Szept. 1-3-a között Marosvásárhelyen tartják a Bolyais Világtalálkozót a Bolyai Farkas Alapítvány szervezésében. A színhely a Bolyai Farkas Gimnázium. A világ különböző vidékeiről érkező vendégeket szept. 1-jén fogadják. Szept. 2-án leleplezik a Miholcsa Gyula helyi szobrászművész által készített Bolyai Farkas- és Bolyai János-szobrokat. Ezután előadások hangzanak el. A gimnázium dísztermében fellép a marosvásárhelyi színház és a Maros Művészegyüttes. Szept. 3-án, vasárnap a Bolyaiak szobránál ünnepi beszédek hangzanak el, a Gecse Dániel utcai kistemplomban pedig ünnepi istentiszteletet tartanak. A református sírkertben megkoszorúzzák az elhunyt tanárok sírjait. /Bolyais Világtalálkozó. = Krónika (Kolozsvár), szept. 1./

"A szovátai Teleki Oktatási Központban aug. 12. és 19. között zajlik a Bolyaiak hagyatéka című rendezvénysorozat, amelyre a jövő évi Bolyai-vetélkedőre benevezett iskolák vezetőtanárait hívták meg. Az előadások színvonalát a következő nevek garantálják: Kiss Elemér, Weszely Tibor, Benkő Samu, Toró Tibor, Tonk Sándor, Balás Árpád, Oláh Gál Róbert, Miholcsa Gyula, Szabó Miklós. /(lokodi): Előadások a szovátai TOK-ban. A Bolyaiak hagyaték. = Népújság (Marosvásárhely), aug. 16./"

"Előreláthatólag 2002. szeptemberében, Marosvásárhelyen kerül majd sor annak az iskolás csapatok közötti Bolyai-vetélkedőnek a döntőjére, melyben a Kárpát-medence magyar tannyelvű iskoláinak, részlegeinek a tanulói vesznek majd részt. A csapatvezető tanárok felkészítése aug. 12-19-e között történik Szovátán, a Teleki Oktatási Központban. Dáné Károly marosvásárhelyi matematikatanár, tanfelügyelő, a vetélkedő fő szervezője kifejtette: a mostani találkozón a vendéglátó a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége. Az előre fénymásolt ezer oldalnyi bibliográfiát kiosztották a tanároknak. A versenyre 41 iskola nevezett be. - Lesz egy iskolán belüli szakasza, majd lesz egy régiónkénti szelektálás. Az iskolák korábban kaptak egy címlistát, az ebben szereplő könyvek, újságcikkek jelentős részéhez könnyen hozzá lehet férni. A ritkaságok másolatát átadták a tanároknak. A mostani alkalommal előadást tart Kiss Elemér tanár, Miholcsa Gyula, Benkő Samu történész, Tonk Sándor, Szabó Miklós, Balázs Árpád, Weszeli Tibor Bolyai-kutató és Toró Tibor egyetemi tanár. /Máthé Éva: A Bolyai János Emlékév előkészületei. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), aug. 18./"

"Ápr. 1-jén Marosvásárhelyen, a Deus Providebit Tanulmányi Házban az Appendix Egyesület, az Örökmozgó Természetjáró Egyesület, valamint a Sapientia vendégeként bemutatják Miholcsa Gyula: Ember és környezet - Fizika a természetben című kötetét. A kötetet Dáné Károly tanár, az Appendix Egyesület elnöke, Vajda György, az Örökmozgó Természetjáró Egyesület projektmenedzsere, valamint Csegzi Sándor fizikatanár ismerteti. /Ember és környezet. = Népújság (Marosvásárhely), márc. 26./"

Augusztus 14-én a Maros megyei település Somosd hármas ünnepségre várta haza fiait. A falutalálkozón a település első írásos említésének ötszázadik, a református templom építésének kétszázadik évfordulóját ünnepelték és – a tanfelügyelőség dacolása ellenére – iskolát neveztek el Kovásznai Sándorról, a nyárádmenti település egyik kiemelkedő személyiségéről. Kovásznai Sándorról és a viharos múltra visszatekintő Somosdról a falu jelenlegi lelkésze, Botos Csaba írt könyvet. Az ünnepségen bemutatott monográfiájában a református lelkipásztor nemcsak a települést és annak egyházát ismertette, hanem külön alfejezeteteket szentelt a nőszövetségnek, a templom orgonájának és toronyórájának, de a somosdi humornak és közmondásoknak, szájhagyományoknak is. A monográfia tételesen tárgyalja mindazt, amiért a helyiek büszkék szülőfalujukra. Az ünnepélyt Miholcsa Gyulának a falu központjában felállított műalkotása koronázta meg. A hármas évfordulót szimbolizáló, kopjafákat idéző obeliszket Lokodi Edit, a megyei tanács elnöke és a község polgármestere leplezték le. /Szucher Ervin: Hármas ünnep Somosdon. = Krónika (Kolozsvár), aug. 15./

November 17-én tartották Marosvásárhelyen a Bolyai Farkas Elméleti Líceum a jubileumi rendezvénysorozatának záróünnepélyét. „A Bolyai Farkas Elméleti Líceum ereje abban a háttérben is rejlik, és a fejlődése a jövőben abban is reményteljes, amit a város magyarsága, vezető személyiségei, öregdiákjai, vállalkozók, a mai bolyais diákok és tanári kar, az iskola személyzete jelentenek és képviselnek az iskola életében” – fejtette ki Bálint István igazgató. 1989-ben azzal vonultak az emberek az utcára, hogy a rendszerváltás után sikerül visszakapni a magyar iskolákat. Akkor sem sikerült és a Bolyaiért, az anyanyelvi oktatásért szervezett békés, gyertyás tüntetésnek magyarellenes pogrom lett a vége. A kitartó jogkövetelésnek köszönhetően 2005-ben sikerült végre elérni, hogy ismét magyar iskola legyen a Bolyai. De sok még a tennivaló, vannak még egykori iskolák, ingatlanok, amelyeket nem sikerült visszaszerezni. A diákok színvonalas előadást tartottak, majd Az én iskolám címmel Miholcsa Gyula operatőr dokumentumfilmjét vetítették le. /Vajda György: Bolyais záróünnepély. = Népújság (Marosvásárhely), nov. 20./

Miholcsa Gyula marossárpataki szobrászművész Apafi Mihályról készített egész alakos szobrát avatják fel augusztus 3-án Nagyernyén, a Polgármesteri Hivatal előtti téren. Dr. Nagy Lajos Apafi Mihályról értekezik, ezt követően az alkotó beszél a szoborról. Kántor Attila református, Csintalan László katolikus és Nagy László unitárius esperesek áldják meg a szobrot. Fellép a Kolping Család kórusa és a vajdaszentiványi tánccsoport. /Szoboravató Nagyernyében. = Népújság (Marosvásárhely), júl. 30./

Akiket fog a figura /Mentor Kiadó/ címmel Barabás László néprajzkutató, a Marosvásárhelyi Kántor- Tanítóképző Főiskola igazgatója kötetét mutatják be február 13-án Marosvásárhelyen a Bernády Házban. A könyvben 126 településen gyűjtött 915 népszokás hiteles leírását találja az olvasó. Barabás László elmondta, első nagyobb kötete Sóvidéki népszokások címmel 1998-ban jelent meg, abban is szerepelt a farsangi ünnepkör és 2000-ben adta ki az Aranycsikók, maszkurák, királynék című kötetet, amely a közép-erdélyi dramatikus népszokásokról szól. A mostani könyv a farsangi ünnepkörről, dramatikus szokásokról szóló írások összegzése, amely Marosszék régiót öleli fel. A szerző 1982-től gyűjtötte az anyagot. Az volt célja, hogy minél sokoldalúbban dokumentálja a szokásokat, ezért fotósokkal, filmesekkel dolgozott együtt: Bálint Zsigmond, Schnedarek Ervin, Miholcsa Gyula, Haragos Zoltán, Jakab Tibor, József Ferenc, Molnár Zoltán és mások voltak a munkatársai. /Máthé Éva: Akiket fog a figura Marosszéken. = Krónika (Kolozsvár), febr. 13./

12 órás film a vásárhelyi tragédiáról
Tizenkét órás dokumentumfilmet mutatnak be hamarosan az 1990-es marosvásárhelyi véres összetűzésről, amelynek során románok és magyarok verekedtek össze az utcán.
Borbély László, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) ügyvezető alelnöke csütörtökön közölte, hogy a marosvásárhelyi Bernády György Alapítvány – amelynek elnöki tisztségét betölti – tizenkét órás dokumentumfilmet készített, és ezzel Miholcsa Gyula romániai magyar televíziós szakembert bízta meg. A filmet az események húszadik évfordulója alkalmából mutatják be három egymást követő napon a film hosszúságára való tekintettel.
Borbély bejelentette, hogy az alapítvány székhelyén található egy 1200-1500 oldalas gyűjtemény az akkori eseményekről készült hivatalos dokumentumok másolataiból. Ezeket az iratokat elérhetővé teszik mindazok számára, akik kutatni szeretnék azt az időszakot.
1990. március 19-én és 20-án románok és magyarok csaptak össze Marosvásárhely utcáin, az összetűzés következtében öt személy vesztette életét, több százan megsebesültek.
Az eseményeket az váltotta ki, hogy március 19-én Görgény-völgyi románokat szállítottak autóbuszokkal Marosvásárhelyre, ahol több intézmény épületét megrongálták, egyebek között az RMDSZ székházát is. Ekkor vesztette el az egyik szemét Sütő András romániai magyar író is. A magyar tüntetők másnap nagy számban vonultak a város főterére, ahol a hatóságok nem akadályozták meg az összecsapásokat. A román ügyészség közvetlenül az események után kizárólag magyarokat és magyar cigányokat ítélt börtönbüntetésre.
Impulzus. Forrás: Erdély.ma

Külön emlékezik meg az RMDSZ és az EMNT a marosvásárhelyi "fekete márciusról”
- Külön-külön emlékezik meg a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) és a Tőkés László vezette Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) az 1990 márciusában Marosvásárhelyen lezajlott véres etnikai konfliktusról, amelynek során románok és magyarok verekedtek össze a város főterén.
A Krónika című napilap elektronikus kiadása kedden tájékoztatott arról, hogy a két szervezet külön szervezi meg a tragikus eseményeket felidéző rendezvényeket annak ellenére, hogy az RMDSZ és az EMNT által létrehozott Erdélyi Magyar Egyeztető Fórumon (EMEF) korábban megállapodás született a közös megemlékezésről.
Az EMNT kétnapos rendezvénysorozattal emlékezik meg az etnikumközi konfliktusról. A szervezők március 19-én Az igazság és tolerancia menetébe hívják a marosvásárhelyieket. A tervek szerint a menethez csatlakozók gyertyával a kezükben azt az útvonalat járnák be az egykori városházától a Kendeffy-palotáig, amelyet húsz évvel ezelőtt az úgynevezett capinákkal (fakitermelésben használatos emelőkkel, csákányokkal) felfegyverkezett Maros- és Görgény-völgyi románok tettek meg.
A résztvevők a kegyelet gyertyáit helyezik el a Bolyai-téren, az RMDSZ húsz évvel ezelőtti székháza előtt. Ez az a hely, ahol a tömeg előbb a "Bolyai-testvéreket" kereste, hogy leszámolhasson velük, mert magyar iskolát akarnak, majd a pártszékház padlására menekült Sütő András írót bántalmazta, félig megfosztva őt szeme világától - olvasható a Krónikában. A szervezők kerekasztal-beszélgetéseket és ökumenikus istentiszteletet is tartanak.
Az RMDSZ Miholcsa Gyula rendezőnek az akkori eseményekről készült több mint 11 órás dokumentumfilmje köré szervezi a megemlékezést. Az alkotást három részben, a marosvásárhelyi Színművészeti Egyetem stúdiótermében vetítik le. Forrás: MTI

Marosvásárhely fekete márciusa
DVD-n a ’90-es eseményekről készült film
Lapunkban már írtunk a marosvásárhelyi Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány kuratóriumának kezdeményezéséről, nyilatkozott róla Borbély László kuratóriumi elnök és az 1990-es történéseket több mint 11 órás összeállításban felelevenítő film készítője, Miholcsa Gyula operatőr is. Most a film bemutatójával kapcsolatosan pontosítunk. Erre március 19-én és 20-án kerül sor a Stúdió Színházban. Az első nap 17 órától két DVD-lemezről (1 óra 43 perc és 1,08) a decemberi, januári előzményeket, az iskolaügyeket illetve a februártól március 15-ig lezajlott eseményeket, az orvosi egyetemen történteket ismerhetik meg a nézők. Március 20-án, szombaton 10 órai kezdettel ugyancsak két DVD-ről a ’90. március 16. és 20. között tragikus összetűzésekbe torkollott konfliktusos helyzetet idézi fel a kétnyelvű filmösszeállítás. Az utolsó részt, amelynek időtartama szintén négy órányi, délután 16 órától lehet megtekinteni.
A kétnapos rendezvény szervezői kérik azokat, akik a film által felelevenített 1990-es periódusban a történések aktív résztvevői vagy szenvedő részesei voltak, a napokban jelentkezzenek személyesen vagy telefonon a Bernády Házban ( Horea u. 6. sz. tel.: 0265/266-855). Természetesen a filmvetítésen is számítanak jelenlétükre. Forrás: Népújság (Marosvásárhely)

Fekete március az Erdélyi Magyar Televízióban
Fekete március – így ivódott be a köztudatba 1990 márciusa. Az akkori események szomorú hírnevet szereztek Marosvásárhelynek. Emlékükre külön műsorokkal jelentkezik az Erdélyi Magyar Televízió. Csütörtöktől vasárnapig este fél nyolctól exkluzív stúdióbeszélgetéseket láthatnak a nézők, amelyek meghívottjai résztvevői, valamint elemzői a márciusi eseményeknek. Szó lesz az események előzményeiről, lezajlásáról, következményeiről, a sajtó szerepéről, mindennek a hatásáról és a köztudatban fennmaradt emlékéről. Szintén az Erdélyi Magyar Televízió elsőként közvetíti a Dr. Bernády György Alapítvány megbízásából készült Marosvásárhely fekete márciusa című dokumentumfilmet. A Miholcsa Gyula által rendezett, hat részből álló film első részét csütörtökön 20 órától tűzte műsorára az ETV. A film következő részeit pénteken és szombaton 20 illetve 22 órától, valamint vasárnap 20 órától nézhetik meg az érdeklődők. Forrás: Népújság (Marosvásárhely)

Markó: 1990 márciusában polgárháború is kitörthetett volna
Az RMDSZ-szel nem konzultáltak az 1990 márciusi, marosvásárhelyi események 20 évfordulóján tartott rendezvényekről, a szövetség külön rendezvénysorozattal emlékezik a Fekete márciusra – jelentette ki pénteken Markó Béla. Az RMDSZ elnöke szerint a húsz évvel ezelőtti események polgárháborúba torkollhattak volna.
Marosvásárhelyen az Erdélyi Nemzeti Tanács (EMNT) és Kincses Előd ügyvéd a Pro Európa Liga (LPE) csatlakozásával kétnapos rendezvénysorozattal emlékezik meg az 1990-ben történt véres etnikumközi konfliktusról. Markó Béla az EMNT rendezvényeivel kapcsolatban azt mondta pénteken, hogy „jobb lett volna, ha velünk is konzultálnak a rendezvénysorozat programjának összeállítása előtt, mivel több RMDSZ-beli kollégám is részese volt az 1990. márciusi eseményeknek. Markó szerint „nem jó, ha esetleg mások próbálnak nekünk ilyen rendezvényeket szervezni”, tájékoztat az Agerpres.
Markó Béla hozzátette: végső soron rendjén van, ha többen is úgy gondolják, hogy „elérkezett a tanulságlevonás pillanata az akkori eseményekkel kapcsolatban”.
Az EMEF-en szó volt a megemlékez közös szervezéséről
Mint arról korábban beszámoltunk, a kétnapos rendezvénysorozat szervezői pénteken 19 órától Az igazság és tolerancia menetére hívják a marosvásárhelyieket. A tervek szerint a menethez csatlakozók gyertyával a kezükben azt az útvonalat járnák be az egykori városházától a Kendeffy-palotáig, amelyet a húsz évvel ezelőtt, capinákkal (fakitermelésben használatos emelő, fafeszítő csákányokkal) felfegyverkezett Maros- és Görgény-völgyi román parasztok megtettek. A résztvevők a kegyelet gyertyáit helyeznék el a Bolyai-téren, az RMDSZ húsz évvel ezelőtti székháza előtt. Ez az a hely, ahol a tudatlan tömeg előbb a „Bolyai-testvéreket” kereste, hogy leszámolhasson velük, mert magyar iskolát akarnak, majd a pártszékház padlására menekült Sütő Andrást és Juhász Ilonát bántalmazta, félig megfosztva szemük világától.
Kali István, az EMNT Maros megyei szervezetének elnöke korábban azt nyilatkozta a Krónikának „Mi még az Erdélyi Magyar Egyeztető Fórumon megpróbáltuk bevonni az RMDSZ-t is a szervezésbe, de amolyan felemás választ kaptunk. Miután Markó Béla utólag kijelentette, hogy ő semmiféle fáklyás menetnek nem híve, világossá vált, hogy számukra nem kívánatos egy efféle megemlékezésen részt venni”.
A szövetség Miholcsa Gyula több mint 11 órás dokumentumfilmje köré szervezi a megemlékezést. Az ismert marosvásárhelyi operatőr-rendezőnek az 1990. márciusi eseményekről szóló alkotását három részben, a Színművészeti Egyetem stúdiótermében vetítik le. A románul is feliratozott film bemutatását beszélgetések követik. Az RMDSZ vezetői egyébként pénteken megkoszorúzták Sütő András sírját, további rendezvények zajlanak a Bernády-házban is.
Markó: fennállt a polgárháború veszélye
Markó Béla és az RMDSZ több vezető tisztségviselője pénteken találkozott az 1990 márciusi véres összecsapások magyar sebesültjeivel és a halálos áldozatok özvegyeivel. Markó virágcsokrokat nyújtott át a férjeiket – Gémes Istvánt, Csipor Antalt és Kiss Zoltánt – húsz évvel korábban elveszített asszonyoknak, és a sebesülteknek, Cseresznyés Pálnak, Szabadi Ferencnek és Juhász Ilonának. Az özvegyek és a sebesültek ezenkívül anyagi támogatást is kaptak az RMDSZ Szolidaritási Alapjából. Markó elmondta, erre a találkozóra minden évben sor kerül.
A találkozó után az RMDSZ elnöke azt mondta: az 1990. márciusi, marosvásárhelyi események az erdélyi magyarok szabadságért folyó harcának egyik mozzanata volt. Ez a harc „nem a románok ellen irányult, akiket tulajdonképpen megtévesztettek és egy másik közösség ellen uszítottak, hanem azok ellen, akik megszervezték az akkori eseményeket, akik konfliktust robbantottak ki a két közösség között” – fejtette ki Markó Béla. A szabadságharc a régi rendszer képviselői ellen irányult, akik 1990 márciusában megpróbálták elgáncsolni az 1989 decemberében elért eredményeket, és megpróbálták leállítani a demokratizálódási folyamatot, tette hozzá.
Markó szerint ha az akkori „ellenforradalmi” kísérlet sikerült volna, fennállt volna a veszélye egy polgárháború kirobbanásának, ez pedig hosszú időre megbénította volna a romániai átalakulás folyamatát. Forrás: Krónika (Kolozsvár)

Ősbemutató!
Film a fekete márciusról
Majdnem telt házas közönség előtt kezdődött el a Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány által összegyűjtött anyagból Miholcsa Gyula hat DVD-lemezes, összesen mintegy tizenkét órás dokumentumfilmjének vetítése a Stúdió Színházban, péntek délután. A Marosvásárhely fekete márciusa címet viselő filmes alkotás a szomorú események kezdetének huszadik évfordulóján megszervezett ősbemutatója estéjén elsőként Borbély László miniszter, az alapítványelnöke szólt a magyar–román vegyes hallgatósághoz, a média jelentős számban jelen levő képviselőihez.
– Húsz év telt el. Mi történt azóta? Minden évben szoktunk szervezni megemlékezéseket. A mostanin sokan itt vannak azok közül, akik ott voltak akkor a padláson, akik nagyon megszenvedték azt a márciust. Ami történt, az ördögi és profi módon meg volt szervezve, nem volt a véletlen műve. '89-ben azt hittük, eljött a demokrácia, a szabadság. Tévedtünk. Egy 1986-os pártdokumentum szerint még 7321 román család betelepítésére volt szükség a marosvásárhelyi etnikai arányok megváltoztatásához. És igaz, hogy a halál nem válogat, de a forradalom vásárhelyi áldozatai is többségükben magyarok voltak. Kilencvenben pedig eme megváltoztatási kísérletnek, majd a diverziónak voltunk szenvedő alanyai. Mennyire becsapottak, naivak, manipulálhatóak voltunk! A sötét erők szépen, profi módon megszervezték a háttérben március huszadikát. Mi úgy éreztük, a megemlékezéseken kívül tennünk is kell valamit. Ez a tizenkét órás film tellett tőlünk, több mint 1500 dokumentum van a birtokunkban. Amelyeket annak idején az ügyészségnek is leadtunk. Csak ott éppen senkit sem érdekelt. Ezúton köszönjük mindazoknak, akik képeket, felvételeket, dokumentumokat juttattak el hozzánk. Sütő András kért meg egykoron, hogy készítsünk dokumentumfilmet a történtekről. A film elkészült, és hamarosan egy újabb, igaz Fehér könyvet is kiadunk. Így az utókor is láthatja, hogy mi, magyarok megálltuk a helyünket – mondta Borbély László, majd mindenkit meghívott a ma déli kettő és négy óra között zajló, Bernády Ház-beli beszélgetésre.
Miholcsa Gyula, a film készítője a film szerkezetéről beszélt, mint mondta, az interetnikai összetűzés kifejezés nem helytálló, hiszen valakik levezényeltek ide valakiket. Ugyanakkor néhai Schnedarek Ervinnek köszönte a felvételeket, ő volt az, aki az események, a káosz közepén több kameraállásból is filmezni, filmeztetni tudta a történteket. Az is neki köszönhető, hogy 1989. december 21-től márciusig minden napról készült filmfelvétel. Így sikerült megtalálni a száz nap kronológiai sorrendjét.
A beszédek közben egypercnyi csenddel adóztak a jelenlevők az elhunytak emlékének, majd elkezdődött a filmvetítés. Az igen érdekesnek bizonyuló alkotás először Erdély történelmét mutatja a román, illetve a magyar történetírás szemszögéből, majd Marosvásárhely történetét ismerteti igen objektíven és tényszerűen a kezdetektől napjainkig. Nem hallgatja el vásárhelyi és erdélyi szinten sem a tudatos elrománosítás, sem a betelepítés tényét. Mindezek után tér rá a vásárhelyi szomorú események boncolására.
A vetítés holnap délelőtt tíz órától folytatódik, a hat lemeznyi film megvásárolható, ára 120 lej.
Nagy Botond. Forrás: Népújság (Marosvásárhely)

Fehér könyv a fekete márciusról
Az 1990-es marosvásárhelyi eseményekkel kapcsolatos évfordulós megemlékezéseket rendeztek a hét végén.
Március 19-én az RMDSZ vezetősége megkoszorúzta Sütő András síremlékét, majd a szövetségi elnöki hivatalban Markó Béla az összetűzés kárvallottjaival, az áldozatok hozzátartozóival: az események során elhunyt Gémes István, Csipor Antal és Kiss Zoltán családtagjaival, az egykor börtönbe zárt Cseresznyés Pállal, a súlyosan bántalmazott Szabadi Ferenccel, illetve Juhász Ilonával találkozott.
Markó kifejtette: annak idején a vásárhelyi és a környékbeli magyarság egyfajta szabadságharcot vívott a letűnt rendszer retrográd erőivel szemben, akik a háttérből irányították az eseményeket. Úgy véli: húsz évvel ezelőtt ellenforradalmi kísérlet történt, amelyet a magyar közösség bátorsága meghiúsított.
Ellentmondásos vallomások
A művészeti egyetem stúdiótermében vetítették azt a 12 órás dokumentumfilmet, amely a húsz évvel ezelőtti eseményeknek állít emléket. Szerzője, Miholcsa Gyula, az RTV munkatársa a Krónikának elmondta: hároméves munka eredményét láthattuk. A film megrendelője a Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány volt, amelyet Borbély László miniszter, parlamenti képviselő vezet. Miholcsa szerint a legértékesebb anyag a néhai Schnedarek Ervintől származott. Ő és munkatársai szinte percről percre megörökítették mindazt, ami 1989 decemberének utolsó napjaitól kezdve Vásárhelyen történt.
A többi, nem kevésbé értékes anyag a Román Televíziótól, a Magyar Televízió Fekete Doboz című műsorából, és a temesvári forradalmárok egyesületétől származik, a film alapötlete pedig az volt, hogy rekonstruálják a helyes és pontos kronológiát. „Rengeteg meglepő dologgal szembesültem. Egyesek önmaguknak mondtak ellent különböző pillanatokban: általában román megszólalókkal fordult ez elő, mert ők akarták elkerülni, hogy a valóságot kimondják” – mesélte Miholcsa.
A legvérmesebb, 1990 februárjában szervezett vásárhelyi Vatra Românescă rendezvényről nincs felvétel, oda annakidején nem engedték be a magyar újságírókat, az RTV archívuma sem őriz erről dokumentumot. A Fekete Doboz munkatársaitól valóságos harctéri jeleneteket kaptak, kameráikkal egészen közel kerültek a verekedő csoportokhoz – ezek a szerkesztők szólaltatták meg március 19-én a cigányokat is, akik a magyarság mellé álltak.
Profi provokáció volt
„Nekem erkölcsi kötelességem volt Sütő Andrással szemben az, hogy a filmet elkészítessem. Három év munkája van benne. Most is végigfut a hátamon a hideg, ha megnézem. Ne feledjük: az események a jugoszláviai folyamat előtt zajlottak. Mindenki számára egyértelmű ma már az, hogy profi provokációról volt szó – akik kirobbantották, azoknak a tervei között talán az is szerepelt, hogy Romániában, Erdélyben katonai diktatúrát vezessenek be. Annak idején a tankok egy hónapon át a város határában állomásoztak” – fejtette ki lapunknak Borbély László, aki a film vetítése előtt köszönetet mondott azoknak, akik fényképeket, videofelvételeket, dokumentumokat vittek be az alapítványhoz.
„1500 dokumentum van a birtokunkban, ezek húsz év alatt gyűltek össze. Jó részüket már 1990-ben átadtuk az ügyészségnek, és azok alapján fel lehetett volna göngyölíteni az ügyet” – tette hozzá Borbély, aki bejelentette, hamarosan elkészül az átfogó Fehér könyv a húsz évvel ezelőtti eseményekről. A filmvetítés kezdetén Tőkés László is jelen volt, viszont az RMDSZ vezetősége, a szövetségi politikusok távol maradtak az EMNT által szervezett, péntek esti tüntetéstől. Tőkés László a Krónikának elmondta: „Nem kaptam meghívást a filmvetítésre, de erre nem is volt szükség, hiszen a sajtóban többször megjelent, hogy erre sor kerül. Úgy gondolom, hogy a megemlékezésben együtt kell lennünk.”
Máthé Éva. Forrás: Krónika (Kolozsvár)

Március fekete fehérben
A magyarok Marosvásárhelyen emlékeztek, a románok Maroshévízen gyűléseztek
A párhuzamosság jegyében szervezett megemlékezéseket a hétvégén az RMDSZ és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács a véres marosvásárhelyi események húszéves évfordulója alkalmából. Markó Béla RMDSZ-elnök előbb megkoszorúzta Sütő András sírját, majd fogadta az áldozatokat és hozzátartozóikat.
„Sokkal kevesebben vagyunk most, mint húsz évvel ezelőtt” – sajnálkoztak március 19-én, Marosvásárhelyen a Tolerancia és igazság címmel meghirdetett fáklyásmenet résztvevői. Ők azért vonultak fel tömött sorokban az egykori összecsapások helyszínén, hogy emlékezzenek és emlékeztessenek a két évtizeddel ezelőtti eseményekre.
Fegyelmezetten indult útra a másfél ezer felvonuló a Kultúrpalota elől, hogy a Bolyai utca és a törvényszék érintésével végül a református temetőig, Sütő András sírjáig jusson el. A menetet végig szakszerűen kísérte a csendőrség, a nézelődők is csendben figyelték a menetelőket, nyoma sem volt a húsz évvel ezelőtti feszültségnek. Bár több százan érezték úgy, hogy gyertyafénnyel kötelességük emlékeztetni az egykori agresszióra, mégis feltűnő volt a távolmaradók aránya.
Párhuzamos emlékek
Az egyik lehetséges magyarázat az lehet, hogy míg az utcán Tőkés László és az EMNT felhívására demonstráltak, addig a Színművészeti Egyetemen az RMDSZ szervezésében Miholcsa Gyula és Simonffy Katalin dokumentumfilmjét, Az én márciusomat tekinthették meg az érdeklődők.
„Nem demonstrálni akarok, hanem emlékezni, ezért számomra ez a dokumentumfilm, és az, hogy sok-sok kortársammal, szemtanúval és áldozattal együtt nézhetem meg, többet jelent, mint az, hogy utcára vonuljak” – magyarázta választását egy idős filmnéző. A békésnek szánt fáklyás felvonulás hamar politikai hangsúlyt kapott: Kincses Előd törvényszék előtt rögtönzött beszédét egy bekiabáló zavarta meg.
Kincses zavartan hagyta el a helyszínt: „Köszönöm, hogy megőrizte a megemlékezés méltóságát, és hogy meghallgatott” – vetette oda a rendbontónak a távozó. A rend a református temetőig tartó séta alatt helyreállt, az emlékező civilek között a magyar gárda tagjai, valamint több EMNT-hez közeli politikus képviselte.
Közös szempontok
Markó Béla az RMDSZ elnökeként marosvásárhelyi irodájában fogadta a két évtizeddel ezelőtti összecsapásokban meghalt Kiss Zoltán hozzátartozóit, valamint a sokévi börtönre ítélt és bántalmazott Cseresznyés Pált, Szabadi Ferencet, illetve Juhász Ilonát. A találkozón átnyújtották azokat az adományokat, amelyeket az ügyvezető elnökség 2000-ben hozott döntése alapján az RMDSZ Szolidaritási Alapjából különítettek el az áldozatoknak és hozzátartozóiknak.
„Egyre inkább meggyőződésem: nem csupán egy magyarellenes pogrom tervének része volt mindez, hanem ellenforradalmi kísérlet is, melynek az volt a célja, hogy leállítsák mindazt, ami Romániában 1989 decembere után megindult” – nyilatkozta az eseményekkel kapcsolatban Markó, aki a nap folyamán megkoszorúzta a húsz évvel ezelőtti véres események során fél szemét vesztett Sütő András író sírját is.
Tőkés László az EMNT által szervezett kerekasztal-beszélgetésen egyébként Markóhoz hasonlóan fogalmazott: a politikus szerint a fekete március eseményeinek feltárása elengedhetetlenül hozzátartozik a rendszerváltás befejezéséhez. A találkozón az eseményeken részt vevő romák számára átadták Bajnai Gordon miniszterelnök és Mádl Ferenc volt köztársasági elnök üzenetét is. A kerekasztal-beszélgetésen részt vett és felszólalt Smaranda Enache, a Pro Europa Liga társelnöke, valamint az események több szemtanúja is.
„Fehér könyvet” ígérnek
„Azt gondolom, csak akkor fogjuk tudni teljes egészében látni és feldolgozni, hogy mi történt, ha egy vegyes, román–magyar tudományos bizottság dolgozik majd együtt” – vélte a lapunknak nyilatkozó Novák Csaba Zoltán történész, akit a Bernády Házban szervezett állófogadáson kérdeztunk meg. Az ismert marosvásárhelyi kulturális központban a házigazda Borbély László miniszter szervezett állófogadást azoknak az érintetteknek, akik közösen nézték végig a Bernády György Közművelődési Alapítvány által életre hívott maratoni dokumentumfilmet.
Borbély László, az alapítvány elnöke is egyetértett azzal, hogy adós még a magyar közösség a történtek feldolgozásával, és ígéretet tett a márciusi események szakmailag megalapozott, és teljes körűen dokumentált „fehér könyvének” összeállítására. Arra a kérdésre, hogy miért nem sikerült közösen emlékezni a teljes közösséget érintő eseményekre, Borbély László egyértelmű választ adott: „Ez itt Marosvásárhely, aki a helyiek múltjára akar emlékezni, az a helyiekkel közös összefogásban teheti azt meg, a párhuzamos rendezvények szervezői pedig ezért nem léptek időben”. Forrás: Új Magyar Szó (Bukarest)

Mit keres az EP-ben ciános Béla?
A kisebbségi lét és identitás kérdéseiről szervez ma este beszélgető estet Brüsszelben Sógor Csaba RMDSZ-es Európai parlamenti képviselő Szávai Géza Székely Jeruzsálem című könyve francia változatának bemutatása alkalmával. Az est egyik meghívottja Markó Béla, volt RMDSZ elnök, román miniszterelnök-helyettes.
Jelenléte ellen tiltakozva Tőkés László, a szövetség listavezetője, "polgári engedetlenségből" leragasztotta a rendezvény plakátjait és erről levélben tájékoztatta a Fidesz frakció tagjait.
Kényes helyzetet teremtett a Fidesz és az Orbán-kormány számára a forradalmár püspök magánakciója. A rendezvénynek a Brüsszeli Magyar Nagykövetség Kulturális Szolgálatának székháza ad helyet, tehát, nyilvánvalóan a kabinet tudtával és beleegyezésével történik, Tőkés csak a múlt héten, a plakátok brüsszeli megjelenése után kezdett tiltakozni, így bármennyire ő az Orbán-kormány első számú kárpát-medencei kedvence, sem a rendezvényt nem lehet már lefújni, sem a Markó meghívását nem lehet visszavonni. Az viszont kérdés, hogy mit tesznek, mit tehetnek a Fidesz-frakció tagjai: csatlakoznak Tőkés "polgári engedetlenségéhez", vagy részt vesznek a magyar kulturális rendezvényen, "legitimálva" Markó Béla jelenlétét?
A Népszava birtokába jutott Tőkés levélből és az általa csatolt fotóról kiderül, hogy a volt püspök politikus "Mit keres az EP-ben ciános Béla?" feliratot ragasztott a brüsszeli plakátokra. "Markó Béla meghívását, szereplését nem állt szándékomban sem megakadályozni, sem pedig aktuálpolitikai okokból felhasználni. Ha erdélyi képviselőtársaim őt gondolják a leghitelesebb politikusuknak, lelkük rajta. Ám tiltakozni nekem is jogomban áll - éppen ezért az én felelősségemre a mellékelt fényképen megörökített "polgári engedetlenségi" eszközhöz folyamodtam. Ezt a levelet tájékoztatásképpen írtam" - olvasható a Fideszes és - ismereteink szerint a szlovákiai Magyar Koalíció Pártja - képviselőihez eljuttatott levélben.
Tőkés arra hivatkozik, hogy a verespataki bányaberuházás miatt tartja elfogadhatatlannak Markó meghívását. A ciántechnológiát alkalmazni szándékozó verespataki aranybánya ügyét a nemrég új pártot alapító Tőkés következetesen az RMDSZ elleni egyik legfőbb fegyverként használja, úgy állítva be a történetet, mintha kizárólag a romániai magyar érdekvédelmi képviseleten állna vagy bukna a Traian Basescu államfő által nyíltan támogatott, 12 éve aláírt román-kanadai szerződés sorsa. Sőt, úgy beszél, mintha az RMDSZ már ki is adta volna a kitermelési engedélyt. Tény, hogy a beruházónak még két tárca engedélyére van szüksége, a művelődési és környezetvédelmi minisztériuméra, és mindkettőt RMDSZ-es miniszter vezeti. Kelemen Hunor pártelnök, művelődésügyi miniszter a nyáron jóváhagyta a szakhatóság engedélyét a Kirnyik-hegység régészeti mentesítésére két, külön-külön 70 millió dolláros műemlékvédelmi alap létrehozása ellenében. Ezt a jóváhagyást kifogásolták a civil szervezetek és ezt értelmezi bányanyitási engedélyként Tőkés László. A Borbély László vezette környezetvédelmi tárca (egyelőre még) nem adta meg a tényleges működési engedélyt.
Levelében Tőkés azt is állítja, hogy a "Bukarestbe szakadt" romániai magyar miniszterek semmibe veszik Magyarország jogos tiltakozását és Románia belügyeibe való beavatkozásnak tartják azt. Magyarország kormánya nem tiltakozott a bányanyitás ellen, hanem a román szaktárca megkeresésére a magyar szaktárca azt válaszolta, hogy semmilyen formában nem támogatja a cianidos technológia használatát. A határon átnyúló kockázatok miatt a román minisztériumnak kötelező kikérni az esetlegesen érintett szomszédos államok véleményét, annak figyelembevétel azonban nem kötelező számára - erről beszélt Borbély László környezetvédelmi miniszter.
Bár Tőkés László bármennyire részletesen tárgyalja Verespatak kérdését, és állítja, hogy nem aktuálpolitikai szándék vezérli, a levél az ellenkezőjét igazolja. Maga fogalmazza meg, hogy ha képviselőtársai Markót gondolják a leghitelesebb politikusuknak, hát lelkük rajta. A saját néppártját nemrég, hathatós budapesti politikai támogatással bejegyző, de RMDSZ-es EP mandátumát azért megőrző Tőkés, igaz ugyan, hogy a levél végén, de sértettségének tényleges okát is feltárja. "Markó Béla az Erdélyi Magyar Néppárt bejegyzése után az 1989 szellemét megalázó módon az új erdélyi magyar párt létrejöttét Magyarországról érkező "politikai ciánnak", "a politikai környezet szennyezésének" nevezte, idézem: "Ez egy rossz beruházás, beszélnünk kell róla és ki kell mondanunk: Magyarországról érkezik. Ez a párt számunkra politikai cián, nem tudjuk, mennyire koncentrált, de a politikai környezet szennyezése. (...) Ez a beruházás semmit nem fog arannyá változtatni az erdélyi magyarok számára, talán csak egyesek zsebébe termel majd aranyat." .
Kelemen Hunor RMDSZ elnök állásfoglalásban reagált Tőkés polgári engedetlenségi akciójára, amelyet eljuttatott ugyanazon címzettekhez, vagyis a Fidesz brüsszeli képviselőihez. "A Romániai Magyar Demokrata Szövetség elnökeként úgy értékelem, hogy Tőkés László tette, és az Önökhöz eljuttatott levele túllép a jó ízlés, a politikai kultúra és a diplomácia határain. Aljas és méltatlan cselekedetnek tartom az ilyen jellegű megnyilvánulásokat bárhol is történjenek, különösképpen az Európai Parlamentben. Tőkés László képviselő urat más szándék nem vezérelhette, csupán személyes bosszúvágya, felgyűlt frusztrációi és cselekvési képtelensége. Október 18-án Markó Béla nem csak politikusként, hanem költőként vesz részt Szávai Géza könyvének francia nyelvű bemutatóján, amely tematikáját tekintve számunkra sokkal fontosabb annál, hogy ilyen felelőtlen és kisstílű vádaskodássá és rágalmazás-hadjárattá alacsonyodjon. " - állítja Kelemen.
Brüsszelben a Székely Jeruzsálem
Az RMDSZ által fontosnak nevezett téma a magyar történelmi kuriózumnak számító székely szombatosság. A tragikus történet a 16 századig nyúlik vissza, amikor Erdélyben mintegy húszezer unitárius vette fel a szombatos vallást. Kötelező törvényül Mózes öt könyvét hirdették, és a zsidókhoz hasonlóan, szombaton ünnepeltek. Olyan mértékben tértek vissza a kereszténység gyökereihez, hogy végül egészen közel kerültek a zsidó vallás hittételeihez, még a külsőségekben is zsidóvá váltak. Idővel megfogyatkozott a hívek száma, a közösséget pedig zsidózó unitáriusoknak kezdték nevezni. A második világháború, a Holocaust idején már csak a Maros megyei Bözödújfalúban élő szombatos székelyek vállalták zsidóságukat és önkéntesen osztoztak a zsidók sorsában. A Ceausescu-éra falurombolása épp Bözödújfaluban kezdődött. A települést vízzel árasztották el, a lakosságot kitelepítették, véget vetve így a székely szombatosság több száz éves történetének is.
Szávai Géza Székely Jeruzsálem című esszéregényének francia nyelvű változatát a magyar EU-elnökség alkalmából jelentette meg a budapesti Pont Kiadó. A mű kapcsán a székely szombatosok közösségének sorsáról, a kisebbségi lét és identitás kérdéséről szerveznek ma beszélgető estet Brüsszelben. A házigazda, civilben református lelkész Sógor Csaba RMDSZ-es európai parlamenti képviselő meghívottjai az erdélyi származású, 1988-tól Budapesten élő Szávai Géza író, Bernard Le Calloch breton egyetemi professzor, történész, Markó Béla romániai miniszterelnök-helyettes, költő és Miholcsa Gyula, a Román Televízió Magyar Adásának operatőr-szerkesztője. Markó előadásának címe: Nemzeti identitások az egyesült Európában.
Gál Mária
Népszava

Főhajtás 1956 erdélyi mártírjai előtt (4.)
A hazaárulási perek. Jönnek Kádárék
Bár a letartóztatás, a nyomozás, a kihallgatások idején látszólag nem érvényesült az „etnikai” elv, a „rendszer ellen szervezkedő elemeket” előre meghatározott klisék, sablonok szerint csoportosították – román vasgárdisták, magyar nacionalisták-irredenták, cionisták, történelmi pártok tagjai, imperialista ügynökök –, a letartóztatottak, elítéltek etnikai megoszlása azt bizonyítja, hogy a Securitate a magyarok által lakott régiókban sokkal „aktívabb” volt, mint a román többségű vidékeken.
A Magyar Autonóm Tartományban 1956 és 1965 között összesen 826 személyt állítottak hadbíróság elé. Közülük 620 magyar – az elítéltek 75,1 százaléka –, 184 román – 22,5 százalék –, 18 német – 2,1 százalék –, 2 zsidó és 2 cigány – 0,2 százalék. 1956-ban 71 román anyanyelvűt és 28 magyart tartóztattak le. Ez azzal magyarázható, hogy 1956. november 3-tól 1957 februárjáig letartóztatták a Ioan Faliboga moldvai származású, Marosvásárhelyen élő katonatiszt vezette Nemzeti Felszabadító Bizottság (Comitetul de Eliberare Naţională – CEN) 70 tagját, akiket a Kolozsvári III. Hadtest Katonai Törvényszéke nagyszebeni kiszállásán 1957-ben elítélt. Ioan Falibogát és két társát előbb halálra ítélték, az Államtanács utólag az ítéletet életfogytiglani kényszermunkára változtatta. A Faliboga-csoportban csak két magyar volt: Frunda Károly és Miholcsa Gyula mérnök. Frunda Károlyt a Btk. 209. szakasza 3. pontjának előírásai alapján az ország kormányzási formájának erőszakos megdöntésére irányuló szervezkedésben való részvételért, azaz hazaárulás vádjával 18 év fegyházbüntetésre ítélték, Miholcsa Gyula építkezési tervezőmérnököt, ugyanazzal a váddal, a Btk. 209. szakasza 4. pontjának előírásai alapján 10 év börtönbüntetéssel sújtották. A Ioan Faliboga vezette csoport részben a Magyar Autonóm Tartomány Néptanácsának munkatársaiból, részben a Román Államvasutak hivatalnokaiból – többségükben egykori katonatisztekből – állt, Patria 7 néven titkos szervezetet hoztak létre, amelynek célja – a szervezet vezetője ellen megfogalmazott vádemelési határozat szerint –: „az RNK népi demokratikus rendszerének erőszakos megdöntése”, „amikor majd akcióba lépnek az államhatalom megkaparintásáért, az első elfoglalandó célpontok a néptanácsok, a posta és más állami intézmények legyenek”, „felkészítették Maria Bogdan vádlottat, hogy vegye fel a kapcsolatot néhánnyal az imperialista államok nagykövetségei közül, hogy anyagi segítséget kérjen a szervezet számára az akció végrehajtásához”. Más vádpontok: a magyar forradalom idején ellenforradalmi kiáltvány kidolgozása, amelyet az akcióba lépés alkalmával kellett volna terjeszteni, intézkedések, hogy a magyar lakosság körében az ellenforradalmi elemekkel vegyék fel a kapcsolatot, „Katonai Bizottság” létrehozása volt katonatisztekből, tájékoztatás a lakosság hangulatáról, „Politikai Bizottság” létrehozása, amely gondoskodott volna a felforgató szervezet tagjainak és az „ellenforradalmi anyagoknak” a szállításáról, terjesztéséről. A Stefano Bottoni által publikált, a belügyminisztérium Magyar Autonóm Tartományi parancsnokának, Kovács Mihály alezredesnek az állambiztonság tevékenységéről készített 1957. április 28-i jelentéséből az is kiderül: Ioan Falibogának szándékában állt a Nyilaskeresztes Párt marosvásárhelyi szervezetének egykori vezetője, Bakaló Zoltán által létrehozott csoporttal egyesülni, sőt, át akarta venni annak vezetését, mert annak „a független, svájci mintájú központi igazgatással rendelkező, szabad Erdély megteremtése volt a célja”. A Szoboszlai- és a Faliboga-csoport tervei között sok a hasonlóság, az ítéletek nagyságrendjénél azonban óriásiak a különbségek: az előbbinél tíz halálos ítéletet mondtak ki, és azokat végre is hajtották, a második csoport perében három halálos ítélet született, azokat később életfogytiglani kényszermunkára változtatták. A két ítélet közötti különbség – úgy tűnik – ismételten igazolja ama korábbi megállapításomat, miszerint az 1956-os erdélyi magyar szervezkedések résztvevői ellen a Kádár János vezette magyar párt- és kormányküldöttség 1958. február 20-a és 28-a közötti romániai látogatása után hozták a rendkívül szigorú ítéleteket, köztük a halálos ítéleteket. „Országjáró körútja” során a küldöttség 1958. február 25-én reggel – a 24-én Jászvásáron és Roman városában tett látogatás után (egy különvonat hálókocsijában utaztak) – Marosvásárhelyre érkezett, ahol a vasútállomáson hatalmas tömeg fogadta. Ez – összegezi a delegáció látogatásának tanulságait Makfalvi (Vincze) Gábor – nem csak az „igen alapos szervező és mozgósító munkának” volt köszönhető, hanem annak is, hogy „ez volt az első (és utolsó) eset, hogy ilyen magas rangú magyarországi vendégek érkeztek a székely fővárosba”. E sorok írója a magyar küldöttség fogadásán jelen lévő marosvásárhelyiektől arról is értesült: nem csak Kádár János fogadására gyűlt össze olyan hatalmas tömeg, hanem azért is, hogy tizenkét év után végre magyar zászlót – még ha kisméretűt is – szorongathassanak a kezükben. A „magyarországi elvtársakat” Csupor Lajos, a Magyar Autonóm Tartomány pártbizottságának első titkára, Bugyi Pál, a tartományi néptanács végrehajtó bizottságának elnöke, Kovács György író, az RMP KB tagja, Andrásofszky Tibor, az Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet rektora és Udvarhelyi József, a városi néptanács elnöke fogadta. Bugyi Pál a tartomány „román, magyar, szász és más nemzetiségű dolgozóinak nevében” köszöntötte a vendégeket, és külön kiemelte, hogy a Román Munkáspárt „következetesen alkalmazza a marxi–lenini nemzetiségi politikát”. (folytatjuk)
Tófalvi Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A szabadság terhe – fekete március történészszemmel
László Márton és Novák Csaba Zoltán: A szabadság terhe. Marosvásárhely, 1990. március 16-21. című kötetét mutatták be szerda este Marosvásárhelyen a Bernády Házban. Még mielőtt asztalhoz ültek volna a szerzők és méltatóik, vitát váltott ki a kötet, többen ugyanis azt kifogásolták, hogy nevük kimaradt, illetve nem úgy emlékeztek a 22 évvel ezelőtti eseményekre, ahogy a két történész azt megírta.
Egy hölgy azzal fogadta a Bernády Házba belépő történészeket, hogy „megint olyanok írtak könyvet egy eseményről, akik ott sem voltak”. A két szerző ugyanis fiatal koránál fogva sem lehetett volna az események középpontjában. De talán épp ettől objektív a kötet, hogy nem az emlékezetükre hagyatkoztak, nem azt írták meg, amire visszaemlékeztek, hanem szigorúan ragaszkodtak a dokumentumokhoz, a felkutatott iratokhoz.
Borbély László a Bernády Alapítvány elnökeként szólt a jelenlevőkhöz. Elmondta, évekkel korábban készült egy tizenkét órás film Miholcsa Gyula operatőr közreműködésével az 1990. márciusi eseményekről, azok előzményeiről, illetve következményeiről. Másfél évvel ezelőtt megfogalmazódott a gondolat, hogy egy könyvet is meg kellene jelentetni az akkori eseményekről, úgy, ahogy azt a történészek látják. A két kutatónak másfél év állt a rendelkezésére, hogy iratokat nézzen át, átolvassa az akkori sajtót, megkeresse azokat a személyeket, akik valamilyen szerepet töltöttek be az események szervezésében, vagy folyamatában.
Borbély László nem csak a márciusi eseményeket idézte fel, de azok előzményeire is figyelmeztetett, visszatekintve a szocialista rendszerbe, a kisebbségellenes politikára, az asszimilációs próbálkozásokra. Mint mondta, a történtekre pontos forgatókönyv szerint került sor, nem azok az emberek szervezték, akik Marosvásárhelyre vonultak, ők csupán eszközök voltak mások számára. A következményekről a politikus elmondta, akkoriban nagyon sok család telepedett ki külföldre, többnyire Magyarországra, ami „óriási érvágást jelentett Marosvásárhely számára”, hiszen csökkent a magyarság aránya.  
Sebestyén Spielmann Mihály történész még kéziratos formájában olvasta a kötetet és adott néhány tanácsot a szerzőknek arról, hogy milyen szempontokat vegyenek figyelembe. A könyvbemutatón azokhoz szólt elsőként, akik kifogásolták, hogy a szerzők nem voltak jelen a véres eseményeken.
Mint mondta, a történész iratokból dolgozik, gyűjt, kutat, összehasonlít, mérlegel, ellenőriz. Nem emlékiratot ír, hiszen az emlékek kopnak, megváltoznak az idő múlásával, kevésbé megbízhatóak.  „A marosvásárhelyi 37-es találkozó 35 évet várt arra, amíg jött egy történész, hogy összefoglalja. Ez a könyv 22 évvel ezelőtti események után születik meg, úgy hogy a résztvevői még itt vannak” – mondta.
Méltatásának a Teherlift, avagy a szabadság elviselhetetlen könnyedsége címet adta, amelyben a kötet és annak szerzőit méltatta. Szerinte a két szerző munkája abban is különbözik az eddig megjelentektől, hogy László és Novák történészként az egyedül járható utat, a történészi megközelítést választották, forrásokat faggattak, korabeli filmeket, fényképeket néztek, dokumentum felvételeket hallgattak meg, hivatalos iratokat lapoztak át, kértek és piszkáltak ki, mérlegeltek, a szem- és korona- vagy egyszerű gyalogtanúk vallomásaira voltak kíváncsiak, elutaztak más levéltárakba. Nemzetközi módszertani szakmunkákban kerestek konkordanciákat.
Novák Csaba Zoltán szerint, ha valahol azt írják egy történetre, hogy az igaz történet, ne higgyük el, mert olyan nincs. „Ez sem egy tökéletes mű, hanem egy módszertani munka, egy lépték, amely 22 év távlatából született meg” – jelentette ki. A történész nem tartja elképzelhetetlennek, hogy román nyelven is napvilágot lásson a szöveg, hogy román történész kollegái is forgassák, esetleg saját álláspontjukkal egészítsék ki.
László Márton azt a forrásanyagot ismertette, amelyet előkerestek levéltárakból. Az akkori parlamenti bizottság iratairól, a Bernády Alapítványnál őrzött, még 1990-ben készült visszaemlékezéseket és tanúvallomásokat néztek át, a nagyon vaskos peranyagot, a magyar külügyminisztérium dokumentációját. A sajtót sem hagyták ki, a helyi és az országos újságokat, a tévé felvételeket és sok-sok fényképet.
Maszol.ro

A szabadság valóban terhekkel jár
Sokadmagammal együtt állítom: magyar részről a március 16–21-ei események elsősorban a marosvásárhelyi és nem marosvásárhelyi magyar közösségről, a „kisemberekről” szólnak, és csak másodsorban a magyar (csúcs)politikusokról, akik többnyire nem tartózkodtak a városban, vagy nem vettek részt az eseményekben.
László Márton és Novák Csaba Zoltán marosvásárhelyi fiatal történészek azt a fáradságos és elismerésre méltó feladatot vállalták, hogy a „fekete márciusként” elhíresült, 1990. március 16–21. közötti marosvásárhelyi eseményeket, a pogromszerű etnikai konfliktus előzményeit, kiváltó okait, lefolyását és következményeit kutatták, és egy nemrég megjelent, Marosvásárhelyen is bemutatott kötetbe foglalták. A szerzők – az előszóban tett vallomásuk alapján – az eddigi források alapján összegzés végzésére, az események történeti kontextusba helyezésére, az ok-okozati összefüggések feltárására törekedtek. Munkájukat elsősorban történeti rekonstrukciónak és értelmezésnek szánták.
A kutatók számára elérhető, nem zárolt forrásokat használták fel. A már meglevőket (korábban megjelent publicisztikai jellegű művek, az egykori résztvevők visszaemlékezései, Fehér könyv) újakkal egészítették ki: sajtóban, főleg a helyi napilapokban megjelent írások, a Nemzeti Megmentési Front megyei jegyzőkönyvei, magyarországi külügyminisztériumi iratok. Gazdag „alternatív” forrásanyagnak bizonyult a Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány irattárában található iratanyag: az RMDSZ marosvásárhelyi szervezetének iratai (már ami megmaradt, mert a köztudat szerint egyeseket úgy adtak át az államhatóságnak, hogy nem kapták vissza őket), a márciusi eseményeket vizsgáló bizottság dokumentumai, korabeli filmfelvételek, Miholcsa Gyula maratoni dokumentumfilmje.
Az ún. oral history interjúanyaga elsősorban a kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézet munkájára épült. A könyv érdeme, hogy még időben megjelentetett, alapos dokumentálódásra alapozó történészi szakmunka. Nem kizárólagos, hiszen az 1990. márciusi események tárgyalásán kívül jelentős teret szentel a kommunizmus alatt tapasztalt kisebbségi megkülönböztetéseknek, az 1989-es rendszerváltás helyi lefolyásának, az átmenet problémáinak és etnicizálódásának (vezetőcserék, Vatra Româneasca, iskolaügy, MOGYE kérdése stb.), a sajtó konfliktusnövelő szerepének, a magyar–román viszony és a nemzetiségi kérdés alapos tanulmányozásának. Miközben az összegzés és a következtetések levonása során részletesen feltárja az etnikai konfliktusok jellemzőit, és nem hallgatja el az eseményeket generáló valós okokat: a Szekuritáte létjogosultságának az igazolása, ezért a hadsereg tudatos cselekedete az egymással szemben álló felek időben történő szét nem választása és az összecsapás kialakulása érdekében, a marosvásárhelyi román elit kompenzáló politikája a térvesztés ellensúlyozására, a sajtó gyűlöletkeltő szerepe, kommunikációs problémák – akár a magyarság félreértelmezhető türelmetlensége, naiv hite a gyors és valós változásokban.
A marosvásárhelyi könyvbemutatón a szerzők szerényen bevallották, hogy a hasonló történészi munkák korántsem lehetnek tökéletesek, és a kiegészítések szükségességére buzdítottak. Sajnos a könyvbemutatót levezető politikus, aki egy személyben alapítványi elnök is, nem adott lehetőséget a hozzászólásoknak. Ezáltal bebizonyítva, hogy az 1990. márciusi marosvásárhelyi események megítélése túlpolitizált (magyar részről is), és sok esetben nem felel meg az egykori átélők, mai visszaemlékezők által tapasztalt valóságnak. A szerzők mentségére szolgál, hogy a magyar és a román politikusok által „kiszélesített csapáson” jártak, és fiatal koruknál fogva meghatározó saját élményekkel nem rendelkeznek. Sokadmagammal együtt állítom: magyar részről a március 16–21-ei események elsősorban a marosvásárhelyi és nem marosvásárhelyi magyar közösségről, a „kisemberekről” szólnak, és csak másodsorban a magyar (csúcs)politikusokról, akik többnyire nem tartózkodtak a városban, vagy nem vettek részt az eseményekben.
Íme néhány fontosabb példa arra, ami kimaradt a könyvből és az eddigi történetírásból. Meg sem említtetik az RMDSZ-székház védelmét irányító Mihály József neve, egyáltalán nincs szó a kitartóan filmező fekete dobozos fiúkról, sőt még a korábbi megveretése miatt bekötött szemű, tízezrek által látott filmesről, az utóbb állítólag Svédországba menekült Farkasról sem. Egyetlen utalás sincs arra, hogy 1990. március 17–18-án sajátos hangulatban éppen Marosvásárhelyen került sor közel négyszáz résztvevővel a Magyar Ifjúsági Szervezetek Szövetsége kongresszusára, amely az újkori erdélyi magyar politikatörténet első kongresszusa volt. Itt olvasták fel Sütő András talán utolsó, még két ép szemmel írt szövegét; itt szólalt fel Kincses Előd, miközben az ifjúsági ház falán „Halál Kincsesre!” felirat éktelenkedett; szerepelt Smaranda Enache és Szőcs Géza, állásfoglalás született a Vatra Româneasca sovén tevékenysége ellen, valamint az ülősztrájkot folytató orvostanhallgatók jogai mellett.
A magyar ifjúságot tömörítő MADISZ-ról alig olvasunk a könyvben, nemcsak emberi történetek és átélések szintjén, hanem még politikai vonatkozásban sem: nem említtetik meg a székhely feldúlása, sőt az sem, hogy a három meghatározó ifjúsági szervezet (MADISZ, ODT, OTV) előremutató közös nyilatkozatot fogalmazott meg, melyben elítélte a márciusi eseményeket. Vajon hol élnek most azok az akkori merész fiatalemberek, Marcel Bolboacă és Traian Marcu, akik merték vállalni a véleményüket?
Személyes átéléseim, a közemlékezet mintha helyenként párhuzamosan zajlana a többnyire politikailag megvilágított leírásokkal. A kötetet forgatva nem élem át újra 1990. március 19-én a zsúfolásig telt Vártemplomban a méltóságteljes tiltakozást, utána pedig a megyeháza előtt Kincses Előd lemondatását követelő román tömeg mögött éljenzésbe kezdő néhány tucatnyi magyar ember bátorságát. (A szinte egymásnak feszülő csoportokat fényképeztem egy harmadik emeleti lakás függönye mögül, amikor lefüleltek, és csupán lélekjelenlétemen múlott, hogy nem vertek meg.) Nem cseng fülemben az alaposan félrevezetett Görgény-völgyiek „Halál Bolyaira!” kurjantása, nem látom magam előtt az RMDSZ-székház emeleti ajtaját elzáró vasszekrény fölé célzott fejszecsapásokat. Nem idézem fel a március huszadikán este, éjjel a megyeházán uralkodó hangulatot, ráadásul a téren meggyújtott tüzeknél melegedő nyárádmentiek, máshonnan érkezettek és helyiek himnuszéneklésének a katarzisára gondolva, csak saját és mások emlékeire alapozhatok.
Most vagy soha? Siker vagy kudarc? Katarzis vagy frusztráltság érzése? – az erdélyi magyarság közel 23 éves újkori történelmének ma is időszerű kérdései. Ki-ki ítélje meg saját maga, miből kaptunk többet.
Köszönet a szerzőknek, hogy az 1989-es rendszerváltást követő, kezdetben eufóriában, később kisebbségi félelemben eltöltött hónapok történetét leírták, és új – korántsem teljes – adatokkal szolgálnak a történetírás számára. Miközben közösen valljuk: a szabadság valóban terhekkel jár.
dr. Ábrám Zoltán
(László Márton, Novák Csaba: A szabadság terhe, Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda, 2012, 286 oldal)
Krónika (Kolozsvár)

Miholcsa Gyula: Marosvásárhely fekete márciusa
A 2010-ben készült dokumentumfilm-sorozat a rendszerváltást követő marosvásárhelyi eseményeket mutatja be. Az alkotó kronológiai rendbe szedte a Bernády György Közművelődési Alapítvány által gyűjtött írott és filmes anyagot. A hat halottat és 300 sebesültet követelő marosvásárhelyi események áldozata volt Sütő András író is, aki fél szeme világát veszítette el.
A filmben minden olyan eseményt felidéznek, amelynek kihatása volt a hangulatkeltésre. Az öt nap archív képeit magyarok és románok visszaemlékezései, hivatalos kijelentések egészítik ki.
A hatrészes sorozat március 18-tól, esténként 11 órától lesz látható az Erdélyi Magyar Televízió műsorán.
Népújság (Marosvásárhely),

Március 19–20 – egykor és ma
A Magyar Újságírók Romániai Egyesületének Maros megyei szervezete által rendezett hétfő esti sajtóklubban az 1990. március 19- 20-i eseményekről volt szó. A felvezető Miholcsa Gyula riportfilmjének a konfliktus kirobbanását és a manipulációt kidomborító része volt, majd az újságírók Novák Zoltán történész és Spielmann Mihály történész-főkönyvtáros beszélgetésvezetők kérdéseire válaszolva saját élményeiket osztották meg egymással.
Olyan, eddig még nem hallott, bevallott részleteket is felfedtek az események szemtanúi, amelyeket eddig nem jegyzett le senki. Jelen volt többek között Bakó Zoltán, akit annak idején a Népújság munkatársaként március 16-án a Tudor negyedbeli gyógyszertári incidens idején bántalmaztak. Fény derült arra is, hogy a Szabad Európa Rádió, amely akkor még közvetített, mennyire manipulálta az információkat, de azt is elmondták az újságírók, hogy milyen összehangolt diverzió forgatókönyve szerint zajlottak az események 1989. december 22-étől a márciusi eseményekig, s ebben része volt a ma is nacionalista hangnemű Cuvântul liber napilapnak, de hozzájárultak a rendőrség, a hadsereg és a Vatra Româneasca szervezetbe menekült volt szekuritátésok is.
Az újságírók azt is elmondták, hogy az események nyomán a mai napig áthidalhatatlan űr tátong a román és a magyar emberek között. Nemcsak az volt a következménye, hogy évekig távol maradtak Marosvásárhelytől a beruházók, hanem ürügyül szolgált nagyon sok vásárhelyi magyarnak, hogy elhagyja az országot. Akik meg maradtak, és mindennap kapcsolatban voltak román szomszédaikkal, bizalmatlanul közelítettek ismét egymáshoz, hiszen – bár az előző események feszült hangulatot keltettek a városban – senki nem hitte volna, hogy a manipulációnak köszönhetően ilyen konfliktusra is sor kerülhet.
Sajnos, 22 évvel az események után még mindig vannak olyan politikai erők és médiaintézmények, amelyek a románok és magyarok közötti ellentétet szítják. Még mindig van mit tanulni a több mint két évtizeddel ezelőtt történtekből, s továbbra is vannak megválaszolatlan kérdések, amelyekkel érdemes a történészeknek, kutatóknak foglalkozni – vonták le a következtetést a beszélgetésen résztvevők.
(vajda)
Népújság (Marosvásárhely),

Marosvásárhely fekete márciusáról (Dokumentumfilm)
A felejtés ellen született Miholcsa Gyula tizenegy órás dokumentumfilmje Marosvásárhely fekete márciusáról, a rendszerváltás utáni kegyetlen magyarellenes pogromról.
A román közszolgálati televízió magyar műsorának szerkesztője a Bernády György Közművelődési Alapítvány által gyűjtött írott és filmes hagyatékot dolgozta fel, s dacára annak, hogy mai napig zároltak a hivatalos dokumentumok, tehát a korabeli hatalom gépezetének működését még mindig homály fedi, az elmúlt több mint két évtized alatt készített filmeket és visszaemlékezéseket feldolgozó megrendítő filmsorozat újra rádöbbentett, előre kitervelt, pontosan kidolgozott manipuláció révén, aljas politikai célból sikerült egymásnak ugrasztani a város és a környék magyar és román lakosságát. A március 19-i eseményeket feldolgozó rész Kincses Előd lemondatását, az RMDSZ székházának ostromát és a Sütő András elleni rettenetes, előre kitervelt gyilkossági kísérletet elevenítette fel. S azt a katonai és rendőri passzivitást, illetve felbujtó szerepet, melynek születési körülményeit csak sejtjük, de pontosan dokumentálni máig nem lehet. Homály fedi, kinek-kiknek a parancsát teljesítette Ioan Judea ezredes és társai, de tény, a Görgény-völgyi leitatott és félrevezetett románok beszállításában kiemelt szerepet játszottak. Az is már akkoriban kitetszett, hogy az Iliescu–Petre Roman-féle hatalom a magyarok megfélemlítésére játszott, s a hírhedett, azóta kimúlt, de szellemében minden román pártban tovább élő Vatra Românească, a helyi rendőrség, a fel nem oszlatott Securitate Erdély elszakításával riogatta a románságot, s nem kevesebbet, mint a magyarság szellemi vezetői: Sütő András, Kincses Előd, Király Károly, Smaranda Enache és Tőkés László megöletését tervezte. Az már a dolgok tragikomikus alakulása, hogy a capinákat és fejszéket igen jól forgató, leitatott hodákiak és ibánfalviak Bolyait is felakasztották volna. A lényeg: a román hatalom katonai és titkosszolgálati segédlettel móresre akarta tanítani a néhány nappal korábban mozgolódó szatmáriakat is, s március idusa után a néma könyves tüntetésen méltósággal felvonuló magyarságot. Mindeközben Marosvásárhelyen tartózkodott a román parlament két tagja, N. S. Dumitru és Verestóy Attila, előbbi jó ideje elhunyt, utóbbi mai napig Székelyudvarhely szenátora. A dokumentumokból kiderül: a köztudottan tragikus események idején este kocsiba ült, visszahajtott Bukarestbe. Miközben a 2500 román ostromolta RMDSZ-székházban a padlásra szorult hetvenkét embert csak a csoda mentette meg a tűzhaláltól, Verestóy, pisztollyal az oldalán, Isten a megmondhatója, merre járt, kivel tárgyalt, de személyes jelenlétével az égadta világon semmit megakadályozni nem akart vagy nem tudott. És Király Károly sem, aki akkoriban a Nemzeti Megmentési Front első alelnöke volt, s akit óránként hívtak az RMDSZ padlásán rekedtek, személy szerint Káli Király István, s aki csak annyit tudott tanácsolni nekik, forduljanak a helyi katonasághoz, illetve rendőrséghez. Kértek ők segítséget, de süket fülekre találtak mind a helyi, mind a bukaresti hatóságok részéről, mi több, Judea ezredes szabályosan a felbőszült tömeg közé vezette Sütő Andrást és társait. Öt halottja, háromszáz sebesültje volt a pogromnak. A román hatalom mai napig „sajnálatos marosvásárhelyi eseményként” emlegeti, s csak Mihăiţă Cofariut, a hodáki parasztembert siratja, aki a „barbár magyarok” áldozatává vált. Az ő sebesüléséért Cseresznyés Gyula börtönbüntetést szenvedett, s rács mögé került jó pár magyar cigány is, aki Ne féljetek, magyarok, itt vannak a cigányok! kiáltással – egy nappal később, még a katonaság közbeavatkozása előtt – eldöntötte a főtéri csata sorsát. A román karhatalom és hadsereg csak akkor avatkozott a véres küzdelembe, amikor a felbujtott román támadókat már félig kiverték a főtérről. Most Marosvásárhely szoborállítással kíván elégtételt szolgáltatni Sütő Andrásnak, aki hosszas külföldi kezelés után talpra állt ugyan, folytatta a küzdelmét is, de az 1990. március 19-i gyilkossági kísérlet nyomait haláláig viselte. Miholcsa kitűnő munkát végzett, filmje bennünk ama napok szorongásait eleveníti fel, s hozzásegít néhány új igazság felismeréséhez. És ha akadna olyan román – országos szórásban – közvetítő televízió, mely az Erdély Televízión kívül vállalná bemutatását, talán a román politikusok, szélsőségesek vagy kevésbé azok is rájönnének: ma is veszélyes a nemzeti nacionalizmus, sovinizmus tüzével játszani.
Simó Erzsébet
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Kézzel írt történelem – Jókaitól a… jókedvig
Születésnapi beszélgetés a 75 éves Pál-Antal Sándor levéltáros-történésszel
– Kezdjük egy pontosítással: ön rendes tagja vagy külső tagja a Magyar Tudományos Akadémiának?
– Az MTA-nak a külföldön élő magyar tudósok csak külső tagjai lehetnek, a rendes tagok Magyarországon élő magyar állampolgárok. Az Akadémiába a határon túli tudósokat is választják, akárcsak a rendes és levelező tagokat. Sokan összetévesztik a köztestületi tagokat a külső tagokkal, és azt hiszik, hogy azok is akadémikusok. Köztestületi tag lehet bárki, aki doktori fokozattal rendelkezik, a magyar tudományosságot műveli, és hivatalosan kéri a köztestületbe való felvételét. Elméletileg minden tudományos doktori fokozattal rendelkező magyar az MTA köztestületi tagja lehet, de akadémikus csak megválasztott. Erdélyben jelenleg 17 akadémiai külső tag él, köztestületi mintegy 800, ha nem több.
– És ki lehet levelezőtag?
– Csak magyarországi tudós.
– Karcfalván született, mégis Nagybányán és Csíkszeredában járt középiskolába.
– Elég hányatott gyermekkorom volt. Hadiárvaként nőttem fel. Miután anyám újból férjhez ment egy színesfémérc-kutató bányamérnökhöz, elég sűrűn változtattuk lakhelyünket, oda költöztünk, ahova a munkája szólította. Elemibe Csíkmadarason és Karcfalván jártam, az V-VIII. osztályt már a Nagyvárad melletti Élesden végeztem. A középiskolát Nagybányán kezdtem a műszaki-vegyészeti középiskolában, amit nem fejeztem be. Mivel azt 1955 elején átalakították inasiskolává, és közben nevelőapám is meghalt, otthagytam, és visszaköltöztünk Csíkmadarasra, ahol gazdálkodásból éltünk. Így még gyerekfejjel gazdálkodó lettem. A középiskolát magánúton folytattam a mostani Márton Áron Líceumban, amely akkor tízosztályos volt.
– Milyen volt a nagy múltú alma mater szellemisége, milyen emlékei vannak az akkori Csíkszeredáról?
– Mivel az utolsó év második felében engedélyezték a magántanulók óralátogatását, anélkül, hogy feleltettek volna, kerékpárral bejárogattam Csíkszeredába, ahol egy befogadó osztályra találtam (megjegyzem, nem voltam egyedüli magántanuló). Mint magántanuló, eléggé szegényes tarsollyal ballagtam, úgyhogy volt, amit az egyetemen bepótoljak. Mégis szeredai gimnazistává váltam, és a rövid ideig tartó és rendellenes gimnazista státusom ellenére az iskola neveltjének éreztem magam. Azóta is rendszerint részt veszek az érettségi találkozókon. Csíkszereda kisváros volt nagy múltú iskolával, ma már virágzó város, ahová otthonosan térek vissza, elég sűrűn, hiszen az egyik lányom is ott él.
– Következtek az egyetemi évek; miért választotta pont a történelmet?
– Gyermekkoromban rengeteg Jókai-könyvet olvastam, otthon megvolt a százkötetes "Jókai összes". Élvezettel faltam a történelmi regényeit. Bizonyosan neki is köszönhetem az erős vonzódást a történelem iránt. A sors mégis úgy hozta, hogy az egyetemre nem a történelemre, hanem a közgazdasági szakra felvételiztem, ahol az első évet el is végeztem, de a másodévet már a történelmen folytattam.
– ’63-ban végzett, s első, de mondhatom azt is, hogy utolsó munkahely-állomása a marosvásárhelyi levéltár volt…
– Talán azzal kezdeném, hogy már másodéven ismeretséget kötöttem az oklevelekkel, és jó paleográfusnak (régiírás-kiolvasónak) bizonyultam. Harmadév után a nyári praktika idején a brassói levéltárban egyedüli diák voltam, aki régi iratokat elolvasott és cédulázott. Úgyhogy már akkor megbarátkoztam a levéltárral. Ötödév végén a bukaresti Állami Levéltár fiatal levéltárosokat verbuvált a történelem, jog és román nyelv szakot végzők soraiból. Ekkor többet is kiválasztottak a jelentkezők közül, majd jött a háttérkivizsgálás, és mivel a levéltár a Belügyminisztériumhoz tartozott, elég alapos átvilágításon estünk át. Nagyon megrostálták a jelentkezőket. A jelölt nem lehetett a volt kizsákmányoló osztályok sarja, nem lehetett külföldön élő vagy büntetett előéletű rokona, szülei nem lehettek volt történelmi pártok tagjai stb. Nekem nagy szerencsém volt, mivel a szülőfalumban lefolytatott helyszíni kutakodás során a káderes tolmácsa, a marosvásárhelyi levéltárban dolgozó egyik leendő kolléganő a védelmemre kelt. (Mikor azt mondták, hogy kizsákmányolók voltak a szüleim, ő kizsákmányoltakat közvetített, pedig akkor még nem is ismert. Az illető hölgy később átment a tanügybe, ma is Marosvásárhelyen él.)
– Egyedüli magyarként került a levéltárhoz?
– Az évfolyamunkról ketten lettünk levéltárosok, Molnár János a gyulafehérvári levéltárba került, én Marosvásárhelyre. A kollégám és akkor végzős román társaink többsége egypár év múlva otthagyta a levéltárat. Nagyon kevesen tudtak ebbe a szakmába beilleszkedni.
– Mi a véleménye, miért vettek fel akkor két magyar fiatalt a levéltárhoz?
– Ez országos szinten nem sok. Szükség volt a nagy mennyiségű magyar nyelvű levéltári anyagot feldolgozni tudó szakemberekre. Kézzelfogható, hogy erre a legmegfelelőbbek az iratok nyelvét ismerő magyar anyanyelvűek voltak. Amikor végeztem, éppen akkor nyitott Bukarest e téren. Később, a ’70-es években változott a káderpolitika, egy idő után már csak magyarul tudó vagy vegyes családból származókat vettek fel. Így az ezredfordulóra a levéltárakból "kifogytak" a magyar levéltárosok. Én voltam az utolsó. (Erről cikkezett is annak idején Bölöni Domokos.) A változás után, 2006–2008-tól egypár erdélyi levéltárban ismét dolgozik egy-egy magyar levéltáros.
– A ’89-es változás után egymás után jelentek meg az Ön művei. Ez azt jelenti, hogy a "nyersanyagot" már korábban kibányászta, csak a megfelelő pillanatra várt, amikor ez megjelenhet nyomtatásban?
– Nem mondom, hogy nem gyűjtögettem. Volt egypár témám, amihez anyagot jegyzetelgettem, hogy majd nyugdíjas koromban felhasználom kedvenc témáim megírásához, de az nem jelentett anyaghalmozást. Miután ’90-ben, 50 éves koromban elhárultak a szellemi kibontakozás előtti akadályok, ki is használtam a kínálkozó lehetőségeket. Addig is publikálgattam román nyelven (magyarul inkább rövid történelmi cikkeket közöltem a napilapokban, főként a Vörös Zászlóban), most viszont megadatott az anyanyelven való publikálás lehetősége, ami nagy könnyebbséget jelentett. De a lényeg nem az volt, hogy volt-e előre kijegyzetelt anyagom, hogy tele volt-e a fiókom? Hanem az, hogy tudtam, mit és hol keressek. Ezt a tapasztalatot kamatoztattam más levéltárakban is. Aki nem tudja, hogy a számára szükséges forrás hol található, az rengeteg időt elpazarol, amíg megtalálja. Mondjam úgy: én ezt az időt megspóroltam. És ez sokat segített abban, hogy többet szenteljek az írásra.
– Első kötete, ami megjelent ’90 után, Backamadaras falutörténete volt. Azelőtt nem nézték jó szemmel, ha ősi székely falvainkról, 600-700 éves településekről közöltek helytörténeti anyagot?
– Valójában nem ez volt az első terjedelmesebb írásom, hiszen a Politikai Könyvkiadó Testamentum sorozatában 1984-ben már kiadás előtt állt egy székely történelemmel kapcsolatos, Szabó Miklóssal közösen írt munkánk, de azt cenzúrai jóváhagyás után a nyomdából visszavonták. Úgy járt a mi munkánk is, mint az Erdélyi szótörténeti tár, a Romániai magyar irodalmi lexikon, a Népismereti dolgozatok és más magyar kiadványok. A Backamadaras ’92-ben jelent meg; egy gyorsmunkáról van szó, amely fél év alatt készült el a község okleveles említésének 650. évfordulójára. Egy lelkes munkacsoport munkája volt, amelyet én vezettem, a kötetet szerkesztettem, és a történelmi részt is én írtam. Falutörténetről lévén szó, adatokat elsősorban a helyszínen kellett összegyűjteni, amit a helyi szerzőtársak végeztek. A történeti részt viszont, amelyhez levéltári kutatás kellett, rám hárult. És hogy feleljek a kérdés második felére is, ’90 előtt nem az volt a gond, hogy az ilyen témájú írásokat nem nézték jó szemmel, hanem kicenzúrázták azokat, nem adtak kiadási engedélyt rájuk.
– 1997-ben jelent meg a Mentornál A marosvásárhelyi utcák, közök és terek történeti névtára, amit Vigh Károllyal közösen írtak.
– Tévedés, ezt egyedül írtam. Vigh Károly marosvásárhelyi származású kolozsvári könyvtároshoz annyiban kapcsolódik a kérdés, hogy én fejeztem be és adattam ki a Marosvásárhely helyneveit tartalmazó, még 1939-ben készült kéziratát, amelynek a kiegészítéséhez halála előtt hozzáfogott, de befejezni már nem tudta. Ezt a kiegészítést Marosvásárhelyen kezdte, és Svédországban, az egyik leányánál folytatta. Halála után a félbeszakadt munka az Országos Széchényi Könyvtárba került. Én, ismerve a fiát, megkérdeztem, tudja-e, hogy édesapja utolsó óhaja a kézirat véglegesítése és alkalomadtán való kiadása volt? Erre ő felkért a munka befejezésére, vállalva a kiadási költségeket. Ezután széles körű levéltári kutatást végeztem, és kiegészítettem a kéziratot, a kötet Csíkszeredában jelent meg. Ez alkalommal összegyűjtöttem Marosvásárhely régi utcaneveit is, és kiegészítve a 20. századi utcanévadatokkal, megszületett az önálló utcanév-történeti munka. Úgy érzem, hogy ezzel kielégítettem egy valós szükségletet, hiszen ma is kapok visszajelzéseket annak hasznosságáról.
– És a Kádár Zsomborral írt közös kötet?…
– Kádár Zsombor erdőmérnök jó barátom volt, tizenvalahány könyve jelent meg, inkább szótárakkal foglalkozott. Egyszer elhozott hozzám egy 1100 oldalas erdészettörténeti kéziratot. Hónapokig olvastam, észrevételeztem. Abban a formában nem tudta kiadni, s akkor ajánlottam én is, más is, hogy bontsa bizonyos témákra. Lett is abból három kötet, de egy része még mindig értékesítetlen maradt. Amikor 75 éves volt, felkeresett, s azt mondta: te, Sanyi, én már letettem a plajbászt, megkérlek, ebből fabrikálj egy könyvet. Kivettem az egészből a még használható részeket, és kiegészítettem levéltári adatokkal. Így lett belőle a közös erdészettörténeti kronológia.
– 1995-ben új beosztást kap: levéltári szakértő. Mit jelent ez?
– Magas képzettségű levéltárost. Azelőtt főlevéltáros voltam.
– Nyilván régóta ismeri a VI-VII. osztályban használatos A romániai magyar nemzeti kisebbség történelme és hagyományai c. tankönyvet. Mi a véleménye, fontos az, ha már a gimnáziumban elkezdődik a magyarság múltjának ismerete és oktatása?
– Ismerem mind a két szerzőt. Rátermettségüket nem vonom kétségbe. Tankönyvükre nagy szükség volt, de úgy vagyunk vele, mint általában minden újdonsággal. Rendkívül jó, fontos, de nem szabad ezen a szinten megállni. Ezt jobbítani lehet, és kell! Közben, ugye, megjelent A székelység története. Ezt sikerültebbnek tartom. Nekünk, kisebbségieknek, akik szervezett körülmények között eddig nem tanultuk múltunk történetét, most már van lehetőség erre, és rendkívül nagy szükség is van, hiszen ha nem ismerjük múltunkat, gyökértelenekké válunk. Az ilyen tankönyvek ne csak az iskolásoknak készüljenek, hanem a szülőknek is. Hiszen ismerethiány-pótlóak. A múltismeret tanulását pedig minél korábban meg kell kezdeni. A kisebb iskolásoknál főként az eseményekre összpontosítva, mert arra fogékonyabbak, a nagyobbaknak, a középiskolásoknak már magyarázó szöveggel is ellátva. Fontos, hogy megértsük, mi miért történt. Ha nem ismered fel a hátteret, a kiváltó okokat, a levegőben tapogatózol. Ezért is szükséges a jó tankönyv.
– Lát-e esélyt arra, hogy egyszer a román és a magyar történészek leülnek egy asztalhoz, s ŐSZINTÉN, a tények tudatában írják meg Erdély történelmét, s azt tanítják majd mind a magyar, mind a román osztályokban?
– Jelen pillanatban erre nincs esély! Túl szerény és vékony az a román történészréteg, amely hajlandó lenne a múltra vonatkozólag, a magyar történészekkel karöltve, egy pártatlan Erdély-történetet írni. Például Kolozsváron és Bukarestben is van néhány történész, akik jól ismerik az erdélyi múltat, de az ő tevékenységük még nem hozott áttörést. Ehhez a politikum szemléletváltozása szükséges. De a kérdés megoldása azért is nehéz, mert mindenik népcsoportnak – egymás mellett élve is – megvan a maga történelme, amelynek a megírását szinte lehetetlen úgy összehangolni, hogy azzal mindkét fél elégedett legyen. Gondolok itt elsősorban a kontinuitáselméletre, az 1848-as forradalomra és egyéb eseményekre. Ebben a kérdésben valamelyes előrehaladást a közös kerekasztal-megbeszélések hozhatnak.
– Egy fiatal, jól képzett, aktív levéltárosnak, László Mártonnak adta át a széket, akinek külön erénye, hogy sokat publikál, kutatási területe a közelmúlt. Mire kellene fókuszáljon a következő időszakban, hogy apadjanak a "fehér foltok"?
– A levéltárost a kutatók a szó jóhiszemű értelmezésében szolgának tekintik. És valóban, egyik feladata a forrásanyaghoz való hozzáférés elősegítése. Ez azonban nem lehet azonos a kutató munkájának az elvégzésével, még a szükséges dokumentáció kikeresésével sem. A levéltáros feladata a levéltári anyagok rendezése, nyilvántartásba vétele, és – ha szükséges – a nyilvántartások használatához való tájékoztatás nyújtása. De a levéltáros ne elégedjen meg a hivatali feladatok elvégzésével, hanem legyen kutató is, ahogy teszi azt a fentebb említett utódom, és számos kollégája, Berekméri Róbert és Barabás Kisanna marosvásárhelyi egyházi levéltárosok, Bicsok Zoltán csíkszeredai kolléga és mások. Nagy szükség van a kutatómunkába való bekapcsolódásukra, hiszen rengeteg a feltárnivaló. Bármelyik korszakot vesszük, sok a fehér folt. És a levéltáros ott él a forrás tövében. Ajánlom, merítsen minél többet belőle.
– Min dolgozik jelenleg?
– Nemcsak kutatok, nemcsak írok, más teendőim is vannak. És ezek olyan vállalások, kötelezettségek, amelyeket nem illik visszautasítani. Jelenleg egy nagy kézirat lektorálását végzem, amelyet már egy hónapja nyaggatok, mert nehéz anyagnak bizonyult.
– Miről van szó?
– Benkő József 1778-ban kiadott Transilvania Generalisa, Erdély leírása. A latinul írt többkötetes mű fordítása már régebb elkészült, kiadását pedig a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum vállalta. Az ottani munkatársak alapos szerkesztői munkát végeztek, nagyon sok magyarázó szöveggel, és felkértek annak történelmi szempontból való lektorálására. Nem könnyű munka, mert a mai olvasó számára is jól érthetővé kell tenni.
– És mi következik ezután?
– Év végére be kell fejezzem a Magyar Országos Levéltár "fondjegyzéknek" hívott nyilvántartása román nyelvre fordítását. Ez egy kétkötetes munka, a román–magyar levéltári egyezmény része, s mivel kevés a két nyelvet egyaránt jól ismerő szakember, engem kértek fel erre. Nem utasíthattam vissza, hiszen eddig is jól együttműködtünk. Ugyancsak év végéig kell összeállítanom a Bernády György életéről és tevékenységéről szóló kéziratot, amelynek a szerkesztését elvállaltam. Ezután jönne – jövő tavaszra – a Bodor Péter életéről régebb beígért kötetem. A Román Televízió bukaresti magyar adásában Miholcsa Gyuláék egy 80 perces filmet készítettek róla, amelyhez a dokumentációt én nyújtottam. Miután nagyon sok időt áldoztam a székely ezermester életére vonatkozó, nehezen hozzáférhető, szétszórt források összegyűjtésére, ideje befejeznem ezt a témát. Végül – igaz, hogy ez már nem a jövőre vonatkozik, hanem a jelenre – most már biztosan közölhetem, hogy szeptember 26-án lesz a legújabb könyvem bemutatója a Bernády Házban (tegnap volt – sz.m.). Címe: Történelmi szimbólumaink. Székelyföldi pecsétek. A Mentor Kiadó adta ki, a nyomdai munkákat a csíkszeredai Gutenberg nyomda végezte.
– Mit tartalmaz a kötet?
– Amint a címből is kiderül, a székely történelmi szimbólumok egyik nagy családjának a történetét. A székelyföldi pecséthasználat történetét, a használt címerek és egyéb jelképek leírását, valamint egy nagy albumot színes fotókkal. Nagyon nehéz munka volt, az anyag összegyűjtése rengeteg időmbe került. De megérte. Egy évek óta tartó kutatómunka összefoglalója, egy átfogó szintézis.
– Nyilván ezt a nagy munkát el sem lehetne képzelni számítógép nélkül…
– 20 éve használom a számítógépet, enélkül nem tudnék élni. Úgy vágtam neki, hogy nem jártam kurzusra, hanem vettem egy oktatófüzetet, ennek segítségével összeállítottam a Vígh-féle kötetet. Rengeteget bosszankodtam, mert az elején sokat bakiztam, de sikerült "megszelídítenem" ezt a csodálatos találmányt. Nem egyedül, hanem harmadik osztályos unokám s egy ötödikes barátja segítségével. Azóta nélkülözhetetlen munkaeszközöm.
– Igaz az, hogy humor nélkül nem tudnánk legyőzni az élet szomorú oldalát?
– Ha magadra mosolyt erőltetsz, megváltozik a közérzeted. Légy jókedvű, ha nehezedre esik is, és mosolyogj! Könnyebben felvidulsz, tapasztalatból tudom. Rájöttem, hogy összejöveteleken, előadás közben a könnyed hangvétel feloldja a hangulatot. Egy könnyed bevezető után a hallgatóság is jobban odafigyel.
– Díjak, elismerések? Kérem, említsen meg néhányat!
– A kapott díjak két csoportra oszlanak, a levéltári szakmával kapcsolatosakra, és a tudományos munkámat méltatókra. A levéltárosi tevékenységemre vonatkozóak közül kiemelném a Pauler Gyula-díjat és a Széchényi Ferenc-díjat, a történészi munkásságomra vonatkozóak közül az akadémiai Arany János Érmet, de fontos számomra a Gr. Mikó Imre-emléklap és a Gábor Áron- díj is.
Székely Ferenc, Népújság (Marosvásárhely)

Hogyan és kiket nyomaszt a Fekete Március?
Vajon hogyan látja az operatőr, a történész és az író a vásárhelyi eseményeket egy negyedszázad múltán? Huszonöt esztendővel ezelőtt, ezekben a napokban, amikor még három hónap sem telt el azóta, hogy közelmúltunk történetének legsötétebb „aranykora” véget ért, ismét gyülekezni kezdtek a fellegek az erdélyi magyarság feje fölött. Alantas indulatok szabadultak el Marosvásárhelyen. Erre a történelminek nevezhető fordulópontra csak józanul, a tanulságok megjegyzésével szabad emlékezni és kell emlékeztetni.
A Ceauşescu-rezsim halálos szorításából az utolsó pillanatban és éppen csak megszabadult közösség fél évszázadnyi kényszerű várakozás után szerette volna minél hamarabb révbe érve látni mindazon természetes jogokat (anyanyelvű oktatás, anyanyelvhasználat a közéletben), amelyek hiányát oly sokáig sínylette. A sors azonban más forgatókönyvet tartogatott a számára. A négy évtizednyi elfojtás után nemcsak a szabadságvágy tört ki ellenállhatatlan erővel a romániai társadalomból. Így történhetett meg, hogy gyertyás-könyves tüntetésre fejszés-botos megnyilvánulások formájában érkezett válasz.
Szükségszerű volt-e ez a végkifejlet? Lehetett volna-e másként? Diogenész szerint Szolón, amikor megkérdezték tőle, hogy az emberek miként követhetnék el a legkevesebb jogtalanságot, a következőt felelte: "Ha azok, akiket nem ért jogtalanság, épp úgy sértve éreznék magukat miatta, mint akiket jogtalanság ért". Vajon miért bizonyult járhatatlannak ez az út? És ha már az indulatok előtt gyengéknek bizonyultunk, elég erősek voltunk-e ahhoz, hogy utólag józanul és olyan mércével ítéljük meg a történteket, amelyet – legalábbis emberi fogalmak szerint – igazságosnak nevezhetünk? Az átélt szenvedés megtisztulást hozott-e, vagy újabb és még igazságtalanabb szenvedéseket?
Olyan kínzó kérdések ezek, amelyekre – bár elemzések, tanulmányok tucatjai születtek azóta – még mindig keressük a választ. Azt mindenesetre leszögezhetjük, hogy a marosvásárhelyi etnikai konfliktusnak nem volt igazi nyertese. Megnyomorított és megkeseredett emberek százai, ezrei hordozzák azóta is mindkét fél részéről azt a lelki ballasztot, ami egy ilyen esemény hosszú évtizedekig kitörölhetetlen velejárója. Az már a sors kegyetlen iróniájának tudható be, hogy a fel- és megoldás eszközeivel is ellátott bennünket. De rövidlátók módjára nem vesszük észre és nem használjuk ezeket. Mintha valami titokzatos erő folyton megbénítaná a lábainkat, hogy ne tudjunk az egyetlen járható útra lépni. Hogy előtte kipróbáljuk az összes járhatatlant…
Marosvásárhely „fekete márciusának” 25. évfordulóján nemcsak érdemes, de egyenesen ajánlott lenne mindent újra átgondolni. és nem a legerősebb ösztönnek – az egymásra mutogatásnak – engedelmeskedve, hanem a józan mérlegelést részesítve előnyben. Így talán lenne rá mód, hogy becsületes emberekként újra egymás szemébe nézve és egymásnak kezet nyújtva megtaláljuk a mindannyiunk számára üdvözítő megoldást. Nem tévesztve szem elől azt, amit Pál apostol írt az efezusiaknak címzett levelében: „legyetek egymás iránt jóindulatúak, könyörületesek, és bocsássatok meg egymásnak, amint Isten is megbocsátott nektek Krisztusban”. Úgy gondolom, hogy e soroknak nemcsak az Égei-tenger kisázsiai partvidékén, de a keresztény Európában is érdemes lenne érvényt szerezni.
Lakatos Mihály
A Balassi Intézet sepsiszentgyörgyi Kulturális Központjának szervezésében a fenti téma kapcsán 2015. március 25-én 18 órától Marosvásárhelyen, a Kövesdombi Unitárius Egyházközség előadótermében, illetve március 27-én 18 órától a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum Bartók-termében kerül sor a „Fekete Március – 1990.” című rendezvényre. A rendezvényen Miholcsa Gyula filmrendező, Simó Márton író és László Márton történész beszélgetnek a negyedszázaddal ezelőtt lezajlott eseményekről. Miholcsa Gyula részleteket mutat be a 2010-ben készült „Marosvásárhely fekete márciusa” c. dokumentumfilmjéből, Simó Márton, aki feltehetőleg az első olyan író, aki szépirodalmi alkotásban is megörökítette az akkori eseményeket, a „bozgor” c. regénytrilógiájából olvas fel részleteket, míg László Márton, aki társszerzője a Novák Csaba Zoltán történésszel közösen 2012-ben a Pro Print Kiadónál megjelentetett „A szabadság terhe – Marosvásárhely, 1990. március 16-21.” c. kötetnek, a történész szemszögéből elemzi az eseményeket, azok következményeit és tanulságait.
Székelyhon.ro

Fehér könyv – dokumentum a jövőnek
Az 1990-es marosvásárhelyi események élő történelmünk szomorú fejezete. 25 év olyan távlat, ami már lehetővé teszi, hogy a történészek megpróbálják objektíven feltárni a valóságot, de még nem olyan nagy idő, hogy letisztuljanak az érzelmek. Egyéni, közösségi trauma volt, amely mind a magyarokon, mind a románokon igen hosszú ideig gyógyulósebet ejtett. Marosvásárhely fejlődésére mind a mai napig kihat. Mert nem tudunk eltekinteni az akkor történtektől. A Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány kötelességének tartotta megemlékezni a 25 évvel ezelőtti eseményekről. Március 20-án délelőtt közéleti személyiségek beszélgettek az előzményekről, következményekről, délután pedig az események helyszínén készült fotókból nyílt kiállítás. Bemutatták a Fehér könyv újabb kiadását és levetítették Miholcsa Gyula Marosvásárhely fekete márciusa című dokumentumfilmjének egy részletét.
Akik délután beléptek a Bernády Ház földszinti kiállítótermébe, újra felidézhették azokat a mozzanatokat, amelyek március 19–21. között történtek. Bálint Zsigmond, Both Gyula, Haragos Zoltán, Vajda György és "ismeretlen szerzők" fotói meséltek, főleg a csata utáni helyzetről, hiszen nem sokan tudtak az összetűzés alatt kattintani. A fényképek így is felkavaróak. S hogy ne csak a fotó, hanem az élő emlékezés is rögzüljön, nem sokkal a fekete márciust követően, 1991-ben jelent meg először a Püski Kiadó gondozásában a Fehér könyv, amely melegében összegyűjtötte a személyes emlékeket, helyszíni tudósításokat, rádió- és sajtódokumentumokat, fényképeket, amelyek azóta referenciaértékűek lettek a történészek számára. Az érdeklődés óriási volt, hiszen az összes városban lakót érintették a márciusi események, így a könyv már akkor, megjelenését követően hiánycikk lett. A 25. évforduló alkalmat teremtett arra, hogy újra kiadják. Ennek a kötetnek a bemutatójára került sor az alapítvány által szervezett rendezvényen. Először Borbély László, a Dr. Bernády György Alapítvány elnöke szólt a megjelentekhez. Elmondta, sok mindent beszélnek azóta, és sokféleképpen közelítik meg még ma is a történteket, az előzményeket mind a románok, mind a magyarok, de az biztos, hogy a marosvásárhelyi fekete március a régi hatalom kiszolgálóinak volt a szervezett akciója, amely a visszarendeződést szolgálta. Ma sem tudjuk, kik voltak a szervezők, a felbujtók, mert ezek még mindig a gazdasági, politikai elithez tartoznak, akik továbbra is többé-kevésbé a háttérből irányítják az ország dolgait. Ettől függetlenül nekünk kötelességünk emlékezni és emlékeztetni, minél több oldalról megvilágítani az eseményt, hogy a történészeknek legyen bőséges forrásuk ahhoz, hogy minél jobban megközelíthessék a valóságot – mondta többek között Borbély László, majd hozzátette, ezért vállalta fel a Bernády Alapítvány, hogy összegyűjti és megőrzi a fotókat, és támogatott két tehetséges fiatal történészt, Novák Zoltánt és László Mártont, aki kiadtak egy könyvet is.
Az újra megjelent Fehér könyvről Gálfalvi György nyugalmazott szerkesztő beszélt. Nehezen tudott megszólalni, mert sok személyes élmény fűzi elsősorban az első kötet megjelenéséhez. S bár bevallotta, nem volt itthon március 19–20-án, hiszen egy testvérvárosi kapcsolat ügyében jártak el Szegeden, a kötetbe kerültek mélyen megrázták. Bravúr volt az első kötet kiadása, hiszen alig kaptak Magyarországon is olyan könyvkiadót, amely felvállalta egy ilyen témájú könyv megjelentetését. Majd, az igazságkeresés buktatójaként, a kinyomtatott példányok behozatalának, terjesztésének kálváriájára is kitért. A második kötet szerkesztését is örömmel elvállalta, ugyanabból az indíttatásból, amiért az elsőt tette. A kötet az oral history élő tanúvallomása.
Káli Király István könyvkiadó sem tudott eltekinteni a személyes élményeitől, hiszen fiatal mérnökként már 1989 decemberétől az események közepében állt. Egyike volt azoknak, akik az RMDSZ volt székházának padlására szorultak a támadó románok elől. Akkor sem, most sem tud objektíven közelíteni mindahhoz, amit látott, hallott, átélt. S azt is elárulta, nagyon sok minden van, amit nem vetett papírra, mert úgy érzi, hogy nincs meg a kellő nyugalma, hogy távolságtartóan tudja leírni. Majd valamikor – ha a fennvaló is úgy akarja, mondta –, kiegészülhet a március 19–20-i történeti irodalom egy önvallomással, amiből még sok mindenre fény derül – mondta Káli Király István.
A bemutatót követően Miholcsa Gyula 11 órás dokumentumfilmjének mintegy másfél órás, rövidített változatát vetítették le, amely elsősorban az etnikai konfliktust kiváltó távoli és közeli okokra világított rá. A vetítést megelőzően többen – az 1990 márciusában padlásra szorultak közül – jelezték, van még mesélnivalójuk a történészeknek, s addig nem nyugszanak, ameddig nem derül ki, hogy kik voltak a szervezők. A történelmi kötet egyik szerzője, László Márton, több szemtanút is meghallgatott, és lejegyezte történeteiket, abban a reményben, hogy majd egyszer a sokféle megközelítés elvezet az események tisztázásához.
Miholcsa Gyula filmjét március 25-én délután 6 órától a marosvásárhelyi kövesdombi unitárius templomban láthatják újra az érdeklődők. Az emlékezés során beszélgetésre kerül sor az egykori marosvásárhelyi eseményekről Miholcsa Gyulávak, Simó Márton íróval, illetve László Márton történésszel. A filmvetítés mellett részletek hangzanak el Simó Márton Bozgor című regénytrilógiájából.
(erdélyi)
Népújság (Marosvásárhely)

A rejtélyes katonatisztek és a győztesek (Marosvásárhely fekete márciusáról Sepsiszentgyörgyön)
Három nézőpontból – az író, a történész, az operatőr-dokumentumfilmrendező –, de nagyjából ugyanazok a következtetések hangzottak el pénteken este a Székely Nemzeti Múzeum Bartók Béla Termében a Balassi Intézet sepsiszentgyörgyi Kulturális Központjának szervezésében zajló eseményen, amelyen Marosvásárhely fekete márciusát idézték fel.
Három hónappal azt követően, hogy véget ért a legsötétebb aranykor, megbukott a Ceauşescu-diktatúra, újabb gondokkal szembesült a romániai magyarság: a szabadságvágy mellett az indulatok is elszabadultak, az anyanyelvű iskolákért tartott gyertyás-könyves tüntetésre fejszés-baltás randalírozás volt a válasz, a Marosvásárhelyen 1990 márciusában történteknek pedig csak vesztesei vannak – vezette fel a beszélgetést a szervező intézmény vezetője, a házigazda Lakatos Mihály. Az eseményen részleteket vetítettek Miholcsa Gyula Marosvásárhely fekete márciusa című, tizenegy órás dokumentumfilmjéből, Simó Márton székelyudvarhelyi író Bozgor című regénytrilógiájának a témához illő passzusaiból olvasott fel, László Márton történész pedig a Novák Csaba Zoltánnal közösen kiadott, A szabadság terhe című könyvében megjelent kutatásait ismertette. Miholcsa Gyula, a közszolgálati televízió magyar adásának munkatársa a vetítés felvezetőjében leszögezte: amint az a filmből is kiderül, helytelen nemzetiségi, etnikai konfliktusról beszélni a marosvásárhelyi események kapcsán, valójában szervezett támadás történt: Görgény-völgyi parasztokat leitattak, félrevezettek, felbujtottak és bevittek a városba, megmutatták, kiket kell támadni. Azért sem helyes etnikai konfliktusról beszélni, mert azzal a felelősséget a magyarokra és a románokra hárítanánk, és elterelnénk a figyelmet az igazi tettesekről – magyarázta Miholcsa Gyula. László Márton arra világított rá: megvoltak azok a történelmi előzmények, amelyekre hivatkozva fel lehetett korbácsolni az indulatokat, hiszen a román államépítés kizáró jellegű, nem számol más nemzetiségűekkel, így veszélyként élték meg a magyar közösségnek az anyanyelvű iskolahálózat visszaállítására vonatkozó kérelmét. Azt is leszögezte: egybehangzó vélemény, hogy a Securitate volt érdekelt a konfliktus kirobbantásában, március végén járt le ugyanis az a december végi változások során szabott három hónapos türelmi idő, amely alatt még kaptak fizetést a volt titkosszolgálat emberei, valamilyen módon tehát igazolniuk kellett, hogy az új rendszerben is szükség van a hírszerző szolgálatra. A magyar közösség követeléseit szeparatista veszélyként állították be, így igazolták munkájuk fontosságát.
Ezt a mára már egybehangzó véleményt azonban a történésznek bizonyítania kell, s minthogy a szekustisztek nem mondják el az igazságot, alternatív módszerekhez, vallomásokra, korabeli jelentésekre, dokumentumokra kénytelen hagyatkozni. Ezek tanulmányozása során derült ki többek között, hogy a hivatalos jelentésekben, a visszaemlékezésekben minduntalan felbukkannak bizonyos katonatisztek – aligha véletlenül, ugyanis a Securitatét december végén a hadsereg alárendeltségébe, kötelékébe helyezték át. A katonai egyenruha a 90-es évek elején presztízst, védelmet biztosíthatott a szekusoknak, akik egy hiteles intézmény egyenruhájában szervezkedhettek. Mint László Márton sorolta, a Görgény-völgyi parasztok visszaemlékezéseikben is katonatisztekről beszéltek, akik a március 19–20-i események előtt feltűntek falujukban, és jelezték: hamarosan szükség lesz rájuk. Továbbá a védelmi minisztériumnak a parlamenti vizsgálóbizottság számára készített jelentésében is szerepel: március 20-án délben katonatiszteket küldtek a Görgény völgyébe, a dokumentum szerint azért, hogy meggyőzzék az ott élőket, ne menjenek be Marosvásárhelyre. Feltevésüket – miszerint valójában szekusok voltak – megerősítik korábbi esetek is: résztvevők visszaemlékezései szerint bizonyos katonatiszti ruhát viselő egyének a katonai személyzettől eltérő módszereket alkalmazva emeltek ki a tömegből magyarokat, illetve igazoltatták őket.
Miholcsa Gyula azt hangsúlyozta: ha az utcai konfliktusban részt vevő magyarok és románok perspektívájából nézzük a dolgokat, győztesei nem voltak az eseményeknek. A magyarok a cigányok segédletével március 20-án visszaverték a támadókat, de a magyarság mégis vesztesként került ki a fekete márciusból. A halálos áldozatokon és a sérülteken túl sokak számára lelki megrázkódtatást jelentettek a történtek, sok magyar elvándorolt Marosvásárhelyről, nem lett egyhamar önálló Bolyai-iskola, magyar orvosi egyetem máig nincs, az etnikai mérleg átbillent a románok javára, ma ők adják a polgármestert is, hosszú időre megszűnt mindenféle kapcsolat a városban élő magyarok és románok között. Ugyanakkor vannak nyertesei a történteknek, ezek kilétére az események okait firtató különféle forgatókönyvekből lehet következtetni. Győzött például a Securitate, amely Román Hírszerző Szolgálat néven folytatta tevékenységét. Sikerült a hatalmat minden szinten átmenteni – a következőkben ugyanis azért sem lehetett volt szekusokat eltávolítani bizonyos funkciókból, mert mindenki azt kiáltotta: etnikai hovatartozása, románsága miatt váltanák le. Győztek a románok is: a magyarok elvándorlása nyomán munkahelyek ürültek meg, ők kerültek többségbe. Nyertesnek tekinthetők a választásokon taroló pártok, Ion Iliescuék. Továbbá az események Erdély fejlődésének visszaszorításához vezettek: az etnikai konfliktus hírére a nyugati befektetők elkerülték a térséget. Az is a forgatókönyvek egyike, hogy egy olyan időszakban, amikor a térségben országok bomlottak fel (Szovjetunió, Csehszlovákia stb.), az erdélyi románokat így uszították a magyarok ellen, nehogy véletlenül maguk is Erdély leválását kezdeményezzék – sorolta Miholcsa Gyula.
Farcádi Botond
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Újságírói díj Miholcsa Gyulának
Budapesten a Szellemi Tulajdon Nemzeti Hivatala Kamaratermében a hagyományokhoz híven idén is átadták a Hevesi Endre-díjat. Az elismerésben azok az újságírók részesülhetnek, akik az előző évben a tudomány és a technika új lehetőségeinek, eredményeinek népszerű ismertetése érdekében a legtöbbet tették, illetve a legérdekesebb és közérthető magyarsággal fogalmazott cikkeket írták.
Az idén Frey Sándor, az Űrvilág hírportál főszerkesztője, Miholcsa Gyula, a Román Televízió Magyar Adásának belső munkatársa részesült a díjban, illetve életműdíjat vett át Dosztányi Imre, a TermészetBúvár főszerkesztője. Ebből az alkalomból beszélgettünk Miholcsa Gyula marosvásárhelyi tévés újságíróval.
– Erdélyben még kik kapták meg ezt a díjat?
– Megnéztem az interneten, 1998-ban Ágoston Hugó, azért a tevékenységéért, amit annak idején A Hétben végzett, és még valaki a Vajdaságból. Tehát én lennék a második kitüntetett Erdélyből.
– Miért kapta az elismerést?
– Én ’90-től külső, ’91-től belső munkatársa vagyok a Román Televízió Magyar Adásának. 2000-ben arra a következtetésre jutottam Balázs János kollégámmal, hogy Erdélyben a tudomány- és a technikatörténet, egyáltalán a tudományos ismeretterjesztés területe úgymond fehér folt. És mivel rengeteg ilyen érték van, elhatároztuk, hogy nekiállunk ezeket felkutatni és bemutatni. Több sorozatot is indítottunk, az egyik legfontosabb az ipartörténeti sorozatunk. Nagyon sok érdekességet találunk ebben a témában, amiről nem tudnak az emberek: például Kelet-Európa első vízierőműve, vagy olyan vízierőmű, amely száz éve működik: az egyik a Códon Szeben mellett, a másik Karánsebesen, vagy megcsináltuk az erdélyi malmok, az erdélyi üvegipar történetét. Mindebből kiindulva láttam, hogy az ipartörténet mellett van tudománytörténet is, ami még mindig nincs lefedve, és mivel fizikusként értek is e témához, 2012-ben elindítottam egy erdélyi tudósok sorozatot. Tulajdonképpen erre kaptam a díjat, de az egész ismeretterjesztő tevékenységemre is.
– Kiket mutat be ebben a sorozatban?
– Erdélyhez kötődő tudósokról, feltalálókról készítek portrét, ismertetem az életüket, tevékenységüket. Azokat mutatom be, akik valami olyasmit találtak fel, ami világszinten is ismert. Közöttük van, aki Erdélyben született, vagy itt telepedett le, van olyan, akinek a családja volt erdélyi. Így kerestem ki néhány olyan személyiséget, aki kevésbé ismert, hisz a nagy ászokat mind ismerik. Hál'istennek sok személyt találtam, őket kezdtem sorra bemutatni. Például Gál Sándor gógánváralji tudós, aki Pesten tanult, feltalálta a ciklotron részecskegyorsítót, de nem vitelezte ki. Vele párhuzamosan másvalaki is felfedezte, megcsinálta és Nobel-díjat kapott érte. Akarta volna Gál is szabadalmaztatni, de nem értették meg. Egy másik kevésbé ismert tudós Károly Ireneus József, aki nagyváradi premontrei pap, fizikatanár volt, és Röntgennel dolgozott együtt. Nagyon érdekes, kalandos volt az élete, ezt három részben mutattam be. Puskás Tivadarról Sepsiszentgyörgyön utcát és iskolát neveztek el, róla is készítettem egy filmet. Ugyancsak a távközlés területén tevékenykedett Chudy József, akárcsak Virág József.
– Hány filmet készített e témában?
– Eddig tizet. Rájöttem, hogy területenként érdemes gondolkodni, távközlés, Chudy József, Puskás Tivadar, Virág József. Most a repüléstörténettel szeretnék foglalkozni.
– Ki a munkatársa?
– Ezt a sorozatot egyedül csinálom, operatőr vagyok, szerkesztek, vágok is. A másik sorozatot, a technikai és ipartörténetit Balázs Jánossal közösen készítjük, együtt találjuk ki.
Antal Erika
Székelyhon.ro

Csernáton örökbe fogadta
Úgy élnek nagy kortársaink az időben, mint felkiáltó jelek. Mindig így volt és nagyon reméljük, minden pusztítás ellenére így is lesz még sokáig az embert vallató tereken. Ezzel sem fedeztem fel sokat, csak magamnak esetleg. Azzal viszont elégedett lehetek, hogy 1969 őszén „felfedeztem” Gál Sándort Sepsiszentgyörgyön, 85 éves korában. Az egykori traktoriskolában élt egy padlásfészerben az 1849-es honvéd hős Gál Sándor ezredes testvérének unokája, hat négyzetméteres mozgástérben.
Megtűrt volt az egykori hajómérnök az intézetben, nem zavart ő már senkit, egy vaságy körül, alatt, fölött voltak a könyvei... Nem sorolom. A nyomorúság szintjét sem bolygatom. Hallottam róla, ahogy mások is tudtak néhányan Horthy Miklós egykori hajómérnökéről, de a kommunista gyom- és nyomorrendszerben megfeledkezett róla a világ.
Mosollyal fogadott, ültetett volna is le, ám nem volt hova. Fiatal újságíró meg ilyesmi voltam, talán zavart kérdéseimre meg látogatásom mibenlétére mondotta, a Doppler-féle antinómiákkal foglalkozik, mutatta is nyalábnyi kéziratát ebben a témában; nem panaszkodott, hogy senki nem kapta föl a fejét a dolgozat olvastán. Magam sem.
– Elvagyok itt, megtűrnek – mondotta. Mosolyát ma sem feledem, őt magát sem. Hihetetlenül értelmes tudós volt. Rövid ideig a helyi, igen híres textilgyárban is dolgozott, többet a Június 11 helyi vállalatnál, ahonnan nyugdíjba is ment. A rendetlen rendszer kivetette magából. A takarítónő révén tartotta a kapcsolatot akkor már a világgal, kifli, tej, szappan erejéig. Nem bántom a városom egy szóval sem, hogy megfeledkezett róla. Írtam egy jegyzetet akkoriban a helyi Megyei Tükörben. Szép szerelmemmel rendszeresen vittünk neki ételt, látogattuk. Az iskolaigazgató attól a naptól, hogy a lap tudomásul vette hollétét, naponta háromszor ételt küldetett neki, ruhaneműt.
Áldja az ég őt ezért. Mostanában szakemberek is foglalkoztak vele, így Miholcsa Gyula matematikus. Még három évet élt akkor. 1972-ben vette és vitte magához a híres Haszmann-család Csernátonba, nyugodni. Tegnap Gogánváralján avatták emléktábláját szülőháza falán. A falu tájházat rendez be, abban lesz egy sarok Gál (Gaál) Sándor emléktárgyaival. Emlékeink biztos, megbecsült pontja az álló időben. Nyugodjék immár Székelyföldön.
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

"Megélni, megmaradni, jövőt építeni – a szórványvidék határán"
Ünnepelt Gógánváralja maroknyi közössége
Gógánváralján, e dombok szelíd ölelésében rejtőző bájos kis faluban együtt ünnepeltek elszármazottak és otthon maradottak, a holland testvértelepülésről érkezettek, meghívottak. Az Árpád-kori műemlék templomban felcsendült a váraljaiak és a hollandiai Emmeloordból érkezett vendégek éneke, a két település bajban és bánatban, imádságban és a különböző nemzedékek megsegítésében összeforrt gyülekezetét ugyanis 25 éves kapcsolat köti össze. E kapcsolatot tovább erősíti a szombati számos szórakoztató program, ügyességi vetélkedő, gulyásfőzés és a vasárnap közösen átélt ünnep, amelyen felavatták a gógánváraljai református egyház zászlaját és a templom támogatóinak nevét tartalmazó emléktáblát, kopjafával állítottak emléket az I. és a II. világháborúban elesetteknek, Gaál Sándor fizikus, a falu híres szülöttének házánál emléktáblát avattak és tájházat nyitottak meg.
– Itt vagyunk ebben a templomban, ahol megkereszteltek, konfirmáltunk, ahol a családunknak megvan a padja, ahova ezer és ezer emlék köt. Itt eszünkbe jutnak az őseink s az a reménységünk, hogy a jövőben is lesz aki megtöltse ezeket a padokat. Itt érezzük azt, hogy összetartozunk. Több ez, mint emberi találkozás, hiszen emberként, gyülekezetként, magyar közösségként összeköt a múlt, évtizedek tapasztalata. Többszörösen megajándékozott emberek vagyunk – köszöntötte a református templomban megtartott istentiszteleten a gyülekezetet, mindenkit, aki "hazatért" Nagy Gábor lelkipásztor, áldást kérve e testvéri kapcsolat folytatására. – Hálát adunk, hogy Gógánváralján van templom és gyülekezet, és azért is, hogy van igehirdetés és szól a harang. Nagy dolog az, hogy ma együtt lehet elszármazott és itthon lakó, holland és magyar testvérként. Nagy dolog az, hogy békességben tudunk itthon lenni egy olyan világban, ahol sokan menekülnek szülőföldjükről, mert lehet, már porig rombolták a falujukat, vagy mert annyira ellehetetlenült az élet" – hangsúlyozta. Az emmeloordi gyülekezettel immár 25 éve ápolt kapcsolatról szólva elmondta: "többről van szó évenkénti látogatásnál, személyes kapcsolatról, szeretetről és atyafiságról van szó. Negyed évszázadról, bajban és bánatban, imádságban és a különböző nemzedékek megsegítésében összeforrt ez a két gyülekezet", majd megköszönte a hollandiai testvérgyülekezetnek a törődést, az energiát, az imádságot és a testvéri szeretetet. Csiha Kálmán egykori gógánváraljai lelkész, erdélyi református püspök Kis falum temploma című versét Demeter Katalin szavalta el, Nagy K. Mihály, az egyházközség gondnoka szintén üdvözölte a váral-jaiakat, elszármazottakat és az emmeloordiakat, köszönetet mondva azoknak, aki a falutalálkozó megszervezésében segítettek, Nagy Balázs pedig tekerőlanton játszott egyházi zenét.
"E zászló alatt összegyűlve imádkozni…"
A holland testvérgyülekezet részéről Gijsbert Otter lelkipásztor és Folkert Holtrop szólaltak fel, megköszönve a váraljaiaknak a szeretetet, a tiszteletet, átadták az emmeloordi gyülekezet mintegy ezer euró értékű adományát jelképező oklevelet, amivel a falumonográfia és a 25 éves testvérkapcsolatról szóló könyv kiadását támogatják. Ezt követően került sor a Léczfalviné Borzási Éva bálványosváraljai származású varrónő által Szabó László marosvásárhelyi felsővárosi ref. lelkész tervei alapján kivitelezett zászló felavatására, amelyen a régies, a templom egyik mennyezetkazettájáról kölcsönzött címerpajzs a templom középkori eredetére utal, a címer alatt a 144. zsoltár 1. verse olvasható egy írásszalagon: "Az Úr az én kőváram". "A gógánváraljai új címer zöld alapját a templom és a fa harangtorony díszíti. A címerpajzs felső részében a háromsoros, 8 arany és 7 vörös kockából álló sakktáblázott mező a régi templom legnagyobb kincsét, a Gógán-váraljának hírnevet szerző, 1903 óta Budapesten található régi kazettás mennyezetet és annak színeit jelképezi, de utal a környék egykori szász népességére is. A középső sor három vörös kockájába belekerült a kazettás mennyezeten található három legjellegzetesebb kis címer. Balról (a címer jobbján) a már említett reneszánsz címerpajzsos »árpádsávos« áll. Középen a kígyós Bethlen-címer, hiszen az 1518- ban elhunyt Bethlen Miklós volt a falu ura, és ő rendelte meg a kazettás mennyezetet. Jobbról a Somi Józsa temesi főispán liliomos piros pajzsa található. Az új zászlón a gógánváraljai címert a kazetták gyönyörű motívumkincséből inspirálódott arany-vörös és ezüst-zöld címerfoszlányok keretezik. A zászló másik oldalán Erdély sasos, napos, holdas és hétbástyás kék-vörös-arany címere látható, valamint az egykori történelmi Kis- Küküllő vármegye vörös alapszínű pajzsa. Utóbbin a Maros és a Kis-Küküllő folyókat jelképező két ezüst (fehér) sáv (pólya) között jobbra tartó, vagyis növekvő, szőlőgerezdet tartó arany szárnyas griff szintén zöld hármas halmon áll. Erdély címere alatt az országrész latin neve olvasható. A zászló mindkét oldalának szegélyét hagyományos farkasfogazás díszíti. A gógánváraljai címeres oldalt piros-zöld, a hátoldalt piros-kék háromszögek szegélyezik" – idézte Szabó László református lelkész leírását Nagy Gábor lelkipásztor. A templomban felavatták az egyházat támogatók nevét tartalmazó, a dányáni Kapusi Mihály által készített emléktáblát is, majd az ünneplők részt vettek a templom előtti, a gyülekezet és a helyi RMDSZ által közösen, az I. és a II. világháború áldozatainak emlékére állított kopjafa avatásán. Az ünnepségen Dávid Lajos nyugalmazott református lelkipásztor vezényletével énekelt a még Csiha Emese tiszteletes asszony által alapított gógánváraljai református gyülekezet négyszólamú kórusa.
Tájház – adomány a gyülekezetnek
A Gógánváraljáról származó, 1885-ben született Gaál Sándor mérnök, fizikus szülőházánál Miholcsa Gyula fizikus beszélt a tudós életéről, alkotói és feltalálói lendületéről, szakmai pályájáról, majd emléktáblát leplezett le. A ciklotron elvének kidolgozójaként ismert fizikus, Gaál Sándor emlékét a vasárnap felavatott tájház előtt kopjafa is őrzi. A tájháznak berendezett, a Gógánváraljáról elszármazott Deák Tünde által Fábián Andrástól megvásárolt mintegy 200 éves ház a falu legrégebbi épületének számít, egyik helyiségében régi bútorzat, kézimunkák, asszonyviselet, jegyeslány- viselet található. A tájházat Deák Tünde az egyháznak adományozta. A koszorúzás után Nagy Júlia Radnóti Miklós Nem tudhatom című versét szavalta, a közös ebédet pedig a héjjasfalvi néptáncegyüttes előadása követte, az ünnepség bállal zárult.
Antalfi Imola
Népújság (Marosvásárhely)