtudományok eme sajátos, ám kevesek által kedvelt ágának művelése mellett a rendszerváltást követő időszakban az Erdélyi Múzeum-Egyesület újjáalakulásából is kivette a részét. Nyolc évvel halála után az emberre, a jogászra és a művészre emlékezhettek szerdán a kolozsváriak az EMKE Györkös Mányi Albert Emlékházban: Benkő Samu történész, Somai László József ügyvéd, Vallasek Magdolna jogász és Farkas György fotográfus kimerítő előadása mellett az emlékest keretében megnyitották a Mócsy László fényképeiből és miniatűrjeiből összeállított kiállítást is.
Még nyugodt körülmények között is nyomasztja őket a felelősség: a kriminalisták sem tévedhetetlenek, de ehhez a munkához feltétlen türelem, nyugalom és koncentráció szükséges- nyilatkozta a Korunk egyik 1978-as lapszámában Mócsy László Kiss János újságírónak. Ezt az interjút idézte Benkő Samu történész, akadémikus, aki már nagyon hamar, hatodik gimnazista korában megismerte Mócsyt. Benkő Samu a református kollégiumban, barátja pedig, két évvel fölötte, az unitárius kollégiumban tanult. „Minden ehhez a városhoz, Kolozsvárhoz köt. Itt születtem 1925-ben, középiskolámat itt végeztem, majd 1945-ben beiratkoztam a Bolyai Egyetem jogi karára. Rá négy évre már tanársegédként dolgoztam a büntetőjogi tanszéken”-mondta egykor magáról Mócsy László, aki Benkő Samu szavaival élve a büntetőjogban rátalált arra a tárgyi felületet biztosító látványra, amelyet megszólaltathatott, ami nem más, mint a bűncselekmény tárgyi háttere. Az akadémikus utalt ugyanakkor arra is, hogy mily sokat köszönhet a megbecsült tudósnak az erdélyi tudományosság: a ‘89-es újrakezdés után – alig néhány társával közösen – Mócsy László szervezi meg az Erdélyi Múzeum-Egyesület Jog-, Közgazdaság- és Társadalomtudományi Szakosztályát 1991-ben.
Vetítettképes előadásában többek között az elemista, majd a végzős gimnazista Mócsy Lászlót is bemutatta a jelenlévőknek Somai László József ügyvéd, akit eleinte családi barátság, később tanár-diák viszony és kollegiális kapcsolat fűzött Mócsy Lászlóhoz. Mint mondta, a kolozsvári igazságügyi palotában működő laboratóriumában fő tevékenységi területét képezte az ujjlenyomatok elemzése, az okiratok technikai vizsgálata, valamint a lőfegyverek vizsgálata, munkájának mintegy 80 százalékát azonban az írásszakértői vizsgálatok és szakvéleményezések képezték. Alapos jogi ismereteket követelő, orvostudományi és pszichológiai tájékozottságot is igénylő tevékenységének volt a része a grafotechnika mellett a grafológia is, emellett kötetei, tanulmányai és tanulmánynépszerűsítő írásai írásai jelentek meg. Közölt a Korunkban, A Hétben, az Előrében, a Tettben, az Igazságban, Mit mond az írásunk? címmel grafológiai cikkei jelentek meg a Családi tükör hasábjain. 1976-ban szerzett jogi doktorátust a Iaşi-i tudományegyetemen, s 1993-ban, nyugdíjazása után független kriminalista szakértői engedélyt váltott ki – derült ki Somai előadásából.
Vallasek Magdolna jogász Mócsy Lászlót, az embert jellemezte, kiindulva abból, hogy milyennek látták ők fiatal, 18-19 éves joghallgatókként az akkor már idős, ám igen népszerű jogászt. Készséggel válaszolt a kérdéseikre, valahányszor felhívták telefonon, s örömmel vállalta, hogy előadást tartson a Kolozsvári Magyar Diákszövetség Jurátus Körében. – Az első előadását 1997-ben hallottam, és emlékszem, egy hónappal azután koktélpartit szerveztünk, ahol a szakmában dolgozó idősebb jogászokkal találkozhattak a fiatalok. Laci bácsi az elsők között érkezett, elkezdte oldani a bennünk lévő feszültséget, mindenkivel külön-külön szóba állt – magyarázta Vallasek. Megtudtuk: Mócsy László szeretett a fiatalok között lenni, figyelt rájuk, bármiféle szakmai gőg vagy féltékenység nélkül. Komolyan vette, kollágaként kezelte a „fiatal zöldfülűeket”. – Mindig igazi úriember volt, velünk és mindenkivel, valóban tanítani akart, nem pedig kioktatni – mondta a jogász.
Minden vesszőre, kérdőjelre és pontra olyan szigorúan figyelt, mintha az élete függött volna rajta- hangsúlyozta Farkas György fotográfus. Mócsy László fotós tevékenységével kapcsolatban kiemelte: szorgalmas, türelmes önképző volt, nem próbálta véka alá rejteni az értékeket. A fényképeiből és miniatűrjeiből az emlékházban szervezett kiállítást április 4-ig tekinthetik meg az érdeklődők, hétköznapokon 12 és 17 óra között: Farkas szerint látvány- és emberközpontúság, valamint közérthetőség jellemzi ezeket az alkotásokat, amelyek „a valós világot mutatják be: a köznapit és az ünnepit, amelyben a művész a rendkívülit is meg tudta találni”. Utalt arra, hogy élete során Mócsy László fényképeit Kolozsváron, Nagyváradon, Nagykárolyban, Marosvásárhelyen, Brassóban, Nagyszebenben, Aradon, de még Szingapúrban, Portugáliában és Spanyolországban is kiállították
FERENCZ ZSOLT, Szabadság (Kolozsvár)

Sas Péter: Egy emberből az marad meg, ami az emberek emlékezetében róla megmarad” (1.) Interjú a 90 éves Kiss András nyugalmazott főlevéltárossal
– A Művelődés szerkesztőségének megbízásából kerestem fel András bácsit, hogy 90. születésnapja alkalmából jókívánságaink átadása mellett valamiféle életút-beszélgetést készítsek az ünnepelttel.
– Örömmel teszem meg ezt Neked és a Művelődésnek, amelyik 70. születésnapomon egyedülállóan közölte Jakó Zsigmond megemlékezését rólam, ami meglepetésként ért, és megvallom, jólesett.
– Munkássága, egész életműve Kolozsvárhoz kötődik, talán sokan nem is tudják, hogy a háromnyelvű Bánság szülötte. Honnan és hogyan ágazódnak ama bizonyos meghatározó gyökerek?
– A gyökerek nagyon szétágaznak, ugyanis a Kissek eredetileg háromszékiek. Kis Tamás 1605-ben lófői kiváltságot kapott Bocskai Istvántól, megvan most is a hitelesített másolata. A napóleoni háború idején a székely határőrezredben szolgált. Visszajövet megállapodott a Bánságban, az ígéret földjén. A török kiszorítása után újratelepített területnek sajátos világa volt. Krassó vármegyét magyarrá vált jómódú örmények igazgatták. Magyar nagyon kevés volt, erről a „jó Habsburgok” gondoskodtak. Kis Ferenc dédapám jelentkezett a nemesi vármegyénél, akkor a Jakabffyak viseltek ott különböző tisztségeket. Dédapámat kinevezték vármegyei csendbiztosnak, vagyis commisarius secretariusnak. A lófői oklevelet kihirdették a vármegyei közgyűlésen, mint nemesi oklevelet, ezt Jakabffy István nótárius és Basilius Fogarasi vezették rá az oklevélmásolatra. A csendbiztos Makóról hozott magának feleséget, Farkas Zsuzsannát. Kiss Ferenc nagyapám egy németül beszélő asszonyt vett feleségül, Spang Auréliát (Arankát), pedig megveszekedett 48-as volt. Főhadnagyként szolgált és harcolt Damjanich seregében. Komáromnál megsebesült, a Klapka-féle fegyverletétel alapján nem részesült büntetésben. A vármegyei 48-as Párt alelnöke volt, gyűlölte a Habsburgokat. Gyermekeinek csak az édesanyjukkal volt szabad németül beszélni. Ez a nagyanyám ugyanis nem tudott magyarul. A nagynénémmel lakott, a bánsági építkezés szabályai szerint az udvart a kert felé lezáró lakásban. A falon csupa szakállas férfi arcképe függött. Kérdezgettem nagyanyámat, kik ők? Mindegyikre azt mondta, hogy az „á Kossuth”. Azóta van bennem némi fenntartás Kossuth Lajossal szemben, mert elfoglalta nagyapám helyét. Nagyszüleim közül nagyapáimról már nem tudok ilyen részletesen beszélni, egyiket sem ismertem. Emlékeim szerint anyai nagyanyám, a Bábi töltött be meghatározó szerepet a család életében. Anyai részről az ő nagyszülei aradi svábok, nagyapja vagyonos tőzsér, kereskedő volt. Nagyanyám a család fontos személyisége volt, erélyes, vagyongyarapító, meggyőződéses plebejus szemléletű, szemében nem a cím, hanem a munka és az azzal szerzett vagyon számított. Először anyai nagyapámhoz, Döme Ferenchez ment feleségül, aki zentai fiú volt, hivatására nézve állatorvos. Szülei úgynevezett „zsíros parasztok” voltak. Amikor én már közel álltam a népi mozgalomhoz, reménykedve gondoltam arra, hogy a zentaiak hoznak egy parasztot a családba, de ők „zentai polgárok” voltak, mint itt a hóstátiak.
Nagyanyámat bácskai férje levitte Zentára. Ha vásárra ment, cigánnyal jött vissza, feleségének zenéltetni. Nagyanyám ezt elítélte, mert pénzkidobásnak tartotta, s bár élete végéig szerette, mégis elvált a mulatós férfitól. Visszament a bánsági Facsádra, ahol mostohaanyja a nagyvendéglőt bérelte. Nem akart a szülei nyakán élni, postáskisasszony akart lenni. Közben megismerkedett édesanyám későbbi nevelőapjával, Franz Reibnagl özvegy mészáros mesterrel. Volt annyi bátorsága, hogy a törvényes válást lehetővé tevő 1895-ös polgári anyakönyvvezetés bevezetése előtt élettársi viszonyba lépett vele. Őt nagyon szerettem, becsületes, dolgos ember volt. Alkalmazkodott a kapitány nagyanyámhoz. Őt tekintettem nagyapámnak, ugyanis nagyapáimat én nem ismertem. Kiss Ferenc apai nagyapám 1900-ban meghalt, az anyai, a Döme pedig Zentán élt, és már gyermekkoromban országhatár választott szét bennünket. A szülői házat a nagyméretű szobáival nagyanyámék építtették, persze a Bábi elképzelései szerint. A legnagyobb szobában, az ebédlőben tartották az úrilányoknak a tánciskolát, a műkedvelő előadások próbáit. Már előtte való nap be kellett fűteni, hogy megfelelő meleg legyen.
– Ahol ilyen különleges emberek éltek, ott a lakóhely is különleges lehetett. Ez a megállapítás érvényes András bácsi szülőhelyére, a bánsági Facsádra is?
– A község, Facsád neve csodálatos emlékeket idéz fel bennem. Néhai kedves barátom, Mócsy László édesapja mondta nekem: „Andriska, gyűjtse az emlékeket, mert öregkorára csak ezek maradnak meg”. Ez igaz is, ma szinte vakon és süketen a szép emlékeimből élek. Azt hiszem, minden gyereknek volt egy saját Pál utcája, ami számomra a játszóhelyeinkben, diákkoromban a Begán testesült meg. Facsád járási székhely volt: járásbírósággal, adóhivatallal, főszolgabírósággal, orvosokkal, ügyvédekkel, ami nagy dolognak számított abban az időben. Az úgynevezett központban laktak a tisztviselők, szabadfoglalkozásúak, valamint ott működött a helyi szóhasználat szerinti három aranybánya: a közjegyzői hivatal, az állatorvosi rendelő és a patika. A sváb iparosok jórészt már magyarul beszéltek. Itt mindenki által betartott aranyszabály volt, hogy a gyermekekkel lehetőleg az anyanyelvükön beszéltek. Az utcánkban lakott a Maros menti színromán szűrszabó, Milo bácsi, aki minden találkozáskor megkérdezte: „Hogy vagy, Bandika? Hova mész, Bandika?” Gyermekkoromban Facsád már három részből állott. Eredetileg a Bega által kettészelt település a telekkönyvben Német Facset, illetve Román Facset néven szerepel. A Német Facsetot Központ néven emlegették, a román rész neve pedig Túlahíd volt. A Darányi Ignác-féle mintatelepítéssel a Központtól keletre létrejött a község harmadik része, a magyarok lakta telep. A román rész túlahídi gazdái nyakkendő nélküli „német ruhában” jártak. Sokaknak lakása is polgári jellegű, faragott „altdeutsch” bútorokkal volt berendezve, ősszel, betakarítás után pedig elmentek Herkulesfürdőre, kúrálni magukat. A környezet vegyes volt, elmagyarosodott svábok, zsidók, kevés magyar. A telep volt színmagyar. Sajátos rend uralkodott, jól megértették egymást, nem volt összetűzés, nem házasodtak össze mással, de megbecsülték egymást. A román gazda nem állatorvoshoz, hanem telepes emberekhez ment, akik nagyszerűen értettek a lovakhoz. A telepes legény a kocsi oldalait otthon hagyta, állt a szekéren, tartotta a gyeplőt, szinte repült. A községet a 30-as években tovább színesítették a bukovinai csángók. Az alföldi parasztok nem fogadták be őket, a románokkal laktak. Azt mondták rájuk, hogy akik kistermetű „patkány” lovakkal húzatják a kocsijukat, azok nem kellenek. Édesapámat ebben a községben választották meg jegyzőnek, aki 1940-ig ott is volt, amikor hivatalból áthelyezték az észak-erdélyi részbe, Csíkszenttamásra. Édesanyámnak, a „lúdoktor” leányának a „láncos kutya” Tito idején, zentai származása miatt hetente kellett volna jelentkeznie a rendőrségen. A rendőr szólt neki, hogy úgyis mindennap látja az utcán, ezért eltekintett az előírástól. Ez volt az ottani helyzet.
– András bácsi egész életében meghatározó szerepet játszott a család, egykoron szülei, testvérei, majd felesége, akit haláláig ápolt, s leánya, aki most András bácsit gondozza.
– Változatlanul vallom, hogy a nagy bajoktól megóvó, összetartó közösség a család. Az enyémben voltak ugyan németek is – bár az aradi nagyanyám teljesen elmagyarosodott –, de a Kiss család magyar nemzettudata mindig töretlen maradt. Ezt sugallták a könyvtár, a folyamatosam járatott napilapok és folyóiratok, a falon díszes keretben függő nagyméretű képek: Bem tábornok, Petőfi Sándor tiszti egyenruhában, középen Benczúr Gyula nagy Millennium-képe Ferenc Jóskával (így emlegették) és Erzsébet királynéval. (Vajon mit szólt volna ehhez 48-as nagyapám?) A magyar nemzettudat nem csorbult a németül beszélgetők miatt. Az ünnepi nagy ebédeken három nyelven folyt a társalgás. Nagyanyám magyarul beszélt velünk, a nevelő nagyapámmal németül értekezett a család, én románul, bánsági nyelvjárásban. Önfejű gyerek voltam, engem nem lehetett kijavítani, márpedig ezt valamelyik testvérem megtette, ezért az étkezéseknél nem beszéltem soha többet németül. A család: édesanyám, Döme Margit, aki nagyon szép, kistermetű asszony volt, hat gyermeket szült. A régi szokások szerint a várandósság idején mindentől megkímélték, az anyja etette, túltáplálta, ezért a magzat nagy lett, és szüléskor Istvánkát az orvos darabokban kellett „világra hozza”. Árpádka, a harmadik gyerek az akkor gyakori gyermekbetegséget, tüdőgyulladást kapott, és nem élte túl a krízist, ami a betegség 9. napjára esett. Négy épkézláb gyermek megmaradt. Engem már nem a híres Gruberné, hanem a Vadászné nevű bábaasszony segített a világra. Őt neveztük Gólya néninek. Feri bátyám 11, Margit nővérem 5, Dunci nővérem 6 évvel volt idősebb nálam. Amikor bátyám született, apám diófát ültetett a kertben, nővéreimnek orgonafát oltott. Nekem szerényebb fogadtatásban volt részem. De én kineveztem magaménak a két ágból összefont körtefát és a naspolyafát. Idővel „kisebbségi gyereknek” minősítettem magam, de téved az, aki pszichológiai leckét mondva, frusztrálásról értekezne. Én rangnak éreztem. Nagyon szabadon neveltek bennünket. Egy szabály volt: étkezésről nem lehetett hiányozni, azokon mindig ott kellett lennünk. Pupsinak becézett Feri bátyámnak különleges státusa volt, mert a Zsófia császárnét utánzó nagyanyám, Bábi nevelte születésétől fogva és ő fedezte egyetemi tanulmányai költségeit. Én voltam viszont a család legkisebb, legdédelgetettebb gyermeke. Apai nagynéném viszont engem tekintett a Kiss família igazi képviselőjének a családban. Csak énekszó mellett voltam hajlandó elaludni. Eleinte szegény anyám volt az áldozat, akinek énekelnie kellett. „Üss kettőt a fenekére – tanácsolta a szomszédasszony a kerítésen át –, attól majd elalszik.” Édesanyám szépen énekelt, abszolút hallása volt, utóbb ebből is élt, zongoraleckéket adott. Később a szolgálók énekeltek nekem elalvás előtt. Őket soha nem neveztük cselédnek. Ma is a fülemben csengenek az ő nótáik: „Megdöglött a bíró lova”, „Debrecenbe kéne menni, pulykakakast kéne venni”, meg a háborús nóták, „Ácsi, bácsi, komitácsi, hasába ment a golyó” sorai, dallamai. Azóta nem szeretem a szabadcsapatos orvlövészeket. Lakásunk előszobájában volt egy trimó elnevezésű bútor, tetején porcelán vázaszerűség, a fedelén egy zerge ágaskodott, ott névjegyek voltak. A bútorban több évfolyam 19. századi Ország Világ, Über Land und Meer, ez utóbbiban volt egy sorozat pálcikaember történet, a Pesti Hírlap vagy Napló album alakú mellékletei, köztük az Erzsébet- és Munkácsy-albumok. Ott voltak a hadikölcsön-kötvények, nagyon jó minőségű merített papíron. Milyen gazdagok vagyunk – mondtam. Anyai nagyanyám, a Bábi eladta aradi házát és annak árát hadikölcsön kötvényekbe fektette, mert „mire a falevelek lehullnak” ezek jó gyümölcsöt hoznak. El is úszott az egész. Egész életemben nagyon szerettem a meséket. Benedek Elekkel már nagyon korán megismerkedtem, még amikor felolvastak nekem a könyveiből. Amikor már megismertem a betűket, magam folytattam az olvasást. Felötlenek a címek: Bálványos vár, Mirkó királyfi. Ahogy akkor mondták: Verne Gyula, May Károly, Sebők Zsigmondtól a Mackó úr és Dörmögő Dömötör utazásairól szóló kötetek. Nem tudom, hogy ma ezeket hogyan minősítik, de kedvenceim voltak. A műveket különböző szempontokból lehet minősíteni, az a fontos azonban, hogyan él az olvasóban tovább az író munkája. A családban nem voltak már nagy utazások, mint a Monarchiában, amikor beutazták Magyarországot, s ami számomra a honismeretet jelentette. Emlékezetes maradt számomra az, hogy Dorka meg Zebulon levették kalapjukat egy-egy nevezetes emlékhelyen.
– Gondolom, az előbb említett szolgálók ugyancsak kényeztették a legkisebb gyereket, s újabb élményeket vihettek az életébe.
– A könyvek mellett jól emlékszem a szolgálók meséire, elbeszéléseire. Keresztúri Rózi telepes leány volt. Ő a családja származási helyéről, a csanádpalotai álomvilágról mesélt nekem, miközben reggeliztem. Forgószélről – ami nálunk nem volt – és azt, hogy ott az ángyát a kerítésen túlra röpítette. Mi nem azokat a szavakat használtuk, mint ők. Nem volt ángyunk, legfeljebb tántink. Egyszer megkérdeztem tőle, hogy Feri, a szabósegéd miért olyan fekete, hogy a szabóasztal mögött csak a szeme fehérje világít? Tudod Bandika, mikor az anyja várandós volt, elnézte magát egy négeren. Facsádot ugyanis az első világháborút követően francia vezénylet alatt álló szenegáli csapatok szállták meg. Más világ volt a bukovinai Zenáé egyedi énekeivel és más volt a bunyai Katié. Bunya egy isten háta mögötti szegény település volt, onnan jöttek ezek a becsületes, tisztességes, dolgos bunyai lányok szolgálni. Katinak az ugyancsak kedves, szelíd nővére egy gazdag mészárosnál szolgált. Ott volt segéd egy módos telepes fiú, akinek a parasztnábob unokáját szánták feleségül. Ez azonban megerőszakolta a Kati nővérét, de nem lehetett szó házasságról. „Bevehetem már az ablakból a két fehér muskátlit” – mondta keservesen az anyja, mert Bunyán az eladó lányok jelképe volt a fehér muskátli.
– Ha még lejjebb ereszkedünk a múlt feneketlennek tűnő kútjába, milyen meghatározó gyermekkori emlékeket meríthetünk ki belőle?
– A séták. Anyám szenvedélyes sétáló volt, elmentünk Túlahídra, a Telepre. Emlékszem a kocsmáros Petrovicsra, aki rác volt – mint Petőfiék –, de magyarnak vallotta magát. A telep egyforma házakból állt, ezekhez gazdaság tartozott, még sétatere is volt. Ők promenádnak mondták, később ott volt a teniszpálya. A klinkertéglás, emeletes épületet, az adóhivatalt palotának hívták. A telepesek dinnyét, dohányt termesztettek. Sétáltunk a dohányföldek mellett, napraforgót csak a kukoricaföldek szélén láttam. Szégyen volt nem zsírral főzni. Az óvoda. A szomszéd gyermekkel, Jóskával, a Deutsch szatócs és gabonakereskedő unokájával jártam óvodába. Ringelinek hívták, ő volt a Ringlijóska. Nem tudom már, milyen óvoda lehetett, de a Telepen volt, és a Krisovánszky-leány volt az első óvónőm. Aztán a központi óvodában egy sötét ruhában járó molett asszony volt az óvó néni. Román óvoda volt, magyar, román, sváb gyerekek együtt játszottunk, mindenki a maga nyelvén énekelt. A telepi magyar elemi iskola már csak kétosztályú volt, az egykor kiváló tanítónővel, a bicsérdista Perepatics kisasszonnyal, aki az én koromban már idegroncs volt. Szüleim a többi központi magyar gyermekkel a központiba írattak. Oda jártunk Ringlijóskával, Gyöngyössy Jánossal (Pancsival), akihez egy hosszú élet barátsága köt. Mi hárman összetartoztunk. Nem tanultunk meg tökéletesen románul, hiszen a román gyerekekkel együtt bánsági kifejezéseket, rengeteg németből elrománosított szót használtunk. Szüleink azonban a zsebükbe nyúltak, heti háromszor magyar és német órára jártunk Lujza nénihez, aki esküt nem tett tanítónő volt, és a magyar tanrendszer szerint oktatott.
– Szinte jelképesnek tekinthető, hogy középiskoláit Lugoson és Temesvárt végezte, Facsádról ezeken a városokon ment keresztül az Erdéllyel összekötő út.
– A négy elemi után mentem a középiskolába. Én akkor már Enyed álomvilágában éltem. Bátyám Szászvároson, majd az enyedi Református Kollégiumban tanult. Amikor az elemiben levelet kellett fogalmaznunk szüleinknek, akkor én mindig Enyedről írtam haza. Apám a negyedik osztály vége felé viszont egyszer azt mondta nekem, ne minduntalan abból a városból írjak, nem biztos, hogy oda megyek. Pedig addig folyton Kónya bácsival – egy ottani tanárral – riogattak, ha helytelenkedtem. Bátyám is azzal fenyegetett, hogy majd a nagy diákok elküldenek canis mergát venni. Apám akkor már tudta, a kormányzat megtiltotta, hogy a köztisztviselők felekezeti iskolába járassák gyerekeiket. Apám tehát a beiratkozás előtt kijelentette, jobb lesz nekem Lugoson, a megyeszékhelyen, mert közelebb maradok hozzájuk. Az állami főgimnázium neve akkor Coriolan Brediceanu Líceum volt. Amikor apám felvitt a felvételire, a szomszéd község jegyzője is velünk volt a fiával, hogy őt is beírassa. Meglátta, hogy a líceum nevelője éppen elagyabugyál egy kisdiákot, mire úgy határoztak, hogy nem az állami internátusba adnak. Így került a látókörükbe a görög katolikus püspökség által működtetett, francia szerzetesek vezette internátus. Apai nagynéném, az Ádi Tánti, ideadta a Kissek 19. századi diákládáját, azzal vittek be a megyei számvevőségi tisztviselő Deutsch bácsi autóján a karánsebesi úton levő internátusba. Mikor apámtól elbúcsúztam, arra kértem, mondja meg a többieknek, hogy nem sírtam, pedig a torkomat szorongatta a sírás. Akkor kezdődött életemnek az a szakasza, amit én később „francia légiónak” neveztem. Amikor én odaérkeztem, a francia szerzetesek közül már csak egy maradt, a Pere Leandre nevű, Assumption-rendbeli szerzetes, akit Mon Pere-nek (Atyámnak) kellett szólítanunk, s ebből aztán Monper lett. Mielőtt Lugosra került, a Közel-Keleten volt misszionárius. Az előírás szerint a bennlakónak két inget és gallért a hozzá való gombokkal kellett magával vinnie. Ezt nyilván egy 20. század eleji francia prospektusból vették át. Kínlódtam is sokat velük a hazai apacsing után. A diákok hivatalos nyelve a francia volt, az első évnegyed végéig használhatták anyanyelvüket francia szavakkal. Az állandó francia nyelvhasználatot Monper úgy biztosította, hogy szünetben a diákok között járkált, s ha meghallott valakit más nyelven beszélni, így szólt hozzá: Vous avez le baton, azaz Tiéd a stafétabot. Ez azt jelentette, hogy a diáknak kellett keresni egy másik nem franciául beszélőt, ha legjobb barátja is volt, hogy átadja neki a botot. Ha nem talált mást, akkor az esti szilencium után büntetésből nem mehetett lefeküdni, hanem 10 sort kellett franciából lefordítania. Második alkalommal meg kellett tanulnia egy francia igét. Ha egymás után harmadszor is nála maradt a bot, a Monper behívta az irodájába, ahol állítólag egy bikacsökkel jól megverte. Jó módszer az állandó francia társalgás biztosítására, de jellemformáló hatása megkérdőjelezhető. A Monper a reggeli ébresztőnél sem volt éppen kíméletes. Reggel fél hatkor bejött a hálószobába, háromszor tapsolt, mindenkinek ki kellett ugrania az ágyból, és egy fohászt kellett mondania. A megérkezésem utáni első reggelen nem hallottam meg a tapsot, ezért a többiek nagy sajnálatára derékszíjával kétszer az arcomra ütött. Riadtan jöttem rá, hogy új környezetbe kerültem. Hetente sorrend szerint kötelező volt a kápolnában kántori teendőket ellátni. A zsidó fiúk felmentést kaptak, így Ringlijóska is. A mise után reggel hatkor visszamentünk reggelizni, majd sorban elindultunk az iskolába. Az internátusban az alsósokat esténként a magasabb osztályban levők hallgatták ki a másnapi leckékből. Önfejű voltam még akkor, és amikor a hetedik osztályos fiú leckeellenőrzés során tenyerest adott, kijelentettem: megkérem az apámat, hogy vegyen ki az internátusból. Ezt megmondták a Monpernek, aki megkérdezett, hogy ez igaz-e. Aradi sváb nagyanyám örökségeként öntudatosan azt válaszoltam, hogy nem azért fizetnek itt, hogy verjenek. Erre más felsős diákot osztott be a csoportunkhoz. Furcsa ember volt. Egyszer kint voltam az udvaron, a Monper pedig festette a be nem fejezett ablakokat. Felajánlottam a segítségemet. Mikor befejeztük a munkát, játékos fény csillogott a szemében. Megköszönte a segítséget és ezt mondta nekem: Vous Bandi. Ma sem tudom, hogy a nevemen szólított, vagy pajkosan banditának nevezett…
Az állami iskola magyar diákjainak külön szigetet jelentettek a vallásórák, amelyeken nem csak hitükben erősítették meg őket, hanem nemzettudatukat is elevenen tartották. Én a Temes partjára, a református parókiára jártam hittanórára. Társaim köztisztviselő és vasutas gyerekek voltak. Oktatónk volt a korán elhunyt Szombati Szabó István, költő lelkész, majd a nagyműveltségű, Oxfordot is megjárt Nemes Elemér. Egy télen, amikor osztálytársaimnak a líceum épületében vallásórájuk volt, kint álltam a folyosón, amikor arra ment órára a katolikus osztálytársaimat oktató minorita szerzetes. Megszólított, hogy ne ácsorogjak a hidegben, hanem menjek be az ő órájukra. Lugoson Pacha püspök elnémetesítő törekvései ellenében a minoriták tartották a lelket magyar híveikben. Sokat foglalkoztak gyermekekkel, télen szánkázni vitték őket, ahova engem is magukkal vittek. Azt is el kell mondanom, hogy a lugosi osztálytársak, a bánsági tanáraink részéről sohasem éreztem soviniszta megnyilvánulást. Ezt csupán francia részről. A román oktatási rendszerben csak az anyanyelvén felnőtt ember taníthatott. Az első osztálytól kötelező francia nyelvet Franciaországból jött tanárok, a francia misszió tagjaiként tanítottak. A reformátusok borítékban vitték a vallásjegyet az osztályfőnöknek, aki éppen hiányzott, a francia tanár helyettesítette. Ez visszadobta a borítékot, hogy ő nem vesz el írást bármely szektától és rovartól (secte ºi insecte). Jó szójáték, de egy tízéves gyerekkel?... Mikor visszajött az osztályfőnököm, Traian Simu megkérdezte, hogy miért nincs hittanból jegyem. Mondtam, hogy mi történt. Erre azt mondta, hadd el, mert bolond. A történelemleckéket az alsós osztályokban Simunál szóról szóra fel kellett mondani. Szerinte erre azért volt szükség, mert ha a bánságiak a maguk nyelvén mondják el a leckét, sosem tanulnak meg jól románul. A 3. osztály vége felé egy nálam idősebb osztálytársam, egy másik nagyobb fiúval vezérkedni kívántak felettünk, és szexuális játékokra akartak kényszeríteni. Én nem voltam hajlandó engedelmeskedni nekik, ezért állandóan zaklattak és terrorizáltak. Erre felfigyelt az ideggyógyásznak készülő bátyám. Szólt otthon, és kivettek az internátusból. A következő évben átírattak a temesvári középiskolába. Akkor már Temesváron lakott Margit nővérem, a férje, Ferencz Antal testnevelő tanár volt ott. Ottlétem alatt náluk is laktam. A Bega partján egy más világ fogadott. A Diaconovich Loga Líceum nagyvonalú iskola volt, jó tanárokkal, az igazgató, Bejan magyar egyetemre járt, a román irodalom oktatásánál párhuzamosan tanított: például a román és a magyar nyelvemlékeket egyszerre ismertette. Schütz bácsi németet tanított, szigorúan rám szólt, amikor feleltetett: Ne svábul! Temesvárt nem volt diszkrimináció. A sportot nagyon komolyan vették, aki nem tudott futballozni vagy úszni, az alacsonyabb rendűnek számított. Akkor komoly bajnokok kerültek ki a városból. Ha játszott a temesvári Ripensia, a mozdonyvezető a buziási vonalon, ahonnan rá lehetett látni a pályára, megállította a vonatot, az utasok kikönyököltek az ablakba, és nézték a fülkéből a játékot. A hittanórákat Debreczeni István tanította, aki Nagyszalontáról került Temesvárra, és neves Arany János kutató volt. Később Bereczki Sándor segédlelkész foglalkozott velünk, külön összejöveteleket szervezett nekünk, amelyeket áthatott Szabó Dezső szelleme.
(Folytatjuk)
Művelődés (Kolozsvár)

Trócsányi László kriminalisztikai laboratóriumot avatott Kolozsváron
A magyar Igazságügyi minisztérium európai uniós feladatairól tartott előadást és kriminalisztikai laboratóriumot avatott a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem kolozsvári karán csütörtökön Trócsányi László igazságügy-miniszter.
Trócsányi László a magyar közmédiának elmondta: a minisztérium feladatának érzi a magyarországi és a határon kívüli magyar nyelvű jogászképzés támogatását. Emlékeztetett arra, hogy a második bécsi döntés után szegedi jogászprofesszorok mentek tanítani Kolozsvárra. „Ha azt akarjuk, hogy Kolozsváron európai színvonalú jogászképzés legyen, ahhoz nekünk hozzá kell járulnunk” – fogalmazott a miniszter.
Tonk Márton, a Sapientia egyetem kolozsvári karának dékánja elmondta, hogy a magyar igazságügy-minisztérium húszmillió forinttal támogatta az egyetem programjait és felszerelését, és folyamatban van egy hasonló összegű támogatási program előkészítése. Veress Emőd, a kolozsvári jogtudományi szak docense elmondta: a minisztériummal kötött együttműködési program keretében végeztek kutatást a kolozsvári magyar jogászképzés múltjáról, fordították le magyarra a román polgári törvénykönyvet, mely hamarosan interneten és nyomtatásban is elérhető lesz, és ennek keretében szerelték fel az egyetem kriminalisztika laborját. Amint Tonk Márton dékán hozzátette, az egyetem jogászképzése akkreditációra vár, és a jól felszerelt laboratórium akkreditációs feltétel. A labort egyébként Mócsy Lászlóról, a kolozsvári regionális kriminalisztikai laboratórium létrehozójáról és egykori vezetőjéről nevezték el.
A rendezvény után Trócsányi László az MTI kérdésére válaszolva aggodalmának adott hangot a romániai korrupcióellenes harc egyes megnyilvánulásai miatt. Nyomatékosította: nemzeti szinten és európai szinten is küzdeni kell a korrupció visszaszorításáért, de hozzátette, ő maga a jogállamiság híve, és úgy vélte, hogy ennek a küzdelemnek a jogállamiság keretei között kell folynia. Trócsányi László pénteken a kolozsvári Babeș-Bolyai Tudományegyetem (BBTE) jogi karán a nemzeti alkotmányok legújabb kori fejlődéséről tart francia nyelvű előadást.
MTI
Krónika (Kolozsvár)

Trócsányi László kriminalisztikai laboratóriumot avatott Kolozsváron
MTI - A magyar Igazságügyi Minisztérium európai uniós feladatairól tartott előadást és kriminalisztikai laboratóriumot avatott a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem kolozsvári karán csütörtökön Trócsányi László igazságügy-miniszter.
Trócsányi László a magyar közmédiának elmondta: a minisztérium feladatának érzi a magyarországi és a határon kívüli magyar nyelvű jogászképzés támogatását. Emlékeztetett arra, hogy a második bécsi döntés után szegedi jogászprofesszorok mentek tanítani Kolozsvárra. „Ha azt akarjuk, hogy Kolozsváron európai színvonalú jogászképzés legyen, ahhoz nekünk hozzá kell járulnunk” – fogalmazott a miniszter.
Tonk Márton, a Sapientia egyetem kolozsvári karának dékánja elmondta, hogy a magyar igazságügy-minisztérium húszmillió forinttal támogatta az egyetem programjait és felszerelését, és folyamatban van egy hasonló összegű támogatási program előkészítése. Veress Emőd, a kolozsvári jogtudományi szak docense elmondta: a minisztériummal kötött együttműködési program keretében végeztek kutatást a kolozsvári magyar jogászképzés múltjáról, fordították le magyarra a román polgári törvénykönyvet, mely hamarosan interneten és nyomtatásban is elérhető lesz, és ennek keretében szerelték fel az egyetem kriminalisztika laborját. Amint Tonk Márton dékán hozzátette, az egyetem jogászképzése akkreditációra vár, és a jól felszerelt laboratórium akkreditációs feltétel. A labort egyébként Mócsy Lászlóról, a kolozsvári regionális kriminalisztikai laboratórium létrehozójáról és egykori vezetőjéről nevezték el.
A rendezvény után Trócsányi László az MTI kérdésére válaszolva aggodalmának adott hangot a romániai korrupcióellenes harc egyes megnyilvánulásai miatt. Nyomatékosította: nemzeti szinten és európai szinten is küzdeni kell a korrupció visszaszorításáért, de hozzátette, ő maga a jogállamiság híve, és úgy vélte, hogy ennek a küzdelemnek a jogállamiság keretei között kell folynia. Trócsányi László pénteken a kolozsvári Babeș-Bolyai Tudományegyetem (BBTE) jogi karán a nemzeti alkotmányok legújabb kori fejlődéséről tart francia nyelvű előadást.
kronika.ro