"A Kisebbségekért - Pro Minoritate Alapítvány az idén is megszervezi a kárpátaljai, szlovákiai és erdélyi nyári szabadegyetemeket. Júl. 4-8. között rendezik, immár kilencedik alkalommal, a Kárpátaljai Nyári Szabadegyetemet Felsőszinevéren, július 22-től egy héten át Tusnádfürdő ad otthont a XII. Bálványosi Nyári Szabadegyetem és diáktábor résztvevőinek, augusztus 15-19. között pedig a szlovákiai Madarászon zajlik a IV. Szlovákiai Nyári Szabadegyetem. A tusnádfürdői rendezvényre meghívást kapott - többek között - Szájer József, Andrei Marga, Misovicz Tibor, Mikes Éva, Tirts Tamás, Tőkés László püspök, Németh Zsolt, Markó Béla, az RMDSZ elnöke, valamint több határon túli magyar politikai párt vezető politikusa. Az augusztus 15-19. között megtartandó szlovákiai madarászi szabadegyetem meghívottai között van Orbán Viktor magyar és Mikulas Dzurinda szlovák kormányfő. A tusnádfürdői rendezvényre is meghívták a magyar és a román miniszterelnököt. /A Pro Minoritate Alapítvány nyári rendezvényei. = Szabadság (Kolozsvár), júl. 5./"

Frigyre lépni a szülőfölddel – Megtörni a székely kevélységgel keveredő magyar erőt...
Húshagyókedd éjszakáján vittek el minket is. Dr. Horváth Miklós orvos, későbbi marosvásárhelyi orvosprofesszor volt az államosítási bizottság elnöke. Tudta ő is, akárcsak Nagy Viktor főispán, hogy állapotos vagyok, hiszen nem első látogatásuk volt nálunk – mondta magnószalagra több mint egy évtizeddel ezelőtt Gál Máriának Temesváryné Gerlóczy Marietta, Gerlóczy Gábor tábornok leánya. „A szeszgyárat már előzőleg elvették. De ezeknek az embereknek semmi sem számított... Már elkezdődtek a szülési fájdalmaim, amikor megérkeztek. A későbbi professzor azzal kezdte az ügyködését egy vajúdó asszony mellett, hogy kitépte a fülbevalót a fülemből, majd lelkiismeret-furdalás nélkül felcsomagolt a teherautóra. Nagyon hideg volt azon a hajnalon, magamra akartam venni a kisbundámat, de ő nem engedte. Szabadulásom után, a Miskolczy Dezsőné temetésén felismertem a bundámat dr. Horváth feleségén. Azonnal odamentem és felszólítottam, hogy adja ide, különben szóvá teszem a ravatalozóban. Kijött és ellenvetés nélkül ideadta. Ott rögtön átadtam a temető gondnokának.
Az átélt izgalmak és a zötyögő teherautón való utazás következtében leállt a szülés.
Gyermekem meghalt, én vérmérgezést kaptam. Öt nap múlva kapartak ki.” Régi barátom, egykori sepsiszentgyörgyi színházi rendező, S.K.A. azért utazott Budapestről Háromszékre, hogy engem rávegyen arra, hogy dokumentum filmet kellene készíteni a legkisebb székelyföldi megyéből 1949-ben kiemelt és kényszerlakhelyre, kényszermunkára hurcolt nagyszámú földbirtokos másfél évtizedes dél-romániai (dobrudzsai) száműzetéséről. A témát, s a még élő személyek egy részét ismerem, érvelt S.K.A., s magyarországi áttelepedése előtt az „átkosban” több ízben is beszélgettünk a Háromszékről elhurcolt vagy sepsiszentgyörgyi kényszerlakhelyen fogott földbirtokosok tragédiájáról. És az elhárító gesztust mintegy megelőzve a téma fontosságának nyomatékául az asztalomra helyezte Gál Mária D.O. (KÉNYSZERLAKHELY) című könyvét, amely valamiképp a kiadás évében (Minerva Könyvek, Kolozsvár, 1996) elkerülte a figyelmemet.
Napok múltán, egyik álmatlan éjszakán, nem is gondolva a Kommunizmus Áldozatainak közelgő Emléknapjára, beleolvastam a Kényszerlakhelybe. Előbb az ismerősök visszaemlékezéseibe lapoztam bele. Annak idején egyetlen tanévben Dózsa szülőfalujában, Dálnokban is tanítottam, ezt megelőzően apám elbeszéléséből is hallottam a dálnoki „mintagazdákról”, Beczássy Istvánról, a háromszéki „lencsekirályról”, a Hadnagy-testvérekről, tudtam, hol voltak a földjeik, a Beczássy-tag, az Albis-völgyében a Hadnagy-tag, amely éppen szemben volt a mi albis-völgyi földjeinkkel.
Dálnokban megismertem azt a társadalmi- gazdasági környezetet is, amelyet a „kiemelt” földbirtokosok maguk körül és a maguk számára teremtettek, a Beczássy- és a Hadnagy-kúriákat, a „sztálinvásár” korszakában elpusztított dendrológiai parkot, s dálnoki tanárkodásom évében érzékelhettem azt az osztályharcos agresszivitást is, amelyet a magukat Dózsa örököseinek tartó elvtársak gyakoroltak.
Az ismerős dálnokiak visszaemlékezésének olvasása után tágítottam a kört, s Garlóczy Marietta sorsának alakulásánál egyrészt azért ragadtam le, mert vallomása életesen élményszerű, no meg azért is, mert a háromszéki földbirtokos-sorsba beágyazódik a Kárpát-medence magyarságára a háborút követő esztendőkben rázúdult szenvedésözön. Marietta Horthy Miklós közvetlen környezetéhez tartozó édesapját 1944. október 16-án a nyilasok tartóztatták le. December elején megszökött a Margit körúti börtönből, két napra rá a szovjetek törtek rá a családra, apját ismeretlen helyre hurcolták, őket internáló táborba szállították, ahol 1946 március 7-ig tartották fogva.
Marietta szabadulása után Temesváry János uzoni földbirtokoshoz ment feleségül, és hazaköltöznek Háromszékre. Még azt sem mondhatjuk, hogy szerencsétlenségükre, mert ha Magyarországon maradnak, ott is elkapja őket az osztályharcot meghirdetők és gyakorlók hevülete, s több mint bizonyos, hogy a Hortobágyon, vagy valami ehhez hasonló helyen kötnek ki, Hortobágyon, ahol még ma is élénken vöröslik a Kun Béla utca.
Mariettát 1949. szeptember 22-én férjével együtt dobrudzsai kényszermunkára hurcolják. Nem voltak tekintettel magyar állampolgár voltára sem. Sepsiszentgyörgyi kényszerlakhelyükön egy hivatalosan kiutalt fáskamrában laktak, a várostól nyolc kilométerre levő legelő takarításán dolgoztak. Egyedüli nő volt tizenegy férfi társaságában. A férfiak dolgoztak kőbányában, útépítésénél is, az asszonyok, ki hol tudott.
„Egyszer, amikor a szekun ablakpucolás után Beczássy Jucit és engem felküldtek a padlásra, hogy ott csináljunk rendet, találtunk ott egy iratcsomót. Feljelentések voltak, amelyek alapján a sepsiszentgyörgyi internáló táborba vittek nagyon sok embert, apósomat is. Ellene a falubeli kocsmáros tette a legsúlyosabb kijelentéseket. (…) A feljelentések nem számítottak. Pusztán a formaságok betartása végett íratták őket. Általában az abszentistákat zárták ide, azokat, akik az oroszok bejövetelekor elmenekültek, de később visszatértek. Apósomék akkor sem hagyták el Uzont, mégis internálták. Ellene azt hozták fel, hogy fia, vagyis a férjem aki akkor Budapesten tartózkodott, a németekkel ment el. Természetesen nem volt igaz, de ez nem számított. Apósom bele is halt 1947-ben a táborban szerzett tüdőbajba.”
Akkor sem volt semmi magyarázat, amikor Sepsiszentgyörgyről Dobrudzsába hurcolták őket. Természetesen senki sem tudta, hová viszik. A Duna-Fekete-tengeri csatornára gondoltak, voltak, akik Szibériát emlegették. Marietta szerint elhurcolásukat „...valószínű azért tették, mert meg akarták törni bennünk a székely keménységgel keveredő magyar erőt, azt a jellemességet, amellyel Háromszék ellenállt. A legnagyobb bűnnek azt tartottam, hogy mindezt sajátjaink tették. Dobrudzsa előtt mindenki, aki ellenünk vétkezett, magyar volt. (...)”
Mikor Marietta édesapja Budapesten megtudta, hogy magyar állampolgárságú lányát Romániában deportálták, megpróbálta felvenni a kapcsolatot a magyar követséggel. „De hát akkor Magyarországon is kommunizmus volt, sehol sem szenteltek figyelmet a kérdésnek. Máskülönben én úgy sem hagytam volna soha el a férjemet.”
A Temesváry-család 1960-ban kapta meg a hazatelepedési engedélyt Magyarországra – Marietta nevére állították ki -, férje két napra rá, barátai körében Kolozsvár főterén összeesett és meghalt. Dobrudzsában szerzett szívizomgyulladása volt. A kényszermunka a halálba vitte. A temetés miatt két napot késtek, de közben a hatóságok az engedélyt a családi tragédia ürügyén sem hosszabbították meg, s emiatt engedéllyel a kezében sem tudott Magyarországra visszatelepedni.
„Ugyanilyen tragikus hirtelenséggel hunyt el Teleki Mihály is. Ő Magyarországra kérte a kitelepedését, de a Kádár-rezsim nem adta meg, azt válaszolták, hogy Magyarországnak nincs szüksége Telekiekre. Németországi kérésére igennel válaszoltak, nyolc és félév után, 1969-ben. A család, Telekiné Bethlen Mária és két fia már fenn voltak a vonaton. Keresték Mihályt. A vonat indulásakor látták meg az ablakon keresztül, hogy óriási tömeg gyűlt össze a pályaudvar egyik részén. Teleki Mihály ott halt meg, 51 évesen. Ezt a stresszt már nem bírta ki. Máriáék az első állomásról visszamentek, és a temetést követően hagyták el véglegesen Romániát.
A marosvásárhelyi vártemplom lelkésze búcsúztatójában azt mondta: „Két embert nem engedett el Erdély földje, visszatartotta őket, Teleki Mihályt és Temesváry Jánost”.
A Telekiekre vonatkozó akkori szentencia a mai Magyarországon is érvényben van.
A dobrudzsai viszonyokról még annyit, hogy táplálkozásuk leírhatatlanul szörnyű volt, köleskása döglött svábbogárral, korpacibere. Ünnep volt, ha puliszkát ehettek.
Patkányokkal, rovarokkal, piócákkal küszködtek. Egyik társukat a patkány, a másikat a disznó harapta meg. A Duna vizét itták, abban mosakodtak, mostak, ebbe hugyoztak az állatok. Néhány napig lavórjuk is volt, de Mikes Éva grófnő nem ismerte ennek a használatát, beleállt és a lavór feneke lekerekedett.
Télen szörnyen szenvedtek az orosz puszták felől érkező széltől, a Kriváctól, egyetlen istálló-szerű barakkba zsúfolt nyolcvan ember vödörben tartotta az ivóvizet, egy másikat kübliként használtak. Éjjel nem tudtak a hófúvástól kimenni, tüzelőfa nem volt, kukoricacsutkával, napraforgó kóréval tüzeltek. A dálnoki Bene Zoltán mondta a riporternek: Emlékszem, egy kövér makedón cigányné volt a szakácsnőnk. Hát egyik este látom, hogy mossa a lábát abban az üstben és abban a vízben, amiben és amiből reggel nekünk majd a teát főzi. Egy hétre rá kimosta benne a ruháit. (…) A Duna vizét ittuk, iszapos volt, halízű...
Szóval Dálnok, Dózsa szülőfaluja. A '70-es években, amikor átmenetileg Romániában lazult a politikai szorítás – amíg a Kárpátok Géniusza a saját hatalmát konszolidálta – Dózsának két emlékművet is sikerült összehozni. Az egyik, bevallom, a hatalmat froclizó szélhámia magasiskolájában is példaértékű lehetne. Dózsa, a parasztkirály neve jó, politikai húzó név volt, amelyet az osztályharc ürügyén érvényesíteni lehetett. Háromszék kultúrmindeneseként felterjesztettem és jóváhagyattam egy emléktáblát. Bukarestben, a szakminisztériumban természetesen nem kérdezték meg, hogy mire helyezzük el, mert, bizonyára, úgy vélték, hogy Dózsa muskátlis ablakos háza épségben áll. Mivel az emléktáblát a levegőre nem lehet ráhelyezni, állítottunk mögéje egy hatalmas kőoszlopot. Hogy a csordába járó marhák ne dörzsöljék hozza a marjukat, építettünk egy kőoszlopos, ráfvasból kalapált lándzsából, pallosból, kiegyenesített kaszákból megalkotott kerítést. És hogy a ganédombra néző háttért esztétikailag feljavítsuk, göcsörtös gyertyánfából egy bojt erdőt ültettünk.
Az emléktáblából így lett emlékmű.
Aztán amire a tulajdonképpen Dózsa-szobor – Szobotka András munkája – elkészült, arra már engem is eltanácsoltak a szobrok mellől.
Benkő Samu írja a Gál Mária könyvének előszavában, hogy A vidéki földbirtokosság felszámolása és az azt követő kollektivizálás olyan méretű társadalmi szerkezetváltást eredményezett, amelyre az 1514-es Dózsa vezette parasztlázadás leverése óta nem került sor. A humánum azonban a XX. században nagyobb vereséget szenvedett, mint amilyenről hírt hagytak ránk a XVI. századi források. A D.O.-val megbélyegzett földbirtokosok jogilag rosszabbul jártak, mint az 1514-ben felkelt parasztok, mert ez utóbbiakat csak a szabad költözés jogától fosztotta meg a Werbőczy István Hármaskönyvében rögzített törvény, de a román jogszabály magát a mozgást, a szabad helyváltoztatást korlátozta, amikor előírta, hogy az intézkedés hatálya alá esők csak különleges esetekben hagyhatják el – rövid időre is – a kényszerhelyül kijelölt várost.”
(A D.O. A román Domicuilu Obligatoriu – kötelező lakhely, kényszerlakhely rövidítése. Ezt a betűkombinációt lila pecséttel ütötték be a személyazonossági igazolványokba.)
Csupán Dálnokból, amely egy néhány száz fős falu hat családból húsz embert hurcoltak el, Beczássy Imrét, feleségét, leányát és fiát, Beczássy Istvánt, feleségét, két leányát, Beczássy Arankát, Margitot és Ilonát, Bene Józsefet, feleségét és fiát, Hadnagy Gyulát és a feleségét, Hadnagy Istvánt, feleségét, leányát, fiát.
A számkivetettek halottaikat Dobrudzsa földjébe hantolták el – hosszú ideig semmiféle orvosi ellátás és gyógyszer nem volt -, és nemcsak a deportáltak pusztultak, vesztek, ment tönkre egészségük, hanem az itthon elrabolt vagyon is ebek harmincadjára jutott, a szó fizikai értelmében is tönkrement, s a mozdítható dolgokat pedig széthordták. Volt község, ahol a „sztálinvásár” önkiszolgáló vevői és hozzátartozóik évek múltán is a bútorszövetből, bársonyfüggönyből összefércelt szoknyában, köntösben feszítettek, s legendák, valós történetek keringtek arról, hogy a „kiemelt” földbirtokosok arany és ezüst holmija hova tűnt el.
A D.O. hatálya alá eső földbirtokosok és családtagjaik, akik élve megúszták, 14 év múltán 1963. augusztus 23-án hagyhatták el kényszerlakhelyüket. Háromszékről mintegy 80 személyt hurcoltak el, ezek közül 1995-ben már a fele sem élt. Országszerte 3500 családot telepítettek ki, s ez mindenek előtt a magyar arisztokráciát és a földbirtokos réteget érintette. 1949-ben, az 1946-os földosztás után meghagyott 50 hektáros birtok felszámolására került sor. Egy évre rá ezt követték a kulákosítások. 1949-ben országszerte mintegy 80 ezer földműves, gazdaember ellen foganatosítottak kényszerintézkedéseket. Háromszék különleges helyzetét illusztrálja, hogy az itteni földbirtokosok zömével különleges kegyetlenséggel jártak el, két provokációs kollektív elleni „lázadást” is mímelve tömegesen deportálták őket Dobrudzsa kietlen és kíméletlen idegenségébe.
És a folytatás?
Hogy mennyire kísérte végig életemet a D.O.? – ismétli meg a kérdést Apor Márta, Apor László kisebbik leánya. Bizonyára furcsának hangzik, de csak a kényszerlakhely évei alatt éreztem magamat szabadnak. Utána a zaklatás, megkülönböztetés időszaka következett. Az iskolával kezdődött mindez. Nagyon nehezen tudtam elvégezni, állandóan eltanácsoltak a Brassaiból. Minden negyedévben félrehívtak, megkérdezték, hogy miért nem tanulok magánúton? (…) Állami munkahelyet nem kaphattam. 1956-tól Kolozsvár zárt városnak számított, kolozsvári személyazonosságit tehát nem kaphattam, anélkül pedig, még ha származásomtól el is tekintettek volna, szó sem lehetett állami alkalmazásról.
Cselédként helyezkedtem el. (…)
Háromszéken még él néhány személy, Apor Csaba, Beczássy István, mások, úgy jóval 80 év fölött. Élnek olyan nyugdíjas korban lévők is, akik apró gyermekként kerültek szüleikkel Dobrudzsába, vagy akik éppenséggel ott születtek.
És húzzák még az élő emlékezet szálát valamennyi ideig.
Mi annyi nép és annyi ember gondját-baját, annyi üldözött, a nácizmus, a kommunizmus rémuralmának áldozatául esett népcsoport, társadalmi réteg szenvedéstörténetét ismerjük, csak a magunké, a mieinké felejtődött és olvadt bele az amnéziás semmibe. Ha Seprődi Kiss Attila dobrudzsai tényfeltáró dokumentum film-elképzelése nem valósulhat meg, akkor majd, illő akasztófahumorral azt tanácsolom neki, hogy válasszon ázsiai vagy afrikai témát, valami jó Che Guevara-kultuszba építhető történetet, s menten a megtekintésre ajánlott művek élére tornássza magát.
Még díjat is nyerhet.
2007. március 23.
Sylvester Lajos
Írás a szerző Frigyre lépni a szülőfölddel – Az összetartozás tudati rezdülései című könyvéből. Erdély.ma