Nagyváradról elszármazottak találkozója
A Szent László Napok keretében június 29-én délelőtt szervezték meg a Nagyváradról elszármazottak találkozóját a Partiumi Keresztény Egyetem dísztermében.
Nem csak elszármazottak, hanem váradi érdeklődők is jelen voltak a szombat délelőtti eseményen, amely közös beszélgetéssel és kávézással indult. A díszterem előtti csarnok két kiállításnak is helyet adott: szentekhez köthető bélyegterveket tekinthettek meg a találkozóra érkezők, amelyeket az egyetem hallgatói készítettek, valamint a Régi Nagyvárad című válogatott képeslap-kiállítást is. A találkozón Nagy-József Barna, a rendezvény egyik szervezője köszöntötte a szívükben mindig nagyváradinak maradó elszármazottakat, majd Zatykó Gyula főszervező osztotta meg gondolatait a Szent László Napokkal kapcsolatban: „Ez egy hiánypótló rendezvénysorozat, melyet Szent László király alakja köré és emlékének ápolásáért hoztunk létre. A programok között minden korosztály találhat kedvére valót. Ez a három nap ünnep mindannyiunknak, amely ünnepet jövőre is meg fogjuk szervezni”.
Váradi emlékek
A köszöntő beszédeket követően Boros Zoltán – zongora, Kinda Péter – nagybőgő és Trendler József – dob zenélt, majd Boros Zoltán televíziós szakember Nagyváradról szóló filmjeiből tekinthettek meg a jelenlevők egy összeállítást. A 30-40 éves filmkockák igazi kultúrtörténeti emlékek, amelyek visszarepítették a nézőket egészen a rendszerváltás előtti Nagyváradig és Romániáig. A többek között irodalmi és színházi emlékeket felelevenítő filmecskék több szereplője is jelen volt a vetítésen, akik meghatottan nézték a múlt újból életre kelő emlékeit. Boros Zoltán az 1944-es gyantai tragikus eseményekről szóló filmjéből is vetített részletet, megosztva a hallgatósággal személyes emlékeit is, hiszen a borzalmas eseményeket, mint az akkori gyantai lelkész fia élte át és élte túl. „A filmben elhangzik az is, hogy Leonard Mociulschi tábornok adott parancsot a mészárlásra, az az ember, akiről Nagyváradon mindmáig utca van elnevezve” – fejtette ki Boros Zoltán.
Zenés könyvbemutató
A filmvetítést követően zenés könyvbemutatóra került sor, melynek során Boros Zoltán Énekben hallottam című könyvéből mutatott be dalokat Kinda Péter, Trifán László és Szilágyi Ágnes. A találkozó végén Tőkés László EP-képviselő, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke osztotta meg gondolatait, megköszönve Boros Zoltán szívhez szóló előadását, amely megerősítette a tudatot: több hasonló eseményre van még szükség. Ezzel a gondolattal egyetértettek a találkozón résztvevő elszármazottak is, akik mindig szívesen térnek vissza Nagyváradra. Szombat délelőtt még számos eseményen vehettek részt az érdeklődők: városnézés magyar és román nyelvű idegenvezetéssel, várlátogatás, újból levetítették a Nagyváradot és Bihar megyét bemutató Erdély nyugati ablakában című filmet, valamint Ismerd meg Szent László városát címmel kvízvetélkedő is zajlott.
Nagy Noémi
Erdon.ro

Személyes történelem és történelem
Vasárnap délután A Holnap után fesztivál zárónapján Boros Zoltán zenész, újságíró, televíziós szerkesztő és Meleg Vilmos színművész beszélgettek egymással a váradi színházban.
A gyantai születésű, de erős nagyváradi kötődésekkel rendelkező Boros Zoltán elevenítette fel gazdag, változatos életpályájának legfontosabb momentumait a Meleg Vilmos színművésszel folytatott vasárnap délutáni beszélgetésen a nagyváradi színház páholyelőcsarnokában. A Mondod-e még című rendezvényen bevezetésképpen egy rövid filmes összeállításban lehetett megismerkedni Boros Zoltán munkásságával, majd ő maga lépett a közönség elé. A beszélgetés elején elmondta, hogy fontos célkitűzésének tartja azon 1944 szeptember 24-iki nap emlékének az ápolását, amikor szülőfalujában a román hadsereg III. Hegyi Vadász hadosztálya Leonard Mociulschi vezetésével és parancsára negyven gyantai magyart gyilkolt meg, akik tulajdonképpen román állampolgárok voltak.
Múltidézés
A továbbiakban Boros Zoltán felidézte, hogy diákként került Nagyváradra, és mint fogalmazott: „diáknak lenni nagyon érdekes volt Nagyváradon”. Ezt követően a kolozsvári Bolyai Egyetemen tanult tovább, de 1958-ban a magyarországi forradalom utóhatásaként kizárták onnan. Ekkor határozta el, hogy a Zeneakadémiára megy, amit el is végzett, majd szabadúszó zenészként dolgozott, valamivel később pdig a nagyváradi színházhoz szegődött. Mint elmondta, a hetvenes években a színház és a Román Televízió magyar adása nyújtották az egyetlen lehetőséget arra, hogy értelmiségiek értelmes üzenetet közvetítsenek az emberekhez. Akkoriban a színház és a tévé magyar adása oly módon próbáltak üzenni, hogy az erdélyi magyar embereket erdélyi magyarsággá ötvözzék – hangsúlyozta Boros Zoltán, aki 1971-ben került a román köztévéhez zenei szerkesztőként. Hozzátette, hogy a magyar adásban tilos volt külföldi, így értelemszerűen Magyarországról származó történelmi filmeket, zenéket stb. sugározni, így a magyar adásban a romániai magyar közösség kultúrájának, történelmének anyagait kezdték el vetíteni, így kapott nagy lendületet például a hazai táncház mozgalom is. 1986 januárjában aztán hirtelen megszűntették a magyar adást, „és öt év sötétség következett” – fogalmazott Boros Zoltán. „Akkor már épkézláb szöveget nem lehetett adásba adni” – tette hozzá, ezért ő a dzsesszbe menekült. Kifejtette, hogy a kommunista rendszer megtűrte ezt a műfajt, de feltehetőleg csak azért, mert nem volt benne szöveg. A rendszerváltás után azonnal újraindították a román tévé magyar adását, melynek 2002-ig előbb társszerkesztője, majd főszerkesztője volt. Saját munkásságát összegezve kijelentette, hogy sokszor családot, pénzkereseti lehetőséget félretéve dolgozott ő, és munkatársai is azon, hogy értéket nyújtsanak át a közösségnek, végeztül pedig elmondta: „Az erdélyi magyar médiának tennie kell a dolgát, az igazat kell közvetítenie. Ehhez bátorság és elkötelezettség kell.”
Pap István
erdon.ro

A gyilkos naplója (Beszélgetés Boros Zoltánnal a 27 évvel ezelőtti tévéforradalom utóéletéről)
A legendás bukaresti magyar tévéadás újraélesztésének vezetője, Boros Zoltán az 1989-es tévéforradalom egyik központi alakja volt. A magyar–román megbékélésre tett kísérleteiről, a gyantai mészárlásról készült film utóéletéről is beszélgettünk. 
– Az elsők között volt, aki a 27 évvel ezelőtti, forradalminak tekintett események során megjelent a Szabad Román Televízió képernyőjén. Miként történhetett, hogy magyar emberek is szóltak az ország nyilvánosságához? – A forradalom napjaiban valóban többször is megjelentem a képernyőn Simonffy Katalinnal, német kollégákkal, majd az akkori magyar nagykövettel együtt. Fontosnak tartottuk ugyanis elmondani: a ’89 őszén zajlott magyarellenes kampányok dacára a magyarok békében szeretnének élni a többségi nemzettel. Ceaușescu ugyanis azt akarta elhitetni a közvéleménnyel, hogy a temesvári történéseket a magyarok tervezték, szították. Mi pedig odaültünk a kamerák elé, akkor talán még ismert embereknek számítottunk, hiszen alig öt évvel korábban szűnt meg az Erdélyben nézhető egyedüli magyar adás. Itt vagyunk, megvagyunk, reméljük, véget ért mindaz, ami egymás ellen uszított bennünket, a magyarok is támogatják a forradalmat. Ezt az üzenetet akartuk eljuttatni a tévénézőkhöz. 
– Ennek a szerepvállalásnak köszönhetően lett az újraindított magyar adás első főszerkesztője?
– Civil, spontán szerveződésként, saját elhatározásból mentünk vissza néhányan a szerkesztőségbe – bár én korábban is a környéken voltam, zenei rendezőként dolgoztam a rádióban és a tévében –, a kollégák engem választottak főszerkesztőnek. Az adás újraindítása nem politikai utasításra, nem hosszas egyeztetések nyomán, felső hatalmak jóváhagyásának köszönhetően történt. Az első programgyűlésen egész egyszerűen kijelentettük, hogy hétfőn négytől hétig magyar adás, akárcsak ’85 előtt. Január elejéig ugyanis az került a képernyőre, ami éppen kézügybe akadt, vagy aki bejött, hogy szólni akar. Hatalmas káosz uralkodott a tévében.
– Semmiféle hatalmi ellenkezésbe nem ütközött a magyar adás újraindítása? 
– Nem, az új vezetők valamennyien kollégáim voltak korábbról a tévében, Dumitru Moroșanu, aki vezette a gyűlést, Jászvásárban a Zeneakadémián diáktársam volt, jó emberi viszonyban is voltunk a tévénél. Magyar adás? Hogyne, persze, ez volt a válasza. Így született meg a magyar adás, de hasonló módon indult újra a kolozsvári, marosvásárhelyi, és alakult meg a temesvári rádió magyar adása. Így született meg a kolozsvári magyar televíziózás is: ez volt a mi vértelen médiaforradalmunk. Az utcákon még lövöldöztek, még nem létezett semmiféle magyar politikai alakulat, amely kiharcolta volna ezeket a jogokat. Természetesen sokat számított, hogy a bukaresti tévés kollégák többségével nagyon jó viszonyt ápoltunk. És annyira magabiztosan végeztük a dolgunkat, hogy a tévében sokáig azt hitték – erre csak később döbbentem rá –, hogy biztosan állnak valakik a hátunk mögött. Holott mindössze annyi történt, hogy szükség esetén néha az asztalra csaptunk.
– Mikor kezdtek fújni az első ellenszelek?
– Ion Iliescu elnök sajtóirodája szorgalmasan nézte az adásainkat, mert bátrabb, manipulálatlan tájékoztatást adtunk arról, ami Bukarestben és az országban történt, mint a kézi vezérlésű esti híradó. Egyetlen példa: 1993 decemberében adásba került a gyantai magyar lakosok ellen a második világháború végén elkövetett román atrocitásokról – amelyeknek több mint 40 személy esett áldozatul – szóló, Fekete vasárnap című dokumentumfilmem. Másnap reggel az adásért felelős igazgató, Petre Popescu üzent, hogy menjek fel hozzá. Sejtettem, miért hívat, mert telefonon már életveszélyes fenyegetéseket is kaptam a dokumentumfilm miatt. Elég rossz állapotban találtam, túl sok vodkát ihatott már. Mit csináltál, mi az Istent adtatok be tegnap? – kérdezte a fejét fogva. Röviden elmeséltem, miről szól a film. Az úgy nem történhetett meg, mondta, nem lehet igaz. El sem tudod képzelni, mit kaptam miattad. Hogy kitől? Személyesen Ion Iliescutól. Hogyhogy nem lehet igaz? – kérdeztem vissza. Rajtunk, a családomon esett meg, csak csodával határos módon maradtunk életben. Mégsem kellett volna, minek uszítani az embereket, folytatta. Nem uszítjuk, válaszoltam, a film végén is elhangzik: épp a végleges kibékülés céljából beszéljük ki, amit mindenképpen el kell mondanunk egymásnak. 
– Feltételezhetően azért nem a vérengzés számít az első gyantai emlékének... 
– Három-négy éves koromból tudom felidézni az első emlékeimet. Gyanta szinte teljes mértékben magyar település volt, a néhány román család tagjai is jól tudtak magyarul, valamennyien fizették az egyházi adót. Az egyik asszonytól később tudtam meg: „azért, hogy ha meghalok, nekem is szóljon a harang”. Édesapám, Boros Ferenc a falu református lelkésze volt, a parókián emlékszem a zongorára, mögötte a falon a Rákóczi elfogatását ábrázoló kép másolatára, a kép sarkában egy kiskutyával, ami nagyon tetszett nekem. Sok látogató járt hozzánk, nagyon jó volt a hangulat, a légiriadók miatt ugyanakkor sűrűn el kellett oltani a petróleumlámpát. A sötétben vicceket mesélt a társaság, miközben kintről behallatszott a repülők zúgása. A Kolozsváron zeneakadémiát végzett édesanyám Liszt-rapszódiákat játszott, aztán valaki mondta, hogy jöjjön már a fekete leves, és édesanyám tényleg behozta a kávét. Később mesélte el, hogy ez is a színjáték része volt, hiszen a kávé égetett kenyérhaj ázaléka volt, a hozzá szívott cigarettát pedig újságpapírból sodorták, valamilyen szárított fűvel a közepén.  – Mintha egy kisváros értelmiségi körének összejöveteléről mesélne... Kikből állt a társaság?
– Nagyrészt a gyantai kényszerlakhelyre költöztetett dél-bihari zsidóság tagjai jártak hozzánk. Köztük tanár, fényképész, orvos, órás-ékszerész, újságíró, akik később nagyon hálásak voltak édesapámnak, hiszen neki köszönhetően a falu is befogadta őket. Apám a baráti társaság néhány tagjával egy szatirikus lapot is szerkesztett, benne világpolitikával, helyi pletykákkal, tréfás reklámokkal. Kézírással készült, de rovatosított remek kis lap volt.
– Miből érzékelték ebben a Romániához tartozó dél-erdélyi faluban, hogy végéhez közelít a háború?
– Az új helyzet érzékelésére nem nagyon jutott idő a tragikus események előtt. Románia 1944. augusztus 23-i kiugrása után az ország területén már nem zajlottak háborús események. Az észak felé haladó, Leonard Mociulschi tábornok által vezényelt román hadosztály azonban úgy tartotta, hogy nem a magyar hadsereg az ellenség, hanem általában a magyarok. A tábornok több dél-bihari faluban, a Fekete-Körös alsó völgyében gyilkosságokat rendelt el saját állampolgárai ellen. Gyanta esetében ez úgy szólt, hogy az utolsó emberig kiirtani a lakosságot, felégetni a falut. De nemcsak Gyantának szántak hasonló sorsot.
– Senki sem menekült a pusztítások hírére?
– Naivak voltak az emberek. 1944 szeptemberében szűk kétszáz, nyugat felé menekülő magyar katona érkezett Gyantára, ahol megálltak pihenni. A falu örömmel fogadta őket, a tisztek nálunk laktak a parókián. Két-három napot akartak ott tölteni, de a hírre, miszerint nagy létszámú román–szovjet hadsereg-különítmény közeleg, korábban felkerekedtek. Apám akkor már három hete munkatáborban volt, több mint nyolcvan embert hurcoltak el, a környező falvak vezető embereit. A magyar tisztek távozáskor hívták anyámat: jöjjön velünk a gyerekekkel, tiszteletes asszony, itt nincs biztonságban. Fel is ültünk a szekérre, de az egyik szomszédasszony meggyőzte anyámat, hogy ne hagyja ott őket, mi lesz, ha visszajön a tiszteletes úr, és nem találja a családját. Nemsokára valóban megérkeztek a román csapatok, Pop Augustin, a falu román orvosa bújtatott bennünket. Nekünk, gyerekeknek egy fürdőszobaszerűségben kellett csendben, sötétben kuksolnunk. Kint pedig zajlott az öldöklés. Anyámat cselédnek öltöztették be, így szolgált fel este az ott vacsorázó gyilkosoknak, amíg egyikük szóba nem hozta: jó, jó, a pap lágerben van, de hol a papné? Többet nem mert visszamenni, bebújt mellénk. 
– A Fekete vasárnap volt az első dokumentumfilm, amely tényszerűen, tanúk visszaemlékezése alapján igazolja, hogy Erdélyben nemcsak románellenes megtorlások zajlottak. Miből építkezett a film elkészítésénél?
– A munkatáborból visszatért apám az első gyűlésen a presbitérium tagjaival elmeséltette és lejegyezte a történteket. Így maradt nyoma az új anyakönyvben – a régi a porig égett parókiával együtt veszett oda –, hogy ki gyilkolt, hogyan, hány áldozat volt. Kortörténeti, háborútörténeti dokumentumnak tekinthető. Hogy mindenki halálra volt ítélve, arról az emberek nem tudtak. Én is akkor szereztem tudomást róla, amikor a film bemutatását követően Xantus Gábor operatőrnél jelentkezett az öldöklést vezető Bridea százados Kolozsváron élő özvegye. Eredeti szándéka szerint tiltakozni akart az ellen, hogy a férjét tesszük felelőssé a történtekért. Filmen rögzítve, magyarul mondta el: jelentkezők hiányában Mociulschi tábornok két fiatal tisztnek adta parancsba a falu lakosságának teljes likvidálását, Bridea volt a végrehajtó, a másik a végrehajtás ellenőrzője. Nyomatékosítandó férje naplójából is idézett, amelyben maga a gyilkos mondja el részletesen a mészárlás körülményeit, ugyanazt, amit annak idején a falubeliek édesapámnak is elmeséltek. – Mit gondol, mi tartotta életben a magyar tévéadást a feszültségekkel terhes kilencvenes években? 
– Elsősorban az, hogy nagyon sokan nézték magyarok, románok egyaránt. Úgy gondolom, annak köszönhetően, hogy a hiteles tájékoztatást tartottuk a legfontosabbnak. És még valami: ha ’89 decemberének utolsó napjaiban lelkiismeretük parancsára nem rohantak volna be tévések, rádiósok az öt évvel korábban megszűnt munkahelyükre, rádióba, tévébe – Bukarestben lövöldözések közepette –, talán évek teltek volna el, amíg újraindul a magyar nyelvű elektronikus média.
BOROS ZOLTÁN
Filmrendező, zeneszerző, televíziós szerkesztő, a Bihar megyei Gyantán született 1939. július 29-én. Tanulmányait a nagyváradi Klasszikus Magyar Vegyes Líceumban végezte, három év következett a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem Filológia Karán magyar szakon, ahonnan negyedév elején, 1958-ban kizárták, majd 1967-ben a kolozsvári Zeneakadémián diplomázott zenetanár szakon. 1971-ben az országos magyar nyelvű tévéműsor szerkesztőségéhez szerződött, eleinte zenei műsorokat készített, a hetvenes évek közepétől pedig több műfajú, hely- és a kultúrtörténeti jellegű nyilvános adásokat. 1990 januárjában néhány régi munkatárssal és fiatal értelmiségiekkel újraindította a Román Televízió magyar nyelvű adását, amelynek főszerkesztője is volt 2002-ig. 
Fontosabb filmjei: Mondod-e még?, Fekete vasárnap, Magyarok a Balkán kapujában, A 7EK, Égig érhetne az ének, Születésnap, A félelem nevében, Az átnevelés poklában, Elfelejtett értékeink – a kolozsvári HITEL, Nyugatosok A Holnap városában, Attila szekere a Szajna partján. Tévéműsorok: Zenés Karaván (1973–1978), Klubdélután (1978–1980), Fórum (1990–1999), Hinta (1999–2000), Játsszuk újra (2014–) Díjak, kitüntetések: A legjobb szerzemény (Romániai Zeneszerzők Szövetsége, 1989), Arany pillangó (1996), a Magyar Televízió nívódíja (1999), EMKE-díj (2001), Kisebbségekért Díj (2001), Pro Partium-díj (2002), Varadinum (2009), A Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztje (2010). 
Csinta Samu Háromszék (Sepsiszentgyörgy)