A szerb közéletet felkavaró heves viták után november 30-án elfogadta a Vajdaság autonómiáját megerősítő új alaptörvényt a szerb parlament. A statútumot még múlt év októberében hagyta jóvá az újvidéki törvényhozás. Elfogadásában komoly szerepe volt a Vajdasági Magyar Szövetségnek (VMSZ), amely Szerbia egészében törpe párt ugyan a maga négy belgrádi parlamenti képviselőjével, de a Vajdaságban megkerülhetetlen politikai erő. Az alaptörvényre minden szerbiai nacionalista erő össztüzet zúdított, annak ellenére, hogy csak egy részét adja vissza az észak-szerbiai tartomány korábban élvezett, a milosevicsi időkben elvett jogosítványainak. A szerb ortodox egyház is hevesen támadta, s több parlamenti párttal együtt állította, hogy államot teremt az államban, az első lépés Szerbia – Koszovó elszakadását követő – további feldarabolásához. /Megerősítették Vajdaság autonómiáját Szerbiában. = Új Magyar Szó (Bukarest), dec. 2./

A vajdasági magyarok védelmében
Az Európai Parlament ún. mini-plenárisának ülésén, 2010. március 24-én, Tőkés László erdélyi képviselőnk – nem első esetben – a vajdasági magyarok védelmében emelte fel a szavát. Napirend előtti felszólalásában arra kérte Jerzy Buzek európai parlamenti elnököt, hogy határozottan lépjen fel a szerbiai „magyarellenes terrorizmus” leállítása érdekében.
Említésre méltó, hogy tavaly novemberben európai képviselőnk írásbeli úton kereste meg az EP lengyel elnökét a temerini magyar fiúk ügyében, akiket egy szerb provokáció nyomán kirobbant kocsmai verekedés következtében ítéltek mindösszesen 61 esztendei börtönbüntetésre. Az öt fiatalember esete azért is kirívó, mivel hasonló esetekben a többségi elkövetőket futni hagyják, s a szerb hatóságok a „magyarveréseket” nem bűncselekményként, hanem – jobb esetben – puszta kihágásként kezelik.
Ezen hosszan elhúzódó, mindmáig orvosolatlan ügy eseménynaptárába az is beletartozik, hogy múlt év márciusában, Becsey Zsolt akkori EP-képviselő kezdeményezésére, illetve Tőkés László szervezésében közmeghallgatást tartottak az Európai Parlamentben. A rendkívüli fellépést az tette szükségessé, hogy a 2004 januárjában Vajdaságban járt EP-tényfeltáró bizottság jelentése – a hivatalos előírások ellenére – azóta sem került az ebben illetékes Emberi Jogi Bizottság (DROI) napirendjére. Egészen furcsa és szembetűnő, hogy az Európai Parlament mintha részrehajló módon fedezni próbálná a délvidéki magyarellenes atrocitásokat – ezenközben helyt adva Szerbia uniós felvételi kérelme benyújtásának.
Miközben legutóbb Temerinben is valóságos embervadászat folyt a magyarok ellen, ezzel párhuzamosan pedig különösebb nehézségek nélkül folyik egyes települések (Szabadka stb.), illetve a közszféra általános magyartalanítása, hasonlóképpen érthetetlen, hogy nem csupán az Európai Unió, de az anyaországi diplomácia is hajlamos szemet hunyni az egymást követő hullámokban támadó, államilag ellenőrzött – esetenként ösztönzött – magyarelleneslélektani hadviselés felett.
Mindezeket figyelembe véve, egészen indokolt újból és újból határozottan felvetni és következetes módon napirenden tartani a délvidéki magyarság helyzetét. Az EU-csatlakozásra hajtó szerb kisebbségi kirakatpolitika opportunizmusán átlátva, továbbra is ragaszkodnunk kell ahhoz, hogy – a koppenhágai kritériumoknak megfelelően – az emberi és kisebbségi jogok maradéktalan biztosítását az ország uniós felvételének előfeltételéül szabják.
Brüsszel, 2010. március 25.
Tőkés László
EP-képviselő Sajtóirodája
F E L S Z Ó L A L Á S
a szerbiai magyar nemzeti közösség védelmében
Milosevics országában, a szerbiai Vajdaságban (Vojvodina) tovább folynak amagyarverések. A tetteseket vagy felmentik, vagy vádat sem emelnek ellenük.
A Vajdaságban évtizedekkel ezelőtt mintegy 400 ezer magyar élt, és a lakosság 1/3 részét tették ki. A kényszerű elvándorlás és a masszív többségi betelepítések miatt számuk azóta 290 ezerre, számarányuk pedig 13%-ra csökkent.
A kisebbségek tömeges megveretésének módszerét a hírhedt szerb titkosszolgálat, azUDBA vetette be, különösképpen az albánok ellenében. Ennek „spontán” hagyománya folytatódik a jelenben a magyarokkal szemben, szülőföldjükről való elűzésük céljával.
Tisztelt Jerzy Buzek elnök úr!
Az Európai Parlament határozottan lépjen fel a délvidéki magyarellenes terrorizmus leállítása érdekében!
Szerbia EU-csatlakozásának képezze előfeltételét a világháború utáni tömeggyilkosságok több tízezernyi áldozatáért kijáró igazságtétel, valamint a mindmáig folytatódó magyarellenes erőszak beszüntetése! Forrás: erdon.ro

Közlemény a magyar EU-elnökség átvétele tárgyában
Az Európai Parlament idei, első strasbourgi hetén, az Európai Unió soros elnökségének átvétele alkalmával Orbán Viktor miniszterelnök személyesen mutatta be kormányának fél évre szóló európai programját, az Európai Néppárti Frakció 2011. január 18-i ülésén, másnap délelőtt pedig az EP plenárisán.
A családias hangulatú frakcióülésen Joseph Daul elnök köszöntötte a miniszterelnököt. A programismertetés, valamint az azt követő, kiadós megbeszélés rendjén a néppárti csoport egyöntetű támogatásáról biztosította a magyar elnökségi célkitűzéseket.
A magyar médiatörvénnyel kapcsolatban kibontakozott nemzetközi hisztériakampánnyal összefüggésben, a szükséges tisztázások nyomán Orbán Viktor – egyebek mellett – kijelentette, hogy a támadások zömének semmi köze nincs a sajtószabadsághoz, hanem ezek egy, az ellenséges politikai táborból érkező, szervezett támadássorozat részét képezik.
A 2011. január 19-i plenáris ülésen Jerzy Buzek, az Európai Parlament elnöke vezette a magyar elnökségi program vitáját. A magyar miniszterelnök meggyőző erejű előterjesztésében egy „erős Európa” kiépítése mellett foglalt állást, ami egyben egy „erős Magyarország” létét, illetve az Unió általános válságának a közös erővel való leküzdését is jelentheti. Orbán Viktor a magyar prioritások között kiemelten szólt az európai csatlakozási folyamat folytatásáról, Romániának a schengeni országok sorába való mihamarabbi felvételéről, az elfogadás előtt álló Duna-stratégiáról, valamint az európai cigánystratégia elkészítésének kivételes fontosságáról. „Európa hiába okos, ha nincsen szíve” – mondotta ez utóbbi kapcsán a magyar kormányfő.
José Manuel Barroso, az Európai Bizottság elnöke Magyarország sikeres EU-elnökségével kapcsolatos jókívánságait azzal az elvi igényű szándékkal toldotta meg, hogy: „Hozzuk közelebb Magyarországot Európához – Európát pedig vigyük közelebb Magyarországhoz!”
Joseph Daul néppárti frakcióvezető beszédében egy „nagy európainak” nevezte Orbán Viktort, és az „erős Európa” magyar elnökségi jelszavával párhuzamosan – újból – azt hangsúlyozta, hogy az Unió társadalmaiban „több Európára van szükség”.
Martin Schulz szocialista frakcióelnök figyelme – fonák módon – még annak a „kulturális szőnyegnek” a bírálatára is kiterjedt, mely Magyarország 1848-béli határainak a „szimbólumát” ábrázolja ki.
A kimondottan ellenséges módon megnyilatkozó Daniel Cohn-Bendit zöldpárti frakcióvezető – a magyar médiatörvény mellett – még abba is belekötött, hogy a miniszterelnök prioritásai közé az üldözött keresztények védelmét is felvette, ahelyett, hogy a forradalmi Tunéziát vette volna védelmébe.
Orbán Viktor összefoglaló jellegű válaszában, valamennyi hozzászólást megköszönve, a demokratikus vita fontosságát méltatta. Az ellenséges érzületről tanúskodó – jobbára alaptalan – bírálatokra visszautalva, természetes módon jegyezte meg: sohse gondolta azt, hogy az EU-elnökség útja „diadalmenet” lesz Magyarország számára. Azt ellenben határozottan visszautasította, hogy hazáját nemzeti méltóságában sértsék meg.
A néppárti frakcióülésen tartott felszólalásában Tőkés László erdélyi képviselő különleges élménynek nevezte, hogy míg két évtizeddel ezelőtt az akkori fiatal politikus, Orbán Viktor még a megszálló szovjet csapatok Magyarországról való kivonulását követelte, ők maguk, Temesváron pedig a Ceausescu-diktatúrával néztek farkasszemet – íme, most együtt vehetnek részt az országaikat is magába foglaló Európai Parlament munkájában. Az egykor szinte elképzelhetetlen változások beszédes vonatkozásaképpen Magyarország szomszédaihoz fűződő viszonyát méltatta, melynek gyökeres megjavulására vallanak – egyebek mellett –: a Duna-stratégia kidolgozása, Magyarország és Románia együttes néppárti jelenléte az Unióban, országa schengeni, valamint Horvátország és Szerbia európai csatlakozásának magyarok részéről való támogatása, vagy a Szlovákiával való kapcsolat jelentős megjavulása. Iliescu, Meciar, Milosevic és Fico posztkommunista országlása után a szomszédpolitikai viszonyok átalakulásáért elsősorban Orbán Viktort, az Európai Néppárt alelnökét és az általa vezetett kormányt illeti őszinte elismerés – mondotta Temesvár egykori lelkipásztora.
Tőkés László alelnök az EP plenáris ülésén is állást foglalt a magyar EU-elnökség, illetve a médiatörvény vonatkozásában. (Beszédét mellékeljük.)
A magyarországi Elnökség bemutatkozásának sajnálatos velejárójaként érdemel említést két olyan magyar ellenzéki megnyilatkozás, melyek közvetett módon híven rávilágítanak a Fidesz- és országellenes nemzetközi kampány mögöttesére. Bokros Lajos, a nevéhez fűződő „csomag” szerzője, az Európai Konzervatívok és Reformerek (ECR) csoportjának képviselője az EP plénumán szélsőséges támadást intézett az Orbán-kormány ellen. Vele párhuzamosan, Konrád György múlt heti „üzenetének” mintegy a folytatásaképpen, a délután folyamán az erdélyi származású Tamás Gáspár Miklós filozófus vett részt az anarcho-kommunistának aposztrofált Egységes Európai Baloldal / Északi Zöld Baloldal (GUE / NGL) frakció magyar médiatörvénnyel kapcsolatos rendkívüli sajtótájékoztatóján.
Az elrugaszkodott médiakampányon, valamint a magyar EU-elnökség ellehetetlenítésére irányuló nemzetközi összefonódásokon túlmenően, mindenképpen igaznak tűnik, hogy: a Magyarországon, illetve a Vasfüggöny túlsó oldalán élő baloldaliaknak és liberálisoknak – hogyha élni és fejlődni akarnak –, a kommunista múlt visszahúzó örökségével mindenképpen szakítaniuk kell, és föltétlenül meg kell újulniuk.
Strasbourg, 2011. január 20.
Tőkés László
EP-alelnök sajtóirodája. Reggeli Újság (Nagyvárad)

Nem kifogásolja a CNA a „Románia a románoké” reklámklipeket
Nem foganatosít intézkedést az Országos Audiovizuális Tanács (CNA) a Realitatea Tv „Románia a románoké” szlogenű kampánya ellen Boros Zoltán beadványával kapcsolatban – közölte a Krónika megkeresésére Răsvan Popescu, a CNA elnöke. Az ügyet csütörtöki ülésén vizsgálta meg a bukaresti médiahatóság, amely úgy döntött: a kampány szövegében a románokat állampolgársági, nem pedig nemzetiségi alapon különítik el más csoportoktól, így a bejátszások nem minősülnek diszkriminatívnak a kisebbségekre nézve.
Răsvan Popescu ugyanakkor hozzátette: a Realitatea Tv már korábban beszüntette a reklámfilmek sugárzását, a probléma így tulajdonképpen már nem áll fenn.
Amint arról beszámoltunk, Boros Zoltán, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács művelődési alelnöke beadványban kérte a CNA-tól a csatorna kampányának kivizsgálását, mivel szerinte a naponta többször is elhangzó jelszó diszkriminatív, „és kizárja az ország becsületes lakói közül mindazokat, akik román állampolgárok, azonban nem tagjai a román nemzetnek”.
Szász Attila, a CNA időközben lemondott vezetőtanácsi tagja korábban úgy nyilatkozott: az audiovizuális tanács minden bizonnyal konzultálni fog az Országos Diszkriminációellenes Tanáccsal (CNCD).
Răsvan Popescu ezzel szemben csütörtökön úgy nyilatkozott: nem tekintették szükségesnek a konzultációt, mivel a kampányban nem volt szó nemzetiségi alapon történő megkülönböztetésről. A CNA elnöke hozzátette: ha a jövőben a csatorna ismételten elindítja a bejátszások sugárzását, vagy új kampányt indít, előfordulhat, hogy újratárgyalják az esetet, egyelőre azonban nincs szükség további lépésekre.
Ezzel egy időben az EMNT csütörtöki közleményében az áll, hogy „az audiovizuális tanács elfogadta az EMNT beadványában tartalmazottakat, és felszólította a televízió vezetőségét, hogy vegyék ki a műsorból a sérelmezett anyagokat”.
Boros Zoltán a Krónika megkeresésére elmondta: a csütörtöki ülésen a CNA tagjai egyetértettek a bejátszások diszkriminatív jellegével, vélhetően utólag, zárt ajtók mögött módosítottak álláspontjukon.
A művelődési alelnök egyébként a megbeszélésen azzal érvelt, hogy a kampány negatív emlékeket elevenít fel, mivel Milosevics „Szerbia a szerbeké” jelszavát idézi.
„A legfontosabb tulajdonképpen az, hogy a Realitatea Tv már nem játssza az illető videókat, ez volt az elsődleges célunk” – összegzett Boros Zoltán.
Kőrössy Andrea
Krónika (Kolozsvár)

Magyar autonómia kulturális térben
Mézesmadzagként húzogatja a kormány a magyarság orra előtt az alkotmánymódosítás kisebbségvédelmi kitételeit. Garancia lehet-e néhány alkotmányos előírás Romániában a kulturális autonómia létrehozására? Lehetséges válaszként a délvidéki személyi elvű autonómia történetét jártuk végig dr. Korhecz Tamással, a Magyar Nemzeti Tanács elnökével.
Június derekán több RMDSZ-es indítványt fogadott el a parlamenti alkotmánymódosító bizottság a nemzeti kisebbségek szimbólumainak szabad használatáról, illetve arról, hogy létrehozhatják az identitásuk megőrzéséhez és kifejezéséhez szükséges önálló döntéshozó szerveiket. Az elfogadott szöveg azt is tartalmazza, hogy a hatóságoknak valamennyi őket érintő kérdésben konzultálniuk kell a kisebbségek legitim képviselőivel. Varujan Pambuccian, a nemzeti kisebbségek parlamenti frakcióvezetője szerint az RMDSZ-es indítványt valamennyi kisebbség támogatta. Az alkotmánymódosítás kitételei garanciát jelenthetnek arra, hogy a kisebbségi törvényt még idén elfogadja a román törvényhozás –, vélekedikaz örmény képviselő. Hasonlóan optimista Markó Béla RMDSZ-szenátor is, aki szerint a kisebbségbarát alkotmánymódosítás közvetlenül is megteremti a kulturális autonómia jogi kereteit, és a közigazgatási autonómiához is közelebb vihet.
A délvidéki út
A hosszú évek óta vajúdó román kisebbségi törvény eddig egyetlen képviselőházi szakbizottsági ülésen sem ment át. Márpedig kulturális autonómia nem lehetséges a kisebbségek jogállásáról szóló törvény elfogadása nélkül. Ezt bizonyítja a délvidéki példa, ahol a Kárpát-medencei utódállamok közül elsőként alakult meg a kisebbségek kulturális autonómiáját szavatoló intézményrendszer. A 16 szerbiai kisebbség a 2009-ben elfogadott törvény előírásai alapján alakíthatta meg nemzeti tanácsát, 2010-ben pedig a választói névjegyzékekre feliratkozott személyek a pártok által javasolt képviselőiket választhatták be a tanácsok vezetőségébe. A következő választást 2014-ben tartják.
Nem volt könnyű az ide vezető út, ismerteti Korhecz Tamás, a Magyar Nemzeti Tanács (MNT) elnöke. Azt tartja, a kisebbségi jogkövetelések kiharcolása Európában egy-egy kedvező történelmi pillanathoz köthető, Délvidéken ez a milosevicsi rendszer 2000-es bukásakor érkezett el, amelyre a helyi magyarság már jó előre készült. „Az egységes autonómiakoncepciót aláíró magyar pártok törvényes alap nélkül ugyan, de létrehozták az ideiglenes Magyar Nemzeti Tanácsot, hasonlóan a később megalakult Erdélyi Magyar Nemzeti Tanácshoz. Az újonnan megalakult tanácsnak közjogi kerete és valós jogosítványai nem voltak, de megalakulása fontos előrelépés volt az autonómiakövetelés megerősítése érdekében” – mondta el lapunknak az MNT elnöke.
A következő évben – hathatós délvidéki magyar részvétellel – Szerbia hozzálátott a kisebbségi törvény kidolgozásához. 2002 februárjában született meg az új kisebbségi jogszabály, amelynek 19. szakasza szűkszavúan ugyan, de szabályozta a nemzeti tanácsok intézményét, megválasztását és elvi hatásköreit. A törvény kollektív jogként, közösségi kisebbségi önkormányzatként tüntette fel a nemzeti tanácsokat. „Ez lett az első magyar törvényesített közképviseleti intézmény Szerbiában, amelynek jogosítványait ugyan csak elvi szinten szabályozta a törvény, de már közfeladatokat ellátó köztestületként működhetett” – fogalmaz Korhecz.
A következő fontos állomás 2003: ekkor iktatták az alkotmányba a kisebbségi törvény által szavatolt kollektív jogokat. Az alkotmány szerint az országos kisebbségi önkormányzatok a kultúra, az oktatás, a tájékoztatás és a nyelvhasználat területén bizonyos feladatokat végezhetnek el. Kiderült, hogy az újonnan elfogadott kisebbségi törvény mégsem volt az igazi, hiszen a 2002-ben megalakult elő nemzeti tanácsok csak botladozva, a mostanihoz képest szűkebb hatáskörrel működhettek. A szerb politikum megbánta a könnyen „kiengedett” kisebbségi törvényt, így ott szabotálta, ahol érte. A Kosztunica-kormányzat idején, 2006-ban leállították a nemzeti tanácsok megújításának lehetőségét.
„Ez az állapot 2008-ig tartott, amikor a koalíció megbukott. Az általános választások után a VMSZ koalíciós szerződést kötött a Demokrata Párttal, a megállapodás egyik kitétele pedig a nemzeti tanácsok törvényes megválasztásáról és jogállásáról szóló törvénytervezet elfogadása volt. Mi írtuk meg az új törvény 80 százalékát. A nemzeti tanácsok működését szabályozó törvény tehát magyar szellemi termék. 2008 végén a Demokrata Párt magáévá tette a magyar elképzeléseket, és a kormány elé vitte. Az oktatás terén azonban nagy volt az ellenszegülés, így aztán a folyamat 2009 tavaszán leállt. Ekkor fordultunk Borisz Tadics államelnökhöz, aki átpasszírozta a kormányon és a parlamenten az új törvénytervezetet” – rajzolta meg a politikus a szerencsés végkifejlet történetét.
Viták kereszttüzében
A kulturális autonómiát szabályozó 2009-es törvény a 2002-es kisebbségi törvényhez képest többletjogokkal és többlethatáskörökkel ruházta fel a nemzeti tanácsokat a kisebbségi lét két legfontosabb területén: az oktatásban és a kultúrában. A törvény kapcsán a délvidéki magyar pártok között is kemény viták alakultak ki. A Magyar Nemzeti Tanács választásait kétharmados többséggel megnyerő Vajdasági Magyar Szövetséget (VMSZ) az RMDSZ-hez lehetne hasonlítani, annyi kiigazítással, hogy a délvidéki párt politizálása az RMDSZ-énél jóval eredményesebbnek mondható. A VMSZ délvidéki magyar ellenfelei azt kifogásolták, hogy a választásokat a szövetség szervezi meg. A többi magyar párt azt szerette volna, ha állami hivatal kezeli a választói névjegyzéket, azaz saját nyilvántartása alapján a belügyminisztérium állítja össze, hogy a listák egyetlen magyar párthoz se kerülhessenek, ám ezt hosszas tárgyalások után a belügy elutasította. Hogy a vitára pontot tegyenek, a VMSZ azt ajánlotta: közösen kezeljék a névjegyzéket, amelyre minden délvidéki magyar szavazópolgár szabad akaratából iratkozhat fel. Közös munka mégsem lett, de „azzal, hogy Sólyom László és Orbán Viktor teljes mellszélességgel mellénk állt, és az embereket bátorította a választásokon való részvételre, rekordidő, gyakorlatilag egy hónap alatt elkészítettük a magyar választói névjegyzéket” – idézi fel a 2010-es történéseket az MNT elnöke.
Be kellett épülni a szerb jogrendszerbe
A délvidéki politikus elismeri, hogy a törvényben kevés az olyan autonóm hatáskör, amely teljes egészében a nemzeti tanács közhatalmi jogosítványa, a jogosítványok többsége az állami döntéshozatalban való részvétel. „Mi nem a jogrendszerrel szembeni megoldást választjuk, hanem az adott jogrendszert kiegészítő megoldásokat. A törvény ellenzői ezt alapjában elutasították. Egy teljesen új intézményt, autonómiatestületet úgy kellett beépíteni a jogrendszerbe, hogy működőképes maradjon. Például, hogy a magyar diákok számára írt tankönyveket csak a Magyar Nemzeti Tanács beleegyezésével lehessen elfogadni. A törvény által szabályozott keretben, sok tekintetben megkerülhetetlenné tettük a kulturális önrendelkezést szavatoló Magyar Nemzeti Tanácsot” – magyarázza Korhecz, aki szerint a jogosítványok legtöbb esetben vétójogra vagy kizárólagos javaslattevő jogra szorítkoznak. A nemzeti tanács kezdeményezése nélkül sok mindent nem lehet megtenni, de az ő jóváhagyása szükséges. Délvidéken például a magyar iskolaszékek által meghozott döntéseket az igazgató személyéről a nemzeti tanácsnak kell jóváhagynia.
A nemzeti tanácsok jogosítványai a kultúra és a közoktatás valamennyi területét érintik. A nemzeti tanács autonóm joga, hogy átveheti az állami intézmények alapító jogait. A politikus szerint folyamatban van a teljes kulturális és oktatási rendszer átvétele, azzal a kitétellel, hogy a finanszírozás fölött továbbra is a szerb állam rendelkezik. „Kicsit olyan ez, mint Magyarországon az egyházi iskolák helyzete: fenntartó és alapító az egyház, de az állami költségvetésből finanszírozzák az iskolákat” – példálózott Korhecz. Akik ellenzik vagy nem ismerik el a nemzeti tanács hatáskörét, azokat bírósági úton perelik. Az elnök szerint eddig 17 ilyen pert nyertek meg, tehát a törvény működőképes.
A kulturális autonómia-rendszer magyar bírálói szerint az utódállamok kisebbségbe szorult magyarsága számára a területi autonómia az igazi megoldás, amelynek kiegészítéseként kellene működnie a szórványban érvényesíthető személyi elvű, kulturális autonómiának. Az eddig megtett utat Korhecz sikertörténetnek tartja, de elismeri: előbb-utóbb területi önkormányzást is be kell vinni a rendszerbe, ha megnyugtatóan szeretnénk rendezni a kisebbségek ügyét. Példaként a svájci olaszokat említi, akik számbelileg a legkevesebben vannak, mégis gyarapodó közösség, mert kantonjuk kis államként működik.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Egy hét magyarságpolitikai írásaiból (május 28.-június 3.)
Szász Jenő: „Isten a Földet az emberre, a Kárpát-medencét a magyarokra bízta.”
Megszólalt a héten Szász Jenő, a budapesti székhelyű Nemzetstratégiai Kutatóintézet (NSKI) elnöke és a Felvidék.ma portál által közreadott, Kárpát-medencei rendszereket épít ki a NSKI című, videofelvétellel is kiegészített tudósításában arról számol be, hogy az általa vezetett Nemzetstratégiai Kutatóintézetet Orbán Viktor miniszterelnök „a Magyar kormány legfontosabb háttérintézményének nevezte”. Szól arról is, az intézménynek küldetése van, a Kárpát-medencét a Fennvaló csak és kizárólag miránk, magyarokra bízta, majd megvallja: „minél nagyobb a kereszt, annál jobban kell ölelni.”
Botor módon, és ezzel vélhetően nemcsak mi voltunk így, a közelmúltig fenntartások nélkül hittünk az Orbán-kormány hivatalos honlapjának. Naiv módon azt gondoltuk, hogy a Magyarország Kormányának megbízásából készített, Mányai Zoltán főszerkesztette és a Miniszterelnökség kiadásában megjelenő www.kormany.hu/hu/miniszterelnokseg hivatalos portál csak hiteles adatokat közöl a nagyérdeművel. E weboldal szerint és a dolgok jelen állása alapján, a magyar kormányzati központ fontosabb háttérintézményei az Információs Hivatal, a Kormányzati Ellenőrzési Hivatal, a Magyar Nemzeti Digitális Archívum, a Nemzeti Külgazdasági Hivatal, a Nemzeti Örökség Intézete és a Széchenyi Programiroda Nonprofit Kft. lennének. Ha netán valaki rangsorolni akarná őket, akkor minden bizonnyal a legfontosabbnak tartható közülük kerülne ki. Mi tagadás, alaposan melléfogtunk
Aztán továbblépve e logika mentén, még azt is megkockáztattuk, hogy amennyiben mégsem a kormányzati centrumban, akkor olyan minisztériumi háttérintézmények között kellene keresnünk a legfontosabbat, a legjobban teljesítőt, mint például a Nemzeti Adó- és Vámhivatal vagy a Magyar Turizmus Zrt., valamelyik szintén ilyen státusú nagyhírű egyetem, az Országos Mentőszolgálat, az Országos Egészségbiztosítási Pénztár esetleg éppen az Országos Nyugdíjbiztosítási Főigazgatóság. De ebben is tévedtünk.
A héten egy nagyon felelős kormányzati tényező alkalmi megszólalásból megtudhattuk, hogy a kormányzati döntések megalapozását szolgáló polgári hírszerző szolgálatnál, az Információs Hivatalnál, a magyarországi kis- és középvállalkozások külgazdasági tevékenységét támogató és a külföldi cégek magyarországi befektetéseinek ösztönzését hivatott Nemzeti Külgazdasági Hivatalnál vagy éppen a 19 megyében 39 irodát és 161 szakterületekre specializálódott tanácsadóval működő, az Új Széchenyi Terv pályázóinak szakmai támogatást nyújtó Széchenyi Programirodánál meg a többieknél is, azokénál melyekről fentebb szó esett, meg azokénál melyeket most elhallgattunk, működik egy, az előbb felsoroltaknál is fontosabb háttérintézmény. Ez nem más, mint a Szász Jenő vezette Nemzetstratégiai Kutatóintézet (NSKI).
Minderről magától az érintettől értesülhettünk, akinek szavait a pozsonyi Felvidék.ma tolmácsolta a napokban. A videofelvétellel is hitelesített tudósításban Szász jóleső örömmel, megelégedéssel és jogos büszkeséggel osztotta meg az olvasókkal a magyar kormányfő által végzett rangsorolás eredményét és elmondta: az általa irányított Nemzetstratégiai Kutatóintézetet Orbán Viktor miniszterelnök „a Magyar kormány legfontosabb háttérintézményének nevezte.” Nem jelentősnek, nem csak dicséretes teljesítményűnek és nem is egyiknek a fontosak közül, hanem így szól a leginkább rangsorolni hivatott véleménye: az NSKI a legfontosabb valamennyi közül. Hogy hol, mikor tette ezt meg a miniszterelnök, az egyelőre nem publikus – legalábbis ezt a beszámoló nem tartalmazza.
Most tekintsünk el attól, hogy más, Orbán miniszterelnök által kevésbé fontosnak tartott, a kabinetje munkáját segítő és azt kiszolgáló háttérintézmények mindegyike tények, adatok és információk sokaságával kívánja láttatni a munkáját a világhálón és így szolgálni a közérdeket, addig a „legfontosabbnak” ítéltnek e téren hosszú ideig csak egy honlap kísérletre futotta. Ahogy már e rovatban korábban megírtuk, az ott fellelhetők alapján nem véletlenül jut eszünkbe a hámozott léggömb. (Sajnos az azóta elkészült intézeti honlapot se tudjuk másnak, mint kísérletnek tekinteni, hisz bár első látásra látványosnak tűnik, hamar kiderül: az nem terheli meg az olvasót érdemi információkkal. Arra viszont mindenképpen jó, hogy újra megerősítse korábbi meggyőződésünket: Méry Gábor, a somorjai Méry Ratio könyvkiadó vezetőjét joggal tartják a Dunától északra a fotóművészet egyik legjobbjának, mert az általa készített felvidéki vár fotográfiák valóban lenyűgözőek.
Legyünk ezúttal bizalommal és most, e megszólalás alakalmából szintén tekintsünk el attól, amit nemrég egy laptársunkban olvashattunk: a mintegy 1,3 milliárd forintos (4,3 millió euró) éves költségvetéssel működő Nemzetstratégiai Intézet egy „elefánttemető”, szakmai körökben ajakbiggyesztéssel szemlélt „anekdotává vált fantomintézet”, mi több, állítólag „az sem világos, mivel foglalkozik.”
Lássuk most, amikor sokadjára, ezúttal a Magyar Máltai Szeretetszolgálattal is megköttetett az a bizonyos MEGÁLLPODÁS, az eddig mindig általános lózungokkal felvezetett, már-már mitizált, ún. „hálózatépítés” érdekében, mi újat tudhatunk meg erről a hálóról, mely, mint közismert, a gyöngyhalászoknál mindig szükséges és hasznos munkaeszköz.
Mindenekelőtt értesülhettünk arról, hogy a hálózatot javában szövik: „Szász Jenő, a Nemzetstratégiai Kutatóintézet elnöke elmondta, a legfőbb feladat maga a nemzetegyesítés, az anyaországban élő és a külhoni magyarság összefogása, ezáltal egy összefüggő rendszer létrehozása, egy szociális háló szövése a Kárpát-medencében.
E hálózat kiépítése folyamatosan tart, több hazai és határon túli intézménnyel, egyetemmel már folyamatos az együttműködés és továbbiakkal egyeztetés folyik.”
Az Országgyűlés nemzeti összetartozás bizottságának csütörtöki ünnepélyes alakuló ülésén Kövér házelnök „célként jelölte meg „a nemzet szövetének újraszövését”. Az itt felszólaló NSKI elnök szólt a szövőtevékenységről, meg arról is, hogy a 100 főre tervezett és jelenleg 61 főt foglalkoztató szövőműhelyében” megszőtték a Kárpát-medence 2030-ig szóló fejlesztési koncepcióját. Ebben bizonyára komoly szerepet játszott az a Gyurcsány-kormány idején feltűnt volt és az akkori Fidesz által joggal bírált Kormányzati Tanácsadó Jósdára emlékeztető, érdekes elnevezésű NSKI szervezeti egység, a Jelen- és Jövőkutatások Osztálya, bár hadd jegyezzük meg, hogy másokkal egyetemben mi boldogabbak lennénk, ha meg is tudhatnánk, mit tartalmaz ez a koncepció. Az újonnan kialakított 2.0 verziójú intézeti honlap ebben nem volt segítségünkre.
Jut eszünkbe a szövögetés kapcsán, hogy amennyiben azt a bizonyos szőttest színesre tervezik, ehhez a tevékenységhez elegendő tud lenni egyetlen szövőnő. Úgy látszik viszont, ha ezt a textíliát mindössze csak háromszínűre tervezik, akkor már egy egész apparátus, maga a „legfontosabb kormányzati intézmény” és persze, többtucatnyi munkaerő szükségeltetik.
A hálószövögetőknek, de nemcsak nekik, küldetésük van – derül ki a további fejtegetésből, majd azt is megtudhatjuk, hogy mi magyarok e küldetést Istentől kaptuk, aki „a Kárpát-medencét a magyarokra bízta.”
Hetvenöt évvel ezelőtt a kor jeles magyar gondolkodói közül tizenhárman – k Babits Mihály, Keresztúry Dezső, Szekfű Gyula, Eckhardt Sándor, Kodály Zoltán, Gerevich Tibor, Zolnai Béla, Viski Károly és mások – az irodalomtörténet, történelem, zenetudomány, a művészettörténet, a néprajz, nyelvtudomány meg egyéb tudományok művelői vállalkoztak arra, hogy ki-ki a maga szempontjából megkíséreljen választ adni arra az örök kérdésre: mi a magyar és a mi a magyarság, ez milyen szellemi tartalmat jelent és mennyiben magatartást is? Ez a tudósi kísérlet, a Magyar Szemle Társaság által 1939 őszén kiadott, azóta is haszonnal forgatható, Szekfű Gyula szerkesztette, 558 oldalra rugó könyvet, a Mi a magyar? -t eredményezte.
Ezelőtt majd tíz évvel pedig, 2005-ben, korunk tudós elméi, úgy gondolták, hogy érdemes más helyzetben és más szakmák művelőinek a bevonásával megkísérelni ismét a „magyar"-fogalom újradefiniálását. Ebből is könyv született Romsics Ignác és Szegedy-Maszák Mihály szerkesztésében. Ez volt az újabb Mi a magyar? kötet, ezúttal feleannyi terjedelemben, 296 lapoldalon.
Most, „a Magyar kormány legfontosabb háttérintézményének” tudós stratégája számára a Mi a magyar?-kérdés sokkal egyszerűbben volt megfogalmazható, mint a két eltérő korszak vívódó-töprengő szellemi nagyságainak: a Mindenható küldetéssel ruházott fel bennünket, a javunkra döntött azzal, hogy ránk bízta a Kárpát-medencét és punktum.
„Szász Jenő szerint magyarnak lenni küldetés. A közösség boldogulásán keresztül kell keresni az egyén boldogulását. A közösségben való gondolkodás magában foglalja a külhoni magyarság összefogását is, a szervezettség elérése azonban a határokon túl több nehézséggel, még nagyobb kihívással jár. Viszont „minél nagyobb a kereszt, annál jobban kell ölelni."
A külhoni magyar közösségek sorsáért is felelősséggel tartozunk. Az egyik kulcsszó tehát a felelősség. Isten a Földet az emberre, a Kárpát-medencét a magyarokra bízta, ezért minden egyes magyar felelősséggel tartozik egyenként és közösségi szinten is. Ennek a közösségnek az összefogása és megtartása a feladat. A másik kulcsszó a hűség, amely Isten viszonyulását jelenti az általa teremtett emberekhez. Erre az Istentől kapott küldetésre adott emberi válasz a felelősség - hangsúlyozta Szász. A Nemzetstratégiai Kutatóintézet ezt a felelősséget vállalja magára a határokon átívelő közös nemzeti ügy képviseletével.
A „kereszt ölelése” nemcsak az édes terhet, hűséget, hanem felelősséget, a távlatos gondolkodást is jelenti és persze új stratégiai kitekintést. Mi magyarok, akikre a Fennvaló ránk bízta a Kárpát-medencét, élni fogunk a küldetésünkkel és csak és kizárólag az összefogásnak áldozzuk életünket. Ennek a felismerésnek már a megnyilatkozó eddigi politikai múltja maga a bizonyosság. Mintha a Fidesz-KDNP EP-lista frissen a pannonhoni voksokkal uniós mandátumhoz juttatott, Erdély földjéről származó jeles személyisége mondta volna, az akkor még MPP-elnökként regnáló Szász Jenőről: „A párt alapító elnökének újabb ámokfutása késztet ismételt megszólalásra: menteni, ami még menthető.” Mivel pedig a szép szavak mellé tettek is dukálnak és a hálószövés meg a hálózatépítés anyagiakon is múlik, tehát jöhet a lényeg, az uniós pénz:
„Szász Jenő kiemelte, a regionális határokban való gondolkodásnak ma már nincs létjogosultsága. Fontos, hogy minden együttműködő közigazgatási intézmény egy nagy magyar világban gondolkodjon, ne pedig anyaországi és határon túli magyarságban, az együttműködésnek a Kárpát-medencében kell megvalósulnia.
Következő lépés pedig a nemzeti törekvések európai dimenzióba való beillesztése. A hálózat kiépítésére és működésére uniós forrásokat lehet igényelni - mondta. A nyugati diaszpóra és a Kárpát-medence magyarságával együtt a magyarság tíz országban képviselteti magát, így ez a közösség az Európai Unió transznacionális projektjeinek keretei között joggal kaphat finanszírozást a későbbiekben, mellyel ez a hálózat tovább erősíthető.”
Amíg ennek eljön az ideje, addig a Nemzetstratégiai Kutatóintézet az „egy nagy magyar világban gondolkodó” és „minden együttműködő közigazgatási intézmény” közül a kedvencekkel, a tűzoltókkal foglalkozik behatóbban. Ha már a „távolságot, mint üveggolyót megkaphatta” valaki és „óriás lehetett”, mint József Attila kis Balázsa, akkor az Altató ringatója felkínálta három, „mi leszek, ha nagy leszek”-jéből jöjjön a kedvenc, a nemzetünk hálóba szövését a tűzoltók egybeterelésével indító Szentegyházán megkezdett Kárpát-medencei szintű fejlesztési együttműködés újabb, történelmi áttörést hozó újabb eheti konkrétuma.
A Vajdaság.ma délvidéki portál tudósított arról alig két napja: Szerbia Magyarország felé vezető legforgalmasabb közúti határátkelőhelyén, Horgoson létrehozták a délvidéki önkéntes tűzoltó hálózatot. A helyi tűzoltóotthonban, – mint olvashattuk –„a vendégeket a házigazdák egy szép szavalattal valamint a horgosi néptáncosok rövid műsorával köszöntötték. Az alakuló ülésen megjelent 36 vajdasági tűzoltó egyesület vezetőinek és képviselőinek elsőként Szász Jenő, a Nemzetstratégiai Kutatóintézet elnöke gratulált elhatározásukhoz, hogy létrehozzák a vajdasági hálózatot, majd röviden felvázolta azokat a konkrétumokat, amelyeket az intézet megtehet a hálózat működése érdekében.”
Pásztor István portré a HVG-ben: „Nem akartam afféle díszmagyarrá válni a belgrádi kormányban.”
Megszólalt a héten a HVG-ben Pásztor István a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) elnöke a nyomtatott hetilap Portré rovatának vendégeként elmondta, hogy miért nem akart miniszterelnök-helyettes lenni az új belgrádi kormányban, miért nincs kisebbrendűségi érzése amiatt, hogy „miközben a Parlamenten kint van a székely zászló s minden nagyobb kormánypárti rendezvényen felhangzik a székely himnusz, a vajdaságiakról, a felvidékiekről senki sem emlékszik meg” és miért gondolja azt, hogy az összes külhoni magyar szervezet közül a VMSZ teljesítménye a legjobb.
„A politika szempontjából a választási eredmény és annak következtében kiharcolható politikai pozíció számít, az összes többi csak mellébeszélés – fogalmazta meg a HVG friss lapszámában politikai hitvallását a VMSZ elnöke.
A most 57 éves, Szabadkától 15 kilométerre, egy tanyán élő Pásztor Istvánt „a tanyasi életmód, a nyugalom és a csend” kapcsolja ki leginkább. Ez életforma már csak azért is kedves az vajdasági parlament elnöki tisztségét is betöltő délvidéki magyar politikus számára, mert itt élhet a hobbijának: „van pár lovam, s ha van kis időm meg szoktam próbálkozni a lovaglással is” –mondja el a vele interjút készítő Dobszay János-Kelemen Zoltán kettősnek.
A bánáti Törökkanizsán született és Szabadkán felnőtt Pásztor 1980-ban az Újvidéki Egyetemen szerzett jogászi oklevelet. Előbb vállalati jogászként dolgozott, majd hét éven keresztül a szabadkai Közgazdasági Kar Informatikai Intézetének volt az igazgatója. Ezt követően teljes váltásra kényszerült. A miértre a válasza önmagáért beszél: „politikai indíttatású támadás miatt álltam föl az igazgatói székből, pedig szerintem nem csináltam rosszul.” Kénytelen–kelletlen a vendéglátás felé fordult és megpályázott egy éttermet, amit vállalkozóként aztán évekig sikeresen üzemeltetett. A kezdetek nem éppen voltak megnyugtatóak, nem ígértek biztos megélhetést. A „profilváltásról” utólag így vall: „Úgy kerültem bele, mint Pilátus a crédóba.”
„Már 25 éve jelen vagyok a magyar politika színeiben” – számol be az életútja közéleti szerepvállalásairól szólva az őt kérdezőknek. Ennek állomásai előbb egy képviselőség volt a szabadkai önkormányzatban, később pedig a Vajdasági Képviselőházban és a jugoszláv szövetségi törvényhozás alsóházában is. A tartományi és országos választásokon elnyert ismertsége okán Pásztor egyre több megbízatást kap: előbb a vajdasági kormány gazdasági kérdésekkel megbízott alelnöke, majd ugyanitt a privatizációs és vállalkozásfejlesztési ügyek titkára (miniszter) lesz, majd 2012 júniusában a vajdasági parlament (Tartományi Képviselőház) elnökévé választják.
A VMSZ-nek 1994 óta tagja és 2007 óta elnöke. Szerepet játszott a Magyar Nemzeti Tanács létrejöttében is, hiszen az alakulás éveiben az Ideiglenes Magyar Nemzeti Tanács Intézőbizottságának elnöke volt. Majd az országos politikában is következik egy előzménytelen megmérettetés: 2008 elején első magyarként egyike lesz a szerbiai államfőválasztáson résztvevő kilenc jelöltnek, ahol 93 ezer szavazatot begyűjtve a hatodik helyen végez. Utóbb Pásztor 2012-ben ismét szerbiai államfőjelölt lesz, ezúttal mindössze 63 és félezer voksot szerez meg birtokában a tizenkét jelöltből a kilencedik helyen végez.
A Portré rovat párbaj-csörte jellegéhez híven az asszóindításnál a kérdés rögtön a lényegre tör. Sokak számára, főleg, mivel egy korábbi időszakban Kasza József egykori VMSZ elnök személyében már volt magyar kormányfő helyettes egy belgrádi kormányban, logikus lett volna az újrázás. Pásztornak erről egészen más a véleménye:
„Én a vajdasági parlament elnöke vagyok. A koalíciókötésnél az volt a szempont, hogy választási programunk legyen a kormányprogram része, nem pedig, hogy személyi jelenléttel tegyük láthatóvá kormányzati szerepünket. Nem akartam afféle díszmagyarrá válni a belgrádi kormányban.”
A vajdasági magyarok 1992 óta nem értek el olyan sikereket választásokon, mint legutóbb, idén márciusban. Hogy ehhez a jó szerepléshez mennyiben tud hozzájárulni a mindenkori vezető, azt a HVG beszélgetőpartnere így látja: „A siker mindenki érdeme, a kudarc pedig a vezető bűne. Ebből a logikából kiindulva ez erőteljes, sok ember által kifejtett munka eredménye, de az biztos, hogy a vezetőségnek fel kell hoznia a VMSZ-t arra a szintre, hogy képes legyen kormányzati tényezővé válni.”
A közelmúltban tévéhíradók élén, lapok címoldalain szerepelt napokon keresztül az a Pásztort ért inzultus, amikor a budapesti parlament alakuló üléséről távoztában a Gaudi-Nagy Tamás által felheccelt Jobbik szimpatizánsok, emberi mivoltukból kivetkőzött nők szidalmazták, leköpdösték a VMSZ elnökét.
Erre hetekkel később is a közéletben negyedszázados tapasztalatokkal rendelkező és magát „edzett állapotúnak” tartó Pásztor élete talán legmegalázóbb pillanataként emlékszik vissza. Bár nem volt számára könnyű a helyzet, de örül, hogy indulatait legyűrte és helyesen tudott reagálni: „Egy pillanat alatt végiggondoltam a lehetséges viselkedési formákat, és úgy döntöttem, verbális és fizikai értelemben is teljesen passzív leszek.”
A közügyek, a politika iránti fogékonyság Pásztor számára a szülői házból eredeztető, bár azt is bevallja: nagyon sokáig a fogékonyság nála nem járt együtt az ambícióval: „Mindig érzékeny voltam a köz ügyei iránt. Ez nem volt távol a családban uralkodó hangulattól, igaz, apám még az állampárt, a Jugoszláv Kommunista Szövetség tagja volt. A politika így bekerült a házba, amivel én is együtt nőttem fel. Ennek ellenére nem volt olyan ambícióm, hogy profi politikus legyek. Ha Milosevics alatt valaki arról beszélt volna, hogy a vajdasági parlament elnöke leszek, és olyan pártot vezetek, amelyik a szerb parlament részét fogja képezni, biztosan bolondnak nézem.”
Terjedelmi okokból nem térhetünk ki az egész interjú ismertetésére. Ha a teljességre nem is vállalkozhatunk, de kihagyhatatlannak tűnnek a következő kérdések és az azokra adott válaszok:
„Nincs kisebbrendűségi érzése amiatt, hogy miközben a Parlamenten kint van a székely zászló s minden nagyobb kormánypárti rendezvényen felhangzik a székely himnusz, a vajdaságiakról, a felvidékiekről senki sem emlékezik meg?
Nincs. Ettől függetlenül már több mint egy évszázada jelenség az, amit a kérdésében megfogalmazott. Mi vajdaságiak olyanok vagyunk, mint a 13. malac, akinek folyamatosan küszködni kell, hogy a 12 csöcs közül az egyikhez hozzájusson. Erdély vezető szerepe becsült állapot, függetlenül attól, hogy ki milyen eredményeket tud nemzetpolitikailag felmutatni. De emiatt nem siránkozni kell, hanem dolgozni. a határon túli magyar szervezetek közül a mi utolsó tízéves teljesítményünk a legjobb.
Pártját az első Orbán-kormány idején még nem igazán kedvelte az akkori Fidesz. Mit tett, hogy azóta ennyire megkedvelték?
Sok víz folyt le azóta a Dunán és nem vagyok kompetens, hogy a 16 évvel ezelőtti történéseket megítéljem. Ez legyen inkább a történészek, illetve a VMSZ akkori vezetésének a feladata. Én a saját regnálásom kezdetétől, a 2007 óta eltelt időről tudok beszélni. Amiben azóta megállapodtunk, azt mindenki teljesítette, a Fidesz az általa nyújtott segítséggel, mi pedig az elért eredményekkel.
Ha már elődjére utalt: Kasza Józseffel még kapcsolatban van?
Amikor találkozunk, üdvözöljük egymást. Ennyi. Ő már nem tagja a VMSZ-nek, mivel szembement minden döntésünkkel, kizártuk sorainkból. A mai VMSZ teljesen más, mint az ő idejében, igaz a mozgástér is megváltozott.”
Bálint-Pataki József. maszol.ro

Ágoston András:
A minimális kisebbségi jogok kísértete járja be a Kárpát-medencét
Allen Kassoff újratöltve
Miközben a Kárpát-medencében élő magyar nemzetrészek – autonómiaügyben is – eddig nem tapasztalt támogatásban részesülnek az újra kétharmados Orbán-kormány részéről, ebben a kérdésben magyar-magyar vonatkozásban csak növekszik a véleménykülönbségek halmaza.
A Nemzeti Együttműködés Rendszere (NER) elvben keretet ad a kormányoldal részvételével folytatott magyar-magyar konzultációnak, úgy tűnik azonban, hogy e lehetőség kiaknázottsága igencsak a kezdeti szakaszban van. Nyüzsgés csak Erdélyben tapasztalható, a vajdasági és a felvidéki politikai elit – pedig a táncba hívó szó minden érdekeltnek a fülébe csenghet – előkelő idegen módjára tartózkodik, kerüli a témát.
De nem a tartózkodás a lényeg. Nem mert a vak is látja, minden fontos feltétel adott, s most már csak a felelős magyar politikai elitek minél összehangoltabb közös nemzetközi fellépésére lenne szükség. A magyar kormány részéről már évek óta nincs akadálya az összefogásnak, a közös fellépésnek, Romániában pedig egyre inkább esedékes az autonómiáról szóló lényegi eszmecsere.
Ebbe a közegbe robbant be ötletével Allen Kassoff, az Egyesült Államokban bejegyzett Project onEthnic Relations (PER) jogvédő szervezet 2005-ben visszavonult igazgatója.
Az 1993-ban megtartott hírhedt neptuni találkozón – a PER kezdeményezésére és közvetítésével – már az autonómia eszméjének RMDSZ-en belüli elfogadásával egy időben, megtörtént az elgondolás kisiklatása is. A megegyezés lényege, hogy az RMDSZ Tokay György, Borbély László és Frunda György összetételű tárgyalóküldöttsége 1993. július 15–16-án Neptunban ráállt az „anyagra”: az autonómia következetes követelése helyett, vállalta a nemzetközi dílerek felkínálta szigorúan ellenőrzött politikai drogozás élvezeteit. A parlamenti jelenlétet és a kormányzati felelősségvállalással járó bizalmi minimumot. (Aki kormányon van, az ne követeljen autonómiát.
Ahogy annak idején a nemzetköziek, konkrétan a PER, felismerték nemcsak az autonómia konfliktusteremtő „veszélyét”, de a demokratikus elvekre alapuló elképzelésben rejlő lehetőségeket is. Féltve talán a Romániában elindult rendszerváltást magát, a nagyobb jogán, ismerve az emberi természet politikában is megnyilvánuló, és részükről kezelhető gyengéit, olyan megoldást kínáltak, ami két-három évtizedre – az ő mércéik szerint – elviselhető intenzitásúvá tette a kisebbség-többség között feszülő történelmi ellentétet.
Kassoff a nagy mágus, ahogy annak idején a délszláv háborúban becézték (vagy szidták), most újra színre lépett. Nyugdíjasként is olyan hatalommal felruházva, amit ép ésszel nem lehet semmibe venni.
De, térjünk a tárgyra. Mit is nyilatkozott a nagy mágus, a kisebbségszelídítő a Kovászna megye RMDSZ-es politikai elitje előtt? Nem kevesebbet, minthogy „új alapokra kell helyezni a román többség és a magyar kisebbség közötti viszonyt, újra kell értékelni a húsz évvel ezelőtt megkötött megállapodást”.
Most pedig kezdődhet a találgatás. Azt, hogy „Neptunt” kell újra értékelni, mindenki tudja. De mi jöhet ez után?
Kisebbségi szemszögből nézve, alapvetően két dolog: vagy autonómia, vagy a „minimális kisebbségi jogok kódexe”.
Az ajánlattevő természetét ismerve az első nem jöhet számításba. De mit jelent a másik? Mi az, amit legalább valószínűsíteni lehet.
Ha Szerbiát és a volt Kisjugoszláviát, a balkáni gyilkos polgárháború eseményeit vesszük szemügyre, két észrevételt tehetünk.
Az egyik az, hogy a PER ebben az időben, 1998-ban, tehát a Milosevic-rezsim bukását megelőző időszakban, figyelemmel a szocialista Jugoszlávia felbomlásának előrehaladott folyamataira, nem az autonómiára és a kormányzati felelősségvállalásra összpontosított. Milosevic ellenzékének nemzetközi bemutatkozása közben két irányban igyekezett befolyásolni az érdekelt politikai eliteket.
Horvátországban – figyelemmel a szerb kisebbség helyzetére – az autonómia felé tájékozódott. Szerbiában, talán az autonómiával már nem megoldható szerb-albán konfliktusból kiindulva, óvatosan, de határozottan a minimális kisebbségi jogok kartáját szorgalmazta. Ezzel magyarázható, hogy a Đinđić-vezette szerbiai demokratikus ellenzékhez tartozó Vajdasági Magyar Demokrata Párt (VMDP) autonómiakövetelése a közös külföldi bemutatkozások során elhangzott ugyan, de foganatja azóta sem lett.
Visszatérve a PER nyugalmazott elnökének minapi kijelentéséhez, hogy a „román politikusok kérték, hogy a PER ismét vállaljon szerepet a román–magyar párbeszéd új alapokra helyezése érdekében”, okkal kérdezhetjük, mi a cél?
Egy biztos, nem az erdélyi magyarok tényleges autonómiája. Hacsak nem a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) a minap bemutatott kisebbségi dokumentumáról van szó. A tapasztalatokat szem előtt tartva, érdemes odafigyelni.
vmdp.org.rs/index - KIFO HÍRLEVÉL I. évf. 233. szám

Mit tesznek közösségeikért a kisebbségek parlamenti képviselői?
Ezúttal nem a magyarokról van szó. Hanem a többi kisebbség képviselőiről. Akik, nos, nem halnak bele a munkába. És a korrupciót sem vetik meg.
A jelenlegi parlamenti ciklusban a Romániában hivatalosan elismert etnikai közösségek részéről 17 képviselő ül a nemzeti kisebbségek képviselőházi frakciójában, melybe a külön frakcióval rendelkező magyar közösség nem tartozik bele. A frakcióban egy hely betöltetlen, mert az olasz kisebbség képviselője elhunyt. A 2011-es népszámlálás szerint a kisebbségi parlamenti képviselők az összeszámolt csaknem 19 millió állampolgárnak mintegy 5 százalékát fedik le. Ha a magyarokat is ideszámítjuk, az arány 11 százalékra nő. Ezzel megerősítést nyer Lucian Boia történész következtetése, hogy
Románia ma románabb, mint bármikor volt a történelme folyamán
(Románia elrománosodása/Cum s-a românizat România). Az etnikumokkal szembeni bánásmód egyik modelljének tekintett megoldás, hogy a közösség méretétől függetlenül biztosítanak egy helyet a parlamentben, bizonyos kockázatokkal is jár, hiszen egy adott pillanatban „csaknem fiktív, néhány ezernyi, a román tömegbe teljesen beolvadt közösségeket” képviselnek, ahogy azt Boia leírta. Egy túl sok munka nélkül szerzett parlamenti hely csábító lehetőség lehet. Míg 1990-ben csak 12 elismert kisebbség volt, a csehek elszakadásával a szlovákoktól, illetve a rutének és lipovánok különválásával az oroszoktól, például, mára 18 lett (mint a kisebbségi képviselők lentebbi felsorolásából kiderül, nem emiatt lettek többen a kisebbségi képviselők – a szerk.). De a parlamenti tevékenységi jelentésekből, illetve a helyi sajtó – anyagom alapját képező – jelzéseiből látható, mennyire elkötelezettek a parlamenti képviselők az etnikum fennmaradása és az etnikumok közötti párbeszéd iránt.
Politikai haszonnal járó szimbolikus rendszer
A választási törvény szerint a nemzeti kisebbségek képviselői akkor szereznek parlamenti mandátumot, ha a választáson kapott szavazatok száma eléri az országos szintű választási szint legalább 10 százalékát. Tehát a mandátum kötött, és az etnikai szervezetek által jelölt személyek senkivel sem versenyeznek. Egyformán szerez mandátumot a legnépesebb, a hivatalos adatok szerint több mint 600.000 főből álló roma kisebbség, és a 3.203 tagú olasz, 2.477 fős cseh, vagy az 1.361 fős örmény közösség. Az Adevărul által megkérdezett Monica Căluşer (Etnokulturális Változatosságért Forrásközpont, CRDE) azt mondja, nem jó a törvény, mert nem serkenti versenyre a legjobb jelölteket: „A hazai rendszer szimbolikus, nincs túl nagy hatása, de megadja az elismerés érzését a kisebbségieknek.” A román választási törvénynek elég sok hibája van, és lehetővé tette a korrupció, az összeférhetetlenség, a saját érdekek érvényesítésének bekerülését a törvényhozásba. Sajnos, a kisebbségiek sem bizonyultak jobbnak. És az, hogy mindig a kormánykoalíciókat támogatják, az öt mandátum óta az örmény Varujan Pambuccian által vezetett parlamenti frakció egyfajta íratlan szabályává vált, ami néha, kiélezett szavazásokkor „királycsináló” lehet. Az RMDSZ-szel kapcsolatos vicc erre a frakcióra is ráillik: „Miért tartanak választásokat Romániában? Hogy kiderüljön, kikkel fog kormányozni az RMDSZ”… és a kisebbségek frakciója.
Az etnikai kisebbségek képviselői Románia Parlamentjében
2012–2016-os törvényhozási ciklus
Pambuccian Varujan – Romániai Örmények Szövetsége,
Mircovici Niculae – Bánsági-Romániai Bolgár Szövetség,
Amet Varol – Romániai Muzulmán-Török Tatárok Demokratikus Szövetsége,
Păun Nicolae – Romák Pro Europa Pártja Egyesület,
Ignat Miron – Romániai Lipován Oroszok Közössége,
Vainer Aurel – Romániai Zsidó Közösségek Föderációja,
Ganţ Ovidiu Victor – Romániai Németek Demokratikus Fóruma,
Ibram Iusein – Romániai Török Demokratikus Szövetség,
Firczak Gheorghe – Romániai Rutének Kulturális Szövetsége,
Merka Adrian Miroslav – Romániai Szlovákok és Csehek Demokratikus Szövetsége,
Gvozdenovici Slavomir – Romániai Szerbek Szövetsége,
Longher Ghervazen – Romániai Lengyelek Szövetsége,
Stancu Ionel – Romániai Macedónok Egyesülete,
Manolescu Oana – Romániai Albánok Ligája Egyesület,
Zisopol Dragoş Gabriel – Romániai Görögök Szövetsége,
Ghera Djurevici Slobodan – Romániai Horvátok Szövetsége,
Marocico Ion – Romániai Ukránok Szövetsége,
Grosaru Mircea – Romániai Olaszok Egyesülete (elhunyt).
Visszafogott törvénykezés
A parlamenti képviselőknek a képviselőház honlapján olvasható törvénykezdeményezéseiritkán vonatkoznak a saját közösségük érdekeire. Itt-ott egy-egy módosítás az oktatási, a választási, vagy a helyi közigazgatásról szóló törvényen, és néhány kezdeményezés olyan jellegzetes ünnepek elfogadásáról, mint amilyen a szlovák vagy cseh nyelv napja, illetve a tatár etnikum ünnepe, a jelenlegi mandátum alatt csak ennyire terjedt ki a törvényhozási tevékenység. Ezen kívül a kisebbségek képviselői, mint mindenki más, a saját szakmáikat érintő ügyekkel foglalkoznak: a bolgár Niculae Mircovici tartalékos dandártábornok a hadsereg ügyeivel, Varujan Pambuccian IT-fejlesztéssel, Aurel Vainer, a zsidó üzletemberek képviselője a szerencsejáték-szervezéssel és így tovább. Ez nem baj, ám vagy az etnikai közösségek igénytelenségét jelzi, vagy azt, hogy egy részük csak papíron létezik. Az etnikai kultúra fellendítéséhez nem elég népünnepélyeken részt venni. Ami pedig a parlamenti életben való részvételt illeti, az annyira diszkrét, amennyire a Képviselőház tekintélyt parancsoló pulpitusa esetében is tapasztalható: a frakció
csak akkor jelenjen itt meg, ha szavazni kell.
De azért jó példa is van a Német Fórum képviselője, Ovidiu Ganz (a név írásmódjában tapasztalható különbség az eredeti szövegnek megfelelő – a szerk.) személyében, aki az előző ciklusban 99,7 százalékos jelenléti arányt és rekordnak számító tevékenységet mutathatott fel. Johannis elnök idei májusi találkozójára a frakcióvezető kérésére került sor, hogy tesztelhessék az elnökválasztás utáni politikai hangulatot. Azt is számításba kell venni, hogy az etnikumok különféle olyan igazgatótanácsokba és közhatóságokba juttathatják el az embereket, mint a TVR (a közszolgálati televízió – a szerk.), a SRR (a közszolgálati rádió – a szerk.), a CNA (Országos Audiovizuális Tanács – a szerk.), a Kisebbségek Tanácsa, minisztériumok és így tovább, így politikai és társadalmi szinten jelentősen megnő a befolyásuk. De a számok kíméletlenek és a kisebbségek számának folyamatos csökkenését mutatják, a roma etnikum kivételével. Ez is a parlamenti tevékenység hatékonyságának egyik negatív mutatója lehet.
Mindennapos összeférhetetlenségek
Románia Parlamentjében a kisebbségeket sem kerülte el a korrupció és a személyes érdekek érvényesítése. A Romák Pro Europa Pártját képviselő Nicolae Păun ellen a DNA(Országos Korrupcióellenes Igazgatóság – a szerk.) folytat vizsgálatot, mert 800.000 lejt találtak cége, a Niky Scorpion Alcom Kft. számláján, mellyel nem tud elszámolni. Az Agerpresigazságszolgáltatási forrásokra hivatkozva arról írt, hogy Nicolae Păun állítólag pénzt kért a romáktól az adóamnesztiáról szóló törvény parlamenti támogatásáért. Egy Păun által, Mădălin Voicu PSD-s képviselővel, jelenlegi bonni főkonzullal együtt nagy hangon támogatott másik gyanús kezdeményezés volt az 1 és 5 év közötti börtönbüntetést töltő személyekre kiterjedő kollektív amnesztia is. Összeférhetetlenség miatt is több jogerős, vagy első fokú ítélet született. Nicolae Mircovici a Bánsági Bolgár Szövetségtől hat hónapos felfüggesztett börtönbüntetést kapott egy összeférhetetlenségi ügyben. Feleségét referensként alkalmazta a Temes megyei 35. sz. választókörzetben lévő képviselői irodájában. A ma a Képviselőház titkári tisztségét betöltő képviselő azt mondta, hogy az EJEB-en (Emberi Jogok Európai Bírósága – a szerk.) fogja megtámadni az ítéletet. A kisebbségi státusz és a diszkrimináció mindig jó hivatkozási alap. „Meglepő, hogy miért csak a kisebbségeknek… egy lengyelnek, egy bolgárnak, egy ukránnak, két magyarnak van jogerős ítélettel lezárt ilyen ügye Románia Parlamentjében”, mondta Mircovici a Mediafaxnak. Gervazen Longhert, a Romániai Lengyelek Szövetségének elnökét három hónap felfüggesztett börtönbüntetésre ítélte az ICCJ (Legfelsőbb Semmítő- és Ítélőszék – a szerk.), mert a fivérét és lánytestvérét alkalmazta saját irodájában. Az ANI(Országos Feddhetetlenségi Ügynökség – a szerk.) 2013-ban Mihai Radan ügyében is vizsgálatot indított, aki a horvátokat képviselte az előző ciklusban, mert az anyját alkalmazta irodájában. A Szlovákok és Csehek Demokratikus Szövetségének – sajtóközlemények terén nagyon aktív – képviselője sem úszta meg: Adrian Merkát egy év hat hónap felfüggesztett börtönbüntetésre ítélték szülei alkalmazása miatt, akik a vizsgált időszakban több mint 39.000 lejt kerestek. A büntetőtörvénykönyv értelmében az elítéltek három évig nem tölthetnek be köztisztséget. Tekintettel arra, hogy 144 parlamenti képviselőt gyanúsítottak meg, vizsgáltak ki, vagy ítéltek már el összeférhetetlenség miatt, nehezen állítható, hogy az ANI, vagy a DNA a megtizedelés rejtett céljával támadná a nemzeti kisebbségeket.
A deputáció előbbre való a reputációnál
Az etnikai közösségek körében is tapasztalható az a széles körben elterjedt nézet, hogy a tisztségviselő többletjogokkal rendelkezik a néppel szemben. Bár a saját választókörzeteikben szinte senki sem ismeri őket, a kisebbségek parlamenti képviselői szórják a közpénzt. A Iaşi-i ziarulevenimentul.ro elektronikus kiadvány arról számol be, hogy Ionel Stancu „láthatatlan képviselő”, akit a Romániai Macedónok Egyesületének országos listáján választották meg, 2013-ban többet költött, mint parlamenti kollégái, vagyis 6.653 lejt a személyzet béreire és 4.826 lejt javakra és szolgáltatásokra. Macedónokból nálunk már csak 1.264 van. Szemrehányások vagy botrányok általában a parlamenti választások környékén jelentkeznek, amikor hevesebbé válik a harc a képviselőségért. Slavomir Gvozdenovici-nak, aki saját sajtónyilatkozatai szerint Szlobodan Milosevity nagy csodálója, eddig öt mandátumot sikerült szereznie a szerbek nevében, pedig bírálták és szakadást okozott a Szerbek Szövetségében: „Általában véve demokratizálni akarjuk a közösségünket és meg akarjuk tisztítani az elavult totalitarizmustól”, indokolta az – amúgy sikertelen – próbálkozását a temesvári helyi sajtóban Milenco Luchin, az új Romániai Szerbek Közössége elnöke. A lipován oroszok közössége jelöltjének kiválasztásakor is előkerültek a szuronyok, melynek alapítói azt állították, elegük van Miron Ignat tekintélyelvű és nem átlátható vezetési stílusából. „Ignat elnök bírálói csodálkoznak azon, hogy a közösséget képviselő parlamenti képviselő vagyona jelentősen megnőtt az utóbbi években, ugyanis csaknem negyedmillió euró van a személyes számláin! A közösség alapító tagjai szerint a Lukoil cégtől kapott adomány is megmagyarázhatatlan”, írta 2012-ben a Ziarul de Tulcea. Ennek ellenére ma is Ignat képviseli a lipovánokat. Amet Varol, a Muzulmán-Török Tatárok Demokratikus Szövetségének képviselője az előző mandátum végén 20 felszólalásról, 17 napirend előtti nyilatkozatról és 13 törvénytervezetről számolhatott be. De Dobrudzsában, ahol köztiszteletnek kellene örvendenie, a medgidiai szervezet – az Observatorul de Constanţa szerint – azzal vádolja Varolt, hogy egy „bűnözőkből álló bandával” kisajátította a szervezetet és eltért attól a céltól, hogy fel kell támasztani a török-tatár kultúra látens energiáit. Ion Marociconak, az Ukránok Szövetsége elnökének a Graiul Maramureşului-ban azt vetik a szemére, hogy rossz hírű és az ukránok érdekeitől távolálló személyekkel tart fenn kapcsolatot. Az ország lakosságának kevesebb mint 0,1 százalékát kitevő albánokat Oana Manolescu „fantomképviselő” képviseli, aki a választáson 200 szavazatot kapott és aki 2013-ban összesen nagyjából 3 percet dolgozott, legalábbis egy Iași-i ironikus kiadvány szerint. A România liberă erdélyi kiadása már 2006-ban jelezte, hogy a Parlamentben ma a ruténeket képviselő vajdahunyadi Gheorghe Firczak Securitate-besúgóként szerepelt a CNSAS listáin. Firczak, miután kilépett a PDSR-ből (a Nemzeti Megmentési Frontból – FSN – létrejött és a mai Szociáldemokrata Párt – PSD – elődjének számító Szociális Demokrácia Romániai Pártja – a szerk.), gyártott magának egy rutén életrajzot és a hátsó bejáraton, de szívével és szavazatával még mindig a szociáldemokraták mellett állva jutott be a parlamentbe. A bolgárok, a szerbek és az ukránok képviselői különben nyíltan támogatták Victor Ponta államfő-jelöltségét, feltételezésünk szerint anélkül, hogy saját szervezeteikkel konzultáltak volna. Persze nagy különbség van a kisebbségi frakció képviselőinek jelentései és a sajtóban megjelentek között. Az igazság valahol középen lehet. De nem ártana komolyan felülvizsgálni a törvényeket, hogy biztosítani lehessen az etnikai közösségek magánérdekeknek, vagy a hatalmon lévő pártok érdekeinek túl könnyen alárendelt kulturális-oktatási érdekeit.
Nemzeti kisebbségek Romániában,
a magyarok nélkül (az Országos Statisztikai Intézet 2011-es népszámlálása szerint)
Romák 621.600
Ukránok 50.900
Németek 36.000
Törökök 27.700
Lipovánok 23.500
Tatárok 20.300
Szerbek 18.076
Bolgárok 4.500
Zsidók 3.271
Olaszok 3.203
Lengyelek 2.543
Csehek 2.477
Örmények 1.361
Macedónok 1.264
foter.ro

Főállású magyarok
Nem keltett különösebb visszhangot a hír: lebontották azt az Ady-központot Nagyváradon, amely 2003–04-ben a magyar állam támogatásával épült. Bizonyos RMDSZ-vezetők hozták létre anno azt az alapítványt, amely a támogatást kapta – mostanra persze minden kézen-közön eltűnt. A pénz is. Most persze pénzmosást, sikkasztást emlegetnek. (Naná…!) Csekélyke nyolcszázezer euróval kellene elszámolniuk az RMDSZ-vezetőknek.
Szögezzünk le rögvest két dolgot. Egy, biza’ mostan nem román ármánykodásról van szó, de nem ám. Kettő, amennyire egy ilyen komplexum nem épülhetett meg helyi (jelen esetben erdélyi – pontosabban: partiumi, bihari vagy más) magyar közreműködés és közreműködők nélkül, ugyanúgy nem is bontódhatott le eme bizonyos helyi erők (partiumi, bihari vagy más), magyar közreműködők nélkül, de nem ám.
A magyar szellem egyik rendkívüli, nagy figurájának, szegény jó Hornyik Miklós barátomnak még valamikor a kilencvenes évek legelején volt egy kifejezése, kapott is érte délvidéki földijeitől eleget: főállású magyarok. A szóösszetétel, ha jobban belegondolunk, nem kíván különösebb magyarázatot, mégis tegyük hozzá: ama határontúliak, akiket eme, egyértelműen minősítő terminus illet, idestova három évtizede fertőzik a kárpát-medencei magyar életet. És verik át, használják ki és árulják el folyamatosan nemzetüket, nemzettestvéreiket, a jámbor-segítőkész anyaországot és azt a szívet melengető, nagy eszményt, amit a magyar összetartozás, a szétszaggatottságban a magyar egység kell – kellene – jelentsen. Sok-sok évet töltöttem el „határon túli” ügyekkel foglalkozván, valaha Szegeden éppúgy, mint később a Magyarok Világszövetségének lapjánál és a Duna Televízióban, de töredelmesen be kell vallanom: bizony, jó időbe telt, amíg a főállású magyarok egészen különleges kártékonyságával teljesen tisztába kerültem.
Sok apró építőkocka kell mindehhez: a valaha széltében-hosszában ünnepelt-sztárolt, szépirodalmi és közéleti karriert befutott temesvári orvos házaspár, amely egy hangulatos vacsorán vágja az ember szemébe, hogy: „Tudjátok, mit ártotok ti nekünk ott, Magyarországon ezzel a folytonos édes Erdélyezéssel”? Az ezredéves határszélen élő, a gyimesi magyarok egyik „főnökének” tartott férfiú, aki bősz ígérgetései ellenére, minden érintettet rendesen „átdobva” nem jön el az ezeréves határon tartott június 4-i megemlékezésre, ahol egyszerű csángó férfiak és asszonyok, tizenéves diákok és környékbeli értelmiségiek tucatszámra tolonganak. A délvidéki „kommunikációs szakértő”, Milosevic rezsimjének állítólagos üldözöttje – jelenleg a megmaradt egyik nyugati magyar lap szerkesztőbizottságának jeles tagja –, aki a szerkesztőségben szemrebbenés nélkül úgymond „figyelmezteti” magyarországi kollégáját, ne magyarkodjon. (Régi ismerősei szerint annak idején Újvidéken, abban a redakcióban nem is engedte magyarul beszélni kollégáit, úgyhogy jelen esetben még jól is járt a megrovott illető).
Főállású magyarok.
Ők azok, akik gyakran a teljes anyaországi kiábrándultságig vezető építőkockákat rakosgatják az elcsatolt területek magyarságával kapcsolatban. Az olvasó elrémülne, ha közreadnám, hogy például a Duna Televízióban igen sokan miként „viszonyultak” – főállású nagyságainknak köszönhetően – a velük dolgozó határon túli magyarokhoz, hiszen, sajna, általánosítani nemcsak könnyű, de jelen esetben még kínálkozó lehetőségek is naponta tucatszám adódtak: a főállásúak tettek róla, derekasan. A váradi eset, erős a gyanúm, legalábbis tünetértékű. Csepp a tengerben. Jó nagy csepp, nem mondom, jó bűzös anyagból, kiadós méretekben elárasztván a kortárs magyar világot. És még csak sikkasztani sem feltétlenül kell hozzá. Elég tartás nélküli, elvtelen, megalkuvó, önző, eszménytelen-cinikus és elszánt „magyarnak” lenni, és elszakított magyarságunkat fennen lobogtatni – jól fizető, profi főállás biztosítva, ünnepléssel-reputácóval-elismertséggel határokon innen és túl, az együttérzéssel és a nemzeti szolidaritással ocsmány módon és permanensen visszaélve, azokat aljasul kihasználva, csakis és kizárólag saját zsebre játszva. Élősdi álnemzeti herék módjára. Persze – ha mindezt tehetik… Ha több mint negyedszázad múltán is, ha lassan harminc éve tétova tájékozatlanság, bicskanyitogató fél- vagy inkább negyedműveltség, nagycsoportos óvodásokat megszégyenítő naivitás, no meg kötelező feladatokat kipipáló hanyag nemtörődömség az úr e téren szerte a Kárpát-medencében… A főállású magyarok paradicsomában. Így jutunk el az immáron jó évtizede némi port vert Mucuska-ügyhöz (kiderült, hogy profi román – főállású magyar – hírszerző dolgozhatott a határon túli magyarok hivatalában is) – és tovább… Ideje lenne fölébredni, feleim, ott az illetékes hivatalokban.
Domonkos László. Magyar Hírlap. Magyar Hírlap

Végtelen történet
Trianon és a magyar autonómiák 1947-től máig (2.)
Írásunk első részében áttekintettük az 1918/20-tól kialakult helyzetet. Bemutattuk, miként lett a felvidéki, délvidéki, erdélyi és kárpátaljai őshonos magyarság másodrendű polgár a szülőföldjén a huszadik század harmadik-negyedik évtizedében. Írásunk második részében a magyar autonómiák és lehetőségeik 1947 utáni történéseit vizsgáljuk.
Magyarország (1946-tól Magyar Köztársaság) nevében ugyanaz a Gyöngyösi János kisgazdapárti külügyminiszter írta alá 1947. február 10-én, a francia külügyminisztérium óratermében a békeokmányt, aki a tűzszüneti egyezményt 1945. január 20-án Moszkvában (Vörös Jánossal és Balogh Istvánnal) kézjegyével látta el. 
Párizsban hazánkat 1938-as határai mögé kényszerítették vissza a győztes szövetséges hatalmak, miközben a pozsonyi hídfőben három színmagyar községet (Horvátújfalu, Oroszvár, Dunacsúny) 14 024 kat. hold területtel Csehszlovákiához csatoltak. Azért csak hármat, mert a Gyöngyösi vezette magyar békedelegáció másik két falu (Rajka, Bezenye) elcsatolását megakadályozta. A helyszínen tartózkodó Gerő Ernő a szovjetek érdekeit képviselte, míg Károlyi Mihály a saját pozíciójával volt elfoglalva, hazánk kárára. 
1947. február 10. kül- és belpolitikai cezúra Budapest számára. Addig, éppen a békeszerződés aláírása miatt, a megszálló szovjetek (fő hatalmi szervük a Vorosilov vezette Szövetséges Ellenőrző Bizottság) és bábjaik (Rákosiék) legalább részben visszafogva magukat, a demokratikus látszatra adtak valamit. Az aláírás után már arra sem. Február 25-én letartóztatták Kovács Bélát, és a Szovjetunióba hurcolták, „fölpörgették” a Magyar Közösség-pert, ezzel megroppantották a Kisgazdapártot, elűzték Nagy Ferenc miniszterelnököt, csalásokkal tarkított kékcédulás választásokat tartottak. Jött a Mindszenty- és a Rajk-per, utána a totális kommunista diktatúra kiterjesztése. Ezt nevezi 1948/49-től a marxista terminológia a „fordulat évének”.
Párizs és az etnikai magyarság
Minden magyar ember, még a jobb érzésű kommunisták is, abban bíztak, hogy „Párizs után” a szovjet hadsereg kivonul. Nem így történt! A megszállók „összekötővé” váltak: ausztriai katonai egységeiket biztosították egymillió fővel (!) Magyarország és Románia felől és az őket mindenben kiszolgáló kommunista pártok hatalomba vezető útját. Csak Csehszlovákiából vonultak ki ’47-ben, majd ismét be ’68-ban. 
A háború után senki nem beszélt az „ősbűnről”, amely az 1943. decemberi Sztálin–Benes moszkvai találkozón fogant. A londoni emigráns csehszlovák kormány hungarofób feje andalító dallamokat dúdolt a Generalisszimusz fülébe a térség oroszok általi megszállásának és szlávosításának (!) szükségességéről. Ez „Csehszlovákiára fordítva” a magyar és a német lakosság kollektív bűnösségét és jogfosztását, kiűzését jelentette, de később már térségi receptként működhetett, megfejelve egy „apróbb ajándékkal”: Kárpátalja Szovjetunióhoz való csatolásával, 1945. június 29-én. Ez az Európa szégyenére máig érvényes Benes-dekrétumok (1945. május 14. és október 27. között kiadott elnöki rendeletek, melyek közül tizenhárom közvetlenül, húsz pedig közvetve mondja ki a kisebbségek kollektív bűnösségét) genezise, amiknek jó részét végre is hajtották szovjet segítséggel az egyetemes magyarság – 120 ezer magyar kitelepítése 1945 és 1948 között – és németség ellen. Ezzel párhuzamosan megindult a helyben megtűrt (állampolgárság nélküli) magyarok reszlovakizálása, mellükön az M betű viselésére kötelezve. 
Diktatúrából diktatúrába
A jugoszláv – csetnikekkel jócskán kibővült – partizánhadsereg, hasonlóan a román Maniu-gárdistákhoz, nem várta meg a „diplomáciát”, szabályosan irtotta a nem szláv eredetű (német, olasz, albán) lakosságot. Köztük több tízezer civil, fegyvertelen, délvidéki magyart pusztítottak el válogatott kegyetlenséggel, Vaso Cubrilovic „elvei” alapján 1944 novembere és 1945 márciusa között. Anton Bebler ljubljanai professzor adatai alapján a „partizánbevonulások” (Trieszt, Fiume, Pristina, Bleiburg, Bácska stb.) halálos áldozatainak száma kettőszázezer fő. Jugoszláviát 48 ezer magyar hagyta el, Romániát háromszázezer. Budapestről nyolcezer zsidó vándorolt ki a „koalíciós” években az alakuló Izraelbe, miközben megindult hazánkból a svábság kitelepítése, három év alatt megközelítőleg száznyolcvanezer fő.
Autonómiáról nem beszéltek sem Potsdamban, sem Párizsban, sem Moszkvában, sem New Yorkban, csak magasztos elvekről, békéről, demokráciáról, emberi jogokról...
A Nyugatról 1947-ig hazatérő mintegy kétszázezer magyar hadifogoly még „elcsípett” egy-másfél évet, a reményt adó korszak végéből. Ekkor még a Moszkva felől érkezők is. Hatszázezren estek szovjet hadifogságba, kétszázezer civilt hurcoltak el „malenkij robotra”, akiknek csak kisebb hányada tért haza a „vörös paradicsomból” 1949-ig. Többen csak az ötvenes években, még többen soha. Akik Sztálin birodalmából jöttek, tudtak mindent. Látták, meg- és túlélték a „népek hazáját”. Nekik nem volt új Kistarcsa, a hortobágyi internálótáborok világa, Recsk és az ÁVO, majd az ÁVH, a börtönök, az akasztások és a kivégzések magyarországi valósága. A határok Nyugaton, Keleten és Délen (Jugoszlávia) lezáródtak 1948/49 fordulójára. Népünk a határon belül sem volt autonóm, nemhogy kívül.  Európa keleti felének szovjetizálásához „alkotmányos út” vezetett. 
A minta az 1936-os szovjet alkotmány volt. A „versenyt” a még Sztálintól is balra álló Jugoszlávia nyerte, 1946-ban készen voltak (a tükörfordítással). Magyarország 1949-re teljesítette új „alkotmányos” feladatát, Románia késett. 1948-ban kiadtak egy ideiglenes alkotmányt, majd írni kezdték a véglegest, s küldözgették Moszkvába a változatokat, mígnem visszakaptak egy „kijegyzeteltet”. A példány Sztálin, Molotov és Visinszkij saját kezű „ajánlásait” tartalmazta, nyomatékkal bejelölve a Magyar Autonóm Tartományt, Marosvásárhely központtal. 
A Szovjetunióban 192 (!) nyelvi-folklorisztikus autonómia létezett az ötvenes években. Ezek mintájára hozatta létre Sztálin román követőivel a székely autonómiát 1952. július 18-án. A székely megyék lakossága az újságból értesült arról, hogy ők ezentúl autonómok. A nyolcvanszázalékos magyar többséget felölelő 670 ezer fős, 13 ezer km2-es terület, a vasút és a hadsereg kivételével, nyelvi inkubátorházként „üzemelt”, de egymillió erdélyi magyar kimaradt belőle. Az 1956-os magyar forradalom megrettenti a román vezetést (is), melyben megjelenik a fiatal N. Ceaușescu, aki azonnal szűkíteni kezdi az autonómiát, miközben 1958-ban kitessékelik Romániából a szovjet hadsereget. Ezután román többségű területekkel bővítik az autonómiát, nevét Maros-Magyar Autonóm Tartományra változtatják, amit ellepnek a Securitate ügynökei. Gheorghiu-Dej 1965-ben hal meg, helyére a magyargyűlölő Ceaușescu lép, aki elszívja a levegőt a MMAT elől, s családi-baráti hűbéresi vállalkozássá alakítja Romániát. Azért szervezi át közigazgatásilag, hogy megszüntethesse a székelyek kvázi autonómiáját 1969. január l-jén. Rákosiék az alapításkor voltak némák, Kádárék a megszüntetéskor hallgattak...
A királyi diktatúrát az idegen megszállás és a háború után kommunista diktatúra váltja föl az 1945 után rekonstruált Jugoszláviában. 
A Kominform (Tájékoztató Iroda) 1948. júliusi határozata „kiátkozta” a föderális balkáni országot a szocialista akolból. Az ötvenes évektől a renegát Belgrád önálló útra tér: az Edvard Kardelj fémjelezte önigazgatási szocializmusra. Vezetője, Tito marsall kommunista diktátor, de nem Moszkva helytartója. Az 1963-as jugoszláv alkotmány a Szerb (tag)Köztársaság területén már két autonóm körzetet (Koszovó és Vajdaság) jelöl, amelyek 1974. január 1-jétől Autonóm Tartománnyá válnak. A JSZSZK hat tagköztársaságból és két autonóm tartományból áll. Azonnal megjelenik a kétmilliós Vojvodina/Vajdaság (lakosságának 25 százaléka magyar) statútuma is. A területi autonómia (21 ezer km2) adó-, vám- és illetékbevételekkel rendelkezik, önálló kormánnyal és parlamenttel (Báni Palota, Újvidék) bír. A VSZAT 150 fős parlamentjében 37 magyar képviselő foglal helyet. A jugoszláv szövetségi parlamentben 110 fő képviseli az autonóm tartományt, közülük 26 magyar. Már Tito 1980-ban bekövetkezett halála előtt is, de különösen utána rendszeresen támadták Szerbiában az autonóm tartományt. Az autonómia tényleges fölszámolása de jure 1989-re esett, alkotmánymódosítás formájában.  1991 és 1999 között Szerbia négy háborút vívott Szlovénia, Horvátország, Bosznia-Hercegovina és Koszovó ellen és négyet veszített el. Az ezredforduló után Vajdaság visszakapta néhány korábbi jogkörét, de önfinanszírozási lehetőségét nem. A délvidéki magyarság a tartomány lakosságának mindössze 12 százalékára esett vissza. Az újvidéki 120 fős kvázi parlamentben hét, a belgrádi 250 fős Skupstinában mindössze öt magyar képviselő van. A délvidéki magyar etnikum szempontjából a mára kialakult állapot nem felel meg az autonómiakritériumoknak.
A Hódi Sándor jegyezte VMDK (Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége) által kiadott magyar autonómiatervezet 1992 áprilisában látott napvilágot. A Magyar Autonóm Körzet a vajdasági autonómián belül hozta volna létre a magyar önkormányzatok társulását és a személyi (perszonális) autonómiát, hivatkozással a szerb alkotmányban biztosított kisebbségi jogokra. Bár a kodifikált anyag Hágába (Jugoszlávia-konferencia) és Brüsszelbe is eljutott, a balkáni háborúban elmélyülő szerb diktátor, Slobodan Milošević maga (személyesen) utasította el azt. Nem sokkal ezután tette ugyanezt Franjo Tudjman horvát államfő az isztriai „autonómok” tervezetével.
Az autonómia mai esélyei
rendszerváltás utáni polgári kormányok a politikai fókuszhoz közeli helyzetbe hozták a nemzetpolitikát, stratégiai ágazatnak tekintve azt. Intézkedéseik a határon túli magyarság megmaradását, szülőföldjén való boldogulását, fejlődését szolgálták. Ezt a kissé lassúnak látszó, de pozitív folyamatot törte meg a 2004. december 5-i szégyenteljes népszavazás, amit a 2010 nyarán bevezetett kettős állampolgársági törvény úgy korrigált, hogy életbelépésével azonnal, szinte preautonóm állapotot teremtett. Autonómiákat azonban csak nagyon precíz terület- és népességszámítások alapján lehet létrehozni, demokratikus-tárgyalásos alapon. Erre, mai tudásunk szerint négy régióban lenne lehetőség: Észak- és Közép-Bácskában, valamint a kapcsolódó Bánság (Bánát) egy részén, Kárpátalján a kibővített beregszászi járásban, Erdély székelyföldi részén és a Felvidék déli részén. Ezekben a térségekben él a Trianonban elcsatolt területeink úgynevezett tömbmagyar része, amelyekre érdemes a hangsúlyt helyezni, ezzel akadályozván meg a további szórványosodást és elvándorlást. 
Ilyen lehetne a Délvidéken a Tisza-menti Magyar Autonóm Körzet, amelynek tizenegy járásában (Szabadka, Magyarkanizsa, Törökkanizsa, Topolya, Zenta, Csóka, Kishegyes, Óbecse, Ada, Szenttamás és Temerin) kilencvenhat településen csaknem kettőszázezer magyar ember él etnikai többséget képezve 4264 km2-en.
Kárpátalján a tizenhárom járásból a beregszászi képezi azt a magot, ahol a magyar többség meghaladja a hetven százalékot. A határos járások (ungvári, munkácsi, ilosvai, nagyszőlősi) kapcsolódó településein él a helyi magyarság százezres nagyságú tömbje, mintegy 1150-1300 km2-es területen. A Székely Nemzeti Tanács és vezetője, Izsák Balázs által elkészített Székelyföldi Autonómiatervezet területe 9980 km2, lakossága pedig 809 ezer fő, ebből székely-magyar 613 ezer személy. Az autonómia területe nyolc székre tagozódik: Bardóc-Miklósvárszék, Csíkszék, Gyergyószék, Kézdiszék, Marosszék, Orbaiszék, Sepsiszék, Udvarhelyszék.
A legnehezebben határozható meg a leendő magyar önkormányzat területe Dél-Szlovákiában, mivel az ottani 460 ezres magyarság a 687 kilométeres magyar–szlovák határ közvetlen túloldalán él változó mélységben, miközben az ország új (1996–2000) közigazgatási rendszere alapvetően észak–déli irányú. Az ottani magyarság két nagyvárosban Kassa és Pozsony, valamint a 79 járásból 16-ban (Szenc, Dunaszerdahely, Galánta, Vágsellye, Komárom, Érsekújvár, Nyitra, Léva, Nagykürtös, Losonc, Rimaszombat, Rozsnyó, Nagyrőce, Kassa környéke, Tőketerebes és Nagykapos) érdekelt. Megállapítható, hogy ezek nem a természetes régióhatárok, ezért a terület- és népességmeghatározás nagy szórású becsléssé válhat, melynek alapját egy 4500–5000 km2-es elképzelt „makrojárás” képezné, mintegy 340–350 ezer magyar lakossal, amire a mostani szlovák politikai fölfogásnál esély sincs. Ha írásunk kiinduló adatát – Trianonban elcsatolt területeink nagysága: 189 ezer km2 (Horvátország nélkül) – hasonlítjuk össze a tervezett magyar autonómiák területével, melyek területe együttesen kerekítve mintegy húszezer km2, láthatjuk, hogy ez alig több mint tíz százalék. Döbbenetes, de igaz szám! Juhász György
A szerző a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum tudományos főmunkatársa. Magyar Hírlap

Semjén: székely virtust és regáti ravaszságot!
MTI  - Semjén Zsolt szerint Magyarország keze ki van nyújtva Románia felé, és a magyar–szlovák, valamint a magyar–szerb kapcsolatok kedvező alakulása azt jelzi, hogy a magyar–román kapcsolatok javítása nem Magyarország miatt késik.
A magyar miniszterelnök–helyettes a Magyar Polgári Párt (MPP) országos tanácsának (kongresszusának) gyűlésén beszélt erről szombaton Szatmárnémetiben. „A magyarság és a románság egymásra utalt. A két országnak együtt kell működnie. Nemcsak azért, mert (Románia) Magyarország egyik legfontosabb külkereskedelmi partnere, hanem azért, mert másfél millió magyar él itt. (...) Megértük azt, hogy szlovák és cseh katonák védik a magyar határt, megértük azt, hogy Milosevic Szerbiájában megvalósult a magyar kulturális autonómia. Ma Magyarország a legnagyobb támogatója annak, hogy Szerbia bekerüljön az Európai Unióba. A mi kezünk Románia felé is ki van nyújtva” – jelentette ki Semjén Zsolt.
Hozzátette: látni kell azonban azt, hogy a jelenlegi kiélezett romániai belpolitikai helyzetben egyesek újra magyarellenes retorikával próbálják elfedni a gondokat. „Látni kell, hogy Romániában jogi köntösbe öltöztetett magyarellenesség zajlik” – állapította meg Semjén Zsolt. Úgy vélte, a romániai korrupcióellenes ügyészségnek (DNA) a magyar önkormányzati vezetők ellen, valamint magyar iskolák ügyében indított eljárásaival szemben nem sikerült megtalálni a megfelelően hatékony védekezést. „Nem lehet nem látni azt a szándékot, hogy a legjelentősebb magyar vezetőket főleg az önkormányzatokban megpróbálták eltántorítani attól, hogy politikai szerepet vállaljanak” – állapította meg.
Semjén Zsolt szerint a romániai jogállamiságot egyaránt fenyegeti a korrupció és a korrupcióellenes harccal való visszaélés. Hozzátette: a jogállamiság alapja az államhatalmi ágak szétválasztása. „A kormány és a parlament nem lehet alárendelve az ügyészségnek és a titkosszolgálatoknak, mert akkor sérül a jogállam” – fogalmazott. A miniszterelnök-helyettes gratulált az MPP-nek a felelősségteljes politikájához, ahhoz, hogy a párt a legutóbbi romániai választásokon összefogott az RMDSZ-szel. „Biztosítani kell az egységet, az egységen belül pedig a sokszínűséget” – jelentette ki Semjén Zsolt. „Székely virtust és regáti ravaszságot” kívánt az MPP-nek és az RMDSZ-nek egy olyan korban, amikor „együtt kell lavírozni a sziklák között”. Hozzátette, ami Erdélyben történik, annak kihatása lesz az egész Kárpát-medencére.
Köszöntőjében Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke a politikai elit kötelességének nevezte, hogy képes legyen változni. E változás jelének tekinti, hogy az RMDSZ és az MPP megértette a magyar társadalom elvárását, és összefogott egymással. Úgy vélte, hogy az erdélyi magyarok önbizalmát adta vissza a közösen elért 2016-os választási siker. Kelemen Hunor azt is hozzátette: az együttműködést is tanulni kell.
A romániai belpolitikai helyzetre utalva az RMDSZ elnöke jogosaknak tartotta a kormány rossz döntései elleni utcai megmozdulásokat. Azt is megjegyezte azonban, hogy ezek mögött egy hatalmi harc is áll, amely a jogállamiságról szól. Szerinte az a kérdés, hogy azok hozzák-e a politikai döntéseket, akik választásokon szereztek legitimitást, vagy azok, akik a bűnüldözést és a titkosszolgálatokat képviselik, és nem méretkeztek meg a választók előtt. „Ha mindenki a maga dolgát végzi, abból baj nem származhat” – állapította meg Kelemen Hunor arra utalván, hogy a bűnüldöző szervek túllépik a hatáskörüket. Hozzátette: azért kell vigyázni arra, hogy az alapelvek ne sérüljenek, mert elsőként mindig a kisebbség esik a sérülés áldozatává. A köszöntőbeszédek után az országos tanács küldöttei rátértek az alapszabály és a program módosítására, az alelnökök és az elnök megválasztására.
kronika.ro

Semjén Zsolt: Jogi köntösbe bújtatott magyarellenesség zajlik
Magyarország keze ki van nyújtva Románia felé, és a magyar–szlovák, valamint a magyar–szerb kapcsolatok kedvező alakulása azt jelzi, hogy a magyar–román kapcsolatok javítása nem Magyarország miatt késik – jelentette ki Semjén Zsolt, Magyarország miniszterelnök-helyettese a Magyar Polgári Párt kongresszusán tartott beszédében szombaton Szatmárnémetiben.
„A magyarság és a románság egymásra utalt. A két országnak együtt kell működnie. Nemcsak azért, mert Románia Magyarország egyik legfontosabb külkereskedelmi partnere, hanem azért, mert másfél millió magyar él itt. Megértük azt, hogy szlovák és cseh katonák védik a magyar határt, megértük azt, hogy Milosević Szerbiájában megvalósult a magyar kulturális autonómia. Ma Magyarország a legnagyobb támogatója annak, hogy Szerbia bekerüljön az Európai Unióba. A mi kezünk Románia felé is ki van nyújtva” – jelentette ki Semjén Zsolt. Hozzátette: látni kell azonban azt, hogy a jelenlegi kiélezett romániai belpolitikai helyzetben egyesek újra magyarellenes retorikával próbálják elfedni a gondokat. „Látni kell, hogy Romániában jogi köntösbe öltöztetett magyarellenesség zajlik” – állapította meg Semjén Zsolt. Úgy vélte, a romániai korrupcióellenes ügyészségnek a magyar önkormányzati vezetők ellen, valamint magyar iskolák ügyében indított eljárásaival szemben nem sikerült megtalálni a megfelelően hatékony védekezést. „Nem lehet nem látni azt a szándékot, hogy a legjelentősebb magyar vezetőket főleg az önkormányzatokban megpróbálták eltántorítani attól, hogy politikai szerepet vállaljanak” – állapította meg. Semjén Zsolt szerint a romániai jogállamiságot egyaránt fenyegeti a korrupció és a korrupció elleni harccal való visszaélés. A kormány és a parlament nem lehet alárendelve az ügyészségnek és a titkosszolgálatoknak, mert akkor sérül a jogállam – fogalmazott.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Mindig ugyanazok
Láthatóvá tenni a rejtőzködő ellenséget, napfényre hozni a társadalom szövetébe titkos járatokat rágó aprócska lényeket – ez biztosíthatja a nyugodt építkezéshez szükséges hosszú távú stabilitást Ágoston Balázs szerint, akinek elemző és összegző írása a Magyar Demokratában jelent meg, alább olvasható.
A Budapest utcáin hangoskodó szélsőliberális csoportok és az őket uszító-felkészítő háttér-agytrösztök végső célja, hogy társadalmi támogatottság híján szükség esetén erőszaktól sem visszariadva, puccs-szerűen megragadják a hatalmat. E jakobinus-bolsevik lelkület és módszertan XX. századi történelmünk során országvesztést és valóságos diktatúrákat eredményezett, Európa-szerte kormányokat buktatott, és ma is országokat taszít zűrzavarba. Hazánk és nemzetünk léte a tét.
A nemzetellenes balliberális politikai tábor 2010-ben összeomlott, legalábbis ami a reguláris, pártszerű megjelenési formáit illeti. Elaggott, szellemileg leépült politikusai ma már közröhejt sem váltanak ki a nagyközönségből. Ezért a háttérhatalom globális és helyi rezidentúrái új szereplők után néztek. Mivel vezéregyéniséget, karizmatikus személyt egyelőre nem leltek, stratégiájukat harsány propagandára és az arctalan tömeg, a hasznos hülyék felhergelésére építik. Mindig harcolnak valamiért: a hetente eltemetett sajtószabadságért, a tartalmilag soha meg nem határozott, egyébként Magyarországot rendre tragédiába sodró köztársaságért, a nemi identitásukban sérült emberek „jogaiért”, a balliberális történelmi narratíva egyeduralmáért, az illegális migránsok ellenőrzés nélküli beengedéséért, mostanában épp egy magát egyetemnek nevező, igencsak kétes körülmények között működő oktatási intézményért, illetve nagyjából minden ellen, amit a biztos társadalmi támogatottsággal rendelkező magyar kormány tesz.
Ütemet diktálnának
E békétlen lelkek jól ismertek a történelemből, mint ahogy a háttérben szervezkedő megszállott ideológus típusa sem új. Raffay Ernő történésznek a szabadkőművesség magyarországi aknamunkáját feldolgozó, gazdagon adatolt, tényeiben cáfolhatatlan, ezért vita helyett szervezetten elhallgatott munkáiból pontosan tudjuk, hogy a cél már a XIX. század utolsó évtizedeiben is a keresztény és nemzeti gyökerek szétszaggatása, Magyarország magyar jellegének megszüntetése volt. E cél érdekében titkos akciókra és nyílt színi felforgatásra egyaránt sor került.
Ady Endre Új, tavaszi sereg-számla című versében, melyet a korabeli konzervatív közbeszéd által csak Galíciai Körnek hívott Galilei Körnek ajánlott, a Láz ifjú seregének nevezi e radikális budapesti szabadkőműves páholyok által a nyilvánosság előtt, de a valós hátteret elfedve működtetett egyletet (tagja volt többek között bizonyos Rákosi Mátyás), melynek küldetése a magyar lelkek manipulálása, megtévesztése, idegen érdekűvé asszimilálása. „…mink nézetjük most vele a világot”, teszi egyértelművé a célt Ady, hozzátéve: „meg kell tanulni a mi ütemünk.”
Sajnos 1918 őszén a háborús összeomlás és a szabadkőműves propaganda által az egekig korbácsolt elkeseredettség nyomán voltak, akik az ő ütemüket verték. És mivel a kritikus pillanatban a történelmi politikai elit bénultan tűrte a végzet beteljesedését (maga gróf Tisza István volt miniszterelnök fatalistaként fogadta az életére törő terroristákat, ahelyett, hogy revolverével ártalmatlanná tette volna őket, hogy a nemzet élére állva mentse a menthetőt) a valóságos támogatottságot nem élvező puccsisták – a mentálisan sérült hazaáruló Károlyi Mihályt maguk előtt tolva – ideig-óráig kezükbe kaparintották az ország irányítását. Tormay Cécile Bujdosó könyvéből, e remekbe szabott irodalmi naplóból tudjuk, hogy ezek a hónapok a legsötétebb csőcselék rémuralmát hozták, s 1919 márciusában eljött a mélypont, amikor Kun Béla egyenesen a börtönből került az ország élére hasonszőrű társaival együtt.
Az első magyarországi kommün véres terrort, bestiális gyilkosságok sorozatát, hazánk magyar történelmi jelképrendszerének meggyalázását és végül soha nem látott országvesztést hozott. A Szamuely-féle Lenin-fiúk – bár csak körülbelül kétszázan voltak – rettegésben tartották a magyarok millióit, és a maguk embertelen küldetéstudatával igyekeztek a saját képükre formálni Magyarországot. Nem csoda, hogy országszerte több helyen lázadások törtek ki az életidegen ideológia jegyében dúló vörös rendszer ellen, ami 1919 nyarának végére össze is omlott.
Újra jöttek a Kun Bélák
Mintegy negyedszázév ellentmondásoktól terhes, de alapvetően és összességében helyes irányú konzervatív, jobboldali, a szerves magyar történelembe visszakapcsolódó kurzust követően aztán a szovjet ármádia árnyékában visszatértek a vörösök, és bár – kezdve az 1944 decemberében a megszálló Vörös Hadsereg által Debrecenbe összeterelt, senki által soha meg nem választott „nemzetgyűléstől” – valóságos társadalmi támogatottságot ezután sem tudhattak magukénak (az 1945-ös, egyébként legitimnek aligha nevezhető választáson a kommunisták mindössze 17 százaléknyi voksot kaptak, és az 1947-es, több jobboldali párt kizárásával és kékcédulás választási csalásokkal tarkított megméretésen is csak 22,25 százalékot szereztek), mégis kezükbe kaparintották a meghatározó pozíciókat, hogy a látszatdemokrácia kulisszái mögött Rákosi és társai azonnal véres leszámolásokra indítsák terrorkommandóikat.
Az 1956-os nemzeti fölkelés és szabadságharc idegen fegyverek segítségével történt leverése után, mint közismert, véres megtorlás következett, és bár a nemzet többsége ama lázas-bizakodó napokban a hercegprímásként jog szerint államfői szerepkörben fellépő Mindszenty József bíborostól remélte a kibontakozást, majd a Munkástanácsokban látta a kommunista diktatúra leépítésének lehetőségét, a vörös rendszer emblematikus figurája, Marosán György hírhedt mondata („mától kezdve lövünk”) világossá tette, hogy a kommunisták továbbra is fittyet hánynak bármiféle társadalmi legitimitásra, és nem tűrnek meg más gondolatokat, más irányzatú politikai erőket.
E felfogás az 1980-as évek végén lezajlott rendszerváltozás során sem változott, pusztán annyiban módosult, hogy a hamis és kíméletlen élcsapat-tudat az elaggott kommunista vezérektől a jórészt belőlük szocializálódott balliberális SZDSZ-hez került. Mentalitásukat jól jellemezte a cinikus és kirekesztő „SZDSZ vagy Mucsa” fordulat, azon rögeszméjük eszenciája, mely szerint ők, és csakis ők hivatottak közéletet, politikát szervezni Magyarországon. Bizony ez a Galilei Kör és a bolsevik kizárólagosság jól ismert hangja volt. „Ébresztő, magyarság! Megint félrevezetnek! Elmúlt az őszirózsás forradalom, ez már a Kun Bélák időszaka”, figyelmeztette népét a Magyar Rádió Vasárnapi újság című műsorának 1990. január 14-i adásában elhangzott jegyzetében Csurka István.
A magyar írónak sajnos igaza lett. Jöttek a Kun Bélák, a galilelisták, és az SZDSZ úgy kormányzott összesen három ciklusban, hogy soha nem nyertek választást, sőt, gyakran épp csak megugrották a parlamenti küszöböt. Mégis kulcspozíciókat kaparintottak meg a köztársasági elnöki poszttól a belügyi tárcán és az oktatásügyön át a gazdasági irányításig. A szocialisták hozták a bamba, arctalan, megvezetett tömeget, az SZDSZ pedig irányított – 2010-re meg is lett az eredménye.
Harc a nemzetek ellen
És ma sem történik más: a Kun Bélák – mivel választás útján nem képesek rá – zavarkeltéssel, felforgatással, erőszakkal igyekeznek megrendíteni a stabil kormánytöbbséget. A mai Lenin-fiúk és –lányok maroknyian vannak csupán, de középszerű, éhes kalandorok, narcisztikus zavarodottak és hasznos idióták sokasága tapad hozzájuk, akár a legyek a légypapírra. Gulyás Márton ismeretlen státusú nárcista maga mondta el egy 30 perces, végtelen hosszúságúnak tűnő öntömjénező videóüzenetben egy magát radikális anarchista baloldalinak nevező létforma társaságában, hogy választáson nem lehet megverni a jelenlegi kormányt, ezért „attraktívabb” akciókra van szükség.
Ezeket pedig ugyanúgy a felszín alatt szerveződött globális hálózatok módszertana alapján valósítják meg, mint ezelőtt száz-százhúsz évvel. A szabadkőműves eszmény ugyanaz: népek, emberfajták összekeverése, minden helyi nemzeti, vallási, kulturális sajátosság megszüntetése, s az ekképp mesterségesen létrehozott, nyitottnak és plurálisnak hazudott „új társadalom” ideológiai kizárólagossággal történő irányítása.
E folyamat útjában állnak az önépítő nemzetállamok, köztük Magyarország, melynek kormánya a balliberális-szabadkőműves eszménnyel szembemenetel. Ezért támadja 2010 óta nem szűnően, a jövő évi parlamenti választásra tekintettel pedig most éppen fokozódó intenzitással hazánkat a globális háttérhatalom és annak helyi ügynökei.
A forgatókönyv mindig ugyanaz: úgynevezett nem kormányzati, magukat civilnek mondó szervezetek (non-governmental organization, NGO) marginális vagy gyakran látszólag rokonszenves ügyekre (környezetvédelem, az elesettek segítése, és így tovább) szakosodva vezényszóra mozdítható, külföldről pénzelt egységfronttá állnak össze, igyekezve mondvacsinált ürügyekkel fellázítani az erre fogékony embereket. Közép-Európában leginkább George Soros magyarországi születésű amerikai zsidó tőzsdespekuláns sötét alakja sejlik fel ezek hátterében. Az ő Nyílt Társadalom Alapítványa az 1980-as évek első felében hatolt be Magyarországra, felkarolva, támogatva és ideológiával is ellátva az akkori ellenzéki szervezetek jó néhány későbbi vezéralakját. Igen, Orbán Viktor is Soros-ösztöndíjas volt közel harminc évvel ezelőtt, ám ő azok közé tartozik, akik idejekorán felismerték a spekuláns milliárdos ártó szándékát, és szembefordultak törekvéseivel. Nem véletlen, hogy a felforgatók gyűlöletének legfőbb céltáblája évtizedek óta a magyar miniszterelnök, akit nagyon szeretnének megbuktatni, hogy saját embereiket ültethessék a hatalomba.
Mert ez a cél: ha lehet, választáson, ha nem lehet, hát fondorlattal, erőszakkal megszerezni az országok irányítását, legalábbis befolyásolni a folyamatokat. Ez történt 2000 őszén Szerbiában: az azóta meghalt Szlobodan Milosevity eltávolításában főszerepe volt az Egyesült Államok kongresszusa által alapított Alapítvány a Demokráciáért (National Endowment for Democracy, NED) nevű szervezeten keresztül összesen 41 millió dollárral támogatott Otpor (Ellenállás) nevű szervezetnek. Ugyanez történt a 2003 lezajlott grúziai „rózsás forradalom” idején, 2004 őszén, majd 2014 februárjában Ukrajnában, és hasonló kísérlet zajlott 2006 márciusában Fehéroroszországban – itt azonban nem sikerült kormányt buktatni.
Fénycsóvát rájuk!
Magyarországon is biztosnak és megingathatatlannak tűnik a kormány, ám számolni kell azzal, hogy az infantilizmust sem nélkülöző anarchista akciók kezelhetetlenné válnak. A módszerek ugyanis egy Oroszországból Amerikába bevándorolt ortodox zsidó család egyetlen életben maradt fia, Saul Alinsky (1909–1972) marxista író és „közösségszervező” boszorkánykonyhájából származnak. Neki rögeszméje volt politikai tényezővé emelni a csőcseléket, ennek jegyében több amerikai városban sikerrel lázította fel a néger és latin gettók lakosságát. Saját szavai szerint totális háborút folytatott a kirekesztettség ellen, olyan háborút, amiben nincsenek szabályok, és főleg nincs fair play. Eszköztárából ízelítőt adott lapunk múlt heti száma (Készülnek a háborúra, Demokrata, 2017. április 19.)
Az efféle módszerek ellen azért nehéz védekezni, mert a végtelenített provokációk célja épp az, hogy az önmagukban nem túl komoly konfliktusok eszkalálódjanak, és így megrendüljön a nemzetállam. Óriási türelemre és önuralomra van tehát szükség most, amikor a silány pimaszság láttán egyébként okkal-joggal viszket a józan magyar többség tenyere.
A hatásos ellenszer az információ, a felvilágosítás lehet. Igen helyes nemzeti önvédelmi lépés, hogy a jövőben az úgynevezett civil szervezeteknek bizonyos összeg fölött törvényes kötelezettségük lesz nyilvánossá tenni, milyen külföldi forrásokból kapnak pénzt. Láthatóvá tenni a rejtőzködő ellenséget, napfényre hozni a társadalom szövetébe titkos járatokat rágó aprócska lényeket – ez biztosíthatja a nyugodt építkezéshez szükséges hosszú távú stabilitást.
itthon.ma/szerintunk