Magyar népdalokat énekeltek
Nagyvárad – Vasárnap délután a Bihar Megyei Hagyományos Kultúrát Őrző és Népszerűsítő Központ Pacsirta, pacsirta címmel magyar népdaléneklő versenyt szervezett gyermekeknek a Művelődési Házban.
A Városi Művelődési Házban zajlott esemény fő szervezője Tank Erzsébet, a Bihar Megyei Hagyományos Kultúrát Őrző és Népszerűsítő Központ művészeti tanácsadója volt. A gyerekek két kategóriában indulhattak: I-IV., illetve V-VIII. osztályosok, és három magyar népdalt kellett elénekelniük, melyek közül kettő szabadon választott volt, egyet pedig a háromfős zsűri nevezett meg a korábban kijelölt listáról. Az első szekcióba hat, a másodikba pedig nyolc diák nevezett be, akiknek többsége a váradi Szacsvay Imre Általános Iskolába vagy az Ady Endre Középiskolába jár, valamint egy-egy kislány képviselte a 16. számú Általános Iskolát és a biharszentjánosi Lónyai Tivadar Általános Iskolát.
Az egybegyűlteket Miklós János néptáncos köszöntötte, bemutatva egyúttal a zsűri tagjait: Miklós-Papp Zsuzsannát, a népművészet ifjú mesterét, szólóénekest, Nagy Judit Noémi zenepedagógust és Kiss Tünde zenetanárnőt, majd elkezdődött a megmérettetés.
Dobogós helyeken a következő gyermekek végeztek: I-IV. osztályosok kategóriája- 3. Csengeri Bicsak Csongor, 2. Márton Dorottya, 1. Miklós Anna Erzsébet; V-VIII. osztályosok- 3. Porsztner Abigél, 2. Baranyi Tünde, 1. Halász Dóra. Az első helyezettek 100-100 lejes, a másodikok 80-80 lejes, a harmadikok 60-60 lejes, a többiek pedig 30-30 lejes jutalomban részesültek.
Ciucur Losonczi Antonius

erdon.ro,

„Kapunyitogató” kultúrházavató Biharon
A Kapunyitogató című hagyományőrző rendezvénnyel egybekötve tartották meg szombaton a felújított kultúrház avatóját Biharon. Az eseménysor délelőtt bográcsosfőző versennyel indult, kora délután pedig kézműves foglalkozások várták az érdeklődőket.
A magyarországi Nemzeti Művelődési Intézet ötödik éve szervezi, és idén először terjesztette ki az országhatáron túlra a Kapunyitogató címet viselő rendezvénysorozatát, melynek célja megmutatkozási lehetőséget teremteni az amatőr népi művészeti előadók és előadói csoportok számára, ugyanakkor ezekkel megnyitni, vagyis „kaput nyitogatni” olyan települések kultúrházain, ahol közművelődési céllal ritkán fordul a kulcs a zárban. Mindezt az említett intézet főosztályvezetője, Dombi Ildikó mondta el szombat délután Biharon, ahol megyénkben másodszor tartottak „kapunyitogatást”. Ezt az alkalmat használták fel a helyeik, hogy egy kalap alatt megtartsák a felújított kultúrház avatóját is. Az eseménysor délelőtt bográcsosfőző versennyel indult (apropó, a Kapunyitogatóba a gasztronómiai értékmegőrzés is beletartozik), kora délután kézműves foglalkozások várták az érdeklődőket a kultúrházzal szomszédos iskola udvarán.
Két év után
A kultúrházbeli ünnepséget Nagy Gizella polgármester nyitotta meg, beszédében elmondva, hogy 2 év után nyitották ki újra az immár felújított épületet, melynek nem csak a falai újultak meg, de az EU-s támogatásnak köszönhetően a széksorok is, és új a hangosítás keverőpultja is. A vendégek között köszöntötte Deloreán Gyula nemrég kinevezett alprefektust, akinek polgármestertársai nevében is „megígérte”, hogy sokat fogják koptatni irodájának kilincsét. Cseke Attila képviselő úgy vélte, megérte a két évnyi várakozás, mert jól sikerült a kultúrház felújítása, ugyanakkor hozzáfűzte, hogy az infrastrukturális fejlesztések mellett nagyon fontos a közösség erősítése is. Ennek apropóján megköszönte mindazok hozzájárulását, akik részt vettek a második Fekete-Körös Völgyi Magyar Napok lebonyolításában, hiszen, mint fogalmazott, a tömbben élőknek segíteni kell a szórványban élőket. (A később fellépett csoportok nagyrésze előző este Magyarremetén szerepelt – szerz.megj.) A továbbiakban a polgármester asszony Cseke Attila és Deloreán Gyula segédletével adta át a főzőverseny résztvevőinek az okleveleket, illetve a díjakat a legjobbaknak, kiknek sorában harmadik lett a Molnár család, második holtversenyben a szalárdi és a paptamási, első pedig a bihari ifjúsági szervezet csapata.
Fellépők
Következett a „kapunyitogató-műsor”, melynek felvezetésében a már idézett Dombi Ildikó a fentiek mellett elmondta, hogy először Békés megyében tartották meg, aztán kiterjesztették az egész országra, ahol ma már több mint 200 településen „nyitogatnak”, és idén először a határon túl is, összesen 26 helyszínen. A programban Miklós-Papp Zsuzsanna és Miklós Anna népdalokat énekelt, a csatári Molnár István citerázott, az asszonyvásári Bertalan Attila citerajátékával Barta Renáta népdalait kísérte, a csoportok sorában pedig a micskei Görböc, a magyarremetei Kéknefelejcs, a nagyszalontai Toldi, és az érmihályfalvi Nyíló Akác követte egymást. Ezek után Csernák Béla tiszteletes és Szabó Ervin tisztelendő áldotta meg a felújított kultúrházat. A műsor második részében a debreceni Hajdú Néptáncegyüttes Napkelettől Napnyugatig – Tánc és hagyomány Rábaköztől Székelyföldig című műsorát nézhettük meg, pontosabban részleteket abból. Ennek során egyebek mellett nem csak rábaközi, somogyi, mezőségi, szilágysági és kalotaszegi táncokat láthattunk, de a jellegzetes népviseleteket is bemutatták. Kár, hogy a bizonyára fontos további elfoglaltság az előzőleg sorolt tánccsoportok mindegyikét elszólította ekkorra már az egyébként is igen szellős széksorokról, így nem voltak részesei a műsornak és a rögtönzött néprajzelőadásnak.
Rencz Csaba, erdon.ro

Muzsnay Árpádról egy kicsit másként
A 75 éves Muzsnay Árpád életének néhány olyan mozzanatáról beszél a vele készített interjúban, ami bizonyára sokak számára ismeretlen. Köszöntésére ma, a Mihai Viteazul utca 32. alatti Szatmár Megyei Hagyományőrző Forrásközpont dísztermében kerül sor, 17 órakor.
— Sokan kérdezik öntől, miért kötődik ennyire ahhoz a házhoz, amelyikben él.
— A válasz egyszerű. Nem volt párttitkár nagybátyám, nem volt sohasem nagy fizetésem — a nyugdíjamról ne is beszéljek —, és így nem volt lehetőségem jobbat szerezni. Számomra, és a lakók egy része számára — bár voltak, akik mindent megtettek és megtesznek, hogy elkorhadt gerendákkal körbevéve a város szégyeneként, romhalmaznak tűnjék az az épület, melyet az általuk egykor vezetett intézmény munkatársainak hanyagsága és gondatlansága megrokkantott — részben még mindig lakható. Persze áldatlan állapotok és körülmények között. Nekem szülőházam. De ami annál több: a Zárda épületével szemben lévő egykori Rácz-ház olyan történelmi emlék, amilyet Európa e térsége egyetlen városa sem tud felmutatni. Ha toleranciáról beszélünk, különösen Szatmárral kapcsolatosan, akkor ez az épület vitathatatlan bizonyíték. Hiszen az 1860-as években az épület régi részében működött Szatmárnémeti első zsidó leányiskolája. Máramarossziget, Nagyvárad vagy akár a térségünkben szintén komoly zsidó közösséget magáénak tudható Kisvárda nem tud felmutatni hasonló — még álló, rendbe tehető — épületet, pedig ezekben a városokban is működtek zsidó iskolák. Ez bizonyítja azt is, hogy a szatmáriak mindig adtak az oktatásra. Akkor senkit sem zavart, hogy épp a Zárdával szemben felépült egy másik felekezet vagy etnikum tanintézete. Én még gyerekkoromban az épület padlásán találtam héber könyveket. Csak később jöttem rá arra, hogy a szatmári zsidók tudatában voltak, hogy ez az épület valamikor az övék s kultúrájuk egy része volt, ezért jöttek oda előszeretettel lakni. A második világháborút megelőzően négy, azt követően pedig a múlt század hatvanas éveiig legkevesebb három zsidó család lakott ott. A deportálásból csak egy család jött vissza, gyerek nélkül, mert ő odaveszett. Felber Etelka néni későbbi sógornőjével kalandos úton érkezett haza Auschwitzból, a férje pedig szovjet hadifogságba került munkaszolgálatoskét menekült meg, és engedték haza 1947-ben. Ezzel a családdal szüleim és én nagyon jó viszonyt ápoltunk. Ortodox zsidók voltak, szombatonként én gyújtottam be a tüzet és segédkeztem olyan dolgokban, amit nekik azon a napon nem volt szabad. A nénit — valószínű — emlékeztettem az odaveszett, velem egy évben született Zoltán fiára. Sokszor mesélt Etelka néni nekem a szatmári magyar zsidókról a sógora kapcsán is, kit szintén Zoltánnak hívtak, Felber Zolinak — találkoztam is vele többször —, aki magyarságára sokat adó, magyar keresztnevére büszke, jó labdarúgója volt városunknak. Emlékszem, Etelka néni hívta fel a figyelmemet Markovits Rodionra, Zelk Zoltánra, akikről úgy beszélt mint egykori személyes ismerőseiről.
— Milyen volt a gyerekkora?
— Nekem a háborút követő nyomorúság, a ma már sokak által hallomásból sem ismert pontrendszer, az alapvető élelmiszerekért való — sokszor — félnapos sorban állások ellenére is, úgy érzem, szép gyerekkorom volt. Nem a rendszernek, hanem az engem körülvevő, velem kapcsolatba került kitűnő embereknek köszönhetően, akik meghatározták életemet, és mintha ma, háromnegyed századdal születésemet követően a kezemet fognák, bátorítanának. Az irodalom és a kultúra szeretetét elsősorban anyámtól örököltem. Ő mindig büszke volt arra, hogy református létére városunk legjobb iskolájának, a számtalan kiváló pedagógust foglalkoztató Zárdának volt tanulója. Az első világháborút követően például olyan magyar szakos tanárnője volt, aki diákjainak — a lányoknak — 1920-ban, a Zárdában Ady Endréről beszélt, a legnagyobb szeretettel és elismeréssel. Anyám irodalomkedvelő volt, talán a budapesti Veress Pálnéban „fertőződött” meg — hiszen, amíg a Petőfi Társaság tagja, de különben kiskereskedő nagyapám anyagi lehetősége megengedte, abba az iskolába járatta a lányát. Édesanyám szerette, sokszor idézte Ady Endrét, József Attilát, Mécs Lászlót, Reményik Sándort. Lényegében a könyv gyűjtésének szenvedélyét is tőle örökölhettem. Kistisztviselő apámmal a két világháború között megjelent s olcsón megvásárolható világ- és magyar irodalmi klasszikusok sorozatait gyűjtötte. Igaz, akkor lehetett vigécektől részletre könyvsorozatokat vásárolni. De könyvei között nem egy Nyírő József-, Tamási Áron-, Herczeg Ferenc-, Somogyvári Gyula- és Zilahy Lajos-kötet is volt — tükrözve a századelő szatmári magyar irodalmi ízlését. Jó néhány olyan könyv is akadt köztük, melyeket a népi demokrácia éveiben a padláson rejtegettünk lekvárosszilkékben — onnan keltek majd lábra, valószínű az ócskasorra, valamelyik jó szomszédnak köszönhetően. A könyv nálunk a legértékesebb ajándékok egyike volt — ma is féltve őrzöm a karácsonykor kapottakat.
Mindig mérvadónak tartottam édesanyám véleményét. Kezdő tanárként, mikor hazaérkeztem, az aznap megérkezett újságokkal várt. Ki volt készítve, mit érdemes — szerinte — feltétlenül s elsőként elolvasnom. Minden akkor megjelent romániai központi magyar nyelvű újságra, sőt, édesapámnak köszönhetőn, ki a postán, s ott egy ideig a sajtóterjesztésnél is dolgozott, néhány magyarországi lapra is előfizettünk — míg a cenzúra engedte. Sokat köszönhetek ugyanakkor egykori tanáraimnak is, akik a jelen és a jövő pedagógusainak mintaképei lehetnének. Az ő érdemük, hogy az államosítást követően a szatmári oktatás nem csupán megőrizte, de jelentősen növelte addigi színvonalát. Példamutatóan fátylat tudtak borítani a felekezeti és egyéb különbségekre, ellentétekre. Megszűntek Szatmárnémeti neves egyházi iskolái, de létrejött egy szellemiekben nagyon komoly, kiváló tanárokat foglalkoztató állami fiú- és leánylíceum, amelyekben a legjobb református és római katolikus tanárok oktattak. Ők — és ez igaz a reál érdeklődésű tanárainkra is — nagyon erős, irodalom és történelem iránti érdeklődést neveltek belénk.
— Ön nem tanárnak készült, de nem is újságírónak.
— Mint minden fiatal, én is sok minden szerettem volna lenni. Érdeklődtem például a színművészet iránt. Szerencsém volt, hogy nagyon fiatalon érettségiztem — még 16 éves sem voltam, s ezért egy évet itthon maradtam. Még a színháznál is dolgoztam Harag György igazgatása alatt. Segédkellékese voltam a ma klasszikusként emlegetett egykori társulatnak. Szerencsére már a marosvásárhelyi felvételi előtt rájöttem arra, hogy nem is vagyok én olyan nagy tehetség, mint amilyennek képzeltem magamat, és már akkor elkezdtem a felkészülést a bölcsészkarra. A sikertelen színi vizsgát követően azonnal a magyar nyelv és irodalom szakra jelentkeztem, és jutottam be az elsők közt. Bolyaisként kezdtük — az első évfolyam végén egyesítettek az egykori Babeş-sel. De ez a történet külön beszélgetés témája lehetne…
— Amikor kihelyezték Kiskolcsra, mennyire ismerte a falusi életet?
— Nem nagyon, bár szoros kapcsolat fűzött gyerekkoromban Árva Bethlen Kata szülőfalujához, a Küküllő menti Bonyhához. De ott lényegében mindig vendég voltam — kívülálló. Kiskolcsot azonban még annyira sem ismertem, mint Bonyhát, holott egyik osztálytársam, Csomai Miklós annak a falunak a szülötte volt. Egyszerűen az volt a helyzet, hogy tanulmányi eredményeim alapján harmadikként választottam helyet az egyetem elvégzése után. Lehetőségem lett volna Szászmedgyesre menni. Ez volt a legrangosabb hely a két kutatói státus mellett, amit az 1963-ban végzett magyar szakosoknak felkínáltak. Én haza akartam jönni Szatmárnémeti közelébe. Így választottam Kiskolcsot mint olyan települést, amelyiket abban az időben Szatmárnémetiből nap mint nap legkönnyebben meg lehetett közelíteni. Egyik kedves tanárom fel is rótta nekem, amiért nem Medgyest választottam. De úgy vélem, megértette válaszomat, érvelésemet. Nekem itt, a szülőföldemen még a kövek is mesélnek. Ismerem ennek a vidéknek a történelmét, itt érzem otthon magamat. Nem véletlen, hogy az elmúlt évtizedekben szűkebb pátriám lakosai mellett, amikor csak tehettem, mindenki figyelmét igyekeztem felhívni arra, hogy Szatmárnémeti és vidéke milyen sokat adott a magyar kultúrának. Anyanyelvünk, amit köz- vagy irodalmi nyelvként ismerünk, használunk és gyakorlunk. Károli Gáspárnak, valamint Kazinczy Ferencnek köszönhetően a szatmári nyelvjáráson alapszik. És ki kinek a nyelvén írta meg legszebb imánkat, az összmagyarság himnuszát?! De ne folytassuk ezt a témát. Erről köteteket lehetne mondani, írni.
— A ma embere, főként a fiatalok tudatában vannak ennek?
A Magyar Páneurópa Unió és a Konrad-Adenauer-Stiftung 2005-ben Eötvös-díjat adományoztt Muzsnay Árpádnak
— Hadd kérdezzek vissza: tudatosítjuk-e egyáltalán bennük? Sokan azzal mentegetőznek, hogy nincs benne a tananyagban. Véleményem szerint nem is muszáj s képtelenség is, hogy minden benne legyen a tananyagban. Régebben sem volt, de a tanáraink és a szüleink megtanították nekünk, felhívták, amire csak lehetett a figyelmünket. Holott nem csekély veszéllyel járt akkoron. Az iskolai és azon kívüli oktatásra és a nevelésre óriási felelősség hárul abban, hogy valaki tudatában legyen, tudatosuljon benne: honnan származik, s tudja azt, hogy mit köszönhet, mivel tartozik elődeinek, és adósa a jövő nemzedéknek, annak a szűkebb vagy tágabb közösségnek, melynek tagjai közé született és amelyhez tartozónak vallja magát. Valamilyen csodabogárként néztek egyszer rám, amikor felvetettem: miért ne lehetne például magyar irodalomból olyan érettségi dolgozatot íratni, amelyik az illető iskola egykori növendékéről, annak kultúránk terén végzett munkássága jelentőségéről szólna? Hogyan ismerjük meg és értékeljük kellően történelmünket és kultúránkat, ha közvetlen környezetünkkel kapcsolatos ismereteink hiányosak és felületesek? Móricz Zsigmond Sáraranya jut eszembe: észre sem vesszük, lábbal tapossuk a sárba értékeinket.
— Újságíróként is a szerencsésebbek közé tartozott. Ez hogy sikerült?
— A tanügyből 1973 elején helyi tudósítóként az Előre nevű napilaphoz szerződtem. Ma már áldott szerencsének tekintem, hogy egyik cikkem miatt alig másfél év után a Falvak Dolgozó Népéhez „passzolt át” az országos napilapunk teljhatalmú főszerkesztője. Olyan hetilaphoz kerültem, amelyiket a cenzúra nem piszkálgatott különösebben, s amelyik olyan egykori munkatársakkal büszkélkedhetett, mint Kacsó Sándor, Asztalos István vagy Sütő András, kollégája lehettem ugyanakkor Cseke Péternek, Zágoni Attilának, Ferenczes Istvánnak vagy a kiváló agronómus szak- és közíró Nagy Miklósnak, hogy csak néhányukat említsem. Abban az időben például mi nemegyszer közvetve, de írtunk a falurombolásról. Nem támadó jelleggel, hanem olyan megközelítésben, hogy milyen értékeket képvisel és mutathat fel egy-egy kis település. Máriás József, a Falvak Dolgozó Népének is írogató kiváló szatmári újságíró indította be lapunkban a Kicsi falvak nagy problémái című nagy sikerű riportsorozatunkat. Ezek az írások a kis települések, a kis közösségek megmentését voltak hivatottak szolgálni, szóltak a kis településeink tervezett oktalan felszámolása ellen. „Falvaknépésként” nekem főleg Szatmár, Máramaros, Szilágy és Maros megye volt a „vadászterületem”, ez utóbbiban a Kis-Küküllő menti falvakat jártam és azokról írtam. Elsősorban is a kulturális és társadalmi kérdéseket feszegettem, már amennyire ezt meg lehetett tenni abban az időben egy agrárlapnak tekintett sajtótermékben. Szerettem a terepjárást, mert lehetőségem volt elbeszélgetni az emberekkel, dokumentálódnom a helységek történetéről.
— Miben látja a magyarság jövőjét?
— Kisebbségben élő magyarságunk jövőjét az önálló intézményeink teljes körű létrehozásában látom. Ez például — Szatmár megyére vonatkoztatva — fontos lenne a színház vonatkozásában is. Ha visszagondolok arra, hogy amikor én középiskolás voltam, működött megyeszékhelyünkön egy nagyon erős önálló magyar fiúlíceum és egy nagyon erős lánylíceum, és ezekkel párhuzamosan létezett a Mihai Eminescu román fiúlíceum és a D-na Stanca román leánylíceum, az messzemenően hasznos volt a város és a megye alkotta mindkét nemzeti közösség számára. Egészséges és becsületes versenyre sarkallta őket: tanárokat, diákokat egyaránt. Valamilyen kis csíráját látni vélem most a Kölcsey és az Eminescu esetében, de ez még nem az igazi. Bántó és bénító a még mindig erős központosítási törekvés és annak kikényszerített gyakorlata. Szabad kezet kell adni a művelődési életnek s az oktatásnak egyaránt, és nem szabad spórolni sem az egészségügyön, sem a tanügyön, sem pedig a kultúrán. Mindhárom messzemenő támogatása egy olyan távlati befektetés, ami később kamatostól megtérül.
Egy közösség jövője tagjai mindegyikétől függ. A múlt, jelen és a várható jövő ismeretétől éppúgy, mint a létet garantáló egyéni hozzáállástól. Nem véletlen, hogy művelődéssel foglalkozóként tanácsolhatom: törekedjék mindenki szülőföldje és kultúrájának, családja történetének megismerésére. A család és a szülőföld története ugyanis kicsiben a nemzet, az ország története. Az én nemzedékemet népszolgálatra nevelték. Én hittem és ma is hiszek értelmében, és tiszta szívből ajánlom a nemes értelemben vett népszolgálat gyakorlását napjaink politikusainak is. Egykori egyetemi tanárom, Balogh Edgár igyekezett belénk nevelni, hogy azt, amit kaptunk: az ingyen tanulás lehetőségét s azt, hogy egy közösség értelmiségéhez tartozóaknak tudhatjuk magunkat, vissza kell adnunk. Ténykedésünket közösségünk érdekei, céljai kell hogy meghatározzák. Azokat kell szolgálnunk, akik szárnyra bocsátottak és lehetőséget teremtettek arra, hogy tanuljunk, hogy dolgozhassunk. „Ki a köznek él, annak élni érdemes!” — választotta jelmondatául az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület, az a művelődési szervezet, melynek tagjaként több száz rendezvényt szerveztem az elmúlt negyedszázadban. Az élet értékes ajándéka számomra, hogy a népszolgálat fontosságának hitében és gyakorlásában társként sokakat érezhettem mindig magam mellett. A jövő attól is függ, hogy az utánunk következők közösségben tudnak-e majd gondolkodni és cselekedni — jobban és eredményesebben, mint a mi nemzedékünk.
Elek György
frissujsag.ro

Vállaljuk magyarságunkat és fogjunk össze
Október 6-án, péntek délután a hagyományokhoz hűen az RMDSZ közösen emlékezett- koszorúzással- a történelmi egyházakkal, a civil szervezetekkel és az iskolákkal Nagysándor József nagyváradi táblájánál az aradi vértanúkra.
A megjelenteket Borsi Imre Lóránt, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető alelnöke köszöntötte. Pásztor Sándor megyei tanácselnök a beszédében arra hívta fel a figyelmet: nemzettudat, hazaszeretet és önfeláldozás jellemezte a vértanúkat, és ebben is örök példaként járnak előttünk, megmutatva azt, hogy egy nemzet ereje az egymásra utaltság felismerésében rejlik. Akkor van jelenünk és jövőnk, ha ezt mi is világosan látjuk és megéljük a mindennapokban, itt a Kárpát-medencében, Erdélyben, a Partiumban, Bihar megyében. Bár fegyverek moraja és csattogása szerencsére ma nem veszélyezteti létünket, azért ez nem jelenti azt, hogy ellenséges erők nem szeretnék összeforrt közösségünket bomlasztani.
„Ma, amikor pereskedés útján kellett bebizonyítanunk, hogy Bihar Megye Tanácsának elnökét a jogi keretnek megfelelően választottuk meg, ma, amikor egyesek becstelen rágalmakkal igyekeznek bennünket a Bihar megyei választópolgárok által kijelölt utunkról eltávolítani, akkor újból és újból erőt kell merítenünk hős elődeink életútjából. Harcolnunk kell jogainkért, a megmaradásunkért, a törvény adta lehetőségek és keretein belül. Az RMDSZ nem hiába indította el a Minority SafePack polgári kezdeményezés online aláírásgyűjtését Romániában és az Európai Unió többi tagországában. Az EU-nak kötelessége megvédeni azokat a kisebbségeket, akik értéket teremtenek és nem akarnak asszimilálódni. Ezért mindenkit arra buzdítok, hogy írjuk alá ezt a kezdeményezést, mely kisebbségügyi javaslatcsomag kiterjed a szabad anyanyelv- és szimbólumhasználatra, az egyenlő bánásmódra, a nemzeti kisebbségi kultúrák megőrzésére” – fogalmazott.
Segítenek
Pajna Zoltán, a Hajdú-Bihar Megyei Közgyűlés elnöke szerint az október 6-i nemzeti gyásznap fontos üzenetet hordoz számunkra, s nekünk az a feladatunk, hogy ezt életben tartsuk, és átadjuk a következő nemzedéknek, hiszen gyökerek és múltunk ismerete nélkül nem lehet reményteljes jövőt építeni. Azt közvetíti: a függetlenség, a szabadság, a hazaszeretet, egy jobb és igazságosabb élet reményében készek vagyunk feláldozni akár az életünket is. Emlékeztet bennünket 1848 célkitűzéseire, a magyarság összetartó erejére, egy nemzet önrendelkezési törekvéseire, Magyarország polgári átalakításának programjára, és a hétköznapi hősökre is, akiknek a nevét nem említik a történelemkönyvek, de nélkülük nem élhetnénk most szabadon. És miközben a múlt eseményeit követjük, rájövünk arra: a történelem nem egy megfoghatatlan fogalom, hanem emberi sorsok összessége, egyéni kudarcok és diadalok sorozata.
Az önkormányzati elöljáró ugyanakkor hangsúlyozta: fontos, hogy emlékezzünk a vértanúk nemzetiségére is, hiszen a 13-ról elmondható, hogy 3 német, 2 örmény, 1 szerb, 1 osztrák, 1 horvát és 5 magyar volt, tehát akik meg akarták változtatni a Habsburg Birodalmat, összefogtak és együtt küzdöttek a jólétért. Arról is beszélt: összeköt bennünket Nagysándor József személye is, hiszen sajnálatos módon 1849. augusztus 2-án éppen Debrecenben volt a szinte majdnem utolsó csata, ahol azt lehet mondani, hogy hősiesen küzdöttek elődeink, de nem tudták azt, hogy az oroszok egyik fő csapatával kerültek szembe, s a 3664 katona közel 50, illetve más jelentések szerint 80 ezer orosz ellen reménytelen harcot vívtak, és ennek következtében a mai nap is 112-en a debreceni honvédtemetőben vannak eltemetve. „Az összefogást, és a győzelembe vetett hitet soha sem szabad feladni, akárcsak a függetlenségünket és a nemzeti önállóságunkat, nyelvünket. Kell bennünk lennie annyi hitnek és erőnek, hogy bármilyen nehézség közepette, soha nem adjuk fel ezen céljainkat. Szerencsére mindig voltak az elmúlt évszázadokban zászlóvivők, és ahogy itt most önökre nézek, látom a tömeget, azt gondolom: jóleső érzést azt kijelenti, hogy megint vannak olyanok, akik erre vállalkoznak. Ehhez kívánok erőt és egészséget, kitartást mindazokban a küzdelmekben, amelyeket vívnak. Hajdú-Bihar megye lakossága és a politikai vezetése nevében arról biztosítom önöket: mi mindig itt vagyunk, és amikor tudunk, testvériesen segítünk” – hangoztatta.
Legyen összefogás
Szabó Ödön parlamenti képviselő, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető elnöke úgy vélte: ez időtájt minden évben legalább három dolgon el kell gondolkodni. Azon, hogy mi történt egyéni és közösségi életünkben a közeli és távolabbi múltunkban, hogy mi van ma, és üzenni is szükséges a jövőnek. Az, hogy mi volt, tudjuk, napjainkban pedig azon kívül, hogy összegyűlünk, fejet hajtunk, imádkozunk és tisztelgünk, tehetünk még valamit: cselekednünk kell azért, hogy az az összefogás, amiről hőseink bizonyságot tettek, ne széthulljon, elmúljon, hanem tovább éljen. Tehetünk ma azért, hogy ne csak mi legyünk büszkék rájuk, hanem ha fentről, valahonnan lenéznek, ők is büszkék lehessenek ránk. Azért, hogy mi is úgy éljünk, hogy azok, akik utánunk jönnek, megemlékezhessenek rólunk. A kérdés tehát: harcolunk-e, kiállunk-e minden esetben, ami különösen lényeges most, ha arra gondolunk, hogy mit készítenek elő számunkra a centenáriumi év kapcsán. „Nem mi vagyunk a hibások azért, hogy ez az ország nem készült fel arra, hogy megfelelően ünnepelje a saját évfordulóját. Nem mi, magyarok vagyunk a hibások azért, mert nem sikerült száz év elteltével se összekötni ennek az országnak a történelmi régióit, azért, hogy ez az ország nem ott tart, ahol kellene tartson a mi elvárásaink szerint se. Ezért azt kérjük: ne minket tegyenek bűnbaknak ebben a kérdésben. Ha kell, mi megharcoljuk a harcunkat, nem rajtunk kell számon kérni mások balgaságait, fel nem készültségét” – közölte. Hozzátette: magyarként bátran kell vállaljuk azt, hogy alkotó közössége vagyunk ennek a térség és országnak, és soha nem mások ellen, hanem mindig magunkért akarjuk a jogainkat érvényesíteni. „Hogy mi lesz, rajtunk és közösségünkön múlik. Legyen végre vége a széthúzásnak, és legyen végre valós összefogás!” – zárta beszédét a politikus.
Műsor
A rendezvényen felléptek a Művészeti Líceum diákjai. A himnuszt a középiskolások kórusa énekelte el Schneider Arnold tanár vezényletével és Benczédi Mónika tanárnő zongorakíséretével, majd „Bátor katonái voltak a nemzet feltámadásának” címmel műsort adott a VI. C, Mados Andrea tanárnő osztálya, a gyerekek felkészítő tanárai Nagy Gabriella, Mircescu Georgiana és Szabó Attila voltak. Demeter Krisztina énekelt, őt Catona Ábel kísérte zongorán, a felkészítőtanár Béres Csilla volt. Később egy szacsvays kislány, Miklós Anna is énekelt.
Említést érdemel még, hogy az emléktábla közelében több autó parkolt, az egyiknek a tulajdonosa pedig, egy fiatal hölgy, épp Pajna Zoltán beszéde közben akart elhajtani, illetve indította be a motort, de a felháborodás miatt végül letett ezen szándékáról, és megvárta a mondandó végét. Ciucur Losonczi Antonius / erdon.ro

IX. Őszirózsa Népdalvetélkedő Újszentesen
„Legyen a zene mindenkié!”
A Temes megyei Újszentesen október 20–22. között kilencedik alkalommal szervezték meg az Őszirózsa Országos Magyar Népdalvetélkedőt, előkészítő–VIII. osztályos diákok számára. A Nemzeti Oktatási Minisztérium égisze alatt lezajlott rangos népdalvetélkedőn Románia 13 magyarlakta megyéjéből közel 130 diák vett részt. A zsűritagok egyöntetű véleménye szerint az Újszentesi Őszirózsa Népdalvetélkedő színvonala, a gyermekek felkészültsége és a szervezés szempontjából egyaránt, évről évre emelkedik, az idei vetélkedő minden szempontból felülmúlta az eddigieket!
Az ország magyarlakta megyéiből érkezett mintegy 130 kisdiák négy korcsoportban és négy helyszínen mérte össze népdaléneklési tudományát.
Az Újszentesi Polgármesteri Hivatal dísztermében a legkisebbek, az előkészítő–I–II. osztályosok, az Újszentesi Általános Iskola sporttermében a III–IV. osztályosok (ők voltak a legtöbben!), az Újszentesi Általános Iskola nagy épületében az V–VI. és a VII–VIII. osztályosok mutatták be egyenként két népdalból álló műsorukat. Amíg a zsűri meghányta-vetette a verseny tapasztalatait, és döntött a helyezésekről, addig a gyermekek temesvári hajókiránduláson és városnézésen vettek részt, az újszentesi és temesvári házigazdák jóvoltából.
Szombat este került sor az ünnepélyes díjkiosztásra, amelyre rendhagyó módon nem a Kultúrotthonban, hanem az újszentesi Sportcsarnokban került sor. A IX. Őszirózsa Népdalvetélkedő díjkiosztó ünnepségét és gálaműsorát a Bokréta hagyományőrző csoport citerazenekarának műsora nyitotta meg. A sportcsarnok nézőterét megtöltő gyermekeket, felkészítő tanárokat, szülőket és vendégeket a szervezők nevében Dénes Ildikó, az Újszentesi Általános Iskola igazgatóhelyettese köszöntötte. „A Népdalvetélkedőn fellépett valamennyi gyermek kiválóan szerepelt, a mezőny rendkívül erős volt, így elmondhatjuk, hogy valamennyien a verseny nyertesei! – mondta Dénes Ildikó – ez a díjkiosztó ünnepség jó alkalom lesz arra, hogy a vadonatúj színpadot is felavassuk, amelyet egy román–szerb határon átnyúló pályázat forrásaiból vásárolt a községháza.”
Következett a várva-várt díjkiosztó ünnepség, először a legkisebbeket szólította a színpadra Kiss Ferenc Temes megyei tanfelügyelő. Bár a zsűri legszívesebben minden versenyzőnek díjat adott volna, a versenyszabályzat szerint csak három díjat és 4-5 dicséretet kaphattak a versenyzők, a résztvevők számának függvényében. Az előkészítő–II. osztályosok közül a paptamási (Bihar megye) Bacsó Ágnes kapott első díjat, a brassói Ceaus Martina (Brassó megye) második díjat és a sepsiszentgyörgyi Szentes Ágnes (Kovászna megye) harmadik díjat. A négy dicséret közül az egyiket a pécskai (Arad megye) Köles Réka érdemelte ki, ami ebben a rendkívül erős mezőnyben kiváló eredmény! A szervező iskola, Szentes város, a Vass Lajos Népzenei Szövetség, a Romániai Magyar Dalosszövetség külön díjakkal jutalmazott még hét versenyzőt.
A III–IV. osztályosok mezőnye volt a legnépesebb, ezért ebben a korosztályban volt a legnagyobb a küzdelem a legjobb helyezésekért. Került itt néhány legény, akik derekasan helyt álltak, és elvittek a 8 minisztériumi díj közül 4-et. Az első helyen a sepsiszentgyörgyi (Kovászna megye) Balázs Gergő végzett, a másodikon a dicsőszentmártoni (Maros megye) Doszlop Tamás, míg a harmadik helyezést a nyárádszeredai (Maros megye) Siklódi Réka szerezte meg. A szervező iskola különdíját Nagy Natália (Bartók Béla Elméleti Líceum, Temesvár) érdemelte ki.
Az V–VI. osztályosok korcsoportjában a gyergyószentmiklósi (Hargita megye) Antal Csenge bizonyult a legjobbnak, a második helyet a nagyváradi (Bihar megye) Miklós Anna Erzsébet, a harmadik díjat a székelyudvarhelyi (Hargita megye) Geréb Ajnácska érdemelte ki. A nyolc különdíj közül a szentesi iskola különdíját kapta Makkai Gergő-Botond, a Temesvári Bartók Béla Elméleti Líceumtanulója. A VII–VIII. osztályosok versenyét a székelykocsárdi (Fehér megye) Szakács Imelda-Melina nyerte, második lett a pusztinai (Bákó megye) Catana Alina, harmadik a csíkszentdomokosi (Hargita megye) Székely Edvin. Dicséretet szerzett Temes megyének Stan Lilla-Aliz, a Bartók Béla Elméleti Líceum tanulója.
A IX. Őszirózsa Népdalvetélkedő díjazottjai elsősorban a tömbmagyarság soraiból kerültek ki, de néhány díj azért Bihar, Bákó, Brassó és Fehér megyébe is jutott. A házigazdák ezúttal csak egy dicséretet és két különdíjat tudtak itthon tartani, Arad megyének is csak egy dicséret jutott.
Tóth Guttmann Emese zenetanár, karnagy, a Romániai Magyar Dalosszövetség elnöke, zsűritag a Nyugati Jelennek elmondta: a négy korcsoportban külön-külön zsűrizték a diákokat, egyaránt értékelve a felkészülést, az intonálást, a szövegmondást, az előadásmódot és a kiállást. A versenyfelhívásban az is szerepelt, hogy lehetőleg mindenki népviseletben jelenjen meg, de ezt a zsűri külön nem pontozta. „Nagy öröm volt a zsűri számára, hogy mindenki tájegységének megfelelő népviseletben énekelt, és tiszta forrásból merítettek mind a népdal, mind a viselet esetében. A mezőny nagyon magas színvonalú volt, a gyerekek kiválóan fel voltak készítve, ezért dicséret jár a felkészítő tanáraiknak is. A többségben élő megyékből több, a szórványból kevesebb versenyző volt, de a minőségben ez egyáltalán nem volt érezhető! Előremutatóan emelkedik az újszentesi verseny színvonala, minden területen, a szervezést is beleértve. Kodály Zoltán szavaival élve, most a kettős évforduló alkalmából, hisz Kodály születésének 135 évfordulóját ünnepeljük és halálának 50 évfordulójáról emlékezünk meg, elmondhatjuk, hogy Legyen a zene mindenkié! A mai nap tükrözte, hogy itt Erdélyben milyen szépen művelik a népdaléneklés műfaját”
A díjkiosztó ünnepség közös fotóval és közös énekléssel ért véget a 130 versenyző és a zsűritagok számára. Felemelő érzés volt hallgatni a mintegy 150 torokból felcsendülő, tiszta forrásból merített magyar népdalokat. Köszönet a szervezőknek (Nemzeti Oktatási Minisztérium, Temes megyei Tanfelügyelőség, Újszentesi Általános Iskola, Újszentesi Helyi Tanács, Temes Megyei Tanács) ezért a gyönyörű élményért! Pataki Zoltán / Nyugati Jelen (Arad)