Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
Militaru, Nicolae
11 tétel
1990. február 28.
Lemondott Nicolae Militaru védelmi miniszter, helyébe Victor Atanasie Stanculescu vezérezredest nevezték ki. /MTI/
1990. augusztus 23.
Silviu Brucan és Nicolae Militaru közös interjúban /Adevarul/ azt állította, hogy hosszú ideje szervezett, a tábornokok és a Securitate egyik egységének bevonásával előkészített összeesküvés döntötte meg Ceausescu hatalmát, nem pedig a népi forradalom. /MTI, Adevarul, aug. 23./
1993. június 24.
Az 1989-es eseményekben való résztvevők a Forradalom Harcosa kitüntetést kapták. A Hivatalos Közlönyből kiderült, hogy köztük van - többek között ? Iliescu elnök, Nicolae Spiroiu védelmi miniszter, Nicolae Militaru tábornok, Adrian Paunescu szenátot, azonban Tőkés László hiányzik a listáról. /Gazda Árpád: Paunescu forradalmár, Tőkés László nem! = Romániai Magyar Szó (Bukarest), jún. 24./
1994. december 5.
"Iliescu elnök tiltakozása ellenére a Ziua bukaresti lap folytatja az 1989. decemberi eseményeket kivizsgáló bizottság által összegyűjtött titkos dokumentumok közlését. Iliescuék hatvanezer halottat terveztek, ezért röppentette fel az első napokban ezt a számot Silviu Brucan. A Ziua szerint Gheorghe Goran, a bukaresti Securitate egykori vezetője elmondta, hogy már dec. 20-án Bukarestbe érkezett a Hezbollah öt tagja, akiket Ceausescu saját védelmére hívott be az országba. Goran azt is hangsúlyozta, hogy a Securitate megsemmisíthette volna a forradalmárok főhadiszállását, a tévé adótornyát. Azt is érthetetlennek tartotta, hogy a párt központi bizottsági épületét egyetlen találat sem érte, holott ott volt a "nagyvezérkar", élén Iliescuval. A katonai irányítást átvevő Nicolae Militaru tábornok dec. 22-én a tévében felhívást tett közzé: "Állítsátok le a vérengzést!", ez volt a jelszó az öldöklés elkezdésére. /Magyar Hírlap, dec. 5./ "
2009. december 3.
Az Evenimentul Zilei című lap minisorozatot indított a román történelem epizódjairól, s a legutóbbi rész arról szól, hogy van-e vagy nincs egy ezeresztendős űr ebben a históriában? A megszólaltatott Neagu Djuvara történész lándzsát tört a román kontinuitás-elmélet mellett, de megemlítette, hogy ezen elmélet hiányosságait több neves román történész hamisításokkal, hamis aktákkal pótolta! Az Adevarul című bukaresti lap visszaemlékező sorozatában arról írt, hogy Nicolae Militaru tábornok, akit Ceausescu idejében lelepleztek mint szovjet kémet, s a forradalom első óráiban „véletlenül” hadügyminiszter lett, előre megfontoltan a halálba küldte azokat, akik annak idején hozzájárultak leleplezéséhez. Az a tiszt például, aki felgöngyölítette a szovjet kémhálózatot, „terroristaként” halt meg, máig tisztázatlan körülmények között. – Lemondott Draskovics Tibor magyar igazságügyi és rendészeti miniszter, azzal indokolta távozását, hogy amit vállalt, azt már elvégezte. A témával kapcsolatban Navracsics Tibor, a Fidesz frakcióvezetője kijelentette: ennyi botrány után ideje is volt a távozásnak, de miért nem megy az egész szocialista kormányzat? Börtönbüntetésre ítéltek egy szocialista államtitkárt – olvasható a Magyar Hírlapban. A mezőgazdasági minisztériumban dolgozó Benedek Fülöp a honvédség egykori pákozdi lőterét játszotta át idegen kezekbe. Ez az első bírósági ítélet egy olyan kormánytag ügyében, aki tagja volt a Gyurcsány–Bajnai-kabinetnek, és hivatali minőségében követett el bűncselekményt. /Szondy Zoltán: Bosszút állt a szovjet kém Draskovics Tibor. = Hargita Népe (Csíkszereda), dec. 3./
2009. december 21.
Gazda Árpád 43 éves, kétgyermekes családapa, Kolozsváron él, szabadúszó újságíró és vállalkozó. 1989 decemberében a Tőkés László lelkipásztort védő református gyülekezet „kemény magjához” tartozott, december 17-én hajnalban a parókia épületében tartóztatták le a Securitate emberei. Jelenleg a Krónika, a Heti Válasz és az Inforádió munkatársa. Gazda Árpádot hajnalban elvitték, megverték és többórás betonpadlón való hasalás után kihallgatták, jegyzőkönyvet vettek fel. Egy szobában tizenkét dupla emeletes vaságyra 72 embert zsúfoltak be, ketten aludtak egy ágyon. 20-án este a tömeg nyomására szabadon engedték őket. Kezdetben nagy volt a lelkesedés, majd az 1990. márciusi marosvásárhelyi események kijózanították. A temesváriak tudták, hogy Stanculescu és Chitac tábornokokat azért vezényelték oda, hogy a tüntetéseket elfojtsák, mégis miniszterek lettek az első kormányban. Gazda Árpád újságíróként egyike volt azoknak, akik a temesvári forradalom körüli sűrű ködöt próbálták eloszlatni. A teljes igazság a mai napig nem derült ki, az igazságszolgáltatás még mindig nem mondott ítéletet a forradalom dossziéi ügyében. A magyarság sorsa nem rendeződik megnyugtatóan emellett nincs meg az a nemzeti kohézió, összefogás, ami a diktatúra idején természetes volt. Valentin Voicila, az aradi forradalom vezéralakja tehetséges színész volt, 1989. december 21–22-én az aradi Városháza előtt a tömeg előtt beszélt. Később is vehemensen követelte a magukat súlyosan kompromittált személyek eltávolítását a sajtóból. Aradra érkezett Ilie Matei, a párt akkori Központi Bizottságának titkára, aki lövetni akart, s azt kérte a katonaságtól, hogy forgassa meg a tüntetőkben a szuronyt. – Voicila szerint 1989 decemberében három szakasz különböztethető meg. Az első a spontán népi felkelés Temesváron, amikor a diktatúrát, hazugságokat, hideget és nélkülözést elszenvedni már képtelen tömeg az utcára vonult. A szikra Tőkés László volt, aki mögé felsorakozott a nép. December 20-tól már megújító forradalomról lehet beszélni, a forradalom ugyanis programot feltételez – volt ilyen Temesváron, és 21-től Aradon is. Központi szinten kétségtelenül volt egy titkosszolgálati megegyezés, a hadsereg felső szintjén is – Nicolae Militaru tábornokból nem lehetett volna Moszkva nélkül az, ami lett. A diverzió szerinte a hatalom december 22-én történt átvételéhez fűződik. Voicila húsz év után kiábrándult ember. Egyrészt a szociális helyzet miatt. A másik ok: azok a katonatisztek, akik tűzparancsot adtak ki, tábornokok lettek, akik megtagadták a teljesítését, nyugdíjasok. A harmadik: a politikai rendszer maffiózó, pénzügyi érdekek mozgatják, nem a gondolati vita. Voicila sokszor beszélt a román–magyar megértés, összefogás szükségességéről. Annak idején ő utalta ki az RMDSZ-nek a székhelyet, vehemens támadások érték ezért. Tóth Sándor pedig, az életét az aradi forradalomban áldozott magyar állampolgár, különösen a szívéhez nőtt. Olyan román vagyok, vallja, aki értékeli a magyarokat, azért is, amit Erdélyben tettek, építettek. A forradalmárok számára segélyeket hozó Tóth Sándort halála előtt, december 22-én személyesen is megismerte. December 22-én Voicila figyelmeztette, hogy nagyon veszélyes a helyzet, de ő nagyon bátor ember volt. Voicila amíg él, jelen lesz a román–magyar kapcsolatokban, mert kötelességének érzem leróni a háláját azért, amit Tóth Sándor tett. /Pataki Zoltán, Jámbor Gyula: Húsz év múltán. = Nyugati Jelen (Arad), dec. 21./
2012. július 14.
Lapozó
Végül, de nem utolsósorban az USA és a Nyugat morális vezető szerepe komoly csorbát szenvedett, mert a vasfüggönyön innen élők csak azt érzékelhették, hogy az emberi jogok deklarációja és a tiltakozások ellenére a hatalom birtokosai büntetlenül megsérthetik a vallásszabadságot, semmibe vehetik a közvéleményt, lábbal tiporhatják a szabadságjogokat. Mindszentyre vitathatatlanul könyörtelenül és igazságtalanul lesújtott Rákosi és elvbarátai bosszúvágya, holott biztos, hogy a bíboros nem Washington és nem a Vatikán utasítására vállalta föl a politikai oppozíció szerepét, akármennyire is igyekezett a vád képviselője ennek ellenkezőjét alátámasztani abszurd túlzásokkal és kreált bizonyítékokkal. Mindszenty mindezt a maga konoknak is nevezhető meggyőződésével tette, egy világpolitikai fordulat reményében. (Balogh Margit). A Római Katolikus Teológiai Intézet könyvtáraként működő Batthyaneumba kerültek az egyházmegyei gyűjteménybe sorolt műkincsek (pl. a szászfenesi oltárka), továbbá többek között a székesegyháznak a Pósta Béla vezette ásatásaiból előkerült, máig feldolgozatlan régészeti anyag is, de az államosítás során ott ragadtak a gyűjteményektől teljesen független értékek, köztük Márton Áron püspök iratai, levelezése, sőt... asztali készlete is. Az államosítók nem törődtek olyan apróságokkal, hogy 1948-ig a könyvtár a teológiai intézet szerves része, tanárainak munka- és lakóhelye volt. (Kovács András). Így vezetlek be a vers/világába, erre, kérlek,/kicsit zsúfolt tér ez itt, a/határok csak sejthetők,/a vakablakok mögött, látod,/hóvihar lehet vagy köd,/talán szimpla ragyogás://"Mióta várom már, hogy/elmondjad meséjét..."/ – mert beláthatatlan kívülről/ez a burkon túli tér – /"meséjét a benső télnek" (Visky Zsolt). A másik történetem 1990 tavaszán kezdődik. Egy éjszaka a buzaui székhelyű II. Hadsereg főorvosa, dr. Mihai Augustin (a Központi Katonai Kórház későbbi parancsnoka, majd a fogorvosi kar dékánja) ébresztett, néhány katonatiszt kíséretében. Két üzenetet adtak át, amit személyesen Ion Iliescu elnöknek kellett tolmácsolnom. Az első: ha Militaru tábornokot (aki már nem volt miniszter) nem helyezik tartalékba, akkor a II. Hadsereg katonái nem szavaznak Iliescura. A második: Stefan Gusa tábornokot, a II. Hadsereg akkoriban kinevezett parancsnokát csak az alárendeltjei és a bajtársai, azaz katonái és tisztjei holttestén keresztül lehet tisztségéből eltávolítani. "Ágyúval lövünk még a légyre is, ha zavarja a parancsnokunkat" – üzenték. Lám, ilyen hangulat uralta akkoriban a román hadsereg egy részét. (Horváth Andor beszélgetése Boda József egyetemi tanárral). IV. Luxemburgi Károly önéletrajza a középkori európai irodalom egyedülálló műve, amelyet teljes egészében most olvashatunk először magyar nyelven. Az önéletrajz tükrözi a császár életét születésétől egészen német királlyá választásáig. A mű magyar szempontból is jelentős, mivel beszámol magyarországi utazásairól és az Anjoukhoz fűződő családi kapcsolatairól. (Vincze- Pál Éva). Korunk, 2012. július. Peres ügyek.
Népújság (Marosvásárhely)
Végül, de nem utolsósorban az USA és a Nyugat morális vezető szerepe komoly csorbát szenvedett, mert a vasfüggönyön innen élők csak azt érzékelhették, hogy az emberi jogok deklarációja és a tiltakozások ellenére a hatalom birtokosai büntetlenül megsérthetik a vallásszabadságot, semmibe vehetik a közvéleményt, lábbal tiporhatják a szabadságjogokat. Mindszentyre vitathatatlanul könyörtelenül és igazságtalanul lesújtott Rákosi és elvbarátai bosszúvágya, holott biztos, hogy a bíboros nem Washington és nem a Vatikán utasítására vállalta föl a politikai oppozíció szerepét, akármennyire is igyekezett a vád képviselője ennek ellenkezőjét alátámasztani abszurd túlzásokkal és kreált bizonyítékokkal. Mindszenty mindezt a maga konoknak is nevezhető meggyőződésével tette, egy világpolitikai fordulat reményében. (Balogh Margit). A Római Katolikus Teológiai Intézet könyvtáraként működő Batthyaneumba kerültek az egyházmegyei gyűjteménybe sorolt műkincsek (pl. a szászfenesi oltárka), továbbá többek között a székesegyháznak a Pósta Béla vezette ásatásaiból előkerült, máig feldolgozatlan régészeti anyag is, de az államosítás során ott ragadtak a gyűjteményektől teljesen független értékek, köztük Márton Áron püspök iratai, levelezése, sőt... asztali készlete is. Az államosítók nem törődtek olyan apróságokkal, hogy 1948-ig a könyvtár a teológiai intézet szerves része, tanárainak munka- és lakóhelye volt. (Kovács András). Így vezetlek be a vers/világába, erre, kérlek,/kicsit zsúfolt tér ez itt, a/határok csak sejthetők,/a vakablakok mögött, látod,/hóvihar lehet vagy köd,/talán szimpla ragyogás://"Mióta várom már, hogy/elmondjad meséjét..."/ – mert beláthatatlan kívülről/ez a burkon túli tér – /"meséjét a benső télnek" (Visky Zsolt). A másik történetem 1990 tavaszán kezdődik. Egy éjszaka a buzaui székhelyű II. Hadsereg főorvosa, dr. Mihai Augustin (a Központi Katonai Kórház későbbi parancsnoka, majd a fogorvosi kar dékánja) ébresztett, néhány katonatiszt kíséretében. Két üzenetet adtak át, amit személyesen Ion Iliescu elnöknek kellett tolmácsolnom. Az első: ha Militaru tábornokot (aki már nem volt miniszter) nem helyezik tartalékba, akkor a II. Hadsereg katonái nem szavaznak Iliescura. A második: Stefan Gusa tábornokot, a II. Hadsereg akkoriban kinevezett parancsnokát csak az alárendeltjei és a bajtársai, azaz katonái és tisztjei holttestén keresztül lehet tisztségéből eltávolítani. "Ágyúval lövünk még a légyre is, ha zavarja a parancsnokunkat" – üzenték. Lám, ilyen hangulat uralta akkoriban a román hadsereg egy részét. (Horváth Andor beszélgetése Boda József egyetemi tanárral). IV. Luxemburgi Károly önéletrajza a középkori európai irodalom egyedülálló műve, amelyet teljes egészében most olvashatunk először magyar nyelven. Az önéletrajz tükrözi a császár életét születésétől egészen német királlyá választásáig. A mű magyar szempontból is jelentős, mivel beszámol magyarországi utazásairól és az Anjoukhoz fűződő családi kapcsolatairól. (Vincze- Pál Éva). Korunk, 2012. július. Peres ügyek.
Népújság (Marosvásárhely)
2014. december 20.
Huszonöt év: lángra lobbant a temesvári szikra
Öt nappal az 1989. évi temesvári megmozdulásokat kirobbantó események után Nicolae Ceauşescu visszatért Iránból. Temesváron a városközpontot a felkelők ellenőrizték, akik kezdték megszervezni magukat, megalakították a Román Demokratikus Frontot, a várost pedig szabad területnek nyilvánították.
Bukarest nem mozdul…
Nicolae Ceauşescu hazatérte után este televíziós beszédében a történteket Románia megcsonkítására, a szocializmus szétzúzására irányuló nemzetellenes, provokatív akciónak minősítette, amely mögött idegen hatalmak állnak. A nap folyamán egyébként tüntetések voltak Aradon, Kolozsvárott, Nagyváradon, Brassóban, Nagyszebenben, Besztercén, Konstancában és Buzăuban. A külföldi hírügynökségek értesülnek arról, hogy Tőkés László életben van, Temesvárról Menyőre szállították.
http://www.youtube.com/watch?v=YMKw7YHPaGo
Másnap, december 21-én reggel a bukaresti vezetőség – Pârcălăbescu, a Hazafias Gárda parancsnoka javaslatára – több ezer, botokkal felfegyverzett zsil-völgyi bányászt küldött vonatokon Temesvárra, azzal az indokkal, hogy a magyarok és a huligánok feldúlták Temesvárt, és meg kell fékezni őket. A Temesvárra érkező bányászok saját szemükkel győződtek meg az igazságról, és a felkelők mellé álltak, egy részük pedig el sem indult otthonról.
Ugyancsak december 21-én délelőttre, a hatalmában még mindig biztos Nicolae Ceauşescu népgyűlést hívott össze Bukarestbe, és a megjelent kb. 100 000 fős tömeg előtt elítélte a temesvári „vandálok” és „huligánok” cselekedeteit. A tömeg a beszéd első részében a szokásos kommunista jelszavakat skandálta, és úgy tűnt, a temesvári forradalmárok egymagukra maradnak. Amennyiben ugyanis a bukaresti tömegek nem álltak volna át a temesvári forradalmárok oldalára, akkor Ceauşescunak minden bizonnyal sikerült volna vérbe fojtania a forradalmat.
A diverzió
A forgatókönyv azonban nem a diktátor terve szerint alakult. Még máig sem tudni, minek a hatására bolydult meg az addig fegyelmezetten viselkedő tömeg. Szemtanúk szerint petárdarobbanás hallatszott, a hangszórók hirtelen zúgni kezdtek, a tömeg megrémült, a sorok megbomlottak. Nem tudni pontosan azt sem, ki követte el a diverziót, de a téren összegyűlt százezer ember hirtelen harciassá vált. A rendbontás nyomán az élő tévé-közvetítés mintegy három percig szünetelt.
Az ugyancsak megrémült Ceauşescu és felesége képtelen volt visszaszerezni az irányítást a tömeg felett, hiába „hallózott”, hiába szólította fel a tömeget, hogy „mindenki maradjon a helyén”, és fölöslegesen ígért havi, akkor pénzben mintegy 4 dollárnak megfelelő 100 lejes fizetést a munkásoknak.
A szétszéledő tömeg egy része ellepte a környező utcákat, és antikommunista és Ceauşescu-ellenes jelszavakat kezdett kiabálni. A tüntetők végül ellepték a Piața Kogălniceanu, Piaţa Unirii, Piaţa Rosetti, és a Piaţa Romană közötti utcákat és tereket. Ceauşescu, a felesége, az RKP Politikai Végrehajtó Bizottságának tagjai a pártszékházban maradtak, és hozzáláttak a megtorlás megszervezéséhez.
Véres megtorlás
Egyre többen csatlakoztak a fegyvertelen tüntetőkhöz, akik farkasszemet néztek a katonasággal, a terrorelhárító egység (USLA) pajzsos tagjaival. Megjelentek a Securitate emberei is, a hatalom a helyszínre tankokat, csapatszállító járműveket vezényelt, a tűzoltók vízágyúval lőtték a tömeget.
Több tüntetőt halálos lövés ért, számos embert letartóztattak. Egy csapatszállító jármű az Intercontinental szálloda körzetében belehajtott a tömegbe. A tüntetőknek mindeközben sikerült barikádot építeniük a Dunărea étterem előtt – ez csaknem éjfélig kitartott, ekkor azonban egy harckocsi elsodorta. A heves tüzelés éjfél után alábbhagyott, a tömeg szétoszlott, de a tüntetők utáni hajtóvadászat hajnali 3-ig folytatódott. Hajnalban a tűzoltókocsik vízsugárral lemosták a véres utcákat.
Megmozdultak a munkások
Ceauşescu másnapra azt hitte, sikerült elejét venniük a bukaresti megmozdulásoknak, jóllehet testvére, Ilie Ceauşescu, a védelmi miniszter egyik helyettese figyelmeztette, hogy hatalmas tömegek közelednek a városközpont felé. Ceauşescu ekkor azt felelte, hogy a pekingi Tienanmen téren 1989-ben egy millió tüntető gyűlt össze, és azokat is elintézték a hatóságok. Reggel nyolc órára a párt Központi Bizottságának székházában tehát összehívták a párt politikai végrehajtó bizottságának az ülését.
Még aznap, december 22-én, a korareggeli órákban a peremkerületekben lévő iparvállalatokból és lakónegyedekből hatalmas tömegek indultak Bukarest központja felé, áttörték a rendfenntartó erők kordonjait (több katona átállt a felkelők oldalára), és a pártszékház körüli utcákban gyülekeztek, majd megtöltötték a központi teret is.
Fél tíz körül a kormány védelmi minisztere, Vasile Milea a hivatalos változatnak megfelelően öngyilkosságot követett el. A magyarázat szerint a tárcavezető árulást követett el és a felelősségre vonástól félve vetett véget életének. Nem hivatalos változat szerint maga Ceauşescu lőtte – lövette? – le, de erre sem derült mindmáig fény.
Ezt követően rendkívüli állapotot hirdettek az egész országban, megtiltották, de a rendeletnek a karhatalom már nem szerzett érvényt.
A „jóbarát”
Ceauşescu Victor Atanasie Stănculescut – aki a diktátor családjának barátja volt – akarta honvédelmi miniszterré kinevezni, a ravaszságáról is nevezetes tábornok, azonban a szerepet nem vállalta el: ezt természetesen nem mondhatta meg Ceauşescunak, ezért egészséges lábát begipszeltette. Ceauşescu eszén azonban nem járt túl: a diktátor követelte, hogy jelenjen meg a pártszékházban, majd – szóbelileg – rábízta a Honvédelmi Minisztérium vezetését.
Victor Atanasie Stănculescu átvette az operatív irányítást, és az elkövetkező 2-3 órában színleg teljesítette a diktátor parancsait, de a háttérben olyan utasításokat adott, amelyek a spontán népi megmozdulást támogatták, majd a délelőtt folyamán, bizalmi emberein keresztül öt olyan parancsot adott ki, amelyek keresztülhúzták Ceauşescu terveit. Így például leállította a csapaterősítéseket, megtiltotta a lőfegyverek használatát (beleértve a figyelmeztető lövéseket is), és utasította a katonai egységek parancsnokait, hogy kezdjenek tárgyalásokat a tüntetőkkel. Egyben megszerezte a Securitate vezetője, Iulian Vlad tábornok, valamint a pártszékház védelmét ellátó V. igazgatóság parancsnokának támogatását is
Mivel a belügyminiszter, Tudor Postelnicu, helyettesével együtt folyamatosan a pártszékházban tartózkodott (és a tüntetések megkezdése után már nem is tudott onnan eltávozni), a belügyminisztérium erőinek gyakorlati irányítását is Iulian Vlad valamint a helyi rendőrparancsnokok vették át, akik a helyzet ismeretében úgy döntöttek, nem alkalmaznak erőszakot.
A diktátorhoz hű Nicolae Eftimescu tábornok, a vezérkar főnökének első helyettese megpróbálta a közeli Köztársaság Palotától átcsoportosítani a páncélozott csapatszállító járműveket és harckocsikat a pártszékház bejáratához, hogy kimenekítsék onnan a legfelső vezetést, azonban a pártszékházban lévő katonai híradó alegység a parancsot nem továbbította, mert nem Stănculescutól jött.
A puccsba torkollt forradalom
Stănculescu tanácsára Nicolae Ceauşescu végül is úgy döntött, hogy helikopteren hagyja el a pártszékházat, és a hadsereg három titkos irányító bunkerének egyikébe utazik. Ekkor kíséretével együtt lifttel felment a pártszékház utolsó emeletére, onnan a tetőre, és 12:09-kor helikopterrel elhagyta az épületet. Elutazás előtt Elena Ceauşescu a „jó barátot”, Stănculescut kérte meg, viselje gondját a Ceauşescu-gyermekeknek…
A diktátor távozását követően a Palota téren ünnepi hangulat lett úrrá. A tüntetők betörték a pártszékház ablakait, az épületet védő fegyveresek, nem használták fegyvereiket, hanem civil ruhában elvegyültek a tömegben. A kinyitott bejárati ajtón egyre többen nyomultak be, és elkezdték kidobálni az ablakokon Ceauşescu írásait, portréit, a propagandaanyagokat, amelyeket a téren összegyűlt tömeg meggyújtott.
Stănculescu azt is parancsba adta, csakis a Honvédelmi Minisztérium által kiadott parancsokat kell teljesíteni.
Délután fél három körül a felkelők birtokába jutott televízió épületében megjelent Ion Iliescu, több tábornok – közöttük Nicolae Militaru, Mihai Chitac – kíséretében. Élő adásban, drámai hangon erősítették meg a régi rendszer bukásáról szóló híreket, és kérték a hadsereg és a lakosság támogatását. Közölték, hogy a Securitate megszűnt, és a belügyminisztérium egységei a honvédelmi minisztérium alárendeltségébe kerültek. Később Iliescu megjelent a pártszékház erkélyén is, ahonnan beszédet intézett a tömeghez.
A temesvári és a bukaresti forradalom ettől a pillanattól kezdve vált puccsá.
BT
maszol
Öt nappal az 1989. évi temesvári megmozdulásokat kirobbantó események után Nicolae Ceauşescu visszatért Iránból. Temesváron a városközpontot a felkelők ellenőrizték, akik kezdték megszervezni magukat, megalakították a Román Demokratikus Frontot, a várost pedig szabad területnek nyilvánították.
Bukarest nem mozdul…
Nicolae Ceauşescu hazatérte után este televíziós beszédében a történteket Románia megcsonkítására, a szocializmus szétzúzására irányuló nemzetellenes, provokatív akciónak minősítette, amely mögött idegen hatalmak állnak. A nap folyamán egyébként tüntetések voltak Aradon, Kolozsvárott, Nagyváradon, Brassóban, Nagyszebenben, Besztercén, Konstancában és Buzăuban. A külföldi hírügynökségek értesülnek arról, hogy Tőkés László életben van, Temesvárról Menyőre szállították.
http://www.youtube.com/watch?v=YMKw7YHPaGo
Másnap, december 21-én reggel a bukaresti vezetőség – Pârcălăbescu, a Hazafias Gárda parancsnoka javaslatára – több ezer, botokkal felfegyverzett zsil-völgyi bányászt küldött vonatokon Temesvárra, azzal az indokkal, hogy a magyarok és a huligánok feldúlták Temesvárt, és meg kell fékezni őket. A Temesvárra érkező bányászok saját szemükkel győződtek meg az igazságról, és a felkelők mellé álltak, egy részük pedig el sem indult otthonról.
Ugyancsak december 21-én délelőttre, a hatalmában még mindig biztos Nicolae Ceauşescu népgyűlést hívott össze Bukarestbe, és a megjelent kb. 100 000 fős tömeg előtt elítélte a temesvári „vandálok” és „huligánok” cselekedeteit. A tömeg a beszéd első részében a szokásos kommunista jelszavakat skandálta, és úgy tűnt, a temesvári forradalmárok egymagukra maradnak. Amennyiben ugyanis a bukaresti tömegek nem álltak volna át a temesvári forradalmárok oldalára, akkor Ceauşescunak minden bizonnyal sikerült volna vérbe fojtania a forradalmat.
A diverzió
A forgatókönyv azonban nem a diktátor terve szerint alakult. Még máig sem tudni, minek a hatására bolydult meg az addig fegyelmezetten viselkedő tömeg. Szemtanúk szerint petárdarobbanás hallatszott, a hangszórók hirtelen zúgni kezdtek, a tömeg megrémült, a sorok megbomlottak. Nem tudni pontosan azt sem, ki követte el a diverziót, de a téren összegyűlt százezer ember hirtelen harciassá vált. A rendbontás nyomán az élő tévé-közvetítés mintegy három percig szünetelt.
Az ugyancsak megrémült Ceauşescu és felesége képtelen volt visszaszerezni az irányítást a tömeg felett, hiába „hallózott”, hiába szólította fel a tömeget, hogy „mindenki maradjon a helyén”, és fölöslegesen ígért havi, akkor pénzben mintegy 4 dollárnak megfelelő 100 lejes fizetést a munkásoknak.
A szétszéledő tömeg egy része ellepte a környező utcákat, és antikommunista és Ceauşescu-ellenes jelszavakat kezdett kiabálni. A tüntetők végül ellepték a Piața Kogălniceanu, Piaţa Unirii, Piaţa Rosetti, és a Piaţa Romană közötti utcákat és tereket. Ceauşescu, a felesége, az RKP Politikai Végrehajtó Bizottságának tagjai a pártszékházban maradtak, és hozzáláttak a megtorlás megszervezéséhez.
Véres megtorlás
Egyre többen csatlakoztak a fegyvertelen tüntetőkhöz, akik farkasszemet néztek a katonasággal, a terrorelhárító egység (USLA) pajzsos tagjaival. Megjelentek a Securitate emberei is, a hatalom a helyszínre tankokat, csapatszállító járműveket vezényelt, a tűzoltók vízágyúval lőtték a tömeget.
Több tüntetőt halálos lövés ért, számos embert letartóztattak. Egy csapatszállító jármű az Intercontinental szálloda körzetében belehajtott a tömegbe. A tüntetőknek mindeközben sikerült barikádot építeniük a Dunărea étterem előtt – ez csaknem éjfélig kitartott, ekkor azonban egy harckocsi elsodorta. A heves tüzelés éjfél után alábbhagyott, a tömeg szétoszlott, de a tüntetők utáni hajtóvadászat hajnali 3-ig folytatódott. Hajnalban a tűzoltókocsik vízsugárral lemosták a véres utcákat.
Megmozdultak a munkások
Ceauşescu másnapra azt hitte, sikerült elejét venniük a bukaresti megmozdulásoknak, jóllehet testvére, Ilie Ceauşescu, a védelmi miniszter egyik helyettese figyelmeztette, hogy hatalmas tömegek közelednek a városközpont felé. Ceauşescu ekkor azt felelte, hogy a pekingi Tienanmen téren 1989-ben egy millió tüntető gyűlt össze, és azokat is elintézték a hatóságok. Reggel nyolc órára a párt Központi Bizottságának székházában tehát összehívták a párt politikai végrehajtó bizottságának az ülését.
Még aznap, december 22-én, a korareggeli órákban a peremkerületekben lévő iparvállalatokból és lakónegyedekből hatalmas tömegek indultak Bukarest központja felé, áttörték a rendfenntartó erők kordonjait (több katona átállt a felkelők oldalára), és a pártszékház körüli utcákban gyülekeztek, majd megtöltötték a központi teret is.
Fél tíz körül a kormány védelmi minisztere, Vasile Milea a hivatalos változatnak megfelelően öngyilkosságot követett el. A magyarázat szerint a tárcavezető árulást követett el és a felelősségre vonástól félve vetett véget életének. Nem hivatalos változat szerint maga Ceauşescu lőtte – lövette? – le, de erre sem derült mindmáig fény.
Ezt követően rendkívüli állapotot hirdettek az egész országban, megtiltották, de a rendeletnek a karhatalom már nem szerzett érvényt.
A „jóbarát”
Ceauşescu Victor Atanasie Stănculescut – aki a diktátor családjának barátja volt – akarta honvédelmi miniszterré kinevezni, a ravaszságáról is nevezetes tábornok, azonban a szerepet nem vállalta el: ezt természetesen nem mondhatta meg Ceauşescunak, ezért egészséges lábát begipszeltette. Ceauşescu eszén azonban nem járt túl: a diktátor követelte, hogy jelenjen meg a pártszékházban, majd – szóbelileg – rábízta a Honvédelmi Minisztérium vezetését.
Victor Atanasie Stănculescu átvette az operatív irányítást, és az elkövetkező 2-3 órában színleg teljesítette a diktátor parancsait, de a háttérben olyan utasításokat adott, amelyek a spontán népi megmozdulást támogatták, majd a délelőtt folyamán, bizalmi emberein keresztül öt olyan parancsot adott ki, amelyek keresztülhúzták Ceauşescu terveit. Így például leállította a csapaterősítéseket, megtiltotta a lőfegyverek használatát (beleértve a figyelmeztető lövéseket is), és utasította a katonai egységek parancsnokait, hogy kezdjenek tárgyalásokat a tüntetőkkel. Egyben megszerezte a Securitate vezetője, Iulian Vlad tábornok, valamint a pártszékház védelmét ellátó V. igazgatóság parancsnokának támogatását is
Mivel a belügyminiszter, Tudor Postelnicu, helyettesével együtt folyamatosan a pártszékházban tartózkodott (és a tüntetések megkezdése után már nem is tudott onnan eltávozni), a belügyminisztérium erőinek gyakorlati irányítását is Iulian Vlad valamint a helyi rendőrparancsnokok vették át, akik a helyzet ismeretében úgy döntöttek, nem alkalmaznak erőszakot.
A diktátorhoz hű Nicolae Eftimescu tábornok, a vezérkar főnökének első helyettese megpróbálta a közeli Köztársaság Palotától átcsoportosítani a páncélozott csapatszállító járműveket és harckocsikat a pártszékház bejáratához, hogy kimenekítsék onnan a legfelső vezetést, azonban a pártszékházban lévő katonai híradó alegység a parancsot nem továbbította, mert nem Stănculescutól jött.
A puccsba torkollt forradalom
Stănculescu tanácsára Nicolae Ceauşescu végül is úgy döntött, hogy helikopteren hagyja el a pártszékházat, és a hadsereg három titkos irányító bunkerének egyikébe utazik. Ekkor kíséretével együtt lifttel felment a pártszékház utolsó emeletére, onnan a tetőre, és 12:09-kor helikopterrel elhagyta az épületet. Elutazás előtt Elena Ceauşescu a „jó barátot”, Stănculescut kérte meg, viselje gondját a Ceauşescu-gyermekeknek…
A diktátor távozását követően a Palota téren ünnepi hangulat lett úrrá. A tüntetők betörték a pártszékház ablakait, az épületet védő fegyveresek, nem használták fegyvereiket, hanem civil ruhában elvegyültek a tömegben. A kinyitott bejárati ajtón egyre többen nyomultak be, és elkezdték kidobálni az ablakokon Ceauşescu írásait, portréit, a propagandaanyagokat, amelyeket a téren összegyűlt tömeg meggyújtott.
Stănculescu azt is parancsba adta, csakis a Honvédelmi Minisztérium által kiadott parancsokat kell teljesíteni.
Délután fél három körül a felkelők birtokába jutott televízió épületében megjelent Ion Iliescu, több tábornok – közöttük Nicolae Militaru, Mihai Chitac – kíséretében. Élő adásban, drámai hangon erősítették meg a régi rendszer bukásáról szóló híreket, és kérték a hadsereg és a lakosság támogatását. Közölték, hogy a Securitate megszűnt, és a belügyminisztérium egységei a honvédelmi minisztérium alárendeltségébe kerültek. Később Iliescu megjelent a pártszékház erkélyén is, ahonnan beszédet intézett a tömeghez.
A temesvári és a bukaresti forradalom ettől a pillanattól kezdve vált puccsá.
BT
maszol
2014. december 22.
A gúzsba kötött történelem
Nemcsak a régmúlt história fals Romániában, hanem a közelmúlté is. Csak úgy ámulok a friss legendák hallatán. Megtörtént, hogy beszédébe belehevült ismerősömre rá kellett szólnom, hogy együtt voltunk ott, tudom, mi történt. Mintha álomból rezzent volna fel, úgy nézett rám, már-már hitte a meséjét. Még a Kovászna megyei Zoltánból származó Dan Jóska forradalmárvezér is néha elvetette a sulykot. Ilyenkor magyarul odasúgta nekem: „színesítem egy kicsit a történteket, hogy érdekesebb legyen”.
Áltörténészek hada könyveken keresztül lódít a decemberi eseményekről mindenfélét össze, a valódi historikusok még hallgatnak. Pedig a szemtanúk tucatjával halnak anélkül, hogy fellibbentették volna a fátylat a titokról. Például: a diktátor elmenekülése után miként jelenhetett meg egyszerre a valahai központi bizottságnál és a televíziónál a moszkoviták és az oroszbarátok sora? Éppen arra sétáltak?! Néhányuk a hosszú listából: Ion Iliescu, Toma George Maiorescu, Petre Sălcudeanu, Dumitru Tinu, Silviu Brucan, Nicolae Militaru, Alexandru Bârlădeanu, Ioan Grigorescu…
Ami rosszul kezdődött, rosszul is folytatódott, hullámokban jöttek az újabb és újabb titkolnivalók. És innen is, onnan is tették a dilettáns, felelőtlen vagy egyszerűen korlátolt embereket felelős tisztségekbe. Sokuk korruptnak bizonyult, de mindegyikük nacionalistának. Pedig eleinte reménykedtünk, hogy elismerik: a magyaroknak is szülőföldje Erdély. Nem így történt.
Párizsi útján készített interjúval a kezemben mentem az akkor még elnökjelölt Emil Constantinescuhoz, megkérdezni: mit keres szövegében a nacionalista felhang. Félreértésről beszélt. De nem volt az. A nemzetállam alkotmányból való kivételéről később sem akart hallani. S csend lett a bányászjárások körül is. A parlamentet elfoglalt vájárok között volt magyar is, aki az RMDSZ-es képviselők mellé ült, megvédeni őket. Tőlük hallottam, hogy az akkori szállításügyi miniszter (későbbi államelnök lett) engedett szabad utat a vonatuknak.
Ezt nem hallhatta Petre Roman, a miniszterelnök, hiszen ő a kerítés átugrásával volt elfoglalva. Az ő feladata az volt, hogy bezárja, lerombolja a gyárakat, üzemeket. Teljesítette. Emlékszem a napokra, amikor arról szónokolt, hogy ebben az országban minden rozsdás vas. Ebből aztán jól meggazdagodtak az élelmes fiúk.
Román Győző
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
Nemcsak a régmúlt história fals Romániában, hanem a közelmúlté is. Csak úgy ámulok a friss legendák hallatán. Megtörtént, hogy beszédébe belehevült ismerősömre rá kellett szólnom, hogy együtt voltunk ott, tudom, mi történt. Mintha álomból rezzent volna fel, úgy nézett rám, már-már hitte a meséjét. Még a Kovászna megyei Zoltánból származó Dan Jóska forradalmárvezér is néha elvetette a sulykot. Ilyenkor magyarul odasúgta nekem: „színesítem egy kicsit a történteket, hogy érdekesebb legyen”.
Áltörténészek hada könyveken keresztül lódít a decemberi eseményekről mindenfélét össze, a valódi historikusok még hallgatnak. Pedig a szemtanúk tucatjával halnak anélkül, hogy fellibbentették volna a fátylat a titokról. Például: a diktátor elmenekülése után miként jelenhetett meg egyszerre a valahai központi bizottságnál és a televíziónál a moszkoviták és az oroszbarátok sora? Éppen arra sétáltak?! Néhányuk a hosszú listából: Ion Iliescu, Toma George Maiorescu, Petre Sălcudeanu, Dumitru Tinu, Silviu Brucan, Nicolae Militaru, Alexandru Bârlădeanu, Ioan Grigorescu…
Ami rosszul kezdődött, rosszul is folytatódott, hullámokban jöttek az újabb és újabb titkolnivalók. És innen is, onnan is tették a dilettáns, felelőtlen vagy egyszerűen korlátolt embereket felelős tisztségekbe. Sokuk korruptnak bizonyult, de mindegyikük nacionalistának. Pedig eleinte reménykedtünk, hogy elismerik: a magyaroknak is szülőföldje Erdély. Nem így történt.
Párizsi útján készített interjúval a kezemben mentem az akkor még elnökjelölt Emil Constantinescuhoz, megkérdezni: mit keres szövegében a nacionalista felhang. Félreértésről beszélt. De nem volt az. A nemzetállam alkotmányból való kivételéről később sem akart hallani. S csend lett a bányászjárások körül is. A parlamentet elfoglalt vájárok között volt magyar is, aki az RMDSZ-es képviselők mellé ült, megvédeni őket. Tőlük hallottam, hogy az akkori szállításügyi miniszter (későbbi államelnök lett) engedett szabad utat a vonatuknak.
Ezt nem hallhatta Petre Roman, a miniszterelnök, hiszen ő a kerítés átugrásával volt elfoglalva. Az ő feladata az volt, hogy bezárja, lerombolja a gyárakat, üzemeket. Teljesítette. Emlékszem a napokra, amikor arról szónokolt, hogy ebben az országban minden rozsdás vas. Ebből aztán jól meggazdagodtak az élelmes fiúk.
Román Győző
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2015. december 24.
Adonyi Nagy Mária, 1951–2015: Elorzott román forradalom
Bukarestben éltem 1989-ben, és egyedüli magyar újságíróként vettem részt az ottani „forradalomban”. (Rögtön utána is csak idézőjelben tudtam emlegetni, azóta is viszolygok, valahányszor forradalomnak nevezik.) Legalábbis rajtam kívül senki más nem írta le, hogy a „forró” pontokon járt, amikor napokig lövöldöztek.
De a román újságírók közül is mindössze kettőtől olvastam később olyan utalásokat, amelyekből kiderült, hogy szerzőjük ott volt valamelyik fontosabb helyszínen: egyikük (Sorin Roşca-Stănescu) a România liberă napilapnál dolgozott, a másik (Ioan Itu) 1989 decemberében még nem volt újságíró. Ezért gondoltam, hogy nem árt papírra vetnem, amit láttam, tapasztaltam. Ezek pedig arra a megtévesztő hadműveletre világítottak rá, amelyet egy szűk kör agyalhatott ki feltehetőleg 1989. december 22-én délután, pár óra leforgása alatt. (Amint nem sokkal később megtudtam, a Securitaténak többek között diverziós osztálya is volt, amely, ha akart, polgárháborút robbanthatott ki, ha mást akart, lecsillapította a kedélyeket.) A vezetést jogos örökségüknek tekintő kommunisták újabb hullámának célja csakis a hatalom megszerzése és a diktatórikus rendszer átmentése lehetett. Ezért varázsolták elő gyorsan a nyulat a kalapból, vagyis „találták fel” a hol szekusoknak, hol antiterroristáknak, hol terroristáknak, hol arab zsoldosoknak nevezett lövöldözőket. Aki elfelejtette, de érdeklik az alábbiak, annak emlékeztetőül: Ceauşescut december 22-én délben menekítették el helikopterrel a Központi Bizottság épületének tetejéről; az önjelölt új vezetők nagygyűlést hívtak össze a KB előtti térre 17 órára; 18 óra után ott kezdődött az általuk „terrorizmusnak” elnevezett, vagyis napokig tartó eszeveszett, értelmetlen lövöldözés. Mindez azt követően, hogy Nagyszeben kivételével egész délután egyetlen puskalövés sem dördült az országban, mindenki euforikus hangulatban ünnepelt.
Azt a magyarázatot adták, hogy az ismeretlen, „fanatikus” lövöldözők a forradalmat akarják leverni s az elkergetett Ceauşescut visszahozni. Így elérték, hogy pánikba essék az ország, majd „a terrorizmus ellen folytatott hősies harc” levezénylőit tekintse megmentőinek.
Erre az eseménysorra még igazabb a közhely, mint a többi forradalomra: felfalta gyermekeit. A Temesváron kezdődött népfelkelésre rátette a kezét Ion Iliescu másodvonalbeli dörzsölt bukaresti pártaktivista. A történtek világosan két részre oszthatók, a vízválasztó december 22-e estéje, amikor lőni kezdtek.
Ami addig lezajlott, az forradalom volt – ebből Bukarestnek mindössze másfél napnyi jutott –, az azután kezdődött lövöldözés csak abszurd színjáték, amely a palotaforradalmat álcázta. Nevezhetjük ellenforradalomnak is, amely észrevétlenül ráépült a ki nem teljesedett revolúcióra, és eltérítette, megakasztotta, pusztán Ceauşescu-ellenes bosszúvá fokozta le az eredetileg kommunizmusellenes népharagot. A „terrorizmusnak” tulajdoníthatóan a Ceauşescu házaspár kivégzése árán érintetlenül megmaradt csaknem az egész nómenklatúra, összezárt a bűnösök hada. Csakhogy ennek az agyafúrt manővernek hivatalos adatok szerint majdnem 1300 halottja (közülük legkevesebb kilenc külföldi) és több mint 3350 sebesültje volt. (A bukaresti 1989. December 21. Egyesület 1600 halottat és 4000 sebesültet tart nyilván, 85 százalékuk nem Ceauşescu, hanem Iliescuék áldozata.) Csupán a hadsereg 13 millió puskagolyót lőtt ki, ami elég lett volna a teljes romániai lakosság több mint felének a kiirtására. És hol vannak még a „terroristák”, az egyéb szervezetek, a fegyverhez jutott civilek? És a többi lőszer a pisztolytölténytől az ágyúgolyóig? Bizonyára azok is tudták, hogy ez így lesz, akik odaállították lőni a „terroristákat”, s egy pillanatig sem átallották saját népük vérét ontani a hatalom kedvéért. Meg is ragadták, akik meg akarták ragadni, a „terroristák” később az utolsó szálig köddé váltak, a szekusok pedig, akik lőttek, köszönik, jól vannak. Bizonyítékok a mai napig sincsenek a valódi forradalmat elorzó gyilkosok ellen. Alig néhány magas rangú katonai vezető, pártaktivista, szekus főtiszt került a vádlottak padjára, szinte véletlenszerűen, ők is rég kiszabadultak, és jobban megy soruk, mint valaha. A ’89-es események befejezetlen ügyiratai pedig műanyag zsákokban porosodnak az ügyészségen.
Tudósításom a Valóságban jelent meg 1990-ben Terrorizmus címmel. (A Bukarestben kiadott hetilap 1992-ben megszűnt.) Akkori következtetéseim ma is megállják helyüket, az azóta eltelt idő alatt ügyészek, újságírók, történészek, politikusok hadának sem sikerült sokkal több lényegbevágó részletet megvilágítaniuk a román „forradalom” rejtelmeiből, nemhogy új szempont merült volna fel. A kép teljesebbé tétele érdekében szögletes zárójelbe téve itt-ott kiegészítettem az akkor megjelent szöveget néhány utóbb kiderült érdekes adalékkal.
2013. január
1990. június 8.
Rég túl vagyunk már december 22-én, mégis rögeszmésen vissza-visszatérek rá, mert meggyőződésem, ha az akkor történteket nem értjük, semmit sem értünk. Mármint a későbbiekből. Én a lényeget aznap éjjel megértettem, de amint hamarosan kiderült, túl jóhiszeműen. Ez talán nem fordult volna elő, ha egész nap az utcán maradok. Azonban a Központi Bizottság közeléből (Palota tér), amikor a tömeg egy része elindult a televízió felé, hazasiettem tévét nézni, és csak este, a televízió védőtoborzó felhívásai után vonultam ki ismét – „terrorizmust” látni. Úgy tudtuk: a katonaság átállt, a szekusok megértették, vesztett ügyet nem érdemes védeni. Csupán utóbb jöttem rá, mekkorát tévedtem. A televízióban, amely akkor a hatalmi központok egyikévé lépett elő, alig néhány óra múlva többszörösen hamis történelem született. Nem csak arra utalok, hogy miközben háborús filmeket túlszárnyaló képeket közvetített az esti Palota téri nagygyűlés közben leadott géppisztolysorozatokról, közvetítőkocsijának, valamint a KB erkélyén álló új vezetőségnek a haja szála sem görbült, hogy a hátborzongató lövöldözés után – amelyet elhűlve néztem előbb a képernyőn, majd, miután elkapcsoltak a Palota térről, tömbházunk tetejéről, és csak arra tudtam gondolni, hány száz vagy hány ezer halott lehet abban a százezres tömegben, amelyre így lőnek –, szóval mindezek után a televízió ismét visszakapcsolt Palota téri közvetítőkocsijához, ahonnan jelentették, hogy egyetlen áldozat sincs. E bejelentés nyomán jutottam arra, hogy akkor pedig itt óriási történelmi színjáték zajlik, elmegyek, megnézem magamnak. Láttam. De még mindig nem arról akarok beszélni. A halottak, sebesültek nélküli félelmetes lövöldözés, a tűzijátékhoz fogható látványosság mellett szöget ütött a fejembe a váratlanul kitört esti „terrorizmus”, már csak ezért is: ha N. C. „elvtárs” ügye érdekében lövöldöznek, hogyhogy nem délelőtt tették? Ha meg nem az ő uralmát kívánják meghosszabbítani, akkor azok, akiknek eszükbe jutott e páratlan tünemény megrendezése, bizonyára a nép becsületét próbálják menteni. Mert hát egy világ röhögne rajtunk, ha kiderülne, hogy huszonöt évig nyögtük egy olyan diktatúra igáját, amely kártyavárként dőlt össze pusztán attól, hogy a nép kivonult az utcára. Eleget csodálkoztam rajta én is délben, hogy ilyen egyszerű volt elkergetnünk „a kegyetlen diktátort és gonosz feleségét”. Tehát: a nép önérzetének visszaadása, a diktatúra fanatikus támogatói létezésének bizonyítása főleg a külföld számára, nem utolsósorban pedig az onnan várható segélyek – így fejtettem meg a hirtelen támadt lövöldözés rejtélyét. Megrendezett voltáról további tapasztalatokat szereztem éjszaka és másnap délelőtt folyamán a televízió székházánál.
Minderről hónapokig mélyen hallgattam abból a meggondolásból, hogy sértő lehet, tehát nem magyartól, nem magyar körökből kell kiszivárognia. Döntsék el a román kollégák, mit vettek észre, bántja-e nemzeti hiúságukat, ha kiderül, hogy operettforradalomban hitték magukat hősöknek. Groteszk komédiában, mert halottak mégiscsak bőven maradtak a sok fegyverropogás nyomán. Nos, ha hallgattam, igen bölcsen tettem, mert a román kollégák csak úgy áprilistól kezdik feszegetni a „forradalom” és a „terrorizmus” dolgát, s mint most bevallják, mélységesen felháborította őket, hogy néhány külföldi újságíró korábban műforradalomra célozgatott, majd államcsínyről beszélt. Vártam tehát, hogy megszólaljanak a „terrorizmus” román szemtanúi. Megtörtént. Most viszont már azon csodálkozom, miért hallgatták el ilyen sokáig, amit tudtak, hiszen egyetlen percig sem a román nép becsületének mentéséről volt szó.
Egyáltalán nem. És ezt december 22. estéje óta tudják a bukarestiek, akik ott voltak a Palota téri nagygyűlésen. Akkor hát mi volt végül is a „terrorizmus”, és mire szolgált? Csak a România liberă 1990. június 2-ai számában írja le Sorin Roşca-Stănescu: a Nemzeti Megmentési Front Tanácsának a KB erkélyéről felolvasott listájáról a tömeg kihúzatta a kompromittált politikusok nevét, sőt, azokét is, akiknek ellenzéki tevékenységéről korábban nem hallott a Szabad Európa Rádióban. Így például Ion Iliescu nem az elsőre, a tanács listájára, hanem csak a másodikra került. Nekünk, szájtáti tévénézőknek nem sokkal később egy más listát olvasott fel a televízióban, végére szerényen odabiggyesztve saját nevét is. De ekkor már dúlt a „terrorizmus”! [Arról nem is beszélve, miről tanúskodik egy 2009-ben a világhálóra feltett videó: december 22-én délután, miközben Iliescu és szűk köre látszólag azon tanakodik, mi legyen az új vezető szerv neve, Nicolae Militaru tábornok elszólja magát: „De hiszen a Nemzeti Megmentési Front hat hónapja létezik!” Nem tudta, hogy filmezik? Ez bizonyítja, hogy egy klikk hónapok óta lesben állva várta az alkalmat, amikor magához ragadhatja a hatalmat. De csak lesett, semmit sem tett azért, hogy siettesse. Az alkalom itt volt, de most a vetélytársak, illetve főleg a nép kezéből kellett kitépni a karmesteri pálcát, megszerezni legalább utólag – a „terrorizmus” legyőzésével – valamiféle „érdemeket” – 2013.]
Később az Egyetem téren vetített filmek között szerepelt egy rövid képsor ugyanerről a nagygyűlésről, amelyre az akkori tévéműsorból nem emlékszem, bizonyára nem is közvetítette a kocsi: a tömeg szünet nélkül skandálja: Fără comunişti! (Azaz: kommunisták nélkül). Ugyancsak az Egyetem téren mondta el nemrég egy ismerősöm, aki részt vett a Palota téri nagygyűlésen: amikor a népnek már túl sok név (az addigi kormányfő Dăscălescué, a KB-tag Verdeţé és Mizilé, az Iliescué stb.) és a második vagy harmadik felolvasott lista sem tetszett (lásd a fenti jelszót!) – nos, akkor kezdtek lőni a „terroristák”.
Ugye, világos?
Ha ott lettem volna a Palota téren, egy percig sem éltem volna abban a hamis tudatban, hogy (még hogy!) a „terroristák” a nép becsületét mentették!
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Bukarestben éltem 1989-ben, és egyedüli magyar újságíróként vettem részt az ottani „forradalomban”. (Rögtön utána is csak idézőjelben tudtam emlegetni, azóta is viszolygok, valahányszor forradalomnak nevezik.) Legalábbis rajtam kívül senki más nem írta le, hogy a „forró” pontokon járt, amikor napokig lövöldöztek.
De a román újságírók közül is mindössze kettőtől olvastam később olyan utalásokat, amelyekből kiderült, hogy szerzőjük ott volt valamelyik fontosabb helyszínen: egyikük (Sorin Roşca-Stănescu) a România liberă napilapnál dolgozott, a másik (Ioan Itu) 1989 decemberében még nem volt újságíró. Ezért gondoltam, hogy nem árt papírra vetnem, amit láttam, tapasztaltam. Ezek pedig arra a megtévesztő hadműveletre világítottak rá, amelyet egy szűk kör agyalhatott ki feltehetőleg 1989. december 22-én délután, pár óra leforgása alatt. (Amint nem sokkal később megtudtam, a Securitaténak többek között diverziós osztálya is volt, amely, ha akart, polgárháborút robbanthatott ki, ha mást akart, lecsillapította a kedélyeket.) A vezetést jogos örökségüknek tekintő kommunisták újabb hullámának célja csakis a hatalom megszerzése és a diktatórikus rendszer átmentése lehetett. Ezért varázsolták elő gyorsan a nyulat a kalapból, vagyis „találták fel” a hol szekusoknak, hol antiterroristáknak, hol terroristáknak, hol arab zsoldosoknak nevezett lövöldözőket. Aki elfelejtette, de érdeklik az alábbiak, annak emlékeztetőül: Ceauşescut december 22-én délben menekítették el helikopterrel a Központi Bizottság épületének tetejéről; az önjelölt új vezetők nagygyűlést hívtak össze a KB előtti térre 17 órára; 18 óra után ott kezdődött az általuk „terrorizmusnak” elnevezett, vagyis napokig tartó eszeveszett, értelmetlen lövöldözés. Mindez azt követően, hogy Nagyszeben kivételével egész délután egyetlen puskalövés sem dördült az országban, mindenki euforikus hangulatban ünnepelt.
Azt a magyarázatot adták, hogy az ismeretlen, „fanatikus” lövöldözők a forradalmat akarják leverni s az elkergetett Ceauşescut visszahozni. Így elérték, hogy pánikba essék az ország, majd „a terrorizmus ellen folytatott hősies harc” levezénylőit tekintse megmentőinek.
Erre az eseménysorra még igazabb a közhely, mint a többi forradalomra: felfalta gyermekeit. A Temesváron kezdődött népfelkelésre rátette a kezét Ion Iliescu másodvonalbeli dörzsölt bukaresti pártaktivista. A történtek világosan két részre oszthatók, a vízválasztó december 22-e estéje, amikor lőni kezdtek.
Ami addig lezajlott, az forradalom volt – ebből Bukarestnek mindössze másfél napnyi jutott –, az azután kezdődött lövöldözés csak abszurd színjáték, amely a palotaforradalmat álcázta. Nevezhetjük ellenforradalomnak is, amely észrevétlenül ráépült a ki nem teljesedett revolúcióra, és eltérítette, megakasztotta, pusztán Ceauşescu-ellenes bosszúvá fokozta le az eredetileg kommunizmusellenes népharagot. A „terrorizmusnak” tulajdoníthatóan a Ceauşescu házaspár kivégzése árán érintetlenül megmaradt csaknem az egész nómenklatúra, összezárt a bűnösök hada. Csakhogy ennek az agyafúrt manővernek hivatalos adatok szerint majdnem 1300 halottja (közülük legkevesebb kilenc külföldi) és több mint 3350 sebesültje volt. (A bukaresti 1989. December 21. Egyesület 1600 halottat és 4000 sebesültet tart nyilván, 85 százalékuk nem Ceauşescu, hanem Iliescuék áldozata.) Csupán a hadsereg 13 millió puskagolyót lőtt ki, ami elég lett volna a teljes romániai lakosság több mint felének a kiirtására. És hol vannak még a „terroristák”, az egyéb szervezetek, a fegyverhez jutott civilek? És a többi lőszer a pisztolytölténytől az ágyúgolyóig? Bizonyára azok is tudták, hogy ez így lesz, akik odaállították lőni a „terroristákat”, s egy pillanatig sem átallották saját népük vérét ontani a hatalom kedvéért. Meg is ragadták, akik meg akarták ragadni, a „terroristák” később az utolsó szálig köddé váltak, a szekusok pedig, akik lőttek, köszönik, jól vannak. Bizonyítékok a mai napig sincsenek a valódi forradalmat elorzó gyilkosok ellen. Alig néhány magas rangú katonai vezető, pártaktivista, szekus főtiszt került a vádlottak padjára, szinte véletlenszerűen, ők is rég kiszabadultak, és jobban megy soruk, mint valaha. A ’89-es események befejezetlen ügyiratai pedig műanyag zsákokban porosodnak az ügyészségen.
Tudósításom a Valóságban jelent meg 1990-ben Terrorizmus címmel. (A Bukarestben kiadott hetilap 1992-ben megszűnt.) Akkori következtetéseim ma is megállják helyüket, az azóta eltelt idő alatt ügyészek, újságírók, történészek, politikusok hadának sem sikerült sokkal több lényegbevágó részletet megvilágítaniuk a román „forradalom” rejtelmeiből, nemhogy új szempont merült volna fel. A kép teljesebbé tétele érdekében szögletes zárójelbe téve itt-ott kiegészítettem az akkor megjelent szöveget néhány utóbb kiderült érdekes adalékkal.
2013. január
1990. június 8.
Rég túl vagyunk már december 22-én, mégis rögeszmésen vissza-visszatérek rá, mert meggyőződésem, ha az akkor történteket nem értjük, semmit sem értünk. Mármint a későbbiekből. Én a lényeget aznap éjjel megértettem, de amint hamarosan kiderült, túl jóhiszeműen. Ez talán nem fordult volna elő, ha egész nap az utcán maradok. Azonban a Központi Bizottság közeléből (Palota tér), amikor a tömeg egy része elindult a televízió felé, hazasiettem tévét nézni, és csak este, a televízió védőtoborzó felhívásai után vonultam ki ismét – „terrorizmust” látni. Úgy tudtuk: a katonaság átállt, a szekusok megértették, vesztett ügyet nem érdemes védeni. Csupán utóbb jöttem rá, mekkorát tévedtem. A televízióban, amely akkor a hatalmi központok egyikévé lépett elő, alig néhány óra múlva többszörösen hamis történelem született. Nem csak arra utalok, hogy miközben háborús filmeket túlszárnyaló képeket közvetített az esti Palota téri nagygyűlés közben leadott géppisztolysorozatokról, közvetítőkocsijának, valamint a KB erkélyén álló új vezetőségnek a haja szála sem görbült, hogy a hátborzongató lövöldözés után – amelyet elhűlve néztem előbb a képernyőn, majd, miután elkapcsoltak a Palota térről, tömbházunk tetejéről, és csak arra tudtam gondolni, hány száz vagy hány ezer halott lehet abban a százezres tömegben, amelyre így lőnek –, szóval mindezek után a televízió ismét visszakapcsolt Palota téri közvetítőkocsijához, ahonnan jelentették, hogy egyetlen áldozat sincs. E bejelentés nyomán jutottam arra, hogy akkor pedig itt óriási történelmi színjáték zajlik, elmegyek, megnézem magamnak. Láttam. De még mindig nem arról akarok beszélni. A halottak, sebesültek nélküli félelmetes lövöldözés, a tűzijátékhoz fogható látványosság mellett szöget ütött a fejembe a váratlanul kitört esti „terrorizmus”, már csak ezért is: ha N. C. „elvtárs” ügye érdekében lövöldöznek, hogyhogy nem délelőtt tették? Ha meg nem az ő uralmát kívánják meghosszabbítani, akkor azok, akiknek eszükbe jutott e páratlan tünemény megrendezése, bizonyára a nép becsületét próbálják menteni. Mert hát egy világ röhögne rajtunk, ha kiderülne, hogy huszonöt évig nyögtük egy olyan diktatúra igáját, amely kártyavárként dőlt össze pusztán attól, hogy a nép kivonult az utcára. Eleget csodálkoztam rajta én is délben, hogy ilyen egyszerű volt elkergetnünk „a kegyetlen diktátort és gonosz feleségét”. Tehát: a nép önérzetének visszaadása, a diktatúra fanatikus támogatói létezésének bizonyítása főleg a külföld számára, nem utolsósorban pedig az onnan várható segélyek – így fejtettem meg a hirtelen támadt lövöldözés rejtélyét. Megrendezett voltáról további tapasztalatokat szereztem éjszaka és másnap délelőtt folyamán a televízió székházánál.
Minderről hónapokig mélyen hallgattam abból a meggondolásból, hogy sértő lehet, tehát nem magyartól, nem magyar körökből kell kiszivárognia. Döntsék el a román kollégák, mit vettek észre, bántja-e nemzeti hiúságukat, ha kiderül, hogy operettforradalomban hitték magukat hősöknek. Groteszk komédiában, mert halottak mégiscsak bőven maradtak a sok fegyverropogás nyomán. Nos, ha hallgattam, igen bölcsen tettem, mert a román kollégák csak úgy áprilistól kezdik feszegetni a „forradalom” és a „terrorizmus” dolgát, s mint most bevallják, mélységesen felháborította őket, hogy néhány külföldi újságíró korábban műforradalomra célozgatott, majd államcsínyről beszélt. Vártam tehát, hogy megszólaljanak a „terrorizmus” román szemtanúi. Megtörtént. Most viszont már azon csodálkozom, miért hallgatták el ilyen sokáig, amit tudtak, hiszen egyetlen percig sem a román nép becsületének mentéséről volt szó.
Egyáltalán nem. És ezt december 22. estéje óta tudják a bukarestiek, akik ott voltak a Palota téri nagygyűlésen. Akkor hát mi volt végül is a „terrorizmus”, és mire szolgált? Csak a România liberă 1990. június 2-ai számában írja le Sorin Roşca-Stănescu: a Nemzeti Megmentési Front Tanácsának a KB erkélyéről felolvasott listájáról a tömeg kihúzatta a kompromittált politikusok nevét, sőt, azokét is, akiknek ellenzéki tevékenységéről korábban nem hallott a Szabad Európa Rádióban. Így például Ion Iliescu nem az elsőre, a tanács listájára, hanem csak a másodikra került. Nekünk, szájtáti tévénézőknek nem sokkal később egy más listát olvasott fel a televízióban, végére szerényen odabiggyesztve saját nevét is. De ekkor már dúlt a „terrorizmus”! [Arról nem is beszélve, miről tanúskodik egy 2009-ben a világhálóra feltett videó: december 22-én délután, miközben Iliescu és szűk köre látszólag azon tanakodik, mi legyen az új vezető szerv neve, Nicolae Militaru tábornok elszólja magát: „De hiszen a Nemzeti Megmentési Front hat hónapja létezik!” Nem tudta, hogy filmezik? Ez bizonyítja, hogy egy klikk hónapok óta lesben állva várta az alkalmat, amikor magához ragadhatja a hatalmat. De csak lesett, semmit sem tett azért, hogy siettesse. Az alkalom itt volt, de most a vetélytársak, illetve főleg a nép kezéből kellett kitépni a karmesteri pálcát, megszerezni legalább utólag – a „terrorizmus” legyőzésével – valamiféle „érdemeket” – 2013.]
Később az Egyetem téren vetített filmek között szerepelt egy rövid képsor ugyanerről a nagygyűlésről, amelyre az akkori tévéműsorból nem emlékszem, bizonyára nem is közvetítette a kocsi: a tömeg szünet nélkül skandálja: Fără comunişti! (Azaz: kommunisták nélkül). Ugyancsak az Egyetem téren mondta el nemrég egy ismerősöm, aki részt vett a Palota téri nagygyűlésen: amikor a népnek már túl sok név (az addigi kormányfő Dăscălescué, a KB-tag Verdeţé és Mizilé, az Iliescué stb.) és a második vagy harmadik felolvasott lista sem tetszett (lásd a fenti jelszót!) – nos, akkor kezdtek lőni a „terroristák”.
Ugye, világos?
Ha ott lettem volna a Palota téren, egy percig sem éltem volna abban a hamis tudatban, hogy (még hogy!) a „terroristák” a nép becsületét mentették!
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. január 2.
Iliescuról és más gyilkosokról
Ion Iliescu és bűnöző bandája elindult a börtön felé. Utolérik őket az 1990. június 13–15-i bányászjárás szörnyűségei. A forradalom gyilkosságai is egyre közelebb kerülnek, lépésről-lépésre…
Az 1989. decemberi genocídium elkövetői közül sokan részt vettek az 1990. júniusi mészárlásban is: Ion Iliescu, Petre Roman, Virgil Măgureanu, Gelu Voican Voiculescu, Cico Dumitrescu, Cazimir Ionescu. És csak azokat említettem, akik még mindig élnek. Mert különben szóba hoztam volna Sergiu Nicolaescut, Silviu Brucant, Dan Iosifot, Nicolae Militaru, Victor Atanasie Stănculescu és Mihai Chiţac tábornokokat is.
Augustin Lazăr főügyész bejelentette: hamarosan lezárják a bányászjárás ügyét,a katonai ügyészek pedig legfeljebb két hónapon belül határozatot hoznak.
A Katonai Ügyészség éppen karácsony előtt jelentette be több személy vád alá helyezését, akikről eddig azt hittük, hogy örökre szóló mentelmi joggal rendelkeznek. A vád: emberiesség elleni bűncselekmények.
Az ügyészek szerint a vádlottak a június 11–15-e időszakban „általános és szisztematikus támadást döntöttek el, szerveztek meg és koordináltak a polgári lakosság, nevezetesen a bukaresti Egyetem (Universităţii) téren tüntetők, valamint Bukarest municípium lakossága ellen”.
Ebben az ügyben a vádlottak listáján szerepel még Miron Cozma (a Zsil-völgyi bányászok volt vezetője), Adrian Sârbu (a Roman-kormány volt államtitkára), Nicolae S. Dumitru (a volt FSN – Nemzeti Megmentési Front – egyik vezetője), Corneliu Diamandescu tábornok (a Román Rendőrség volt vezetője), Mugurel Florescu tábornok (a Katonai Ügyészség volt vezetője).
Meglepő egyes vádlottak – Ion Iliescu, Petre Roman és Gelu Voican Voiculescu – gőgös, hazug, diverzionista reakciója. 1990-ben ők voltak a végrehajtó hatalom első három embere:
az ország elnöke, a miniszterelnök és a kormányfő-helyettes.
Ion Iliescu: „Nem ez az első alkalom, hogy előrángatják ezeket a dolgokat. Miféle bizonyítékok? Ez egy 1990-ben történt ügy, túlléptünk rajta, egymást követők a különböző színezetű kormányok. Tudom, hogy miért nyitják meg újra a vitát, mert ez egy 27 évvel ezelőtti történet, de ez van… Egyetlen időszakból sincs semmi, amiért hibásnak kellene éreznem magam!”.
Mivel úgy tűnik, hogy Ion Iliescu amnéziában szenved, eszébe juttatjuk, hogy miként bujtogatta a bányászokat 1990. június 14-e hajnalán a Victoria-palota erkélyéről: „Kedves bányászok, köszönöm azt a munkásszolidaritási választ, mellyel ezúttal is reagáltak a felhívásunkra. A bányászok küldöttsége, Cozma úrral az élen, az Egyetem tér felé veszi majd az irányt, mert azt szeretnénk, ha önök foglalnák vissza. Mint látták, ezúttal igazán fasiszta elemekkel van dolgunk. Uszított, sok esetben bekábítószerezett elemek szervezett csoportjaival.”
Petre Roman a történelem másik csalója. Csak egy kis szemrehányása van Iliescu számára: egy „szerencsétlen kifejezés”, melyet állítólag az 1990. június 14-i beszédében használt.
Amúgy minden rendben volt: a gyilkosságok is, az erőszakos cselekmények is, a rombolások is…
A kóros hazudozó és cinikus gazember Petre Roman újra bebizonyította, hogy semmivel sem jobb apjánál, Valter Romannál (Erno Neulander), Sztálin és a Szovjetunió elkötelezett komminternistájánál.
Petre Roman: „Ion Iliescu használt egy szerencsétlen kifejezést: «Menjenek és ültessenek virágokat az Egyetem téren!». Ez nem volt helyes. Az lett volna jobb, ha azt mondják a bányászoknak, amit mindnyájan gondoltunk: «Testvérek, nem kellett volna idejönnötök. Semmi sem veszélyezteti a demokráciát»”.
Micsoda semmibe vétele a történelmi igazságnak! Lehet, hogy Roman és a többi vádlott „mind úgy gondolta”, hogy a bányászoknak nem volt miért Bukarestbe jönniük, hogy semmi sem veszélyeztette a demokráciát, de pont az ellenkezőjét tették:
felbujtották a bányászokat, hogy Bukarestbe jöjjenek, elhitetve velük, hogy nagy veszélyben van a demokrácia.
A diverzionista Gelu Voican Voiculescu diverziónak tartja, hogy az ügyészek vád alá helyezték. „Ez egy megrendelt diverzió, mellyel ki akarják juttatni Iohannis elnököt a zsákutcából, a közvélemény figyelmét pedig el akarják terelni a miniszterelnöki jelölt kiválasztásáról. Karácsony előtt gyorsan előkapták, hogy bejelentik a vád alá helyezésünket. Ez botrányos módja az igazságszolgáltatás pillanatnyi érdekek szerinti felhasználásának”.
Ezek az alakok ilyenfajta hazugságokkal mérgeztek minket 27 éven keresztül. Alig várom, hogy az igazságszolgáltatás megszólaljon! Hogy a vádlottak padján lássuk őket vergődni, mint Bobu, Postelnicu és Manea Mănescu 1990-ben!
Grigore Cartianu
foter.ro/cikk
Ion Iliescu és bűnöző bandája elindult a börtön felé. Utolérik őket az 1990. június 13–15-i bányászjárás szörnyűségei. A forradalom gyilkosságai is egyre közelebb kerülnek, lépésről-lépésre…
Az 1989. decemberi genocídium elkövetői közül sokan részt vettek az 1990. júniusi mészárlásban is: Ion Iliescu, Petre Roman, Virgil Măgureanu, Gelu Voican Voiculescu, Cico Dumitrescu, Cazimir Ionescu. És csak azokat említettem, akik még mindig élnek. Mert különben szóba hoztam volna Sergiu Nicolaescut, Silviu Brucant, Dan Iosifot, Nicolae Militaru, Victor Atanasie Stănculescu és Mihai Chiţac tábornokokat is.
Augustin Lazăr főügyész bejelentette: hamarosan lezárják a bányászjárás ügyét,a katonai ügyészek pedig legfeljebb két hónapon belül határozatot hoznak.
A Katonai Ügyészség éppen karácsony előtt jelentette be több személy vád alá helyezését, akikről eddig azt hittük, hogy örökre szóló mentelmi joggal rendelkeznek. A vád: emberiesség elleni bűncselekmények.
Az ügyészek szerint a vádlottak a június 11–15-e időszakban „általános és szisztematikus támadást döntöttek el, szerveztek meg és koordináltak a polgári lakosság, nevezetesen a bukaresti Egyetem (Universităţii) téren tüntetők, valamint Bukarest municípium lakossága ellen”.
Ebben az ügyben a vádlottak listáján szerepel még Miron Cozma (a Zsil-völgyi bányászok volt vezetője), Adrian Sârbu (a Roman-kormány volt államtitkára), Nicolae S. Dumitru (a volt FSN – Nemzeti Megmentési Front – egyik vezetője), Corneliu Diamandescu tábornok (a Román Rendőrség volt vezetője), Mugurel Florescu tábornok (a Katonai Ügyészség volt vezetője).
Meglepő egyes vádlottak – Ion Iliescu, Petre Roman és Gelu Voican Voiculescu – gőgös, hazug, diverzionista reakciója. 1990-ben ők voltak a végrehajtó hatalom első három embere:
az ország elnöke, a miniszterelnök és a kormányfő-helyettes.
Ion Iliescu: „Nem ez az első alkalom, hogy előrángatják ezeket a dolgokat. Miféle bizonyítékok? Ez egy 1990-ben történt ügy, túlléptünk rajta, egymást követők a különböző színezetű kormányok. Tudom, hogy miért nyitják meg újra a vitát, mert ez egy 27 évvel ezelőtti történet, de ez van… Egyetlen időszakból sincs semmi, amiért hibásnak kellene éreznem magam!”.
Mivel úgy tűnik, hogy Ion Iliescu amnéziában szenved, eszébe juttatjuk, hogy miként bujtogatta a bányászokat 1990. június 14-e hajnalán a Victoria-palota erkélyéről: „Kedves bányászok, köszönöm azt a munkásszolidaritási választ, mellyel ezúttal is reagáltak a felhívásunkra. A bányászok küldöttsége, Cozma úrral az élen, az Egyetem tér felé veszi majd az irányt, mert azt szeretnénk, ha önök foglalnák vissza. Mint látták, ezúttal igazán fasiszta elemekkel van dolgunk. Uszított, sok esetben bekábítószerezett elemek szervezett csoportjaival.”
Petre Roman a történelem másik csalója. Csak egy kis szemrehányása van Iliescu számára: egy „szerencsétlen kifejezés”, melyet állítólag az 1990. június 14-i beszédében használt.
Amúgy minden rendben volt: a gyilkosságok is, az erőszakos cselekmények is, a rombolások is…
A kóros hazudozó és cinikus gazember Petre Roman újra bebizonyította, hogy semmivel sem jobb apjánál, Valter Romannál (Erno Neulander), Sztálin és a Szovjetunió elkötelezett komminternistájánál.
Petre Roman: „Ion Iliescu használt egy szerencsétlen kifejezést: «Menjenek és ültessenek virágokat az Egyetem téren!». Ez nem volt helyes. Az lett volna jobb, ha azt mondják a bányászoknak, amit mindnyájan gondoltunk: «Testvérek, nem kellett volna idejönnötök. Semmi sem veszélyezteti a demokráciát»”.
Micsoda semmibe vétele a történelmi igazságnak! Lehet, hogy Roman és a többi vádlott „mind úgy gondolta”, hogy a bányászoknak nem volt miért Bukarestbe jönniük, hogy semmi sem veszélyeztette a demokráciát, de pont az ellenkezőjét tették:
felbujtották a bányászokat, hogy Bukarestbe jöjjenek, elhitetve velük, hogy nagy veszélyben van a demokrácia.
A diverzionista Gelu Voican Voiculescu diverziónak tartja, hogy az ügyészek vád alá helyezték. „Ez egy megrendelt diverzió, mellyel ki akarják juttatni Iohannis elnököt a zsákutcából, a közvélemény figyelmét pedig el akarják terelni a miniszterelnöki jelölt kiválasztásáról. Karácsony előtt gyorsan előkapták, hogy bejelentik a vád alá helyezésünket. Ez botrányos módja az igazságszolgáltatás pillanatnyi érdekek szerinti felhasználásának”.
Ezek az alakok ilyenfajta hazugságokkal mérgeztek minket 27 éven keresztül. Alig várom, hogy az igazságszolgáltatás megszólaljon! Hogy a vádlottak padján lássuk őket vergődni, mint Bobu, Postelnicu és Manea Mănescu 1990-ben!
Grigore Cartianu
foter.ro/cikk