Uzonban a Mikes-kúriát visszakapta a család. Lassan visszanyeri eredeti arculatát a műemlék értékű épület. Mikes Zsigmond a szülők Karlsruheből érkező euróinak segítségével próbálja lakhatóvá, kulturális centrummá varázsolni az épületet. Közgazdász és gépészmérnök diplomával érkezett Németországból. A faluturizmusba való bekapcsolódás egyfajta lehetőség, de mellette gazdálkodni kell. Mikes Zsigmond hétvégi kulturális műsorokat tervez. Június 11-én volt az indítás, az első próbálkozás. Kiss Törék Ildikó és Varga Vilmos, a nagyváradi Kiss Stúdió mindenesei hozták el Uzonba a Három csillag jár az égen című színpadi játékot. A három csillag Nyirő Józsefet, Márai Sándort és Wass Albertet jelenti, az ő műveikből válogatták össze műsorukat. /Borbély László: Indulás színházzal. = Hargita Népe (Csíkszereda), jún. 14./

Hamarosan országos program indul a „sorsukra hagyott” kastélyok és udvarházak rehabilitációjára, ezt Borbély László fejlesztési miniszter jelenti be a jövő héten. Nincs központi nyilvántartás arról, hány kastély került magántulajdonba, hány maradt köztulajdonban. Bánffy Béla 2006-ban kapta vissza családja aranyosgyéresi kastélyát az államtól. Akkor nagyon romos állapotban volt, hiányoztak az ablakok, az ablakkeretek, felszedték a padlót, a tető beázott. Azóta kijavíttatta az épületet. A papíron állami tulajdonban maradt épületekre azonban nem költenek a hatóságok, állapotuk tovább romlik. Az Országos Régészeti Adattár körülbelül hatvan kastélyt, tizenkilenc palotát, nyolc udvarházat tart nyilván Romániában. Sokuk nagyon leromlott állapotban van, megmentésüket csak magánszemélyektől és alapítványoktól várhatják, az állam egyelőre nem hajlandó erre pénzt költeni. A legtöbb Kolozs és Maros megyében van: tíz, illetve tizenhét. Erdélyben körülbelül harminc család kapta már vissza kastélyát, udvarházát a Castellum Alapítvány adatai szerint. A kolozsvári Transylvania Trust Alapítvány a bonchidai kastély felújításába kezdett bele néhány éve. Az épület restaurálásához legalább tízmillió euróra van szükség. Mostanáig az összeg tizenöt százalékát sikerült a pályázatokon elnyerniük. Kovászna megyében négy nagy család kapott vissza kastélyt, illetve kúriát. „A Mikesek mindkét ága – a zabolai és az uzoni Béldi is – visszaszerezte tulajdonát” – nyilatkozta Hlavathy Izabella építész, a Kovászna megyei művelődési igazgatóság tanácsosa. A zabolai épület felújítása megkezdődött, körülbelül tízmillió eurós befektetés kell a teljes helyreállításhoz. Az uzoni Béldi-kastély visszajutott Mikes Zsigmond családjának tulajdonába. A kastély elég jó állapotban van. /Fleischer Hilda, Szávuj Attila: Omladozó „állami” kastélyok. = Új Magyar Szó (Bukarest), nov. 14./

Kastélysorsok Erdélyben: mi lesz a magyar örökséggel?
Az összmagyar örökségvédelem egyik legfontosabb rendszerváltás utáni kérdése a külhoni épített örökség védelme, különösen a nehézségekkel sújtott vidékeken. Az erdélyi kastélyok pusztulása és mentése talán a legizgalmasabb terület: ezt járta körbe a Korunk folyóirat júniusi lapszáma.
A Korunk című, kolozsvári központú, erdélyi folyóirat júniusi lapszáma az erdélyi kastélyok viszontagságos 20. századi történetét, azok romániai rendszerváltás utáni sorsát, hol borús, hol reménykeltő fejleményeit járta körbe cikkek, esszék és interjúk egész sorával. Tudták, hogy Trianon óta komplett középkori udvarházak és kora barokk rezidenciák pusztultak el Erdélyben, nem beszélve a török idők utáni barokk, klasszicista vagy eklektikus kastélyok egész sorának omladozásáról? A Korunkban számos ilyen történetet olvashatunk. A magyar örökség végleges elpusztulása miatti szívfájdalmunkat, ha csekély mértékben is, de azért enyhíti az a néhány pozitív történet, ami reményt kelt az erdélyi épített kincsek jövőjét illetően.
Kastély? Gépállomás, istálló, téeszközpont!
Kovács András kolozsvári művészettörténész, egyetemi tanár, az MTA külsős tagja már a folyóiratot nyitó, Hogyan pusztítsuk el a kastélyokat? című balatonfüredi előadása alapján született írásában megkondítja a vészharangot. „Az élet nem áll meg merengve visszanézni; épül Erdélyben út, vasút, gyár, állomás, kaszárnya, városi palota, templom, falusi ház és iskola, de kastély? – aligha többé. A kastély már maga a történelem” – idézi mottóként Biró József 1944-es szavait. És mennyire történelem most a kastély fogalma, hetven évvel később. Kovács András az, aki a fent már említett veszteséglistát sorolja: nyomtalanul eltűnt a Bánffyak bárói ágának bonchidai, középkori udvarháza; a Hallerek 1626 körül épült fehéregyházi rezidenciája; a szamosfalvi Mikola- és a magyarfenesi Jósika-kastély is.
A második világháború romániai kommunista hatalomátvétele után végleg megpecsételődött az úri lakosok sorsa, legtöbbjükből Erdélyben is gépállomás, istálló, téeszközpont vagy közösségi (értsd, senki által nem őrzött, védett, karbantartott) épület lett. Változást hozott azonban a román rendszerváltás és az utóbbi évek néhány fejleménye: a restitúciós törvények értelmében sokan visszakaphatták régi kastélyaikat, birtokaikat – már ami megmaradt belőlük a román kommunizmus évtizedei után. Ez a különös restitúciós rendszer egyrészt tényleg nagyvonalú volt, lehetőséget teremtett arra, hogy akiben van elég kalandvágy, kitartás és ideg, újra életre kelthesse ősei egykori birtokát. Másrészt viszont az országos és helyi szabályok, a bürokrácia és a lokális közélet szereplői számtalan akadályt gördítenek az egykori, jellemzően gyűlölt magyar urak visszatérő utódai elé. „Az ingatlanok fenntartását és helyreállítását a román állam meg a román örökségvédelmi törvény most szemforgatóan rájuk hárította, a továbbiakban őket téve felelőssé az épületek állapotáért” – írja Kovács András.
A szkeptikus erdélyi művészettörténész példákat hoz arra is, hogy nemcsak a szándékolt vagy hanyagságból eredő pusztulás, hanem még a félresikerült felújítási kísérletek is sokat rontottak egyes erdélyi műemlékeken. A fogarasi vár egyik szárnya például az eredeti vakolat leverése után álreneszánsz ablakkereteket kapott. A bonchidai, hatalmas Bánffy-kastélyt (Erdély legnagyobb reneszánsz-barokk kastélyát) vasbeton elemekkel próbálták megmenteni az enyészettől, miután előbb ’44-ben a németek gyújtották fel, majd a falusiak hordták el a maradványait és a park fáit, nem beszélve a barokk szobrok elpusztulását eredményező céltalan vandalizmusról. A gyergyószárhegyi Lázár-kastélyt pedig dilettáns, ámde nagyravágyó álhistorizáló elemekkel újították fel oly módon, hogy évszázadokkal ezelőtti tulajdonosai rá sem ismernének már.
Kálnokyak, Mikesek, Bánffyak, Ugronok, Hallerek és Bethlenek
Mit mentünk, miért és kinek? – teszi fel a kérdést Hegedüs Csilla örökségvédelmi szakember írása címében. Hegedüs leszögezi: térségünkben Romániában adták vissza a legtöbb műemléket a tulajdonosok leszármazottainak. „Sajnos az esetek döntő többségében romos állapotban, lelakva s minden gazdasági háttér nélkül, de visszaadták” – erősíti meg e tény jelentőségét. Az örökségvédő örül annak, hogy vannak olyanok, akik a „vakolókanállal együtt a kezükbe vették lepusztított épületeik gondozását”. Hegedüs is említi a bonchidai Bánffy-kastély történetét, de a pozitív fejleményeket kiemelve: zajlik egy nagyon lassú felújítási folyamat, így Bonchida ma már nemzetközi oktatási és kulturális központként működik, félkész állapotban is. A román kulturális tárca műemlék-helyreállítási alapja keretében csak 2012-ben egy sor kastély és vár kapott támogatást, Nagyvárad várától Vajdahunyadig. A legnagyobb teher azonban Hegedüs szerint a régi-új kastélytulajdonosokra hárul: „A Kálnokyak, Mikesek, Bánffyak, Ugronok, Hallerek, Bethlenek kemény munkával építik vissza mindazt, amit a kommunizmus elvett tőlük” – fogalmaz, s ez szerinte biztosítja: van magyar kastélyjövő Erdélyben.
A partiumi kastélysorsokról írt a Korunkba Emődi Tamás nagyváradi építész-művészettörténész. Partium úri lakjai Emődi szerint művészettörténeti értékükben elmaradnak Erdély, a Dunántúl és a Felvidék kastélyaitól – ennek történelmi okai vannak; de az elmúlt közel száz év őket is ugyanúgy sújtotta. A Telegdiek papmezői reneszánsz várkastélyából már csak falmaradvány látható; de Károlyi Sándor erdődi, Petőfi emlékezetéről híres kastélya is megsínylette az időszakot. Az aranyosmeggyesi Báthori–Lónyay–Teleki–kastély a 17. században nyerte el végső formáját, de ma már válságos állapotban van: nincs tetőzete, komoly statikai problémákkal küzd, és lehet, hogy rövidesen rommá fog válni. Emődi hosszan sorolja a partiumi kastélyokat és jelenlegi helyzetüket, és összegzése szerint rendkívül kevés olyan emlék van, amelyik építészeti vagy kultúrtörténeti értékének megfelelő kezelésben részesült.
Egy normálisan működő társadalmi rendszerben az úgynevezett felső tízezer garantálhatná a társadalom előmenetelét, Erdélyben és Romániában azonban hiányzik ez a réteg – szól a Guttmann Szabolcs műépítésszel, volt nagyszebeni főépítésszel készült interjú fő üzenete. Gutmann kiemeli a nagyszebeni óváros Brukenthal-palotáját, ami szerinte az egyik legszerencsésebb példája az elmúlt húsz évnek; sőt a korábbiaknak is, hiszen múzeumként vészelte át a legsötétebb időszakot. Nagyszeben európai kulturális fővárosként való újjászületése után pedig méltóbb fizikai és szellemi környezetben, az evangélikus egyház tulajdonában képviseli tovább Brukenthal Sámuel egykori erdélyi kormányzó humanizmusát. Guttmann hiányolja a stratégiát és az átfogó gondolkodást és cselekvést: ő és társai már korábban felmérték a Szeben és Fehér megyei kúriákat, kastélyokat, de a dokumentáció minisztériumi levéltárban porosodik. Ugyan sok erdélyi vidék küzd problémákkal, de a fejétől is bűzlik a hal: „Aki ma végigmegy Bukarest főutcáin, láthatja, hogy a 19. századi nagy bérházak többsége lakatlan. (…) Ha ennek a városnak kell felügyelnie az országot és annak épített örökségét, akkor egyetlen reményünk, ha komolyan vesszük a regionalizálást…” A volt szebeni főépítész a fiatal szakember nemzedékektől, az országos párbeszédtől és a civil szféra bevonásától remél szemléletváltást.
Amit visszaszolgáltattak, azt fenn kell tartani
A szakértők után a legközelebbi érintettek, a kastélyukat visszaszerző nemesi utódok, Mikes Zsigmond és a Bethlen-leszármazott Vályi Zsuzsanna vallanak családi és személyes élményeikről. Vályi nagyszüleit kitelepítették birtokukról, és kényszerlakhelyre hurcolták őket, a nagyszülők minden munkát elvállaltak a túlélésért, de az unokák már nem számítottak osztályellenségnek. A család 1988-ban költözött Magyarországra. Mikes Zsigmond felmenőit szintén kitelepítették. „Tízéves lehettem, amikor Papi kiterített egy hatalmas papírtekercset, rajta színesen megrajzolva a családfa. Mutatta, hogy ez a családunk, de hozzátette: „erről nem szabad senkinek beszélni” – mesél a hallgatás korszakáról Mikes. Az építész végzettségű Vályi Zsuzsanna szerint ma „izgalmas feladat, hogy a visszaszerzett örökségből ma mit lehet kihozni”. Mikes Zsigmond szerint „amit visszaszolgáltattak, azt fenn kell tartani”, és „a visszaszolgáltatás nem azt jelenti, hogy most hirtelen meggazdagodtak az egykori kisemmizettek, hanem azt, hogy olyan életvitelt választanak, amiben ezeknek a műemlékértékű épületeknek is szerepük lesz”.
Erre jó példa a Korunk másik cikkében bemutatott Kálnoky-modell: Kálnoky Tibor fiatalemberként tíz évig harcolt az elveszett örökségéért a román állammal. Miklósvári kastélyát hatalmas erőfeszítésekkel kezdte felújítani, saját kézbe véve a munkálatokat, hagyományos technikákat is felelevenítve. Innen-onnan, régiségvásárokból szedték össze a régi, korhű berendezési tárgyakat. Károly herceg, a brit trónörökös is többek között Miklósvár hatására szeretett bele Erdélybe, s évek óta járja tájait, vendégházakat létesítve, őstermelőkkel kapcsolatba lépve. Károly herceg saját bevallása szerint időutazásként éli meg Erdélyt, ahol a természet és a kultúra tökéletes összhangjára lelt, s ahol még van mit tanulni az ebben az összhangban élő emberektől.
Tudjuk, az idő kerekét nem lehet visszaforgatni, a régi világot már semmi sem hozhatja vissza, és az évtizedek során sok értékes magyar épített örökségünk pusztult el véglegesen Erdélyben (is). De ahogy a Korunk folyóirat számos írásából kiderül: a Károly herceg által is képviselt elkötelezettségből, a Mikesek, Kálnokyak és a többiek elszánt küzdelméből, az örökségvédők új nemzedékének munkásságából talán újra életre kelhet egy-egy erdélyi birtok. Az újraéledő kastélyok elveszett, halódó környékekre is kisugározhatják a szellemet, kultúrát és civilizációt – pont úgy, ahogy Erdély tette azt régi, „sötét” évszázadokban…
Rajcsányi Gellért
MNO

Arisztokraták honfoglalása (Könyvbemutató)
Csinta Samu elmondta: az elmúlt tíz évben sok időt töltött a Kálnoky családdal, hiszen gyerekeik osztálytársak voltak, lánya ott lovagolt, kétszer együtt is nyaraltak, kialakult egyfajta kapcsolat, amit nem nevezne barátságnak, megmaradt egyfajta tisztelet-távolság. Úgy érzi, az a távolságtartás egyfajta védekezési mechanizmusként alakult ki, egyrészt szeretnének minél közelebb kerülni a társadalomhoz, másrészt viszont visszariadnak attól, mintha csorbulna nimbuszuk –  de ez a magatartás nem ellenszenves.
Kapcsolatuk során számos érdekes dolgot tapasztalt: elveket, értékhez való ragaszkodást, és amikor találkozott Mikes Zsigmonddal – aki nem pragmatikus üzletember, hanem inkább idealista –, érzékelte, ugyanolyan gondolkodású emberről van szó. Azon töprengett, mitől hasonlítanak, mi az, ami közös bennük, mi az, amitől ezek a családok talpon maradtak. Miután meséltek az itthon maradottakról – Bethlen Anikó néni, Teleki Gemma, Teleki Mihály –, látta, hogy ugyanúgy gondolkodnak, valami titokzatos kötőanyagnak kell lennie közöttük. Így jött az ötlet, hogy erről írnia kell. Csinta Samu nem történelemkönyvet, nem családfát, nem interjúkötetet akart írni, mert ilyenekből van elég. Kálnoky Tiborral közösen összeállítottak egy lajstromot, kivel érdemes beszélni, melyek azok a családok, amelyek visszajöttek, vagy itthon voltak, visszaigényelték, részben visszakapták birtokaikat, és próbálnak valamit kezdeni velük, akarva-akaratlanul a társadalom részévé váltak. Amikor sikerült megszerezni az alanyok bizalmát, mélyen elbeszélgettek. Olyannyira, hogy Mikes Zsigmond azt mondta: a könyvnek csak akkor van értelme, ha számon kérő, vagy Haller Béla abban látta értelmét, ha az írás felrázza őket. 
Csinta Samu ebből az irányból indult el. A kiadóval egyeztetve – hogy a könyv legyen olvasóbarát – az arisztokrata családoknak csak egy részével foglalkozott, ha a fogadtatás megfelelő lesz, folytatja a munkát.  A szerző műfajilag dokumentumregényként határozza meg kötetét. Közel százórányi beszélgetést dolgozott fel. Fontosnak tartotta az olvasmányosságot, egyetlen interjúrészletet illesztett be, a többi függő beszéd. Kicsit regényes, de senki nem érezte úgy, hogy az elbeszélésforma a hitelesség rovására ment volna.
A könyvet Köntés Ernő sepsiszentgyörgyi fotográfus fényképei és a történelmi családok címerei illusztrálják.
Csinta Samu: Erdély újranemesítői /Heti Válasz Kiadó, Budapest
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A génállomány itt van
Vissza kell tenyészteni az erdélyi lovat
Gróf Mikes Zsigmond a Duna Televízió szakértőjeként, sőt társ-műsorvezetőjeként vett részt a Székely Vágtán. Az uzoni birtokát nemrég visszaszerzett főnemest nem csak a vágtáról, hanem az erdélyi lóról is kérdeztük.
A Székely Vágtának nagyon pozitív hatása van nemcsak Háromszék, hanem Székelyföld lovas életére. Nagyon sokat fejlődött az utóbbi hat évben a lovak felkészítése, a lovasok tudása, állítja a szakértő.
– Ezelőtt 10–15 évvel a környéken nem volt egy rendes patkolókovács. Voltak ugyan falusi kovácsok, akik hajlítottak vasból patkókat, és rémesen rosszul patkolták meg a lovat, például a szeg kiállt a ló patájából, ami nagyon könnyen sérüléshez vezet. Aztán szerencsére megjelent néhány ember, aki tanulta a mesterséget, akik el tudták bujtatni a szeget a patkóban, tudtak kicsi sarkot, nagy sarkot csinálni, és ez döntő módon befolyásolja a ló egészségét – mondja a gróf.
Mikes Zsigmond szerint az állomány növelése csak szükséges, de nem elégséges feltétele a fejlődésnek, egy állandó vágtapálya például nagyot lendíthetne a székely lovasok esélyein. Profi szinten szervezett események nélkül nem lehet megfelelő rutint szerezni, és ez nem csak a vágtázásra, hanem a díjlovaglásra, -ugratásra és egyéb szakágakra is érvényes.
A Mikes gróf sajnálatosnak tartja, hogy „eltűnt a porondról” az erdélyi ló, amelynek a 19. század elején még nagyon jó hírneve volt Európában. Ez kicsit a shagya-arabhoz hasonlított, de hosszabb volt a fejformája, kerekebb volt a nyaka, a hasa is kicsit más volt. Ez a lóállomány gyakorlatilag elveszett, mert a kommunizmus kezdetekor – erről idősebb állatorvosok ma is be tudnak számolni – szabályszerű lóirtás történt Erdélyben, az állományokat egyszerűen elpusztították. Így fordulhat elő, hogy ma alig 5–6 ménes létezik Erdélyben, jóllehet a múlt század elején kb. 150 ménes volt. Ennek ellenére, ez a génállomány valószínűleg itt van, Erdélyben, és ezt érdemes lenne visszatenyészteni.
– Első körben a szakemberek feladata lenne az, hogy régebbi leírások alapján közös nevezőre jussanak abban, hogyan is nézett ki az erdélyi ló, milyen volt a marmagassága, fej- és nyakformája stb. Ezután kimehetünk vidékre, és megpróbálhatjuk megkeresni azokat az egyedeket, amelyekre ez a leírás illik. Természetesen ez nem egyszemélyes feladat, szakembereknek, állatorvosoknak, lószerető embereknek kell összefogniuk ahhoz, hogy egy ilyen tervet sikerre lehessen vinni. Nem utolsó sorban jót tenne az állománynak, ha kialakulna egy tenyésztési verseny, amely hamarabb „kitermelné” az értékesebb egyedeket.
A lovat szerető arisztokrata azt mondja: ha „tudjuk, hogy pontosan mit akarunk tenyészteni”, maga is beszállna egy 10–12 darabos kancaállománnyal ebbe a folyamatba. A szakember szerint a lefektetendő tenyésztési szabályok függvényében, egy erre a célra létrehozott szakmai egyesület keretében, viszonylag rövid idő, 10–15 év alatt értékelhető eredményt lehetne felmutatni.
Erdély András
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Könyv a megmAradásról
Mikes Zsigmonddal, Bánffy Farkassal, Teleki Kálmánnal és Horváth Tholdy Péterrel beszélgetett Oláh-Gál Elvira a tusványosi Janus Pannonius irodalmi kávéházban szerda délután. A beszélgetés apropóját a nemrégiben megjelent Nobile Officium – Az erdélyi magyar történelmi családok XX. századi sorsa című interjúkötet bemutatása adta.
Oláh-Gál Elvira interjúinak nagy része a Székelyföld folyóiratban jelentek meg, a 19 beszélgetést tartalmazó könyvet a Székelyföld Alapítvány adta ki. A kötet húsz család történetét mutatja be. Oláh-Gál Elvira elmondta, igyekezett a családoknak azokat az idősebb képviselőit megszólítani, akik egyfelől a két világháború közötti időszakról is mesélni tudnak, illetve a szüleik, nagyszüleik révén közvetlenül tudnak beszélni a történetről, azért, hogy a huszadik századot be tudják mutatni.
„A könyv előszavát Molnár Vilmos, a Székelyföld folyóirat szerkesztője jegyezte, ő volt a sorozat szerkesztője is. Ő úgy fogalmaz akkor amikor az interjúalanyok sorsát jellemzi, hogy az 1990 után külföldről hazatelepültek, elődeik visszaigényelt és csak részben visszakapott földjére jöttek vissza nagyon sokan közülük. Van olyan is, aki ősei anyanyelvét meg kellett tanulja, de a lényeg, hogy próbálják összeragasztani a múltat a jövővel ott, ahol a történelem elszakította” – magyarázta a szerző, majd arról kérdezte beszélgetőtársait, hogy „hol szakadt el a múlt és ki hol kezdte újra”.
A résztvevők többsége úgy véli, hogy egyfajta folytonosság mindig volt. Mikes Zsigmond rámutatott, hogy nem szakadt meg a történelem, mert a nagyszülei és a szülei szóbeli átadásában megmAradt bizonyos kontinuitás. „Én sem mondanám, hogy véget ért, van folytonosság. De attól is függ, hogy miben nézzük. Ha birtokokban nézzük, javakban, akkor mindenképp egyértelmű, hogy ez mikor ért véget, illetve, hogy a restitúciós törvényekkel próbál mindenki újrakezdeni. De nem ez a lényege az arisztokráciának, sokkal inkább egy mentalitás, vagy egy értékrend, gondolkodásmód. Amiben elbukott a kommunizmus, az az, hogy ők is azt gondolták, hogy ezeknek a családoknak a vagyonuk az, ami naggyá teszi őket. De nem. Sokkal inkább az őket jellemző értékrend volt az ami őket azzá tette akik. Ezt megkaptuk mi a nagyszülőktől, nagynéniktől. Ez abszolút folytonos. Ezt nem tudták elvenni soha, sőt erősíteni tudták. Van akiben a romantika, van akiben egyszerű küldetéstudat miatt” – hangsúlyozta Bánffy Farkas.
Teleki Kálmán elmondta, neki szerencséje volt, mert ő első kézből kapott meg mindent. „Lehet mondani, hogy megszakadt a vagyon, de nem szakadt meg a folytonosság. Mi ebben éltünk és ebben nőttünk fel.” Horváth Toldy Péter kiemelte, azért is értékes ez a kötet, mert nagyon alapos munka van mögötte. „Ezt referenciamunkának lehet tekinteni, amit ebben találunk, annak tényleg alaposan utánanézett a szerző minden szempontból.”
Péter Beáta
Oláh-Gál Elvira: Nobile Officium – Az erdélyi magyar történelmi családok XX. századi sorsa /Székelyföld Alapítvány, Csíkszereda, 2016/
Székelyhon.ro

Lóháton az ezeréves határon
Nem mindennapi célt tűzött ki maga elé a bodoki Szellő Lovarda: lovasai négy év alatt lóháton kívánják végigjárni az ezeréves határt. Az első kilométereket már az ősszel megtették az Úz völgye–Nemere-hegység–Nagy Sándor-csúcs–Háromszéki-havasok vonalon. Tavasszal folytatják a túrát, ha teljesítik tervüket, összesen 3600 kilométert fognak végiglovagolni. Májusban kéthetes lesz a túra, az ősszel egy hónapos. A hosszú távú túrát a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt. támogatja – tudtuk meg Gajzágó Áron ötletgazdától, a lovarda tulajdonosától.
A hosszú távú lovagláshoz a lovaknak és lovasoknak is alapos felkészülésre van szükségük. A munka a tél folyamán sem szünetelhet, ezért az uzoni Béldi Pál Lovardával társultak, ugyanis ott van fedett pálya, ahol bármikor lehet edzeni. Pillanatnyilag kilenc lóval rendelkeznek, ebből hat lovagolható – mondta el Gajzágó. A programban bárki részt vehet, nyolcéves kortól fogadják a lovasokat. Ha valaki nem képzett lovas, tanulási lehetőséget is biztosítanak. Az oktatás általános, az alapvető lovas gyakorlatok mellett az ugratásba, díjlovaglásba is betekinthetnek az érdeklődők.  A távlovagláshoz jó kiindulópont Uzon, innen könnyen elérhető a Rétyi Nyír, az ottani viszonyok a környék legjobb lovaglóterepévé teszik. De jó helyszín a lovagláshoz Lisznyó, Magyarós környéke is. A felkészülés részeként ide rövidebb, négy-öt órás túrákat szerveznek, melyekre bárki benevezhet – magyarázta Gajzágó. 
A lovastúra nem csak lovaglást jelent. A többnapos kiruccanások alatti éjszakai táborozások, a vadonbeli körülmények, az egymásra utaltság szükségessé teszi a lovasok közötti összefogást, megértést, így közösségformáló szereppel is bírnak. A táborverés, a főzés, a szabad ég alatti alvás külön élményt jelent a lovasoknak. Ugyanakkor a vidékek látványosságait, történelmi jelentőségű helyeket is megismerhetnek – árulta el a részleteket a túraszervező.
Gróf Mikes Zsigmond, a Béldi Pál Lovarda (Béldi Pál székely generális II. Rákóczi György uralma idején tagja volt a 12 tagú fejedelmi tanácsnak, de kegyvesztett lett, vagyonát elkobozták, egy részét a Mikes család kapta meg, innen származik uzoni birtokuk) tulajdonosa kijelentette: örvend az együttműködésnek, az újszerű túralovaglás életet visz az uzoni kúriába is. A lovarda vendégei kihasználhatják az udvarház minden lehetőségét. A dísztermekben hamarosan állandó tárlat nyílik a fejedelemség korának tematikájával. Csoportok fogadására is felkészültek, a szállóvendégek teljes ellátást kaphatnak. 
Nem a külföldi vendégeket célozzák, a helyiek, kistérségbeliek számára kívánnak nem mindennapi lehetőséget biztosítani, számukra kívánják megnyitni az udvarházat – tudtuk meg Mikes Zsigmondtól. Hozzátette: a hosszú távú túralovagláshoz málhás lovakra is szükség van, ezek előkészítése, málházása külön szaktudást igényel. A hátaslovak felszerelésére is oda kell figyelni, a legapróbb hiba is a ló sebesüléséhez vezethet, de a lovas számára is veszélyhelyzetet hozhat, ezért az alapos felkészülés nélkülözhetetlen. Összegzésként kijelentette: a Szellő Lovardával való együttműködés nemcsak a lovaglás miatt hasznos, a kultúra, a történelem megismerése szempontjából is jelentős lehetőségeket nyújt az érdeklődőknek.
Bokor Gábor Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Régi fényében fog pompázni az uzoni Béldi–Mikes-kastély
A 19. század végi állapotába kívánja visszaállítani az uzoni Béldi–Mikes-kastély épületét tulajdonosa, gróf Mikes Zsigmond. Ugyanakkor az Erdélyi Fejedelemség korát idéző múzeumot alakít ki két teremben, és kastélyszállót is működtet. Nemrég régészeti ásatás zajlott, ennek nyomán negyvenzsáknyi leletet szállítottak a Székely Nemzeti Múzeumba.
Mikes Zsigmond érdeklődésünkre elmondta, a 19. század végi állapotába állítják vissza a kastélyt, az átalakítás főleg a tetőszerkezetet érinti. Korabeli fényképek alapján dolgoznak. A műemléki helyreállítás menedzsere Lőrincze Zsuzsanna budapesti műemlékvédelmi szakmérnök, a tervet Fekete Márta sepsiszentgyörgyi műépítész készíti. A régészeti ásatás okát firtató kérdésünkre azt válaszolta, egyrészt érdekli az épület múltja, másrészt, mivel műemlék épületről van szó, a beavatkozáshoz műemléki engedély kell, s annak feltétele a feltárás. Lőrincze Zsuzsanna a Székely Nemzeti Múzeumot bízta meg a régészeti feltárással. Sztáncsuj Sándor József régész irányításával maga a feltárás elkészült, negyvenzsáknyi leletet szállítottak a múzeumba. Hátravan még a helyszíni felmérés és a kiásott tárgyak feldolgozása, restaurálása. A régész lapunknak elmondta, céljuk, hogy régészeti módszerekkel új adatokkal szolgáljanak az épületegyüttes építéstörténetéhez. A kastély keleti oldalán levő két elfalazott ajtó előtt ástak, a szelvényeket a műemlékes szakember kívánsága szerint készítették. Feltártak egy mintegy 3x3 méteres, vastag kőfallal körülvett, a főépülethez ragasztott tartozékot, amelyről nem tudták, micsoda. Csáki Árpád sepsiszentgyörgyi történész levéltári kutatásai alapján egy uradalmi leltárból kiderült, árnyékszék volt, és sejtik, hogy kettő lehetett. Egyúttal leástak a főépület alapjának kezdetéig, az 3,3 méter mélységben van. Sztáncsuj Sándor elmondta, a lelet igen gazdag, 17. századi pénzeket, kályhacsempéket, köztük ép kályhaszemeket is, bokályokat, poharakat találtak, még egy habán edény darabjait is. A kályhacsempék között több típust is meg lehet különböztetni, látszik, hogy úri kályhák részei voltak. Akár egy teljes kályhát is lehet rekonstruálni a darabok alapján. A terület a 15. századtól Béldi-birtok volt, Béldi Pál kegyvesztettsége után a Mikesek szerezték meg 1678 után. Következtek az átépítések, toldások, főleg a déli szárnyon. Úgy tűnik, a 17. századi épület jelentős része beépítve ugyan, de megmaradt. A feltárás arra enged következtetni, hogy hosszú, többhelyiséges, valószínűleg többszintes épület volt ott. A 17. században székgyűléseket is tartottak itt, tehát komoly épület állhatott, és ezt a leletek is megerősítik – hangsúlyozta a szakember. Mikes Zsigmond megmutatta a két boltíves termet, ahová múzeumot rendeznek majd be. Az Erdélyi Fejedelemség történetébe nyújtanak bepillantást, kiemeltképp a Béldi és Mikes család szerepére abban az időszakban. A Magyar Nemzeti Múzeumot megnyerték az ügynek, az anyag nagy része már megvan. Reméli, a Székely Nemzeti Múzeum is beszáll társkiállítóként. A kastélyban most feltárt anyagból feldolgozás és restaurálás után ki szeretnék állítani a jelentősebbeket. Az épület rendeltetéséről Mikes Zsigmond elmondta, kastélyszállót működtetnek, még nem reklámozták. Szállóhelyként megvan az engedélyük, nyárig el szeretnék érni, hogy a konyha is megkapja a működési engedélyt. Nem üdülőközpontot képzeltek el, hanem olyan helyet, ahol egy társaság jól érezheti magát, születésnapot, keresztelőt lehet tartani, egy pár elmehet házassági évfordulót ünnepelni, minőségi vacsorát szolgálnak fel. Jelenleg három fürdőszobával ellátott szoba és három, közös fürdővel rendelkező szoba várja a vendégeket. Ha majd meglesz a konyhára is az engedély, három teremben száz személyt is le tudnak ültetni.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A Béldi–Mikes-kúria rejtett kincsei (Uzon)
Tudományos értekezlet keretében ismertették az uzoni Béldi–Mikes-kúriában (az A kategóriás besorolású ingatlan Béldi–Mikes-kastélyként szerepel a műemlékek jegyzékében – szerk. megj.) végzett műemlékvédelmi kutatások eddigi eredményeit. A kutatások egy megkezdett felújítás alapjául szolgálnak, a munkálatok várt eredményeként az épületegyüttes eredeti rendeltetetésével összhangban rendezvényeknek, kiállításoknak adhat majd otthont, és a tervek szerint szállóvendégek fogadását is biztosítják majd.
A kutatások még nem fejeződtek be, lehet még érdekességekre számítani – hangoztatták az előadók a szombati rendezvényen, melyre a kúria boltíves termeiben került sor. A munkálatokban részt vevő szakemberek mellett számos háromszéki kúria, műemlék épület tulajdonosa is jelen volt, velük az ingatlanjaik felújítását szabályozó törvényes előírásokat is ismertették. Az előadásokat Tüdős Kinga művészettörténész moderálta. Mikes Zsigmond – az udvarház úrnője, Mikes Borbála unokaöccse – Ferenc pápa Lau­dato si’ – Áldott légy megnyilvánulására alapozta megnyitóbeszédét. Az enciklikában a teremtett világ értekeinek megőrzéséről, fenntartható fejlődéséről szól az egyházfő – ez vonatkozik a kúriák világára is – hangoztatta Mikes Zsigmond. Varga Mihály, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója, a rendezvény védnöke izgalmas feladatnak, nagy felelősségnek nevezte a kúriatulajdonosok által elkezdett munkát. Személyesen először járt a kúriában, melyet eddig csak abból a szerződésből ismert, melynek alapján a múzeum szakemberei részt vesznek a feltárásokban – hangoztatta. A konferencia jelentőségét kiemelve szögezte le: a tulajdonosok nemcsak hasznot akarnak húzni az ősi birtokból, hanem szerzett tapasztalataikat nagylelkűen megosztják másokkal. Az arisztokratákat a kommunizmusban gyártott hamis kép alapján népellenes osztálynak nevezték, ez ivódott be a köztudatba is. Ennek ellenére az erdélyi arisztokrácia fokozott szociális érzékenységet mutatott, azon dolgozott, hogy a helybelieknek ne kelljen idegen vidékekre – például Bukarestbe – vándorolniuk megélhetési lehetőség kereséséért. Jó példaként említette özv. Cserey Jánosné Zathureczky Emíliát, a Székely Nemzeti Múzeum alapítóját, báró zágoni Szentkereszty Stefániát (akinek nevéhez fűződik többek között az 1873-ban létesített Háromszék Megyei Erzsébet Árvaleány Nevelő Intézet, az 1884-ben megnyílt Kézdivásárhely városi és vidéki Rudolf Kórház elindítása – szerk. megj.). Erőt, kitartást kívánt az uzoni kúria tulajdonosainak, felújítóinak a hatalmas munka elvégzéséhez, melynek eredményeként Uzon és egész Alsó-Háromszék is gazdagabb lesz – hangoztatta. A késő délutánba nyúló előadás-sorozatban az utóbbi három évben zajló kutatásokban részt vevő neves szakemberek ismertették feltárásaikat a műemlékvédelem, levéltári kutatás, régészeti ásatások, falkutatások, tárgyrestaurálás, stukkórestaurálás terén. Mindannyian kiemelték: a munkálatok folytatódnak, további érdekes eredményekre lehet számítani az uzoni Béldi–Mikes-udvarházzal kapcsolatosan. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)