Verebes István Ornél címmel regényt írt, amelyben a magyarországi média gonosz világával kívánt leszámolni: „ez a könyv a vezeklés azért, mert képernyőre mentem és prostituáltam magam”. A napokban mutatták be Friderikusz Sándor Eddig című könyvét, társzerzőként jegyzi a könyvet Mihancsik Zsófiával. Az egész interjúkötet gátlástalan öndicséret. A főnökének, az interjúalanynak bekérdező, hízelgő riporter oldalankét egyetért abban, hogy Friderikusz a király és rajta kívül senki nem ért a televíziózáshoz. Valójában legutóbbi szereplése a Megasztárban az ostoba, rosszindulatú arrogancia mintája volt. Ezt a fajta médiaszemélyiséget ő honosította meg a magyar médiában, a Balázsok és a Mónikák az ő hatására alázzák meg a műsorokban résztvevőket és a nézőket. /Ilyés István: Friderikusz média(ön)arcképe. = Új Magyar Szó (Bukarest), jan. 8./

Tovább határontúlimagyarozik a baloldal
A baloldal toleranciát tanulhatna a határon túli magyaroktól. Esetleg feltehetnék a kérdést: mit csináljon a baloldal máshogy, hogy leküzdje a feléje irányuló bizalmatlanságot és ellenszenvet?
Vasárnap értem haza Erdélyből. Nem Székelyföldön voltam, hanem Nagyenyed környékén, ahol egymás mellett élnek románok, magyarok, cigányok. Kinyitom az internetet, és az elsők között botlok bele Sütő Imre rövid intésébe, amelyet a határon túli magyarokhoz intézett. Hogy tudniillik, mivel ők nem viselnek Magyarországon közterhet, ezért nem járna nekik a szavazati jog (unalmas balos mantra), de ha már szavaztak, akkor „...felelőtlenek voltatok, mert a szavazataitokkal ti segítettétek elő a további négyévi országromboló kormányzási lehetőséget, az újabb kétharmados kormányzási jogot, amelyre hivatkozással az uralkodó kormány azt teheti, amit csak akar.” Stb, stb.
Nos, nekem kezd kicsit elegem lenni a határon túli magyarok baloldali utálatából, ami a választások után a Galamus toleráns, befogadó és együttérző felkiáltásával vette kezdetét Mihancsik Zsófia tollából, ha még emlékszünk: „külön köszönet az újdonsült magyar állampolgároknak, akik nem itt élnek, de rólunk szavaztak, eddig 95,37 százalékban a zsarnok pártra. Második náluk a csendőrpárti kistestvér.”
Sokszor leírtuk már, hogy a határontúlimagyarozás a baloldal antiszemitizmusa (az antikatolicizmus mellett, nagymestere pedig Bauer Tamás), de ha ők még egyszer elküldik a fenébe a határon túliakat, akkor mi is még egyszer leírjuk, mit gondolunk erről.
Nem a határon túliak miatt nyerte agyon magát a Fidesz-KDNP, de ha már hirtelen ennyire fontosak lettek az ő szavazataik a baloldalon: a baloldal elsősorban magának köszönheti, hogy a határon túli magyarok nem rájuk szavaztak, éppen a Mihancsik- és Sütő-féle gőgös lenézések és ellenszenv miatt. De nem, a baloldali publicisták, úgy látszik, nem tanulnak, és a lecke határása nem pályamódosítást javasolnak pártjaiknak és a baloldalnak; hanem még inkább mennének tovább az eddig úton, szemben a határon túli magyarokkal. Komolyan, ezek az emberek milyen hangulatban utaznak a Kárpát-medencében, mikor átlépik a magyar határt?
Az nem érdekli őket, hogy mennyi más országban van még kettős állampolgárság és szavazati jog (az Európai Unió huszonhét tagállama közül huszonháromban az állampolgároknak lakhelytől függetlenül jár szavazati jog az állampolgársághoz). Nyilván már az állam-és nemzetfogalom is eltérő a baloldalon, mint azt tudjuk az előző húsz évből. Úgy látszik, még nem jöttek rá, hogy az állampolgári hűség és hasonlók nem pusztán gazdasági fogalmak, amelyek kizárólag közteherviselésen alapulnak. Van érzelmi és közösségi dimenziója is. Ilyen a − mellesleg annak idején a baloldal által felkapott és az egyenlőség nevében abszolutizált − nemzeti érzés.
De ha már klasszikus baloldali értékek: csak a Kárpát-medencében él határainkon kívül a 2,6 millió magyar. Nos, 128 378 érvényes szavazat érkezett a magyarországi lakcímmel nem rendelkezők részéről. Közülük 122 588-an, a voksolók 95,49 százaléka szavazott a Fideszre a végleges eredmények szerint. A kevesebb mint 123 ezer szavazatot semmiképpen sem „a” határon túliak adták le, ez körülbelül olyan általánosítás, mint a baloldal által oly sokat kifogásolt cigányozás („a cigányok”).
A közteherviselésről pedig annyit, hogy ha ehhez kötjük a szavazatokat, akkor egyrészt könnyen kieshetnének a szavazati joggal rendelkezők közül azok, akik az EU-s szabályoknak megfelelően külföldön dolgoznak és ott is adóznak, talán még a nyugdíjat is onnan fogják kapni (ha lesz nekik olyan); másrészt bizony akkor el kell gondolkodni, hogy aki nem fizet adót, csak segély kap például, az szavazhasson-e (segélyből adózni nem ér). Ha olyannyira gyűlölik az egykulcsos adót a baloldalon, akkor talán a szavazati jogot is progresszivizálnák, azaz aki többet keres, arányaiban is többet adózzon, de több szavazati joga is legyen? Gondolom, az egyenlőség ezt követeli, tehát a Galamus, a Népszava és a baloldal válasza az „igen”.
Vagy a „leszakadó” és „hátrányos helyzetű” rétegekkel szemben a kötelező „társadalmi szolidaritás” és a „társadalmi igazságosság” (amelyet persze az állam kényszerít ki) csak határon belül érvényes, mert egy társadalom határai minden körülmények közt egybeesnek az állami határokkal? Mi ez, valami új baloldali állampártiság, nacionalizmus és kirekesztés? Hova lett a nemzetköziség és a határokon való átívelés? Mi ez a bezárkózás?
A baloldal határon túli magyarok szavazatai miatt háborgó része toleranciát tanulhatna a határon túli magyaroktól. Ők nagymesterei ennek, űzik is, bár beszélni nem nagyon beszélnek róla. Esetleg beszélgethetnének határon túliakkal, feltéve a kérdést: mit csináljon a baloldal máshogy, hogy leküzdje a feléje irányuló bizalmatlanságot és ellenszenvet? Talán itt kezdődne a demokrácia és egy egészségesebb magyar, kárpát-medencei közéleti légkör.
Szilvay Gergely. mandiner.hu/cikk/20140506

Etnikai magyarok. Etnikai magyarok. Etnikai magyarok
Ezt ismételgetem most néhány perce, mióta – én hülye! – elolvastam Mihancsik Zsófia cikkét.
Ezen a kifejezésen egyébként én most joggal lepődtem meg, vagy általánosan szokás használni a magyar sajtó általam kevésbé látogatott berkeiben? Tényleg nem tudom, segítsetek.
Az írásban arról van szó, hogy az etnikai magyarok ugyanolyan ukrán állampolgárok, mint a nem etnikai magyar ukrán állampolgárok, úgyhogy mars harcolni a diktátor ellen!
Ennek a gondolatnak a mélyelemzésébe egyelőre nem mennék bele, per pillanat úgy érzem, nem vagyok abban az idegállapotban.
A szerző problémája egyébként az, hogy magyar politikusoknak és nem politikusoknak van pofájuk aggódni a kárpátaljai magyarok – izé, etnikai magyarok – sorsa miatt, így külön is.
A kurva anyjukat.
Azzal viszont egyébként mélységesen, mondhatni százszázalékosan egyetértek, hogy nemcsak az etnikai magyar emberéletek fontosak. Nekem legalábbis biztosan nem.
Pokolba a háborús pszichózissal!
Az a helyzet, hogy engem utoljára a 2004-es népszavazási kampány alkalmából idegesített fel a politika úgy istenigazából, és sokáig azt hittem, hogy soha többé nem fog. Tévedtem, nem is kicsit. Hiszen még soha nem utáltam annyira semmit, mint most ezt a háborús pszichózist.
Annyi minden van, ami bosszanthatja az embert – a dugós boroktól a bunkó autóstársakon át az egészségügyi várakozásokig –, hogy a politikára igazán nem érdemes idegszálakat és agysejteket pocsékolni. Orbán Viktor egy majom? Oké, de ha így van, akkor elsősorban megfigyelésünk, és nem rajongásunk vagy gyűlöletünk tárgyának kell lennie. Mondtam már sokszor, én ezekre az emberekre – meg arra, amit tesznek, illetve mondanak – mindenekelőtt kíváncsi vagyok. Ennyi, amit tehetek, és még az, hogy megírom, ha szerintem ostobaságot cselekszenek. Azt is, ha nem, de olyan ritkán fordul elő. Mindenkinek megvan a szerepe, mindenki teszi a dolgát.
Általában. Most viszont különleges időket élünk. Előrebocsátom, némelyek szerint ez hülyeség, minden pont olyan, mint máskor, de én vitatkoznék. Két okom is van rá. Az egyik, hogy amit magam körül látok – hallok, olvasok –, amiből ki tudok indulni, az rendkívülinek mutatja a korszakot. Lehet, hogy ha nem figyelnék a hírekre – vagy ha másmilyen hírforrásokat követnék –, akkor nem lennék ennyire zaklatott, ezen azonban sajátos munkakörömnél fogva sem bírok változtatni. A másik ok a saját érdeklődésem és érzékenységem. Ez a háború egyszerűen túl közel van hozzám. Nem kilométerben, földrajzilag a sok-sok éves délszláv őrület sokkal közelebb volt – de gondolom, értitek ti ezt.
Annak idején a csecsenföldi dolgokat is közelebbinek éreztem – húsz év eltelt, mégis emlékszem, milyen döbbenten néztem az internetet, mikor azt olvastam rajta, hogy megölték Ruszlan Labazanov harctéri parancsnokot, akivel egykor egy szakaszban voltunk katonák –, de Kelet-Ukrajna még inkább rám nehezedik. Egy példát mondok, épp ma délelőtt telefonált anyám, hogy kisgyerekkori legjobb barátom így pár hónappal az 50. születésnapja előtt megkapta a behívót. Azonnal el is húzott nagyon messzire, egy másik országba.
Jól tette. Ez nem az ő háborúja.
Na de mire is akarok kilyukadni?
Arra, hogy a Putyin-látogatás még inkább megmutatta, milyen könnyen-lazán csúsznak bele az emberek ebbe a háborús pszichózisba. Itt, Magyarországon. Akartam már írni erről korábban is, hisz mindig meghökkenek, milyen parázs viták alakulnak ki a keletukrán posztjaim alatt. Nyilván nem a kommentelőimet, azaz benneteket akarlak piszkálni, ez csak példa volt. Ugyanígy, sőt pláne hivatkozhatok a sajtó egészére, a mikroblogszférára és bármire.
Gazda Albert
cink.hu