"A Moldvai Magyarság folyóirat idei első számában Bilibók Jenő ismertette a Pusztinán, az általános iskolában magyarul tanuló diákok új ingyenes lapját, az Első Magyarórát. Mirk Szidónia-Kata Halász Péternek a moldvai magyarok néprajzáról szóló, Bokrétába kötögetem vala című kiadványról közölt ismertetőt. Demény Lajos a csángó-magyar kérdésnek 1857-ben a moldvai ideiglenes országgyűlésen felvetett történetét idézte fel. Domokos Péternek a 19. századi sematizmusokról közölt adatait hozta ez a szám. /Moldvai Magyarság. = Szabadság (Kolozsvár), febr. 18./"

"Az 1999-ben létrejött Hargita Kiadóhivatal a Székelyföld és a Moldvai Magyarság havonta megjelenő folyóiratok mellett olyan dokumentumok újrakiadását vállalta, mint a Csíki Székely Krónika, az 1902-es Tusnádi Székely Kongresszus, és Vitos Mózes Csíkmegyei Füzetek. A kiadó másik fő célkitűzése a Moldvában élő csángómagyarok kultúrájának, történelmének megismertetése. Duma István András, a klézsei csángó költő Én országom Moldova verseskötete kezdte a sort, majd ezt követte Az ember ott a legfájóbb magyar címet viselő, csángómagyarokról szóló versantológia. Elindítják a moldvai katolikusok történelméről szóló dokumentumok kiadását Bibliotheca Moldaviensis néven. A kötetek kétnyelvűek /magyar és román/. Az első kötet Zöld Péter jelentése, aki megírta a moldvai magyarok történetét 1420-ig visszamenően. Gh. I. Nastase Ungurii din Moldova la 1646 dupa "Codex Bandinus" (A moldvai magyarok 1646-ban a Bandinus-kódex tudósítása alapján) című tanulmányának eredeti, román nyelvű kiadása és magyar nyelvre való fordítása szerepel másodikként a tervben. Gh. I. Nastase, a iasi-i egyetem történész professzora volt, aki az 1926-os egyházi összeírások alapján elkészítette Moldva magyarlakta településeinek térképét, és adatait összevetve Bandinus püspök adataival, megpróbált fényt deríteni a moldvai magyar betelepedés folyamatára. A Codex Bandinus a legszámottevőbb jelentés a moldvai csángómagyarok sorsáról, mely Bandinus Márk marcionapolisi érsek, misszionárius főpap tollából származik, aki 1646-1647-es moldvai pasztorációs útja tapasztalatairól számolt be a Szentszéknek. A tervekben szerepel még Radu Rosetti: Despre Unguri si episcopiile catolice din Moldova (A magyarokról és a moldvai katolikus püspökségekről) című tanulmánya, Veszely-Imets-Kovács utazása Moldva-Oláhhonban; Auner Károly, Petrás Incze János, Weigand Gustav, Ioan Ferent, Veress Endre, Lükő Gábor, Bitay Árpád munkái, tanulmányai. /Mirk Szidónia-Kata: Bibliotheca Moldaviensis. = Hargita Népe (Csíkszereda), febr. 28./"

"Gyergyócsomafalván, az értelmiségiek őszi találkozóján, nov. 15-én Frumósza, Pusztina és Gyergyócsomafalva, illetve a székelyföldi autonómia jövendőjéről beszélgettek A Frumószán tanító Vas Ibolya Emese, Kis Portik Irén néprajzkutató, Oláh Gál Elvira újságíró, Nyisztor Ilona néprajzkutató és előadóművész, Mirk Szidónia néprajzkutató, a Moldvai Magyarság szerkesztője vázolták a mai csángóföldi helyzetet. Az oktatás egyre javuló helyzete és a magyarságára mind jobban figyelő érdeklődése a magyar iskola iránt, biztató jelnek számíthat. Borsos Géza a székelyföldi autonómia-törekvések célkitűzéseivel ismertette meg a hallgatóságot. A NKÖM által támogatott rendezvényen sikert aratott az "élő népviselet-kiállítás", majd a közel 50 csángóföldi gyermek által bemutatott műsor. /Bajna György: Érdemes találkozás Csomafalván. = Hargita Népe (Csíkszereda), nov. 17./"

"Távolmaradtak a Moldvai Csángómagyarok Szövetsége (MCSMSZ) képviselői a hét végén megszervezett Csomafalvi Csángó Napokról, a rendezvénysorozatra Frumószáról és Pusztináról negyvenöt gyerek és kilenc felnőtt érkezett a székely településre. A Czirják Árpád pápai prelátus által védnökölt fórumon a szatmári származású Vass Ibolya, jelenleg frumószai magyartanár tartott helytörténeti előadást. Kiss Portik Irén gyergyószentmiklósi néprajzkutató a csángó és székely motívumrendszerről tartott ismertetőt. A csíkszeredai Mirk Szidónia, a Moldvai Magyarság folyóirat szerkesztője a lapot és a csángótémában megjelent kiadványokat ismertette, Oláh Gál Elvira pedig a Magyar Rádió, valamint a Bukaresti Rádió magyar adásának tudósítójaként elemezte a csángókról írt irodalom csángók általi olvasottságát. A csomafalvi rendezvényen Nyisztor Ilona frumószai óvónő, népdalénekes a Mi, moldvai csángók című népviseleti kiállítás anyagát ismertette. /Gergely Edit: Csángó Napok Csomafalván. = Krónika (Kolozsvár), nov. 17./"

"Nov. 15-16-án Gyergyócsomafalván a Borsos Miklós Művészetéért Alapítvány és a Csomafalvi Érzelmiség Fórum Csomafalvi csángó napokat rendezett, amelyen Frumószáról és Pusztináról vettek részt csángó felnőttek és gyermekek. Kiderült, két csángó asszony most mozdult ki először szülőfalujából, a csomafalviak meghívására. A tanácskozáson Vass Ibolya, Frumósza magyartanárnője elmondotta, hogy csángóföldön már 11 településen tanítják a magyar nyelvet, ebből Pusztinán, Lészpeden, Frumószán, Somoskán, Klézsén, Diószénon, Trunkon és Külsőrekecsinben hivatalosan az iskolában, míg Magyarfaluban, Labnicon és Tuttán iskolán kívül. Frumószán a magyar nyelv hivatalos oktatása idén szeptemberben indult, azelőtt 2 éve iskolán kívül tanította a gyerekeket Nyisztor Ilona óvónő. Kezdetben 70 gyermek járt a hétvégi órákra, ám a pap közbelépése miatt számuk 30-ra csökkent s ebből 28 gyermek szülei vállalták, hogy aláírják a kérést: gyermekük az iskolában, hivatalosan tanulhasson magyarul, így sikerült szeptembertől heti 3 órában beindítani az anyanyelvi oktatást. A fiatal tanárnő tapasztalata szerint a csángó gyermekek ügyesek, törekvőek. Mirk Szidónia a Hargita Kiadóhivatal munkásságát ismertette, amely kiadja a Moldvai Magyarságot. A kiadó könyvújdonságai között megemlítette A legfájóbb magyar című versantológiát, amely Lakatos Demeter, Duma András és Demse János csángó költők verseit is tartalmazza, illetve csángó témájú verseket más költőktől, valamint Nastase professzor könyvét. Nastase Jászvárosban volt professzor a két világháború között, aki a csángók moldvai letelepedésének körülményeit kutatta, a könyv 1935-ben megjelent kötete újrakiadása, fordításban. A Duna Televízió mindössze 80 csángó család számára elérhető, s a csángók nem tudják fogni a román rádió magyar adását sem. A Romániai Magyar Szó pályázott, hogy újságot küldhessen csángóföldre, így 120 csángó családnak biztosít RMSZ-előfizetést. A Krónikát régebben terjesztették itt, de ma már nem, a hetilapok és megyei napilapok sem jutnak el a térségbe. A legszélesebb körben a Moldvai Magyarságot terjesztik. Nyisztor Ilona óvónő hétvégeken szülőfalujában, Pusztinán és Frumószán csángó és magyar népdalokra, táncokra, hagyományápolásra tanítja a gyermekeket. Sok csángó igényelt magyar igazolványt is. Mi, moldvai csángók címmel csángó szőttesekből és varrottasokból nyílt kiállítás. Vasárnap a szentmise után a csángó gyermekek a cserkészekkel találkoztak, akik ajándékcsomagokat nyújtottak át nekik, majd Gyergyószárhegyre is ellátogattak. Borsos Géza megyei tanácsos, a csángó napok fő szervezője így vallott a rendezvényről: A 80-as évek elején, amikor felülről szorgalmazták, hogy az iskolák moldvai testvériskolát válasszanak, mi Pusztinát választottuk. A testvérkapcsolat nem jött létre az ottani tantestület ellenállása miatt, de már akkor kapcsolat alakult ki az ottani emberekkel. Most, hogy éledőben a csángók iránti érdeklődés, úgy gondoltuk, Csomafalvának is kötelessége bekapcsolódni e folyamatba. /(Gál Éva Emese): Csángó Napok Csomafalván. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), nov. 18./ A pusztinai születésű Nyisztor Ilona Onesti-en hivatásos óvónő, emellett hétvégeken szülőfalujában és Frumószán korábban magyar írás-olvasásra tanította a csángó gyermekeket. Elmondta, hogy Pusztinán régebben egy román család élt, most van néhány vegyes házaspár, a többiek magyarok. Frumószának a 70%-a magyar. Frumószán elkezdte a magyar nyelv tanítását, amikor megtudta a pap, prédikációjában sátánista fészeknek nevezte a magyar órákat, s azt mondta, a nép válasszon közte és köztünk, mert vagy minket hajtanak el, vagy ő megy el. Emiatt csökkent a gyermekek száma 30-ra, de ebből 28 szülő aláírta a kérést, és beindulhatott az iskolai magyar oktatás. Pusztinában már két éve van magyar oktatás az iskolában, és iskolán kívül már négy éve. A kezdetekben az emberek nagyon a magyarság ellen voltak, mert rádióban, tévében, mindenütt befeketítették őket, azt is mondták például, hogy Székelyföldön nem szolgálják ki az üzletekben azt, aki nem magyarul kér, s az emberek azt mondták, ha a magyarok ennyire rosszak, akkor nem kellenek nekünk. Jöttek magyar látogatók a faluba, meg akarták nézni az oltárképet a templomban, amely Szent Istvánt ábrázolja, ahogy felajánlja a szent koronát a Boldogságos Szűzanyának, s az emberek elállták az útjukat, nem engedték be a templomba őket. De azóta változott a helyzet, kimozdultak az emberek a faluból, a fiatalok elmentek külföldre dolgozni, s látták, nem olyanok a magyarok, amilyeneknek lefestették őket. Régen több csángó település templomának volt védőszentje Szent István király. Sok faluban, mint például Magyarfaluban a papoknak sikerült meggyőzniük az embereket, hogy megváltoztassák a templom védőszentjét. Pusztinán ez nem sikerült. Az emberek azt mondták, hogy ezt ők így örökölték az őseiktől, és szeretnék, ha Szent István maradna a templom védőszentje. És így is maradt. Szép énekük a Szent István dicsértessél, a búcsú napján, a nagymisén kérték a papot, hogy mint hagyományt, énekeljék el magyarul, és el is énekelték. A pusztinai emberek már 90 óta kérik a magyar misét. 200 aláírást is gyűjtöttek, a Csángó Szövetség írta meg a kérvényt, s csatolva az aláírásokat, továbbította a pápához, de az a válasz érkezett, hogy nem tudják teljesíteni a kérést, mert csángó nyelvre nincs lefordítva a biblia. Azonban ők nem csángó, hanem magyar misét kértek. 1990-óta Gergely Géza csíkszépvizi plébános, mindig eljön Pusztinára magyar misét tartani, egy-egy udvaron gyűlnek össze, 100- 200-an, mert a pap nem engedi be őt a templomba. /(Gál Éva Emese): Magyar misét Pusztinának! = Romániai Magyar Szó (Bukarest), nov. 19./ "

Molnár Vilmos csíkszeredai író, irodalmilap-szerkesztő novellái, írásai kötetekben, a hazai és magyarországi rangos folyóiratokban látnak napvilágot. Néhányat közülük román, francia és svéd nyelvre is lefordítottak. A Tokaji Írótáborban újabb szakmai elismerésben részesült. Kifejtette, hogy csak egy egységes magyar irodalom létezik. Ahogy értelmetlen lenne dunántúli vagy felvidéki, esetleg hortobágyi irodalomról beszélni, éppúgy nonszensznek érzi külön székely irodalmat emlegetni. A székely nyelvjárás sajátos szavai, nyelvi fordulatai is bekerülhetnek egy itt élő vagy innen elszármazott író-költő munkáiba, de ettől az még nem lesz egy külön irodalom része. A magyar nyelv és a magyar irodalom van olyan gazdag, hogy egészen sajátos, egymástól mind szóhasználatban, mind stílusban eltérő variációkat magában tudjon foglalni. A Székelyföldön élő alkotók azonban helyzetüknél fogva érzékenyebbek a székelység, tágabban az egész magyarság sorsproblémáira. Többször kell szembesülniük olyan állapotokkal, viszonyokkal, amelyek az anyaországbeliek számára ismeretlenek. Molnár Vilmos pár évvel ezelőtt nekifogott megírni A. A. Milne világhírű Micimackójának a párját. Kihívásnak vette, meg tudja-e írni úgy, hogy ne epigon fércmű legyen. A Disney-cég megvásárolt a Milne-örökösöktől minden kiadási jogot, és mivel a Milne által megírt szereplők neveit használja, a Disney-képviselettől megtiltották, hogy más kiadónál jelenjen meg, mint ami az ő érdekeltségi körükbe tartozik. Írtak már Molnár Vilmos munkájáról tanulmányt a Korunkban, pedig a könyv pedig még sehol sincs. Molnár Vilmos a csíkszeredai Székelyföld című kulturális folyóirat szerkesztője. A folyóirat kilenc éve jött létre. Ez alatt a Kárpát-medencében megjelenő több tucat irodalmi, kulturális vagy művészeti folyóirat közül példányszámát tekintve a legelsők közé küzdötte fel magát. A szerkesztőkollégák ismert, neves költők, írók, képzőművészek. Ferenczes István költő, főszerkesztőnk nevét mindenki ismeri, de nem ismeretlen Fekete Vince, György Attila, Lövétei Lázár László költők, írók, műfordítók, a néprajzos Mirk Szidónia-Kata vagy a kritikus Zsigmond Andrea nevei sem. /Antal Ildikó: Az olvasó visszajelzése az igazi díj. = Hargita Népe (Csíkszereda), szept. 8./

Tíz éves fennállását ünnepli a csíkszeredai Székelyföld kulturális folyóirat szerkesztősége. Anyagi gondok miatt két alkalommal is fenyegette a megszűnés veszélye a Székelyföldet. Most két ünnepi kiadvánnyal jelentkeznek, a folyóirat első Évkönyvével, valamint az Academica Transsylvanica című, erdélyi tudósokkal folytatott beszélgetéseket összegző gazdag kötettel. Ferenczes István főszerkesztő, József Attila-díjas költő és író elmondta, régi álma volt, hogy kellene ide egy lap. Végül 1996–97-ben adódott lehetőség, hogy a megyei önkormányzatok létrehozhattak bizonyos kulturális és más jellegű intézményeket. Ezt használták ki, segítségükre volt Kolumbán Gábor. A kezdeti nehézségeket az okozta, hogy Csíkszeredában a folyóirat-szerkesztésnek nem volt előzménye, ráadásul semmiféle infrastruktúra nem volt. Egy táskaírógéppel kezdték a munkát, 1997 októberétől György Attilával és Molnár Vilmossal egy kölcsönkapott számítógépen dolgoztak. Majd érkezett Fekete Vince, Lövétei Lázár László és Mirk Szidónia-Kata. 1990 után megjelent egy új írógeneráció Erdélyben. Kulturális folyóiratként határozták meg a lapot, így a társművészetek, a zene, a képzőművészet, a néprajz, a történelem, a szociológia stb. is beférhettek. Voltak nehéz időszakok, az RMDSZ által irányított kuratóriumoktól, a Communitas Alapítványtól, de az Illyés Közalapítványtól sem kapták meg azt a támogatást, amit a többi lapok. – A tíz év alatt harminc könyvet adtak ki az ugyancsak megyei tanácsi döntéssel 1999 áprilisában létrehozott Hargita Kiadóhivatal keretében. Olyan helytörténeti művek kiadására vállalkoztak, mint pl. a Csíki Székely Krónika. Amikor Sepsiszentgyörgyön 2000-ben megszűnt a Moldvai Magyarság csángó újság és két évig nem jelent meg, vállalták a kiadását. Azóta azt is itt szerkesztik, kétnyelvű lapként. Elindították a Biblioteca Moldaviensis-sorozatot is nemzeti és történelmi öntudatépítő szereppel. Közben ráébredtek, hogy vannak csángó származású írók, költők. Ők adták ki Duma András, Iancu Laura, Demse Márton és Gábor Felicia köteteit. A Székelyföld folyóiratnak 1200 előfizetője van. A folyóirat 1998 óta ad ki nívó-díjakat. Évente két-három szerzőt díjaznak. Idén kivételesen öt díjazottjuk van. A mostani díjazottak kezdettől fogva színvonalas írásokat közöltek a Székelyföldben, Szőcs Gézától az első lapszámoktól kezdve kapnak kéziratokat, Lakatos Mihály is állandó szerzőjük, Kenéz Ferenc az utóbbi időben lett hűséges munkatársuk, de Kerényi Ferenc Petőfi-kutató és kitűnő irodalomtörténész több írását is lehozták már, Balázs Lajos a csíkszentdomokosi néprajzi dolgozatainak nagy részét a folyóiratban közölte. Ferenczes Istvánnak ez alatt a tíz év alatt fontosabb volt a lap, mint a saját írásai. Nem írt annyit, amennyit szeretett volna. /Antal Ildikó: „Álmomban is a Székelyföldet szerkesztem” = Hargita Népe (Csíkszereda), okt. 26./ A Székelyföld folyóirat idei díjazottjai: Kerényi Ferenc irodalom- és színháztörténész, Szőcs Géza (nívódíj), Balázs Lajos néprajzkutató, Lakatos Mihály író. A Fekete Vincze által kitalált és elkeresztelt Székely bicskarendet Kenéz Ferenc költőnek adományozta a szerkesztőség. /Tízéves a Székelyföld című folyóirat. = Erdélyi Napló (Kolozsvár), okt. 31./

Székely népdalok (Székely Könyvtár)
Igen, a népdalok sóhajtásában évszázados örömök, bánatok, szerelmek, vágyak szabadulnak fel a maguk egyszerűségében. Felismerjük a népdal hangját, hiszen bennünk él, ereinkben kering, szívünkben lüktet. Magunkra lelhetünk benne, mert a népdal nem más, mint „a magyar lélek tükre”.
Sokan és sokáig énekelték őket, mindenkié voltak, s számtalan avatott kéz alatt csiszolódhattak tökéletes formákká, dallamokká az évszázadok alatt. És ebben rejlik tiszta erejüknek titka. Közösségi művészet, állapítják meg ma a szakértők, de tudjuk azt is, hogy annak idején az emberek önmaguknak, a maguk módján énekeltek, úgy „tanulták” a művészetet, hogy közben fogalmuk sem volt arról, hogy az tényleg művészet. Azóta megváltozott a világ, megváltoztak a körülmények, ma már a múlté az az életforma, amelyben létrejöttek. Ritkán énekelnek, ritkán énekelünk magunknak, pedig hűséges társunkká fogadva otthont teremthetnénk velük a lelkünkben. Ezekkel a gondolatokkal bocsátjuk útjára jelen gyűjteményünket, melybe közel száz, Székelyföldön és Bukovinában lejegyzett népdalt válogattunk. Azzal, hogy csak szövegeket közlünk, nem kérdőjelezzük meg a dallam és a szöveg egységét, hiszen tudjuk, hogy a dallamától elválasztott népdal csonka, de meggyőződésünk, hogy ebben az egységben a szöveg hordozza az eszmei tartalmat. Válogatásunkkal szeretnénk ráirányítani a figyelmet a szövegek szépségére, tartalmi gazdagságára s azokra a költői talentumokra, akik sallangtól mentes egyszerűséggel, hitelességgel emelik népdalainkat a legmagasabb művészi tökéletességre. Gondoljuk, a gyűjtemény egyetlen székely otthonból sem hiányozhat.
Mirk Szidónia Kata
A Székely Könyvtár eddig megjelent kötetei: 1. Székely népballadák 2. Mikes Kelemen: Törökországi levelek 3. Tamási Áron: Ábel a rengetegben 4. Bözödi György: Székely bánja 5 Kányádi Sándor: Válogatott versek 6. Apor Péter: Metamorphosis Transylvaniae 7. Benedek Elek: Székely népmesék 8. Tamási Áron: Ábel az országban 9. Zsögödi Nagy Imre: Följegyzések 10. Farkas Árpád: Válogatott versek 11. Hermányi Dienes József: Nagyenyedi Demokritus 12. Tomcsa Sándor: Válogatott írások 13. Tamási Áron: Ábel Amerikában 14. Balázs Ferenc: A rög alatt 15. Király László: Válogatott versek 16. Székely népdalok 17. Kővári László: Székelyhonról 18. Márton Áron: Válogatott írások és beszédek 19. Szabó Gyula: Válogatott novellák 20. Páll Lajos: Válogatott versek. A könyvek egységára 35 lej, megvásárolhatók vagy megrendelhetők a Székelyföld szerkesztőségében a következő címen: 530170 Csíkszereda, Tudor Vladimirescu u. 5., telefon: 0266 311 026, 0746 195 413.

Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Újat hozó, igazi érték: a moldvai csángó magyarokról?;;;A moldvai csángómagyarokról készült átfogó kötetet, Oláh-Gál Elvira: A moldvai magyarokról című könyvét mutatták be Magyarország csíkszeredai főkonzulátusán október 16-án. Az esemény házigazdája Zsigmond Barna Pál főkonzul volt, de a szerzőnőt köszöntötte Wetzel Tamás nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkár is.
„Oláh-Gál Elvirát nem csak szerzőként, de a Kossuth Rádió tudósítójaként is ismerjük. Általában mi szoktunk izgulni, amikor kérdez, de most ez picit fordítva van. Ahogy a könyv előszavában Halász Péter néprajzkutató írja, egyre több könyv foglalkozik a moldvai csángómagyarokkal, de egyre kevesebb köztük az újat hozó, igazi érték. Oláh-Gál Elvira a lényegre, a valóságra kíváncsi, nem sajnálja a fáradságot, hogy közel hajoljon a témához. Ez a könyv is a lényegről szól, a valóságot kívánja bemutatni" – fogalmazott a főkonzul, majd gratulált az átfogó, a csángómagyarok szokásait, nyelvét, hagyományait, egész életét bemutató íráshoz.
Wetzel Tamás nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkár arról beszélt, hogy míg 2010 előtt a moldvai csángómagyarokat nem tekintették jogosultnak a magyar állampolgárságra, mára ez megváltozott, és rengeteg csángó településről érkezik honosítási kérelem, sokan tesznek állampolgársági esküt. „Én azt kívánom ne legyen apály, mindig csak dagály legyen, mindig legyen benne a gondolatainkban a csángó magyarság. Számtalan jó kezdeményezés volt és van, ami a csángómagyarokat illeti – ha csak a magyar oktatási programot említjük -, de sok még a tennivaló annak érdekében, hogy a moldvai magyar társadalom még koherensebb legyen" – hangsúlyozta.
A könyvben szereplő írások nagyrésze megjelent a Moldvai magyarság című folyóiratban, amelynek a főszerkesztője, Mirk Szidónia úgy vélekedett, habár mára az egyik legkutatottabb népcsoport a moldvai csángómagyar, és bár sokat tudunk a népköltészetükről, kultúrájukról, történelmükről, megértésükhöz tudnunk kell, hogy ők kimaradtak a nemzetépítésből, számukra nem az a fontos kérdés, hogy ki magyar vagy ki román, hanem az, hogy milyen vallású. „Fontos lenne megtalálni a megértésükhöz vezető utat az idealizálás és az elutasítás között" – mutatott rá.
A kötetet Halász Péter néprajzkutató méltatta, kiemelve, habár sok író foglalkozik a moldvai magyarokkal, ezek nagyrésze felszínes, nem ritkán rosszindulatú, ezért kell megbecsülni a tisztességes szándékú írásokat. „Elvira írásai úgy kiegyensúlyozottak, hogy felháborodik azon, ami felháborító, ám örülni is tud minden eredménynek, kedvező jelenségnek" – mondta.
A könyvben szereplő írások nagyrésze megjelent a Moldvai magyarság című folyóiratban, amelynek a főszerkesztője, Mirk Szidónia úgy vélekedett, habár mára az egyik legkutatottabb népcsoport a moldvai csángómagyar, és bár sokat tudunk a népköltészetükről, kultúrájukról, történelmükről, megértésükhöz tudnunk kell, hogy ők kimaradtak a nemzetépítésből, számukra nem az a fontos kérdés, hogy ki magyar vagy ki román, hanem az, hogy milyen vallású. „Fontos lenne megtalálni a megértésükhöz vezető utat az idealizálás és az elutasítás között" – mutatott rá.
csikszereda.gov.hu
Erdély.ma

Kiállításmegnyitó és könyvbemutató a Székelyföld Galériában
Székely népi imádságok címmel jelent meg a Székely Könyvtár sorozat legújabb kötete. A Tánczos Vilmos néprajzkutató által összeállított és szerkesztett könyvet péntek délután ismertették a csíkszeredai Székelyföld Galériában. Az eseményen Petres László magyartanár moldvai csángó viseletgyűjteményét is bemutatták.
Petres László hat éve tanít a csángó oktatási program keretében Lujzikalagorban. A moldvai csángó falvakból összegyűjtött viseleteket hozta el Csíkszeredába. „A tárgyak mögött egy-egy élet, személyes tudás van. Közösségi tudás is van, identitásszimbólum volt annak a személynek, aki magára vette ezeket a viseleteket. A tárgyak mögé be kell látni. Egy tárgy annyit ér, amennyit a kultúrából megmutat. Nemcsak a szépségüket kell nézni, hanem a funkciót is, amit a falusi társadalomban betöltött“ – mutatott rá Tánczos Vilmos. Úgy véli, a hagyományos világ tárgyai azért nem unalmasak számunkra, mert személyesek, közünk van hozzájuk, ami azt jelenti, hogy értjük ezeket a tárgyakat. Azt a világot, amit ezek felidéznek, általuk meg tudjuk érteni.
Petres kiemelte, a moldvai csángófalvak világa nagyon színes, nemcsak a kiállított tárgyak színeiben mutatkozik meg, hanem a gondolkodásban, a világképben, a világhoz való viszonyban is. „Amikor odakerültem, rájöttem, hogy nemcsak a gyerekek tanítására kell figyelni, hanem arra is, hogy mi történik a családban, a nagyszülőkkel, a kultúrával. Az egyik legjobb dolog, ha a falunak az örökségére, a hagyományokra tanítjuk meg a gyerekeket. Én ezt az utat választottam, hogy tárgyakat, történeteket mutatok meg nekik, amiket a szüleiktől, nagyszüleiktől is vissza tudnak hallani. Ezek a tárgyak történeteket hordoznak magukban. Ezért szerettük volna megmutatni őket.“
A gyűjtő sorra bemutatta a kiállított ruhákat, a falunként különböző vagy hasonló jellegzetességeket. „Mindenik falu külön világ. Ha az ember kicsit közel hajol ezekhez a falvakhoz, történetekhez, színekhez, láthatja, hogy bizony nagy különbségek vannak. Az ingekben nemcsak a családtörténeteket találjuk meg, hanem a feldolgozás, szövés, fonás, a guzsalyasok történetei is ott vannak” – hangsúlyozta. A gyűjtemény három hétig tekinthető meg a Székelyföld Galériában ( Csíkszereda, T. Vladimirescu u. 5. szám).
A Székely Könyvtár legújabb kötetébe Tánczos Vilmos Székelyföldön, valamint a székelység köréből kirajzott gyimesi csángók, moldvai csángók, valamint a bukovinai székelyek körében lejegyzett népi imádságokat válogatta – vezette fel Mirk Szidónia-Kata a Tánczos Vilmossal való beszélgetést. Majd arról kérdezte a néprajzkutatót, hogy mennyire tekinthetők imáknak ezek a szövegek, milyen alkalmakkor, helyzetekben hangzottak, hangoznak el.
Tánczos elmondta, a műfaj nagyon régi, Nagy Lajos korabeli vagy még régebbi. A műfaj „keresztelőjére” 1970-ben került sor a Magyar Néprajzi Társaságban és Erdélyi Zsuzsanna néprajzkutató nyomán – aki 1968-ban egy somogyi gyűjtőútján jött rá, hogy el kell különíteni, mint önálló folklórműfajt – elindult Magyarországon az ez irányú gyűjtőmozgalom.
„A műfajnak az lett a neve, hogy archaikus népi imádság. Erdélyi Zsuzsa ragaszkodott volna ahhoz, hogy maradhatott volna az apokrif (egyházilag jóvá nem hagyott) jelző a műfajon. Ortutay Gyula volt az, aki ezt elhagyta. Azért, mert az akkori ideológiai viszonyok miatt éppen elég baj volt, hogy egy új vallásos folklórműfaj van, nem szerették volna az egyházat is hergelni. A kötet szerkesztésénél úgy gondoltam, hogy a népi imádság, mint folklorisztikai terminus, tökéletesen kifejezi a műfajnak a lényegét.”
Péter Beáta
Székelyhon.ro

Aki látta még a hagyományos moldvai magyar világ utolsó felvillanásait
A magyarországi Csoma Gergely néprajzkutató A megkötött idő (Varázslások, ráolvasások, rontások, archaikus imák és népmesék Moldvából) című kötetét mutatták be szerda délután a Csíkszeredai Székelyföld Galériában. A vaskos kötet a mintegy negyven éven keresztül a moldvai csángóknál végzett gyűjtés gyümölcse.
Csoma Gergely nemcsak a csángókról szól, hanem értük is. A moldvai csángókat nem kutatási témaként közelíti meg, hanem érzelmi szálak is fűzik e népcsoporthoz, és felelősségteljesen próbál tenni lassan már negyven éve értük. Ez a kötet a negyven év munkásságának a megkoronázása – vezette fel a beszélgetést Mirk Szidónia. A szerzőnek eddig kilenc kötete jelent meg, fotóalbumok, néprajzi gyűjtések, valamint szépirodalmi alkotások.
Átcsempészett kazetták
A szerző elsőként a kötet létrejöttéről beszélt a hallgatóságnak lendületes előadásban, melyet mulatságos történetekkel fűszerezett. Mint mesélte, ezelőtt három évvel Kovács Ákos kérésére kereste elő a magnókazettáit – amelyen a moldvai csángó falvakban levő gyűjtései voltak – és akkor fogott neki a kazetták tartalmának leírásához, majd az anyag szerkesztéséhez. „Dermedten láttam, hogy 85 darab magnókazetta van. Ezeket csak egy alkalommal – akkor, amikor sikerült hazavinni Moldvából – hallgattam meg addig. A Ceaușescu-időben nagyon kellett félni ilyesmit áthozni a határon, aki átélte a rendszer áldásait, tudja. Abban az időben csalifilmeket tettem a fotógépbe, amit rendszerint elkoboztak, az igazi filmeket és a kazettákat a testemre kötöztem. Amikor újrahallgattam, éreztem, hogy olyan dolgokat rögzítettem, ami érdekes lehet, és egyszer csak elfogott a vadászszenvedély. Rögtön láttam, hogy ez vaskos kötet lesz, de nem gondoltam, hogy 680 oldal. A kazetták mellett rengeteg kézírással rögzített archaikus imát, ráolvasó verset, bizonyos szokásleírásokat találtam, amelyek olyan falukból származtak, ahol már megszűnt a magyar nyelv.”
Megszűnő szavak rögzítése
A kötetben harminc moldvai csángó falu adatközlői szólnak, az északi csángó falvak közül már háromban nem beszélik a magyar nyelvet. Az adatgyűjtés idején azonban még magyarul beszéltek az akkori utolsó, magyarul beszélő öregek, és fontos információkat mondtak el a falujuk életéről. „Archaikus imák, ráolvasó versek kerültek elő, és ezeknek különösen örvendtem, mert mindig nagyon érdekelt a moldvai magyarságnak a hagyományos népi gyógyászata, a népmesék, a mindennapi mágikus varázslásos tevékenységnek a világa. Sokszor volt az, amikor egy-két ilyen történetet elmeséltem az ismerőseimnek, azt gondolták, hogy lódítok, mert ők is jártak Moldvába, de ilyenekkel nem találkoztak. Ez világos, mert nagyon sokszor egyedül mentem Moldvába, és ha az ember egyedül van, sokkal közelebb, sokkal intimebb kapcsolatba kerül az ottaniakkal. Olyan nénikékkel találkoztam, akik a babozásnak, az ólomöntésnek, a kártyavetésnek, a rontásoknak vagy a rontáskioldásoknak a szakértői voltak. És természetesen népmeséket is rögzítettem, és minden olyan dolgot, amiről úgy éreztem, hogy meg fog semmisülni. 1977-ben, amikor először voltam Moldvában, számomra torokszorítóan világos volt, hogy ez a hagyományos moldvai magyar világ meg fog semmisülni. Boldognak és szerencsés embernek érzem magam amiatt, hogy láthattam a hagyományos régi Moldvának az utolsó felvillanásait. Amikor ’77-ben kikerültem, petróleumlámpával világítottak az emberek, szinte minden faluban élő népviselet jellemezte a moldvai magyarok viseletét. Anyanyelvi szinten, gyönyörűen, elsődleges nyelvi élményként beszéltek magyarul. Ha a mai csángó fiatalokkal beszélek, érzem, hallom, hogy kotorászik az agyában, keresgéli az emlékeiből elő a magyar szavakat, és nincs az a természetes, patakszerű csodálatos csobogás, ami a különböző, minden falura jellemző sajátságos, elkülöníthető, karakterisztikus csángó tájnyelvet jellemezte.”
A szerző elmondta, fontosnak tartotta ezeket az értékeket és élményeket, amelyeket ő kapott a moldvai magyaroktól, rögzíteni és megörökíteni a magyarság számára. Szinte kényszerítő szükségét érezte, hogy a fényképezőgépével bizonyos szokásokat, eseményeket, embereket örökítsen meg, és hogy a magnetofon segítségével az elillanó, megszűnő szavakat rögzítse. Ezért is lett a könyv címe A megkötött idő. Sok moldvai csángó már nem tudja az élményeit magyarul elmondani, de ebben a kötetben a sajátságos csángó tájnyelvükön rögzítve megvannak a gondolataik, szavaik, az élményeik.
Életre szóló lelkesedés
Csoma Gergely Domokos Pál Péterre is emlékezett, akit mesterének nevezett. „Vele a harmadik moldvai utam után találkoztam. Nagy szeretettel, kedvességgel fogadott, és egy olyan életre szóló lelkesedést sugárzott rám, amiből aztán évekig táplálkoztam. Minden moldvai utam után – évente ötször, hatszor jártam – beszámoltam neki, fényképeket mutattam, felvételeket játszottam le, és ő tanácsokat adott nekem. Aztán egyszer csak Péter bácsi elkezdett ragaszkodni ahhoz, hogy amikor őt Magyarországon művelődési házakba, templomi imatermekbe hívják meg előadást tartani, menjek vele, és diavetítésen mutassam be a rettenetes moldvai valóságot, hogy az ő szavaival élve, a magyarországi emberek ismerjék meg a világ legárvább kisebbségének a helyzetét.”
A csángó ősnép
Csoma rámutatott, Európában két ősnép van: a spanyolországi baszkok és a moldvai csángóság. Ősnépnek a genetikusok olyan népcsoportot neveznek, amely képes volt a származását, az eredetét, a faját genetikailag tisztán tartani, és más népcsoportokkal nem keveredett. A spanyolországi baszkokat a szenvedélyes spanyolgyűlölet, az örök kiszakadási vágyuk tartotta meg genetikailag tisztán, a moldvai csángóságot a vallási különállóságuk. A huszadik század második feléig ismeretlen volt Moldvában a vegyes házasság.
„Czeizel Endre 1993-ban és 1994-ben genetikai vizsgálatokat végzett, a bukovinai székellyel együtt a magyarországi Baranyára került körülbelül ezer moldvai csángó magyar között. A hajukból, a körmükből szedett mintát, arcfotózás volt, testsúly és testmagasság-mérés. Nagyon részletes, pontos tanulmányt írt a kutatás eredményéről. A moldvai csángók genetikai vizsgálata azt mutatja, hogy két eredethelyük van, a pirosas arcbőrűek, szőkés hajúak a finnugorokkal való kapcsolatot tételezik fel, míg a barnás arcbőrű, feketés hajúak az iráni vonalból kerültek ki. Ez az erőteljesebb, nagyobb lélekszámú. A vizsgálatok alapján összehasonlítva a honfoglalás kori magyar csontleletekkel, a honfoglaló magyarság genetikai összetételét sokkal hívebben és pontosabban őrzik manapság, mint a mai magyar népesség. Amire külön felhívja a figyelmet, hogy egyetlen egy északi csángó mintát nem tudott vizsgálni. Azt írja, hogy egyszerűen a politikai helyzet nem teszi még lehetővé, hogy ezt a vizsgálatot Moldvában elvégezze. De ez a kutatás nekünk nagyon fontos, emiatt is nagyon sok közünk van, és kell ismerni a moldvai magyarságot.”
Könyv a megmAradásról
Külön az olvasók figyelmébe ajánlotta a szerző a kötet „magyartalanítás” fejezetét. Hangsúlyozta, ellentétben azzal a felületes hiedelemmel, hogy a moldvai magyarság egy nemzetáruló, tudatosan román utat választó volt, hogy önként románná váló régi magyar népcsoport, a kötetben található vallomások mindezt cáfolják. „Gyötrelmes és fájdalmas út az, amikor egy népcsoportot arra kényszerítenek, hogy a nyelvét, a hagyományait, a múltját tagadja meg. Különösen érdekes az északi csángókról szóló fejezet, ahol a magyar nyelvről beszélnek. A magyar nyelv iránti szinte rajongó szeretetükről megható, gyönyörű beszámolók vannak. És a románosításnak, vagyis a magyartalanításnak, és azoknak a megrendítő, ténylegesen torokszorító leírásai, mint amikor az iskolában gyermekeket vernek. Nagyon érdekesnek tartom azt is, ahogy a híres északi csángó költőről, Lakatos Demeterről emlékezik a faluja. Nem tudok annál megrendítőbb, szívfájdítóbb és nagyobb hűséget a magyar nyelvhez, mint amit Lakatos Demeter végzett. Nagyon örvendek, hogy negyven évi társadalmi munka után ezt a könyvet meg tudtam csinálni, nyugodtan halok meg, mert ez megvan. Ez a kötet valamilyen szinten a moldvai magyarság megmAradását is jelenti” – összegzett Csoma Gergely.
Péter Beáta
Csoma Gergely: A megkötött idő (Varázslások, ráolvasások, rontások, archaikus imák és népmesék Moldvából) /Fekete Sas Kiadó, Budapest, 2016/
Székelyhon.ro

Két újságíró munkáját ismerték el Csíkszeredában
Makkay József, lapcsaládunk újságírója, az Erdélyi Napló főszerkesztője, valamint a székelyudvarhelyi Lázár Emese, a Hargita Népe munkatársa vehetett át kedden Bálint András-emlékdíjat Csíkszeredában, a Székelyföld folyóirat székhelyén.
Makkay József a nemzeti célokat mindenek elé helyező tollforgató prototípusa. A nemzetben gondolkodó, a nemzetéért tenni akaró, az újságírásban feladatot, hittérítői munkát látó erdélyi magyar újságíró – hangsúlyozta Borbély Zsolt Attila a kitüntetett laudációjában, melyet Mirk Szidónia olvasott fel. „Belülről figyelhettem azt a küzdelmet, amit Jóska folytatott a lap fennmaradásáért 2004 és 2009 között, amikor is egy rövid időre a Napló elhallgatott. Figyelhettem azt is, hogy témaválasztásai közvetlenül vagy közvetve a nemzeti értékfelmutatást szolgálták, hangleütései mindig is harmonizáltak a magyar nemzetstratégiai célokkal” – hangsúlyozta Borbély, majd úgy összegzett, „a Bálint András-díj kétségkívül jó helyre került idén is”.
A kitüntetett felszólalásában elmondta, úgy érzi, hogy ez a díj egy kicsit az idén 25 éves Erdélyi Naplót is megilleti. „A kollégákat, a támogatókat, az olvasókat is egyaránt megilleti ez a kitüntetés, hogy ennyi éven át életben tartották a lapot.”
Sarány István laudációjában rámutatott, Lázár Emese az a szemfüles újságíró és hűséges munkatárs, aki mindig tudja, mi a dolga, érzi hol és mit kell segítsen ahhoz, hogy a lap szekere menjen, közéleti érdeklődésű és beállítottságú, érzékeny tollforgató. Iróniával és öniróniával ostorozza olvasóit, epés, elmés humorral kifigurázva a visszásságokat. Olyan újságíró, akinek jegyzetei ütnek és simogatnak, elgondolkodtatnak, helyeslésre vagy ellentmondásra késztetnek, azaz megérintenek, nem hagynak hidegen. Lázár Emese szakmáját nemegyszer munkának, hanem életformának tekinti.
„Megtiszteltetés és további munkára kötelez ez az elismerés. Váratlanul ért, és úgy érzem, hogy még nagyon sokat kell dolgozzak azért, hogy igazából megérdemeljem. De Bálint András öröksége kötelez. Nagyon sok embernek köszönhetem, hogy ezt a díjat megkaphattam” – fogalmazott Lázár Emese a díjátadón.
A díjról
A csíkszeredai székhelyű Bálint András Alapítvány az emlékdíjjal székelyföldi, illetve innen elszármazott újságírók tehetségét, példaértékű munkáját és elkötelezettségét tünteti ki minden évben. A székelyföldi magyarság érdekeit képviselő újságíróknak kiosztott díjat a sóvidéki származású Bálint András (1943–1994), a Hargita napilap egykori publicistája emlékére alapították.
Péter Beáta Székelyhon.ro

Öntudatot erősítő kötetek
Több székely család könyvespolcán látnák szívesen a kezdeményezők a Székely Könyvtár sorozat eddig megjelent köteteit. A szerkesztők az évek során rájöttek ugyan arra, hogy nem lehet „kicsi kanállal lenyomni az olvasók torkán” a sorozatot, ám továbbra is azt vallják, hogy ezek a könyvek, amellett, hogy a székely-magyar öntudat megerősödését segítik elő, egyúttal élvezetes olvasmányul is szolgálnak.
Nemcsak az a közös ezeket a szerzőket illetően, hogy ugyanazon földrajzi területről származnak, hanem leginkább a világlátásuk köti össze őket – fogalmazott Lövétei Lázár László, a Hargita Kiadóhivatal igazgatója, amikor a fele útjához érkezett Székely Könyvtár sorozatról beszélgettünk.
2012-ben adták ki a Székely Könyvtár sorozat legelső kötetét, amelyben székely népballadákat gyűjtöttek egybe. A Hargita Kiadóhivatal és Hargita Megye Tanácsa közös könyvkiadási projektje részeként évente tíz kötet kiadását tervezték, ötdarabos minisorozatokban. A Székely Könyvtár sorozatba olyan szerzők írásait válogatják be, amelyek nemcsak székely-magyar öntudatunk megerősödését segítik elő, hanem egyúttal élvezetes olvasmányul is szolgálnak – tűzték ki célul már a kezdetekkor a kezdeményezők. A legutóbb megjelent, ötvenedik kötetben Markó Béla verseiből kínálnak válogatást. A félidejéhez érkezett sorozat része ugyanakkor az 50+ számozású, Siklódy Ferenc Könyvjegyek I. című kötete, amely a művésznek a sorozat előfizetői számára készített könyvjegyeit tartalmazza. Az ex librisek mellett pedig a sorozat szerkesztői osztják meg gondolataikat az adott kötetről, amelyeket végigolvasva egyfajta erdélyi irodalomtörténet bontakozik ki.
Évente tíz kötet  
„A Hargita Kiadónak korábban már volt egy mini könyvsorozata, a Bibliotheca Moldaviensis, amely a moldvai magyarokkal kapcsolatos alapműveket gyűjtötte össze. Abból évente egy vagy két kötet jelent meg, összesen mintegy tíz darab. Abban az időben jelentek meg a Góbé és a Székely termékek, és akkor Ferenczes István, a kiadó korábbi igazgatója azt mondta, hogy ha van ilyen, hogy székely termék, akkor van székely szellemi termék is, és érdemes lenne a székely-magyar írott kultúra alapműveit is összegyűjteni egy könyvsorozatba. Aztán a megyei tanács segítségével támogatókat kerestünk, és elkezdődött a sorozat könyveinek a kiadása. Fontos, hogy egy grafikailag, tipográfiailag nagyon szép, kézhez álló, zsebben elférő, olvasható és rendkívül elegáns sorozatról van szó” – elevenítette fel a kezdeteket Lövétei Lázár László. Mint mondta, a koncepció az volt, hogy évente tíz kötet jelenik meg, öt pünkösdre, öt pedig a marosvásárhelyi könyvvásárra, amit rendszerint év végén rendeznek. Már a kezdetekkor fontosnak tartották, hogy ezekben az ötös minisorozatokban legyen régi, tizennyolc, tizenkilencedik századi irodalom is, illetve legyen huszadik századi és kortárs szerzőktől is kötet.
Ugyanakkor szempont az is, hogy próbálják lefedni az egész Székelyföldet, hogy ne csak csíki vagy udvarhelyszéki, hanem marosszéki, háromszéki és aranyosszéki szerzők művei is helyet kapjanak a sorozatban, azaz a székely-magyar írott kultúra egészét próbálják felmutatni. A műveket egy hattagú szerkesztőbizottság válogatja: Fekete Vince - József Attila-díjas költő, szerkesztő, Ferenczes István - József Attila-díjas költő, író, György Attila - József Attila-díjas költő, szerkesztő, Lövétei Lázár László - József Attila-díjas költő, szerkesztő, Mirk Szidónia-Kata - szerkesztő, a néprajztudományok doktora, Molnár Vilmos - Márai Sándor-díjas író, szerkesztő. A sorozat egységes grafikai arculata Léstyán Csaba grafikus munkáját dicséri.
Egy helyen az alapművek
A kiadóhivatal igazgatója elmondta, bizonyos kötetekből – például a Kányádi Sándor- és a Márton Áron-kötetet – újra ki kellett adják, akkora volt az érdeklődés irántuk. De magának a sorozatnak több megrendelője is lehetne, ahhoz képest, hogy milyen fontos alapműveket tartalmaz. Ugyanakkor árban is hozzáférhető – 35 lej egy kötet, Székelyföld előfizetőknek 25. „Közel ezer előfizetője van a Székelyföld folyóiratnak, mi nagyon számítottunk ezekre az előfizetőkre. Azt hittük, hogy ha a folyóirat kell az olvasóknak, akkor erre a könyvsorozatra is előfizetnek. Nem így történt. A két lista érdekes módon nem fedi egymást. Vannak azonos nevek is, de nem sok. Valószínű, hogy velünk is baj van marketingszempontból, de az tény, hogy az eddig kipróbált módszerek nem nagyon váltak be. Volt már rádióreklám, plakát, szórólap, Facebook, mindenféle, de egyszerűen az van, hogy ha valami kell az olvasónak, akkor azt megveszi, ha meg nem kell, akkor nem fogja megvenni. Nem lehet kicsi kanállal lenyomni a torkán. Ha végiglapozzuk az eddig megjelent köteteket, akkor a balladáktól Mikes Kelemenig, Tamási Árontól Bözödi Györgyig lehetne sorolni a szerzőket-műveket, de megtalálhatók a sorozatban Kányádi Sándor, Apor Péter, Benedek Elek, Zsögödi Nagy Imre, Balázs Ferenc, Szabó Gyula, Márton Áron, Cserei Mihály, Tompa László kötetei is, csupa olyan mű, ami tényleg fontos, és ha valaki ezeket elolvassa, akkor jobban megismeri saját magát is, és azt, hogy egyáltalán ki is ez a népcsoport, amiből ő származik. A szakma részéről bizonyos távolságtartás is érzékelhető: van, aki nagyon szereti a sorozatot, és van aki megkérdezi, hogy mi az, hogy már megint a székely? Úgy látszik, egy lónak tényleg két oldala van, egyik is átesik rajta, a másik is. Van, aki a székelyre még mindig úgy tekint, mint valami romantikus csodabogárra, a másik meg egyszerűen, ha hallja ezt a szót, akkor kirázza a hideg. Mi természetesen a nyeregben érezzük magunkat, próbálunk középen maradni ennek kapcsán. Szerintünk egy roppant fontos vállalkozásról van szó, hogy egy helyen olvashatók lesznek ezek az alapművek.”
Mitől székely?
Lövétei Lázár László rámutatott, hogy a szerzők származásán túl, ami leginkább közös bennük, az a világlátás, ami nagyjából azt jelenti, hogy van egy olyan közös pont, ahonnan a szerzők körbenéznek a világba. „Ott van például Bözödi Györgynek a harmincas évek végén írt Székely bánja című kötete. Azt is lehet mondani, hogy ebben nagyon sötéten látja a székelység jelenét és jövőjét. Talán ő a legkritikusabb a székelységgel kapcsolatban, és mégis érződik, süt belőle az aggódás a saját népe sorsa iránt: mi lesz velünk, mit kéne módosítani, miben kéne nekünk változni ahhoz, hogy ne a kihalás felé tántorogjunk. Tehát, még akkor is, amikor szidja a saját népét, hogy ez sem jó, az sem jó, érezni benne, hogy itt nekünk igenis valami dolgunk van, nekünk itt kéne valamit csinálni, kezdeni valamit saját magunkkal. És ott van még a nyelvhez való viszony is. Nekem van egy határozott meggyőződésem, hogy a székely irodalomban a nyelv nem feltétlenül a kommunikáció eszköze, hanem valami egészen más. Ha például Tamásit vesszük alapul, akkor az Ábel-trilógiában bizonyos kérdésekre Ábel válaszolhatna egyszerű igennel vagy nemmel is. De nem így válaszol, hanem cifrázza is a nyelvet, három oldal kell, amíg kiderül, hogy mi a válasza. Ha jól emlékszem, Láng Gusztáv ezt a fajta írásmódot nevezte feleselő novellának. Tehát a nyelv itt nemcsak arra való, hogy beszélgessünk, hanem valami egészen másra. Többek közt ezek vagyunk mi.”
Péter Beáta
Székelyhon.ro

Képeslap-kiállítás és a díjátadó ünnepség a húszéves Székelyföldnél
A Székelyföld folyóirattal együtt az elmúlt években megjelent, Ádám Gyula által készített képeslapokból nyílt kiállítás szerdán a csíkszeredai Megyeházán. Ugyanott kiosztotta idei elismeréseit az ebben az évben húszéves évfordulóját ünneplő kulturális folyóirat.
A VIII. Székelyföld Napok keretében nyitották meg szerdán délelőtt Csíkszeredában, a Megyeháza Galériában azt a kiállítást, amely az Ádám Gyula által készített és 2008-től a Székelyföld folyóirattal együtt kapható képeslapokat mutatja be. Lövétei Lázár László, a folyóirat főszerkesztője szerint a képeslap-mellékletnek nagy sikere van az olvasók körében.
„Állítólag a fotóművészet a felrobbant pillanat művészete, egy-egy pillanat szerencsés kimerevítése. Számomra teljesen indifferens, hogy Ádám Gyula milyen viszonyban áll az idővel, s hogy szociofotóban utazik-e vagy sem, fogalmam sincs, hogy ezeket a pillanatokat a Székelyföld vagy Erdély melyik szegletében sikerült lencsevégre kapnia. A lényeg az, hogy remek fotók születtek mind a kompozíció, mind a fotókon ábrázolt történetek tekintetében. Meg vagyok győződve, hogy ha egy-két percig elidőzünk ezeknél a miniatűr képeknél, mindannyiuknak eszébe jut néhány, egészen izgalmas történet − mondta a főszerkesztő. Ádám Gyula megosztotta a jelenlévőkkel, hogy milyen sok visszajelzést kapott a képeslapokkal kapcsolatosan. Volt, aki egy fotó kompozícióját kritizálta egészen részletesen egy levélben, leggyakrabban azonban elismerésben részesült, az is megtörtént, hogy megállították az utcán, és arra kérték, írja alá az egyik képeslapot.
Átadták a Székelyföld-díjakat
A tárlatmegnyitó után kiosztották az idei Székelyföld-díjakat is: Péntek János kolozsvári nyelvész professzor, Temesi Ferenc szegedi Kossuth-díjas író, Mihály János lövétei történész és Gothár Tamás csíkszeredai születésű fiatal költő vették át az elismerést.
A díjátadó előtt Lövétei Lázár László felolvasta Szentmártoni Jánosnak, a Magyar Írószövetség elnökének a kerek évfordulót ünneplő Székelyföld folyóiratot méltató levelét. Szintén a havilap színvonalát, fontosságát, hiánypótló tevékenységét emelte ki ünnepi beszédében Lukács Bencze Ákos konzul, Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusának munkatársa. Borboly Csaba, Hargita megye önkormányzatának elnöke pedig arról beszélt, hogy a díjazottak hozzájárultak szellemi tevékenységükkel a térség fejlődéséhez.
„Nagy öröm kapni is a díjat”
A Székelyföld folyóirat díjazottai az elmúlt időszakban mind közöltek is a lapban, tevékenységüket pedig a kulturális havilap munkatársai méltatták.
Péntek János nyelvész professzor pályáját Mirk Szidónia szerkesztő foglalta össze. Kiemelte nyelvőrző, intézményalapító tevékenységét, oktatói munkásságát pedig úgy jellemezte, „nem oktatott, hanem beavatott”.
A professzor azt mondta, nemrég adott át díjat ő maga is, akkor úgy gondolta, nagyobb öröm díjat adni, mint kapni, de most örvend ő is az elismerésnek. Mihály János szakmai tevékenységét Molnár Vilmos író ismertette. Azt mondta, kevesen ismerik annyira a székelység történetét, mint a jelenleg a Nemzetstratégiai Kutatóintézetben dolgozó történész.
Mihály János azzal köszönte meg a díjat, reméli, hogy a jövőben még több olyan tanulmányt közölhet, amelyek révén a székelység közelebb kerülhet történelméhez.
Temes Ferenc a díjak közül a nem székelyföldi díjazottaknak járó Székely Bicskarendet vehette át György Attila író személyes hangvételű laudációja után, és egy meglepetéssel köszönte meg azt: készülő regényéből olvasott fel egy, a térségben játszódó részletet.
Gothár Tamás fiatal költő a kötettel még nem rendelkező ifjú tehetségeknek adott Szabó Gyula-díjat kapta az elismerések közül: amint Fekete Vince költő mondta, egyfajta megelőlegezett bizalomként is, tehetsége, ambíciója elismeréseként.
A díjhoz a több mint tíz éve elhunyt Szabó Gyula író szülőfaluja, Homoródalmás is hozzájárul. Gothár Tamás köszönő szavai után azt is elmondta, nemsokára megjelenik első kötete. R. Kiss Edit / Székelyhon.ro