Tőkés László püspök Nagyváradon, máj. 11-i sajtóértekezletén kifejtette, hogy olyan politikai változást kell elérni, amelyben a kisebbségeket nem éri hátrány. Az autonómia keretei között kivívható az anyanyelvi oktatás joga. A magyar diákok 30 százaléka nem jár magyar iskolába. Ha megoldódna, hogy minden magyar gyermek anyanyelvén tanulhasson, akkor tízezerre tehető pedagógushiány jelentkezne. Az etnikai tisztogatás burkolt, távlatos, több évtizedes gyakorlatának ez az eredménye. - A román szenátorok hozzá intézett leveléről kifejtette, hogy ennek a kampánynak a célja, hogy őt leválasszák az RMDSZ-től, majd az RMDSZ-t az ellenzéktől. - Senki sem vizsgálta meg, igazak-e álltásai. Máj. 2-i sajtóértekezletén harmincoldalnyi statisztikával állt elő, de ezt egyetlen román lap sem közölte, a magyar lapok sem vették át. Octavian Buracu a sajtóértekezleten határozottan kiállt Tőkés László mellett, elítélte a román szenátorok levelét. Elmondta, hogy azt Doian Cornea sem írta alá, a levéllel nemcsak ő, hanem Adrian Marino, Mircea Mihailescu sem értett egyet. /Tőkés László sajtóértekezlete. = Bihari Napló (Nagyvárad), máj. 14./

Karban kell tartanunk, amit őseink építettek
„Akkor lesz jó világ, ha az egyszerű erdélyi magyar vagy román ember az angolhoz vagy hollandhoz hasonlóan értékelni kezdi az épített örökséget, a hagyományokat, a gyökereket” – beszélgetés Szabó Bálint György műemlékvédelmi szakemberrel.
– A nagy szocialista építkezések elején, 1961-ben vették fel a kolozsvári Műszaki Egyetem Építőmérnöki Karára. Mennyire befolyásolta döntését a korszellem?
– Amióta az eszemet tudom, foglalkoztatott a házépítés: szerettem nézni, amint a semmiből, a földből nő ki az épület! Mindig is az alkotást gondoltam a legfontosabb emberi kvalitásnak, a ház pedig látványos alkotás. A gyermekkori építkezések mennyisége mindenképpen hatott a pályaválasztásomra.
– Az ön korában az építészmérnököket szocialista sorozatgyártásra készítették fel, vagy szélesebb körű ismeretek átadására is lehetőség nyílt, amelyben akár a több évszázados épített örökség iránti érdeklődés is helyet kapott?
– Az egyetemen emberek tanítottak: jobban vagy hiányosabban felkészültek, de tagadhatatlan egyéniségek, akiknek akarata átsütött azon a mázon, amit abban az időben mindnyájunknak viselnünk kellett. Akkor is, ha pártmunkának éltek, de akkor is, ha a párt által megtűrt, kirakatban tartott világszintű szakemberek voltak. Ilyen vonatkozásban az építőmérnöki karokon még nem volt rendszerváltás: a tananyagokból országosan hiányzik az épített örökség tanítása, értékelése. Egy-egy tanár ma is magánszorgalomból beszél a hallgatóknak a történeti épületekről, akárcsak 1989 előtt.
– Hosszú időn át a vasbeton szerkezetek szakembereként oktatott a kolozsvári műszaki egyetemen. Mikortól származtatja a műemlékvédelem iránti érdeklődését?
– Két tanárom, aki vas- és feszített-beton szerkezeteket oktatott, kivételes egyéniség volt: Igor Terţea és Mircea Mihăilescu professzorok. A vasbetont elsősorban értük és általuk szerettem meg, de azért is, mert a vasbeton talány, gyakran okoz meglepetéseket, kiszámíthatatlansága mindig is izgatott. A műemlékeket szerettem, de 1989 előtt tartószerkezet-szakember számára ezen a területen sok babért nem termett. Nem vagyok mártírtípus: nem szenvedni, hanem dolgozni szeretek, márpedig Erdélyben a változások előtt történeti épületekkel mennybe menni nem lehetett!
– Hogyan értékelné az erdélyi műemlékvédelem terén a rendszerváltás utáni szakembergárdára háruló feladatokat? Mekkora a lemaradás, amit be kell hozni?
– A 80-as évek végén látszott: a beton válságba került, másodrendű anyaggá lett. Én meg soha nem szerettem másodrendű dolgokkal foglalkozni. A 70-es években sikerült megterveznem két, kelet-közép-európai csúcsnak számító feszítettbeton szerkezetet: héjívekből, illetve függesztett héjgerendákból állókat. Ezeket az 1989-ben megjelent, Románia betontörténete című munka több oldalon is bemutatja.
Közben az is kiderült, hogy nemzetközi szinten sincs megfogalmazva az általános érvényű történeti tartószerkezet-elmélet úgy, ahogy például a feszítettbeton szerkezet vagy az acélszerkezet elmélete. Persze az erdélyi történeti tartószerkezetek szomorú sorsa igazi kihívást jelentett: vajon tudok-e – kicsit nagyképűen Bolyait idézve – a semmiből új világot teremteni? A lemaradás hozzávetőlegesen 50 éves, és egyre nő, ha a gazdag és a kulturális örökségét tisztelő Nyugat-Európával hasonlítjuk össze magunkat. Inkább az a fontos, hogy akarattal és megfelelő munkabírással képesek legyünk karbantartani mindazt, amit őseink építettek. Nem lenne baj, ha a fiatalság ideáljai között nemcsak a jól kereső informatikus, ügyvéd vagy futballista, de, uram bocsá’, profi műemlék-helyreállító is szerepelne.
– Mit jelent ma a műemlékvédelem? Mennyire van szabályozva törvényi háttérrel?
– Mint igen sok más területen, a román törvények lehetőséget teremtenek rangos műemlékvédelmi tevékenységhez is. Igaz, nem kényszerítenek. A mára már „nemzeti jellegzetességként” elterjedt szokás, a törvények áthágása az épített örökségvédelmi tevékenységet sem kíméli. Nem a rossz törvények, de a társadalom érdektelensége és értetlensége okoz pótolhatatlan veszteségeket.
Ilyen vonatkozásban az erdélyi magyarság csak nagyon kicsivel jobb a többségi románságnál: együtt vallják Ceauşescuval, hogy az új embernek új házba kell költöznie, a régit pedig tüntesse el a buldózer. Márpedig akkor lesz jó világ, ha az egyszerű erdélyi magyar vagy román ember az angolhoz vagy hollandhoz hasonlóan értékelni kezdi az épített örökséget, a hagyományokat, a gyökereket.
– Ki és milyen mértékben finanszírozza ma a műemlékvédelmet?
– A pénz sosem elég, és arra költi egy társadalom, amit fontosnak tart. A műemlékekre ma keveset áldozunk, mert össztársadalmi szinten nem tartjuk fontosnak, és nem értünk hozzá. Egyetlen példa: törvényszékeink szinte kivétel nélkül műemlék épületekben vannak, amelyeket igény szerint átépítenek, sokukra végül alig lehet ráismerni.
Gazdáiktól pedig senki nem meri számon kérni a hozzá nem értést. Vezetőikben talán fel sem merül, hogy az igazságszolgáltatás függetlensége nem azonos az épített környezet átalakításakor hiányzó szakértelem törvényre emelésével!
– Negyedszázaddal a rendszerváltás után milyennek tartja a műemlékvédelmi képzést? Mekkora az érdeklődés iránta, van-e „piacuk” a végzett szakembereknek?
– A műemlékvédelmi oktatást az óvodában kellene elkezdeni. Persze nem ártana az egyetemeken is. Történeti tartószerkezetekkel foglalkozó tantárgy csak a Kolozsvári Műszaki Egyetemen van: tudományos titkárként adott pillanatban becsempésztem a tantervbe – igaz, csak választható tantárgyként – a tartószerkezet-helyreállítást, amit a minisztérium jóvá is hagyott.
De még fontosabb lenne, ha a társadalmat tanítanánk hagyományőrzésre: márpedig ezt az óvodában és az iskolában kell elkezdeni és folytatni felnőttkorban is. Ki nem emlékszik Ráday Mihály nagy sikerű tévésorozatára, amelyben az anyaország szinte valamennyi fontosabb műemlékét bemutatta? Ennek köszönhetően is változott az anyaországiak hozzáállása az épített örökséghez. A végzett örökségvédelmi szakembernek pedig van piaca, hiszen rangos szakmabeli alig néhány akad az országban.
A műemléki beavatkozások a mainál minimum ötször több szakembert tudnának foglalkoztatni. Igaz, az építészek, az építőmérnökök nem törik magukat a szakosodással, mert tudják: a mai Romániában a szakértelem a legutolsó kvalitás, amelynek köszönhetően munkához juthatnak. Az esetek többségében ma a kapcsolatok, a csúszópénz és az igénytelen, olcsó árajánlat hoz munkát. Van tehát piaca a végzett szakembernek, és még sincs, mert az olcsó, hozzá nem értő, műemlékromboló „szakemberek” elviszik a megrendelések jelentős részét. A társadalom pedig hagyja, mert nem ért hozzá, mert nem tiszteli az épített örökséget.
– Ön számos műemlékvédelmi kezdeményezésnek részese a torockói hagyományos porták felújításától a hatalmas értéket képviselő erdélyi műemléképület-együttesekig. Hetvenévesen is vállal újabb és újabb megbízatásokat?
– A mi generációnk nem tud mást, csak dolgozni, amíg él. Különben csapattal dolgozom, munkatársaim nagy része 30-40 évvel fiatalabb nálam. Ma szinte teljesen csak szakmai kérdésekkel foglalkozom, a menedzsment, az adminisztráció már nem az én dolgom. Amíg egy kicsit is javítani tudok mindazon, amit erdélyi épített örökségnek hívnak, addig tennem kell a dolgomat.
Szabó Bálint György
Kolozsváron született 1944. április 9-én. 1966-ban szerzett építőmérnöki oklevelet a Kolozsvári Műszaki Egyetem Építőmérnöki Karán. Harminc évvel később, 1996-ban a Budapesti Műszaki Egyetem Műemlék-felújító Karán szerzett szakmérnöki képesítést. 1984-től a műszaki tudományok kandidátusa. Kezdetben kivitelező mérnök, majd építőtelep-vezető, 1974-től a Kolozsvári Műszaki Egyetem alkalmazottja: 1979-től egyetemi adjunktus, 1990-től egyetemi docens, 1998-tól egyetemi tanár, 2000-től doktorátusvezető.
Több tucat erdélyi műemlék épület felújításának tervezője, szakmai tanácsadója: besztercei evangélikus templom, dévai ferences kolostor, nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium, kolozsmonostori római katolikus templom, bonchidai Bánffy-kastély, dévai vár, nagykárolyi Károlyi-kastély és mások. Az Erdélyi Műemlék-restaurátorok Egyesületének elnöke, a Transilvania Trust Alapítvány ügyvezető igazgatója, majd elnöke, a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem műemlék-felújításra szakosító posztgraduális tanfolyamának igazgatója, a Műemlékek Országos Bizottságának tagja, a Transsylvania Nostra Alapítvány elnöke, és az UNESCO romániai bizottságának tagja. A rendszerváltás után számos erdélyi és magyarországi szakmai kitüntetést kapott.
Makkay József, Krónika (Kolozsvár)

Tárgyi örökségünk és a fekete piac
Köleséri Sámuel, az erdélyi aranybányászatról irt munkájában pontosan 300 évvel ezelőtt arról számolt be, hogy egy kolozsvári állampolgár egy óriási kincsleletet talált. A kolozsváriak körében futótűzként terjedt a hír, hogy rátaláltak Darius kincsére, Decebal legendás aranyára. A városi legendának a valós alapját aligha tudjuk feltárni már, de ez a több száz éves történet is jól jelzi, hogy Erdély lakossága mindig is tudatában volt annak, milyen felbecsülhetetlen tárgyi örökséget rejt a föld. Ez az alapja azóta is annak, hogy Románia egyike Európa vezető exportőreinek a nemzetközi műemléki-fekete piacon, ötödik helyet foglalva el ezen szégyenletes listán az Interpol legutóbbi 2016-os jelentése szerint.
Az illegális műemlék-kereskedelem az ókor óta létező és óriási összegeket vonzó tevékenység. A legjelentősebb királyi sírok – legyen szó az egyiptomi fáraók sírjáról a Királyok Völgyében vagy a szkíta és trák uralkodók mesés gazdagságú mauzóleumairól – már az ókorban ki voltak fosztva. A Római Birodalom idején óriási összegeket fizettek a neves görög szobrászok és vázafestők kivételes alkotásaiért vagy akár azok másolataiért is, míg a középkorban a relikvia-kereskedelemnek lett hatalmas felvevőpiaca Európában. A kivételes esztétikai és minőségi kidolgozású tárgyak értékét növelte a művész vagy egykori tulajdonos hírneve, de nemegyszer a tárgy kalandos élete és utóélete is hozzájárult műemléki értékének felértékeléséhez is. A reneszánsz és a klasszicizmus kora új hullámot indított a föld alól előkerült régészeti tárgyak kereskedelmének Európában és azon túl is, majd a XIX. századi egyiptománia és a rohamosan megszaporodó ásatások a Közel-Keleten, Itáliában és Görögországban megalapozták a mai illegális műemlék-kereskedelmet, amely azóta virágzó iparággá vált. A régészeti tárgyak kereskedelme csak egy apró szegmensét képezi az illegális műemlék-kereskedelemnek, a legnagyobb felvevőpiaca továbbra is a festményeknek van. Ezzel magyarázható az is, hogy a világ leghíresebb múzeumi lopásai és betörései – így az 1968. május 27-ére virradó éjjelen a szebeniBrukenthal Múzeumban történt legendás incidens is – elsősorban a festményekre irányul. Ennek ellenére, a régészeti tárgyak, antikvitások illegális piaca is igen jelentős és sajnálatos módon, világszinten is egyre növekedik.
A nemzetközi helyzet
Az UNESCO 2016 márciusi jelentése szerint, az illegális műemlék-kereskedelem felvevőpiacának 74%-át Európa adja. Ebben Bulgária az egyik vezető állam, ahol a régészeti lelőhelyek 80%-át rabolták már ki, nemegyszer neves muzeológusok és régészek közreműködésével az 1990-es években. A SAFE (Saving Antiquities for Everyone – Mentsük meg a Régészeti Örökséget Mindenki Számára) felmérése szerint, csak Bulgáriában naponta 50.000 ember vesz részt és dolgozik az illegális műemlék-kereskedelemben. Törökország sem áll jobban, ott a régészeti helyszínek 90%-a szenvedett már a kincsvadászok kutakodásától. Délkeleti szomszédunk, Szerbia sem áll jobban: egy fémdetektorosok által működtetett titkos Facebook csoport – ahol néhány román kollégának sikerült beférkőznie – naponta több száz római, bizánci és középkori érmét árul, de akad a honlapon aranyékszer és számos votiv ólomtábla is a római korból. Az illegális műemlék-kereskedelem mértékét jelzi, hogy csak Olaszországban 1970 és 2014 között 1,8 millió elrabolt értéktárgyat sikerült visszafoglalni, amiből több mint egymillió volt régészeti tárgy. Az egyik legutóbbi ilyen visszafoglalt lelet például egy nagyméretű Bikaölő Mithras márványszobor volt, amelynek értékét 1,5 millió euróra becsültek. Az ún. Iszlám Állam terrorszervezet szíriai pusztításai révén a régészeti tárgyak illegális kereskedelme ismét megnőtt. Csak Apamea ókori városában 4000 olyan földtúrást észleltek a műholdas felvételek, amelyek illegális kincskeresők tevékenységére utalnak. Hasonlóan siralmas helyzetet mutatnak a felvételek Palmyra és Dura Europos környékén is. A legóvatosabb becslések szerint is, legalább 2 milliárd dollár értékű tárgy kering jelenleg a fekete piacon, amely előbb, utóbb hamis papírokkal felbukkan majd a világ nagy aukciós házainak árverésén. Bár ezek egy része eladhatatlan és szerepel az Interpol listáján, sajnos a tárgyak döntő többségét soha nem látjuk újra, azok ugyanis titkos megállapodások útján talál gazdára. Az ellopott régészeti tárgyak nemegyszer „nemzeti kincsekké” válnak, pontosan ritkaságuk és kalandos, nemegyszer kriminális hátterű utóéletük miatt. Ilyen történettel rendelkezik a nemrég Magyarország által félig felvásárolt Seuso-kincs is. Ez utóbbinak a kalandos, harminc éven át tartó története jól jelzi, hogy megfelelő társadalmi összefogás és alapos kutatás és tájékoztatás révén lehetőség van még az ilyen, több millió euró értékű kincsek visszaszerzésére is.
A romániai helyzet
Románia földje alatt óriási kincsek rejtőznek. Ezt tudták a rómaiak is, akik pontosan Decebal dák király aranya és az aranybányákból származó óriási kincsek miatt jöttek ide. De tudták ezt már a középkorban is. Jól ismert történet, hogy Hunyadi János római szobrokkal és márvánnyal díszítette Vajdahunyad várát, míg Martinuzzi (Fráter) György kétezer Lysimachos érmét küldött a bécsi császárnak. Ezek a korai történetek jól jelzik, hogy az illegális régészeti ásatások és kutakodások Erdélyben és a mai Románia területén mindig is jelen voltak és óriási szerepet játszottak a politikában is.
Az Interpol és a Román Rendőrség tavalyi jelentése szerint 2015-ben közel 13.000 értéktárgyat sikerült a fekete piacról visszaszerezni 273.000 euró értékben. Ezeknek ugyan csak egy része volt régészeti tárgy, mégis – ahogy az itáliai példa is mutatja – a legértékesebb tárgyak általában régészeti lelőhelyekről származnak. Összehasonlításképp kiemelendő, hogy a 2015-ben visszaszerzett óriási mennyiséghez képest, 2012-ben még csak 973 tárgyat sikerült a rendőrségnek visszaszolgáltatni. Az óriási mennyiségben elrabolt és külföldre került román értéktárgyak elsősorban azzal magyarázhatóak, hogy 1990 márciusában az új kormány máig érthetetlen, de sejthető okok miatt, eltörölte a 63/1974-es törvényt, amely a romániai műemlékeknek szigorú jogi hátteret és védelmet biztosított a Ceaușescu rezsim alatt. Természetesen, a kommunista időszakban is jelen volt a műemlék-kereskedelem, ezt bizonyítja a híres szebeni festmény-lopás vagy a múzeumokból eltűnt számos régészeti emlék. Ekkor találja Darius Baci és Mircea Mihăilă azt a 3600 aranyérmét (30 kg arany) a dák fővárosban, Gredistyén (Sarmizegetusa Regia), amelyért nemrég ítélték el őket. A 34 főből álló bűnbanda 1998 és 2014 között  2,5 millió értékben vitt ki ókori érméket az országból, amelyeknek csak töredékét sikerült azóta a rendőrségnek visszaszerezni. Ugyancsak most mondta ki a Fehér Megyei Táblabíróság az ítéletet Florin Delinescu és társai esetében, akik – a várhelyi múzeum munkatársaiként – pénzmosásban vettek részt és 22 darab, rendkívül ritka görög és római érmét vittek fekete piacra 4.500 euró értékben.  1990 tavaszán jelezték a Temesvári Történelmi Múzeum szakértői a rendőrségnek, hogy az egykor a múzeum birtokában lévő számos római bronzszobrocska – így egy igen ritka Dionysos istent ábrázoló alkotás is – rejtélyes módon eltűnt a múzeumból. A tárgyak egyenként is ma több ezer eurót érnek, a nagyobbak értéke a Christie’s hasonló árverései alapján akár 30.000 euróért is elkelhettek. A szobrokat azóta sem sikerült megtalálni. Ugyancsak nyoma veszett Erdély egyetlen római ezüst-kincs leletének is. Az ókori Apulum (ma Gyulafehérvár) területén 1867-ben a vasútépítés során talált ezüsttálat a kolozsvári múzeumba vitték. Ott még látható volt az 1930-as években, sajnos azt követően – valószínűleg már a Második Világháború idején – a tárgynak nyoma veszett.
Ennél azonban jóval nagyobb kincsek is kikerültek az országból. Jól ismert a dák aranyperecek története, amely mögött egy rendkívül jól szerevezett és a régészeti szakirodalommal teljes mértékben tisztában lévő, nemegyszer régészekkel együtt dolgozó csapat állt. A mintegy kétmillió euró értékű, felbecsülhetetlen kincslelet története csak egy a sok közül. Hasonlóan jól szervezett bűnbanda vitte ki az országból a Tulcea megyei római Troesmis város bronztáblás törvényeit, Ez az egész világon csak néhány spanyolországi analógia révén ismert forrás egyedülálló Romániában. A 2002-ben felfedezett és külföldre vitt két bronztáblát 80.000 fontért akarták eladni, ám német titkosszolgálati forrásokból ismert unikális tárgyakat végül 2015 májusában sikerült visszaszerezni.
Ez a néhány eset jól tükrözi azt, milyen méretűvé vált a műemlék-kereskedelem fekete piaca Európában és Romániában. Ugyan ma új  törvény van életben hazánkban, a fekete piaci csoportok, az egyre terjedő fémdetektoros kutakodások és illegális ásatások óriási veszélyt jelentenek régészeti és műemléki örökségünk számára. Ezt elsősorban úgy lehetne megváltoztatni, ha egy olyan társadalmat tudnánk nevelni, amely tudatában van a tárgyi kultúra értékével, megőrzésének fontosságával és társadalmi hasznosságával.
T. Szabó Csaba
Szabadság (Kolozsvár)