Velünk élő tudomány
Kolozsváron A Magyar Tudomány Napja Erdélyben- rendezvénysorozat plenárisát a Protestáns Teológia dísztermében tartották. A rendezvény fővédnöke Pálinkás József, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke.
Sípos Gábor, az EME elnöke felvezető beszédében kiemelte, számba veszik az elmúlt év eredményeit és a több évre kiterjedő kutatási eredményeket is, melyeket főleg a szakosztályokba mutatnak be.
A 2013-as évi Magyar Tudomány napjának jelmondata „Velünk élő tudomány”. E címszó alatt a magyar tudományosság egysége fejezhető ki- mondta Sípos Gábor.
Kocsis Károly, a MTA Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottság elnöke kiemelte, hogy megvalósult az Akadémia határokon túli bővítése. Ennek a tisztelt társaságnak 1800 határon túli tagja van, melyből 18 akadémikus.
Magdó János kolozsvári főkonzul gratulált a 12. alkalommal megtartott fórumnak. A tudomány területén megtörtént a nemzet egyesítése. Együttműködés valósult meg a tudomány és a felsőoktatás területén is. Az utóbbi időben sok magyarországi vendégtanárral volt alkalma találkozni, és jó lenne, ha ezek a vendégtanárok hosszabb időt tudnának maradni. Mert a tanár- diák kapcsolata így lehetne gyümölcsözőbb. Az is jó lenne, ha erdélyi tanároknak több lehetőséget biztosítanának, hogy vendégtanárként működjenek az anyaországban. Az is elképzelhető, kialakulhatna egy olyan réteg Erdélyben, amely ezt a szükségletet fedezni tudja. A magyar kormányzati támogatásról is beszélt, kiemelte például a Sapientia EMTE fejlesztését. Problémásnak tekinti a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem helyzetét. Miért nem sikerült ezt megoldani- fogalmazta meg a kérdést.
A rendezvény előadásai
Kocsis Károly, akadémikus, a MTA Földrajztudományi Intézetének igazgatója „Területi autonómiák múltja és jelene a Kárpát- medencében” című előadásában nyomon követi a XII. századtól a XX. századig a Kárpát- medencében, milyen autonómia típusok léteztek. Ez a helyzet a második világháború után, hogyan alakult. Hol jelentkeznek, az utóbbi időben, területi autonómia lehetőségek. Szerinte a területi autonómia megvalósítása lényegében a kisebbségvédelem legfőbb eszköze.
A XIX. századi nemzetállamok építőinek ideálja az „egy állam – egy nemzet” elve az elmúlt évszázadban egyetlen európai államban sem valósult meg. Európa 703 millió lakója közül 85% az államalkotó nemzetnek tagja, a többi 10% etnikai kisebbséget alkot. 5% állampolgársággal nem rendelkező bevándorló.
A második világháború után világszerte nőtt az etnikai konfliktusok száma és intenzitása. Az esetek többségében a konfliktus hátterében a kisebbségek jogainak merev elutasítása, megszorítása állt, melynek eredménye az elszakadási törekvés megerősödése.
Egyes nyugati országokban a kormányok különböző intézkedéseket hoztak. A konfliktusok csökkentésére a decentralizációt vagy regionális önkormányzatiság felé való elmozdulást alkalmaztak. Kocsis Károly megkülönbözteti a területi, regionális autonómiát az etnikai jellegű autonómiától.
„A területi autonómia földrajzilag meghatározott térség, amely az adott ország egyéb területi egységétől eltér”. Törvényhozó és közigazgatási hatalommal felruházott státussal rendelkezik. Úgy véli, hogy a területi autonómia a kisebbségvédelem legfejlettebb eszköze. Biztosítja a kisebbség számára az alapvető emberjogok közül az autonómiát, másrészt az illető ország területi integritásának megőrzését.
Bemutatta, térképek alapján szemléltette, Magyarországon, illetve Európában, milyen autonómia-formák voltak. Milyen területi autonómiával rendelkezett például Szlavónia, Horvátország, Szepesség, a török hódoltság idején Székelyföld vagy Szászország. A második világháború után milyen önrendelkezést biztosítottak Jugoszláviában (Vajdaság) vagy Romániában a Maros Magyar Autonóm Tartomány formájában.
Lényegében a középkor végétől, a nemzeti kisebbségek aránya a XVIII. század végére, Magyarországra vonatkozólag, jelentősen megváltozott. 1850-től a kisebbségek etnikai alapú területi autonómiát követeltek.
Elmondta, hol valósítható meg az etnikai alapú autonómia: a litván- belorusz- lengyel határvidéken, a Kárpát-medencében, a Balkánon. Az etnikai területi autonómia megvalósításához a többségi akarat meggyőzése szükséges.
Fodor Pál „A török hagyaték a magyar történelemben” című előadásában kifejtette, a magyar nép története, milyen változásokon ment keresztül, miután letelepszik a Kárpát- medencében, teljesen európaivá válik. Az oszmán-hódítás következtében változás következik be Európában. Ez kihat Magyarország életére is. A török hódítás mentalitástörést okozott Magyarország számára. Lerombolta a magyar politikai, kulturális elit önbizalmát. Egyfajta bűntudatot, önvádat okozott. Nem tudván maguknak megbocsátani, hogy elvesztették a birodalmat.
A közép- kelet európai népeknél kialakult az egyedülvalóság gondolata. Ilyen körülmények között hogyan reagál a magyar gondolkodás? Elsősorban a dicső múlthoz menekül, illetve áldozat szerepben feszít. Kialakul egy bizonyos kisebbségi érzés a magyar elitben és köznépben is, melyet sokan nem is képesek megfelelő módon kezelni. A politikai életben felveti a fejét a kapkodás, következetlenség, ugyanakkor vallási megosztottság is.
A XVIII. század végétől kettősség jellemezte a török hódoltság megítélését. Egyrészt az áldozat szerepében jelentek meg, melynek következtében számos, negatív gondolat fogalmazódott meg. Másrészt pedig a XIX. században kialakult egy bizonyos fajta törökökhöz való közeledés. A magyar nép keleti rokonságának az eszméje. Hangoztatták, a magyarság keleti eredetű. A XIX. század második felében előtérbe kerül a kultúrnemzet koncepció, mely egyre nagyobb teret hódít. Fontos szerepet kap a népi kultúra is, mely kíváncsisággal fordul Kelet fele.
Az értelmiség felteszi a kérdést: Ki a magyar? Mi a magyar? Mi a török? Kelethez vagy Nyugathoz tartozunk?
Ha megnézzük az irodalmat, a törökökkel való kapcsolatról Jókai Mór regényei vagy Gárdonyi Egri csillagok-című könyve alapján érdekes képet nyerhetünk.
1905-ben Ady Endre fogalmazta meg azt a gondolatot, hogy Magyarország Komp- ország. Ide- oda hányódik. Így írja az „Ismeretlen Korvin-kódex margójára” című publicisztikájában: „Komp- ország, Komp- ország, Komp- ország: legtisztességesebb álmaiban is csak mászkált két part között: Kelettől – Nyugatig, de szívesebben vissza.”
Ezt a komp- ország gondolatot megtalálhatjuk Orhan Pamuk Nobel- díjas török író munkájában is, amelyben a komp- ország mentalitást, a két part közötti csónakázásban megmutatkozó identitás- zavart elemzi.
A rendezvényen gróf Mikó Imre emlékplakettet adtak át
Kocsis Károly akadémikusnak és Vincze Zoltán nyugalmazott történelem tanárnak, az EME támogatásának elismeréseként.
A plenáris ülésen még 7 előadás hangzott el. Az EME munkálatait a szakosztályokban folytatta.
Csomafáy Ferenc
erdon.ro

Magyar-román kulturális szótár
Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusán mutatták be a Magyar- román kulturális szótárt (Dicţionar cultural maghiar- român), melyet az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége adott ki. Szerkesztői Benő Attila és Péntek János, a Babeş-Bolyai Tudományegyetem oktatói.
A kötet a magyar kultúra, főleg a romániai magyar kultúra legreprezentatívabb értékeit mutatja be.
Magdó János főkonzul, felvezető beszédében, nagyon jó kezdeményezésnek nevezte a kulturális szótár megjelentetését, mert hozzájárul egymás értékeinek kölcsönös megismeréséhez. Neves személyiségekről intézményeket neveztek el. Azonban a többségi társadalom nem sokat tud róluk. Hasonlóképpen nem ismeri a tudományos és művészeti alkotások szerzőit sem. A kulturális szótár jelentős eszközt jelent a magyar közösség értékeinek bemutatására.
Kötő József hivatkozik Konrád György egyik tanulmányára, melyben megfogalmazta azt a gondolatot, két közösség egymásra találásának egyik legalkalmasabb eszköze a kultúra. A kötetben 358 szócikk jelenik meg, 260 személyiségre vonatkozó adatok olvashatóak. A két közösség szellemi értékeinek a kölcsönös megismerése a versenyképesség növeléséhez járul hozzá. Szerinte ebben az interkulturális térben fontos értékek: a tolerancia és az empátia. Felhívta a figyelmet, hogy ismerni kell olyan neves személyiségek által létrehozott szellemi értékeket, melyek az egyetemes kultúra részévé váltak. Példaként említette, többek közt, Bolyai János (nem-euklideszi geometria megalkotója) nevét. Gróf Mikó Imre olyan alapítványt hozott létre, melyet a közösség mai is használ. Janovics Jenőt a magyar filmgyártás megteremtőjeként tartják számon.
A könyv olyan mozgást indíthat el a civil társadalomban, mely a kölcsönös megismerés alapját erősíti.
Lucian Năstase, a BBTE tanára pozitíven értékelte a könyvet, mely gazdag tartalommal rendelkezik. Gyakran előfordul, vannak olyan magyar kifejezések, melyeknek nincs megfelelőjük a román nyelvben. Említette a borvíz fogalmát, amelyet a román nyelvben is használják. 1980-ig nem használták az „apă minerală” kifejezést.
Benő Attila elmondta, hogy a kulturális szótár enciklopédikus jellege következtében különbözik a többi szótártól. Nem a szókincsre helyezi a hangsúlyt, hanem a kulturális élet, az intézmények megismertetésére egy másik közösség olvasóival. A modern technika eredményeit felhasználva, hamarosan az Interneten is olvasható lesz a kulturális szótár.
Péntek János professzor a könyv megírásának indítékairól beszélt. Bemutatta a kötet tartalmi elemeit:
A szótár használati útmutatója. Hogyan olvassák a magyar nyelven írott szavakat? Szócikkek (a magyar nyelv betűrendjének megfelelően). Tárgy és névmutatók.
A Magyar-román kulturális szótárról
A 2009-ben kiadott Román- magyar kulturális szótár a magyar anyanyelvűek számára mutatja be a román kultúra főbb érékeit. A 2013-ban szerkesztett, bemutatott kulturális szótár a román közösséghez szól. Olyan egyénekhez szól, akik nem vagy kevésbé ismerik a magyar nyelvet, és meg akarják ismerni a magyar kultúra értékeit.
A kulturális szótár kollektív munka eredménye. A szerzők különböző szakterületeken dolgozó személyiségek: művészettörténet (Weisz Attila), magyar színháztörténet (Kötő József), magyar irodalomtörténet (Bartha Katalin Ágnes, Karácsony Zsolt), nyelvészet (Németh Boglárka, Máthé Dénes), kulturális hatások (Sárosi-Márdírosz Krisztina).
A könyv borítólapja Ördög-Gyárfás Ágota munkája.
Csomafáy Ferenc
erdon.ro

Mátis Jenő: Kelet-Európa Svájca lehet Erdély a Mikó Imre Terv megvalósításával
A nemrégiben megszervezett I. Nagyváradi Mezőgazdász Konferencia, valamint a Csíksomlyón A tej útja címmel megtartott szakmai konferencia bebizonyította, hogy sok kérdés és probléma foglalkoztatja az erdélyi magyar gazdákat, ezekre vonatkozóan pedig az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) által kidolgozott Mikó Imre Terv jó válaszokat és megoldási javaslatokat tartalmaz – jelentette ki Mátis Jenő, az EMNT alelnöke csütörtökön Budapesten, a Vidékfejlesztési Minisztériumban rendezett II. Kárpát-medencei Összefogás Fórumon.
A konferencia házigazdája Budai Gyula, a Vidékfejlesztési Minisztérium államtitkára volt, köszöntötte a résztvevőket Jakab István, a Magyar Gazdakörök és Gazdaszövetkezetek Országos Szövetségének elnöke. Tóth Katalin helyettes államtitkár, valamint Győrffy Balázs, a Nemzeti Agrárgazdasági Kamara elnöke.
A népes erdélyi küldöttség tagjaként részt vett a tanácskozáson Zatykó Gyula, az Erdélyi Magyar Néppárt Partiumért felelős alelnöke, Csomortányi István, az Érmelléki Gazdák Egyesületének ügyvezetője, Tiboldi László, a Csíkszéki Gazdák Egyesületének elnöke, Mátis Jenő EMNT-alelnök.
Mátis Jenő felszólalásában elmondta, hogy EMNT 2011-ben kidolgozott Mikó Imre Terve egy egységes erdélyi magyar gazdaságfejlesztési terv. A dokumentumban megfogalmazott kitörési pontok közül négy mezőgazdasági és vidékfejlesztési témájú (mezőgazdaság és élelmiszeripar, erdő- és vadgazdálkodás, a tudatos fogyasztást ösztönző „helyben helyi terméket” elv, valamint a turizmus), mivel az erdélyi magyarság fele vidéken és a vidékből él.
Mátis arról is beszélt, hogy az EMNT égisze alatt Erdélyben létrejött több mint húsz szakmai és gazdaegyesület, amelyek az erdélyi magyar gazdák igazi, hiteles érdekképviseletét vállalták fel.
A Mikó Imre Terv megvalósítása annak reményében történik, hogy 10-15 éves távlatban Erdély Kelet-Európa Svájcává váljon – fogalmazott Mátis Jenő.
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács sajtóirodája
Erdély.ma

Magyari Tivadar
AZ ÖNISMERET ÚTJÁN
Tizenegy év börtön után Venczel József „megérte” saját utókorát
Munkásságának lényegi része életének egy jól elhatárolható korszakát jelenti, ez a tanulóévektől kezdődött és nagyrészt addig tartott, ameddig Venczel mögött 1950-ben becsukódott a börtöncella ajtója.
Venczel József, munkásságát nézve, kisebbségpolitikai szakíró volt, azon belül kiemelten agrárpolitikai szakíró, illetve közművelődés-politikai szakíró. A szerteágazó tevékenységének alapja pedig a társadalomkutatás, esetenként a levéltári kutatás. Ezen kívül intézményszervezői, folyóirat-szerkesztői tevékenysége is emlékezetes.
Munkája a kortársai között úgy vált ismertté, később már-már legendássá, mint a nagyon pontos, konkrét szempontok alapján végzett munka. Lelkes munkacsoportoknak volt őmaga higgadt, részletekre figyelő, de az egész feladatot átlátó tagja. Amikor valaminek a jegyzékét kellett elkészíteni, valamiről nyilvántartást, katasztert akartak vezetni vagy legalábbis ennek a tervét kellett kidolgozni, a legtöbbször Venczelhez fordultak.
Venczel Józsefet már csak ezért is minden munkahelyén szerették és tisztelték. Közepes termetű, idősebb korára vékony, csontos ember volt. Gondozottan járt, de szürke egyszerűség jellemezte az öltözetét. Élete nagy részében erősen cigarettázott. Hitét naponta gyakorló katolikus volt, ha tehette, a napot reggel szent misével kezdte. Szerény volt, csendes, de érdeklődésre szívesen mesélt, élénken, sokszor jókedvűen magyarázott. Munkásságának lényegi része életének egy jól elhatárolható korszakát jelenti,
ez a tanulóévektől kezdődött és nagyrészt addig tartott, ameddig Venczel mögött 1950-ben becsukódott a börtöncella ajtója. Ez alig húsz év. Később, a tizenegy év börtön és a további, életéből hátralevő tizenkét szabadon töltött év során – azt lehet mondani – Venczel inkább saját korábbi munkásságának utóéletét érte meg: „megérte” a saját utókorát.
Élete végén, már betegen, talán elégtételként is, még lehetőséget kapott két, korábbi munkásságához méltó tevékenységre: arra, hogy a társadalomkutatás, főleg a falukérdés témájában publikálhasson (néhány tanulmányt vagy cikket, elsősorban a Korunkban), és élete legvégén arra, hogy ismét a legendás pontossága, rendszerező látásmódja szerint dolgozzon: rábízták az akkor éppen tervezett Romániai Magyar Irodalmi Lexikon teljes címszó jegyzékének összeállítását.
Származás és család. Tanulmányok
Venczel József 1913. november 4-én születik és 59. évében hal meg, 1972. márciusában. Szüleinek első gyermeke, apja számtantanár. Csíkszeredában jön világra, ott nevelkedik és a Római Katolikus Főgimnázium tanulója, 1930-ban érettségizik. Abban az évben beiratkozik a kolozsvári tudományegyetem jogi karára. A jogi tanulmányok nem túl könnyűek, román nyelven folynak, ennek ellenére viszonylag jó eredménnyel halad, és miután 1935-ben végez, 1936-ban beiratkozik doktorátusra: a jogtudományi doktori címet pedig 1939-ben szerzi meg.
Az 1935-36-os tanév második szemeszterét vendégdiákként a bukaresti tudományegyetemen tölti, Traian Herseni (nevezetes román társadalomkutató) maga hívja meg egy levélben, minthogy már tudott a falukutatás iránti érdeklődéséről.
Az új nemzedék. Az Erdélyi Fiatalok.
1918 után, az új helyzetben az erdélyi magyarság közéletét és közérzetét hosszú ideig az a generáció határozza meg, amelyik még az első világháború előtt nőtt fel – röviden mondva: Kós Károly, Kuncz Aladár, Makkai Sándor nemzedéke.
A húszas évek végére felnövekvő fiatal értelmiségiek új generációja viszont az apák korosztályát egyre erőteljesebben bírálja: képtelennek látja a pontos helyzetmeghatározásra az új, a kisebbségi állapotban, és, emiatt is, képtelennek látja valamiféle konkrét cselekvésprogram megalkotására. Ez a bírálat a transzilvanizmus akkori változatának a bírálata. Az új nemzedék nem magát a transzilvanizmust veti el, hanem annak a bizonyos formáját.
A korábbi nemzedék a szépirodalmat, az esszéírást, a publicisztikát tartotta a fő kifejezési eszköznek, de a fő megismerési lehetőségnek is: irodalomközpontúság jellemezte. Az új nemzedék zsákutcásnak tartja ezt a viszonyulást, mely befelé fordulásra, múltba fordulásra – egy megfoghatatlan, elvont transzilvanizmusra alkalmas ugyan, de teljesen alkalmatlan a tényfeltáró ismeretre: ahogy ők fogalmaznak a nemzetiségi önismeretre. Ez a szó:
„nemzetiségi önismeret” az új generáció kulcsszava lesz.
Szerintük az önismeret a tudomány módszeres eszközeivel valósulna meg és nem a parttalan szemlélődés révén. Ez a transzilvanizmus – mondják a fiatalok – nem képes szembesülni azzal a realitással, hogy az erdélyi magyarság az új politikai helyzetben nem az egyik erdélyi nép, amely döntési helyzetben politizálhatna, hanem egy alávetett helyzetben levő romániai kisebbség.
Az önismeretet és az ennek alapján való cselekvést a középosztály (tulajdonképpen az értelmiség) feladatának tekintik. Ugyanis ez a nemzedék a kisebbségi társadalom két alapvető csoportjának az értelmiséget, illetve a népet tekinti: utóbbi a falu világát jelenti – a lélekszám erejénél fogva is – az akkori magyar lakosság 72 százaléka falun él.
Ebben a szellemiségben a kora-harmincas évek magyar egyetemistáinak figyelme a falukérdés, a falukutatás irányába fordul. 1930-ban egyetemista folyóiratot alapítanak Erdélyi Fiatalok címmel, és a lap tízéves élete során a legmaradandóbb, máig is a legemlékezetesebb szerepe valóban a falukutatás köréből való. A falu felé fordulás általános korjelenség. Számos egyesület, felekezeti ifjúsági szervezet próbálkozik falukutatással: népi hagyományok gyűjtése, helytörténet, szociográfia. Így az Erdélyi Fiatalok köre előtt több tanulságos példa is áll.
Az Erdélyi Fiatalok falumunkája kapcsán két dolgot emelek ki: az egyik az Erdélyi Fiatalok Falu-füzetei sorozat – összesen négy jelent meg a harmincas évek elején; ezek közül talán a legtöbbet idézett: Mikó Imre Az erdélyi falu és a nemzetiségi kérdés, 1932-ből.
A másik, amit az Erdélyi Fiatalok kapcsán kiemelek, az a Faluszeminárium: Venczel Józsefet itt találjuk fontosabb szerepben, ő a szeminárium titkára, tulajdonképpen fő szervezője. Ezeken a szemináriumokon nem csak a fiatalok tartanak előadást – köztük nagyon sokat maga Venczel – de a régi nemzedék nagyjait is felkérik erre: például Kós Károlyt, Tamási Áront.
A Dimitrie Gusti-féle falukutató iskola (Bukarest Iskola) világhíressé vált monografikus módszeréről (hely hiányában mibenlétét nem fejtjük ki, itt olvasható:, illetve itt).
Ezzel a körrel való első erdélyi magyar kapcsolatokat még azok a magyar egyetemisták közvetítik, akik Bukarestben tanulnak, például a később fiatalon elhunyt Bakk Péter. A kolozsváriak közül Mikó Imre veszi fel először a kapcsolatot magával a professzorral, de első között volt szerepe volt a Gusti-féle falukutatások ismertetésében Demeter Bélának, Jancsó Bélának, később magának Venczelnek is.
Az egyik első falukutató tábort, amely hasonló volt azokhoz, amit a Gusti-tanítványok is szervezni szoktak, 1936-ban az akkor fiatal Szabó T. Attila szervezte, Kós Károly és a református teológia támogatásával, Kalotaszeg alszegén: Bábonyban. A korra - és a gustiánus módszerre – jellemző módon a résztvevő 23 egyetemista nem csak a falu gazdasági, népesedési és lakásviszonyait mérte fel, térképeket is készítve, hanem dolgozott is: patakot szabályozott, utat javított.
Az egyik legemlékezetesebb tábor pedig Bálványosváralján volt, több szakaszban, 1941 és 1943 között, az immár visszakerült Észak-Erdélyben, ahol viszont Venczel alkalmazhatta a – közben világhíressé lett – román módszert. Orvostanhallgatókból, közgazdászhallgatókból, jogászdiákokból és tanárképzősökből álló csapatot vezetett, több ízben is visszatértek, olykor hetekre, a helyszínre. Köztük van az a fiatalember, aki későbbi pályája során a leginkább bizonyul majd Venczel-tanítványnak: ő Imreh István történész – aki jóval később a venczeli szakmai hagyaték első gondozója is lesz.
A Hitel. A venczeli pálya zenitje.
Venczel József egyike azoknak, akik idővel elégedetlenek lesznek az Erdélyi Fiatalok folyóirat szerkesztési elveivel, kiválnak, és egy másik lapot indítanak: ez a Hitel.
Venczel két nekifutással, először 1935-ben Makkay Lászlóval, aztán rá egy évre egyedül újra megalapítja a folyóiratot, ami 1944-ig létezik. Szerkesztőségének tagjai a jómódú Albrecht Dezső, politikus, újságíró, de ügyvéd és földbirtokos – hosszú ideig ő biztosítja majd a pénzt a kiadványhoz, – valamint Kéki Béla és Vita Sándor.
Ezek a nevek ma már a részletekben tájékozott történész számára ismertek csak, ám a Hitel nem csak egy szerkesztőségi csapat, hanem egy több száz személyből álló értelmiségi holdudvar is, és bizonyos irányzatot követ. A szerkesztőség maga otthont kap (Szövérdi) Szász István mérnök családi házában, a kolozsvári Vulcan utcai házban, ahol nem csak szerkesztőségi munka folyik, hanem vitaestek vannak, úgynevezett Hitel-vacsorák, amin gyakori vendég Tamási Áron, Márton Áron vagy sok író, politikus, újságíró, művész, egyházi személy.
Miért elégedetlenek Venczelék adott ponton az Erdélyi Fiatalokkal és miért akarnak újabb lapot alapítani? Az Erdélyi Fiatalok-csoport egy részének elégedetlenségét banális, munkaszervezési viták is okozzák. Egyesek szerették volna, ha a lap levetkőzné a már-már belterjes főiskolás-kiadvány jellegét, és az új nemzedék szélesebb megszólalási fóruma lenne.
De ezeknél a vitáknál sokkal erőteljesebb ellentétet okoz az, hogy az Erdélyi Fiatalok egy, minden tekintetben fenntartandó, politikai világnézeti semlegességet hirdetett, hogy a nemzetiségi önismeret szolgálatában az egységet őrizhesse meg, és nehogy ideológiai, netán felekezeti törésvonalak valamelyik oldalán találja magát miközben a Venczelék csoportja egy jól meghatározott világnézetet tart szükségesnek: arcvonalasabb lapot szeretnének.
A Hitelt ilyenek tervezik. Nem mellékes az sem, hogy a Venczel-féle csoport főleg katolikus fiatalokból áll. Alapvetően nem felekezeti ellentétről van szó, viszont tény, hogy abban a korban az ifjúság többnyire felekezeti alapon szerveződik.
A gondolkodásmódjuk jobb megértéséhez – de az egész venczeli társadalomfelfogás lényegi ismeretéhez – tudnunk kell, hogy a fiatal (katolikus) értelmiségiek gondolkodását ekkor – nagymértékben Márton Áron révén – a Vatikán újabb keletű szociális enciklikája határozza meg.
A szociológiai alapokat is felmutató 1931-es „Quadragesimo anno” enciklika a második szociális enciklika. Ezt negyven évvel azelőtt az első szociális enciklika, az 1891-es előzi meg.
A „Quadragesimo anno” társadalomelméleti tézisei révén elutasítja mind a szabad versenyen alapuló társadalmi modellt, mind az osztálytagozódás marxista modelljét, kiváltképpen a bolsevista osztályharcos-proletárdiktatúrás megközelítést. Olyan társadalmi felépítést modellez, amiben nem gazdasági státus szerinti rétegek, társadalmi osztályok a lényegi szerkezeti elemek, hanem egymást kiegészítő, egymásra utalt és az érdekeket szervezett formában egyeztető entitások: a szakmai hivatások szerint felálló csoportok. Ebben a modellben – amiben, egyébként, a keresztényi felebaráti szeretet egyik kohéziós tényező – valósítható meg, szerintük, a szociális igazság. Ezt a társadalomelméleti megközelítést – amit a rövidség kedvéért kissé leegyszerűsítve foglalunk össze – nevezzük hivatásrendiségnek.
A szemlélettel összefüggő ideológiát pedig: keresztényszocializmusnak nevezzük.
Az Erdélyi Fiatalok folyóirat belső ellenzékét jelentő Venczel-csoport esetében egy másik hatás is közrejátszott annak a társadalomszemléletnek a megerősödésében, miszerint a társadalom tanultabb-tehetősebb elitje a társadalmi változás fő kezdeményezője: ez a Széchenyi-modell.
Pontosabban, ami rájuk hatott, az a Szekfű Gyula történész által megrajzolt Széchenyi István-kép. Szekfű Gyula kortárs művei amúgy elég nagy hatással voltak annak a korszaknak a történelemszemléletére. A Szekfű-féle Széchenyi István annak az alapgondolatnak az atyja, miszerint a fejlődés az elittel kezdődik, a fejlődő, haladó elit hivatása a közösség önismerete, mely önismeret birtokában képes – korbeli kedvenc kifejezést használva – a „népvezetésre”. Széchenyi egyik meghatározó művének ez a címe: Hitel. Emiatt is választják az új folyóirat címének is a „Hitel” szót.
A Hitel, és maga Venczel József 1937-ben egy fontos nemzetpolitikai egyeztetési kísérlet szereplője: ez a Vásárhelyi Találkozó néven ismert esemény.
Rövid oktatói pálya. A „négy magyar év” és a Bolyai Egyetem
1940-ben magántanári állást ajánlanak neki a visszatérő kolozsvári magyar egyetemen, társadalomtudományi területen. Az állást végül nem foglalja el, mert tevékenységének és tudásának jobban megfelel az az oktatói státus, amit a Kolozsváron akkor éppen megalakuló Erdélyi Tudományos Intézet kínál fel neki.
Ennek az intézetnek kezdetben tanára, majd ügyvezető igazgatója. Az intézet a humán tudományok érdekében alakult, és 1945 után pedig a majdan Bolyainak nevezett magyar egyetem egyik intézete lesz. Közben egy másik fontos állása is van: az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület statisztikai osztályának a vezetője – és itt ő dolgozza ki, a háború utánra, az egyesület földbirtokreform-tervezetét. Közben kötetben dolgozza fel a korábbi román földbirtok-reform történetét is. A háború után Venczel tagja lesz az új magyar egyetemet talpra állító munkabizottságnak, együtt a legjobb barátjával, Nagy Gézával, a művelődésszervezővel, aki akkora református, mint amekkora katolikus Venczel Jóska, és mindhalálig egyik legjobb barátja. A legkülönfélébb munkákat vállalják, rendszeresen elkísérik Csögőr Lajost bukaresti egyeztető útjaira, de az adományok gyűjtésével is foglalkoznak, felmérnek, terveket rajzolnak, tanári pályázati dossziékat fordítanak le románra: mindent Venczel által kitalált rendszer szerint.
1945 október 1-től a Bolyai Egyetemen (akkor még nem így hívják) a közgazdasági és jogi karán a statisztika és a szociológia professzorává nevezik ki. Két-három előadásnak lesz gazdája. Abban az időszakban kutatómunkára nem jut idő, mert az egyetem talpra állítása érdekében sokat kell utazni Kolozsvár, Vásárhely és Bukarest között, és az oktatói munka is mindössze három szemesztert tart, mert 1947 elején letartóztatják és internálják.
(A szöveg annak az előadásnak a rövidített változata, amelyet a szerző a Venczel-emlékkonferencián tartott, november 8-án a Babeș-Bolyai Tudományegyetem magyar szociológia intézetében. Eredeti címe: 2013: Venczel József centenárium)
Magyari Tivadar
szociológus, 1991-ben diplomázott Kolozsváron, 2004-ben szerzett doktori címet. Egyetemi docens a BBTE Magyar Szociológia és Szociális Munka Intézetében. Kutatási területe életmód, média, oktatás, oktatáspolitika. 1997 és 2012 között az egyetem magyar tagozatának volt vezetője, rektorhelyettes.
Transindex.ro

Egynyelvű multikulturalizmus
A Marosvásárhelyen működő 34 általános- és középiskolából mindössze egy magyar tannyelvű, a Bolyai Farkas Elméleti Líceum, a többi vegyes. Csak az említett középiskola viseli magyar személyiség nevét, a többit román értelmiségiekről nevezték el. Az új tanévig valamennyi intézmény belső tereiben csak román nyelvű feliratok voltak láthatók, csak a román történelmet idéző képek jelennek meg a falakon, a gyerekeket sokszor éri inzultus, amiért helytelenül fejezik ki magukat a többség nyelvén.
24 évvel a márciusi véres események után Marosvásárhely magyarsága egyik csatát a másik után veszíti el, már szinte esély sincs arra, hogy magyar polgármester kerüljön a város élére, a megyei önkormányzat vezetői székében román politikus ül, a porig rombolt helyi RMDSZ pedig az újjászületés irányvonalát keresi.
Míg 1990-ben Marosvásárhely lakóinak 53 százaléka magyar volt, a kivándorlás miatt a város egyik évről a másikra román többségűvé vált, a ma magyarság aránya 45 százalék alatt van.
2010-ben készült el az ország-jelentés arról, hogyan teljesítette Románia a Kisebbségi Nyelvek Chartájában vállalt kötelezettségeit. A jelentést az akkor Markó Attila vezette Etnikumközi Kapcsolatok Hivatala készítette. A jelentés összességében pozitív képet festett a magyar kisebbség helyzetéről, ezzel pedig megerősítette a román kormány hivatalos álláspontját, miszerint Romániában minden rendben van a kisebbségek helyzetét illetően. Markó Attila szerint ezért született pozitív jelentés, mert nem voltak elegendő információik. Száva Enikő kérdésére, miszerint esetleg nem azért történt ez, mert akkor a kormányban volt az RMDSZ, Markó Attila azt nyilatkozta: „nem mondtunk igaztalant, csak nem mondtunk el mindent, mert nem volt információnk.” A Civil Elkötelezettség Mozgalom (CEMO) akkor árnyékjelentést készített. Az Európa Tanács szakértői bizottsága 2011-ben Romániába érkezett, hogy ellenőrizze a román kormány információinak hitelességét. A csoport több mint ezer jogalkalmazási problémát tárt fel, kifogásait egy 200 oldalas jelentésben foglalta össze. Jelenleg készül a második ország-jelentés és ebben már Bukarestnek pótolni kell a hiányzó adatokat. Markó Attila szerint pedig borítékolható, hogy ez a jelentés sem fogja tükrözni a valóságot, ezért a Mikó Imre Kisebbségvédelmi Jogszolgálat segítségével árnyékjelentést készít, szerinte nem jelent összeférhetetlenséget az irányítása alatt készült jelentés árnyékjelentésén dolgozni.
A marosvásárhelyieket alig zavarja a kétnyelvűség hiánya, hozzászoktak ahhoz, hogy minden információhoz a többség nyelvén jutnak hozzá. Az „állóvizet” 2010-ben a Civil Elkötelezettség Mozgalom „kavarta fel”, a mozgalomban résztvevő szülők elérték, hogy a politikum is a kétnyelvűség használata mellé álljon. Így a több mint 30 iskolából mér két olyan intézmény van, ahol a kétnyelvűség a felíratok szintjén is megmutatkozik.
A CEMO vezetője, Szigeti Enikő magyarázta miként vigyáznak arra az intézményvezetők, hogy minden egyes iskolának a vezetőségi tanácsában a román szavazatok legyenek többségben, és vezetőségi tanácsok döntenek a tanárok felvételéről, a tanárok szerződéseiről.
2004-ben történt a marosvásárhelyi iskolahálózat legnagyobb átalakítása. Az új szerkezet drasztikusan érintette a magyar tagozatokat, a legtöbb iskolában felborult az addig egyensúlyban levő etnikai arány, a magyar diákok és a magyar pedagógusok aránya alacsonyabb lett, mint a többségi nemzeté, és a vezetői tanácsokban is jellemzővé vált a román többség.
Borbély László, az RMDSZ politikai alelnöke 1990 fekete márciusát okolja a Marosvásárhelyen kialakult helyzetért, szerinte a túlzott etnikai érzékenység miatt történt, hogy a 34 iskolából eddig csupán kettő viselte magyar személyiség nevét. Most viszont az iskolák nagyobb autonómiája lehetőséget biztosít a változásra – fejtette ki Borbély.
Székely István, az RMDSZ főtitkárhelyettese korábban azt nyilatkozta, hogy Marosvásárhely politikailag egy gazdátlan város, mert a helyiek választottjai, a magyarság meghatározó politikusai országos politikai pályát választottak maguknak, és nem figyeltek városukra. Így történt meg az, hogy 2004-ben a tagozatok szétválasztásának lehetősége fel sem merült. Brassai Zsombor, a Maros megyei RMDSZ elnöke elismerte, hogy hibáztak, amikor az iskolák elnevezésénél nem figyeltek oda, viszont azzal elégedett, hogy a magyar oktatás nem szűnt meg.
Szigeti Enikő szerint a román gyermekek semmit nem tudnak a magyar kultúráról, de amit tudnak is, azok is olyan hibás előítéletekre épülnek, hogy jobb lenne, ha nem is tudnák. Hozzátette: ezért kellett volna elindítani az iskolákban az interkulturális nevelést, amire Európában számos példa van.
Felmerül a kérdés: nem kell-e szétválasztani a tagozatokat, nem kell-e önálló magyar iskolákat létrehozni? A Maros megyei RMDSZ elnöke korábban azt nyilatkozta nem a gettósítás a helyes magyar stratégia, vagyis nem az a cél, hogy önálló magyar iskolákba, különböző önálló kulturális intézményekbe gettósodjon a magyarság.
Bár nem kapott sajtónyilvánosságot, de az Unirea kollégium régi igazgatónője letépte az első rögtönzött feliratokat. Az igazgatónő azóta az iskola éléről távozni kényszerült, de erre az esetre mind román, mind magyar részről igyekeznek fátylat borítani, miközben az új igazgató más szellemiséggel irányítja az intézményt.
Vásárhely az a város, ahol minden pengeélen van, ahol a román polgármester tudja, hogy a feszültségre szükség van ahhoz, hogy nyerjen, mert demográfiailag, de hatalmilag, szimbolikusa nincs eldőlve, hogy melyik a domináns csoport – magyarázta Horváth István szociológus.
Vitathatatlan, hogy a nemzetpolitika mindenkori kulcskérdése az oktatás, és nem kerülheti el a közösség figyelmét, hogy éppen ennek a gyökerei váltak bizonytalanná az utóbbi években. Az anyanyelvhasználat korlátai, a meglévő jogok gyakorlatának hiánya folyamatosan erősíti a marosvásárhelyi magyarság, elsősorban a fiatalok kisebbrendűségi érzését. Kérdés, hogy ezért a román többség tudatos térfoglalása, vagy a magyarság önkéntelen feladása, az érdekképviselet érdektelensége okolható.
Kérdés az is, hogy a marosvásárhelyi magyarság szembetud-e menni a román többség térfoglalásával, vagy önkéntelen feladással beletörődik a térvesztésbe?
dunastudio.ro
Erdély.ma

Nyelvi jogok: Maros megye a negatív példa
Maros megye az iskolapéldája annak, hogy miként nem érvényesülnek a nyelvi jogok Romániában – fogalmazta meg csütörtöki sepsiszentgyörgyi sajtótájékoztatóján Markó Attila. Az RMDSZ-es képviselő és az általa vezetett Mikó Imre jogvédő szolgálat 150 oldalas dokumentumot állított össze a nyelvi jogok tiszteletben tartásáról.
Az árnyékjelentést akkor véglegesítik, ha a román kormány hivatalos jelentése elkészül, hogy az abban foglaltakra is tudjanak reagálni. Mint beszámoltunk, Romániának októberig kellett volna benyújtania a második időszakos jelentést arról, hogy miként tett eleget az ET Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Chartájának ratifikálásában vállalt kötelezettségeinek, a kormány decemberig halasztást kért. Az árnyékjelentés szerint az igazságügyben vannak a legnagyobb hiányosságok, nem figyelnek oda, hogy a kisebbségiek használhassák anyanyelvüket, és azzal is sértik a chartát, hogy erről nem is gyűjtenek adatokat.
Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere szerint az igazságügyben az emberek attól tartanak, ha kérik a jogaikat, másként viszonyulnak az ügyükhöz. „A nyelvi jogok érvényesítése terén hiányosságok vannak a helyi közigazgatásban azokon a településeken, ahol a kisebbség aránya 50 százalék alatt van. Az RMDSZ kezdeményezésére minden űrlapot lefordítottak, de egyetlen intézménynél sem sikerült ezeket elfogadtatni. Az egyetlen előrelépés, hogy idéntől a marosvásárhelyi közszolgálati rádió egész napos magyar adást sugároz” – mutatott rá Markó Attila. A képviselő úgy látja, a most készülő hivatalos jelentés realistább, mint az első, miután bejelentették, hogy árnyékjelentést készítenek, a külügyminisztérium figyel arra, hogy „ne hazudjon annyit, mint eddig”.
A román állami jelentés után hat hónapig van lehetőség az árnyékjelentés benyújtására, az Európa Tanács szakértő bizottsága ezt követően mind a két dokumentumot elemzi, kérdéseket tesznek fel, amelyekre a román kormánynak válaszolnia kell, majd a bizottság tagjai Romániába látogatnak, a helyszínen vizsgálódnak, és megfogalmazzák az ajánlásokat.
Markó Attila emlékeztetett, az országnak háromévente kell ilyen jelentést készítenie, legutóbb az ET hat ajánlást fogalmazott meg, többek között azt, hogy csökkentsék a 20 százalékos nyelvhasználati küszöböt. „Az RMDSZ ellenzékből nem meri benyújtani az erről szóló törvénykezdeményezést, mert a román pártok többsége ellenséges, és félő, hogy a csökkentés helyett végül 20 százalékról 30-ra emelik a küszöböt” – fejtette ki a politikus.
Bíró Blanka
Székelyhon.ro

Autonómia: mítoszrombolás és ihletforrás
Az autonómiáról szóló előadás zajlott le, valamint a témához kapcsolódó képzőművészeti kiállítás nyílt szerdán délután Nagyváradon a Partiumi Keresztény Egyetemen (PKE).
A Partiumi Magyar Művelődési Céh (PMMC) által szervezett szerdai kettős eseményen Bakk Miklós politológus lett volna az egyik előadó, viszont a családjával történt sajnálatos baleset következtében nem tudott jelen lenni Nagyváradon. Így dr. Szilágyi Ferenc, a PKE egyetemi adjunktusa mellett Tolnay István a PKE Igazgatótanácsának elnöke tartott előadást. Szilágyi Ferenc az autonómiával kapcsolatos, Romániában elterjedt negatív mítoszokról beszélt. Az egyik ilyen mítosz az, hogy Romániában nem megvalósítható a területi autonómia, mert az alkotmány értelmében Románia oszthatatlan nemzetállam. Ebben a vonatkozásba Szilágyi Ferenc idézte Olaszország alkotmányát, mely ugyanúgy kimondja, hogy Olaszország oszthatatlan, mégis elismeri az autonómiákat, és ennek eredményeképpen az országban öt autonóm térség működik.
A második közkeletű mítosz az, hogy az Európai Unió nem támogatja az autonómiákat. Ennek kapcsán Szilágyi Ferenc kiemelte, hogy az Unió valóban nem támogatja, ugyanakkor nem is tiltja az autonómiákat, ennek bizonyítéka az, hogy az Unió számos tagállamában működnek különböző autonómiaformák. A harmadik közkeletű mítosz értelmében az autonómia nem EU-konform jogi-politikai struktúra. Ennek kapcsán Szilágyi megjegyezte, hogy az Uniós fővárosának számító Brüsszelben teljes jogegyenlőség van a helyi vallon és flamand lakosság között, ami a nyelvhasználati jogban is megmutatkozik. „Ha az Unió fővárosában működik a teljes jogegyenlőség, akkor nem látom be, hogy nálunk miért ne működhetne” – fogalmazott az előadó. A negyedik mítosz szerint Románia mintaállam a kisebbségi jogok biztosítása tekintetében. Mint Szilágyi Ferenc elmondta, ez egy olyan mítosz, melynek kialakulásához sajnos az RMDSZ is hozzájárult azáltal, hogy a román hatalmat kiszolgálva nemzetközi fórumokon nem tette egyértelművé a romániai magyarság autonómiaigényét. És végül, de nem utolsósorban Romániában az autonómia fogalmához tapadó mítosznak tekinthető az az elképzelés is, mely szerint ugyanolyan autonómiára van szükség a Székelyföldön, mint Olténiában, Dobrudzsában, stb. Szilágyi elmondta, hogy ezt az érv elfogadható, ha a területi autonómiának a lehetőségét felajánlanák a különböző régióknak, amelyek aztán szabadon eldönthetnék, hogy élni kívánnak-e ezzel a lehetőséggel, viszont az nem megoldás, hogy a kormányzat a többi régióra hivatkozva akadályozza a székelyföldi, illetve a partiumi autonómiatörekvéseket. Végezetül kifejtette: ahhoz, hogy egy földrajzi térség régióként működjön, szükség van egy térszerkezeti kapcsolat-hálóra, vonzáskörzetek kialakulására, illetve saját identitásra. Míg az első két tényező egy régió egységét hivatott elősegíteni, addig a harmadik tényező az adott régiónak a többi régiótól való elkülönülésében játszik szerepet.
A történelem szava
Tolnay István előadásában az autonómiával kapcsolatos történelmi adatokat ismertette, kifejtve azt, hogy szükség van történelmi fogódzókra, mert ezek a politikában is segítenek minket. Hangsúlyozta, hogy az autonómia hiánya számos hátrányt jelent a kisebbségi oktatás számára, annál is inkább, mert a romániai kommunista rendszerben történt államosítás nyomán gyakorlatilag teljesen megszűntek az addig autonóm módon működő egyházi iskolák. Az egyházi iskolák államosításának volt egy nyilvánvalóan kisebbségellenes éle, hívta fel a figyelmet Tolnay, hiszen az 1948-as tanügyi törvény alapján államosított 1611 egyházi iskola közül csak 141 volt ortodox, és mindössze 17 görög katolikus iskola, ellenben 531 református, 481 római-katolikus, 266 evangélikus és 124 izraelita iskolát államosítottak, ugyanakkor 34 unitárius iskola sem kerülhette el végzetét. Ezek az adatok is jelzik, mennyire nehéz a rendszerváltás után ismét talpra állítani az egyházi iskolai hálózatot Romániában.
Tárlat az autonómiáról
Az előadások után a résztvevők a Bartók teremből átvonultak az egyetem emeleti előcsarnokába, ahol az autonómiához kapcsolódó alkotásokból nyílt kiállítás a PMMC, a Sepsiszéki EMNT, a Mikó Imre Egyesület és az Etna Alapítvány szervezésében. Az Autonómia Anatómiája – Elektronikus Küldeményművészeti Nemzetközi Kiállítás elnevezésű tárlatot dr. Ütő Gusztáv, a PKE adjunktusa, egyben a kiállítás kurátora nyitotta meg. Ütő Gusztáv a nagy számban megjelent egyetemi hallgatóság előtt többek között elmondta: mivel a munkák egy része emilen érkezett, ezért az az áldásos állapot állhatott elő, hogy a tárlatot egyszerre több helyszínen is ki lehet állítani, így a nagyváradival egy időben Budafok-Tétényben is kiállítják az anyagot, és a jövőben is több helyszínen kiállítják majd az alkotásokat.
Ezt követően Ütő Gusztáv kifejtette: a tárlat megszervezésére két tény ösztönözte őt, egyrészt az, hogy Tőkés László Ep-képviselő, volt püspök 2013-at az autonómia évének kiáltotta ki, továbbá egy nyelvbotlás: valaki egyszer autonómia helyett anatómiát mondott. Ez az eset azt jelzi, hogy egyes emberek talán nem pontosan tudják, mit jelent ez a szavunk. A kurátor október 1-jén hirdette meg a tárlatot, melynek anyagában találhatók talált tárgyaknak a fotói, digitális grafikák, performance-ok fotói, de szerepelnek a tárlaton a tematikába illő festmények fényképfelvételei is. Hangsúlyozta, hogy a kiállítást „a hetes szám zsongja körül”, hiszen a Marosvásárhelyi műhely hét tagjának és a PKE hét művészének alkotásait állítják ki, ugyanakkor a munkák hét országból, Románia és Magyarország mellett, Kanadából, Skóciából, Angliából, Ausztriából és Szlovákiából érkeztek. A tárlat január végéig látható a PKE-n.
Pap István
erdon.ro

Gálaesttel ünnepelte tízéves fennállását az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács
Az EMNT fennállásának tízéves évfordulója alkalmából a kolozsvári Napoca-szállóban szervezett gálaünnepségén Tőkés László elnök az elmúlt tíz esztendő történéseit összegezte és irányt szabott az autonomista elveket valló szervezet további munkásságának. Azt, hogy miért volt szükség az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács megalakítására, számos példával szemléltette, amelyek mind arról tanúskodnak, hogy szükség volt egy olyan érdekképviseleti szervezetre, mely „nem téveszti össze a célt az eszközzel”, és amely következetesen kiáll az autonómia ügye mellett.
Az EMNT megalakításakor az alapítóknak azt kellett eldönteniük, hogy végképp beletörődnek-e az RMDSZ által erőltetett „kis lépések politikájába”, illetve a fokozatos önfeladásba, vagy pedig az uralkodó hatalom kedvére megalkuvó kisebbségi kormányzati politizálással ellentétben, továbbra is töretlenül kitartanak az autonómia-stratégia folytatása mellett – emlékezett vissza Tőkés László, aki újabb példákkal támasztotta alá, hogy az a típusú „realista, pragmatista” politika, amelyet az RMDSZ folytat – és amelynek vélt eredményeit a jelenlegi kétharmados román hatalom, egy szempillantás alatt a semmivé teszi egyenlővé – nem vezet eredményre.
„Megérte lemondani az autonómiáról és a külpolitikáról, miközben a cserében kialkudott, olyan, amilyen szerzett jogaink annyit sem érnek, mint az a papír, amelyre a jogszabályokat kinyomtatták? Megérte kormányzati részvétellel vagy külső támogatással a többségi hatalmat legitimálni azért, hogy korábbi partnereink pár év elteltével még a puszta létünket is kétségbe vonják és nemzeti identitásunkat, szimbólumaink szabad használatához való természetes jogunkat is elvitassák?” – sorolta a kérdéseket az EMNT elnöke. Hozzátette: az erdélyi magyarság általános helyzetének számbavétele után az a legfőbb kérdés, hogy jelen sorskérdéseinkre mit válaszolunk, és mit cselekszünk. E „látlelet” alapján Tőkés László kijelentette: új rendszerváltozásra van szükség. „A társadalmi rendszerváltozás – élő temesvári örökségünk. A romániai demokratikus átalakulás részeként és fokmérője gyanánt pedig egyszerre eszmei kiindulópontunk és korszakos feladatunk: a nemzetiségi, nemzetpolitikai rendszerváltozás.” – hangzott el beszédében.
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács előtt álló főbb célokat illetően Tőkés László megemlítette a honosításban végzett munka folytatását, a magyarországi választásokon való minél magasabb erdélyi részvétel biztosítását, a székely menetelésen megnyilvánult akcióegység folytatását az autonómia érdekében, az EP-választásokon való összpárti koalíció szorgalmazását, továbbá természeti kincseink megőrzésében vállalt szerepet. Kiemelte továbbá az autonómia gondolatának népszerűsítését az Erdélyi Közszolgálati Szabadegyetem előadássorozatai által, a Mikó Imre Terv gyakorlatba ültetését, egy Kárpát-medencei ifjúsági és sportstratégia, valamint egy magyar cigányprogram megalkotását.
Tőkés László összegző és értékelő beszéde végén hangsúlyozta: „Az EMNT tíz éve azt bizonyítja, hogy végképp nem tévedtünk el, és nem veszítettük el magunkat. Büszkék lehetünk arra, hogy a nemzeti önrendelkezés eszméje mellett olyan, már-már lehetetlen időkben is kitartottunk, amikor árral szemben úszva, nemcsak a román főhatalom, hanem magyar véreink is megbélyegeztek miatta.” Elisabeth Nauclér, az Åland-szigetek finnországi parlamenti képviselője köszöntőjében a hazájában működő kisebbségvédelemről beszélt. Mint ismeretes, a finnországi Åland-szigetek svéd anyanyelvű lakóinak önrendelkezése a kisebbségi területi autonómia egyik mintapéldája az Európai Unióban. Elisabeth Nauclér hangsúlyozta: sokan megkérdőjelezik és kritizálják az ottani autonómiát, de a Baltikumban ez az egyetlen sziget, amelynek lakossága folyamatosan növekszik, ami igazolja azt, hogy az autonómia megoldást jelent a kisebbségek számára
Répás Zsuzsanna nemzetpolitikáért felelős helyettes-államtitkár kifejtette: miközben a temesvári rendszerváltozáskor hittünk annak őszinteségében és abban, hogy az erdélyi magyar közösség visszakapja mindazt, amit a diktatúra elvett, ma már azt látjuk nemzeti szimbólumaink szabad használatáért is mindennapi csatát kell vívnunk. „Valahol utat tévesztettünk” – mondta a fideszes politikus, hozzátéve: hatékonyabb érdekérvényesítésre van szükség. Véleménye szerint az EMNT elmúlt tíz éve nem volt hiábavaló, ugyanis munkájával nagyban hozzájárult az erdélyi magyar nemzeti közösség jogainak érvényesítéséhez, az autonómia népszerűsítéséhez, továbbá ahhoz, hogy minden magyar a maga teljességében élhesse meg magyarságát.
Toró T. Tibor, az EMNT korábbi ügyvezető elnöke, az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke beszédében kifejtette: tíz évvel ezelőtt, amikor az RMDSZ szatmárnémeti kongresszusán a szövetség megvonta a tiszteletbeli elnöki tisztséget Tőkés Lászlótól, kétfajta gondolkodásmód rajzolódott ki világosan az erdélyi magyar politikában. Miután száműzték az RMDSZ-ből azt az értékrendet, amit Tőkés László képviselt és képvisel azóta is, felálltak a frontvonalak, amelyek egyik oldalán a labanc, a másikon a kuruc gondolkodásmód feszül egymásnak – mondta Toró. A labanc és a kuruc gondolkodásmódot a bukaresti főhatalomhoz való viszony különbözteti meg egymástól: míg a labanc célja az, hogy beleépüljön a főhatalomba, kormányzatra kerüljön, paktumokat kössön, addig a kuruc irányvonal az autonómia ügyének a képviselete.
A 2003-as szatmárnémeti RMDSZ-kongresszuson a labancok, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület Tőkés László által összehívott rendkívüli ülésén, a Láncos-templomban pedig a kurucok gyülekeztek – fejtette ki a Néppárt elnöke. Toró szerint a két táborra oszlott erdélyi magyar politika nagy kérdése az, hogy lehet-e közös platformot kialakítani, van-e közös jövőképe a két oldalnak. A Néppárt elnöke szerint erre a kérdésre egyértelműen igen a válasz, fel lehet oldani az elvi ellentétet, mivel vannak közös célok, és lehetséges az akcióegység kialakítása. Ez úgy lehetséges, ha sikerül megteremteni a két oldal egyensúlyát. „Találjuk meg a két tábor együttműködése mentén a közös ügyet, mivel ha a két tábor kiegyensúlyozódik, akkor képesek leszünk nagyon jól együttműködni. Ez az előttünk álló feladat. Egyensúly, együttműködés a közös jövő érdekében – ez a jelszó a következő időszakra” – fogalmazott Toró T. Tibor.
Az EMNT idén első alkalommal osztotta ki a Kós Károly-díj az autonómiáért elnevezésű kitüntetést. A díjjal – amelyet ezentúl évente kiosztanak majd – olyan személyiségeket tüntetnek ki, akik tevékenységükkel hozzájárultak ahhoz, hogy az autonómia ügye kiteljesedjen, vagy példaértékűen támogatták az autonómia ügyét.
Kós Károly-díjat kapott idén Király Károly egykori háromszéki szenátor, aki a Szőcs Géza által mondott laudáció szerint az autonómiagondolat egyik első frontembereként az 1970-es évek Romániájában, „a csend és a sötét országában” az egyik első hang volt, aki dacolt a zsarnokkal, és elindította az erdélyi magyarság morális és intellektuális felébredését. Király Károly egészségi állapota miatt nem lehetett jelen az ünnepélyes díjátadón.
Juhos Gábor Magyarországon élő, székelyhídi származású maratonfutó szintén Kós Károly-díjat kapott. A méltató Sánta Imre bikfalvi református lelkész elmondta, Juhos Gábor két hét alatt, naponta egy maratoni távot lefutva körbeszaladta a Székelyföldet az autonómiáért, céltudatosságával és kitartásával pedig, nem keresve kifogásokat, az akadályokkal megbirkózva megmutatta az önrendelkezés elérésének a módját.
Kós Károly-díjjal tüntették ki Bakk Miklós politológust az autonómia ügyének képviseletéért, ez irányú tudományos munkásságáért. Amint Bodó Barna a laudációban elmondta, Bakk Miklós az autonómia hosszútávfutóinak egyike. A legigényesebb szakmaisággal kezdett foglalkozni az autonómia ügyével, és ha manapság az erdélyi egyetemi és tudományos világban az autonómiáról beszélnek, a Bakk Miklós neve megkerülhetetlen.
A negyedik kitüntetett a néhai Birtalan Ákos háromszéki parlamenti képviselő. A méltató Toró T. Tibor szerint a 49 évesen elhunyt Birtalan mindig a közössége érdekében kamatoztatta kemény munkával megszerzett tudását, a parlamentben pedig az egyik első aláírója volt a benyújtott autonómiatervezetnek. A díjat Birtalan Ákos özvegye, Birtalan Csilla vette át.
Ezt követően Borbély Zsolt Attila politológus, az EMNT alelnöke mutatta be Az autonómiaharc egy évtizede – az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács az erdélyi közéletben című kötetét, majd Sándor Krisztina felolvasta az EMNT Választmányának A mi igazságunk: a mi erőnk című nyilatkozatát.
A pohárköszöntők után ünnepi vacsora következett, a gálaesten fellépett Sorbán Enikő, aki erdélyi népdalokat énekelt, valamint a háromszéki Transylmania együttes.
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács sajtóirodája
Erdély.ma

Maros megyében minden területen sérülnek a nyelvi jogok
Maros megye az egyetlen az országban, ahol az Európa Tanács Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Chartájának az összes cikkelye sérül – mondta az árnyékjelentést készítő csoport vezetője, Markó Attila.
„Maros megye az iskolapéldája annak, hogy miként nem érvényesülnek a nyelvi jogok Romániában” – ismertette korábbi sepsiszentgyörgyi sajtótájékoztatóján Markó Attila, aki a Mikó Imre jogvédő szolgálat vezetőjeként 150 oldalas dokumentumot állított össze a nyelvi jogok tiszteletben tartásáról Romániában. A képviselő ezzel kapcsolatos megkeresésünkre kifejtette: a nyelvi charta cikkelyek szerint rögzíti a jogokat, és Maros megye kapcsán nincs olyan cikkely, amely ne sérülne.
„A közigazgatás területén az önkormányzatokban különböző jelzőkkel illették a magyar nyelvű felszólalásokat, évek óta várat magára a kétnyelvű utcanévtáblák kihelyezése, és azt hiszem, az egyedüli megye, ahol visszalépés történt a kétnyelvű településtáblák ügyében, holott az etnikai arány nem változott. Az oktatás területén ott van az orvosi egyetem, amely a jogok be nem tartásának mintapéldája, a kultúra területén ott van a Forgatag, amelyet nem engedtek meg a főtéren megszervezni, a gazdasági élet területéről a piaci kétnyelvű termékcímkék esetét említhetném, az igazságügyben pedig sehol nem érvényesülnek a nyelvi jogok” – mondta Markó Attila.
Hozzátette, ennek az oka a városvezetés, amely „másképp” értelmezi az interkulturalitást, a megyeközpont hangulata pedig kivetítődik az egész megyére. Arra a kérdésünkre, hogy a felmérés szerint akkor rosszabbul állunk, mint például a román többségű és vezetésű Arad vagy Szatmár megye, a válasz igen volt. „Ott is vannak gondok, sőt még Kolozsváron is, ahol a helyi önkormányzat támogatta a Kolozsvári Magyar Napokat, de nem ennyi, mint Marosvásárhelyen és Maros megyében” – fogalmazott Markó Attila.
Romániának októberig kellett volna benyújtania a második időszakos jelentést arról, hogy miként tett eleget az ET Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Chartájának ratifikálásában vállalt kötelezettségeinek, a kormány decemberig halasztást kért. Az árnyékjelentés szerint országos szinten az igazságügyben vannak a legnagyobb hiányosságok, nem figyelnek oda, hogy a kisebbségiek használhassák anyanyelvüket, és azzal is sértik a chartát, hogy erről nem is gyűjtenek adatokat. Markó Attila úgy látja, a most készülő hivatalos jelentés realistább, mint az első, miután bejelentették, hogy árnyékjelentést készítenek, a külügyminisztérium figyel arra, hogy „ne hazudjon annyit, mint eddig”. A román állami jelentés után hat hónapig van lehetőség az árnyékjelentés benyújtására, az Európa Tanács szakértő bizottsága ezt követően mind a két dokumentumot elemzi, kérdéseket tesznek fel, amelyekre a román kormánynak válaszolnia kell, majd a bizottság tagjai Romániába látogatnak, a helyszínen vizsgálódnak, és megfogalmazzák az ajánlásokat.
Gáspár Botond
Székelyhon.ro

Anyanyelvhasználat félárnyékban
Bár a feltételek 2001 óta adottak, az anyanyelv-használati jog továbbra sem érvényesül maradéktalanul az állami intézményekben, még azokban a megyékben sem, ahol a lakosság magyar többségű, vagy magyar vezetésű intézmények működnek.
A magyar nyelv használata továbbra is esetleges marad a különböző állami intézményekben, az intézményvezetők önként dönthetnek, hogy gyakorlatba ülteti-e vagy sem a jogi rendelkezéseket – hívta fel a figyelmet Szigeti Enikő, a marosvásárhelyi Civil Elkötelezettség Mozgalom (CEMO) ügyvezető igazgatója.
Bár Romániának októberig kellett volna benyújtania második időszakos jelentését arról, hogy miként tett eleget az Európa Tanács Regionális és Kisebbségi Nyelvek Chartájának ratifikálásában vállalt kötelezettségeinek – melynek értelmében Romániának a hivatalos kapcsolattartás számtalan területén biztosítania kell a kisebbségi vagy regionális nyelvek használatát –, a kormány decemberig halasztást kért, és félő, hogy a dokumentum ezúttal sem fog tiszta képet nyújtani a jelenlegi helyzetről.
A nyelvi jogérvényesítéssel foglalkozó szervezet igazgatója a Krónika érdeklődésére elmondta, ahhoz képest, hogy naponta szembesülünk hiányosságokkal az anyanyelvhasználat terén, az országos jelentés kicsengése általában pozitív szokott lenni, ezért a Civil Elkötelezettség Mozgalom úgynevezett árnyékjelentést készít, amelyben rávilágít a reális problémákra.
„A három évvel ezelőtt készült hivatalos beszámolót – melyet Markó Attila, a kormány mellett működő Etnikumközi Kapcsolatok Hivatalának (EKH) akkori elnöke is aláírt – árnyékjelentéssel egészítettük ki, melyben konkrét esettanulmányokkal jeleztük, hogy a vegyes lakosságú területeken a hatóságok nem hajlandók magyarul levelezni, a közérdekű tájékoztatás is a legtöbb esetben román nyelvű, és sokhelyütt hiányzik a kétnyelvű feliratozás – magyarázta Szigeti Enikő. – Annak ellenére, hogy a jogi keret 2001 óta létezik, a mindennapi gyakorlat azt mutatja, hogy még a magyar közéleti szereplők, intézményvezetők sem tesznek konkrét lépéseket az anyanyelvi jogaink érvényesítése érdekében, még ott sem, ahol a magyar lakosság aránya elsöprő többségű.” „Az RMDSZ sem alkalmazza a nyelvi jogokat”
Rámutatott: a Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartája – amelyet Románia 2008-ban írt alá – szavatolja, hogy a közösséggel kapcsolatban álló tisztviselők a regionális vagy kisebbségi nyelveket használják, ha a hozzájuk fordulók ezt igénylik, továbbá gondoskodjanak arról, hogy a regionális vagy kisebbségi nyelveket használók szóbeli és írásbeli kérelmeket ezeken a nyelveken nyújthassanak be, és választ is ezeken a nyelveken kapják meg. A 2001-ben elfogadott közigazgatási törvény kimondja: azokban a területi közigazgatási egységekben, amelyekben a lakosság több mint 20 százaléka valamely nemzeti kisebbséghez tartozik, az illető személyek – akár szóban, akár írásban – anyanyelvükön is a helyi közigazgatáshoz fordulhatnak.
Szigeti Enikő továbbá elmondta, nem ért egyet Markó Attila háromszéki képviselővel, aki legutóbbi sajtótájékoztatóján úgy nyilatkozott, Maros megye az egyetlen az országban, ahol az Európa Tanács Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Chartájának az összes cikkelye sérül. „Nagyon veszélyes ilyesmit kijelenteni, mivel ez úgy is értelmezhető, hogy a magyar többségű Hargita és Kovászna megyében ilyen jellegű problémák nem merülnek fel. Nyilvánvaló, hogy ez nem így van. A CEMO által készített felmérések rámutatnak arra, hogy a magyar vezetésű intézményekben nem valamilyen felsőbb ellenállás működik, hanem az intézményvezetők maguk nem élnek a nyelvi jogokkal.
A legfeltűnőbb hiányosság a közérdekű tájékoztatás, amely minden állami – RMDSZ vezetésű és nemcsak – intézményben az állam nyelvén történik Kovászna, Hargita és Maros megyében egyaránt, azzal a különbséggel, hogy a magyar intézményvezetők aránya Kovászna és Hargita megyében jóval magasabb” – érvelt a CEMO-igazgató.
Diszkrimináció a Székelyföldön is
Példaként említette, hogy a jogérvényesítéssel foglalkozó szervezet feljelentette a Maros megyei tanfelügyelőséget az Országos Diszkriminációellenes Tanácsnál (CNCD), mivel az intézmény homlokzatán csak románul szerepel az intézmény neve, az épületben kizárólag román nyelven teszik közzé a közérdekű információkat, és a tanfelügyelőség honlapja is egynyelvű.
A diszkriminációellenes tanács elmarasztalta a tanfelügyelőséget, megállapítva, hogy az állami intézmény hátrányos helyzetbe hozta a magyar nemzetiségűeket. „Sajnos hasonló módon működik a Hargita és Kovászna megyei tanfelügyelőség is, azzal a különbséggel, hogy ezeket az oktatási intézményeket magyar vezetők vezetik” – jegyezte meg Szigeti Enikő. „Hatékonyabb politikai fellépésre van szükség”
Kérdésünkre, hogy mi lett volna a szerepe az RMDSZ-nek a nyelvi jogok alkalmazása terén, Szigeti Enikő szerint semmiképp nem az, hogy saját árnyékjelentést készítsen a nyelvi charta érvényesülésének hiányosságairól. Amint arról beszámoltunk, Markó Attila a múlt héten jelentette be, hogy az RMDSZ égisze alatt működő Mikó Imre Jogvédő Szolgálat vezetőjeként önálló felmérést készít a jogérvényesítésről. „A politikai szervezeteknek nem az a dolguk, hogy ezt az eszközt használják, főleg akkor, ha tagjai részt vesznek a hatalomgyakorlásban, önkormányzati szinttől egészen a törvényhozásig.
Felmerül a kérdés, hogy az RMDSZ készített-e felmérést valamennyi magyar vezetésű településen arról, hogy a nyelvi jogaink hogyan érvényesülnek. Tudomásunk szerint ez nem történt meg, és közben azt látjuk, hogy számos magyar többségű településen a hivatalnokok nem tudnak, vagy nem akarnak válaszolni egy magyar nyelvű beadványra, János bácsit pedig továbbra is hazaküldik, hogy kérvényét román nyelven fogalmazza meg, a közérdekű tájékoztatás pedig továbbra is román nyelvű” – mutatott rá a CEMO-igazgató.
Szigeti Enikő furcsállja, hogy Markó Attila, az RMDSZ képviselője a három évvel ezelőtt elkészült országos jelentést ma túl rózsaszínűnek találja, hiányosságokat keres egy olyan dokumentumban, melyet a szövetség politikusaként ő maga is aláírt. „Úgy gondolom, hogy hatékonynak álcázott nyilatkozatok helyett eredményes politikai és érdekvédelmi eszközöket kell bevetni annak érdekében, hogy az anyanyelvhasználattal kapcsolatos jogainkat érvényesíteni tudjuk” – jegyezte meg a Szigeti Enikő.
Gyergyai Csaba
Krónika (Kolozsvár)

Magyari a szülőkhöz: ne fogadjanak el semmit, ami magyarellenes
Az oktatás súlyos pénzhiányos állapotában – amelyről a kormány tehet – ezekben a hetekben különféle kényszermegoldásokat keresnek az iskolák, tanfelügyelőségek. Magyari Tivadar, az RMDSZ oktatásért felelős főtitkárhelyettese közleményben szólította fel a szülőket és pedagógusokat arra, hogy jelezzék, ha a magyar oktatás számára hátrányos változtatásokat vetnének fel számukra különféle értekezleteken.
„Be kell látni, hogy egyes átszervezések az észszerűséget, a jobb működtetést szolgálják, más átszervezések, bár keserűek, elkerülhetetlenek. Híreket szereztünk olyan esetekről, főleg Maros és Kolozs megyében, hogy a kisebbségpolitika balkán bajnokai ezt a helyzetet bizonyos esetekben arra használnák, hogy megpróbálják kilencvenéves álmukat megvalósítani: megszüntetni a magyar oktatást adott intézetben. Úgy tűnik, hogy tesztelik az éberségünket, figyelmünket” – fogalmazott Magyari, majd hozzátette: az ilyen esetekben úgy vetik fel magyar csoportok, osztályok megszűnését, költöztetését, átszervezését, csökkentését, mintha az kész tény, törvényszerű dolog, felülről kényszerített intézkedés, sőt a jobb oktatás céljából történne. Az oktatásért felelős főtitkárhelyettes elmondta: tapasztalták, hogy ilyen érvelések és rábeszélések nyomán a magyar szülők már-már belenyugodva fogadják el az országos változásokat.
„Nos, ne legyen így. Ezért az RMDSZ Oktatási Főosztálya arra kéri a szülőket és a pedagógusokat, hogy bármikor, bármilyen szülői értekezleten vagy valamilyen megbeszélésen, gyűlésen a legkisebb jelét is tapasztalják annak, hogy román részről valamely iskolai magyar osztály, magyar tagozat, óvodai csoport összevonását, költöztetését, megszüntetését, áthelyezését, jogi státusának vagy típusának megváltoztatást vetnék fel, ne egyezzenek bele, hanem még aznap értesítsék a tanfelügyelőség magyar tisztségviselőit, a helyi RMDSZ-t, illetve a Szövetség Oktatási Főosztályát vagy a Mikó Imre kisebbségi jogvédelmi szolgálatot” – hangsúlyozta az RMDSZ főtitkárhelyettese, aki szerint egyes esetekben valamilyen változás akár indokolt is lehet, és szükségszerűen változtatni kell, még ha hátrányos is.
Mivel ebben a változtatásban egyesek magyarellenes terveket is szőhetnek, az alapállás kezdetben az legyen, hogy először nem fogadunk el semmit, bármennyire is kész tényekként tálalják nekünk, még akkor sem, ha magyarul mondják, magyarokkal mondatják nekünk, és fűt-fát ígérnek - hívta fel a figyelmet Magyari Tivadar, figyelmeztetve, hogy egyesek arra hivatkozhatnak, hogy ez már valamilyen szinten egyeztetve volt a magyar érdekvédelemmel.
maszol/közlemény,

L. Balogh Béni
CSAPDAHELYZETBEN Romániai magyar érdekképviselet 1940-1944 között
Történelmi üresjáratnak bizonyult a Romániai Magyar Népközösség, mely ellenséges környezetben, személyes ellentétektől terhelve működött négy évig.
Előzmények A két világháború közötti romániai magyarság politikai érdekképviseleti szerve 1922-től 1938-ig az Országos Magyar Párt (OMP) volt, amelynek élén 1926-től a konzervatív beállítottságú gróf Bethlen György állt.
A királyi diktatúra bevezetését követően, az 1938 decemberében, korporatív alapon létrehozott Nemzeti Újjászületési Front (Frontul Renașterii Naţionale) lett az egyetlen engedélyezett politikai szervezet. Gyárfás Elemér, Kis–Küküllő vármegye egykori főispánja, a Katolikus Státus világi elnöke, volt bukaresti szenátor, Bethlen György nevében felajánlotta Miron Cristea miniszterelnöknek a magyar kisebbség együttműködését. A román kormány a Nemzeti Újjászületési Frontba való belépést javasolta.
Ugyanakkor csak az egykori OMP-vezetés ellenzékével, a liberálisabb Bánffy Miklós gróffal és bizalmasával, Szász Pállal volt hajlandó tárgyalásokat folytatni. Az új magyar érdekvédelmi szervezet, az 1939. február 11-én megalakult Romániai Magyar Népközösség vezetőjét végül Bukarest jelölte ki Bánffy személyében.
A román kormány beavatkozása nem csak a Bethlen-Bánffy ellentétet mélyítette el, de az erdélyi magyarság jelentős részét is elidegenítette a „fölülről lefelé” alakult szervezettől. Ami ráadásul a Nemzeti Újjászületési Front magyar tagozataként működött, emiatt pedig sokan a magyar érdekek „kiárusításaként” értékelték a történteket.
„Születési hibái” ellenére, a Bánffy Miklós vezetése alatt alig másfél évig működött Népközösség társadalomszervező munkája kiemelkedő volt. Főleg gazdasági és szociális téren ért el eredményeket, tehát olyan területeken, amelyek korábban az OMP figyelmén kívül estek.
Mikó Imre összegzése szerint a gazdakörök útján, továbbá a szomszédságok, tehát az ún. tízes szervezetek kiépítésével, a munkásság csatlakoztatásával és az iparosok összefogásával olyan magyar szervező munka indult meg Erdélyben, amilyenre azelőtt sohasem volt példa.
Újrakezdés Dél-Erdélyben
A második bécsi döntés nyomán a Romániában rekedt közel félmilliónyi magyarságra a kisebbségi lét gyökeresen új szakasza várt. Számaránya és területi elhelyezkedése megváltozott, demográfiai, szellemi potenciálja jelentősen összezsugorodott, és ezzel egyidejűleg módosult az ország politikai berendezkedése is. A kisebbségi életforma felépítését majdhogynem az alapoktól kellett újrakezdeni egy meglehetősen ellenséges társadalmi-politikai közegben. A dél-erdélyi magyar közvélemény jelentős része a bécsi döntés után is a székhelyén maradt gyulafehérvári római katolikus püspököt, Márton Áront látta volna szívesen vezetőjeként.
A magyar kormány azonban Gyárfás Elemért bízta meg ezzel a feladattal. Jakabffy Elemér emlékiratai szerint Gyárfás beleegyezett abba, hogy ő „csak” a politikai vezetést fogja gyakorolni, „nemzetvezetőül” pedig Márton Áront ismeri el. A püspök valóban mindvégig a dél-erdélyi magyarság nem hivatalos, erkölcsi-szellemi vezetőjének számított, szavának súlya volt Budapesten és Bukarestben is.
A Romániai Magyar Népközösség 1940. november 4-én, Nagyenyeden tartotta újjáalakuló értekezletét. Betöltötték a bécsi döntés nyomán megüresedett vezetői tisztségeket. Elnökké Gyárfás Elemért, alelnökké Szász Pált, gr. Bethlen Bálintot és Jakabffy Elemért választották.
Elfogadtak egy határozatot, amely egyebek mellett megállapította: a magyarországi románokat sújtó intézkedések a dél-erdélyi magyarság helyzetét is rendkívül megnehezítették.
Az ügy előzménye az volt, hogy Gyárfás korábban előzetes meghallgatási jogot kért a magyar kormánytól az észak-erdélyi románságot érintő intézkedésekre nézve. 1940. szeptember 19-én Budapest erről írásban is biztosította.
A megállapodást azonban a magyar kormány a több száz észak-erdélyi román család 1940. októberi, meggondolatlan kiutasításával megszegte, ez pedig súlyos következményekkel járt a dél-erdélyi magyarság számára. Mindkét oldalon kezdetét vette a kölcsönösségen alapuló nemzetiségi politika, amely több-kevesebb intenzitással 1944 őszéig tartott.
Az 1940. november 4-én módosított alapszabály szerint Kolozsvár helyett Nagyenyed lett a Népközösség új székhelye. Idővel azonban a tényleges központtá Bukarest vált, s mellette a szervezet aradi és brassói tagozata tett szert nagyobb jelentőségre, elsősorban az ott létesült magyar királyi konzulátusok miatt.
A román kormány elismerte ugyan a Magyar Népközösségnek, mint a romániai magyarok átfogó képviseleti szervének létjogosultságát, de az országos és helyi politikai ügyekbe semmiféle beleszólási jogot nem biztosított számára. Tevékenységét amúgy is szinte mindvégig megbénította a gyülekezési tilalom, az utazási korlátozások és az igen szigorú levél- és sajtócenzúra. 1941 januárjában a hatóságok egy időre bezárták a Népközösség nagyenyedi és dévai irodáját, az utóbbi esetben az irattárat is elkobozták.
Erre azért került sor, mert a Népközösség jelentéseket készített a magyarellenes intézkedésekről, amit a román hatóságok „hamis hírek terjesztésének” minősítettek. 1941 júliusában a petrozsényi irodát zárták be. Letartóztatták a helyi elnököt, Veress Béla unitárius lelkészt, akit később kétévi börtönre ítéltek.
A Népközösség működése
A Népközösség főleg a jogvédelem terén fejtett ki aktivitást, központi és helyi irodái révén állandó jogsegélyt nyújtott. A leghatékonyabban működő brassói iroda például hivatalos beadványok megszerkesztésében segédkezett, eljárt a hatóságoknál a magyar panaszok orvoslása ügyében, munkaközvetítést vállalt, ezenkívül kőnyomatos körlevelekben rendszeresen ismertette a legújabb hatósági rendelkezéseket.
Rendszeresen informálta a már említett magyar konzulátusokat a dél-erdélyi magyarság helyzetének alakulásáról, és segítette ezek működését. Az egyházakkal együtt részt vállalt a Magyarországról érkezett, elsősorban szociális célokat szolgáló titkos segélyek szétosztásában a rászorultak között.
A Népközösségnek a magyar kormánnyal és a magyar külképviseleti szervekkel fenntartott kapcsolatait a román hírszerző szervek úgy értelmezték, hogy idegen érdekeket követ, és irredenta, revizionista propagandát folytat.
Napilapja a Temesváron megjelenő, Vuchetich Endre által szerkesztett Déli Hírlap volt. Papírhiányra hivatkozva a hatóságok folyamatosan korlátozták a lap terjedelmét és példányszámát. 1942 decemberében az újság már csak 10 ezer példányban és mindössze négy oldalon jelenhetett meg. A Népközösség helyi tagozatai a körülményektől függően egészségügyi, szociális és kulturális feladatokat is elláttak.
A brassói tagozat például az itteni, viszonylag kedvezőbb körülmények közepette sikerrel karolta föl a szegényügyet és népkonyhákat, gyermekotthonokat állított föl, a rászorulóknak ingyenes orvosi vizsgálatot és gyógyszerellátást biztosított.
A jóval kedvezőtlenebb helyi viszonyok dacára a bánsági tagozat 1940 szeptemberében egy ötezer kötetes népkönyvtárat nyitott Temesváron, 1941-ben egészségügyi szolgálatot szervezett.
Karácsonyi segélyakciói során több száz pár cipőt és ruhaneműt osztott szét, ezenkívül az egyházakkal együttműködve rendszeres napi ebédet biztosított kb. ötszáz iskoláskorú gyermeknek. A Magyar Nő- és Leányegylet támogatásával napközi otthonokat tartott fönn.
Az aradi tagozat főleg jogvédő és szociális tevékenységével tűnt ki, míg a Hunyad vármegyei és a dél-bihari népközösség munkáját szinte teljesen megbénították a román hatóságok.
A Népközösség keretei között a magyar gazdák érdekeit védő önálló szervezetként működött az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület (EMGE) Dél-Erdélyben maradt része. Szász Pál elnök Nagyenyeden állította föl az új központot, egyben hat kerületet szervezett, melyek élére gazdasági felügyelőket nevezett ki.
Az EMGE tevékenysége eredményesnek bizonyult. Az ún. gépakciók során több száz mezőgazdasági géphez juttatta ingyen vagy kedvezményes áron a magyar kisbirtokosokat. Viszonylag nagy mennyiségű gabonát, vetőmagot, tenyészállatot és műtrágyát osztott ki, a rászorulóknak kölcsönöket és gyorssegélyt is nyújtott.
A helyszíni oktató- és szervezőmunkát, valamint a gazdakörök életét azonban ellehetetlenítették a különböző csendőrségi tilalmak. Ráadásul az EMGE vezetői a hatóságok állandó zaklatásának voltak kitéve. Az egyesület központi irodáját a katonaság többször lefoglalta, és lapját, az Erdélyi Gazda című folyóiratot ismételten betiltották.
Személyi ellentétek
A Népközösség szűkebb vezetésen belül kezdettől fogva ellentétek voltak. Többen egyszemélyes vezetési stílussal vádolták Gyárfást, és szemére vetették, hogy keveset törődik a Népközösség belső ügyeinek intézésével.
A lappangó viszály 1942 szeptemberében került felszínre, amikor is Szász Pál levélben közölte Gyárfással, hogy lemond alelnöki tisztségéről. Ezt azzal indokolta, hogy Gyárfás nem hívja össze a Népközösség elnöki tanácsülését, és nem egyeztet a többi vezetővel, mielőtt a dél-erdélyi magyarságot érintő fontos kérdésekről nyilatkozik.
A Gyárfás-Szász viszály mögött részben személyes, részben elvi ellentétek álltak. Jakabffy visszaemlékezései szerint a Gyárfást támogató bánsági, aradi, brassói magyar vezetők véleménye az volt, hogy Szász megsértődött, amiért Budapest választása 1940 szeptemberében nem rá, hanem Gyárfásra esett.
Ezért később éppen olyan aknamunkát folytatott, mint 1940 előtt Bethlen György ellen. A baloldali Kacsó Sándor viszont elvi különbségekről írt. Szerinte a bankár Gyárfás csak választót és nyírni való nyájat látott a népben, míg Szász − Gyárfással ellentétben − nem a magyar kormány megbízottja volt, hanem a népet képviselte, és azt szervezte. Magyarország német megszállását követően a Gyárfás Elemér és Márton Áron közötti feszültség is kiéleződött. Míg a püspök 1944. május 18-án, a kolozsvári Szent Mihály templomban elmondott szózatában nyíltan felemelte szavát a zsidók deportálása ellen, addig Gyárfás az „árral úszott”, és a németbarát Sztójay-kormánnyal igyekezett jó viszonyt ápolni.
A Népközösség „közép-erdélyi” vezetői: Márton Áron, Szász Pál, gróf Haller István, Nagy Ferenc református püspökhelyettes és Gál Miklós unitárius főgondnok május elején azt kérték Gyárfástól, hogy hívja össze az elnöki tanácsot a „súlyosbodó hadi és politikai helyzet” megbeszélése érdekében.
A május 25-én, Gáldtőn tartott értekezleten, amelyen csak Gyárfás és az elégedetlenkedők jelentek meg, Márton Áron élesen bírálta az elnök egyszemélyes vezetési stílusát, és tiltakozásképpen elhárított magától a „Népközösség munkájában való mindennemű kollaborációt”.
Néhány hét múlva Gál Miklós, Szász Pál és gr. Haller István bejelentették, hogy teljes szolidaritást vállalnak a püspökkel. Júliusban, mivel Gyárfás nem volt hajlandó összehívni az elnöki tanácsülést, lemondtak elnöki tanácsi tagságukról. Ez azonban az 1944. augusztus 23-án bekövetkezett fordulat miatt már nem került nyilvánosságra. A román átállás és az ezt követő események a Romániai Magyar Népközösséget nyomtalanul elsodorták.
Helyét a baloldali irányultságú MADOSZ, majd a Magyar Népi Szövetség vette át.
Összegzésként elmondható, hogy 1940-1944 között a Romániai Magyar Népközösségnek igen mostoha körülmények között kellett képviselnie a Dél-Erdélyben maradt magyarság érdekeit.
A szigorú utazási korlátozások, a levél- és sajtócenzúra, a gyülekezési tilalom, valamint a központi és helyi román hatóságok gyakran ellenséges magatartása szinte megbénította tevékenységét. Leginkább a jogvédelem terén fejtett ki aktivitást, de a helyi tagozatok egészségügyi, szociális és kulturális feladatokat is elláttak.
Különösen a Népközösség keretein belül működő EMGE végzett eredményes szervezőmunkát. 1942 szeptemberében felszínre kerültek a Népközösség vezetésen belüli személyes ellentétek.
1944 tavaszán ezek kiéleződtek, és egyre markánsabb ideológiai jelleget öltöttek. Mindez azonban − Kacsó Sándor szavaival − „történelmi üresjáratnak” bizonyult. A Népközösség rövidesen megszűnt, legtöbb vezetője pedig (az 1945 előtti román politikai elit számos képviselőjéhez hasonlóan) személyes üldöztetésnek lett kitéve.
Transindex.ro,

Antal Árpád nekiment a prefektusnak kétnyelvűség-ügyben
Perek százait zúdítják a háromszéki prefektus nyakába, ha mellőzi a magyar nyelvhasználati jogok érvényesülését, jelentette be Antal Árpád. A sepsiszentgyörgyi polgármester szerint Dumitru Marinescu ugyanolyan vehemensen kellene megvédje a magyar nyelvet, mint ahogyan azt teszi a román nyelv érdekében. Az elöljáró arra reagált, hogy Dumitru Marinescu kormánybiztos keresetet nyújtott be a bírósághoz, amelyben a polgármester visszamenőleg történő megbírságolását követeli, amiért nem ültette gyakorlatba idejében a jogerős bírósági ítéletet, hogy minden köztéri táblán a román felirat legyen az első.
Az eset előzménye, hogy tavaly decemberben a Kovászna megyei törvényszék alapfokon okafogyottá nyilvánította Antal Árpád megbüntetését, ugyanis kicserélte a kifogásolt többnyelvű köztéri táblákat. A prefektus fellebbezett, mert szerinte 2012 decembere és 2013 áprilisa közötti időszakra mindenképpen ki kell róni a bruttó minimálbér 20 százalékával megegyező bírságot, – ami naponta száz lej fölötti összegre rúg – mert az elöljáró késve tett eleget kötelességének. Marinescu emellett úgy ítéli meg hogy az állam hivatalos nyelve még mindig nem élvez minden esetben elsőbbséget Sepsiszentgyörgyön.
Válaszul csütörtöki sajtótájékoztatóján Antal Árpád leszögezte: a prefektus elbukta a jóérzés tesztjét azzal, hogy megfellebbezte megbüntetése elutasításáról szóló alapfokú bírósági döntést. A polgármester ugyanis bebizonyította, hogy 2012 elején a bíróság hiába hozott arról szóló ítéletet, hogy Sepsiszentgyörgyön minden többnyelvű köztéri táblán a román nyelvnek kell legfelül szerepelnie, azt nem tudta életbe ültetni, mert csak az év végén kapta meg az erről szóló végzést. Akkor pedig a városnak nem volt költségvetése, mindössze 2013 márciusában fogadták el a büdzsét, és amint lett rá pénz azonnal elrendelte a táblák és parkoló automaták jegyeinek kicserélését. A kétnyelvűség nem opcionális, hanem kötelező!
„A prefektusnak fájt a kétnyelvű táblák ügye, ő kellett volna odafigyeljen, hogy időben közöljék a bírósági végzést”, mutatott rá Antal Árpád, és hozzátette: büntetéssel való fenyegetéssel nem lehet őt sarokba szorítani. A sepsiszentgyörgyi elöljáró sérelmezi, hogy Dumitru Marinescu prefektus csak egyes, neki tetsző törvényeket próbál betartatni, ezzel szemben egyáltalán nem védi a magyar nyelv használatát.
Törvény szerint ugyanis azokon a településeken, ahol a kisebbségek aránya eléri a 20 százalékot szóban és írásban is használni lehet az adott nyelvet. Ez nem opcionális lehetőség, hanem kötelező, mutat rá a polgármester, aki szerint a kormánybiztosnak nem kellene bírósághoz fordulnia a magyar nyelv érvényesítése érdekében, elég lenne, ha saját intézményében, vagy a dekoncentrált intézményekben kiadná az utasítást, hogy tegyenek ki magyar nyelvű táblákat is, honlapjaikon, vagy ügyfeleikkel kommunikáljanak magyarul is.
Antal Árpád bejelentette, hogy a Mikó Imre Jogvédő Szolgálat a következő időszakban sorra veszi azokat az eseteket, ahol nem érvényesül a kétnyelvűség és hetente száz feljelentést tesz azon intézmények ellen, amelyek mellőzik a nyelvi jogok betartását.
Kovács Zsolt
slagerradio.ro
Erdély.ma,

Megtanítják törvényre a prefektust (Az RMDSZ visszavág)
Ha háború, legyen háború: az RMDSZ Mikó Imre jogvédelmi szolgálata feljelentő hadjáratot indít mindazok ellen, akik nem alkalmazzák a kisebbségek anyanyelvhasználatára vonatkozó törvényes előírásokat – jelentette be tegnap Antal Árpád sepsiszentgyörgyi polgármester.
Háromszéken az első célpont maga Dumitru Marinescu prefektus, aki láthatóan semmi egyébbel nem foglalkozik, csak a magyar feliratok, zászlók, szimbólumok perbe fogásával, túlbuzgósága azonban visszaüt, mert nem lehet csak a nekünk tetsző részt számon kérni egy törvényből, nem lehet csak a román nyelvet védeni, amikor a magyar is kötelező ott, ahol a lakosság legalább húsz százaléka ezt a nyelvet beszéli. Ha a törvény betartását kéri a kormány embere, akkor legyen gondja rá, hogy az összes állami intézményben valós kétnyelvűség legyen: az általa vezetett prefektúrán, a különböző hivatalokban, iskolákban – a Mihai Viteazul és a Constantin Brâncuși líceumban is –, a hatóságoknál, az űrlapokon, de még a tájékoztató szórólapokon is. Számon kérjük ezt – ígéri Antal Árpád, aki szerint nagyon téved az, aki azt hiszi, hogy ismételt perekkel, bírságokkal, feljelentésekkel ráijeszt a székelyekre. A prefektus elbukott a jóérzési teszten, amikor megfellebbezte az alapfokon elveszített utcanévtáblapert, és még mindig nem jött rá, hogy ezzel a nevetséges ügyködéssel csak nekünk dolgozott: felvesszük a kesztyűt, és mi is minden hiányzó magyar feliratért feljelentést teszünk, hetente akár százat is, amíg a törvény mindenki számára kötelező nem lesz. És nem érjük be látszatintézkedésekkel – szögezte le az elöljáró, negatív példaként Marosvásárhelyt említve, ahol a Székely vértanúk terén az olvasható, hogy „Piaţa Martirilor secui tér”.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Akcióban a Mikó Imre Jogvédő Szolgálat
Heti száz feljelentést is megfogalmaz az RMDSZ Mikó Imre Jogvédő Szolgálata, amiért a különböző állami intézményekben nem alkalmazzák a közigazgatási törvényt, nem szavatolják a kétnyelvűséget, a prefektúrák pedig nem tartatják be az előírásokat – közölte csütörtökön Antal Árpád.
Sepsiszentgyörgy polgármestere emlékeztetett, hogy Dumitru Marinescu Kovászna megyei prefektus visszamenőleg is megbírságolná őt, amiért nem ültette gyakorlatba elég gyorsan azt a bírósági ítéletet, miszerint a különböző feliratokon a román nyelv élvez elsőbbséget.
„Elvárjuk, hogy a prefektus ugyanilyen vehemenciával védelmezze a magyar nyelvet is. A közigazgatási törvény előírja, hogy ahol a kisebbség aránya meghaladja a 20 százalékot, szavatolni kell a kétnyelvűséget. Ez nem opcionális, hanem kötelező" – szögezte le az elöljáró. Antal szerint a prefektusnak nem is kellene perelnie, csak elrendelni, hogy a prefektúrához tartozó közintézményekben alkalmazzák a kétnyelvűséget, magyarul is kommunikáljanak.
„Nincs rendben, hogy a prefektus csak azokat a törvényeket akarja mindenáron betartatni, melyek neki szimpatikusak, más jogszabály esetében úgy tesz, mintha az nem létezne. Nincs rendben, hogy Marosvásárhelyen úgy érvényesül a kétnyelvűség, hogy kiírják Piaţa Martirii Secui tér. A Mikó Imre Jogvédő Szolgálat számba veszi ezeket a hiányosságokat, Szatmárnémetiben ugyanúgy, mint Marosvásárhelyen, és addig tesz feljelentést, amíg a végére ér" – hangsúlyozta Antal Árpád.
A polgármester szerint elfogadhatatlan, hogy a kormány helyi képviselője semmi mást nem tesz, csak a magyar nyelvhasználatot és szimbólumokat támadja. Elmondta, bár Dumitru Marinescu követeli, hogy bírságolják meg, mivel egy évvel később ültette gyakorlatba a bírósági ítéletet, azt nem veszi figyelembe, hogy több hónapos késéssel kapta meg a hivatalos értesítést, majd meg kellett várnia a költségvetést, hogy megrendelhesse az új táblákat.
„Ezeket az érveket a bíróság alapfokon elfogadta, a jóérzés tesztje volt, hogy a prefektus is elfogadja-e. Nem tette, hanem fellebbezett" – mutatott rá Antal Árpád.
Bíró Blanka
Krónika (Kolozsvár),

A magyar nyelv használatára szólít fel a háromszéki prefektus
Dumitru Marinescu, Kovászna megye prefektusa hétfői sajtótájékoztatón bejelentette, levélben készül javasolni a megyében működő közintézményeknek, hogy frissítsék honlapjaikat, és minden közérdekű információt tegyenek közzé magyar nyelven is. A prefektus „a megye lakói iránti gesztusként" javasolta az intézményeknek, hogy fordítsanak nagyobb figyelmet a magyar nyelvű tájékoztatásra. Dumitru Marinescu megállapította, hogy a Kovászna megyei közintézményeknek csak egy része tartja tiszteletben a kétnyelvű tájékoztatásra vonatkozó törvényes előírásokat, az intézmény nevét sem írta ki valamennyi intézmény magyarul is.
„A zászlók és a kétnyelvű feliratok ügyében a prefektúra és az önkormányzatok közötti háború akkor fejeződhet be, ha koherens törvények szabályozzák a vitatott kérdéseket" – tette hozzá a prefektus. Mint arról beszámoltunk múlt héten Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere a prefektus részrehajlásának bizonyítékaként említette, hogy míg a magyar polgármestereket bepereli, ha kitűzték a székely zászlót, vagy ha a kétnyelvű felirataikon felül szerepel a magyar nyelv, szemet huny a magyar nyelv sérelmére elkövetett törvényszegések fölött.
Antal Árpád azt követően tette a kijelentését, hogy a prefektus bírságot helyezett kilátásba ellene, mert egy jogerős bírósági ítélet kihirdetése után csak több hónapos késéssel cserélte ki a polgármesteri hivatal kétnyelvű feliratait olyanokra, amelyeken felül van a román felirat.
Antal Árpád kilátásba helyezte, hogy az RMDSZ Mikó Imre Jogvédő Szolgálata Erdély-szerte számba veszi a magyar tájékoztatást elmulasztó közintézményeket, és akár heti száz feljelentést is megfogalmaz a törvényt megsértő intézmények vezetői ellen.
A román közigazgatási törvény azokon a településeken teszi kötelezővé a kétnyelvű feliratozást és a kétnyelvű tájékoztatást, ahol valamely kisebbség részaránya meghaladja a húsz százalékot.
slagerradio.ro / MTI
Erdély.ma,

Nemes Előd: az EMNP elszigetelődött, sorsa megpecsételődhet
Az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) elszigetelte magát, nincsenek partnerei, nem kínál alternatívát és nincsenek húzóemberei – jelentette ki szerdán Nemes Előd. Az EMNP-ből nemrég kizárt háromszéki politikus sepsiszentgyörgyi sajtótájékoztatóján bírálatok áradatát zúdította egykori pártjára. Többek között kifejtette, hogy míg az RMDSZ és az MPP együttműködik és az SZNT-vel is jó a viszonyuk, addig a Néppárt magára maradt, pedig elnöke, Toró T. Tibor megígérte a Fidesznek, hogy integrálja az MPP-t és egyesíti az ellenzéket. „Ez nem sikerült” – jelentette ki.
„Torót senki nem ismeri”
A politikus szerint hiba volt a Néppárt részéről, hogy a Székelyek Nagy Menetelésén erőltették a pártlogó használatát, és ezzel magukra haragították a Székely Nemzeti Tanácsot is. „És hol van a Mikó Imre terv, amivel hitegettük az embereket? Nincsen elég húzóembere a pártnak, Toró T. Tibor pártelnököt két évtized aktív politizálás után az erdélyi magyarok fele sem ismeri a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet felmérése szerint. Kivel akarunk győzni?” – sorolta kifogásait Nemes Előd.
Szerinte a Néppártnak nem az RMDSZ vagy az MPP ellen, hanem ezek mellett kell alternatívát kínálnia az erdélyi magyarok gondjainak megoldására. Rámutatott: 2014 sorsdöntő év az EMNP életében, hiszen három komoly erőpróbára kerül sor idén. Szerinte azért van esély mindhárom esetben a bukásra, mert az országos vezetőség zsákutcába vezette a szervezetet.
„Az EMNP elszigetelődött”
„Elszigetelődtünk és partnerek nélkül maradtunk egy olyan erőtérben, ahol még a tisztes helytálláshoz is társakra lenne szükség. Ezért pecsételődik meg idén a párt sorsa. Nem a mezei harcosok, nem a gerébek vagy az elődök rontották el, hanem a Néppárt országos vezetősége” – fejtegette. Nemes Előd szerint egyre világosabban látszik, hogy az EMNP már nem a Fidesz kizárólagos stratégiai partnere Erdélyben. Körvonalazódik ugyanis a Fidesz–RMDSZ, RMDSZ-MPP együttműködés a magyarországi és az EP-választások sikere érdekében. Ez azt is jelenti szerinte, hogy a Fidesz nem teljesen elégedett az EMNP munkájával, sőt, beismeri, hogy az RMDSZ jobban teljesít. Nemes Előd emlékeztetett rá, hogy Toró T. Tibor kamikaze akciónak tartotta az önálló indulást az EP-választásokon. Szerinte az induláshoz szükséges 200 ezer aláírás összegyűjtése komoly erőpróba lesz. Ugyanakkor csodának tartaná, ha Tőkés László úgy döntene, hogy függetlenként indul Erdélyben. „És ki fogja összegyűjteni a Tőkés induláséhoz szükséges 100.000 aláírást?” – tette fel a kérdést.
Kovács Zsolt
slagerradio.ro
Erdély.ma,

Funar szelleme lengi be Kolozsvárt
Kós Károlyra szobrok és emléktáblák emlékeztetnek szerte a Kárpát-medencében, ám Kolozsváron, ahol élete nagy részét töltötte, hiába is keresnénk ilyet. Rajta kívül több tucatra rúg azon jeles kolozsvári magyarok száma, akiknek nincs emlékhelyük a kincses városban. A közírók, műemlékvédők és politikusok egyaránt a Funar-korszak örökségének tartják ezt az állapotot, és érdemi változást sürgetnek.
A magyar történelem, tudomány- és művelődéstörténet mintegy 400 olyan jeles személyiségéről tud Gaal György irodalom- és helytörténész, a Kelemen Lajos Társaság elnöke, akik Kolozsváron születtek, nőttek fel, illetve pályájuk a Szamos-parti városhoz kapcsolódik. Ennek ellenére a turista nem nagyon bukkanhat olyan köztéri emlékműre, szoborra vagy emléktáblára, amely arról tanúskodik, hogy Hunyadi Mátyáson, Bocskai Istvánon, Bolyai Jánoson, Márton Áronon, Dsida Jenőn és Reményik Sándoron kívül élt volna más, munkája és élete révén Kolozsvárhoz kötődő neves magyar.
Úgy tűnik, mintha a kolozsvári magyarság kollektív emlékezete a Házsongárdi-temetőbe szorult volna vissza, több tucatnyi nagy előd életének csak a sírkő állít emléket. Mintha nem mernénk felvállalni értékeinket – legalábbis ezt sugallja az a tény, hogy a nem kellőképpen tájékozott látogató gyanútlanul elsétálhat a Római-Katolikus Egyház tulajdonában levő, látogatható Szervátiusz-gyűjtemény mellett úgy, hogy fogalma sincs annak létéről. A Szent Mihály plébánia homlokzatán ugyanis semmilyen utalás nincs az állandó tárlatra. A Szatmáry Papp Károly szülőházának táblával való megjelölése sem egy magyar civil szervezetnek, hanem a Lions Klub tagjainak jutott eszébe, a Fadrusz Jánosra vagy a kiváló asztaliteniszező és edző Paneth Farkasra emlékeztető tábla pedig kizárólag román nyelvű. Az a kezdeményezés sem magyaroktól indult, hogy avassák a város díszpolgárává a tavaly elhunyt Kőrössy Jancsit, akit a dzsesszrajongók és a szakírók nemzetiségtől függetlenül minden idők legnagyobb romániai dzsessz zongoristájaként tisztelnek.
Rossz beidegződések, régi frusztrációk
„A kérdésfelvetés jogos. Ennél sokkal többet lehetett volna tenni” – ismeri el Kántor Lajos közíró, a Kolozsvár Társaság elnöke. Szerinte a kolozsvári magyarságot ezen a téren jellemző apátia a Funar-korszakban gyökerezik, amikor szóba sem jöhetett, hogy magyar embernek emléktáblát, netán szobrot állítsanak. „Azóta természetesen sokat oldódott a légkör, ma sokkal nagyobb az esély a hasonló megvalósításokra. Felmerült ez már a Kolozsvár Társaságban is, az ügy szerepel majd az idei programunkban” – nyilatkozta Kántor Lajos.
Csoma Botond önkormányzati képviselő, az RMDSZ frakcióvezetője úgy látja, a régi, rossz beidegződések még mindig élnek. Nehezen kezelhető frusztrációk jönnek elő, ha nem is viseltetnek ellenszenvvel a magyarság iránt, a helyi román vezetők nagyon óvatosak, ha a szimbolikus térfoglalás kerül szóba. „Azt mondják, még nem érett meg rá az idő, és hogy a nacionalisták malmára hajtaná a vizet. A polgármester az ötnyelvű műemléktábláktól is tartott, amelyekről kiderült, hogy semmilyen indulatot nem kavartak. Kétségtelen, hogy jelenleg politikailag is jóval kedvezőbbek a körülmények, mint a megelőző ciklusban, Emil Boc ugyanis sokkal nyitottabb ilyen irányban, mint Sorin Apostu volt” – nyilatkozta Csoma Botond.
A képviselő szerint az áttörést az emlékállítás terén Márton Áron szobra jelentette, amelyhez, bár egyházi telken áll, az építési engedélyt a polgármesteri hivatal bocsátotta ki. Ez a vártnál zökkenőmentesebben ment végbe, nem lett volna ugyanis meglepő, ha a városvezetés akadékoskodik, lévén Márton Áron a második világháborút követően nyíltan állást foglalt a magyarság javára történő határmódosítás mellett. A potenciális ellenzőket akkor azzal sikerült elhallgattatni, hogy a püspököt a magyar hatóságok kiutasították Észak-Erdélyből azt követően, hogy szót emelt a zsidók deportálása ellen.
Csoma Botond reméli, hogy az Európa Kulturális Fővárosa címért folyó versengés kedvezőbb légkört teremt a multikulturalizmus számára a szimbolikus térfoglalás tekintetében is. Az első lépésnek a prioritások megállapításának kell lenniük a helyi magyar közösségen belül. Ennek érdekében az RMDSZ tavaly ősszel összehívott egy értelmiségi kerekasztalt annak eldöntésére, hogy kik azok a jeles kolozsváriak, akik emlékezete előtt emléktábla vagy szobor állításával kellene tisztelegni. Amint elkészül a lista, konkrét lépéseket fognak tenni az önkormányzatban – ígéri Csoma.
Ellenállnak a lakók
A Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság sajnos nem tud olyan eredményeket felmutatni, mint például a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő Egyesület – ismeri el Gaal György. Meglátása szerint ennek két fő oka van: egyrészt a Partiumban és a Bánságban javarészt olyan városvezetések voltak, amelyek megértően viszonyultak az emlékhelyállításhoz, másrészt pedig ott a püspökségek is teljes mellszéllességgel kiálltak az ügy mellett. „Nálunk ezzel szemben, beütött a Funar-korszak. Kolozsváron védekezni kellett, örülhettünk, ha nem verték le a már meglévő emléktáblákat, bár fenyegettek vele” – nyilatkozta a helytörténész. Gaal György elmondása szerint a Kelemen Lajos Társaság megkísérelt emléktáblát tenni arra a Farkas-utcai házra, amelyben a jeles kritikus Gyulai Pál élt, ám ezt meghiúsította az ott élő két román nemzetiségű lakos.
Hasonló okból nem sikerült emléktáblával megjelölni a Bolyai-utcai bérházat sem, amelyben Gy. Szabó Béla lakott. Ilyen esetben perrel lehet kikényszeríteni a lakók beleegyezését, ha a bíróság úgy ítéli meg, hogy nem indokolt az elutasító magatartás, ám a Kelemen Lajos Társaság nem vállalkozott a jogi hercehurcára. Bánffy Miklós emléktábláját már ki is vésették, ám elhelyezésére kísérlet sem történt, a nagyközönség csupán egy emlékkiállítás során láthatta. „Kolozsváron elég szomorú a helyzet” – sommázza Gaal György, hozzátéve: az egyházak lehetnének kezdeményezőbbek ilyen téren. Főleg, hogy elég sok ingatlant, köztük iskolaépületet birtokolnak a belvárosban, ahol számos híresség tanult, tanított.
Kovács Sándor kolozsvári római-katolikus esperes szerint a Szervátiusz Jenő és Szervátiusz Tibor munkáiból álló, a főtéri plébánián lévő tárlat így is eléggé ismert és látogatott, nem szükséges, hogy annak meglétét köztéri táblával is tudassák az esetleges érdeklődőkkel. Ugyanakkor elismeri, hogy részben a korábbi évekre jellemző nacionalista acsarkodásnak tudható be az indokolatlan diszkréció. A gyűjteményt idén átköltöztetik a Szentegyház utca 4. szám alá, ahol az épület homlokzatán elhelyezett tábla hívja majd fel rá a figyelmet.
Táblára váró híres kolozsvári magyarok
Abodi Nagy Béla festő (1918–2012)
Apáczai Csere János filozófus, pedagógus (1625–1659)
Bálint Tibor író, műfordító (1932–2002)
Bánffy Miklós író, grafikus, díszlettervező, rendező, politikus (1874–1950)
Brassai Sámuel nyelvész, filozófus, természettudós (1800–1897)
Dávid Ferenc teológus, az Erdélyi Unitárius Egyház megalapítója (1520 körül–1579)
Harag György rendező (1925–1985)
Janovics Jenő színész, rendező (1872–1945)
Karácsony Benő író (1888–1944)
Kuncz Aladár író, kritikus, műfordító (1885–1931)
Mikó Imre történész, politikus, mecénás (1805–1876)
Misztótfalusi Kis Miklós nyomdász (1650–1702)
Pákey Lajos építész (1853–1921)
Polcz Alaine pszichológus, író (1922–2007)
Ruha István hegedűművész (1931–2004)
Senkálszky Endre színész (1914–2014)
Szabó Dezső író (1879–1945)
Szenczi Molnár Albert teológus, zsoltárköltő, filozófus, nyelvtudós, műfordító (1574–1634)
Székely Bertalan festő (1835–1910)
Szolnay Sándor festő (1893–1950)
Erdélyi Napló (Kolozsvár),

A színházban is el kellett menni a falig
Bár az egyetemen magyar irodalom szakra járt, és a diákévei alatt elért sporteredményei sem elhanyagolhatók, két évtizeden át volt a kolozsvári színház irodalmi titkára, majd öt évig az intézmény igazgatója. A 75. életévét betöltő Kötő József színháztörténésszel beszélgettünk.
– Mi döntötte el, hogy ma nem egy neves atlétával, hanem a sokak által ismert színházi szakemberrel beszélgetek?
– A gének döntik ezt el. Amikor 1958-ban megnyertük az akkor még tartományi ifjúsági bajnokság 4×400 méteres stafétaszámát, az olyan szintet jelzett, ahonnan csak teljes erőbedobással és szabadidő-lekötéssel dolgozva lehetett volna tovább lépni. Akkoriban viszont mocorogtak már bennem a kutatói ösztönök. Másodéves voltam a Bolyai Egyetem bölcsészkarán, egy tudományos diákkonferencián a következő csapat képviselte a kart: az akkor ötödéves Lászlóffy Aladár, Láng Gusztáv és Kántor Lajos, valamint jómagam, aki valamivel fiatalabb voltam. A diákkonferencia után eldőlt: szabadidőmet a tanórákon kívüli kutatómunkára, a magam képzésére szánom.
– És mi terelgette érdeklődését a színházművészet felé?
– A színház már a tanulmányaim elején érdekelt. Az első „löketet” ugyancsak másodéves koromban kaptam, amikor szemináriumi dolgozatként elvállaltam Janovics Jenőnek a Farkas-utcai színházról írt könyve bemutatását. Döbbenetes élmény volt megismerni ezt a gazdag színháztörténeti múltat, az egyetemen csodaszámba ment, hogy kértem még egy szemináriumi órát, hadd mutathassam be még alaposabban és elmélyültebben azt a könyvet. Akkor bontakozott ki bennem a színház intézménye iránti csodálat. Azon a bizonyos szemináriumon, 1958-ban fogalmazódott meg bennem az is: miként lehetséges, hogy egy ilyen jelentős színháztörténeti eseményt, mint az első magyar kőszínház megalapítása, nem jelez emléktábla. A Farkas utcában a magyar művelődéstörténet nagyon fontos emléke volt elrejtve, hiszen miután lebontották, teljesen nyomtalan lett, és úgy nézett ki, kezd kihullani a köztudatból. Egyetemistaként határoztam el: amíg élek, ütöm a vasat, hogy ennek a kőszínháznak emléket állítsunk. A diktatúrában persze nem lehetett, a 200. évfordulóra elkészítettük ugyan az emléktáblát, de az meg Funar uralkodásának idejére esett, nem kaptunk engedélyt a kihelyezésre. Végül 2012-ben, a 220. évforduló alkalmából sikerült felavatnunk az emléktáblát, így több mint félévszázados álmom teljesült. Az épület jelenlegi tulajdonosa az egyetem, a vezetőknek egyetlen kifogásuk volt: miért nem nagyobb és impozánsabb a tábla?
– Egyetemista volt, amikor 1959-ben egyesítették a magyar és román egyetemet. Hogyan hatott ez a pályájára?
– Arról volt szó, hogy a diplomázás után itt maradok az egyetemen. Bukarestben államvizsgáztam, de mire visszatértem Kolozsvárra, „eltűnt” az állásom. Gyanítom, addigra megérkezett a dossziém is, amelyben benne volt, hogy amikor összevonták a Babeș és a Bolyai egyetemet, én is „vitézkedtem”. Öt évig tanár voltam Zsobokon, nagyon keserves volt, hiszen nem lehetett tudni, mikor kerülök ki belőle. Színház iránt érzett vonzalmamat úgy éltem ki, hogy színjátszó csoportot irányítottam a faluban. Tulajdonképpen itt történt meg végleges eljegyzésem is a színházzal: Kolozsvárra hívták továbbképzésre azokat a tanárokat, akik színjátszó csoportokkal foglalkoztak. Senkálszky Endre, Orosz Lujza és Bereczky Júlia tartotta az órákat, és lassan partnerükké fogadtak. Ők képeztek engem a színpadi munka rejtelmeire, én pedig tájékoztattam őket arról, ami külföldön, a színházak világában végbement. Akkoriban jelentős szemléletváltás történt, megfogalmazódott a látványszínház igénye. 1965-ben elhunyt Hobán Jenő költő, a kolozsvári színház irodalmi titkára, jelentkeztem a versenyvizsgára, és én nyertem el az állást. Ezzel megkaptam azt a keresztet, amit a mai napig viselek.
– Mennyire volt szabad keze egy irodalmi titkárnak a darabválasztásban, és mennyire működött keményen a cenzúra?
– Abban az időben a játékrendben szigorúan megszabott arányok voltak. Kötelező volt a hazai, illetve a szocialista országokbeli darab, a mai témájú és klasszikus román darab. Egy évadban hat-hét bemutatót lehetett színre vinni, ennyit engedett meg a pénzügyi keret. Az már a színházi vezetés kreativitásán, közéleti bátorságán, kísérletező kedvén múlott, hogyan lehet ezeket a kereteket tovább tolni. Ahogyan Csíky András színművész mondta: elmenni a falig. A keretekből kitörni nem lehetett, de az már erkölcsi kötelesség és politikai bátorság kérdése volt, hogy mindig elmenjünk a falig. Mindig megpróbáltuk azokat a darabokat választani, amelyek hordoztak valamiféle üzenetet a korról. Például Sütő András Szúzai menyegzője az asszimiláció kellős közepén az asszimilációról szólt, ez ellen emelte fel a szavát. Felterjesztettük, és kezdődött a nyomás: mondjon le róla a színház önként, vonja vissza a felterjesztést. Az nekik is kellemetlen volt, hogy felülről tiltsanak le, Sütőnek jelentős nemzetközi hírneve volt már. Azt válaszoltuk, mi nem vonjuk vissza, tiltsák le ők. Kijött a vizionálási bizottság, amely jegyezgetett: ez a replika mehet, amaz nem, ezt kihúzzuk, azt átírjuk. Már senki sem ismerte ki magát a szövegen, és, hogy tényleg úgy mondják el a színészek, ahogyan azt jóváhagyták, a premier napján egy cenzor beült a meghuzigált szövegkönyvvel, és szóról-szóra végigkövette az előadást. Átalakított szöveg került a színpadra, de úgy érzem, ma is vállalható. Alapvető ferdítés, ami más irányba vitte volna azt az üzenetet, amiért Sütő megírta a darabot, és amiért színpadra vittük, nem történt.
– 1985-ben felújították Sütő András Egy lócsiszár virágvasárnapja című drámáját. Akkor már kemény időket éltünk Romániában, a közönség hogyan fogadta a darabot?
– Engem abban az évben bíztak meg a színház vezetésével, de csak jóval később neveztek ki igazgatónak, és ebben az említett darab bemutatása is közrejátszott. Akkoriban már erősen sorsfordító időket kezdtünk élni, én az 1985-89 közötti korszakot a végjáték, vagy a „játszma vége” időszakának nevezem. Számot kellett vetnem azzal, hogy ha továbbviszem ezt a falig elmenő játékot, akkor kiderül majd, a fal erősebb vagy a fejem. Kapóra jött, hogy 1985. április 4-én volt tíz éve, hogy bemutattuk a Lócsiszárt. Már a készülődés óriási visszhangot váltott ki, és a végén szinte forradalom lett belőle. Botrány kerekedett már abból, hogy Sütő válaszlevelét a mi meghívásunkra a helyi lap az első oldalon közölte, ahol tudjuk, kizárólag ki szerepelhetett. Ránk küldték Hajdú Győzőt, a bizalmi embert, hogy intézkedjen, nehogy az előadásból baj legyen. Hajdú kitalálta, úgy jelezzük, hogy csak felújítása volt a darabnak, hogy az előadás végén sem Sütő András, sem Harag György nem megy ki a vastapsra. Olaj volt a tűzre: amikor nyolcadszor is meghajoltak a színészek, és ők ketten nem jelentek meg, a nézők skandálni kezdték a nevüket, majdnem elszabadult a pokol. Végül kiment Sütő és Harag, de ha betartjuk Hajdú Győző „értékes útmutatásait”, nem tudom, mi lett volna ebből.
– Milyen volt azokban az években a színház anyagi támogatottsága?
– Éppen akkoriban – 1985 körül – kezdték meg a színház szubvenciójának megvonását. Pedig kultúrát is csak pénzzel lehet művelni. Az előző évek költségvetésének hét (!) százalékát kaptuk, a színészek pedig a fizetésük 75 százalékát. Nyugati darabokat nem játszhattunk, mert nem volt pénz a jogdíjakra, a magyar darabok világirodalomnak számítottak. Már a hazai magyar szerzők sem számítottak hazainak, így szinte lehetetlen volt magyar darabokat bemutatni.
– A 80-as években távozott külföldre a legtöbb kolozsvári színész. Ez mennyire rázta meg a társulatot?
– Nagyon, hiszen pótolhatatlan emberek voltak. Egyesek értékmentés címen távoztak, másoknak az egzisztenciájukat fenyegette volna, ha itt maradnak. Amikor egy társulati ülésen bejelentették, hogy magyar darabokat nem lehet játszani, a nagyszerű színész, Héjja Sándor felállt, és azt mondta, akkor ez nem magyar színház, itt nincs keresnivalója. De nagyon sokan, jelentős színészek mentek el. Fiatalokat nem tudtunk hozni, de nem is volt honnan: Kolozsvár „zárt” város volt, a főiskolán egy-két növendék végzett. A társulat néhány fontos személyisége – Köllő Béla, Vadász Zoltán, Pásztor János, Horváth Béla – elhunyt. Borzasztóan nehéz periódus volt. Próbáltuk úgy leróni a kötelező feladatokat, hogy ne lépjünk az önfeladás ösvényére. Ragaszkodtunk viszont ahhoz, hogy minden évben bemutassunk egy olyan előadást, ami jelezte a színház igazi potenciálját, a társulat erkölcsi tartását, politikai bátorságát. A„játszma vége” korszakot a maga kompromisszumaival és nagy veszteségeivel együtt emelt fővel lehet vállalni, hiszen a magyar színház életben maradt.
– Közéletünk személyiségei közül ön az, aki talán a legkevesebbet foglalkozik az egykori besúgókkal, volt szekusokkal. Pedig lenne oka bőven. Ez a fajta múlt nem foglalkoztatja?
– Volt olyan, hogy a feleségem éjjel háromkor érdeklődött: dolgom van vagy bevittek? Sokszor kísértett, hogy kikérjem a személyi és intézményi dossziét is. De elgondolkoztam azon: ha ezt az ügyet társadalmi méretekben nem tudjuk megoldani, akkor igazságtalanságokhoz is vezethet előrángatni hajától fogva egyenként az embereket. Kisebb ügyekért egyesek megbűnhődnek, az igazi nagy bűnösök lapulnak. Furcsa aránytalanságok vannak: a nemzeti önazonosság idoljait – Lászlóffy Aladárt, Szilágyi Domokost, Mikó Imrét – sárba tiporunk, holott a kérdés árnyaltabb. Ugyanakkor napirendre kerültek a Szőcs István, Marosi Barna, Marosi Péter és mások nevei, akikről kiderült, tényleg ártottak és tragédiákat okoztak. Úgyhogy én végzem a dolgomat, foglalkozzanak mások ezzel.
– Fontos szerepet töltött és tölt be az erdélyi magyar közéletben, megszámlálhatatlan cikket, tanulmányt, könyvet írt. Önéletrajzot nem készül írni?
– Nem készülök meghalni.
Kötő József
1939. augusztus 8-án született Kolozsváron. 1961-ben végzett a Babeș–Bolyai Tudományegyetem magyar nyelv és irodalom szakán, 1984-ben doktorált. 1965-től a Kolozsvári Állami Magyar Színház dramaturgja, 1985–1990 között igazgatója, 1998-tól 2008-ig az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület elnöke, 1998-tól 2000-ig és 2005-től 2007-ig az Oktatási és Kutatási Minisztérium államtitkára, a Magyar Tudományos Akadémia testületi tagja. Számos színháztörténeti könyv és több mint száz színház- és drámatörténeti tárgyú, a civil társadalom önszerveződését tárgyaló kötetben, hazai és külföldi tudományos-kulturális folyóiratban közölt írás szerzője. Legutóbbi kötete: Színjátszó személyek Erdélyben (1919–1940). 2001-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztjével tüntették ki. 2006 óta a Kolozsvári Állami Magyar Színház örökös tagja.
Nánó Csaba
Erdélyi Napló (Kolozsvár),

A székely zászló ügye is bekerült Washington emberi jogi jelentésébe
A székelyföldi közösségi szimbólumok használatának korlátozása, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) ügye és a csángóföldi oktatás kérdése is bekerült az amerikai külügyminisztérium Romániáról szóló éves országjelentésébe.
A jelentést csütörtökön hozták nyilvánosságra, John Kerry külügyminiszter részvételével. A dokumentum a kormányzati szintű romániai korrupciót az ország egyik legnagyobb problémájának nevezi. Emlékeztet arra, hogy a politikai osztály egy része több alkalommal is az igazságszolgáltatás függetlenségére tört.
A jelentés részletesen foglalkozik a romák helyzetével, és kitér a magyarokat érintő etnikai diszkriminációra is. Megemlíti, hogy Háromszéken a prefektúra pereket indított több önkormányzat ellen a székely zászló használata miatt. Idézi az RMDSZ Mikó Imre jogvédelmi szolgálatának adatait a nyelvi jogok korlátozásáról Romániában.
A dokumentum külön kitér arra, hogy az RMDSZ az Országos Diszkriminációellenes Tanácshoz fordult a MOGYE magyar diákjainak hátrányos megkülönböztetése miatt. Tájékoztat a moldovai csángók magyar oktatási programjáról, illetve arról, hogy a helyhatóságok több moldovai településen akadályozzák a program zavartalan lebonyolítását.
Cs. P. T.
maszol.ro,

Az RMDSZ szabjon valós, nemzetpolitikai feltételeket a kormányzati szerepvállaláshoz
Az Erdélyi Magyar Néppárt azt várja el a korábbi ellenfeleivel egyezkedő RMDSZ-től, hogy kemény nemzetpolitikai-közösségi feltételeket szabjon a kormányzati szerepvállaláshoz – mondta Toró T. Tibor pénteken. A Néppárt elnöke Szilágyi Zsolt alelnökkel és Zatykó Gyula partiumi régióelnökkel közösen tartott sajtótájékoztatót pénteken Nagyváradon.
Toró a romániai politikai helyzetről szólva kijelentette: az Erdélyi Magyar Néppártot nem lepte meg a szociálliberális koalíció szétesése, várható volt a jelenlegi kormányválság, már csak azért is, mert a Ponta-kormány a kényelmes kétharmados parlamenti többség birtokában sem volt képes eredményeket felmutatni. Párhuzamot vont a budapesti és bukaresti kormányok teljesítménye között, rámutatva: szinte ugyanolyan háttértámogatással rendelkezve a román kormány lényegesen rosszabbul teljesített gazdasági-társadalmi téren. Ráadásul magyarellenes intézkedések és gesztusok borzolták az országban a kedélyeket. A kormányváltástól ezek megszűnését reméli a Néppárt, bár a bukaresti magyar képviselet monopóliumát bíró, koalíciós felkérést kapott RMDSZ aggasztóan alacsonyra tette kormányra lépésének mércéjét.
Zatykó Gyula röviden vázolta a párt Országos Választmányának egy héttel korábban, Székelyudvarhelyen tartott gyűlésén hozott döntéseket és elfogadott határozatokat, különös tekintettel a Néppártnak a Mikó Imre Tervre alapuló gazdasági programjára.
Szilágyi Zsolt a választmánynak a májusi Európai Parlamenti választásokkal kapcsolatos álláspontját ismertette, amelynek lényege: a Néppárt nem indít önálló listát, mert nem kívánja veszélyeztetni az erdélyi magyar jelenlétet az EP-ben. E nehéz döntést azt kényszerítette ki, hogy az RMDSZ nem volt hajlandó koalícióra lépni a többi erdélyi magyar politikai erővel, elutasította a párbeszédet, és saját listát állít, csakis a tulipán jele alá hívva a választókat. Ezzel gyakorlatilag lemondott a szavazók jelentős részéről, fontosabb volt a számára a pártérdek. Az RMDSZ ezen döntése felelőtlen, mert veszélyezteti a brüsszeli erdélyi képviseletet, hiszen kétségessé vált, hogy önmagában el tudja érni az 5 százalékos bejutási küszöböt. A Néppárt felelősséggel viszonyul a közösségi érdekhez, nem csak saját pártérdekei mentén politizál.
Szilágyi emlékeztetett – felmutatva a vonatkozó dokumentumokat –, hogy a Néppárt már tavaly július 3-án dialógusra és egyeztetésre invitálta az RMDSZ-t több témában, egyebek mellett az EP-választások tárgyában is, de azóta sem kapott érdemi választ, nemrég viszont Kelemen Hunor valótlanul állította, hogy nem volt ilyen megkeresés a Néppárt részéről. Az RMDSZ-nek az önfejűsége amúgy vitát és rosszallást keltett a szövetségen belül is, egyre többen neheztelnek az önző pártpolitika primátusa és az erdélyi magyar összefogás elmaradása miatt – mondta Szilágyi.
A Néppárt külügyi felelőseként Szilágyi Zsolt az ukrajnai helyzetről is szólt, kiemelve, hogy az ott élő nemzeti közösségek jogainak védelmére nagyon oda kell figyelni, e tekintetben közösek a magyar és román aggodalmak.
Az Erdélyi Magyar Néppárt sajtóirodája
[kms= Külhoni Magyar Sajtószolgálat]
kms.mtva.hu/hir,

A Mikó Imre Jogvédő szolgálat adataira is alapozott az amerikai külügyminisztérium
A háromszéki Mikó Imre Jogvédő szolgálat adataira alapozva került be az amerikai külügyminisztérium Romániáról szóló jelentésébe a székelyföldi szimbólumok használatának korlátozása. Az amerikai jelentést John Kerry külügyminiszter részvételével hozták nyilvánosságra.
A dokumentum kitér a romániai magyarokat érintő etnikai diszkriminációra is. Megemlíti, hogy Háromszéken a prefektúra pereket indított több önkormányzat ellen a székely zászló használata miatt. Idézi az RMDSZ Mikó Imre Jogvédelmi Szolgálatának adatait miszerint nehézkes a magyar nyelv használata az állam intézményeiben és a törvényszéken, hiányzik az orvosságok feliratairól az anyanyelvű tájékoztatás, nyelvi és kulturális diszkrimináció tapasztalható az oktatásban, a személyes iratok, a személyi igazolvány és a hivatalos levelezés kizárólag román nyelven lehetséges. A Romániáról szóló amerikai jelentésben szerepelnek még a magyarellenes médiakampányok és a közösségi szimbólumok ellen intézett peres eljárások. Benkő Erika, a háromszéki Mikó Imre Jogvédő Szolgálat irodavezetője elmondta: „az amerikai jelentés jól tükrözi azt, hogy mennyire fontosak a nemzetközi közvéleményt megcélzó angol nyelvű anyagok, melyek pontosan és konkrétan leírják mindazokat a problémákat, melyekkel az erdélyi magyarok naponta szembesülnek, pusztán azért, mert magyarok." Kovács Zsolt
marosvasarhelyiradio.ro
Erdély.ma,

Markó: érvényesítsük nyelvi jogainkat!
„Az Európa Tanács Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Chartájának az összes cikkelyének kell legyen megfelelője a romániai törvénykezésben. Ezen dolgozunk” – fejtette ki Markó Attila annak kapcsán, hogy háromszéki Mikó Imre Jogvédő Szolgálat előzetes jelentésére alapoz az amerikai emberjogi jelentés a romániai magyarok helyzetéről szóló fejezetében.
Rég láttam ennyire pontosan és hitelesen visszaadott jelentést – számolt be Markó sajtótájékoztatóján, hozzátéve, hogy nyílt titok az is, hogy a Mikó pert is figyelemmel kíséri az Amerikai Egyesült Államok, amelynek nagykövetségének számos tagja részt vesz a tárgyalásokon. Markó szerint függetlenül attól, hogy az RMDSZ kormányzáson van, vagy ellenzékben, ezt a munkát folytatni kell, a nyelvi jogokról szóló jelentésbe foglaltakra immár figyel az egész világ.
A jelentésben szerepel a székely zászló betiltása, és ismertetik a zászlóval kapcsolatos peres eljárásokat is, de kitér a magyar nyelv használatára az állami intézményekben és az oktatásban tapasztalt hátrányos megkülönböztetésre is. Itt külön kitérnek a román nyelv tanulására elemi osztályban és a magyar diákok akadályozására saját történelmének megismerésében.
A nyelvi jogok esetében van egy sor szabály, és az alkalmazás teljes hiánya észlelhető – állapította meg Markó.
Súlyos gondok vannak a nyelvi jogok érvényesítésében az igazságügy, de még inkább az egészségügy esetében. Hiszen egy románul nehézkesen beszélő személy nem tudja elmondani anyanyelvén a szakorvosnak, hogy mi fáj – fejtette ki Markó Attila, parlamenti képviselő. Leszögezte: fontos céljuk óriási nyomást gyakorolni az intézményekre, hogy ültessék gyakorlatba a nyelvi jogokat, de véleménye szerint ugyanilyen fontos saját magunkban is tudatosítani jogainkat és élni velük.
Kétségtelen, hogy a háromszéki közintézmények többségében magyar igazgatók fejtik ki tevékenységüket, de a helyzetjelentés alapján kimondható, hogy kevés kivétellel ezen intézményekben is elégtelen a magyar nyelv használata. Ebben az esetben is fontos a jogérvényesítés igényét megfogalmazni – fejtette ki Markó.
Benkő Erika, a háromszéki Mikó Imre Jogvédő Szolgálat irodavezetője, az előzetes jelentés szerkesztője leszögezte, idén is át fogják adni a jelentést a közösség elleni támadásokról és jogtiprásokról. A cél gyakorlatban is megvalósítani a nyelvi jogok érvényesítését.
A Mikó Imre Jogvédő Szolgálat munkatársai arról tájékoztattak, hogy a jogérvényesítésre több programot is indítottak: többek között felhívásokat intéznek ez ügyben a közintézmények, a kereskedelmi egységek felé, de tervezik az oktatási intézményekben, tanórákon ismertetni a diákokkal jogaikat. A tájékoztató képzéseket osztályfőnöki, polgári nevelés, illetve magyar órákon látják megvalósíthatónak.
A kereskedelmi egységek esetében már sikertörténetnek számít az, hogy a Lidl nagyáruház eleget tett felkérésüknek és kétnyelvűsítették a kínálatukban szereplő termékek címkézését. A jogszolgálat hamarosan díjat is alapít azon cégek számára, melyek tekintettel a vásárlók nemzetiségére, kínálatukat magyarul is ismertetik – tette hozzá Markó.
Szabó Enikő
Székelyhon.ro,

Háromszéki diákok hiányolják a nyelvi jogérvényesítést
Több diák jelezte háromszéki Mikó Imre Jogvédő Szolgálatnál, hogy kifogásolják, azt, hogy nem kaptak magyar nyelvű tájékoztatást a próba-érettségi vizsgákat illetően.
A diákok a jogszolgálat közvetítésével kérik a Kovászna Megyei Tanfelügyelőségtől, hogy a vizsgákat illető közérdekű tájékoztatásokat anyanyelvükön is kézhez kaphassák – közölte Markó Attila. A parlamenti képviselő úgy nyilatkozott, hogy a jogszolgálat postázta észrevételeit a tanfelügyelőségnek, újfent felkérve az intézmény vezetőjét, hogy tegye meg a törvény által előírt kötelességét a nyelvi jogok érvényesítése kapcsán. Markó elmondta, nemcsak a tanfelügyelőség honlapja, a vizsgatájékoztatók, de a vizsgaszabályzat is csak román nyelven érhető el, azonban ezt nem mindig érti meg teljes egészében a román anyanyelvű diák sem. A jogi kifejezések nehézséget jelenthetnek még egy érettségiző számára is. Markó szerint a fordításra több megyében is van példa.
A tanfelügyelőségnek címzett levében arra figyelmeztetnek, hogy a törvény lehetőséget biztosít arra, hogy a diákok megkapjanak magyar nyelven is minden, a tanulmányaikkal kapcsolatos dokumentációt, valamint arra is kitérnek, hogy a törvény azt is lehetővé teszi, hogy az elemi iskolában a gyerekek tanulmányi minősítését az ellenőrzőbe magyarul is beírják. Tájékoztatnak arról is, hogy érdeklődésükre ezügyben a tanügy-minisztérium illetékesei azt válaszolták, hogy a minisztérium nem ellenzi, hanem kifejezetten támogatja azt, hogy a tanfelügyelőségek magyar nyelvű anyagokat is a diákok rendelkezésére bocsássanak.
Keresztély Irma főtanfelügyelő a helyzettel kapcsolatosan elmondta, hogy, tudnak a problémáról, tettek lépéseket ezügyben, mi több a minisztériumhoz is küldtek egy átiratot, hogy személyzeti gondok miatt nem érvényesíthetik a nyelvi jogokat.
„Külön kell választani a törvény által meghatározott szabályzókat – melyek megjelennek a Hivatalos Közlönyben –, a többi rendelkezéstől és tájékoztatástól. Ez előbbiek esetében a tanfelügyelőségnek nincs kompetenciája a hivatalos iratok fordítására, ráadásul lehetőségük sincs egy hivatalos fordító, illetve egy jogász alkalmazására, mert köztudottan személyzethiánnyal küszködik az intézmény” – szögezte le a főtanfelügyelő. Hozzátette: ennek ellenére a magyar tannyelvű iskolákban a minimális információmennyiséget biztosítani kell magyar nyelven is, de ez nem a hivatalos forma
Szabó Enikő
Székelyhon.ro,

Magyar szobrászat Erdélyben
Nem az aggodalmas nemzetiségi önmeghatározási kényszer okán szerepel címünkben a „magyar”: a történelmi hűség kötelez a kiemelésre, miszerint egész középkori művészetünk névtelen szoborfaragói magyar mesterek voltak, sőt a 13–16. századi kolozsvári, nagyváradi, gyulafehérvári és csíki kőfaragó műhelyek talán magyarországi építkezéseknek is dolgoztak; s noha a Kolozsvári testvérek, Márton és György európai érvényű (ám majdnem nyomtalanul elpusztult) életműve után, az 1373-as Szent György-lovasszobor térplasztikai forradalmát követően majd négyszáz évig nem találkozunk más, hasonlóan jeles magyar művésznévvel (jeles művekkel azonban igen), a barokkban jeleskedő Hoffmayer Simon, Nachtigall János és Schuchbauer Antal német neve mögött a 18. századi magyar plasztika képviselői rejtőzködnek; a folytonosság pedig a 19. századi s az egész egyetemes magyar szobrászatra jellemző visszaesést követően (Csűrös Antal s a reformkortól megélénkülő építkezések épületplasztikai szükségleteit kiszolgáló mesteremberek tevékenységében, mégis, nyilvánvalóan) megszakí(tha)tatlan az első világháborúig. Attól kezdve napjainkig az erdélyi magyar szobrászat felívelése páratlan jelenség az azonos sorsú közép-európai régióban.
Ezenközben virágzik egy német jellegű, szász középkori, majd újkori szobrászat, egészen a második világháború után a romániai művészeti főiskolákon végzett, de a hetvenes évektől kivándorolt nemzedékig (olyan kiváló alkotószemélyiségekkel, mint például Ingo Glass és Peter Jacobi). S ugyancsak a 20. században, az előző századok névtelen, népi-naiv templomépítő faragómestereinek az utódai „az erdélyi román szobrászat” tanulmánycímre sarkalló (de tudomásunk szerint ugyancsak meg nem írt, meg nem rajzolt) vonulattal gazdagítják az egyetemes román és persze az „egyetemes erdélyi” plasztikát. (Csupán jelzésként említenénk a ma már klasszikusoknak számító, alapító személyiségek közül Romul Ladea, Ion Vlasiu és Cornel Medrea nevét.)
A téma („magyar szobrászat Erdélyben”) azonban ennél is összetettebb, ha arra gondolunk: hány erdélyi születésű tehetség kereste boldogulását az 1920 utáni nyolcvan év alatt Magyarországon (például Borsos Miklós, Dabóczy Mihály, Megyeri Barna), Bukarestben (például Fekete József, Balogh Péter és mások) vagy messzebb külföldön (például Borbereki Kovács Zoltán, Étienne Hajdú István, Kemény Zoltán, bukaresti évei után Román Viktor és mások); mert akkor ezek az életművek miként kapcsolódnak az erdélyi szobrászat fejlődési-állapotbeli mozzanataihoz, kell-e kapcsolódniuk s miért, illetve: az egész huszadik századi regionális esemény- és stílustörténet mennyiben érdekes az egyetemes s ezen belül az összmagyar szobrászat képe, alapvető értékei, tendenciái szempontjából.
Végül: a „semmitmondó”, kincstárinak tűnő címadás és kérdésfelvetés már csak azon egyszerű oknál fogva is indokolt, mert az erdélyi magyar szobrászat – Romániában található. S könyvnek tervezett tanulmányom jelenlegi, inkább csak tematizáló, vázlatjellegű változatában megállapításaim és kijelentő mondataim is elsősorban kérdéseknek tekinthetők, még ha a kérdőjelekkel igyekszem is takarékoskodni. Ebben a változatban mindenképpen a 20. századi s kiemelten az utolsó fél évszázad, tehát a kortárs erdélyi szobrászat jelenségeit, problematikáját szeretném érinteni. Az előzmények, a művészettörténeti háttér azonban oly gyönyörű, hogy sajnálom kikapcsolni a reflektort, mielőtt esetleg velem tartó olvasóim figyelmét néhány pillanatra erre ne irányítanám.
Az erdélyi művészettörténet legkiválóbb kutatói, az alapművek szerzői – Balogh Jolán, Kelemen Lajos, Entz Géza, László Gyula, Keöpeczi Sebestyén József, Bíró József, B. Nagy Margit, Dávid László, Kovács András stb. – elsősorban az építészeti örökség emlékanyagát és stílustörténeti mozzanatait vették számba, tárták fel, rendszerezték és elemezték. A szobrászat, a festészet s az iparművészet többnyire csupán az alapkutatásokkal elválaszthatatlanul összefüggő témaként szerepel műveikben; illetve a gazdag egyházi festészet (freskók, szárnyas oltárok, festett mennyezetek stb.) nagyobb hangsúllyal, különösen Kelemen Lajos és László Gyula esetében. Nem azért, mert nem szándékoztak volna például a szobrászat történetével is foglalkozni, hanem mert az épített hagyaték kutatása, a leletmentés- és feldolgozás (esetleg helyreállítás) mindig sürgős volt, s ha ennyi nagy tekintélyű szakember is alig tudta az évszázadokon át örökké tragikus történelmi események romjaiból kimenteni a művészettörténeti rekonstrukcióhoz szükséges elemeket, akkor a plasztikai tevékenység majd évezredes történetének a kutatására is egy-két „egész embernek” kellett volna, kellene életét áldoznia. (Ez egyébként nem „erdélyi elmaradottság és adósság”, hiszen magyarországi viszonylatban is csak egy-egy korszaknak, műcsoportnak, vonulatnak vagy személyiségnek volt/van ilyen érdeklődésű kutatója, s például éppen a 20. század szobrászati képe sem állt össze egyetlen antológiává.)
Magam is csupán elindultam az eddigi erdélyi szakirodalom szobrászati vonatkozásainak az összesítése felé, de egy-egy idézet fénye máig meghatározza tájékozódásunkat:
Entz Géza: „A középkori művészetben a szobrászat és festészet különösen vidéki műemlékeknél, nem tekintve a szárnyas oltárokat, szinte kizárólag az építészettel kapcsolatban jelenik meg. Kiváltképpen a plasztika veszíti el önállóságát, és alig emelkedik túl az építészeti díszítés keretein.”1
Balogh Jolán: a Kolozsvári testvérek, „Márton és György […] művészete a jövő fejlődés irányát jelző, úttörő jelenség. Azok a problémák, melyekkel ők foglalkoztak: az álló alak, az ágaskodó lovas és a lépő lovas szobrászi megfogalmazása a renaissance legfőbb problémái lesznek a következő századokban.” „Az emlékek hosszú során figyelhettük meg […] a renaissance formák meghonosodását […] és e folyamatban a helyi mesterek formafelfogásának mind erősebb megnyilvánulását. Mennyi logika és mennyi ízlés mutatkozik mindkét irányú átformálásban! Mennyire érzékenyek voltak a helyi mesterek a múlt hagyományai iránt, és ugyanakkor mily nagy fogékonyságot tanúsítottak az új stílussal szemben.”2
B. Nagy Margit: „Ha Kolozsvár város levéltárának áttekintése után a barokk mesterkörről az eddigieknél valamivel többet is tudtunk mondani, nem tagadhatjuk, hogy mestereink tevékenységével kapcsolatosan még sok kérdőjel meredezik a kutató előtt. […] Azonban világosan kitűnik, hogy a XVIII. század folyamán Kolozsváron valóban jelentős mestergárda alakult ki, mely a század vége felé haladva mindinkább kiterjesztette hatáskörét a távolabbi vidékekre is.”3
Bíró József: „Erdély klasszicista kori szobrászata az előző korszakokhoz képest hanyatlást mutat; a barokk kor nagy mestereihez fogható művészt nem ismerünk. Alig egynehány szobrász nevét hozta felszínre a kutatás, ki Erdélyben született, s itt is dolgozott, de műveik értéke sem emelkedik az átlag fölé; a jelentősebb feladatokat jórészt külföldi mesterek kapják.”4 (A Kolozsváron 1883-ban megnyílt első csoportos erdélyi képzőművészeti kiállítás anyagában egyetlen szobrászati mű sem szerepelt.)
A romanika, a gótika, a reneszánsz és a barokk ismeretlen (de a fennmaradt emlékek tanúsága szerint a korabeli építészettel egyenrangú műveket létrehozó) szobrászai sorának névtelenségét oldja fel a 19. és 20. század fordulóján Köllő Miklós (Gyergyócsomafalva, 1861 – Budapest, 1900), aki alig lép be a 20. századba, máris távozik, Istók János (Bácsfalu, 1873 – Budapest, 1972), akinek egyetlen szobrát sem állították fel idehaza, és Kolozsvári Szeszák Ferenc (Kolozsvár, 1881 – Arad, 1919), tünékeny, rövid élete alatt reánk hagyva a nagyszalontaiArany Jánost a Csonkatorony falán.
Már-már úgy tűnik, hogy az 1867-es kiegyezés s a magyar állami újjászületés nyomán sarjadt szellemi-közművelődési önrendelkezés hulláma Erdélyben is kiegyenlíti a nemzeti összetartozás plasztikai kifejezése terén évszázadok alatt felhalmozódott adósságokat: Kolozsváron 1902-ben felavatják az egész magyar nyelvterület legszebb Mátyás király-szobrát, s ugyancsak Fadrusz János Wesselényi-emlékművét meg Tuhutum-oszlopát Zilahon, Köllő Miklós segesvári szobrával (ma Kiskunfélegyházán) megszületik az első hiteles Petőfi, marosvásárhelyi Kossuthjával és Margó Ede 1907-ben Nagyváradon felállított Szacsvay-emlékművével pedig talán itt is elkezdődne az egész Kárpát-medencét behálózó szabadságharc-emlékművek kultusza. A trianoni békeszerződés azonban túl magas küszöböt állított e folyamatok útjába ahhoz, hogy az erdélyi társadalom érvényesíteni tudta volna igényeit a történelmi és kulturális identitását erősítő emlékhelyek kialakítására, s hogy az erdélyi városok is a „szobrok városaivá” válhattak volna, mint a magyarországiak, éppen az első világháborút követő évektől kezdve.
És mégis, néhány „nagy kezdeményező”, Gallasz Nándor (Temesvár, 1893 – Temesvár, 1949), Szervátiusz Jenő (Kolozsvár, 1903 – Budapest, 1983), majd Fekete József (Vajdahunyad, 1903 – Nagyvárad, 1979), Izsák Márton (Galócás, 1913), Kós András (Sztána, 1914), valamint néhány lelkes, szorgalmas kismester, például Sarkadi Sándor (Dobra, 1887 – Szatmárnémeti, 1959), Szabó Vera (Kiskunfélegyháza, 1890 – Kolozsvár, 1966), Vágó Gábor (Belényes, 1894 – Szeged ?), Csapó Sándor (Szabadka, 1913 – Szatmárnémeti, 1979) és mások két világháború közötti, áthidaló-közvetítő tevékenysége nyomán 1945 után megtörténik „a nagy robbanás”, egy olyanplasztikai kultúra kibontakozása, amelyben az évszázadokon át halmozódó mesterség-, anyag- és formatapasztalat, a háziipar és a népi tárgykultúra szűk lehetőségeibe fojtott alkotó lelemény és önkifejező kényszer igazolódott s találta meg végső értelmét.
E „robbanás” jelentőségét, méreteit és minőségi mutatóit egyelőre (jelen tanulmány keretében) pusztán egy névsor tényszerű közreadásával idézném fel; akik valamennyire jártasak az elmúlt ötven év művészeti-kiállítási életében, csupán egy név olvastán is fel tudják idézni a hozzá kapcsolódó művészi élményeiket; a kevésbé tájékozottak számára pedig talán éppen a „mennyiségi mutató” kelthet érdeklődést a téma iránt. A fentebb említett „nagy kezdeményezőket”, akiknek a munkássága természetszerűen átnyúlik a második világháború utáni időszakba (sőt ekkor kulminál), nem vettem fel ebbe a felsorolásba, de az életkori, nemzedéki időrendet következetesen érvényesítem:
Orgonás András (Urgendotte-Michigan, USA, 1909 – Temesvár, 1990)
Kósa Huba Ferenc (Losonc, 1910 – Kolozsvár, 1983)
Benczédi Sándor (Tarcsafalva, 1912 – Kolozsvár, 1997)
Csorvássy István (Szászrégen, 1912 – Marosvásárhely, 1986)
Szobotka András (Temesvár, 1916 – Temesvár ?)
Balaskó Nándor (Érszalacs, 1918 – Tauberbischofsheim, 1996)
Márkos András (Kolozsvár, 1919 – Kolozsvár, 1972)
Vetró Artúr (Temesvár, 1919 – Kolozsvár, 1992)
Balogh Péter (Micske, 1920 – Bukarest, 1994)
Timár Margit (Livezény, 1923 – Brassó, 1995)
Löwith Egon (Kolozsvár, 1923)
Szederjesi András (Nagymedesér, 1926)
Orbán Áron (Boldogfalva, 1927 – Székelyudvarhely, 1978)
Puskás Sándor (Kolozsvár, 1928)
Nagy Géza György (Sajószentandrás, 1928)
Kulcsár Béla (Marosvásárhely, 1929 – Marosvásárhely, 1976)
Székely József (Erdőszentgyörgy, 1929)
Gyerkó Mária (Rákos, 1930)
Szervátiusz Tibor (Kolozsvár, 1930)
Kondrák Károly (Újszentanna, 1930)
Tirnován Ari-Vid (Segesvár, 1933)
Németh Antal (Sepsibükszád, 1933)
Lőrincz Lehel (Türe, 1933)
Hunyadi László (Dombó, 1933)
Tőrös Gábor (Torda, 1934)
Bálint Károly (Lőrincfalva, 1934)
Korondi Jenő (Marosvásárhely, 1935)
Farkas József (Nagysármás, 1936)
Péterfy László (Nyárádselye, 1936)
Orlowski-Balogh Edit (Topánfalva, 1936)
Demeter Vilmos (Mezőzáh, 1936)
Venczel Árpád (Korond, 1937)
Román Viktor (Homoródszentmárton, 1937 – Saron-sur-Aube, 1995)
Szakáts Béla (Székelyudvarhely, 1938)
Jecza Péter (Sepsiszentgyörgy, 1939)
Kotsis Nagy Margit (Csíkszereda, 1939)
Gyenge Imre (Középajta, 1939 – Nagyszeben, 1986)
Gergely István (Csíkkozmás, 1939)
Kovács Ernő (Marosvásárhely, 1940)
Fekete Jozefina (Gyulafehérvár, 1941)
Suba László (Makfalva, 1941)
Dienes Attila (Marosvásárhely, 1942)
Kádár Károly (Tancs, 1943)
Váró Márton (Székelyudvarhely, 1943)
Lugosi László (Zilah, 1944)
Ferencz Ernő Lajos (Csíkszereda, 1944)
Krupiczer Antal (Kapnikbánya, 1944)
Kiss Levente (Gyergyóalfalu, 1944)
Baróthy Ádám (Marosvásárhely, 1945)
Zagyva László (Bayerisch Eisenstein, 1945)
Petrovits István (Kökös, 1945)
Domokos Lehel (Avasfelsőfalu, 1945)
Tornay Endre András (Zetelaka, 1946)
Burján Emil (Gyergyószentmiklós, 1947)
Balázs János (Nagybánya, 1947)
Várvédő István (Nagybánya, 1947)
Benczédi Ilona (Korond, 1948)
Kocsis Előd (Abafája, 1948)
Vetró András (Temesvár, 1948)
György Albert (Lövéte, 1949)
Bocskai Vince (Szováta, 1949)
Bodó Levente (Lövéte, 1949)
Rozsnyay Béla (Marosvásárhely, 1949)
Adorjáni Zoltán (Szászrégen, 1949)
Adorjáni Endre (Kolozsvár, 1950)
Dóczy András (Csíkszereda, 1951)
Robotos Júlia (Bukarest, 1951)
Vincefi Sándor (Bukarest, 1952)
Horváth Ödön (Marosvásárhely, 1953)
Miholcsa József (Marosvásárhely, 1953)
Egyed Judit (Nagyvárad, 1954)
Gyarmathy János (Nyárádszereda, 1955)
Székely János Jenő (Kolozsvár, 1956)
Ercsei Ferenc (Szászrégen, 1956)
Nagy Ödön (Marosercse, 1957)
Kovács Géza (Marosvásárhely, 1958)
Lakatos Pál (Kispeleske, 1960)
Vargha Mihály (Kézdivásárhely, 1961)
Kocsis Rudolf (Köröskisjenő, 1963)
Sánta Csaba (Szováta, 1964)
Kolozsi Tibor (Gyergyóditró, 1965)
A leltárak üdvös voltáról. Mindenképpen fontosak számunkra a leltárak, mert állandóan veszteségeink, hiányaink vannak, és nem minden veszteséglista tételei, értékei fejezhetők ki valutában. Azt például természetesnek tartjuk, hogy a művészeti múzeumok, a múzeumok képtári részlegei, a köz- és magángyűjtemények fenntartása és működtetése elképzelhetetlen leltárkönyvek és a műtárgyakról készült „személyi lapok”: a kartonok nélkül. Értékőrzőbb pénznemekkel megáldott országokban a szakmailag felbecsült érték megjelölése sem hiányzik ezekből a kimutatásokból.
Nekünk a köztéri (bel- és kültéri) plasztikai művekről azonban nincs leltárunk, vagy csak esetenként tartják nyilván értéküket. Tehát a legsürgősebben számba kell vennünk, hogy a már említett, 1914 előtti térszobrainkon kívül vannak-e és hol állnak még a helyükön, esetleg más helyszínen művészi értékű emlékművek ebből az időszakból. Ha csak áthelyezték őket (urbanisztikai rendezés, útépítés vagy a többségi nemzeti ideológia érvényesítése okából), azt is nyilván kell tartanunk és figyelemmel kísérnünk további sorsukat. Zala György aradi Szabadság-emlékműve már „szabadlábon” várakozik újbóli felavatására; Gyergyócsomafalva pedig már megtisztelte szülöttjét, Köllő Miklóst a hajdani Kossuth-szobor másával, amelyet Sánta Csaba öntött bronzba a megőrződött makett felnagyításával. Ezeknél a példáknál sokkal jellemzőbb sajnos az itt következő három megrázó idézet az első világháború előtti köztéri emlékművek sorsáról. Kölcsey Ferenc szobrát 1897-ben leplezték le Nagykárolyban. „A kispiac mellett, a Károlyi-kert kapuja előtt terült el a nagyvásártér, mindjárt a kastélykert után. A gyönyörű parkhoz kapcsolódott az a kis kert, amelyben a szobrot felállították. A költő fedetlen fővel ül egy karosszékben. […] A talapzaton egy táblán a Himnusz egy versszaka volt bevésve. Kölcsey Ferenc nagykárolyi szobrát Kallós Ede mintázta meg, ércbe Párizsban öntötték. […] A harmincas években (1936?) a »Vasile Lucaciu« líceum félrevezetett diákjai egyik éjjel (a rendőrség »éber« felügyelete mellett) lefejezték, majd a megcsonkított szobrot a városháza pincéjébe vitték le. Az 1940-es bécsi döntés után a Regátba távozó városi adminisztráció, jogtalanul, a város tulajdonát képező szobor maradványait magával vitte, és valahol beolvasztották.”6 „A Kőkereszt városunk egyik legrégibb műemlék értékű keresztje. A róla elnevezett téren áll. […] 1760–1790 között állították fel. […] Az 1959-es év egyik éjszakáján kegyetlen kezek talapzatáról eltávolították és ismeretlen helyre hurcolták a régi keresztet. Nyoma veszett. […] 1992 tavaszán a Római Katolikus Plébánia kérésére Tamás István székelyudvarhelyi neves kőfaragó mester díjmentesen faragta ki terméskőből a Kőkereszt ma is látható változatát.”7 „1923-ban eltávolították Kossuth, Bem és II. Rákóczi Ferenc szobrát, a Petőfi-oszlopon lévő domborművet, majd 1923-ban felállították az Ismeretlen Katona, 1924-ben a latinitás (Lupa capitolina), 1930-ban Avram Iancu szobrát…”8
A rendszerváltás óta megjelent, egyébként nagyon hasznos útikalauzok, kalendáriumok, „séták” szövegeiből valósággal ki kell mazsoláznunk a köztéri emlékművek előfordulását, adatait (ha egyáltalán helyet kapnak bennük), de egyik általam ismert kiadványban sem szerepelnek külön fejezetként.
Mielőtt az általunk óhajtott és elkezdett térszobrászati kataszter elkészülne, azt máris leszögezhetjük: a 19. század közepétől az első világháborúig terjedő időszak történelmi, irodalmi, kulturális és vallási jellegű emlékművei elsősorban nem a térplasztika ágazati-szakmai-művészeti problémáinak a kivetülései és megoldásai, tehát nem a szobrászat néz szembe bennük önmagával, hanem a társadalom tart tükröt lelkiismerete elé. (Ez a jelenség, persze később, 1990 után, amikor erre újra lehetőség nyílik – megismétlődik, de ezt a „tiszteletadást” már „saját kezűleg” celebrálhatja; a feladatot elvégző erdélyi szobrász kezét pedig már nem kötik ideológiai vagy politikai feltételek, s képzeletét a 20. századi európai szobrászat tapasztalatai vezérlik.) Tehát „olyan művészeti ág termése, teljesítménye feltáratlan, amelynek alkotásai a nagy nyilvánossághoz szólnak, s amely művészeti ág alapvető jellemzője – léte, tartalma, kifejezése és hatótere révén – a közösségi jelleg s ugyanígy a viszonylagos állandóság”.9
Amikor átlépjük a bűvös 1920-as „határt”, ez a közösségi ösztönzés is megbénul, meg kell bénulnia, hiszen még a világháborúban elesett halottjainknak sem állíthatunk jelet, akik éppen az új államhatalmat beiktató szövetségesek ellen harcoltak. Templomok belső vagy külső falán, cintermeiben, temetőkertjeiben elhelyezett emléktáblákkal s főleg falun róják le kegyeletüket az élők, a megcsonkult családok a helység hősi halottjai iránt.
Pedig éppen ez az esemény s majd a második világháború eleven emléke az, ami újabb s minden eddiginél erősebb közösségi igényt támaszt köztéri emlékhelyek kialakítására, s ennek a két fellobbanásnak az energiája ragadja magával a magyarországi szobrászatot egy általános stiláris megújulás távlatai felé (persze nem elsősorban a világháborús emlékművek vonatkozásában), hiszen már korábban is, de főleg a centenáriumi (1848–49, Petőfi), millecentenáriumi (honfoglalás) és millenniumi (államalapítás, Szent István, kereszténység felvétele) események aktualitását meghaladó plasztikai jelek egész sora emelkedett ki a földből azokban az években, amelyek – akármi lesz a szobrászat mint művészeti ág sorsa az elkövetkezendőkben – a magyarság számára mindig meggyőzőbben fogják az együvétartozást, a világ számára pedig a magyar nemzeti karakter megérzését szolgálni, mint a változó szemléletű történelemkönyvek, a szépségversenyek vagy a szakácsművészeti bemutatók.
A kontraszt érzékeltetése végett azt mondhatnánk, hogy reánk, az erdélyi magyar társadalomra meg éppenséggel a jeltelenség lesz a jellemző az utókor számára, ha csak a trianoni békeszerződés utáni két évtizedet tekintenénk mérvadónak.
De a sommázás még így sem indokolt, ha a két világháború közötti időszak (ismétlem: egyelőre még szerző előtt is homályban lappangó) szerény terméséből csupán például a korszak egyetemes magyar szobrászatát tekintve is az újító, iskolát teremtő személyiségek közé tartozó Szervátiusz Jenő csíkmenasági világháborús emlékművét (kő, 1939) vagy Gallasz Nándor domborművét emeljük ki, amely a hajdani temesvári Munkásotthon homlokzatát díszíti (kő, 1925), és a volt Iparkamara számára faragott Négy évszak allegorikus figuráit.10
Félek ugyan a riasztó eredménytől, de akárcsak az 1920 előtt avatott köztéri szobrok esetében, a két világháború közötti korszak termésének a teljes felmérése is olyan feladat, amely nem tűr halasztást.
Hiszen az nemcsak művészettörténeti, hanem legalább olyan mértékben társadalomlélektani és nemzetiségtörténeti (nemzetrésztörténeti) jelenség és adalék, hogy míg a Trianont követő bénultság egyik pillanatról a másikra radikálisan elvágta a Kárpát-medenceszerte megindult szoborállítási folyamatot, addig az 1940–1944 közötti „visszaállítás”, illetve a közterek művészi elfoglalásának új hulláma továbbgyűrűzött a háborút közvetlenül követő években is, egészen addig, amíg a Magyar Népi Szövetség politikai befolyása védelmet nyújtott a zsenge és rövid életű erdélyi demokrácia keretei között kibontakozó nemzetiségi közművelődés számára. Ez a helyzet gyakorlatilag 1944–1960 között kedvezett az emlékművek születésének, s ekkor is, újra, elsősorban a közigazgatási, közhangulati tényezőktől viszonylag távolibb, függetlenebb vidéki, községi és főleg homogén etnikai környezetben.
Tulajdonképpen még a háború alatt, 1943–44-ben készíti el Bandi Dezső a helybéli ácsokkal közösen, farönkökből és faszobrokból komponált abásfalvi és ravai háborús emlékműveket.11Ugyancsak 1943-ból való a Marosvásárhelyről elszármazott Dabóczy Mihály trachitból faragott Kőrösi Csoma Sándora a várkertben. 1947-ben pedig a „kisszobrász” Benczédi Sándor még monumentalistaként lép az erdélyi művészet színpadára a mezőteremi Benkő-síremlékkel és az ugyancsak világháborús emlékhely gyanánt szolgáló, de máig érvényes tartalmi és formai üzenetet hordozó, korondi Falu-emlékkővel.
Az ötvenes évek „legnagyobb” szobrászati eseményei a Budai Nagy Antal parasztfelkelése emlékművének avatása 1957-ben Bábolna hegyén, amelynek domborművű kompozícióját Kós András faragta kőbe, valamint Izsák Márton – Csorvássy István közös Bolyai-szobra. (Pontosabban: Bolyai János és Bolyai Farkas szobra, Marosvásárhely, 1956–57). Ady Endre születése nyolcvanadik évfordulójának köszönhetően (amelyet még hivatalos, országos megemlékezések kísértek, „törvényesítettek”) Nagyváradon (Vetró Artúr, 1960) és Zilahon is (Balaskó Nándor, 1957) mellszobrot állítanak az emlékét őrző múzeum, illetve hajdani iskolája elé. 1958-ban Kulcsár Béla kitűnő Dózsa György-feje kerül a sepsiszentgyörgyi textilművek kultúrháza előtti parkba; ez annál fontosabb mozzanata témánknak, mert éppen Kulcsár tekinthető az 1944 utáni erdélyi magyar monumentális köztéri szobrászat első meghatározó személyiségének, egy olyan térplasztikai nyelv kezdeményezőjének, amely rövid és tragikus pályájának minden állomásával – 1961: Ajtay Éva síremléke (márvány, életnagyság); 1967: Ijásznő (bronz, 350 cm); 1974: a színház tér térkompozíció (bronz, 170 x 500 x 67 cm); 1975: Szárhegyi Madonna (travertin, 150 x 265 x 100 cm) meg a Pillangó (ugyancsak a gyer-gyószárhegyi szoborparkban, márvány, 40 x 35 x 45 cm) és 1976-ban, halála évében: az agyagfalvi székely nemzetgyűlés és az 1848-as felkelés emlékműve, amelyet végül Hunyadi László és Kiss Levente átfogalmazásában állítanak fel 1990-ben – közelebb vitt a kilencvenes évek feladataihoz. Kulcsár úttörő szerepéhez csupán Tőrös Gábor hetvenes évekbeli műveinek a modernsége mérhető, különösen a nagybányai közigazgatási palota belső terét díszítő kompozíciója (bronz, 1975), az 1978-ban készült, sportcsarnokbeli Tornászlány és a csíkszeredai Jégpalota előtti térben álló, inox acéllemezből hegesztett Jégkorongozók. (E tanulmány írása közben kaptam kézhez legújabb, fantasztikus munkájának, az Axis Mundi című bronz „pillérszobrának” a fotóját, amely a nagybányai villamossági Vállalat belső terét díszíti. Magassága 350 cm.)
Még ha lassanként modorossá válik is állandó elhárító gesztusom, újra le kell írnom: e vázlat keretében csak az elvégzendő elemzések kulcskérdéseit s az egész tematika kiinduló pontjait jelezhetem. Kihagyva tehát a közbenső műveket és jelenségeket, egy újabb (de ugyancsak megszakadt) vonulatra hívnám fel a figyelmet: a Szervátiuszok munkásságára. Szervátiusz Tibor az 1967-es évben készült szamosúj-vári szökőkúttal (réz) és a kolozsvári Magyar Színház előcsarnokában elhelyezett Móricz Zsigmond-mellszoborral éppen csak elkezdi az 1972-től Magyarországon folytatott, rendkívül termékeny belső és külső téralakító szobrászi pályáját; viszont az ő segítsége nélkül nem születhetett volna meg Szervátiusz Jenő két irodalmi tárgyú „menhír”-oszlopa: Tamási Áron síremléke, a „fekete kő” Farkaslakán (trachit, 1971–72) és a Jókai-emlékmű, a „fehér kő” Pápán (1978).
Puskás, illetve már jó ideje Kolozsvári Puskás Sándor (érdekes, ma már Szervátiusz Tibor is nevébe vonta a „kolozsvári” megjelölést) indulását ugyancsak megkülönböztetett monumentális és dekoratív érzékről tanúskodó térplasztikák avatták emlékezetessé („fűszobrai”, az Erdélyben először általa művelt domborított-hegesztett lemezplasztikák, például a kolozsvári Telefonpalota 1971-es külső faliplasztikája, Delly Ferenc 1967-es síremlékének gyönyörű nőalakja, a csíkzsögödi Nagy Imre-emlékház udvarán 1969-ben elhelyezett Ijásznő és Szejkevizes lány stb.), a keményedő diktatúra éveiben azonban ez a vonulat is megszakadt.
Végül a rendszerváltozás előtti időszak – visszatekintve ma már ugyancsak vívmányként tekinthető két megvalósítását említenénk: Márkos Andrásnak a költő születésének 150. évfordulója alkalmából, utolsó éjszakájának színhelyén, Székely-keresztúron felállított, egész alakos, másfélszeres életnagyságú Petőfijét (bronz, 1973) és Jecza Péter kompozíciós elemei révén monumentális térszobrászati rangú Bartók-mellszobrát -- (bronz, 1973).
A hetvenes években a „rácsokon” átcsúszott, fennebb említett művek meg a román tengerparti üdülőzóna kiépítése során magyar szobrászoknak juttatott megrendelések (Balogh Péter, Román Viktor, Vetró Artúr, Puskás és mások), valamint az igényesen kivitelezett politikai emlékművek ritkuló példáitól eltekintve (például Izsák Márton – Csorvássy István Katonaszobra Marosvásárhelyen 1964-ből vagy Balogh Péter A román katona emlékműve 1975-ből Sepsiszentgyörgyön) a rendszerváltozásig jelentős mű már nem születik. Ezenközben viszont két alapvető változás hangolja át a köztéri szobrászat funkcióját és stílusát: egyrészt az erdélyi városok urbanisztikai képének az erőszakos elidegenítése, másrészt, ezzel ellentétes, tehát pozitív folyamatként a korszerű szobrászi nyelv, a modern európai szobrászat trendjeit követő plasztikai kultúra kialakulása az egyre népesebb magyar szobrásznemzedékek kezén. Ennek a kitűnő (és például a Magyarországra áttelepedett vagy idegenbe emigrált művészeink megbecsültségében is lemérhető) plasztikai kultúrának azonban a hetvenes és nyolcvanas évtizedben hiányzanak a kulturális „beágyazódáshoz”, tehát a megvalósuláshoz szükséges politikai és anyagi feltételei. Ezért is távoztak Erdélyből (Romániából) olyan fontos személyiségek, mint például Szervátiusz Tibor, Román Viktor (sajnos ő most már örökre), Tornay Endre András, Adorjáni Endre, Vincefi Sándor, Benczédi Ilona, Dienes Attila, Tirnován Ari-Vid, György Albert, Domokos Lehel, Lugosi László, Székely János Jenő, Lakatos Pál, Zagyva László, Váró Márton, Ferencz Ernő Lajos és mások.
A köztéri szobrászat alkotásai, mint említettük, már eleve a történelmi és művelődési önazonosság tudatának a feltöltekezési alkalmaiként szolgáltak/szolgálnak minden időkben. S nemcsak nálunk, hanem az egész világon. Ezért igyekezett a nacionalista román impérium a kezdetek kezdetétől, tehát 1920-tól eltüntetni, kicserélni a mi tudatunkat erősítő műveket – a saját nemzeti tudatát formáló emlékjelekkel. 1989 után először nyílik lehetőség a hét évtizeden át halmozódó veszteségek, hiányok pótlására, méghozzá immár nem az anyaországból importált művészekkel és művekkel (sőt inkább a tendencia megfordulásának lehetünk tanúi, elég ha csupán Bocskai Vince Gyulán látható, nagy hatású Apor Vilmos-alakjára gondolunk), s az önkormányzati elv meg a civil társadalom szerveződési mozgalma szinte teljes szabadságot biztosít téma, rendeltetés és stílus dolgában.
Most azonban, mintegy a rendszerváltás áraként – a szegénység szab gátat az öntörvényű monumentalitás és a térszobrászati funkciók érvényesülésének; az elmúlt évtized feszített ütemű emlékezetfelfrissítő akciói révén (pozitív értelemben) gomba mód szaporodó emléktáblákban, plakettekben, portré- és mellszobrokban, tehát ebben a gazdag „köztéri kisszobrászatban” valóban csak a legsürgősebb közösségi feladat: a történelmi-művelődéstörténeti-erkölcsi igazságtétel ölthetett testet. Az életünket és művészetünket megsarcoló 20. századnak csak az utolsó 5–6 esztendejében (s legtöbb esetben a magyar államtól vagy civil szervezetektől származó alapítványi és millenniumi pályázati pénzek segítségével) valósulhattak meg az egész alakos nagyszobrászat olyan, az emlékező főhajtás gesztusán túlmutató, valóban urbanisztikai jelentőségű s a kortárs erdélyi magyar plasztika sajátos erényeit sugalló emlékei, mint például Vargha Mihály berecki Gábor Áronja (1992), Hunyadi László Orbán Balázsa (Székely-udvarhely, 1994), Bocskai Vince Bernády Györgye (Marosvásárhely, 1994) és Mikó Imréje, valamint Gergely István Lorántffy Zsuzsannája Nagyváradon (1998).
Külön fejezet: hogyan váltak az emléktáblák plakettjei, a portrék, mellszobrok, valamint a belső és külső téri nagyszobrok révén, mégis, a „szobrok városaivá” az erdélyi városok és kisebb települések az utolsó évtizedben.
Külön fejezet: miként válhat egy-egy szobrászi pálya meghatározó elemévé egy-egy város és/vagy egy egész tájegység plasztikai feladatainak, szükségleteinek a felvállalása úgy, mint például Vetró András esetében Kézdivásárhely és Kézdiszék. (Több tucat különböző méretű és műfajú munkája közül csak jelzésként emeljük ki: Széchenyi István, 1991; Turóczi Mózes, 1993; Bálint Gábor, Szentkatolna, 1994; Ábrahám Árpád és Jókai Mór, Torja, 1994; Bem József, 2000 stb.)
Külön fejezet: az erdélyi magyar kiállítási, tehát kisszobrászat stílusvonulatok szerinti elemzése.
S még más részletkérdések mellett és után arra is választ kellene adni: vajon a kortárs szobrászat védőgyűrűjében könnyebb-e megélni, továbbélni az erdélyi magyar történelem, kultúra és valóság terheit, feladatait és távlatait?
Jegyzetek
1. A középkori székely művészet kérdései. Erdélyi Múzeum 1943/2. füzet. 323.
2. Az erdélyi renaissance. I. Erdélyi Tudományos Intézet. Kolozsvár, 1943. 25. és 106.
3. Reneszánsz és barokk Erdélyben. Kriterion Könyvkiadó, Buk., 1970. 252.
4. Erdély művészete. Singer és Wolfner Irodalmi Intézet Rt. kiadása. Bp. (1944) 150.
5. Reményeim szerint csak azok maradtak ki a névsorból, akik a művészeti életbe még be sem léptek, vagy az elmúlt 7–8 évben végzettek, akiknek a műveivel még nem találkozhattam.
6. dr. Németi János: A hajdani Kölcsey-szoborról. Nagykároly és Vidéke Évkönyv. 1998. 66.
7. Péter Attila: Keresztek Székelyudvarhelyen. Haáz Rezső Kulturális Egyesület. Székelyudvarhely, 1994. 22–24.
8. Fodor Sándor (S.) – Balás Árpád: Marosvásárhelyi útikalauz. Impress Kiadó. Marosvásárhely, 1996. 10.
9. Wehner Tibor: Köztéri szobraink. Gondolat Kiadó. Bp., 1986. 7.
10. Gallasz Nándor neve egyetlen magyar művészeti lexikonban sem szerepel.
11. Ennek ellenére Bandi Dezsőt nem soroltam a szobrászok közé, hiszen az ő művészi és közművelődési tevékenysége, szerepe sokkal szélesebb körű.
Banner Zoltán (Korunk)
nagybanya.ro,

Állameszmék és nemzetálmok
EGRY GÁBOR a Politikatörténeti Intézet tudományos munkatársaként a két világháború közti magyar kisebbségek, a második világháború alatt létező Erdélyi Párt történetét kutatja, a baloldal és a nemzeti kérdés viszonyát. A történészt Kustán Magyari Attila kérdezte.
A második világháború alatt létrejövő, majd feloszlatott Erdélyi Párt milyen ideológiával bírt?
Két tényezőt emelek ki: a politikai és eszmei regionalizmust, valamint a két világháború közti új nemzetkép fontosságát. A regionalizmus gyökerei a 19. századra nyúlnak vissza, majd az első világháború előtt szerveződött meg politikailag is az Erdélyi Szövetség formájában. Ez a szervezet Budapesttől a saját kezébe vette volna Erdély fejlesztését, emellett a magyar társadalom nemzeti alapú egységbe szervezését kísérelte meg, részben a társadalmi reform, részben a románok visszaszorítása érdekében. 1917-18-ban a románokkal szembeni diszkriminatív politika egyik motorja volt, terveik közt szerepelt a közigazgatás feltöltése magyarokkal, román hivatalnokok Alföldre helyezése, iskolák államosítása. Az új, az egyént csak a közösség iránti felelőssége kiteljesítésében elfogadó nemzetképre is volt befolyásuk, a húszas években elsősorban Jancsó Benedek Budapestről ösztönözte arra az erdélyi magyar elitet, hogy ismerjék meg a falvak és munkások életét és szervezzék meg őket a lecsúszó középosztály révén. A népszolgálat eszméje főként a fiatal generációt ihlette meg, protestáns teológiai és katolikus szociális tanítások révén. Ők lettek a magyar kormány, a kolozsvári elit és a fiatalok kompromisszuma révén az előző vezetői generáció kijelölt örökösei, akik 1939-től a Magyar Népközösséget is az egységes, a szabadságot a közösséggel szemben értelmező nemzetkép alapján szervezték meg. 1940-ben olyan emberek, mint Mikó Imre, Albrecht Dezső, Vita Sándor, Venczel József, László Dezső lettek az Erdélyi Párt kulcsfigurái is. A párt az egységes nemzettársadalom, a magyarságnak akár a kisebbségek diszkriminációja révén történő megerősítése eszméjét képviselte, egyúttal azt, hogy Erdély ügyeit továbbra sem lehet Budapestről intézni, főként mivel az erdélyiek nemzetképe korszerűbb, szociálisabb és magyarabb.
A párt 1944-es feloszlatása után milyen formában élt tovább?
Az előbbi névsor is sejteti, hogyan öröklődött tovább ez az eszme. Noha a párt képviselőit kemény retorziók érték 1945 után, az ötvenes évek végétől visszakerülhettek a kulturális életbe, kiadókhoz, folyóiratokhoz, és megkezdődött a panteonizálásuk is. Az RMDSZ-t részben éppen azok alapították, akik megpróbálták őket integrálni az új intézményi keretek közé, ami szintén nem meglepő, hisz ez utóbbi kör szocializációjában is szerepet kaptak azok az egyházi középiskolák, melyek tanárai maguk is fogékonyak voltak a népszolgálat eszméjére. A választóvonalak eltűnése, a nép felemelése – ha az organikus nacionalizmust háttérbe szorították – akár baloldali felfogásnak is alkalmas volt. Az RMDSZ részben ma is érvényes egységretorikája és igénye arra, hogy ne csak párt, hanem társadalomszervező is legyen, ezeken a szálakon összekapcsolódik a 20. század szinte összes fontosabb erdélyi magyar szerveződésével.
Milyen tanulságokat vonhatnak le a mai erdélyi politikai erők a hajdani Erdélyi Párt történetéből?
Az Erdélyi Párt 1943-ra eljutott az elkülönült erdélyi magyar nemzet felépítésének küszöbére, olyan intézmények felállítását követelte (erdélyi tudományos akadémia, rádió) a már meglévők mellé, melyekről tudták, hogy kulcsfontosságúak a nemzeti mozgalmak kialakulásában. Ugyanakkor mivel a románokkal szemben követett politikához Budapest erőforrásaira volt szükség, ezt csak a már említett „magyarabb magyarság” érvelési keretében tudták megtenni, vagyis a magyar nacionalizmus továbbra is egységet hirdető és részben románokkal szemben álló keretei közt. Az adott helyzetben regionális érdeket képviseltek, de egyúttal meg is kellett tagadniuk azt, ezt nevezem szituatív regionalizmusnak. Egyébként – részben külső okok miatt – ez nem vezetett sehová.
Az erdélyi magyarság helyzete azóta sokat változott, de máig sok a hasonlóság is. Mennyire erősödött például a szétfejlődés?
A nemzet mibenlétének meghatározása már a 19. században is versengés tárgya regionális elitek, csoportok vagy képviselőik között. Ők sokszor saját regionális jegyeikből csinálnának általános nemzeti jellemvonást. Ráadásul a mentális térképek periférikus vidékei és központi nemzeti tájainak különbségei gyakran valós távolságon alapultak, aminek egyik tényezője éppen a nem magyar nemzetiségekkel való egy térben élés volt. Ez szerepet kapott abban is, hogy magyar-magyar találkozások tapasztalatai gyakran különbségeket és nem hasonlóságot jelenítenek meg. A szétfejlődés helyett én inkább meglévő különbségek felerősödéséről és intézményesüléséről beszélek. A két világháború közt a magyarországi diskurzus az egységet, a közös szenvedést helyezte előtérbe – a revíziós retorika szerint minden magyar szenvedett Trianontól –, ami nagyon közeliként láttatta Magyarország és a kisebbségi magyarok viszonyát, és csak a revíziós elképzeléseknek hagyott helyet. Ezt alátámasztotta, hogy kisebbségi és magyarországi magyarok csak ritkán találkoztak. Mert amikor igen, akkor e közelségnek gyakran nyoma sem volt. Átfogó értékelésekben éppúgy, mint egyedi beszámolókban megjelenik, hogy a kisebbségi magyarok értetlenséggel, tudatlansággal és rácsodálkozással szembesültek Magyarországon, a leszlovákozástól és lerománozástól a magyar nyelvtudásra való rácsodálkozásig. A visszacsatolt területeken ennek az ellenkezője figyelhető meg, a gyakorlati közelség, a sűrűbb találkozások szimbolikus távolodáshoz vezettek.
Mi történik a rendszerváltás óta?
A nagy gesztusok továbbra sem harmonizálnak a mindennapok tapasztalataival. A szétfejlődés ebben az értelemben nem csak külső adottság és hatás következménye, hanem egy bizonyos méreten felüli nemzeti közösség nehezen megszüntethető jellegzetességeiből is következik. A körülmények lényegesek, de az elmúlt másfél évtized már szétfeszíteni látszik a fenti dialektikát azzal, hogy az érintkezésnek új színterei és mezői jönnek létre, főként a részben közös médiatér miatt. Ez olyan, inkább közös tömegkultúrát hoz létre, ami részben pótolhatja vagy felülírhatja a személyes találkozások csalódásait is. Ez azonban nem a nemzetpolitika révén zajlik, hanem mellette, kicsit talán annak ellenében is. A nemzetpolitika továbbra sem tud mit kezdeni szimbolikus és gyakorlati ellentétes dinamikájával, éppen azért, mert nem sikerül megtalálnia azt a jelenséget (a nemzetpolitikusok szavajárása szerint problémát, de én nem hiszem, hogy mindent problematizálni kellene), ami tárgya lehetne, ehelyett egy imaginárius egységes és homogén nemzetből indul ki, aminek csupán arra van szüksége, hogy adekvát keretet kapjon létéhez.
Kutatja a baloldal és a nemzetpolitika viszonyát is. A magyar kormány álláspontja ma az, hogy a baloldal magára hagyta a határon túliakat, mennyiben van igazuk?
Ez tipikusan az a kérdés, ami kiált az is-is válaszért. Egyfelől a nemzetpolitika ebben a formában eredetileg „jobboldali”, vagyis a mai jobboldali pártok és szervezeti vagy szellemi elődszervezeteik számára volt érvényes értelmezési keret. A nemzetegyesítés programja a mai politikai értelemben a rendszerváltás idején értelmezhetetlen volt a demokratikus ellenzék, az állampárt, majd a szocialisták nem népi szárnya számára. A sokat emlegetett liberális ötlet a kettős állampolgárságról sem a mai gyakorlatot előlegezte meg, hanem a Romániából való menekülés megkönnyítését szolgálta volna akkor, amikor a magyar hatóságok még nem mindig voltak fogadókészek. Látni kell, hogy a nemzetpolitika mai formája egy Magyarországot mélyen és alapvetően máig fele-fele arányban megosztó politikai és identitásközösség kiterjesztése határokon túlra. Az állampolgári, republikánus ethoszon alapuló, alulról felépülő közösség és az organikus, autentikus létformáját megtaláló, az erre a sors által kijelölt vezetők által irányított, az egyéni boldogulást a közösségi küldetésnek alárendelő magyarok nemzetének ellentéte már 1989 előtt tetten érhető volt a különböző elképzelésekben. Mindkét vízió tiszteletre méltó vagy tiszteletre méltó lehet, noha az utóbbi magában rejti az egyéni szabadság megszüntetésének lehetőségét is. Az előbbivel viszont az etnonacionalista nemzetpolitika nem kompatibilis, hiszen a politikai közösség tagságát nem az etnikai nemzethez társítja. De mindkét megközelítés mögött morális érvek állnak és ezek nehezen teszik lehetővé a kompromisszumot, pláne a másik megközelítés elfogadását. Így aztán nem hiszem, hogy a vágyott konfliktusmentes nemzetpolitika valóban megteremthető lett volna, mivel ez messze nem csak kommunikációs vagy kampánykérdés volt, hanem identitáskérdés, még ha a napi politika összefüggésében valóban befolyásolták ilyen eseti szempontok például a 2005-ös népszavazás alakulását. Baloldali felelősségről ezzel együtt beszélhetünk. A fent említett két közösségkép ugyanis szinte már karikaturisztikus módon tankönyvi és életidegen akkor, amikor a nacionalizmus-kutatásban már közhely, hogy az állampolgári és kulturális nemzet kettőssége mesterséges és empirikusan nem is igazolható. Ráadásul ezek nem az egyedüli lehetséges megközelítései a nemzetnek, az európai baloldali hagyományban pedig jó kiindulópontot találhatunk akár az egész probléma radikális újragondolására. Igaz, ehhez ki kell lépni a nemzet- és nemzetállam központú szemléletből, tágabb térben szemlélve a nemzeti közösségeket is. Ezt a magyarországi baloldal meg sem kísérelte igazán.
Erdélyi Riport (Nagyvárad),

Interetnikai reakciókat provokálnak
Egy tizenkét éves román nemzetiségű fiú tett feljelentést a sepsiszentgyörgyi rendőrségen az őt ért halálos fenyegetések okán. A március 15-ei ünnepségek alatt fényképezte le magát, háttérben az ünneplő magyarokkal. A közösségi oldalon fenyegették meg a posztolt képe miatt. A fiút egyik felnőtt rokona kísérte el – számolt be Ion Popa Kovászna megye rendőrparancsnoka.
A Hargita megyei, de sepsiszentgyörgyi iskolában tanuló fiú a március 15-ei ünnepségsorozat ideje alatt a tömegtől távolabb, a Mihai Viteazul szobor közelében egy román zászlóba burkolózva fényképezkedett, háttérben az ünneplő tömeggel. A fényképet a Facebook közösségi portálon tette közzé. A közel ezer hozzászóló közül sokan agresszíven reagáltak a képre, a fiú ezért halálos fenyegetések miatt tett bejelentést a rendőrségen.
A fiú adatlapján zajló interetnikai szóváltásnak még korántsem vége. Ion Popa rendőrparancsnok szerint az ilyen cselekmények törvényesen megelőzhetetlenek, mivel bárki szinte bármit kiírhat a közösségi oldalakra. A halálos fenyegetésesek esetében is csak úgy nyomozhatnak hivatalosan, ha rendőrségi feljelentés van az ügyben, amit a fiú megtett. A fiú egyébként bátorító üzenetet kapott Sabinától, a trikolór fejpántos kislánytól is.
A háromszéki Mikó Imre Jogvédő Szolgálat közlése szerint az ilyen esetek nem illeszkednek a szolgálat és az általa képviselt és védett jogok és értékek körébe. Markó Attila, a szolgálat munkatársa az ügy kapcsán azt nyilatkozta, „furcsa számunkra, hogy pont március 15-én, egy évvel a hajpántos kislány után fellépett ez a fiú. Nem hagyhatjuk szó nélkül, de nem bagatellizálhatjuk a halálos fenyegetést sem. Azonban fontos kiemelni, hogy ennél sokkal súlyosabb tett a gyűlöletbeszéd, a provokáció. Nagyobb kárt okoz a provokátor, mint a reagálók. Elítélendők az ilyen típusú reakciók, de vajon véletlen-e a 14 év alatti gyerekek cselekedete, mivel ők nem vonhatóak felelőségre büntetőjogi szempontból. Országszerte incidens és provokációmenetes volt a magyarok ünneplése és feltehetően egyesek kiprovokálnak reakciókat, ilyen elszigetelt esettel” – tette hozzá Markó.
Pontosan egy évvel ezelőtt Sabina, a trikolór fejpántos kislány, a kovásznai Körösi Csoma Sándor Szakközépiskola egyik diákja idézett elő országos botrányt. Ion Popa erről az ügyről nyilatkozva azt mondta, a rendőrség azonosította azt a Magyarországon élő férfit, aki őt halálosan megfenyegette, tettét be is ismerte, bűnügyi eljárás folyik ellene. A fiú ügyében elindult a nyomozás és azonosítják a fenyegetőket – mondta Popa.
Szabó Enikő
Székelyhon.ro,

A szórvány gondjairól tájékoztatták Áder Jánost
A szórvány problémáiról tájékoztatták Áder János magyar köztársasági elnököt erdélyi magánlátogatásának utolsó napján. Az államfő és felesége, Herczegh Anita szerdán a bonchidai Bánffy-kastélyt, a válaszúti szórványkollégiumot, illetve a kolozsvári Házsongárdi temetőt kereste fel.
Bonchidán Hegedüs Csilla, a Transsylvania Trust Alapítvány ügyvezető igazgatója vezette körbe a vendégeket, akitől többek között arról érdeklődött Áder János, hogy mennyibe kerül a kastély teljes felújítása.
A következő állomás Válaszút volt, ahol Kallós Zoltán néprajzkutató várta az elnöki párt. Itt friss süteménnyel kínálták és rövid gyermekműsorral szórakoztatták őket. A műsort követően Kallós Zoltán a kollégium mellett található néprajzi múzeumban is körbevezette az elnököt, akivel – mint a sajtónak elmondta – a szórványkollégium új épületéről beszélgettek.
Az ingatlant kézművesépületnek szánják, a földszinten öt terem a szövő-, varró-, faragó- és agyagozóműhelyeknek ad helyet. Az emeleten öt szobát alakítanak ki a 9–10. osztályos kollégisták számára szálláshelyként.
Kallós Zoltán a sajtónak elmondta, hogy az építkezés finanszírozási gondjairól is tájékoztatta az elnököt. Mint kifejtette, a beruházást támogató magyar minisztérium némi csúszással utalta az építkezésre szánt összegeket, időközben gyengült a forint árfolyama, ezért az átváltással néhány ezer euróra rúg a veszteségük.
A Kallós Zoltán Alapítvány alapítója kifejtette, azért fontos a magyarországi elöljárók látogatása, mivel így megismerhetik a szórványkollégiumok, illetve a vidék gondjait. „Sokan el sem tudják képzelni, milyen munkát végzünk ezen a környéken, és azt, hogy nem is olyan könnyű végigcsinálni” – hangsúlyozta Kallós Zoltán. Emlékeztetett, hogy a kollégiumban mintegy 100 mezőségi gyerek tanul magyarul, akik egyébként a hétköznapjaikat román nyelvű környezetben töltik, még a játszótéren is románul beszélnek.
Áder János és kísérete délután visszatért Kolozsvárra, ahol a Házsongárdi temetőben tett sétát Magdó János kolozsvári főkonzul és Gergely Erzsébet, a Házsongárd Alapítvány vezetője társaságában.
Az elnöki pár többek között a Bánffy- és Bethlen-család kriptáit, illetve Jósika Miklós, Mikó Imre és Brassai Sámuel sírhelyeit kereste fel, valamint 1848-as honvédtisztek síremlékeinél hajtott fejet. Ezt követően a köztársasági elnök Márton Áron püspök főtéri szobránál helyezett el virágot és a Szent Mihály templomot is megtekintette.
Mint arról beszámoltunk, Áder János és felesége hétfőn érkezett háromnapos nem hivatalos erdélyi látogatásra; kedden az 1848–49-es forradalom és szabadságharc székelyföldi emlékhelyeit keresték fel és kulturális intézményeket látogattak meg. A magyar köztársasági elnök már több alkalommal is volt magánlátogatáson Erdélyben
Kiss Előd-Gergely
Székelyhon.ro,

Bemutatták az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár befejező kötetét
Pont olyan kötet ez is, mint az előző tizenhárom, csak a címszavak a V–Zs betűkkel kezdődnek. Utolsó kötet azonban csak egy van – kezdte tréfásan az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár 14., befejező kötetének bemutatását Szilágyi N. Sándor nyelvész az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) gondozásában megjelenő kiadvány kolozsvári bemutatóján.
Az EME Jókai utcai előadótermében tartott rendezvény keretében átadták a gróf Mikó Imre-emlékplaketteket az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár támogatóinak és munkatársainak.
Az eseményen megjelent közönséget Sipos Gábor, az EME elnöke köszöntötte, aki röviden ismertette a 16–19. századi erdélyi magyar nyelv szókincsének tizennégy kötetes gyűjteményét tartalmazó kiadvány történetét.
Mint részletezte, az első kötet 1975-ben jelent meg a Kriterion kiadónál Szabó T. Attila gondozásában, aki több mint egymillió cédulát, szócikket gyűjtött össze.
Kezdetben a Kriterion kiadó, később az Akadémiai Könyvtár, majd az EME vállalta fel a kötetek kiadását. Hozzáfűzte, az EME támogatásokból, magánadományokból finanszírozta a kiadás költségeit, amelynek jelentős része magyarországi költségvetési forrásokból származik.
Így elsőként Répás Zsuzsanna nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkár vehette át az EME elismerését. A gróf Mikó Imre-emlékplakettel ugyanakkor a Szabó T. családot is díjazták Szabó T. Attila hagyatékának gondozásáért, illetve elismerésben részesült a szótörténeti tár szerkesztői munkaközössége.
Szilágyi N. Sándor ugyanakkor kifejtette: az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár több évtizedes munka eredménye, amely több mint 80 éve kezdődött, és Szabó T. Attila főművének tekinthető.
A kötetek elkészítéséhez rengeteg forrásanyagot kellett elolvasniuk a szerkesztőknek: jegyzőkönyvek, egyházi iratok, valamint törvényszéki tanúvallomások egyaránt szerepelnek a források közt. Mint rámutatott, különösen utóbbiak bizonyultak izgalmas olvasmánynak, ezekből ugyanis például az is kiderül, hogyan szidták egymást őseink a piacon.
Mintegy 1,5 millió cédulából áll az összegyűjtött anyag, amely nemcsak példátlan nyelvtörténeti értékkel bír, hanem elődeink élettörténetébe is betekintést enged. Fazakas Emese, a most megjelent utolsó kötet főszerkesztője elmondta, olyan hétköznapi részletek is kiderülnek a kötetből, hogy mit ettek, milyen ruhát viseltek, milyen eseményeket szerveztek Erdélyben évszázadokkal ezelőtt.
Kiss Előd-Gergely |
Krónika (Kolozsvár),
Krónika (Kolozsvár),

Megérdemlik a gyalázást a magyarok a vásárhelyi felirat szerzői szerint
A nagyszebeni Ultra Sound szurkolói csoportosulás büszkén magára vállalta a múlt szombati Maros KK–Nagyszebeni CSU férfi kosárlabda-mérkőzésen kifeszített magyarellenes, nyomdafestéket nem tűrő molinót.
A csoportosulás a 285 kedvelővel rendelkező Facebook-oldalán megjelent bejegyzésben vállalja magára a banner kifeszítését, kiemelve, hogy akciójukban nem támogatta őket sem a Nagyszebeni CSU többi szurkolója, sem pedig a klub vagy a város.
Az Ultra Sound – amely 2007-ben alakult, és a kosárlabdacsapat mellett a Nagyszebeni Voința futballklubot is támogatja – a bejegyzésben kifejti, hogy az Ez itt Románia (román nyelven) – Szopjátok le a f...unkat magyarok (magyarul) feliratú transzparenst csak néhány másodpercig tarthatták magasba, ugyanis a csendőrség közbelépett, és elkobozta azt.
A szurkolói csoport felteszi a kérdést: miért lett most akkora balhé az ügyből, ha a helyszínen az őket igazoltató rendfenntartók – akik így elviekben gond nélkül azonosíthatják őket – hagyták, hogy tovább szurkoljanak csapatuknak?
Az Ultra Sound magyarázata szerint egyébként a sértő feliratot nem egy kosárlabdacsapatnak, városnak vagy személynek szánták, hanem „azoknak a magyar nemzetiségű embereknek, akik több ízben ellenszenvüket fejezték ki a román állam és annak állampolgárai ellen".
Erre vonatkozóan a szurkolói csoport „példákat" is felhoz: megemlítik, hogy egy Gyergyószentmiklósi Progym–Steaua jégkorongmeccsen a hazai szurkolók kifütyülték a román zászlót lobogtató bukarestieket, közben pedig Ria, Ria, Hungáriát kiabáltak.
Azt is „rossz néven vették", hogy állításuk szerint Magyarország nemzeti ünnepén Marosvásárhelyen „cigányoztak” és románellenes rigmusokat skandáltak a felvonulók (az Ultra Sound „jól informált” tagjai minden bizonnyal nem a március 15-ei rendezvényekre, hanem a 10-ei autonómiatüntetésre gondolnak).
A szurkolócsoport „ezen megnyilvánulások elleni fellépésként” magyarázza a Marosvásárhelyen történt eseményeket.
A csoport ugyanakkor elnézést kér a nagyszebeni kosárlabdacsapattól, annak szurkolóitól, akiket amúgy szerintük verbálisan zaklattak „az úgynevezett áldozatok". Emellett elnézést kérnek a marosvásárhelyi klubtól, annak szurkolóitól, illetve a város polgáraitól, mondván, hogy nekik semmilyen közük nincs a bejegyzésben „tisztázottakhoz.”
Eközben a Nagyszebeni CSU kosárlabdacsapata is bocsánatot kért Marosvásárhely polgáraitól és a Maros KK szurkolóitól, abban bízva, hogy városuk nevét nem azonosítják majd néhány figyelemre éhes fiatal szélsőséges megnyilvánulásaival – áll a klub által csütörtökön kiadott közleményben.
A nagyszebeni klub közleménye kiemeli: csapatuk mindig azt vallotta, hogy a sport csak sport, és a fair play szellemének kell uralkodnia nemcsak a pályán, de azon kívül is, és ettől az elvtől nem kívánnak a továbbiakban sem eltérni.
„A vásárhelyi sportcsarnokban történtekre vonatkozóan szeretnénk aláhúzni, hogy a klubnak befolyása nem volt az ott történtekre. A csapat szurkolói egyénileg – nem a klub által szervezett keretek között – utaztak Marosvásárhelyre, ők oldották meg a jegyvásárlást és ők az egyedüli felelősei annak, ami a sportcsarnokban történt" – áll a közleményben.
A Nagyszebeni CSU állásfoglalásában reményét fejezi ki, hogy az effajta megnyilvánulásoknak nem lesz helye a sporttermekben, „a dolgok itt véget érnek, és a sport megmarad sportnak". Emellett kifejezik, hogy a tiszta sportért fognak harcolni, illetve azért, hogy a fair play a pályán és a lelátókon is érvényesüljön.
Amint arról beszámoltunk, a Maros KK vezetősége feljelentést tett a rendőrségen, illetve a Román Kosárlabda-szövetséget is értesítette az esetről. Utóbbi elítélte a történteket, de büntetést egyelőre nem helyezett kilátásba. A magyarellenes kirohanás láttán az RMDSZ Mikó Imre jogvédelmi szolgálata is lépéseket tervez. Krónika (Kolozsvár)