Fáj a feje?
A Fáj a feje? című háromrészes dokumentumfilm témája az 1990. márciusi marosvásárhelyi román–magyar konfliktus. Az alkotás több fejezetből áll, amelyekben megszólalnak a tragikus események megvertjei, a verőlegények, a "megfigyelők" – marosvásárhelyi színészek és rendezők, valamint a hadsereg és a politikum képviselői. A szerzők 20 évvel az események után keresik a tragikus események hátterében rejlő igazságot, miután az állam ennyi idő alatt nem volt képes megtenni.
Az alkotás kétnyelvű dokumentumfilm, mint egy helységnévtábla egy olyan településen, ahol magyarok és románok élnek együtt. A marosvásárhelyi TVR, valamint a TVR1 közös összeállításaként létrejött film szerzői: Bereczki Edit és Cornel Mihalache. A filmet március 13-án, 20-án és 27-én, szombatonként 17 órától sugározza a marosvásárhelyi TVR és március 15-én, 22-én és 29-én, hétfőnként 23 órától a TVR1 csatornán tekinthető meg.
Nézzék meg és nem fog fájni a fejük! Forrás: Népújság (Marosvásárhely)

Áldozatok vagy hősök?
Szer Pálosy Piroska
A RITTE és a Borsos Tamás Egyesület filmestje
A megyei múzeum épületének a vár udvarán lévő első emeleti előadótermében múlt héten a RITTE Egyesület és a Borsos Tamás Egyesület közös szervezésében dokumentumfilm- vetítésre került sor. Az 1990. évi marosvásárhelyi fekete március eseményeinek felelevenítésére az RTV munkatársai – Cornel Mihalache és a marosvásárhelyi születésű Berecki Edit filmrendezők – közös alkotását, a Va doare capul?/Fáj a feje? című kétnyelvű filmet vetítették.
A 2010-ben készült alkotást az RTV a márciusi események 20. évfordulója alkalmával műsorára tűzte, egyesek számára azonban a RITTE Egyesület kezdeményezte városi magyar filmklub-sorozat keretében vetített film premiernek számított.
A film címe jelzésértékű. A bukaresti kórházi ágyon próbálja szóra bírni az akkori tévéstáb – a kötözés nélküli koponya sebvarratát hangsúlyozandó – az utólag hőssé avanzsált Görgény-völgyi sebesültet. A nyilvánvaló fejsérüléseket szenvedett "akcióhősnek" fáj a feje? helyzetkomikumhoz illő kérdést teszi fel az akkori tévériporter. A dokumentumfilm során ez a bejátszás visszatérő motívum, az akkori riporter hatásvadász látványával – legjobb igyekezete dacára – 23 év távlatából az ellenkezőjét váltja ki, a rosszul időzített kérdés mindannyiszor mosolyra késztet.
A kétnyelvű dokumentumfilm készítőinek nem volt könnyű dolguk. Főleg a magyarok viszonyultak elutasítóan – mondta Berecki Edit filmrendező, az est meghívottja. Ugyanakkor hangsúlyozta, hogy a megszólaló magyar interjúalanyok észérvekkel segítették a produkciót, próbálták megválaszolni a megválaszolhatatlant is. A Görgény- völgyi román nyilatkozók – akiket annak idején az ortodox pap, illetve a polgármesteri hivatalok elöljárói mozgósítottak a vásárhelyi "magyar veszélyt" elhárítani – nyíltan, kendőzetlen őszinteséggel beszélnek az akkori történésekről.
Feltett kérdéseik révén a filmrendezők újabb megvilágításban tálalják a ’90-es évek valóságát. A román interjúalanyok ezúttal bátran mondják ki felbujtóik nevét. Egyikük őszintén bevallja, hogy ő életében sem külföldön, sem az ország más helységeiben nem járt, egyszer eljutott ugyan Kolozsvárig, a Stoica-féle Caritas révén pénzét megsokszorozni, de ott sem járt szerencsével, a teljes vagyonkája odaveszett.
A megszólalók nagy része a beszélgetések során arra a következtetésre jutott, hogy meggondolatlanság volt engedni a hatalmi manipulációnak. Még egyszer ezt velük nem lehetne megtenni, hisz számukra is nyilvánvalóvá vált, hogy az addig békésen egymás mellett élő két nemzet hatalmi harcok áldozata volt, akiket önös érdekektől vezérelve ugrasztottak egymásnak. Felbujtóik ma is ugyanazokban a beosztásokban vannak, mint annak idején; eljárás, kivizsgálás nem indult ellenük, ma is Görgény-völgyi elöljárók, mert "kire másra szavazzunk?" – kérdezi mintegy önmagától egyik interjúalany. Lehangoló ellenben – hangzik el magyar részről –, hogy a megtorlás során csak magyar és cigány nemzetiségűeket ítéltek el.
Az egymás mellett élő két nemzet szégyenteljes összecsapásáért felelős román nemzetiségű korifeusok ellentmondásos nyilatkozatai, egyes tábornokok műveltségi szintje a filmben is önmagáért beszél.
A szakmai beszélgetés során szó volt a dokumentumfilm előzményeiről, céljairól, a történészek szerepéről a hasonló munkák kivitelezésében, ugyanakkor felvetődött a kérdés, miszerint a fekete márciusi eseményekben résztvevők áldozatok-e vagy hősök?
Élmény volt feleleveníteni az eseményeket azoknak, akik megélték, a fiatalabb generáció pedig a marosvásárhelyi vonatkozású történelem egy szeletének objektív feldolgozásában részesült. Azok számára is hasznos lehetne e kétnyelvű dokumentumfilm, akik ez idáig a vásárhelyi fekete márciusi eseményekről elfogultan ítélkeztek vagy majd’ semmit sem tudnak.
A filmvetítést szakmai beszélgetés zárta, melynek házigazdája Berekméri Árpád- Róbert történész-levéltáros volt. Novák Zoltán és László Márton történészek A szabadság terhe. Marosvásárhely, 1990. március 16–21. című könyvük megjelenésének előzményeiről, az adatgyűjtés körülményeiről beszéltek, valamint jövőbeli terveiket osztották meg a jelenlévőkkel.
Népújság (Marosvásárhely),

Álmodni szabad
Beszélgetés a 70 éves Kincses Elemérrel
– Jutott-e eszedbe valaha, hogy egyszerre születtél a Székely Színházzal? Akár valamilyen sorsszerűséget is felfedezhetnél benne.
– Én egy nappal korábban jöttem a világra. Másnap volt a Székely Színház első bemutatója. Tudatosan sohasem vontam párhuzamot a két tény között, de a társulat vásárhelyi jelenléte biztosan befolyásolta az életem alakulását. Édesanyámék minden premieren ott voltak. Édesapámnak volt egy olyan barátja, aki Kézdivásárhelyről jött el minden bemutatóra a családjával, nem akármilyen utakon. Akkor még kisgyerek voltam, de emlékszem az előadások utáni beszélgetésekre. Például a Fáklyalángról vitatkozva történelmi szempontból próbálták tisztázni, hogy kinek volt igaza, Kossuthnak vagy Görgeynek, illetve hogy a színészek közül ki volt jobb, az egyik vagy a másik.
– A színház az első hetven évét ünnepelve, elsősorban kiemelkedő előadásokra, nagy színész- és rendezőegyéniségekre emlékezteti a közönséget. Neked, ha az eddigi pályádra akarsz visszatekinteni, olyan szempontból nehezebb dolgod van, hogy nemcsak színházról, hanem irodalomról, filmről, televízióról is beszélned kell. Színész is voltál, rendező vagy, próza- és drámaíró.
– A színészi múltamra inkább borítsunk fátylat. Kolozsváron színészkedtem néhány évig. Arra jó volt, hogy megtanultam a sóhegyet nyalni. Ez úgy értendő, hogy nagyon az aljáról kezdtem ezt az egészet. Kicsi szerepeket kaptam, igaz, hogy néhány óriási színésszel szívhattam egy levegőt. Például Kovács Györgynek statisztálhattam a világszínvonalú Luciferjéhez. Igen, jogos a jelző. Felejthetetlen élmény volt. De Kolozsvár teljes egészében pezsgő, derűs, jó hangulatú város volt, remek színházi élettel. Koncertekre jártunk, kiállításokra a Szentegyház utcába. Az akkor még egy másik Kolozsvár volt. Mint ahogy ma már Vásárhely sem ugyanaz a Vásárhely.
– De azt hiszem, ifjú színészként azzal a reménnyel kezdted nyalogatni a sóhegyet, hogy egyszer majd feljutsz a hegy csúcsára.
– Igen, kezdetben az ember zseninek képzeli magát, de nem túl hosszú idő után kezdtem rájönni, hogy mik a hibáim. Nem azok, amiket a főiskolai tanáraim mondtak, hogy kicsi a szemem és nem mozog a felső ajkam, hanem az volt a nagy hibám, hogy nem éreztem jól magam a színpadon. Az igazi színésztehetség bemegy a színpadra, és fürdik abban a miliőben, ott érzi igazán jól magát. Én bementem a színpadra, elindítottam a mondatot, és arra gondoltam: úristen, Elemér, be tudod fejezni?! Volt egy külső-belső kontrollom, nem voltam elég felszabadult, gátlásosan viselkedtem. Rossz pillanatokat is bőven megéltem. Ennek ellenére nagyon szép emlékem az a néhány Kolozsváron töltött év. Bence Ferivel, Libával állandóan viccelődtünk, hülyéskedtünk, meg hát az volt a fiatalságom.
– Elég korán rájöttél, hogy váltanod kell.
– Nem én jöttem rá. A véletlen is közrejátszott. Egyszer megláttam, hogy indul egy posztgraduális jellegű, kétéves rendezőképzés. Mindig is volt bennem némi érdeklődés a rendezés iránt, be-beültem a nézőtérre megnézni, hogy a rendezők hogy is csinálják a dolgukat. Mitől alakul ki az egyik előadás, mitől nem, mit ért meg a színész az egészből, mit nem. Mit kell mondani neki, szabad-e mutatni, hogy mit csináljon, és így tovább. Bekerültem a vásárhelyi képzésre, és hála istennek megadatott a hatalmas lehetőség, hogy két évig tulajdonképp gyerekekkel kísérletezgettünk. Majd jött a másik nagyszerű meglepetés, hogy 1975. szeptember elsején engem vettek fel rendezőnek a marosvásárhelyi színházhoz, pedig volt akkor nálam sokkal ismertebbnek számító jelentkező is. A kelleténél korábbi nyugdíjazásomig aztán itt dolgoztam. Bisztrai Mária igazgatónak örök hálával tartozom amiatt, hogy még rendező szakos diák voltam, amikor lehetővé tette, hogy két darabot rendezzek Kolozsváron. Ezek persze olyan előadások voltak, hogy ha mostanában eszembe jutnak, felsírok álmomban. Nagyon az elején voltam a mesterségnek, de valami elkezdődött. Aztán egyszer csak jött Vásárhelyen egy váratlan, nagy berobbanás, a Csendesek a hajnalok. Attól kezdve számítottam rendezőnek országos szinten is. Jöttek, nézték bukaresti kritikusok is, és nagyon szépeket írtak róla. Az igazi nagy előrelépésnek én az Állítsátok meg Arturo Uit! tartom. Megmaradt az agyamban, fantasztikus emlékeim vannak róla. Tarr Laci világszintű volt benne.
– Rendezőként már otthon voltál a színházban?
– A Csendesek a hajnaloknál már jól éreztem magam. Remek darab, nagyszerű csapat állt össze. Az egyik főszereplő az elején kilépett, és bekerült Ferenczy Pista. Akkor jöttem rá, milyen ostoba vagyok, hiszen elejétől rá kellett volna gondolnom. Ordított utána a szerep, és Pista nagyot alakított a szerepben. A Don Carlos is az egyik kedvencem, az Élet és halál játéka a hamusivatagban ugyancsak. Van néhány visszatérő szerelmem. Ilyen a Tóték, a Vérnász, az Éjjeli menedékhely, az Amadeus, amiket többször, többfelé is megrendeztem. Aztán lassan kiharcoltam magamnak egyfajta státuszt, ami végső soron oda vezetett, hogy meghívtak rendezni Bukarestbe a Bulandrába, vagy a budapesti Nemzeti Színházba, ami azért valamit mégiscsak jelent.
– Ha a sorsod nem így alakul, lehettél volna egyszerűen csak író, hiszen számos köteted van…
– Igen, de maradhattam volna közepes színész is Kolozsváron, és egy ma is megkeseredett ember. Szerencsére a Teremtő felkínálta a menekülőösvényeket. Egyrészt kezembe adta a tollat, másrészt megkaptam ezt a csodálatos mesterséget, amit úgy hívnak, hogy rendezés. De nagy veszélyeket rejt magában, mert ha elhiszed azt, hogy csak neked van igazad, akkor véged van.
– Lehet a színésznek is igaza?
– Rengetegszer lehet. És van úgy, hogy a színésznek feladsz egy centit, és visszaad egy kilométert. Azok az igazán boldog pillanatok. Ez is furcsa dolog, nem a saját jó ötleteid jönnek vissza, hanem csak egy kicsit felvillantasz valamit, és a színész egyszer csak rád zúdít valami fantasztikus tehetségből fakadó áradatot. A napokban mondtam valahol, hogy nincs modernebb színház, mint egy zseniális színész.
– A 70. születésnapodra rendezett műsorban lehetőséged volt megmutatni magadból valamit. Nagyon tág körből válogathattál, nehéz lehetett szelektálni.
– Nem is tudtunk igazán válogatni. A Don Carlosból van felvétel, sok mindenből nincs. Egyfajta keresztmetszetét adhattam mindannak, amit eddig csináltam. Három részre tagolódott az előadás: a múltra, a régmúltra, és szorítottam egy kicsi helyet az álmaimnak is. Álmodni szabad. Irodalomról is szó volt benne, de inkább színházcentrikus összeállítás. Előtte a Soha című regényemet és annak hangoskönyvváltozatát mutatta be Kozma Mária írónő, a csíkszeredai Pallas-Akadémia Könyvkiadó főszerkesztője. A.G. Weinberger, az ország egyik legjobb zenésze és a nagyszerű Dzsesztán együttes is elvállalta a vendégfellépést. Közös nevetésre, együtt gondolkodásra hívtam a nézőket, nem akartam precízen kicentizett, önmagát túlságosan komolyan vevő műsort, inkább egy olyan oldottabbat, amely azt sugallja, hogy egy ember a jelenlevőknek felszabadultan mesél az életéről, illetve olyasmikről, amikről vannak emlékek. Elhatároztuk, hogy játszunk bizonyos jeleneteket. Volt olyan, amit másképp rendeztünk meg, mint korábban. Például az Éjjeli menedékhely román változatát a színészek is másképpen szólaltatták meg, és én is másként közelítettem meg, mint legutóbb… Na és még annyit, hogy ez a 70 egy borzasztó szám.
– Miért borzasztó? Azt mondtad, hogy vannak álmaid is.
– Százéves embernek is lehetnek álmai. Például az, hogy milyen színű fű nő majd a sírján. De túl a tréfán, az az igazság, hogy a munkaerőm lankadatlan, gondolataim vannak, írom a harmadik regényemet. A tavaly remek évem volt, mert öt rendezői meghívást kaptam. Az idén csak kettőt, illetve egy harmadikról még tárgyalunk. Ez egy ilyen pálya, bele kell törődni. És ha nem, bőven vannak az életemnek mellékcselekvései és főcselekvése, ami az én nagyszerű családomat jelenti. Így egy kicsivel több időt tölthetek velük.
– Már ennyi is kész regény. Valamiképpen ez az élettapasztalat is benne van a két előzőben. Soha és Mindörökké. Egyszavas regénycímek. A készülő újabb is hasonló?
– Nem. Ennek az a címe, hogy Anna a művésznevem, és valós történet az alapja. Valamikor Bécsben dolgoztam, és egy éjszaka megismerkedtem egy székely leánykával, aki talán még tizennyolc éves sem volt, de prostituáltként élt ott a szerencsétlen. Az érdekelt, hogy egy katolikus, jó tanuló, okos, szeretetre méltó székely leányka hogyan kerülhetett ilyen pokolba. A regény az én agyamban a gyönyörűséges gyermekkorból indul, az út pedig lefelé folytatódik, mint Danténál, a pokol bugyraiba.
– A regényeid nagyon filmszerűek, forgatókönyv is készülhetne belőlük. A hetedik művészet is megérintett.
– Öt éve koldulunk a Soha című filmért és egy éve a Mindörökkéért. Az utóbbira már szereposztás is van. Csak akkor hiszem, hogy filmmé válik, amikor a premieren már elsötétül a nézőtér, és meglátom az első filmkockákat. András Ferenc budapesti filmrendező barátom viszont vakon hisz abban, hogy a regényeim forgatókönyvéből a filmek is elkészülnek. De nagyobb meglepetés, hogy a Soha román változata A.G. Weinberger kezébe került, és ő felbiztatott, hogy írjak belőle egy rockmusicalt. Megvan már hozzá a zene, és ha igaz, ősszel a színház és a főiskola közösen előadja. Számomra is meglepetés, hogy így megbolondultam, dalszövegekre adtam a fejem. Nem könnyű.
– Operát már rendeztél.
– Igen. Az egy csoda. Filmet is rendeztem, azt nem érzem csodának. A Csatornából két film is készült, az egyiket én készítettem nagyváradi színészekkel. A színházi előadást ültettük át egy hajó belsejébe. De Cornel Mihalache bukaresti rendező csinált egy egészen másféle, kitűnő Csatorna filmet, nagyszerű színészekkel. Sikere van, valószínűleg nemzetközi fesztiválokra is el fog jutni. Kinyitotta a metaforámat, csak csodálni tudom, mi mindent ki tudott hozni belőle egy igazi filmrendező.
– A színműveidből viszont bizonyára a színházi rendező Kincses Elemér képes többet kihozni. Az Ég a nap Seneca felett, a Trójában hull a hó című sikeres előadásaiddal meggyőzően bizonyítottad ezt. Nemrég újabb drámaköteted, a Macskutyák látott napvilágot. Négy színmű van benne. Életre kelnek a színpadon?
– Ez nem tőlem függ. Az egyikből, az Én, a besúgó című komédiából a szerdai műsorban szólaltattunk meg egy részletet. Nem tudom menedzselni magam, nem házalok velük, de egyik-másik iránt már van némi érdeklődés.
– Komédiák, burleszk… Könnyebb a mai világot abszurd, groteszk módon megközelíteni?
– Ez a világ, amiben ma élünk, nem csupán abszurd, maga a röhej! Bármerre nézel, bármiről tájékozódsz, egyből kiderül, hogy Abszur- disztánban élünk. Önirónia, irónia nélkül nem lehetne ezt az egészet kibírni. Egyáltalán nem mindegy, hogy milyen bátran tudunk kiállni az egyértelműen igaz ügyekért. Ki kell állni! Ettől nem lehet eltekinteni. Erről hetvenévesen is meg vagyok győződve. És azt az életkoromat érintő igazságot is tudom, hogy minden jó, ami ezután engem ér, az óriási meglepetés, és minden rossz, ami ezután jön, teljesen természetes.
– Hát legyen minél több meglepetésben részed!
– Köszönöm szépen.
Nagy Miklós Kund. Népújság (Marosvásárhely)