Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2016. július 25.
Nem zsidókat, hanem betegeket gyógyítunk
Az első világháború frontján kezdte pályáját, majd már nemzetközi hírű szívgyógyászként történelmi időkben állt helyt a Kolozsvári egyetemen, később a kommunista hatalom elől sem hátrált meg. Haynal Imrét karcos modora és meg nem alkuvó természete ellenére betegei és kollégái is nagyra becsülték, emberek ezreit mentette meg, ám végül ez sem segített rajta. Nyáry Krisztián a BBC Historyban olvasható portrésorozatában emlékezett meg róla.
Amikor 1944 augusztusában a szovjet hadsereg elérte Erdély határát, a magyar kormány elrendelte a Kolozsvári tudományegyetem nyugatra menekítését és az értékes felszerelés elszállítását. Az orvosi kar 52 éves dékánja, a Budapestről érkezett Haynal Imre professzor az egyetem rektorával együtt nyíltan megtagadta a kiürítési parancsot, és meghirdették a tanév megtartását.
Haynal Imre nem először mondott nemet a hivatalos kormányzati utasításokra, korábban nem volt hajlandó felmondani zsidó munkatársainak, és üldözöttek százainak nyújtott menedéket klinikáján. Az egyetem kapujában egyedül nézett farkasszemet a zsidó hallgatók kiűzésére érkező csőcselékkel, és sikerült megállítania őket. Ugyanígy állította meg a magyar csapatok kivonulása után a klinika átvételére érkező román küldöttséget is.
Régi nemesi családban született 1892-ben az erdélyi Beszterce városában. Apja a helyi kórház főorvosaként fontosnak tartotta, hogy a városban többségben lévő szászokkal és a környékbeli falvak román lakóival anyanyelvükön értsen szót. Négy gyermekét vallási és nemzetiségi türelemre nevelte, és ügyelt rá, hogy mindhárom erdélyi nyelvet magas fokon elsajátítsák. Imrét a német tannyelvű evangélikus gimnáziumba íratta be, aki innen jelentkezett a Kolozsvári egyetem orvoskarára. Haynal Imre később legendássá vált lobbanékony természete már kezdő medikus korában megmutatkozott: az egyetemi laborban szakmai vitába keveredett egy csoporttársával, a vita tettlegességig fajult, amiből az ellenfél sebesülésével záródó kardpárbaj keveredett. 1915-ben orvosi diplomájával együtt kapta meg a katonai behívóját. Katonaorvosként szolgált a montenegrói, az orosz és olasz frontokon, s közben szép lassan elfogytak a fölé rendelt orvosi elöljárók. Az isonzói csatában fiatal kora ellenére már egy gyalogezred főorvosaként vett részt. Egy robbanástól dobhártyaszakadást kapott, ami miatt egész későbbi életében rosszul hallott, de sebesülten is tovább mentette a betegeket.
A frontról hazatérve a III. sz. Belgyógyászati Klinikára került, Korányi Sándor professzor mellé, akit egész további pályafutása során példaképének tartott. Folyamatosan képezte magát, Kölnben, Bécsben, majd Londonban töltött hosszabb időt gyakorlaton. A szívgyógyászat legfrissebb nemzetközi eredményeit honosította meg idehaza, Magyarországon ő volt az EKG bevezetésének úttörője. Később a pajzsmirigy megbetegedéseknek is szakértőjévé vált, ő számított a modern endokrinológia első hazai képviselőjének. Már a Szent Rókus Kórház főorvosaként dolgozott, amikor egyetemi tanári címet kapott. Tanítványai lelkesedtek érte, feljebbvalói viszont nehezen szokták meg, hogy egyáltalán nem hajolt meg semmilyen tekintély előtt, az általa helyesnek ítélt diagnózist bárkivel szemben kész volt harcosan megvédeni. Karcos modorához különleges empátia is társult, a szívpanaszok miatt hozzá fordulók félelmeit mindig képes volt eloszlatni. Rátette a kezét a beteg szívére, és azt mondta: „Itt vagyok, nyugodjon meg, és a szíve is megnyugszik.” Feljegyezték róla, hogy nem egyszer ő adott pénzt a szegényebb betegeknek a drága szívgyógyszerekre.
Az „első református szent”
Sok kortársa írta le igazi angol úriemberként – örökké füstölgő szivarral a szájában, gőzölgő Earl Grey teával az asztalán, zsebórával a mellényzsebében. De a külsőségek mellett politikai ízlése is angolos volt, sokszor ismételgette, hogy briteket tartja „az egyetlen felnőtt nemzetnek”. Sokra becsülte az angolbarát Bethlen Istvánt, Horthy Miklóst viszont gyenge képességű politikusnak tartotta. Író barátai közé tartozott Szabó Lőrinc, Márai Sándor, Illyés Gyula és Tamási Áron. Mélyen hívő katolikus volt, de ez nem akadályozta meg abban, hogy református lányt vegyen feleségül. Feleségét, Nagy Margitot Tamási Áron az „első református szentnek” nevezte, s nem véletlenül. Haynal Imre nehezen tudott ellenállni a szép asszonyoknak, s kalandjai nem mindig mAradtak titokban. Az 1930-as évek végén a házaspár külön hálószobába költözött, de elválni nem akartak egymástól.
1940-ben, Észak-Erdély visszacsatolása után újraindult a magyar egyetem Kolozsváron. Haynal Imrét a kultuszminiszter Hóman Bálint kérte fel, hogy vegye át az egyetem belgyógyászati klinikájának vezetését, és felügyelje az erdélyi orvosképzést. Megismerkedett egy erdélyi örmény asszonnyal, aki egy angol népszövetségi diplomata felesége volt. Haynal Imre és Magdalena Butterworth – vagy Bibi, ahogy mindenki hívta – életük végéig meg-megújuló szerelmi viszonyt folytattak egymással. A kapcsolatról mindenki tudott, de az orvost nem érdekelte az úri társaság rosszallása.
1944-ben megtagadta az őt kinevező vallás- és közoktatásügyi miniszter kérését, hogy ne avassanak zsidókat doktorrá. A miniszternek nincs beleszólása az egyetem autonóm döntéseibe, tanácsra pedig nem szorulunk rá – üzente vissza. Amikor megválasztották az orvoskar dékánjának, nemcsak a zsidó diákokat elzavarni akaró tömeggel szállt szembe, hanem az embertelen törvényekkel is. Kollégáinak a magasabb erkölcsi törvényekre hivatkozott: „Ne féljetek hippokratészi eskütöktől, adjátok annak szellemében nyugodt lelkiismerettel a hamis orvosi bizonyítványokat az emberi tisztesség nevében, a könyörületesség nevében, az Isten nevében.” Több száz üldözöttet vett fel betegként a klinikára, amely egy idő után annyira zsúfolt volt, hogy a folyosón is emberek aludtak. Amikor a csendőrök megpróbáltak razziát tartani a kórházban, Haynal emelet hangon utasította ki őket: „Itt nem zsidókat, hanem betegeket gyógyítunk!”
Ha eltávolítják a Lenin-oltárt, leszedhetik a másikat is
Haynal Imre a háború után Miskolczy Dezső rektorral együtt még megmentette a magyar egyetemet a bezárástól, majd visszatért Budapestre. 1946. elején átvette a II. sz. Belgyógyászati Klinika vezetését. Kórháza ezúttal is nyitva állt az üldözöttek, köztük egykori katonatisztek és arisztokraták előtt.
Ahogy a kommunista diktatúra fokozatosan kiépült, úgy került Haynal egyre többször konfliktusba a hatalommal. Először azt vetették a szemére, hogy osztályidegeneket kezel a klinikáján, ő pedig ugyanazt kiabálta kritikusainak, mint Kolozsváron: „Én nem nézem senki származását, nálam betegek vannak csak, azokat gyógyítom!” Más módon sem volt hajlandó beállni a sorba. Amikor a párttitkár kihelyezte a kórház folyosójára az első Lenin-képet, Haynal egy Szűz Mária-oltárt rakott ki vele szemben. „Ha eltávolítják a Lenin-oltárt, leszedhetik a másikat is” – üzente, és meg is tették a kedvéért. Egy ízben maga Rákosi Mátyás hívta telefonon, és pártbeli riválisa, Gerő Ernő feleségének állapotáról érdeklődött. „Engem az orvosi titoktartás esküje köt, információt nem adhatok” – válaszolta a professzor és letette a telefont.
Szókimondása és érdes stílusa hihetetlenül népszerűvé tette hallgatói előtt is. Klinikája nemzetközi szinten is kiemelkedő színvonalúnak számított, mivel minden kollégájától megkövetelte a tudományos munkát. 1956-ban közvetlenül nem vett részt a forradalmi eseményekben, de másokkal együtt ő is szorgalmazta az alkalmatlannak bizonyult rektor leváltását. Munkatársait emberséges magatartásra szólította fel, így klinikáján egyetlen kommunista funkcionáriusnak sem esett bántódása. Bár fia és számos barátja mellett kedvese, Bibi is nyugatra menekült, Haynal Imre nem akarta elhagyni az országot.
Biztosan Nobel-díjas, ha nem Magyarországon él
A kádári hatalom más párton kívüli értelmiségiekkel együtt őt is megpróbálta magához édesgetni, 1957-ben a Kossuth-díjat is megkapta. Csalódniuk kellett: Haynal Imre semmilyen módon nem vált a rendszer kiszolgálójává. Egy egyetemi gyűlésen az újra kinevezett rektor addig szónokolt az ’56-os „ellenforradalmi eseményekről”, amíg Haynal dühösen félbe nem szakította: „Hogy mersz te a forradalomról beszélni? Hiszen te az egész idő alatt a budin ültél!” Ezután felállt, visszament az irodájába, és elkezdte a holmijait pakolni. Tudta, hogy a nyilvános nevetségessé tételt már nem fogják elnézni neki. Néhány nap múlva megkapta a határozatot a kényszernyugdíjazásáról.
Haynal Imre nem tudott betegei és tudományos kutatásai nélkül élni, ezért levélben fordult Kádár Jánoshoz, hogy továbbra is dolgozhasson. A pártfőtitkár személyesen írta meg neki az ítéletét: „Be kell látnia Önnek, hogy a húrt túlfeszítette és egy állam sem engedhet meg önmagával szemben olyan nyilvános arculcsapásokat, mint amelyeket Ön megengedett magának a mi munkás-paraszt államunkkal szemben.”
A mindig tettre kész orvos ezután 1972-ig, amíg egészsége megengedte, magánpraxist folytatott. Nehezen élte meg, hogy eltávolítása után klinikája lassan pusztulni kezdett, és a szeme láttára veszítette el nemzetközi presztízsét. Még 80 éves korában is publikált, számos külföldi akadémia és tudományos társaság választotta tiszteletbeli tagjává. Hosszú, aktív időskor után, 86 éves korában került kórházba. Szobája előtt két asszony vigyázta az álmát: a felesége és a betegség hírére külföldről hazatért Bibi. Elhívták a tanítványait is, hogy elbúcsúzhasson tőlük. – Hogy van professzor úr? – kérdezte egyikük. – Jól – válaszolt, és a fal felé fordult. Néhány perccel később már nem élt. „Biztosan Nobel-díjas, ha nem ezen a Magyarországon él és gyógyít” – mondta róla egy professzortársa. Így is minden idők legnagyobb magyar szívspecialistája volt, aki emberek ezreinek életét mentette meg orvosként és becsületes, bátor emberként.
NYÁRY KRISZTIÁN
index.hu
Az első világháború frontján kezdte pályáját, majd már nemzetközi hírű szívgyógyászként történelmi időkben állt helyt a Kolozsvári egyetemen, később a kommunista hatalom elől sem hátrált meg. Haynal Imrét karcos modora és meg nem alkuvó természete ellenére betegei és kollégái is nagyra becsülték, emberek ezreit mentette meg, ám végül ez sem segített rajta. Nyáry Krisztián a BBC Historyban olvasható portrésorozatában emlékezett meg róla.
Amikor 1944 augusztusában a szovjet hadsereg elérte Erdély határát, a magyar kormány elrendelte a Kolozsvári tudományegyetem nyugatra menekítését és az értékes felszerelés elszállítását. Az orvosi kar 52 éves dékánja, a Budapestről érkezett Haynal Imre professzor az egyetem rektorával együtt nyíltan megtagadta a kiürítési parancsot, és meghirdették a tanév megtartását.
Haynal Imre nem először mondott nemet a hivatalos kormányzati utasításokra, korábban nem volt hajlandó felmondani zsidó munkatársainak, és üldözöttek százainak nyújtott menedéket klinikáján. Az egyetem kapujában egyedül nézett farkasszemet a zsidó hallgatók kiűzésére érkező csőcselékkel, és sikerült megállítania őket. Ugyanígy állította meg a magyar csapatok kivonulása után a klinika átvételére érkező román küldöttséget is.
Régi nemesi családban született 1892-ben az erdélyi Beszterce városában. Apja a helyi kórház főorvosaként fontosnak tartotta, hogy a városban többségben lévő szászokkal és a környékbeli falvak román lakóival anyanyelvükön értsen szót. Négy gyermekét vallási és nemzetiségi türelemre nevelte, és ügyelt rá, hogy mindhárom erdélyi nyelvet magas fokon elsajátítsák. Imrét a német tannyelvű evangélikus gimnáziumba íratta be, aki innen jelentkezett a Kolozsvári egyetem orvoskarára. Haynal Imre később legendássá vált lobbanékony természete már kezdő medikus korában megmutatkozott: az egyetemi laborban szakmai vitába keveredett egy csoporttársával, a vita tettlegességig fajult, amiből az ellenfél sebesülésével záródó kardpárbaj keveredett. 1915-ben orvosi diplomájával együtt kapta meg a katonai behívóját. Katonaorvosként szolgált a montenegrói, az orosz és olasz frontokon, s közben szép lassan elfogytak a fölé rendelt orvosi elöljárók. Az isonzói csatában fiatal kora ellenére már egy gyalogezred főorvosaként vett részt. Egy robbanástól dobhártyaszakadást kapott, ami miatt egész későbbi életében rosszul hallott, de sebesülten is tovább mentette a betegeket.
A frontról hazatérve a III. sz. Belgyógyászati Klinikára került, Korányi Sándor professzor mellé, akit egész további pályafutása során példaképének tartott. Folyamatosan képezte magát, Kölnben, Bécsben, majd Londonban töltött hosszabb időt gyakorlaton. A szívgyógyászat legfrissebb nemzetközi eredményeit honosította meg idehaza, Magyarországon ő volt az EKG bevezetésének úttörője. Később a pajzsmirigy megbetegedéseknek is szakértőjévé vált, ő számított a modern endokrinológia első hazai képviselőjének. Már a Szent Rókus Kórház főorvosaként dolgozott, amikor egyetemi tanári címet kapott. Tanítványai lelkesedtek érte, feljebbvalói viszont nehezen szokták meg, hogy egyáltalán nem hajolt meg semmilyen tekintély előtt, az általa helyesnek ítélt diagnózist bárkivel szemben kész volt harcosan megvédeni. Karcos modorához különleges empátia is társult, a szívpanaszok miatt hozzá fordulók félelmeit mindig képes volt eloszlatni. Rátette a kezét a beteg szívére, és azt mondta: „Itt vagyok, nyugodjon meg, és a szíve is megnyugszik.” Feljegyezték róla, hogy nem egyszer ő adott pénzt a szegényebb betegeknek a drága szívgyógyszerekre.
Az „első református szent”
Sok kortársa írta le igazi angol úriemberként – örökké füstölgő szivarral a szájában, gőzölgő Earl Grey teával az asztalán, zsebórával a mellényzsebében. De a külsőségek mellett politikai ízlése is angolos volt, sokszor ismételgette, hogy briteket tartja „az egyetlen felnőtt nemzetnek”. Sokra becsülte az angolbarát Bethlen Istvánt, Horthy Miklóst viszont gyenge képességű politikusnak tartotta. Író barátai közé tartozott Szabó Lőrinc, Márai Sándor, Illyés Gyula és Tamási Áron. Mélyen hívő katolikus volt, de ez nem akadályozta meg abban, hogy református lányt vegyen feleségül. Feleségét, Nagy Margitot Tamási Áron az „első református szentnek” nevezte, s nem véletlenül. Haynal Imre nehezen tudott ellenállni a szép asszonyoknak, s kalandjai nem mindig mAradtak titokban. Az 1930-as évek végén a házaspár külön hálószobába költözött, de elválni nem akartak egymástól.
1940-ben, Észak-Erdély visszacsatolása után újraindult a magyar egyetem Kolozsváron. Haynal Imrét a kultuszminiszter Hóman Bálint kérte fel, hogy vegye át az egyetem belgyógyászati klinikájának vezetését, és felügyelje az erdélyi orvosképzést. Megismerkedett egy erdélyi örmény asszonnyal, aki egy angol népszövetségi diplomata felesége volt. Haynal Imre és Magdalena Butterworth – vagy Bibi, ahogy mindenki hívta – életük végéig meg-megújuló szerelmi viszonyt folytattak egymással. A kapcsolatról mindenki tudott, de az orvost nem érdekelte az úri társaság rosszallása.
1944-ben megtagadta az őt kinevező vallás- és közoktatásügyi miniszter kérését, hogy ne avassanak zsidókat doktorrá. A miniszternek nincs beleszólása az egyetem autonóm döntéseibe, tanácsra pedig nem szorulunk rá – üzente vissza. Amikor megválasztották az orvoskar dékánjának, nemcsak a zsidó diákokat elzavarni akaró tömeggel szállt szembe, hanem az embertelen törvényekkel is. Kollégáinak a magasabb erkölcsi törvényekre hivatkozott: „Ne féljetek hippokratészi eskütöktől, adjátok annak szellemében nyugodt lelkiismerettel a hamis orvosi bizonyítványokat az emberi tisztesség nevében, a könyörületesség nevében, az Isten nevében.” Több száz üldözöttet vett fel betegként a klinikára, amely egy idő után annyira zsúfolt volt, hogy a folyosón is emberek aludtak. Amikor a csendőrök megpróbáltak razziát tartani a kórházban, Haynal emelet hangon utasította ki őket: „Itt nem zsidókat, hanem betegeket gyógyítunk!”
Ha eltávolítják a Lenin-oltárt, leszedhetik a másikat is
Haynal Imre a háború után Miskolczy Dezső rektorral együtt még megmentette a magyar egyetemet a bezárástól, majd visszatért Budapestre. 1946. elején átvette a II. sz. Belgyógyászati Klinika vezetését. Kórháza ezúttal is nyitva állt az üldözöttek, köztük egykori katonatisztek és arisztokraták előtt.
Ahogy a kommunista diktatúra fokozatosan kiépült, úgy került Haynal egyre többször konfliktusba a hatalommal. Először azt vetették a szemére, hogy osztályidegeneket kezel a klinikáján, ő pedig ugyanazt kiabálta kritikusainak, mint Kolozsváron: „Én nem nézem senki származását, nálam betegek vannak csak, azokat gyógyítom!” Más módon sem volt hajlandó beállni a sorba. Amikor a párttitkár kihelyezte a kórház folyosójára az első Lenin-képet, Haynal egy Szűz Mária-oltárt rakott ki vele szemben. „Ha eltávolítják a Lenin-oltárt, leszedhetik a másikat is” – üzente, és meg is tették a kedvéért. Egy ízben maga Rákosi Mátyás hívta telefonon, és pártbeli riválisa, Gerő Ernő feleségének állapotáról érdeklődött. „Engem az orvosi titoktartás esküje köt, információt nem adhatok” – válaszolta a professzor és letette a telefont.
Szókimondása és érdes stílusa hihetetlenül népszerűvé tette hallgatói előtt is. Klinikája nemzetközi szinten is kiemelkedő színvonalúnak számított, mivel minden kollégájától megkövetelte a tudományos munkát. 1956-ban közvetlenül nem vett részt a forradalmi eseményekben, de másokkal együtt ő is szorgalmazta az alkalmatlannak bizonyult rektor leváltását. Munkatársait emberséges magatartásra szólította fel, így klinikáján egyetlen kommunista funkcionáriusnak sem esett bántódása. Bár fia és számos barátja mellett kedvese, Bibi is nyugatra menekült, Haynal Imre nem akarta elhagyni az országot.
Biztosan Nobel-díjas, ha nem Magyarországon él
A kádári hatalom más párton kívüli értelmiségiekkel együtt őt is megpróbálta magához édesgetni, 1957-ben a Kossuth-díjat is megkapta. Csalódniuk kellett: Haynal Imre semmilyen módon nem vált a rendszer kiszolgálójává. Egy egyetemi gyűlésen az újra kinevezett rektor addig szónokolt az ’56-os „ellenforradalmi eseményekről”, amíg Haynal dühösen félbe nem szakította: „Hogy mersz te a forradalomról beszélni? Hiszen te az egész idő alatt a budin ültél!” Ezután felállt, visszament az irodájába, és elkezdte a holmijait pakolni. Tudta, hogy a nyilvános nevetségessé tételt már nem fogják elnézni neki. Néhány nap múlva megkapta a határozatot a kényszernyugdíjazásáról.
Haynal Imre nem tudott betegei és tudományos kutatásai nélkül élni, ezért levélben fordult Kádár Jánoshoz, hogy továbbra is dolgozhasson. A pártfőtitkár személyesen írta meg neki az ítéletét: „Be kell látnia Önnek, hogy a húrt túlfeszítette és egy állam sem engedhet meg önmagával szemben olyan nyilvános arculcsapásokat, mint amelyeket Ön megengedett magának a mi munkás-paraszt államunkkal szemben.”
A mindig tettre kész orvos ezután 1972-ig, amíg egészsége megengedte, magánpraxist folytatott. Nehezen élte meg, hogy eltávolítása után klinikája lassan pusztulni kezdett, és a szeme láttára veszítette el nemzetközi presztízsét. Még 80 éves korában is publikált, számos külföldi akadémia és tudományos társaság választotta tiszteletbeli tagjává. Hosszú, aktív időskor után, 86 éves korában került kórházba. Szobája előtt két asszony vigyázta az álmát: a felesége és a betegség hírére külföldről hazatért Bibi. Elhívták a tanítványait is, hogy elbúcsúzhasson tőlük. – Hogy van professzor úr? – kérdezte egyikük. – Jól – válaszolt, és a fal felé fordult. Néhány perccel később már nem élt. „Biztosan Nobel-díjas, ha nem ezen a Magyarországon él és gyógyít” – mondta róla egy professzortársa. Így is minden idők legnagyobb magyar szívspecialistája volt, aki emberek ezreinek életét mentette meg orvosként és becsületes, bátor emberként.
NYÁRY KRISZTIÁN
index.hu
2016. november 29.
110 év az orvostudomány szolgálatában
Az 1859-ben tartott alapító közgyűlésére emlékezve az Erdélyi Múzeum-Egyesület évente a november 23-ához közeli hétvégén szervezi meg a Magyar Tudomány Napja Erdélyben rendezvénysorozatot. Ennek célja a hazai, az összmagyar és a nemzetközi tudományművelés eredmé- nyeinek bemutatása, a kutatók megmérettetése. Az idei nap témája a Magyar Tudományos Akadémia ajánlására az oknyomozó tudomány volt. A plenáris ülés előadásait fiatal kutatók tartották kilenc témakörben. Ezt követően hét szakosztály és az EME fiókegyesületeinek tudománynépszerűsítő rendezvényei zajlottak Kolozsvár mellett négy erdélyi városban. Gróf Mikó Imre, az alapító mecénás Az EME 900 tagot számláló Orvos- és Gyógyszerésztudományi Szakosztálya (OGYSZ) marosvásárhelyi központtal a legnépesebbnek számít. Fontos megismerni a múltunkat, és tőlünk függ, hány évfordulót fogunk még ünnepelni – nyitotta meg az OGYSZ fennállásának 110. évfordulója alkalmából szervezett jubileumi rendezvényt november 18-án a Kultúrpalota kistermében dr. Szabó Béla egyetemi tanár, a szakosztály vezetője. Prof. dr. Egyed Ákos akadémikus az „Erdély Széchenyijeként” emlegetett gróf Mikó Imre életéről és tudományszervező munkásságáról tartott előadást. Az ősi székely Mikó és Mikes nemzetségből származó, majd felesége, gróf Rhédey Mária révén a családi örökség mellett hatalmas földbirtok tulajdonába jutó főnemes a korabeli Erdély legnagyobb mecénásaként vagyona jelentős részét az erdélyi magyar intézmények támogatására fordította. Rendkívüli pályája során a legmagasabb tisztségeket töltötte be, és nem ígéreteivel, hanem tetteivel vált jeles politikussá, társadalomszervezővé, intézményalapítóvá – indította elő- adását Egyed Ákos professzor. A nagy tehetséggel megáldott, alapos műveltséget szerzett Mikó Imre közbizalmat élvezett mind a bécsi udvarnál, mind az erdélyi társadalomban. A magyar nemzetet és kultúrát egységesnek tartotta, de gondolkodását áthatotta egyfajta erdélyiségtudat: a legzordabb időkben is kereste a kapcsolatot az erdélyi társnépekkel, a szászokkal és a románokkal. Ugyanakkor szilárd álláspontja volt, hogy minden népnek fenn kell tartania a saját egyediségét, egyéniségét, joga van kiépíteni saját intézményrendszerét. A nyelvet a nemzet legfőbb ismérvének tartotta. „Az anyanyelv csere vagy alku tárgya nem lehet, mert a nemzet nyelvében él vagy hal” – vallotta Irányeszmék című írásában. A levert forradalom, a világosi fegyverletétel utáni időszakban első teendője a bezárt magyar iskolák újraindításának a támogatása volt, és védelmébe vette a kolozsvári Nemzeti Színházat. A gazdaság jelentőségét felismerve újjászervezte az Erdélyi Gazdasági Egyesületet, majd ilyen előzmények után látott hozzá fő életműve, az Erdélyi Múzeum-Egyesület megalapításához, amiért több mint négyéves küzdelmet folytatott. Meg kellett szereznie az erdélyi magyar társadalom támogatását és az alapítást ellenző bécsi kormány beleegyezését. Szándéka világos volt: magyar nemzeti múzeum létesítése Erdélyben, amelynek egyszerre kell ellátnia a múzeumi gyűjtőmunkát és a tudományművelő feladatokat a Magyar Tudományos Akadémia és a Nemzeti Múzeum mintájára. A köréje tö- mörülő értelmiség tudományos akadémiát szeretett volna alapítani, azonban Bécs ezt a leghatározottabban ellenezte. Mivel a magyarságnak magának kellett gondoskodnia a múzeum létrehozásának anyagi alapjairól, ezért Mikó Imre pontosan megfogalmazta, hogy a múzeum számára alapítsanak egy egyesületet, melynek székhelye Kolozsvár. Mikó tervével egyszerre jelentette be, hogy a múzeumnak engedi át kolozsvári nyári kastélyát és több mint tízholdas kertjét. A bejelentésnek hatalmas visszhangja volt, a következő hónapokban, sőt években egymást érték a felajánlások mind a múzeumi gyűjtemények számára, mind az alapítás költségeinek fedezésére. A Magyar Tudományos Akadémia is felkarolta a kezdeményezést, 24 akadémikus írta alá, hogy tagjai akarnak lenni az EME-nek. A szervezőbizottság 1856-ban fogadta el az egyesület alapszabályzatát, a bécsi kormány 1856–59 kö- zött számos módosítást kért. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület 1957-ben tartott közgyűlésén jóváhagyták ugyan a módosításokat, de az engedélyezésre csak 1859-ben került sor. 1859. november 23–26-a között 383 személy részvételével tartották az alakuló közgyűlést, ahol Mikó Imrét választották meg az egyesület elnökévé, amelynek 1876-ben bekövetkezett haláláig szellemi irányítója maradt. Az egyesületi munka gyorsan beindult, az intézmény belső szerkezete kialakult, a gyűjtemények, könyvtár, kézirattár, levéltár, régiségtár, természettudományi gyűjtemény fokozatos gyarapodása mellett elkezdődött a tudományos munka a szakosztályok keretében. Az összegyűlt gazdag anyag lehetővé tette, hogy Kolozsvár legyen a székhelye Magyarország második tudományegyetemének, amelynek bérleti díj fejében átengedték a gyűjteményt a tulajdonjog fenntartása mellett. Az 1918-as hatalomváltásig a Múzeum-Egyesület Erdély meghatározó tudományos intézménye volt, és maradandó értékű szakirodalommal gazdagította az egyetemes magyar tudományt. A hatalomváltozás után számos támadás érte az EME-t, a román kormány nem ismerte el a szerződés érvényességét, és az egyetem használatára átadott gyűjteményt az egyesület nem tudta visszaszerezni. Az újabb hatalom- és rendszerváltást követően 1950-ben több magyar intézménnyel együtt betiltották, és teljes vagyonát elkobozták – hangzott el sok egyéb adat mellett a rendkívül gazdag, érdekes előadásban. Az orvosi szakosztály 1906-ban vált ki az EME termé- szettudományi szakosztályából. 110 éves tevékenysége kisebb-nagyobb megszakításokkal több szakaszban zajlott – sorolta az adatokat prof. dr. Péter Mihály akadémikus 110 év az orvostudomány, 140 év a tudományos ismeretterjesztés szolgálatában című előadásában. A tudomány gyors fejlődése (új gyógyszerek, terápiás eljárások, műtéti beavatkozások stb.) szükségessé tette, hogy 1906–1948 között 433 tudományos szakülést tartsanak, amelyeken 1034 előadás hangzott el. Ezek anyagát az Értesítőben tették közzé. Ezt a tevékenységet egészítette ki az említett időszakban tartott 18 vándorgyűlés, négy orvoskongresszus, két orvostovábbképző megtartása. Az 1990-es rendszerváltást követően a márciusban újraalakuló EME Orvostudományi Szakosztályának első ülése a marosvásárhelyi Vártemplomban volt. Működéséhez 1993-ben székházat biztosított az EME, 1998-tól Orvos- és Gyógyszerésztudományi Szakosztállyá (OGYSZ) bővült. Fő tevékenységét az évi rendszerességgel más-más helyszínen megtartott 26 tudományos ülésszak képezi, kreditpontos továbbképzővel. A szakosztályon belül tíz szakcsoport alakult és ugyancsak tíz területi csoport működik. Emlékülések szervezése, díjak, elismerések odaítélése, pályázatok kiírása, fórumok szervezése, a hasonló érdeklődésű intézményekkel folytatott közös tevékenység tartozik a szakosztály munkájába, amelyet a hetedik elnök vezet. A szakosztály százéves tevékenységéről a kerek évforduló tiszteletére 2006-ban Péter Mihály és Péter H. Mária adott ki egy gyűjteményes kötetet. Az OGYSZ jelentősen hozzájárult az orvos- és gyógyszerésztudomány anyanyelven való műveléséhez, Erdély magyar lakossága egészségügyi ismereteinek a bővítéséhez, a fiatal kollégák előmeneteléhez, a magyar orvosi nyelv ápolásához – zárta mondanivalóját az előadó. Az Orvostudományi Értesítő múltja és jövője A szakosztály kiadványának, az Orvostudományi Értesítőnek a történetét dr. Mezei Tibor, a folyóirat szerkesztője tekintette át, és vette számba a jövőbeli lehetőségeket. A Magyar Polgári Napilap különlenyomataként megjelenő kiadvány, amelyet dr. Hőgyes Endre szerkesztett, 1879-ben önállósult, és a későbbiekben csak az orvosi szakosztály munkájáról szólt. 63. kötete 14 éves szünet után, 1934-ben jelent meg, 1948-ban Csőgör Lajos és Miskolczy Dezső professzorok szerkesztették, majd egy évre rá az Igazságügyi Minisztérium rendelete alapján megszűnt. 44 év után, 1991-ben jelent meg a 64. kötet, és a 76.-nál kapta meg a B kategóriás akkreditációt a Tudományos Kutatási és Felsőoktatási Országos Tanácstól. 2015-től bevezették a szakdolgozatok digitális begyűjtését és lektorálását. Ma, amikor a tudományos világban fontos szempont egy szakfolyóirat nemzetközi jegyzése, továbbá az angol nyelven megjelentetett dolgozatoknak van esélye arra, hogy minél többen olvassák és nagyobb legyen az idézettsége, feltevődik a kérdés, hogy szükség van-e az anyanyelvi közlésre, és ilyen összefüggésben milyen szerepet tölthet be az Értesítő – fogalmazta meg a kérdéseket az előadó, majd hozzátette az igenlő választ is. Gyógyszerészek együttműködése Az EME Orvos- és Gyógyszerésztudományi Szakosztálya eredményes együttműködést folytatott a Magyar Gyógyszerésztudományi Társasággal (MGYT). Az elmúlt tíz év eseményeiről prof. dr. Gyéresi Árpád, az EME alelnöke számolt be. Az együttműködés intézményes formái a rendszerváltás után alakultak ki tapasztalatcsere, ösztöndíjak, szakdokumentációval való támogatás, előadói meghívások formájában. Az MGYT 2006-os alapszabályzatába belefoglalták, hogy a Magyar Gyógyszerésztudományi Társaság elősegíti az ország határain túl élő magyar gyógyszerészek szakmai, tudományos fejlődését, akik tandíjmentességet élvezve a társaság tagjai lehetnek. A szakmai kapcsolatok fejlődése szükségessé tett egy együttműködési megállapodást, amit 2006-ban kötöttek meg. Alapelve a kölcsönösség, a kapcsolatok hatékonyságának a fokozása. Az eredmények nem késtek. Az OGYSZ évi tudományos ülésszaka plenáris ülésének mindig volt gyógyszerészeti tárgyú magyarországi előadója, továbbá a gyógyszerészek továbbképzésére meghívott és a szekcióülések keretében elő- adást tartó szakember is. Közülük többen könyv-, illetve pénzjutalmat ajánlottak fel a gyógyszerészetiszekció legjobb fiatal előadóinak, így például a Kopp Elemér-pályadíjat. Más akkreditált programok során is jól működtek a kapcsolatok: továbbképzés, gyógynövényismereti rendezvények, gyógyszerésztörté- net, gyógyszerészi gondozás. Az erdélyi szerzők írásai megjelennek a gyógyszerészeti szaklapokban, a magyarországi szerzők jelen vannak az Orvostudományi Értesítőben. Az MGYT lapja, a Gyógyszerészet nyomon követi a szakmai eseményeket, kitüntetéseket határon innen és túl. A fiatal erdélyi gyógyszerészek meghívást kapnak a fiatal szakemberek elő- adói versenyére, tanáraikat előadások megtartására kérik fel. Az eddigi eredmények a további folytatásra ösztönzik mindkét felet – zárta bemutatóját az előadó. Jubileumi ünnep 110 év az orvostudomány szolgálatában Egyed Ákos Mikó Imre életét és munkásságát mutatta be Az EME emblémája Az alapító szobra a Mikó-kertben Újító jellegű kutatások az 1960-as években Dr. Nagy Előd előadótanár, a MOGYE rektorhelyettese a prof. dr. László János kutatóorvos, az egyetem 1976-84 közötti rektora által vezetett munkacsoport kutatásainak eredményét vette számba, amit világviszonylatban is számon tartanak. Az úgynevezett szérum-hepatitist 1885-ben írták le először, a vírus azonosítását és leírását követően antigénjének felfedezéséért Baruch Blumberg amerikai professzor 1965-ben kapott Nobel-díjat. Az első oltóanyagot 1981-ben állították elő. A külföldi kutatásokkal párhuzamosan a marosvásárhelyi munkacsoport (Péter Mihály, Filep Győző, Bálint Ernő, Ábrahám Sándor, Almási Zsuzsanna, Both Juliánna, Sabău Monica) is jelentős eredményeket ért el a vírus sokoldalú és komplex vizsgálatában, mint a tenyésztés, elkülönítés, elektronmikroszkóppal végzett morfológiai elemzés, a vírus sejtkárosító hatásának és ellenanyagának a beteg ember vérsavójából való kimutatása, szíriai hörcsög immunizálása aktív és inaktivált vírussal. Újító jellegű kutatásaik, amelyek eredményét a Nature című folyóiratban közölték, kezdő lépéseknek számítanak az emberen használatos védőoltás előállítására. Mi lett volna, ha jobban odafigyelnek kutatásaik eredményére, és a fontosságának megfelelő támogatást kapnak? – tette fel a kérdést az előadó, majd hozzátette, hogy az egyetem dolgozóiként ma is büszkék lehetnek elődeik tudományos tevékenységére. Az idők változnak, és ennek megfelelően az EME-nek is változnia kell, az alapgondolatnak azonban – a tudomány művelése Erdélyben, magyarul – nem, ahogy az Értesítőről sem szabad lemondani – fogalmazott a szakosztály elnöke, majd arra kérte a résztvevőket, hogy egyperces néma csenddel adózzanak az eltávozott EME-vezetők és tagok emlékének.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)
Az 1859-ben tartott alapító közgyűlésére emlékezve az Erdélyi Múzeum-Egyesület évente a november 23-ához közeli hétvégén szervezi meg a Magyar Tudomány Napja Erdélyben rendezvénysorozatot. Ennek célja a hazai, az összmagyar és a nemzetközi tudományművelés eredmé- nyeinek bemutatása, a kutatók megmérettetése. Az idei nap témája a Magyar Tudományos Akadémia ajánlására az oknyomozó tudomány volt. A plenáris ülés előadásait fiatal kutatók tartották kilenc témakörben. Ezt követően hét szakosztály és az EME fiókegyesületeinek tudománynépszerűsítő rendezvényei zajlottak Kolozsvár mellett négy erdélyi városban. Gróf Mikó Imre, az alapító mecénás Az EME 900 tagot számláló Orvos- és Gyógyszerésztudományi Szakosztálya (OGYSZ) marosvásárhelyi központtal a legnépesebbnek számít. Fontos megismerni a múltunkat, és tőlünk függ, hány évfordulót fogunk még ünnepelni – nyitotta meg az OGYSZ fennállásának 110. évfordulója alkalmából szervezett jubileumi rendezvényt november 18-án a Kultúrpalota kistermében dr. Szabó Béla egyetemi tanár, a szakosztály vezetője. Prof. dr. Egyed Ákos akadémikus az „Erdély Széchenyijeként” emlegetett gróf Mikó Imre életéről és tudományszervező munkásságáról tartott előadást. Az ősi székely Mikó és Mikes nemzetségből származó, majd felesége, gróf Rhédey Mária révén a családi örökség mellett hatalmas földbirtok tulajdonába jutó főnemes a korabeli Erdély legnagyobb mecénásaként vagyona jelentős részét az erdélyi magyar intézmények támogatására fordította. Rendkívüli pályája során a legmagasabb tisztségeket töltötte be, és nem ígéreteivel, hanem tetteivel vált jeles politikussá, társadalomszervezővé, intézményalapítóvá – indította elő- adását Egyed Ákos professzor. A nagy tehetséggel megáldott, alapos műveltséget szerzett Mikó Imre közbizalmat élvezett mind a bécsi udvarnál, mind az erdélyi társadalomban. A magyar nemzetet és kultúrát egységesnek tartotta, de gondolkodását áthatotta egyfajta erdélyiségtudat: a legzordabb időkben is kereste a kapcsolatot az erdélyi társnépekkel, a szászokkal és a románokkal. Ugyanakkor szilárd álláspontja volt, hogy minden népnek fenn kell tartania a saját egyediségét, egyéniségét, joga van kiépíteni saját intézményrendszerét. A nyelvet a nemzet legfőbb ismérvének tartotta. „Az anyanyelv csere vagy alku tárgya nem lehet, mert a nemzet nyelvében él vagy hal” – vallotta Irányeszmék című írásában. A levert forradalom, a világosi fegyverletétel utáni időszakban első teendője a bezárt magyar iskolák újraindításának a támogatása volt, és védelmébe vette a kolozsvári Nemzeti Színházat. A gazdaság jelentőségét felismerve újjászervezte az Erdélyi Gazdasági Egyesületet, majd ilyen előzmények után látott hozzá fő életműve, az Erdélyi Múzeum-Egyesület megalapításához, amiért több mint négyéves küzdelmet folytatott. Meg kellett szereznie az erdélyi magyar társadalom támogatását és az alapítást ellenző bécsi kormány beleegyezését. Szándéka világos volt: magyar nemzeti múzeum létesítése Erdélyben, amelynek egyszerre kell ellátnia a múzeumi gyűjtőmunkát és a tudományművelő feladatokat a Magyar Tudományos Akadémia és a Nemzeti Múzeum mintájára. A köréje tö- mörülő értelmiség tudományos akadémiát szeretett volna alapítani, azonban Bécs ezt a leghatározottabban ellenezte. Mivel a magyarságnak magának kellett gondoskodnia a múzeum létrehozásának anyagi alapjairól, ezért Mikó Imre pontosan megfogalmazta, hogy a múzeum számára alapítsanak egy egyesületet, melynek székhelye Kolozsvár. Mikó tervével egyszerre jelentette be, hogy a múzeumnak engedi át kolozsvári nyári kastélyát és több mint tízholdas kertjét. A bejelentésnek hatalmas visszhangja volt, a következő hónapokban, sőt években egymást érték a felajánlások mind a múzeumi gyűjtemények számára, mind az alapítás költségeinek fedezésére. A Magyar Tudományos Akadémia is felkarolta a kezdeményezést, 24 akadémikus írta alá, hogy tagjai akarnak lenni az EME-nek. A szervezőbizottság 1856-ban fogadta el az egyesület alapszabályzatát, a bécsi kormány 1856–59 kö- zött számos módosítást kért. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület 1957-ben tartott közgyűlésén jóváhagyták ugyan a módosításokat, de az engedélyezésre csak 1859-ben került sor. 1859. november 23–26-a között 383 személy részvételével tartották az alakuló közgyűlést, ahol Mikó Imrét választották meg az egyesület elnökévé, amelynek 1876-ben bekövetkezett haláláig szellemi irányítója maradt. Az egyesületi munka gyorsan beindult, az intézmény belső szerkezete kialakult, a gyűjtemények, könyvtár, kézirattár, levéltár, régiségtár, természettudományi gyűjtemény fokozatos gyarapodása mellett elkezdődött a tudományos munka a szakosztályok keretében. Az összegyűlt gazdag anyag lehetővé tette, hogy Kolozsvár legyen a székhelye Magyarország második tudományegyetemének, amelynek bérleti díj fejében átengedték a gyűjteményt a tulajdonjog fenntartása mellett. Az 1918-as hatalomváltásig a Múzeum-Egyesület Erdély meghatározó tudományos intézménye volt, és maradandó értékű szakirodalommal gazdagította az egyetemes magyar tudományt. A hatalomváltozás után számos támadás érte az EME-t, a román kormány nem ismerte el a szerződés érvényességét, és az egyetem használatára átadott gyűjteményt az egyesület nem tudta visszaszerezni. Az újabb hatalom- és rendszerváltást követően 1950-ben több magyar intézménnyel együtt betiltották, és teljes vagyonát elkobozták – hangzott el sok egyéb adat mellett a rendkívül gazdag, érdekes előadásban. Az orvosi szakosztály 1906-ban vált ki az EME termé- szettudományi szakosztályából. 110 éves tevékenysége kisebb-nagyobb megszakításokkal több szakaszban zajlott – sorolta az adatokat prof. dr. Péter Mihály akadémikus 110 év az orvostudomány, 140 év a tudományos ismeretterjesztés szolgálatában című előadásában. A tudomány gyors fejlődése (új gyógyszerek, terápiás eljárások, műtéti beavatkozások stb.) szükségessé tette, hogy 1906–1948 között 433 tudományos szakülést tartsanak, amelyeken 1034 előadás hangzott el. Ezek anyagát az Értesítőben tették közzé. Ezt a tevékenységet egészítette ki az említett időszakban tartott 18 vándorgyűlés, négy orvoskongresszus, két orvostovábbképző megtartása. Az 1990-es rendszerváltást követően a márciusban újraalakuló EME Orvostudományi Szakosztályának első ülése a marosvásárhelyi Vártemplomban volt. Működéséhez 1993-ben székházat biztosított az EME, 1998-tól Orvos- és Gyógyszerésztudományi Szakosztállyá (OGYSZ) bővült. Fő tevékenységét az évi rendszerességgel más-más helyszínen megtartott 26 tudományos ülésszak képezi, kreditpontos továbbképzővel. A szakosztályon belül tíz szakcsoport alakult és ugyancsak tíz területi csoport működik. Emlékülések szervezése, díjak, elismerések odaítélése, pályázatok kiírása, fórumok szervezése, a hasonló érdeklődésű intézményekkel folytatott közös tevékenység tartozik a szakosztály munkájába, amelyet a hetedik elnök vezet. A szakosztály százéves tevékenységéről a kerek évforduló tiszteletére 2006-ban Péter Mihály és Péter H. Mária adott ki egy gyűjteményes kötetet. Az OGYSZ jelentősen hozzájárult az orvos- és gyógyszerésztudomány anyanyelven való műveléséhez, Erdély magyar lakossága egészségügyi ismereteinek a bővítéséhez, a fiatal kollégák előmeneteléhez, a magyar orvosi nyelv ápolásához – zárta mondanivalóját az előadó. Az Orvostudományi Értesítő múltja és jövője A szakosztály kiadványának, az Orvostudományi Értesítőnek a történetét dr. Mezei Tibor, a folyóirat szerkesztője tekintette át, és vette számba a jövőbeli lehetőségeket. A Magyar Polgári Napilap különlenyomataként megjelenő kiadvány, amelyet dr. Hőgyes Endre szerkesztett, 1879-ben önállósult, és a későbbiekben csak az orvosi szakosztály munkájáról szólt. 63. kötete 14 éves szünet után, 1934-ben jelent meg, 1948-ban Csőgör Lajos és Miskolczy Dezső professzorok szerkesztették, majd egy évre rá az Igazságügyi Minisztérium rendelete alapján megszűnt. 44 év után, 1991-ben jelent meg a 64. kötet, és a 76.-nál kapta meg a B kategóriás akkreditációt a Tudományos Kutatási és Felsőoktatási Országos Tanácstól. 2015-től bevezették a szakdolgozatok digitális begyűjtését és lektorálását. Ma, amikor a tudományos világban fontos szempont egy szakfolyóirat nemzetközi jegyzése, továbbá az angol nyelven megjelentetett dolgozatoknak van esélye arra, hogy minél többen olvassák és nagyobb legyen az idézettsége, feltevődik a kérdés, hogy szükség van-e az anyanyelvi közlésre, és ilyen összefüggésben milyen szerepet tölthet be az Értesítő – fogalmazta meg a kérdéseket az előadó, majd hozzátette az igenlő választ is. Gyógyszerészek együttműködése Az EME Orvos- és Gyógyszerésztudományi Szakosztálya eredményes együttműködést folytatott a Magyar Gyógyszerésztudományi Társasággal (MGYT). Az elmúlt tíz év eseményeiről prof. dr. Gyéresi Árpád, az EME alelnöke számolt be. Az együttműködés intézményes formái a rendszerváltás után alakultak ki tapasztalatcsere, ösztöndíjak, szakdokumentációval való támogatás, előadói meghívások formájában. Az MGYT 2006-os alapszabályzatába belefoglalták, hogy a Magyar Gyógyszerésztudományi Társaság elősegíti az ország határain túl élő magyar gyógyszerészek szakmai, tudományos fejlődését, akik tandíjmentességet élvezve a társaság tagjai lehetnek. A szakmai kapcsolatok fejlődése szükségessé tett egy együttműködési megállapodást, amit 2006-ban kötöttek meg. Alapelve a kölcsönösség, a kapcsolatok hatékonyságának a fokozása. Az eredmények nem késtek. Az OGYSZ évi tudományos ülésszaka plenáris ülésének mindig volt gyógyszerészeti tárgyú magyarországi előadója, továbbá a gyógyszerészek továbbképzésére meghívott és a szekcióülések keretében elő- adást tartó szakember is. Közülük többen könyv-, illetve pénzjutalmat ajánlottak fel a gyógyszerészetiszekció legjobb fiatal előadóinak, így például a Kopp Elemér-pályadíjat. Más akkreditált programok során is jól működtek a kapcsolatok: továbbképzés, gyógynövényismereti rendezvények, gyógyszerésztörté- net, gyógyszerészi gondozás. Az erdélyi szerzők írásai megjelennek a gyógyszerészeti szaklapokban, a magyarországi szerzők jelen vannak az Orvostudományi Értesítőben. Az MGYT lapja, a Gyógyszerészet nyomon követi a szakmai eseményeket, kitüntetéseket határon innen és túl. A fiatal erdélyi gyógyszerészek meghívást kapnak a fiatal szakemberek elő- adói versenyére, tanáraikat előadások megtartására kérik fel. Az eddigi eredmények a további folytatásra ösztönzik mindkét felet – zárta bemutatóját az előadó. Jubileumi ünnep 110 év az orvostudomány szolgálatában Egyed Ákos Mikó Imre életét és munkásságát mutatta be Az EME emblémája Az alapító szobra a Mikó-kertben Újító jellegű kutatások az 1960-as években Dr. Nagy Előd előadótanár, a MOGYE rektorhelyettese a prof. dr. László János kutatóorvos, az egyetem 1976-84 közötti rektora által vezetett munkacsoport kutatásainak eredményét vette számba, amit világviszonylatban is számon tartanak. Az úgynevezett szérum-hepatitist 1885-ben írták le először, a vírus azonosítását és leírását követően antigénjének felfedezéséért Baruch Blumberg amerikai professzor 1965-ben kapott Nobel-díjat. Az első oltóanyagot 1981-ben állították elő. A külföldi kutatásokkal párhuzamosan a marosvásárhelyi munkacsoport (Péter Mihály, Filep Győző, Bálint Ernő, Ábrahám Sándor, Almási Zsuzsanna, Both Juliánna, Sabău Monica) is jelentős eredményeket ért el a vírus sokoldalú és komplex vizsgálatában, mint a tenyésztés, elkülönítés, elektronmikroszkóppal végzett morfológiai elemzés, a vírus sejtkárosító hatásának és ellenanyagának a beteg ember vérsavójából való kimutatása, szíriai hörcsög immunizálása aktív és inaktivált vírussal. Újító jellegű kutatásaik, amelyek eredményét a Nature című folyóiratban közölték, kezdő lépéseknek számítanak az emberen használatos védőoltás előállítására. Mi lett volna, ha jobban odafigyelnek kutatásaik eredményére, és a fontosságának megfelelő támogatást kapnak? – tette fel a kérdést az előadó, majd hozzátette, hogy az egyetem dolgozóiként ma is büszkék lehetnek elődeik tudományos tevékenységére. Az idők változnak, és ennek megfelelően az EME-nek is változnia kell, az alapgondolatnak azonban – a tudomány művelése Erdélyben, magyarul – nem, ahogy az Értesítőről sem szabad lemondani – fogalmazott a szakosztály elnöke, majd arra kérte a résztvevőket, hogy egyperces néma csenddel adózzanak az eltávozott EME-vezetők és tagok emlékének.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)
2017. január 6.
Karácsonyfa alatt történelemkönyvek
A közelgő érettségi vizsgákra gondolva, kötelességtudatból, főleg a történelem, a filozófia és az irodalom vonzalmában és nehézségeit tekintve, a karácsonyi könyvvásáron a Libri vagy az Alexandra boltjai szépen felsorakoztatták és hirdették az említett könyvújdonságokat vagy jól felhasználható érdekes olvasmányokat. Dicsérendő a szándék, nagy volt az érdeklődés, böngészéseim folyamán az erdélyi történetírás könyvei, a román vonatkozások és ezek közt is a közelmúlt vagy a kortárs irodalom körül kutakodtam.
Érdekes címek az Erdélyi Fejedelemségről, a reformációról, az eszmetörténetet képviselő Emil Cioranról, gyermekkorom félelmetes csapatáról, a Vasgárdáról – a mítoszok fényjeleiről szóló könyveket lapozok, ajánlok ismerőseimnek, mondván, hogy otthon is jól ismert szerzőről, jelesen Miskolczy Ambrus Széchenyi-díjas történészről, MTAdoktor egyetemi tanárról, az MTA Magyar-Román Történész-vegyesbizottságának alelnökéről van szó.
A Marosvásárhelyen született, gyermekkorát, iskolaéveit ott töltő Miskolczy Ambrus a városban nagy tisztelet övezte egyetemi tanár, Miskolczy Dezső fia. Kutatómunkáját az erdélyi történelemnek szenteli. Innen elszármazott és híressé vált román–francia írók, filozófusok, ismert jeles emberek munkásságát kutatja. A magyar, román, szász erdélyi együttélés története, és tovább, a mítoszteremtés okai, de a felvilágosodás, a nyelvújítás, ennek nagy hatású képviselőjének, Kazinczy Ferencnek fordulatos pályája is érdeklődésének egyik bizonysága. Műveinek egy része filozófiai fogantatású (Mítoszok és ellenmítoszok között, Párbeszéd irodalommal és történelemmel; Napkút Kiadó, 2008), másik a romániai filozófusok és történelmi események – A Vasgárda (1927–1937) – Antiszemitizmus, mitológia, vallás; Gondolat Kör Kiadó, 2015 – felé fordul, és kutatómunkája során körülményeiket tisztázza, felfedezi a régmúlt vagy kortárs események, emberek értékeit vagy tévedéseit. Értékes, eddig kevésbé tisztázott magyar és román sorsdöntő viszonylatok kerülnek érdeklődési körébe. A szerző számos tanulmánya, közlése, akadémiai munkássága közül különösképpen ajánlanám a román–francia filozófusnak, Emil Ciorannak (Émile Michel Cioran) eszmetörténeti kérdésekkel foglalkozó és olyannyira fordulatos életművet alkotó munkásságát bemutató művét, amely minden nehézség nélkül megközelíthető a tanárok, az érettségire készülő diákok számára. Cioran magyarul is hozzáférhető műveit Misolczy Ambrus olvasmányos, érdekes mozzanatokat feltáró – bár olykor csak megrendelésre kapható – munkái világossá, érthetővé teszik. Az erdélyiség, az erdélyi kultúra számára Emil Cioran régóta fontos, bár sokáig munkássága nem volt hozzáférhető. A sokszor emlegetett, híressé vált Nagyszeben melletti Resináron (Răsinari) született, még az Osztrák-Magyar Monarchia idején, 1911-ben. Értelmiségi erdélyi román környezetben gyermekeskedik. A Gheorghe Lazăr nevét viselő nagyszebeni gimnáziumban már 17 évesen foglalkozik filozófiával. A Bukaresti Egyetemen Eliadéval és Ionescóval is barátkozik. Tanulmányaival, eredményeivel elnyert ösztöndíjai nyomán utazik, neves egyetemekkel, gondolkodókkal ismerkedik. Nem ösztönzésre, hanem az akkori politikai eszmék hatására hajlik a fasiszta ideológia felé. Otthon a Vasgárda fellépése nem váltott ki benne tiltakozást, majd az olasz fasizmussal is szimpatizált. Később jött rá és győződött meg róla, hogy mindez tévutat jelentett, sodródást az árral. Ezt a periódust Cioran hosszú kamaszkora, avagy mi legyen a fasiszta múlttal? címmel érdekes tanulmányban dolgozza fel Miskolczy Ambrus (Gondolat Kiadói Kör, 2015). Megvilágítja, hogyan, miképpen lehet egy adott pillanatban egy eszmével azonosulni, amelynek fanatizmusakésőbb kritikává minősül ugyancsak az ő megítélése nyomán. Ciorannak át kellett mennie mindazokon az életérzéseken, az európai történelmi változásokon, hogy filozófiáját érlelje, és utolsó románul írott művében (Amurgul gîndurilor, 1940), a Gondolatok alkonyában összefoglalja filozófiai nézeteit. Az idő motívuma, a rituális idő fogalma munkásságának fő tényezője. Magyarul számos műve jelent meg 1998-tól, legutóbb a Könnyek és szentek 2010-ben, a Qadmon Kiadónál. A románul megjelent művei közül az 1996-ban megírt Ţara mea – Mon pays (Humanitas, Bukarest) című kétnyelvű kiadást érdemes elolvasni. Miskolczy munkásságának megismeréséhez élményt adó műve hozzátartozik valósághű ábrázolásához, ami a történelmi távlatokat illeti, ám van egy nemrégi, vitatottde elismert munkája, műfajilag sajátságos – tegyük hozzá. Olvasmánynak izgalmas, egy problematika felvetésének és boncolgatásának tanulságos. A Mítoszok és ellenmítoszok között (Napkút Kiadó, 2008) című könyve: párbeszéd irodalommal és történelemmel – olvassuk róla, olyan fogalmakat igyekszik megmagyarázni, amelyek jelen vannak életünkben, ismerjük a történelemből, de figyelmünk nem mindig fordul feléjük. Van rá idő azonban, hogy felismerjük őket. Miskolczy szerint a mítoszok folyamatosan formálják jelenünket, általuk megértjük múltunkat, és jövőnket próbáljuk alakítani, felismerni. A kötet érdekes, átfogó tartalma a gyermekkori emlékezet, és elhatározása, hogy történész lesz, Erdély multikulturális jellege lesz kutatásainak célja, a román nemzeti mitológiához is elvezet. A tartalom más problematikája a sors és sorstalanság kérdése, a Mire jó a mítosz? kérdés feltevése és megválaszolása a gondolatok és ellenérvek megfejtésének számít. Az én generációm a magyar történelmet némiképpen a magyar irodalom tanulásávalsok olvasással ismerhette meg, ezért szeretném a fiatalok, a romániai magyar érettségizők figyelmét a történelem és irodalom viszonylataira felhívni, arra, hogyan látja az erdélyi író ma az irodalom és történelem párbeszédét. Miskolczy azt nyilatkozta egy alkalommal, hogy kevés írót szeret, ezért érdekes, hogy egy immár négykötetes monográfiában Kazinczy életművével foglalkozik. Az írók vezérével tehát. Jelen van munkásságában a nyelvművelés, az irodalom, a kritika nagymestere, akinek változatos, fordulatos életműve ihlette a szerzőt. Célzatossága, hogy Kazinczy tanulmányát a politikai működéséhez, elvei tisztázásához, a kufsteini börtönéveit és a Martinovics-összeesküvésben szerepvállalását követi. Haza és haladás, Erdély és a három nemzet, a felvilágosodás minden nagyszerű eszméje és képviselőinek szereplése Miskolczy sokrétű munkásságát úgy fogja át, hogy az olvasó vagy a tanulmányait kiegészítő diák arra a következtetésre jut: a szerző a fordulatos, gazdag életműveket különös odaadással vetíti elénk. Így érthető, hogy miért éppen Kazinczy az, akinek pályája Miskolczy egyik legszínesebb tanulmánya.
Kazinczy Ferenc útja a nyelvújítástól a politikai megújulásig (Lucidus Kiadó, 2010) a megjelent négykötetes monográfia címe, és nem vitatható, hogy aki manapság Kazinczy életművével foglalkozik, a műveltség tisztelője és megkövetelője, a történelem és a politikai élet hatásának felismerését fontosnak tartja tanárként a mai fiatalok számára. Az anyanyelv ápolása és mindenkori pallérozása mellett az idegen nyelvek tanulását, a változó eszmék megismerését és elfogadását vagy ellenzését, a tévedések meglátását láthatjuk a monográfiában. Amítoszok és ellenmítoszok gondolati párbeszédében, a reflexió és önreflexió felismerésében izgalmas olvasmányt, jövőkép-alakítást is sugall az olvasónak, legyen bár élete visszatekintő szakaszában vagy fiatalon, azérettségi küszöbén.
Rózsa Mária
Népújság (Marosvásárhely)
A közelgő érettségi vizsgákra gondolva, kötelességtudatból, főleg a történelem, a filozófia és az irodalom vonzalmában és nehézségeit tekintve, a karácsonyi könyvvásáron a Libri vagy az Alexandra boltjai szépen felsorakoztatták és hirdették az említett könyvújdonságokat vagy jól felhasználható érdekes olvasmányokat. Dicsérendő a szándék, nagy volt az érdeklődés, böngészéseim folyamán az erdélyi történetírás könyvei, a román vonatkozások és ezek közt is a közelmúlt vagy a kortárs irodalom körül kutakodtam.
Érdekes címek az Erdélyi Fejedelemségről, a reformációról, az eszmetörténetet képviselő Emil Cioranról, gyermekkorom félelmetes csapatáról, a Vasgárdáról – a mítoszok fényjeleiről szóló könyveket lapozok, ajánlok ismerőseimnek, mondván, hogy otthon is jól ismert szerzőről, jelesen Miskolczy Ambrus Széchenyi-díjas történészről, MTAdoktor egyetemi tanárról, az MTA Magyar-Román Történész-vegyesbizottságának alelnökéről van szó.
A Marosvásárhelyen született, gyermekkorát, iskolaéveit ott töltő Miskolczy Ambrus a városban nagy tisztelet övezte egyetemi tanár, Miskolczy Dezső fia. Kutatómunkáját az erdélyi történelemnek szenteli. Innen elszármazott és híressé vált román–francia írók, filozófusok, ismert jeles emberek munkásságát kutatja. A magyar, román, szász erdélyi együttélés története, és tovább, a mítoszteremtés okai, de a felvilágosodás, a nyelvújítás, ennek nagy hatású képviselőjének, Kazinczy Ferencnek fordulatos pályája is érdeklődésének egyik bizonysága. Műveinek egy része filozófiai fogantatású (Mítoszok és ellenmítoszok között, Párbeszéd irodalommal és történelemmel; Napkút Kiadó, 2008), másik a romániai filozófusok és történelmi események – A Vasgárda (1927–1937) – Antiszemitizmus, mitológia, vallás; Gondolat Kör Kiadó, 2015 – felé fordul, és kutatómunkája során körülményeiket tisztázza, felfedezi a régmúlt vagy kortárs események, emberek értékeit vagy tévedéseit. Értékes, eddig kevésbé tisztázott magyar és román sorsdöntő viszonylatok kerülnek érdeklődési körébe. A szerző számos tanulmánya, közlése, akadémiai munkássága közül különösképpen ajánlanám a román–francia filozófusnak, Emil Ciorannak (Émile Michel Cioran) eszmetörténeti kérdésekkel foglalkozó és olyannyira fordulatos életművet alkotó munkásságát bemutató művét, amely minden nehézség nélkül megközelíthető a tanárok, az érettségire készülő diákok számára. Cioran magyarul is hozzáférhető műveit Misolczy Ambrus olvasmányos, érdekes mozzanatokat feltáró – bár olykor csak megrendelésre kapható – munkái világossá, érthetővé teszik. Az erdélyiség, az erdélyi kultúra számára Emil Cioran régóta fontos, bár sokáig munkássága nem volt hozzáférhető. A sokszor emlegetett, híressé vált Nagyszeben melletti Resináron (Răsinari) született, még az Osztrák-Magyar Monarchia idején, 1911-ben. Értelmiségi erdélyi román környezetben gyermekeskedik. A Gheorghe Lazăr nevét viselő nagyszebeni gimnáziumban már 17 évesen foglalkozik filozófiával. A Bukaresti Egyetemen Eliadéval és Ionescóval is barátkozik. Tanulmányaival, eredményeivel elnyert ösztöndíjai nyomán utazik, neves egyetemekkel, gondolkodókkal ismerkedik. Nem ösztönzésre, hanem az akkori politikai eszmék hatására hajlik a fasiszta ideológia felé. Otthon a Vasgárda fellépése nem váltott ki benne tiltakozást, majd az olasz fasizmussal is szimpatizált. Később jött rá és győződött meg róla, hogy mindez tévutat jelentett, sodródást az árral. Ezt a periódust Cioran hosszú kamaszkora, avagy mi legyen a fasiszta múlttal? címmel érdekes tanulmányban dolgozza fel Miskolczy Ambrus (Gondolat Kiadói Kör, 2015). Megvilágítja, hogyan, miképpen lehet egy adott pillanatban egy eszmével azonosulni, amelynek fanatizmusakésőbb kritikává minősül ugyancsak az ő megítélése nyomán. Ciorannak át kellett mennie mindazokon az életérzéseken, az európai történelmi változásokon, hogy filozófiáját érlelje, és utolsó románul írott művében (Amurgul gîndurilor, 1940), a Gondolatok alkonyában összefoglalja filozófiai nézeteit. Az idő motívuma, a rituális idő fogalma munkásságának fő tényezője. Magyarul számos műve jelent meg 1998-tól, legutóbb a Könnyek és szentek 2010-ben, a Qadmon Kiadónál. A románul megjelent művei közül az 1996-ban megírt Ţara mea – Mon pays (Humanitas, Bukarest) című kétnyelvű kiadást érdemes elolvasni. Miskolczy munkásságának megismeréséhez élményt adó műve hozzátartozik valósághű ábrázolásához, ami a történelmi távlatokat illeti, ám van egy nemrégi, vitatottde elismert munkája, műfajilag sajátságos – tegyük hozzá. Olvasmánynak izgalmas, egy problematika felvetésének és boncolgatásának tanulságos. A Mítoszok és ellenmítoszok között (Napkút Kiadó, 2008) című könyve: párbeszéd irodalommal és történelemmel – olvassuk róla, olyan fogalmakat igyekszik megmagyarázni, amelyek jelen vannak életünkben, ismerjük a történelemből, de figyelmünk nem mindig fordul feléjük. Van rá idő azonban, hogy felismerjük őket. Miskolczy szerint a mítoszok folyamatosan formálják jelenünket, általuk megértjük múltunkat, és jövőnket próbáljuk alakítani, felismerni. A kötet érdekes, átfogó tartalma a gyermekkori emlékezet, és elhatározása, hogy történész lesz, Erdély multikulturális jellege lesz kutatásainak célja, a román nemzeti mitológiához is elvezet. A tartalom más problematikája a sors és sorstalanság kérdése, a Mire jó a mítosz? kérdés feltevése és megválaszolása a gondolatok és ellenérvek megfejtésének számít. Az én generációm a magyar történelmet némiképpen a magyar irodalom tanulásávalsok olvasással ismerhette meg, ezért szeretném a fiatalok, a romániai magyar érettségizők figyelmét a történelem és irodalom viszonylataira felhívni, arra, hogyan látja az erdélyi író ma az irodalom és történelem párbeszédét. Miskolczy azt nyilatkozta egy alkalommal, hogy kevés írót szeret, ezért érdekes, hogy egy immár négykötetes monográfiában Kazinczy életművével foglalkozik. Az írók vezérével tehát. Jelen van munkásságában a nyelvművelés, az irodalom, a kritika nagymestere, akinek változatos, fordulatos életműve ihlette a szerzőt. Célzatossága, hogy Kazinczy tanulmányát a politikai működéséhez, elvei tisztázásához, a kufsteini börtönéveit és a Martinovics-összeesküvésben szerepvállalását követi. Haza és haladás, Erdély és a három nemzet, a felvilágosodás minden nagyszerű eszméje és képviselőinek szereplése Miskolczy sokrétű munkásságát úgy fogja át, hogy az olvasó vagy a tanulmányait kiegészítő diák arra a következtetésre jut: a szerző a fordulatos, gazdag életműveket különös odaadással vetíti elénk. Így érthető, hogy miért éppen Kazinczy az, akinek pályája Miskolczy egyik legszínesebb tanulmánya.
Kazinczy Ferenc útja a nyelvújítástól a politikai megújulásig (Lucidus Kiadó, 2010) a megjelent négykötetes monográfia címe, és nem vitatható, hogy aki manapság Kazinczy életművével foglalkozik, a műveltség tisztelője és megkövetelője, a történelem és a politikai élet hatásának felismerését fontosnak tartja tanárként a mai fiatalok számára. Az anyanyelv ápolása és mindenkori pallérozása mellett az idegen nyelvek tanulását, a változó eszmék megismerését és elfogadását vagy ellenzését, a tévedések meglátását láthatjuk a monográfiában. Amítoszok és ellenmítoszok gondolati párbeszédében, a reflexió és önreflexió felismerésében izgalmas olvasmányt, jövőkép-alakítást is sugall az olvasónak, legyen bár élete visszatekintő szakaszában vagy fiatalon, azérettségi küszöbén.
Rózsa Mária
Népújság (Marosvásárhely)
2017. január 12.
Az erdélyi magyar sebészet története (2.)
Leróni az adósságot
A Magyar Sebész Társaság elmúlt tíz éve (2006-2016) című elegáns, szép könyvben jelent meg dr. Péterffy Árpád nyugalmazott szívsebészprofesszor 23 oldalas tanulmánya az erdélyi magyar sebészet történetéről. A tanulmány első részében a szerző végigköveti azt a viszontagságos utat, amelyet a II. József által líceummá (lyceum) visszaminősített kolozsvári egyetem utódintézete tett meg, ahol két évig tartó oktatás keretében képeztek sebész- és szülészmestereket. A nehézségeknek a kolozsváriMagyar Királyi Ferenc József Tudományegyetem 1872-es megalapítása vetett végett. A századfordulón bekövetkezett fellendülés során 63 egyetemi épület készült el, amelyekre a magyar állam sok millió koronát költött, és amelyeket 1919. május 12-én Scheller István rektor át kellett adjon a román egyetemnek – számoltunk be a legfontosabb adatokról a tanulmány ismertetésének első részében.
A folytatásban azt olvashatjuk, hogy az elkövetkező években az egyetemi klinikákat jobbára csak a román lakosok vették igénybe, ezért Kolozsvár és környéke magyar lakosságának kórházi ellátására magánkórházak alakultak. 1920-ban Mátyás Mátyás sebészorvos a Monostori úton nyitotta meg a Park szanatóriumot, ahol széles körű orvosi ellátást nyújtottak több területen is. 1933-ban nyílt meg a Református Diakonissza Kórházdr. Filep Gyula belgyógyász igazgató orvos vezetésével, 24 diakonisszával és Kolozsváron diplomázott fiatal orvosokkal, mint például Kelemen László, Péterffy Pál és mások. Az 1944. június 2-i amerikai szőnyegbombázásban találat érte a kórházat, aminek következtében három nővér és egy orvos meghalt. Bár a háború befejeződése után a kórházat újraindította az egyház, 1948-ban államosították, és azóta sem adta vissza a román állam – jegyzi meg a szerző.
A kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem történetében 1940-ben a II. bécsi döntés hozott újabb fordulatot. Észak-Erdély visszacsatolása nyomán a román egyetem a teljes felszereléssel Nagyszebenbe és Temesvárra költözött. Ahhoz, hogy a lecsupaszított épületekbe visszatérhessenek a tanárok és hallgatók, a magyar állam 5 millió amerikai dollárnak megfelelő 26 millió aranypengőt költött. 1940 októberében Bartók György rektor vette át az egyetem vezetését. Az orvosi kar 18 tanszékkel indult újra. A tanári kart úgy választották ki, hogy előnyt élveztek az erdélyi professzorok, de egyharmaduk anyaországi volt, köztük Ludányi György,Krompecher István, Miskolczy Dezső, Haynal Imre, Klimkó Dezső, a sebészet professzora, akinek tehetséges tanítványai az erdélyi magyar sebészeti iskola elismert képviselőivé váltak.
Az 1940-ben tartott felvételi vizsga nyomán 180 hallgató kezdhette meg az első évet a kolozsvári magyar egyetemen.
A zsidó lakosság deportálása és az 1944. június 2-i amerikai terrorbombázás súlyos veszteségeket okozott. A már említett református kórház mellett ugyanis még kettőt ért bombatámadás, az ország legkorszerűbben felszerelt ortopédiai klinikáján 16 beteg halt meg. A bombatámadásban 362 civil, 32 honvéd és 65 német katona vesztette életét. A két sebészeti klinikán a támadást követően kezdetben napi 150 műtétet végeztek, hogy a 400 sebesültet ellássák. Klimkó Dezső érdeme, hogy egy bombabiztos sebészeti műtő létrehozását javasolta, amit az új klinika alagsorában alakítottak ki.
1944 augusztusában a kormány elrendelte a kolozsvári egyetem kiürítését. Az egyetem vezetői maradtak, de a két sebészeti klinika professzora, ahogy a tanárok többsége is, elmenekült. A hadikórháznak átvett „új klinika” katonai parancsnoka dr. Péterffy Pál főorvosra bízta a szakmai irányítást. A szeptemberi tordai csata idején csak az orvostanhallgatók bevonásával tudták ellátni a súlyos sebesülteket, köztük a szovjet hadifoglyokat is. Tisztességes hozzáállását azzal ismerték el, hogy a szovjet hadikórházban folytathatta tevékenységét.
A szovjet csapatok október 11-én foglalták el Kolozsvárt. Pár nappal később a Nagyszebenben működő román egyetem vezetői a csendőrség támogatásával Miskolczy Dezső kolozsvári rektortól az egyetem azonnali átadását követelték, amit a rektor visszautasított. A kérést a szovjetek sem támogatták, a kolozsvári klinikákon ugyanis száz szovjet katonát ápoltak. A szovjet katonai közigazgatás bevezetése tette lehetővé, hogy 1944. december elején újrainduljon a magyar egyetem – számol be az eseményekről Péterffy Árpád.
A továbbiakban azt írja, hogy az 1945-ben megalakuló Groza-kormány „trükkös” megoldáshoz folyamodott. A közelmúltban oly sokat emlegetett 1945. május végi 406-os és 407-es számú királyi törvényrendeletekkel az I. Ferdinánd Tudományegyetem visszatérhetett 1940 előtt használt kolozsvári helyiségeibe. A Ferenc József tudományegyetem 1945 májusában jogutód nélkül megszűnt, és 1945. június elsejétől az említett román királyi rendelettel magyar nyelvű tudományegyetem létesült, amely még abban az évben felvette a Bolyai Tudományegyetem nevet. Ez a rendelet megszüntette a jogfolytonosságot a régi és az új kolozsvári magyar egyetemek között, bár az új a réginek a tanári karára épült. Mindezek ellenére a magyarok örültek, hogy továbbra is van magyar egyetem, a román félnek jól fogott a gesztus a párizsi béketárgyalások során – olvashatjuk a tanulmányban.
A kolozsvári magyar egyetem orvosi kara 1945-ben kénytelen volt Marosvásárhelyre költözni, mert a királyi rendeletben megfogalmazott előírások ellenére a román fél Kolozsváron nem biztosított számára helyet. Az alapítás 70. évfordulója kapcsán az egyetem történetét meghamisító táblát helyeztek el a marosvásárhelyi épület előcsarnokában. A tiltakozások következtében a valós tényeket ismertető kétnyelvű tábla is a királyt ábrázoló dombormű alá került, de a téves adatokat hirdető feliratot az egyetem vezetősége nem távolította el – kapcsolja össze a múltat a mával a tanulmány szerzője.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)
Leróni az adósságot
A Magyar Sebész Társaság elmúlt tíz éve (2006-2016) című elegáns, szép könyvben jelent meg dr. Péterffy Árpád nyugalmazott szívsebészprofesszor 23 oldalas tanulmánya az erdélyi magyar sebészet történetéről. A tanulmány első részében a szerző végigköveti azt a viszontagságos utat, amelyet a II. József által líceummá (lyceum) visszaminősített kolozsvári egyetem utódintézete tett meg, ahol két évig tartó oktatás keretében képeztek sebész- és szülészmestereket. A nehézségeknek a kolozsváriMagyar Királyi Ferenc József Tudományegyetem 1872-es megalapítása vetett végett. A századfordulón bekövetkezett fellendülés során 63 egyetemi épület készült el, amelyekre a magyar állam sok millió koronát költött, és amelyeket 1919. május 12-én Scheller István rektor át kellett adjon a román egyetemnek – számoltunk be a legfontosabb adatokról a tanulmány ismertetésének első részében.
A folytatásban azt olvashatjuk, hogy az elkövetkező években az egyetemi klinikákat jobbára csak a román lakosok vették igénybe, ezért Kolozsvár és környéke magyar lakosságának kórházi ellátására magánkórházak alakultak. 1920-ban Mátyás Mátyás sebészorvos a Monostori úton nyitotta meg a Park szanatóriumot, ahol széles körű orvosi ellátást nyújtottak több területen is. 1933-ban nyílt meg a Református Diakonissza Kórházdr. Filep Gyula belgyógyász igazgató orvos vezetésével, 24 diakonisszával és Kolozsváron diplomázott fiatal orvosokkal, mint például Kelemen László, Péterffy Pál és mások. Az 1944. június 2-i amerikai szőnyegbombázásban találat érte a kórházat, aminek következtében három nővér és egy orvos meghalt. Bár a háború befejeződése után a kórházat újraindította az egyház, 1948-ban államosították, és azóta sem adta vissza a román állam – jegyzi meg a szerző.
A kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem történetében 1940-ben a II. bécsi döntés hozott újabb fordulatot. Észak-Erdély visszacsatolása nyomán a román egyetem a teljes felszereléssel Nagyszebenbe és Temesvárra költözött. Ahhoz, hogy a lecsupaszított épületekbe visszatérhessenek a tanárok és hallgatók, a magyar állam 5 millió amerikai dollárnak megfelelő 26 millió aranypengőt költött. 1940 októberében Bartók György rektor vette át az egyetem vezetését. Az orvosi kar 18 tanszékkel indult újra. A tanári kart úgy választották ki, hogy előnyt élveztek az erdélyi professzorok, de egyharmaduk anyaországi volt, köztük Ludányi György,Krompecher István, Miskolczy Dezső, Haynal Imre, Klimkó Dezső, a sebészet professzora, akinek tehetséges tanítványai az erdélyi magyar sebészeti iskola elismert képviselőivé váltak.
Az 1940-ben tartott felvételi vizsga nyomán 180 hallgató kezdhette meg az első évet a kolozsvári magyar egyetemen.
A zsidó lakosság deportálása és az 1944. június 2-i amerikai terrorbombázás súlyos veszteségeket okozott. A már említett református kórház mellett ugyanis még kettőt ért bombatámadás, az ország legkorszerűbben felszerelt ortopédiai klinikáján 16 beteg halt meg. A bombatámadásban 362 civil, 32 honvéd és 65 német katona vesztette életét. A két sebészeti klinikán a támadást követően kezdetben napi 150 műtétet végeztek, hogy a 400 sebesültet ellássák. Klimkó Dezső érdeme, hogy egy bombabiztos sebészeti műtő létrehozását javasolta, amit az új klinika alagsorában alakítottak ki.
1944 augusztusában a kormány elrendelte a kolozsvári egyetem kiürítését. Az egyetem vezetői maradtak, de a két sebészeti klinika professzora, ahogy a tanárok többsége is, elmenekült. A hadikórháznak átvett „új klinika” katonai parancsnoka dr. Péterffy Pál főorvosra bízta a szakmai irányítást. A szeptemberi tordai csata idején csak az orvostanhallgatók bevonásával tudták ellátni a súlyos sebesülteket, köztük a szovjet hadifoglyokat is. Tisztességes hozzáállását azzal ismerték el, hogy a szovjet hadikórházban folytathatta tevékenységét.
A szovjet csapatok október 11-én foglalták el Kolozsvárt. Pár nappal később a Nagyszebenben működő román egyetem vezetői a csendőrség támogatásával Miskolczy Dezső kolozsvári rektortól az egyetem azonnali átadását követelték, amit a rektor visszautasított. A kérést a szovjetek sem támogatták, a kolozsvári klinikákon ugyanis száz szovjet katonát ápoltak. A szovjet katonai közigazgatás bevezetése tette lehetővé, hogy 1944. december elején újrainduljon a magyar egyetem – számol be az eseményekről Péterffy Árpád.
A továbbiakban azt írja, hogy az 1945-ben megalakuló Groza-kormány „trükkös” megoldáshoz folyamodott. A közelmúltban oly sokat emlegetett 1945. május végi 406-os és 407-es számú királyi törvényrendeletekkel az I. Ferdinánd Tudományegyetem visszatérhetett 1940 előtt használt kolozsvári helyiségeibe. A Ferenc József tudományegyetem 1945 májusában jogutód nélkül megszűnt, és 1945. június elsejétől az említett román királyi rendelettel magyar nyelvű tudományegyetem létesült, amely még abban az évben felvette a Bolyai Tudományegyetem nevet. Ez a rendelet megszüntette a jogfolytonosságot a régi és az új kolozsvári magyar egyetemek között, bár az új a réginek a tanári karára épült. Mindezek ellenére a magyarok örültek, hogy továbbra is van magyar egyetem, a román félnek jól fogott a gesztus a párizsi béketárgyalások során – olvashatjuk a tanulmányban.
A kolozsvári magyar egyetem orvosi kara 1945-ben kénytelen volt Marosvásárhelyre költözni, mert a királyi rendeletben megfogalmazott előírások ellenére a román fél Kolozsváron nem biztosított számára helyet. Az alapítás 70. évfordulója kapcsán az egyetem történetét meghamisító táblát helyeztek el a marosvásárhelyi épület előcsarnokában. A tiltakozások következtében a valós tényeket ismertető kétnyelvű tábla is a királyt ábrázoló dombormű alá került, de a téves adatokat hirdető feliratot az egyetem vezetősége nem távolította el – kapcsolja össze a múltat a mával a tanulmány szerzője.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)
2017. január 26.
Az erdélyi magyar sebészet története (3.)
Leróni az adósságot
A Magyar Sebész Társaság elmúlt tíz éve (2006-2016) című elegáns, szép könyvben jelent meg dr. Péterffy Árpád nyugalmazott szívsebész professzor 23 oldalas tanulmánya az erdélyi magyar sebészet történetéről. A tanulmányban a szerző bemutatja az erdélyi magyar orvosképzés és ezen belül a sebészet viszontagságos történetét. Az ismertető első két részében ebből idézve követtük az eseményeket 1945. június elsejéig, amikor a Ferenc József Tudományegyetem 1945 májusában jogutód nélkül megszűnt, és 1945. június elsejétől román királyi rendelettel magyar nyelvű tudományegyetem létesült, amely felvette a Bolyai Tudományegyetem nevet. Mivel a királyi rendeletben foglalt előírásnak, miszerint a Szebenből visszatérő I. Ferenc Ferdinánd román tannyelvű és az újonnan létesített magyar egyetem fele-fele arányban osztozik a javakon, a román fél nem akart eleget tenni és lemondani a magyar állam által épített 63 épület egyikéről sem, a kolozsvári magyar egyetem orvosi kara kénytelen volt a Marosvásárhelyre költözés lehetőségét elfogadni. Az átköltözés 1945 októberében kezdődött meg, egyrészt az üresen maradt hadapródiskola épületébe és a 30-35 ezer lakosú mezőváros három kórházába a felszerelés 25 százalékával. A Bolyai Tudományegyetemet, majd a különváló Orvosi és Gyógyszerészeti Intézetet Groza Péter miniszterelnök támogatását élvezve prof. dr. Csőgör Lajos vezette, aki kiváló tanári kart nyert meg, köztük kilenc, majd újabb hat orvosprofesszort. Az OGYI-n az oktatás 1946. február 9-én kezdődött el és folyt magyar nyelven 1960-ig. Az ’50-es évektől az erdélyi szakemberekből álló tanári kar fokozatosan átvette a stafétabotot a szerződéssel dolgozó magyarországi professzoroktól, akik közül utolsónak Miskolczy Dezső akadémikus tért vissza Magyarországra.
A „nagysebészet” terén a két világháború között elkezdődött tagolódás (önálló fül-orr-gégészeti, urológiai és ortopédiai klinikára) a Marosvásárhelyre költözés után épület hiányában nem volt lehetséges. Végül is a fül-orr-gégészeti klinika a mai helyén álló félbehagyott épületbe annak befejezése nyomán költözhetett be. A 100 ágyas, kétműtős sebészeti klinika rendbetétele után a város polgármestere 1945 márciusában dr. Péterffy Pált hívta meg osztályvezető főorvosnak Kolozsvárról, mivel a városban akkor nem volt képzett sebész. Őszire már jól működő sebészet fogadta a szerződéses tanárként érkező Klimkó Dezső sebészprofesszort és munkatársait: Pápai Zoltán, Kótay Pál, Gózner Elek, Szombathelyi László, Szerémy Lajos, Darkó Zsigmond, Böszörményi Lajos és Vass György sebészoktatókat és a segédszemélyzetet, akik Kolozsvárról telepedtek át. Klimkó professzor két év elteltével kénytelen volt visszatérni Budapestre, utódja, Csete Emil nagyváradi sebészfőorvos ugyancsak két év után távozott. Ezt követően a Kolozsváron magánszanatóriumot vezető dr. Mátyás Mátyás sebészprofesszor vette át a tanszék vezetését egészen haláláig. Hadd egészítsük ki a szerző szavait tanítványai méltatásával, akik „az igaz és szép orvosi legendák szerény hőseként” őrzik emlékezetükben Mátyás professzort. Az ő irányítása alatt vált ki az önálló urológiai tanszék dr. Kótay Pál, majd az ortopédiai és traumatológiai tanszék dr. Száva János és a gyermeksebészet dr. Kelemen Attila vezetésével, akik a későbbiekben elnyerték a professzori címet. E két utóbbi klinika 1960-tól a felújított katonakórházban kapott helyet. A sebészeti klinikán belül 1955-ben sebészeti és érsebészeti osztály létesült, amit az a szív-tüdő motor tett lehetővé, ami az erdélyi szülőktől származó Köteles Vilmos clevelandi üzemvezető és a clevelandi reformátusok adománya volt.
Mátyás Mátyás professzornak dr. Pápai Zoltán adjunktus, később professzor volt az utóda, aki a tanulmány szerzője szerint „példamutató pontossággal és fegyelemmel irányította a klinikát”, „14 sikeres disszertációt vezényelt le”, 1974-ben, 65 éves korában mégis nyugdíjazták. Ő volt az utolsó magyar tanszékvezető egyetemi tanár az általános sebészeten, 1962-ben ugyanis elkezdődött a kétnyelvű oktatás bevezetése, és a gyakorlati órák nyelve kötelező módon a román lett. Ezáltal nagyon gyorsan sikerült megváltoztatni az egyetem jellegét, ami az általános sebészetre hatott ki a leginkább. „Szájhagyományok szerint volt olyan kolléga, aki Kolozsváron mint adjunktus ült be a gépkocsiba, és Marosvásárhelyen docensként szállt ki, majd rövid időn belül kinevezték professzornak a tartományi párttitkár hozzáértő döntése alapján” – olvashatjuk a tanulmányban.
1966-ban hozták létre a II-es számú sebészeti klinikát, amelyet a „néhai marosvásárhelyi magyar egyetem első román sebészprofesszora, P. D. Popa irányított”, ahova egyre több román oktató érkezett más városokból. Ekkor még előadótanárként (dr. Csizér Zoltán, dr. Naftali Zoltán) és tanársegédként is volt, aki tartsa a magyar előadásokat, de számuk a Ceauşescu-korszakban egyre jobban fogyott, miközben a magyar hallgatók száma is rohamosan lecsökkent. Bár 1983-ban az új Megyei Sürgősségi Klinikai Kórház megépítésével a sebészeti klinikák számát ötre emelték, amelyből három az új, kettő a régi épületben működött, ezek élére kizárólag román oktatókat neveztek ki, és a magyar sebészek előmenetele elakadt. Négy sebészeti klinikán a közelmúltig nem volt magyar oktató. Az I-es számú sebészet vezetője több mint 20 éven át kereste „a megfelelő magyar oktatót, és azt is egyes számban” – idézi A marosvárhelyi magyar nyelvű orvos- és gyógyszerészképzés című kötetből a tanulmány szerzője.
Péterffy professzor örvendetesnek nevezi, hogy a II. számú sebészeti klinikán, amely Bancu Şerban előadótanár – később professzor – vezetésével 1996-ban vált ki az I-es sebészetből, ötven év után újra van általános sebész egyetemi tanár Marosvásárhelyen prof. dr. Bara Tivadar sebészfőorvos személyében, akit nemrég neveztek ki társprofesszornak.
A továbbiakban a szerző a klinikavezető sebészprofesszorok tudományos tevékenységét és a MOGYE nem túl kedvező rangsorolását veszi számba, és megemlékezik Marosvásárhely két meghatározó kórházigazgató sebészfőorvosáról. Az 1900-as évek elején Marosvásárhelynek modern központi kórházat álmodó Hints Elek (1861–1919) sebészfőorvosról, akinek tervét az első világháború hiúsította meg, továbbá Czakó József sebészprofesszorról (1895–1975), aki az e célból alakított részvénytársaság segítségével a két világháború között megvalósította az elképzelt 70 ágyas, korszerű kórházat. Ennek lett igazgató főorvosa, és 1935-ben ott végezte el az első szívműtétet Romániában, varrótűt távolítva el egy 22 éves fiatalember szívéből.
Az írás végén a szerző megemlékezik az Erdély kisebb és nagyobb városaiban működő sebészorvosokról, és kilenc jelentős sebészprofesszor, főorvos bővebb életrajzát is közzéteszi tanulságos írásában.
BODOLAI GYÖNGYI
Népújság (Marosvásárhely)
Leróni az adósságot
A Magyar Sebész Társaság elmúlt tíz éve (2006-2016) című elegáns, szép könyvben jelent meg dr. Péterffy Árpád nyugalmazott szívsebész professzor 23 oldalas tanulmánya az erdélyi magyar sebészet történetéről. A tanulmányban a szerző bemutatja az erdélyi magyar orvosképzés és ezen belül a sebészet viszontagságos történetét. Az ismertető első két részében ebből idézve követtük az eseményeket 1945. június elsejéig, amikor a Ferenc József Tudományegyetem 1945 májusában jogutód nélkül megszűnt, és 1945. június elsejétől román királyi rendelettel magyar nyelvű tudományegyetem létesült, amely felvette a Bolyai Tudományegyetem nevet. Mivel a királyi rendeletben foglalt előírásnak, miszerint a Szebenből visszatérő I. Ferenc Ferdinánd román tannyelvű és az újonnan létesített magyar egyetem fele-fele arányban osztozik a javakon, a román fél nem akart eleget tenni és lemondani a magyar állam által épített 63 épület egyikéről sem, a kolozsvári magyar egyetem orvosi kara kénytelen volt a Marosvásárhelyre költözés lehetőségét elfogadni. Az átköltözés 1945 októberében kezdődött meg, egyrészt az üresen maradt hadapródiskola épületébe és a 30-35 ezer lakosú mezőváros három kórházába a felszerelés 25 százalékával. A Bolyai Tudományegyetemet, majd a különváló Orvosi és Gyógyszerészeti Intézetet Groza Péter miniszterelnök támogatását élvezve prof. dr. Csőgör Lajos vezette, aki kiváló tanári kart nyert meg, köztük kilenc, majd újabb hat orvosprofesszort. Az OGYI-n az oktatás 1946. február 9-én kezdődött el és folyt magyar nyelven 1960-ig. Az ’50-es évektől az erdélyi szakemberekből álló tanári kar fokozatosan átvette a stafétabotot a szerződéssel dolgozó magyarországi professzoroktól, akik közül utolsónak Miskolczy Dezső akadémikus tért vissza Magyarországra.
A „nagysebészet” terén a két világháború között elkezdődött tagolódás (önálló fül-orr-gégészeti, urológiai és ortopédiai klinikára) a Marosvásárhelyre költözés után épület hiányában nem volt lehetséges. Végül is a fül-orr-gégészeti klinika a mai helyén álló félbehagyott épületbe annak befejezése nyomán költözhetett be. A 100 ágyas, kétműtős sebészeti klinika rendbetétele után a város polgármestere 1945 márciusában dr. Péterffy Pált hívta meg osztályvezető főorvosnak Kolozsvárról, mivel a városban akkor nem volt képzett sebész. Őszire már jól működő sebészet fogadta a szerződéses tanárként érkező Klimkó Dezső sebészprofesszort és munkatársait: Pápai Zoltán, Kótay Pál, Gózner Elek, Szombathelyi László, Szerémy Lajos, Darkó Zsigmond, Böszörményi Lajos és Vass György sebészoktatókat és a segédszemélyzetet, akik Kolozsvárról telepedtek át. Klimkó professzor két év elteltével kénytelen volt visszatérni Budapestre, utódja, Csete Emil nagyváradi sebészfőorvos ugyancsak két év után távozott. Ezt követően a Kolozsváron magánszanatóriumot vezető dr. Mátyás Mátyás sebészprofesszor vette át a tanszék vezetését egészen haláláig. Hadd egészítsük ki a szerző szavait tanítványai méltatásával, akik „az igaz és szép orvosi legendák szerény hőseként” őrzik emlékezetükben Mátyás professzort. Az ő irányítása alatt vált ki az önálló urológiai tanszék dr. Kótay Pál, majd az ortopédiai és traumatológiai tanszék dr. Száva János és a gyermeksebészet dr. Kelemen Attila vezetésével, akik a későbbiekben elnyerték a professzori címet. E két utóbbi klinika 1960-tól a felújított katonakórházban kapott helyet. A sebészeti klinikán belül 1955-ben sebészeti és érsebészeti osztály létesült, amit az a szív-tüdő motor tett lehetővé, ami az erdélyi szülőktől származó Köteles Vilmos clevelandi üzemvezető és a clevelandi reformátusok adománya volt.
Mátyás Mátyás professzornak dr. Pápai Zoltán adjunktus, később professzor volt az utóda, aki a tanulmány szerzője szerint „példamutató pontossággal és fegyelemmel irányította a klinikát”, „14 sikeres disszertációt vezényelt le”, 1974-ben, 65 éves korában mégis nyugdíjazták. Ő volt az utolsó magyar tanszékvezető egyetemi tanár az általános sebészeten, 1962-ben ugyanis elkezdődött a kétnyelvű oktatás bevezetése, és a gyakorlati órák nyelve kötelező módon a román lett. Ezáltal nagyon gyorsan sikerült megváltoztatni az egyetem jellegét, ami az általános sebészetre hatott ki a leginkább. „Szájhagyományok szerint volt olyan kolléga, aki Kolozsváron mint adjunktus ült be a gépkocsiba, és Marosvásárhelyen docensként szállt ki, majd rövid időn belül kinevezték professzornak a tartományi párttitkár hozzáértő döntése alapján” – olvashatjuk a tanulmányban.
1966-ban hozták létre a II-es számú sebészeti klinikát, amelyet a „néhai marosvásárhelyi magyar egyetem első román sebészprofesszora, P. D. Popa irányított”, ahova egyre több román oktató érkezett más városokból. Ekkor még előadótanárként (dr. Csizér Zoltán, dr. Naftali Zoltán) és tanársegédként is volt, aki tartsa a magyar előadásokat, de számuk a Ceauşescu-korszakban egyre jobban fogyott, miközben a magyar hallgatók száma is rohamosan lecsökkent. Bár 1983-ban az új Megyei Sürgősségi Klinikai Kórház megépítésével a sebészeti klinikák számát ötre emelték, amelyből három az új, kettő a régi épületben működött, ezek élére kizárólag román oktatókat neveztek ki, és a magyar sebészek előmenetele elakadt. Négy sebészeti klinikán a közelmúltig nem volt magyar oktató. Az I-es számú sebészet vezetője több mint 20 éven át kereste „a megfelelő magyar oktatót, és azt is egyes számban” – idézi A marosvárhelyi magyar nyelvű orvos- és gyógyszerészképzés című kötetből a tanulmány szerzője.
Péterffy professzor örvendetesnek nevezi, hogy a II. számú sebészeti klinikán, amely Bancu Şerban előadótanár – később professzor – vezetésével 1996-ban vált ki az I-es sebészetből, ötven év után újra van általános sebész egyetemi tanár Marosvásárhelyen prof. dr. Bara Tivadar sebészfőorvos személyében, akit nemrég neveztek ki társprofesszornak.
A továbbiakban a szerző a klinikavezető sebészprofesszorok tudományos tevékenységét és a MOGYE nem túl kedvező rangsorolását veszi számba, és megemlékezik Marosvásárhely két meghatározó kórházigazgató sebészfőorvosáról. Az 1900-as évek elején Marosvásárhelynek modern központi kórházat álmodó Hints Elek (1861–1919) sebészfőorvosról, akinek tervét az első világháború hiúsította meg, továbbá Czakó József sebészprofesszorról (1895–1975), aki az e célból alakított részvénytársaság segítségével a két világháború között megvalósította az elképzelt 70 ágyas, korszerű kórházat. Ennek lett igazgató főorvosa, és 1935-ben ott végezte el az első szívműtétet Romániában, varrótűt távolítva el egy 22 éves fiatalember szívéből.
Az írás végén a szerző megemlékezik az Erdély kisebb és nagyobb városaiban működő sebészorvosokról, és kilenc jelentős sebészprofesszor, főorvos bővebb életrajzát is közzéteszi tanulságos írásában.
BODOLAI GYÖNGYI
Népújság (Marosvásárhely)
2017. június 9.
Egy híres-neves nemesi csaláról
A Miskolczi család eredetéről, múltjáról és jelenéről tudhattak meg többet mindazok, akik eljöttek a család leszármazottjának csütörtök esti előadására, mely a PBMET szervezésében, a várban zajlott.
Dukrét Géza, a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság elnöke köszöntötte az egybegyűlteket. Mint elmondta, az előadás a híres családokat bemutató sorozaton belül zajlik, s a híres Miskolczi családról nem más, mint a család leszármazottja, Miskolczi Lajos fog előadást tartani.
A Miskolc-nemzetség Borsod vármegyének tősgyökeres nemzetsége, melynek első ismert tagja Kálmán király idejében Borsod vármegye főispánja volt – mondta el ismertetője során a 84 éves Miskolczi Lajos. Mint elhangzott, a régi nemzetség egyik ága a királyi házzal is rokoni összeköttetésben állt, III. Béla a nemzetség egyik tagját, Domokos bánt rokonának nevezte – s ő alapította meg később a kéthelyi apátságot. Mivel a Miskolcz név egykor személynév gyanánt szolgált, alig lehet kétséges, hogy a nemzetség megalapítója olyan Miskolcz nevű főúr volt, aki a mai Miskolc helyén telepedett le és amelyet róla neveztek el. A nemzetség tagjai a csatatéren is kitűntek – ezt az előadó példákkal is illusztrálta.
Jeles személyek
A Miskolczy nevet a XIV. század második felében már olyan sok család használta mint nemesi előnevet, vagy származási helyüket jelölő vezetéknevet, hogy innentől szinte lehetetlen az ősi Miskolczy nemzetségből való származásukat kimutatni. A Miskolczy nevet először István (1575-1645) Gyulay Katától született gyermeke, Gáspár tartotta meg; a Miskolcziak időközben más megyékbe is elszármaztak – később szó esett a mezőtelegdi, és a micskei Miskolczy családról – előbbi címere a pajzs kék udvarában zöld halmon álló és szárnyait repülésre táró fehér galamb, csőrében fehér gallyal.
A későbbiekben elhangzott: a Miskolczy családok sok tanult embert adtak az országnak, fő- és alispánokat, szolgabírókat, ügyvédeket, orvosokat, katonatiszteket, papokat, jegyzőket, politikusokat, mérnököket. Különösképp Bihar, Szatmár, Szilágy, Hajdú vármegyékben, később Budapesten, Kolozsváron, Marosvásárhelyen, Nagybányán voltak jeles vezető emberek. A Miskolczy nemzetségből származó bihari ágat Miskolczy István solmlyai várkapitány alapozta meg 1679-ben. Az előadó bemutatta a leszármazottakat egészen a XX. századig.
Ezt követően az előadó Lakos Lajos levéltárosnak a Szabadság 1905 évi számában megjelent cikkét olvasta fel, melyben a levéltáros kifejti, hogy megyénk ősrégi családja, a Miskolczy család már Attila idejében is létezett, sőt, meg is előzte – tulajdonképpen maga Attila is ezen nemzetségből valónak tekinthető, a Miskolczy név ugyanis a Mikse névből alakult ki az idők során.
Az előadás végén beszélgetés alakult ki a jelenlévők között – szó esett többek között dr. Miskolczy Dezső orvosprofesszorról, a marosvásárhelyi orvosi egyetem megalapítójáról. Dukrét Géza elmondta, hogy Miskolczi Lajos kutatásairól könyvet jelentetnének meg – ehhez azonban szükséges lenne, hogy rendszerezze a rengeteg összegyűlt információt, adatot. A jelenlévők arra bíztatták a család leszármazottját, hogy mihamarabb fogjon hozzá.
Neumann Andrea
erdon.ro
A Miskolczi család eredetéről, múltjáról és jelenéről tudhattak meg többet mindazok, akik eljöttek a család leszármazottjának csütörtök esti előadására, mely a PBMET szervezésében, a várban zajlott.
Dukrét Géza, a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság elnöke köszöntötte az egybegyűlteket. Mint elmondta, az előadás a híres családokat bemutató sorozaton belül zajlik, s a híres Miskolczi családról nem más, mint a család leszármazottja, Miskolczi Lajos fog előadást tartani.
A Miskolc-nemzetség Borsod vármegyének tősgyökeres nemzetsége, melynek első ismert tagja Kálmán király idejében Borsod vármegye főispánja volt – mondta el ismertetője során a 84 éves Miskolczi Lajos. Mint elhangzott, a régi nemzetség egyik ága a királyi házzal is rokoni összeköttetésben állt, III. Béla a nemzetség egyik tagját, Domokos bánt rokonának nevezte – s ő alapította meg később a kéthelyi apátságot. Mivel a Miskolcz név egykor személynév gyanánt szolgált, alig lehet kétséges, hogy a nemzetség megalapítója olyan Miskolcz nevű főúr volt, aki a mai Miskolc helyén telepedett le és amelyet róla neveztek el. A nemzetség tagjai a csatatéren is kitűntek – ezt az előadó példákkal is illusztrálta.
Jeles személyek
A Miskolczy nevet a XIV. század második felében már olyan sok család használta mint nemesi előnevet, vagy származási helyüket jelölő vezetéknevet, hogy innentől szinte lehetetlen az ősi Miskolczy nemzetségből való származásukat kimutatni. A Miskolczy nevet először István (1575-1645) Gyulay Katától született gyermeke, Gáspár tartotta meg; a Miskolcziak időközben más megyékbe is elszármaztak – később szó esett a mezőtelegdi, és a micskei Miskolczy családról – előbbi címere a pajzs kék udvarában zöld halmon álló és szárnyait repülésre táró fehér galamb, csőrében fehér gallyal.
A későbbiekben elhangzott: a Miskolczy családok sok tanult embert adtak az országnak, fő- és alispánokat, szolgabírókat, ügyvédeket, orvosokat, katonatiszteket, papokat, jegyzőket, politikusokat, mérnököket. Különösképp Bihar, Szatmár, Szilágy, Hajdú vármegyékben, később Budapesten, Kolozsváron, Marosvásárhelyen, Nagybányán voltak jeles vezető emberek. A Miskolczy nemzetségből származó bihari ágat Miskolczy István solmlyai várkapitány alapozta meg 1679-ben. Az előadó bemutatta a leszármazottakat egészen a XX. századig.
Ezt követően az előadó Lakos Lajos levéltárosnak a Szabadság 1905 évi számában megjelent cikkét olvasta fel, melyben a levéltáros kifejti, hogy megyénk ősrégi családja, a Miskolczy család már Attila idejében is létezett, sőt, meg is előzte – tulajdonképpen maga Attila is ezen nemzetségből valónak tekinthető, a Miskolczy név ugyanis a Mikse névből alakult ki az idők során.
Az előadás végén beszélgetés alakult ki a jelenlévők között – szó esett többek között dr. Miskolczy Dezső orvosprofesszorról, a marosvásárhelyi orvosi egyetem megalapítójáról. Dukrét Géza elmondta, hogy Miskolczi Lajos kutatásairól könyvet jelentetnének meg – ehhez azonban szükséges lenne, hogy rendszerezze a rengeteg összegyűlt információt, adatot. A jelenlévők arra bíztatták a család leszármazottját, hogy mihamarabb fogjon hozzá.
Neumann Andrea
erdon.ro
2017. november 11.
Ilia Mihály: Háromszéki orvosok
Dr. Nagy Lajos rétyi körorvos legújabb könyvének a tárgya ez, a címe más: Emlékezés orvosainkra (Kaláka Könyvek, Sepsiszentgyörgy, 2017). Dr. Nagy Lajos különleges orvos, aki megírta szülőfaluja, Nagyernye történetét, szerzője Réty község történetének, írt Réty jeles alakjairól, orvos kortársairól.
Állandó szerzője a Háromszék sepsiszentgyörgyi napilapnak és más periodikáknak; orvostörténet, művelődéstörténet és irodalom egyaránt tárgya írásainak. Majd félszázadnyi időt töltött Rétyen, Háromszék egyik kis falujában, és az orvoslás mellett az írást állandóan művelte. Ehhez számítsuk hozzá, hogy intenzív kapcsolatban van azzal az írógárdával, amelyik a hatvanas évek végén települt Sepsiszentgyörgyre, de irodalmi kapcsolatai Nagy László költőtől a Kilencek költői csoportjáig terjednek. Nagy Lajos doktor nem egészen a mostani világ jelensége, inkább a 19. századi mindentudók fajtájába tartozik, orvostörténeti és művelődéstörténeti írásai különlegesek. De hát Erdélyben ma is vannak különlegességek. Új könyvében, mely a Háromszék Kaláka Könyvek sorozatában jelent meg, azokra az orvosokra emlékezik, akik a sepsiszentgyörgyi kórház meghatározó alakjai voltak, bár pályafutásuk messziről kanyarodott oda; majdnem mind, az 54 magyar és két román orvos pályája hellyel-közzel kálvária volt. Az első ilyen érvényesülési akadály a háború, van közülük olyan is, aki mindkét világháborút megérte és megélte, pályájukat erősen befolyásolták ezek az események. A határváltozások, a hadifogság, az államhatalmi változások, az államnyelv gyenge tudása, a nemzetiségi megkülönböztetés majdnem mindegyik szereplő sorsát igazgatta – nem jó irányba. A könyvben szereplő orvosok nagyobbik hányada a Marosvásárhelyre telepített Kolozsvári Egyetem magyar orvosi karának tanítványa volt, az egyetem nagy tanáregyéniségeinek a neve fölbukkan több életrajzban (Dóczi Pál, Csőgör Lajos, Miskolczy Dezső). Szinte mindegyik fejezetben érezhető, hogy a mostoha körülmények között működő magyar orvosok erősen ragaszkodnak magyar kultúrájukhoz, nyelvükhöz, orvosi munkájukhoz, s közben ebben példaadók voltak. A nemzetiségi értelmiségi szerep, föladat nem szólam, nem formális – mindennapi, és egyéniségük része. Nagy Lajos figyelmét nem kerülte el, hogy ezek az orvosok milyen komolyan veszik a kultúra befogadását, művelését: van énekkar szervezője és szereplője, más táncos és táncegyüttes tanítója, remek versmondó, művészetpártoló, de van, aki régészetben vállal szerepet, más festményt, műalkotásokat gyűjt, sőt maga is művelője valamelyik művészeti ágnak, és művész körökben inspiráló egyéniség. Annak az irodalmi és orvosköri kapcsolatnak, ami Sepsiszentgyörgyön (általában Háromszéken) a hatvanas évek végétől kialakult, nem nagyon találni párját máshol. Nagy Lajos persze nem idealizálja ezt a helyzetet, a körülmények a háborúk után, a szegénység, a „kommunizmus” idején hatalmas erőfeszítések kellenek ahhoz, hogy ez az orvosi réteg ellássa a feladatát. A technikai szegénység, a gyógyszerhiány, a szegényes körülmények ellenére ez az orvosi gárda a hivatása magaslatán állt, önfeláldozó munkát végzett, némelyikük betegsége, halála ezeknek a körülményeknek a következménye. Nagy Lajos kitért arra is, hogy a mostoha viszonyok ellenére is az egykori sepsiszentgyörgyi orvosok leszármazottjai közül sokan folytatták szüleik szakmáját, munkáját. És azt sem hallgatja el, hogy a folytatók között már nagy a hiány, mert elhagyják Erdélyt. Megható, ahogyan egy-egy fejezet azzal fejeződik be, hogy az elhalt orvosok hol nyugszanak, kik ápolják az emléküket. Nagy Lajos megemlékezik dr. Oprea Petru rajoni főorvosról, akinek ellenőrzési területe volt Réty is. Az Aldobolyban született román orvos – írja Nagy Lajos – mindig magyarul beszélt magyar orvos kollégáival, még akkor is, ha azok románul szóltak hozzá. A nemzetiségi létben – annyi megalázó gesztus után és mellett – az ilyen emberi cselekedet, ha ritka is, de szép. Végül e sorsok írója hadd kérkedjen el azzal, hogy a könyv szerzője mellett a könyvben szereplők közül hármat személyesen ismert: dr. Dávid György gyermekorvost, aki a művelt orvosok között a legműveltebb volt, akit megismerhettem. Amikor meglátogattam, megkérdezte, honnan jöttem. Mondtam, Szegedről. Odavezetett a könyvespolcához és rámutatott több Dugonics András-kötetre, eredeti kiadásokra, és nekem ajándékozott egyet. Angyali jóságú ember volt. A másik, akit ismerhettem: dr. Darkó Zsigmond sebész főorvos, nagy színházrajongó (az egyik lánya, Éva, akit a színház világában Samuként ismertek, színésznő lett). Darkó Zsigmond nemcsak azért szerette a színházat, mert színésznők játszottak benne, hanem értette is, drámákból idézett hosszasan. Tagja volt annak az irodalmi asztaltársaságnak, amelyik Sepsiszentgyörgyön a Sugás nevű vendéglőben „ülésezett”, sőt, amikor ott jártam, úgy éreztem, hogy ő volt az asztalfő. A vendéglő szász pincérét Hanzlinak hívták, Darkó csak németül beszélt vele. Végül jól ismertem dr. Márkó Imre fogorvost, a remek színésznő, Krizsovánszky Szidónia férjét, aki novellákat írt, több kötete is jelent meg, ő már e második „foglakozása” kapcsán is a sepsiszentgyörgyi írók társaságába tartozott.
Ilia Mihály Széchenyi-díjas irodalomtörténész, a Tiszatáj folyóirat egykori legendás szerkesztője, aki a napokban töltötte 83. életévét, s kit korunk Kazinczyjának tartanak, több mint ötven esztendeje követi gondoskodó figyelemmel a magyar szellemi életet. Lapunk régi olvasójaként a Bárka folyóiratban reagált dr. Nagy Lajos legújabb könyvére. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Dr. Nagy Lajos rétyi körorvos legújabb könyvének a tárgya ez, a címe más: Emlékezés orvosainkra (Kaláka Könyvek, Sepsiszentgyörgy, 2017). Dr. Nagy Lajos különleges orvos, aki megírta szülőfaluja, Nagyernye történetét, szerzője Réty község történetének, írt Réty jeles alakjairól, orvos kortársairól.
Állandó szerzője a Háromszék sepsiszentgyörgyi napilapnak és más periodikáknak; orvostörténet, művelődéstörténet és irodalom egyaránt tárgya írásainak. Majd félszázadnyi időt töltött Rétyen, Háromszék egyik kis falujában, és az orvoslás mellett az írást állandóan művelte. Ehhez számítsuk hozzá, hogy intenzív kapcsolatban van azzal az írógárdával, amelyik a hatvanas évek végén települt Sepsiszentgyörgyre, de irodalmi kapcsolatai Nagy László költőtől a Kilencek költői csoportjáig terjednek. Nagy Lajos doktor nem egészen a mostani világ jelensége, inkább a 19. századi mindentudók fajtájába tartozik, orvostörténeti és művelődéstörténeti írásai különlegesek. De hát Erdélyben ma is vannak különlegességek. Új könyvében, mely a Háromszék Kaláka Könyvek sorozatában jelent meg, azokra az orvosokra emlékezik, akik a sepsiszentgyörgyi kórház meghatározó alakjai voltak, bár pályafutásuk messziről kanyarodott oda; majdnem mind, az 54 magyar és két román orvos pályája hellyel-közzel kálvária volt. Az első ilyen érvényesülési akadály a háború, van közülük olyan is, aki mindkét világháborút megérte és megélte, pályájukat erősen befolyásolták ezek az események. A határváltozások, a hadifogság, az államhatalmi változások, az államnyelv gyenge tudása, a nemzetiségi megkülönböztetés majdnem mindegyik szereplő sorsát igazgatta – nem jó irányba. A könyvben szereplő orvosok nagyobbik hányada a Marosvásárhelyre telepített Kolozsvári Egyetem magyar orvosi karának tanítványa volt, az egyetem nagy tanáregyéniségeinek a neve fölbukkan több életrajzban (Dóczi Pál, Csőgör Lajos, Miskolczy Dezső). Szinte mindegyik fejezetben érezhető, hogy a mostoha körülmények között működő magyar orvosok erősen ragaszkodnak magyar kultúrájukhoz, nyelvükhöz, orvosi munkájukhoz, s közben ebben példaadók voltak. A nemzetiségi értelmiségi szerep, föladat nem szólam, nem formális – mindennapi, és egyéniségük része. Nagy Lajos figyelmét nem kerülte el, hogy ezek az orvosok milyen komolyan veszik a kultúra befogadását, művelését: van énekkar szervezője és szereplője, más táncos és táncegyüttes tanítója, remek versmondó, művészetpártoló, de van, aki régészetben vállal szerepet, más festményt, műalkotásokat gyűjt, sőt maga is művelője valamelyik művészeti ágnak, és művész körökben inspiráló egyéniség. Annak az irodalmi és orvosköri kapcsolatnak, ami Sepsiszentgyörgyön (általában Háromszéken) a hatvanas évek végétől kialakult, nem nagyon találni párját máshol. Nagy Lajos persze nem idealizálja ezt a helyzetet, a körülmények a háborúk után, a szegénység, a „kommunizmus” idején hatalmas erőfeszítések kellenek ahhoz, hogy ez az orvosi réteg ellássa a feladatát. A technikai szegénység, a gyógyszerhiány, a szegényes körülmények ellenére ez az orvosi gárda a hivatása magaslatán állt, önfeláldozó munkát végzett, némelyikük betegsége, halála ezeknek a körülményeknek a következménye. Nagy Lajos kitért arra is, hogy a mostoha viszonyok ellenére is az egykori sepsiszentgyörgyi orvosok leszármazottjai közül sokan folytatták szüleik szakmáját, munkáját. És azt sem hallgatja el, hogy a folytatók között már nagy a hiány, mert elhagyják Erdélyt. Megható, ahogyan egy-egy fejezet azzal fejeződik be, hogy az elhalt orvosok hol nyugszanak, kik ápolják az emléküket. Nagy Lajos megemlékezik dr. Oprea Petru rajoni főorvosról, akinek ellenőrzési területe volt Réty is. Az Aldobolyban született román orvos – írja Nagy Lajos – mindig magyarul beszélt magyar orvos kollégáival, még akkor is, ha azok románul szóltak hozzá. A nemzetiségi létben – annyi megalázó gesztus után és mellett – az ilyen emberi cselekedet, ha ritka is, de szép. Végül e sorsok írója hadd kérkedjen el azzal, hogy a könyv szerzője mellett a könyvben szereplők közül hármat személyesen ismert: dr. Dávid György gyermekorvost, aki a művelt orvosok között a legműveltebb volt, akit megismerhettem. Amikor meglátogattam, megkérdezte, honnan jöttem. Mondtam, Szegedről. Odavezetett a könyvespolcához és rámutatott több Dugonics András-kötetre, eredeti kiadásokra, és nekem ajándékozott egyet. Angyali jóságú ember volt. A másik, akit ismerhettem: dr. Darkó Zsigmond sebész főorvos, nagy színházrajongó (az egyik lánya, Éva, akit a színház világában Samuként ismertek, színésznő lett). Darkó Zsigmond nemcsak azért szerette a színházat, mert színésznők játszottak benne, hanem értette is, drámákból idézett hosszasan. Tagja volt annak az irodalmi asztaltársaságnak, amelyik Sepsiszentgyörgyön a Sugás nevű vendéglőben „ülésezett”, sőt, amikor ott jártam, úgy éreztem, hogy ő volt az asztalfő. A vendéglő szász pincérét Hanzlinak hívták, Darkó csak németül beszélt vele. Végül jól ismertem dr. Márkó Imre fogorvost, a remek színésznő, Krizsovánszky Szidónia férjét, aki novellákat írt, több kötete is jelent meg, ő már e második „foglakozása” kapcsán is a sepsiszentgyörgyi írók társaságába tartozott.
Ilia Mihály Széchenyi-díjas irodalomtörténész, a Tiszatáj folyóirat egykori legendás szerkesztője, aki a napokban töltötte 83. életévét, s kit korunk Kazinczyjának tartanak, több mint ötven esztendeje követi gondoskodó figyelemmel a magyar szellemi életet. Lapunk régi olvasójaként a Bárka folyóiratban reagált dr. Nagy Lajos legújabb könyvére. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)