Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
Metz Albert
10 tétel
2000. február 1.
Marosvásárhelyen a hét végén ismeretlen tettesek megrongálták Bernády György egykori városépítő polgármester portréját. Hunyadi László szobrászművész alkotása a Kultúrpalota Tükörterme előtt áll. Ugyanott a Metz Albert-domborművet is megcsúfolták, rágógumit ragasztottak a jeles személyiség arcmására. /Megrongálták a Bernády-portrét! = Népújság (Marosvásárhely), febr. 1./
2009. január 13.
Ki tudja, kicsoda Virginia Zeani? A cikkíró több embert megkérdezett, köztük zenetanárokat is, senki sem hallott róla, egyetlen idős román tanárnő tudta a választ. Marosvásárhelyen az egykori Népművészeti, ma Művészetek Iskolája száz éves, a vásárhelyiek számára ismeretlen emberről nevezték el. A világ legtermészetesebb dolga az lett volna, hogy Metz Albert, az alapító nevét vegye fel az iskola, de mert nem román, keresni kellett valakit. És találtak is olyat, akinek annyi kötődése van Marosvásárhelyhez, hogy Görgényoroszfaluban, tehát a megyében született 1925-ben, Amerikában él, és nagy karriert futott be operaénekesnőként. Nem dicsekedett román származásával, mert a nevét is olaszosította (eredetileg Zehan), 19 éves korában már Olaszországban volt, ott tanult, ott indult énekesi pályafutása. /Kuti Márta: Névadás kérdőjelekkel. = Népújság (Marosvásárhely), jan. 13./
2010. március 10.
Hatvan év tükrében
Ünnepel a Művészeti Líceum
1949. december elsején kezdte működését a Marosvásárhelyi Művészeti Líceum. A megyeszékhelyen már évtizedekkel korábban, még Bernády György idején megkezdődött a művészeti oktatás. 1908-ban Bernády zeneiskolát hozott itt létre, ebből fejlődött ki a későbbi Zenekonzervatórium, melynek első igazgatója Metz Albert hírneves zeneszerző, karmester, hegedűművész volt. A képzőművészeti oktatás 1932-ben kezdődött Marosvásárhelyen Szabad Képzőművészeti Tanfolyam néven. Ezeknek az iskoláknak a hagyományait örökítette tovább a Művészeti Líceum, melynek élén elsőként Izsák Márton szobrászművész állt, első igazgatóhelyettese pedig Kozma Géza zeneszerző, hegedűművész volt. Az évek során az intézmény helyettes vezetőjének tisztségét Trózner Sarolta, Erkel Ferenc dédunokája is betöltötte. A tanintézet első évfolyama 1953-ban ballagott. 1955–56 között a zeneosztályokat – az elemi kivételével – Kolozsvárra költöztették, a képzőművészeti osztályokat pedig szovjet modell szerint műszaki iskola néven a helyi inasiskola hatáskörébe helyezték. Az 1959–1960-es tanévben Zene és Képzőművészeti Általános és Középiskola néven válhatott újra kerek egésszé a helyi művészeti oktatás. 1977 és 1990 között a 18-as Általános Iskola, illetve a Pedagógiai Líceum adott otthont a művészképzésnek. A Művészeti Líceum az 1990-91-es tanévben alakult újra.
A Kultúrpalota a kezdetektől fontos szerepet töltött be a művészetis fiatalok életében: nemcsak a zene- és képzőművészeti oktatásnak adott otthont, kisterme hosszú ideig a vidéki diákok szálláshelyéül is szolgált. A tanintézet bentlakása 1980-ban épült fel és 2008-ig működött.
A Művészeti Líceum hat évtizede tesz eleget küldetésének, a fiatal tehetségek felkutatásának és művésszé nevelésének, termeiből számos olyan egyéniség került ki, akik felülmúlták mestereiket. Közülük neves szakemberek itthon és sokan a határon túl – Magyarországon, német, francia, olasz földön – kamatoztatták az értékes útravalót. Az iskola hatvanadik születésnapján a jelenlegi diákok március 10-én kiállítással és hangversennyel ünnepelnek. E két rendezvény bizonyára újra alátámasztja azt, amit már sokszor tapasztaltunk: a múzsa az agg falak között is folyamatosan újjászületik.
Nagy Székely Ildikó. Forrás Népújság (Marosvásárhely)
Ünnepel a Művészeti Líceum
1949. december elsején kezdte működését a Marosvásárhelyi Művészeti Líceum. A megyeszékhelyen már évtizedekkel korábban, még Bernády György idején megkezdődött a művészeti oktatás. 1908-ban Bernády zeneiskolát hozott itt létre, ebből fejlődött ki a későbbi Zenekonzervatórium, melynek első igazgatója Metz Albert hírneves zeneszerző, karmester, hegedűművész volt. A képzőművészeti oktatás 1932-ben kezdődött Marosvásárhelyen Szabad Képzőművészeti Tanfolyam néven. Ezeknek az iskoláknak a hagyományait örökítette tovább a Művészeti Líceum, melynek élén elsőként Izsák Márton szobrászművész állt, első igazgatóhelyettese pedig Kozma Géza zeneszerző, hegedűművész volt. Az évek során az intézmény helyettes vezetőjének tisztségét Trózner Sarolta, Erkel Ferenc dédunokája is betöltötte. A tanintézet első évfolyama 1953-ban ballagott. 1955–56 között a zeneosztályokat – az elemi kivételével – Kolozsvárra költöztették, a képzőművészeti osztályokat pedig szovjet modell szerint műszaki iskola néven a helyi inasiskola hatáskörébe helyezték. Az 1959–1960-es tanévben Zene és Képzőművészeti Általános és Középiskola néven válhatott újra kerek egésszé a helyi művészeti oktatás. 1977 és 1990 között a 18-as Általános Iskola, illetve a Pedagógiai Líceum adott otthont a művészképzésnek. A Művészeti Líceum az 1990-91-es tanévben alakult újra.
A Kultúrpalota a kezdetektől fontos szerepet töltött be a művészetis fiatalok életében: nemcsak a zene- és képzőművészeti oktatásnak adott otthont, kisterme hosszú ideig a vidéki diákok szálláshelyéül is szolgált. A tanintézet bentlakása 1980-ban épült fel és 2008-ig működött.
A Művészeti Líceum hat évtizede tesz eleget küldetésének, a fiatal tehetségek felkutatásának és művésszé nevelésének, termeiből számos olyan egyéniség került ki, akik felülmúlták mestereiket. Közülük neves szakemberek itthon és sokan a határon túl – Magyarországon, német, francia, olasz földön – kamatoztatták az értékes útravalót. Az iskola hatvanadik születésnapján a jelenlegi diákok március 10-én kiállítással és hangversennyel ünnepelnek. E két rendezvény bizonyára újra alátámasztja azt, amit már sokszor tapasztaltunk: a múzsa az agg falak között is folyamatosan újjászületik.
Nagy Székely Ildikó. Forrás Népújság (Marosvásárhely)
2010. április 29.
Forrásközelből hangyaszorgalommal
Jó érzés volt vásárhelyinek lenni kedden délután a Kemény Zsigmond Társaság estjén, amelynek vendége Pál-Antal Sándor nyugalmazott főlevéltáros volt. A szerző egy régen hiányolt és valószínűleg hamar népszerűvé váló könyvet, Marosvásárhely történetének első kötetét, Marosvásárhely története, I. kötet. A kezdetektől 1848-ig, mutatta be, amely a kezdetektől 1848-ig követi településünk múltját. A műhöz illő zenéről a vendéglátó Csíky Boldizsár zeneszerző gondoskodott, aki a szerzőt azzal a reménnyel ajánlotta a közönség figyelmébe, hogy várjuk a kötet folytatását.
A történetírás nagyon adós volt ezzel a kötettel, amelyet egy olyan hangyaszorgalmú ember írt meg, aki hiszi magáról, hogy köze van a "közhöz", szereti ezt a mi kis városunkat. Pál-Antal Sándor, a történelemírás nagymestere, hajnaltól késő estig dolgozva az elmúlt másfél évtized alatt, tizenöt történelemmel kapcsolatos könyvet írt, amelyek a Mentor Kiadónál láttak napvilágot – hangzott el Káli Király István, a kiadó vezetőjének ajánlásában.
Az1989-es fordulat és az utolsó húsz év irodalma nélkül, amikor több könyv jelent meg, mint korábban együttvéve, Pál-Antal Sándor műve nem születhetett volna meg. Ahogy az éveken át tartó magányos levéltári kutatómunka nélkül sem, amelynek során új dokumentumok kerültek elő. A hét évszázad történelmét felölelő anyag egybeszerkesztése nem volt egyszerű dolog. Pál-Antal Sándor nem lineárisan mutatja be a történelmet, hanem témakörök – gazdaság, politika, művelődés – szerint fogalmazza meg a lényeget arról a fejlődési folyamatról, amelynek során a város a Székelyföld keretéből kilépve Erdély negyedik településéve vált – méltatta a könyvet Spielmann Mihály főkönyvtáros, aki a két világháború közötti próbálkozások bemutatására is kitért.
Majd a szerző lépett a Kultúrpalota kistermének pódiumára, s beszámolt arról, hogy csíki születésű fiatalemberként hogyan vált igazi, vitathatatlan marosvásárhelyivé. A kolozsvári egyetem történelem szakának végzős hallgatójaként, 1963-ban az Állami Levéltár marosvásárhelyi fiókjához helyezték, ahol 42 éven át dolgozott. Fél évszázada él fogadott szülőföldjén, amelynek történelmét a legtermékenyebb erdélyi történészként az említett 15 kötet mellett száz tanulmányban és újságcikkek sokaságában dolgozott fel. Mivel tevékenysége első felében olyan írásokat kértek tőle, amelyeket az olvasó könnyen megért, ezt a stílust vitte át a szakdolgozatokra és a könyvekre is.
Helyzeti előnyét kihasználva, történészként a levéltárban arra törekedett, hogy a források tiszta vizéből ihletődjön. Kezdetben alkalomszerűen foglalkozott a város történelmével, elsősorban olyan cikkek helyesbítése kapcsán, amelyek nem a történelmi hűséget tükrözték. S bár 1989-ig alig jelent meg néhány tanulmánya, a levéltári dokumentumok rendezése és leltározása kapcsán elraktározta az emlékeket, s amikor lehetőség adódott, csak a pontos forrásokat kellett megkeresnie. Tófalvi Zoltán ajánlására fordult a Mentor Kiadóhoz, amellyel azóta is tart az állandó munkakapcsolat.
Bernády György 1916-ban egy történészcsoportot kért fel Vásárhely történetének megírására, s a hetvenes években egy 22 tagú munkacsoportot bíztak meg ezzel a feladattal, de számottevő eredmény egyik próbálkozásból sem született. Pál-Antal Sándorban egy évtizeddel ezelőtt merült fel egy Marosvásárhely történetéről szóló, hozzáértéssel megírt tanulmánykötet összeállításának gondolata, amihez résztanulmányokra volt szükség. Ebben volt segítségére két, Marosvásárhely történetére vonatkozó tanulmánykötet, a város történetéről szóló kisebb tanulmányok, valamint az a négy könyv, amelyek a történelem különböző vonatkozásait dolgozták fel. A már készen levő forrásanyagot újabb levéltári munkával kiegészítve született meg az átfogó mű, amelyre ezentúl lehet majd hivatkozni, részleteiben kiegészíteni – mondta a szerző, aki ígéretet tett, hogy a folytatás sem marad el. Majd hozzátette, hogy résztanulmányok hiányában sok időt felemésztő kutatómunkához az eddiginél jelentősebb támogatás, anyagi fedezet szükséges, hogy ne csak az erkölcsi elégtétellel maradjon a könyvespolcot megtöltő kiadványok nyomán.
A továbbiakban a marosvásárhelyi boszorkányüldözéssel valamint a levéltárral kapcsolatos kérdésekre válaszolt.
A rendezvény hangulatához illő zenét, Metz Albert Vonósnégyesét a filharmónia művészeiből álló együttes, Láni Oszkár dalait Tróznerné Szabó B. Kincső adta elő Ávéd Éva zongorakíséretével.
A szerző előtt pedig hosszú sor állt, hogy dedikáltassa a kötetet. Mert ahogy Spielmann Mihály mondta, "ezt a könyvet jó beilleszteni a könyvespolcra, asztalra tenni, forgatni". Tegyük hozzá, hogy minden vásárhelyi családban.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)
Jó érzés volt vásárhelyinek lenni kedden délután a Kemény Zsigmond Társaság estjén, amelynek vendége Pál-Antal Sándor nyugalmazott főlevéltáros volt. A szerző egy régen hiányolt és valószínűleg hamar népszerűvé váló könyvet, Marosvásárhely történetének első kötetét, Marosvásárhely története, I. kötet. A kezdetektől 1848-ig, mutatta be, amely a kezdetektől 1848-ig követi településünk múltját. A műhöz illő zenéről a vendéglátó Csíky Boldizsár zeneszerző gondoskodott, aki a szerzőt azzal a reménnyel ajánlotta a közönség figyelmébe, hogy várjuk a kötet folytatását.
A történetírás nagyon adós volt ezzel a kötettel, amelyet egy olyan hangyaszorgalmú ember írt meg, aki hiszi magáról, hogy köze van a "közhöz", szereti ezt a mi kis városunkat. Pál-Antal Sándor, a történelemírás nagymestere, hajnaltól késő estig dolgozva az elmúlt másfél évtized alatt, tizenöt történelemmel kapcsolatos könyvet írt, amelyek a Mentor Kiadónál láttak napvilágot – hangzott el Káli Király István, a kiadó vezetőjének ajánlásában.
Az1989-es fordulat és az utolsó húsz év irodalma nélkül, amikor több könyv jelent meg, mint korábban együttvéve, Pál-Antal Sándor műve nem születhetett volna meg. Ahogy az éveken át tartó magányos levéltári kutatómunka nélkül sem, amelynek során új dokumentumok kerültek elő. A hét évszázad történelmét felölelő anyag egybeszerkesztése nem volt egyszerű dolog. Pál-Antal Sándor nem lineárisan mutatja be a történelmet, hanem témakörök – gazdaság, politika, művelődés – szerint fogalmazza meg a lényeget arról a fejlődési folyamatról, amelynek során a város a Székelyföld keretéből kilépve Erdély negyedik településéve vált – méltatta a könyvet Spielmann Mihály főkönyvtáros, aki a két világháború közötti próbálkozások bemutatására is kitért.
Majd a szerző lépett a Kultúrpalota kistermének pódiumára, s beszámolt arról, hogy csíki születésű fiatalemberként hogyan vált igazi, vitathatatlan marosvásárhelyivé. A kolozsvári egyetem történelem szakának végzős hallgatójaként, 1963-ban az Állami Levéltár marosvásárhelyi fiókjához helyezték, ahol 42 éven át dolgozott. Fél évszázada él fogadott szülőföldjén, amelynek történelmét a legtermékenyebb erdélyi történészként az említett 15 kötet mellett száz tanulmányban és újságcikkek sokaságában dolgozott fel. Mivel tevékenysége első felében olyan írásokat kértek tőle, amelyeket az olvasó könnyen megért, ezt a stílust vitte át a szakdolgozatokra és a könyvekre is.
Helyzeti előnyét kihasználva, történészként a levéltárban arra törekedett, hogy a források tiszta vizéből ihletődjön. Kezdetben alkalomszerűen foglalkozott a város történelmével, elsősorban olyan cikkek helyesbítése kapcsán, amelyek nem a történelmi hűséget tükrözték. S bár 1989-ig alig jelent meg néhány tanulmánya, a levéltári dokumentumok rendezése és leltározása kapcsán elraktározta az emlékeket, s amikor lehetőség adódott, csak a pontos forrásokat kellett megkeresnie. Tófalvi Zoltán ajánlására fordult a Mentor Kiadóhoz, amellyel azóta is tart az állandó munkakapcsolat.
Bernády György 1916-ban egy történészcsoportot kért fel Vásárhely történetének megírására, s a hetvenes években egy 22 tagú munkacsoportot bíztak meg ezzel a feladattal, de számottevő eredmény egyik próbálkozásból sem született. Pál-Antal Sándorban egy évtizeddel ezelőtt merült fel egy Marosvásárhely történetéről szóló, hozzáértéssel megírt tanulmánykötet összeállításának gondolata, amihez résztanulmányokra volt szükség. Ebben volt segítségére két, Marosvásárhely történetére vonatkozó tanulmánykötet, a város történetéről szóló kisebb tanulmányok, valamint az a négy könyv, amelyek a történelem különböző vonatkozásait dolgozták fel. A már készen levő forrásanyagot újabb levéltári munkával kiegészítve született meg az átfogó mű, amelyre ezentúl lehet majd hivatkozni, részleteiben kiegészíteni – mondta a szerző, aki ígéretet tett, hogy a folytatás sem marad el. Majd hozzátette, hogy résztanulmányok hiányában sok időt felemésztő kutatómunkához az eddiginél jelentősebb támogatás, anyagi fedezet szükséges, hogy ne csak az erkölcsi elégtétellel maradjon a könyvespolcot megtöltő kiadványok nyomán.
A továbbiakban a marosvásárhelyi boszorkányüldözéssel valamint a levéltárral kapcsolatos kérdésekre válaszolt.
A rendezvény hangulatához illő zenét, Metz Albert Vonósnégyesét a filharmónia művészeiből álló együttes, Láni Oszkár dalait Tróznerné Szabó B. Kincső adta elő Ávéd Éva zongorakíséretével.
A szerző előtt pedig hosszú sor állt, hogy dedikáltassa a kötetet. Mert ahogy Spielmann Mihály mondta, "ezt a könyvet jó beilleszteni a könyvespolcra, asztalra tenni, forgatni". Tegyük hozzá, hogy minden vásárhelyi családban.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)
2010. május 6.
Tavaszi zenehónap
Kezdődnek a XXXX. Marosvásárhelyi Zenei Napok
Ma délután kezdődik Marosvásárhely egyik legrégebbi és legnívósabb fesztiválja, a Marosvásárhelyi Állami Filharmónia által immár negyvenedik alkalommal megszervezett Marosvásárhelyi Zenei Napok. A nagyszabású tavaszi zenei szemle szinte egy hónapon keresztül zajlik a város több helyszínén, számos hazai és külföldi meghívott előadóművész, kamarazenekar, együttes és karmester részvételével, több újdonsággal. Ezek egyike, hogy nem csak klasszikus zenei hangversenyekre, hanem kiegészítő rendezvényekre is sor kerül a május huszadikán záruló fesztiválon: lesz könyvbemutató, teremnévadó ünnepség a Pálffy-házban, rendkívüli dzsesszkoncert, zenés beszélgetés Perényi Miklósról, illetve Ó- és Újszövetségi szövegek zenei remekművekben című zenés-verses előadóest, amelyen Maia Morgenstern színművésznő működik közre.
Ma este fél hétkor a Kultúrpalota előcsarnokában Sebastian Craciun könyvének bemutatójával kezdődik a szemle, amelynek nyitóhangversenyére hét órakor kerül sor a nagyteremben. Az Angliából érkező Alexander Walker vezényletével, a szintén Angliában élő Remus Azoitei hegedűművész közreműködésével W. Boyce, Csajkovszkij és Sosztakovics műveit hallhatja a minden bizonnyal teltházas közönség a 28-as bérletérvényességű koncerten.
A második hangverseny vasárnap 19 órakor kezdődik ugyanott: a Marosvásárhely fiatal tehetségeinek fellépési lehetőséget nyújtó hangversenyen a Művészeti Líceum tanulói muzsikálnak, míg jövő kedden, este hét órától kamarazene koncerten játssza a Tiberius Vonósnégyes Beethoven és Mendelssohn műveit. Szerdán, május 12-én délután öt órakor a Metz Albertről, László Árpádról, Szalman Lórántról és Szabó Csabáról elnevezett, Pálffy-házbeli termek névadó ünnepsége következik a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem Zeneművészeti Kara kórusa, Péter Béla, Fülöp Alajos, Kardos Margit, Csíky Borka, Kecskés Ávéd Csilla, Ávéd Éva, Pásztor Izabella és Molnár Tünde közreműködésével, az eseményen Csíky Boldizsár zeneszerző és Csíky Csaba, az egyetem tanára tart előadást.
A szemlén számos további meghívott lép fel Ukrajnából, Görögországból, Magyarországról és Oroszországból.
Nagy Botond
Népújság (Marosvásárhely)
Kezdődnek a XXXX. Marosvásárhelyi Zenei Napok
Ma délután kezdődik Marosvásárhely egyik legrégebbi és legnívósabb fesztiválja, a Marosvásárhelyi Állami Filharmónia által immár negyvenedik alkalommal megszervezett Marosvásárhelyi Zenei Napok. A nagyszabású tavaszi zenei szemle szinte egy hónapon keresztül zajlik a város több helyszínén, számos hazai és külföldi meghívott előadóművész, kamarazenekar, együttes és karmester részvételével, több újdonsággal. Ezek egyike, hogy nem csak klasszikus zenei hangversenyekre, hanem kiegészítő rendezvényekre is sor kerül a május huszadikán záruló fesztiválon: lesz könyvbemutató, teremnévadó ünnepség a Pálffy-házban, rendkívüli dzsesszkoncert, zenés beszélgetés Perényi Miklósról, illetve Ó- és Újszövetségi szövegek zenei remekművekben című zenés-verses előadóest, amelyen Maia Morgenstern színművésznő működik közre.
Ma este fél hétkor a Kultúrpalota előcsarnokában Sebastian Craciun könyvének bemutatójával kezdődik a szemle, amelynek nyitóhangversenyére hét órakor kerül sor a nagyteremben. Az Angliából érkező Alexander Walker vezényletével, a szintén Angliában élő Remus Azoitei hegedűművész közreműködésével W. Boyce, Csajkovszkij és Sosztakovics műveit hallhatja a minden bizonnyal teltházas közönség a 28-as bérletérvényességű koncerten.
A második hangverseny vasárnap 19 órakor kezdődik ugyanott: a Marosvásárhely fiatal tehetségeinek fellépési lehetőséget nyújtó hangversenyen a Művészeti Líceum tanulói muzsikálnak, míg jövő kedden, este hét órától kamarazene koncerten játssza a Tiberius Vonósnégyes Beethoven és Mendelssohn műveit. Szerdán, május 12-én délután öt órakor a Metz Albertről, László Árpádról, Szalman Lórántról és Szabó Csabáról elnevezett, Pálffy-házbeli termek névadó ünnepsége következik a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem Zeneművészeti Kara kórusa, Péter Béla, Fülöp Alajos, Kardos Margit, Csíky Borka, Kecskés Ávéd Csilla, Ávéd Éva, Pásztor Izabella és Molnár Tünde közreműködésével, az eseményen Csíky Boldizsár zeneszerző és Csíky Csaba, az egyetem tanára tart előadást.
A szemlén számos további meghívott lép fel Ukrajnából, Görögországból, Magyarországról és Oroszországból.
Nagy Botond
Népújság (Marosvásárhely)
2010. július 13.
Mit kínál a marosvásárhelyi zenetanári szak?
Elekes Márta-Adrienne a zenetanári szak tanszékvezetője
Úgy gondolom, ez év májusi teremnévadó ünnepségünk óta, sokan már nemcsak tudják, hogy városunkban a felsőfokú magyar nyelvű zenei oktatás a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen talált otthonára, hanem az ódon hangulatú Pálffy-ház vendégeiként beleérezhettek abba is, mit jelent, az immár Metz Albert, László Árpád, Szalman Lóránt és Szabó Csaba védjegyének örvendő termekben szívni magunkba tudományt s művészetet egyaránt. A falak mögötti munkáról faggathatnánk tanárt és egyetemi hallgatót. A lezajlott záróvizsgák izgalmát magunk mögött tudva azonban időszerűbbnek mutatkozik a kérdés: milyen perspektívát kínál egy zenetanári diploma?
Négy évfolyamunk végzett már. Örömmel nyugtázzuk, diákjaink nagy részét sikerült "megfertőznünk" a pedagógusi pálya elhivatottságával. Van, aki a magyar népdal szeretetétől vezetve került hozzánk, s most rendíthetetlen határozottsággal állítja, maga is tanítani akar. Korábbi végzőseink sorsát követve ugyancsak megelégedéssel vesszük tudomásul, hogy sikerül helytállniuk. Zenei alapképzésünk úgy van megalkotva, hogy mindenki feladatot talál magának. Van, aki éppen a zene- színészet párosítást találta vonzónak, de azokat is említhetjük, akik ma a Marosvásárhelyi Filharmónia Vegyeskarát erősítik. Vagy akár hadd idézzem, hogyan nyilatkozik erről Boér Izabella újonnan végzett hallgatónk: "Valaki a napokban megkérdezte, hogy óvónőként miért éppen a zene területét választottam, hogy tovább képezzem magam, s miért nem fordultam inkább a pszichopedagógia felé? Mert azt gondolom, nem elég tisztában lenni a gyermek életkori sajátosságaival, eszközök kellenek, új módszerek, alternatívák, és én mindig is éreztem, hogy a zenében olyan tartalékerő rejlik, amely képes megsokszorozni bármely tevékenység eredményességét. Úgy vélem, nem elegendő a zenei nevelést csupán egy- két foglalkozásra korlátozni; nem elég kizárólag ennek a műveltségi területnek a tevékenységkörére hagyatkozni. Szándékom, hogy maximálisan kiaknázzam a zene kínálta fejlesztési lehetőségeket, és egyre jobban kiszélesítsem módszertani hasznosíthatóságának spektrumát. A Művészeti Egyetem zenepedagógia szakának friss végzőseként, tanáraim biztatása által hitemben és szándékomban egyaránt megerősítve folytatom majd óvodapedagógusi munkámat, mindennapi tevékenységembe integrálva a szerzett ismeretanyagot, nem tévesztve szem elől egy későbbi esetleges pályamódosítás lehetőségét az óvoda- és zenepedagógia ötvözésével."
Az idei felvételire Zenetanár szak – magyar tagozat alapképzésre július 12. és 18 között lehet beiratkozni a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem titkárságán, a Köteles Sámuel utcai épületben. A július 20–21-én zajló felvételi vizsgákat megelőzően csütörtökön, pénteken, szombaton és hétfőn (július 15, 16, 17 és 19-én) délelőtt 10 órától a jelentkezők számára ingyenes előkészítőket szervezünk a Pálffy-házban (Bolyai utca 12/A szám). Bővebb felvilágosítást telefonon a 0265/266-281-es számon, e-mailen a felveteli@uat.ro vagy uat@uat.ro címeken, és személyesen a Köteles Sámuel utca 6. szám alatt lehet kérni az egyetem titkárságán. Népújság (Marosvásárhely)
Elekes Márta-Adrienne a zenetanári szak tanszékvezetője
Úgy gondolom, ez év májusi teremnévadó ünnepségünk óta, sokan már nemcsak tudják, hogy városunkban a felsőfokú magyar nyelvű zenei oktatás a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen talált otthonára, hanem az ódon hangulatú Pálffy-ház vendégeiként beleérezhettek abba is, mit jelent, az immár Metz Albert, László Árpád, Szalman Lóránt és Szabó Csaba védjegyének örvendő termekben szívni magunkba tudományt s művészetet egyaránt. A falak mögötti munkáról faggathatnánk tanárt és egyetemi hallgatót. A lezajlott záróvizsgák izgalmát magunk mögött tudva azonban időszerűbbnek mutatkozik a kérdés: milyen perspektívát kínál egy zenetanári diploma?
Négy évfolyamunk végzett már. Örömmel nyugtázzuk, diákjaink nagy részét sikerült "megfertőznünk" a pedagógusi pálya elhivatottságával. Van, aki a magyar népdal szeretetétől vezetve került hozzánk, s most rendíthetetlen határozottsággal állítja, maga is tanítani akar. Korábbi végzőseink sorsát követve ugyancsak megelégedéssel vesszük tudomásul, hogy sikerül helytállniuk. Zenei alapképzésünk úgy van megalkotva, hogy mindenki feladatot talál magának. Van, aki éppen a zene- színészet párosítást találta vonzónak, de azokat is említhetjük, akik ma a Marosvásárhelyi Filharmónia Vegyeskarát erősítik. Vagy akár hadd idézzem, hogyan nyilatkozik erről Boér Izabella újonnan végzett hallgatónk: "Valaki a napokban megkérdezte, hogy óvónőként miért éppen a zene területét választottam, hogy tovább képezzem magam, s miért nem fordultam inkább a pszichopedagógia felé? Mert azt gondolom, nem elég tisztában lenni a gyermek életkori sajátosságaival, eszközök kellenek, új módszerek, alternatívák, és én mindig is éreztem, hogy a zenében olyan tartalékerő rejlik, amely képes megsokszorozni bármely tevékenység eredményességét. Úgy vélem, nem elegendő a zenei nevelést csupán egy- két foglalkozásra korlátozni; nem elég kizárólag ennek a műveltségi területnek a tevékenységkörére hagyatkozni. Szándékom, hogy maximálisan kiaknázzam a zene kínálta fejlesztési lehetőségeket, és egyre jobban kiszélesítsem módszertani hasznosíthatóságának spektrumát. A Művészeti Egyetem zenepedagógia szakának friss végzőseként, tanáraim biztatása által hitemben és szándékomban egyaránt megerősítve folytatom majd óvodapedagógusi munkámat, mindennapi tevékenységembe integrálva a szerzett ismeretanyagot, nem tévesztve szem elől egy későbbi esetleges pályamódosítás lehetőségét az óvoda- és zenepedagógia ötvözésével."
Az idei felvételire Zenetanár szak – magyar tagozat alapképzésre július 12. és 18 között lehet beiratkozni a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem titkárságán, a Köteles Sámuel utcai épületben. A július 20–21-én zajló felvételi vizsgákat megelőzően csütörtökön, pénteken, szombaton és hétfőn (július 15, 16, 17 és 19-én) délelőtt 10 órától a jelentkezők számára ingyenes előkészítőket szervezünk a Pálffy-házban (Bolyai utca 12/A szám). Bővebb felvilágosítást telefonon a 0265/266-281-es számon, e-mailen a felveteli@uat.ro vagy uat@uat.ro címeken, és személyesen a Köteles Sámuel utca 6. szám alatt lehet kérni az egyetem titkárságán. Népújság (Marosvásárhely)
2012. november 4.
Marosvásárhely: látogatás a nemzet nagyjainál
A fiatal történészeket tömörítő Borsos Tamás Egyesület a Halottak napja alkalmával, a nagy elődök tiszteletére körsétát szervezett a marosvásárhelyi református temetőben. A résztvevők jelentős közéleti személyiségekre, tudósokra, városi elöljárókra, színészekre, írókra, képzőművészekre és nem utolsó sorban Borsos Tamásra emlékeztek.
A csoport vezetésére Spielmann Mihály történészt kérték fel, aki a séta elején röviden vázolta a református sírkert történetét. Nagy Szabó Ferenc kertjét 1642 körül vásárolta fel a város, és ez lett a vásárhelyi reformátusok sírkertje. A katolikusok számára 1727-ben a Kálvária hegyen adományozott a város temetőhelyet.
A református temető nem csupán felekezeti sírkert volt, hanem köztemető is, illetve a város kiválóságainak itt adományoztak díszsírhelyet.
Erdély legrégebbi ravatalozója, az 1698-ban, fából épült és zsindellyel fedett cinterem, a Teleki család ajándéka, amelynek a mestergerendája az 1943-as nagy tél következtében megroppant.
A marosvásárhelyi származású, Kelemen Lajos kolozsvári műtörténész gondoskodásának köszönhetően az egyház helyreállította és ezzel igen értékes műemléképületet mentett meg.
A séta során előbb a ravatalozó körül elhelyezett a 17-ik századból fennmaradt sírköveket látogatta meg a társaság.
A Református Kollégium egykori tanárai, a Marosvásárhelyen élt református püspökök, lelkipásztorok, orvosok, az orvosi egyetem egykori orvosprofesszorai, városi elöljárók, a királyi tábla bírái, tudósok, írók, költők, képzőművészek, színészek, művészek sírjainál álltak meg a résztvevők, akik felidézték az elődök szakmai megvalósításait, emberi vonásait, a város közéletében betöltött szerepüket.
A református temetőben nyugszik Bolyai Farkas és Bolyai János, apa és fia, a két nagy matematikus, Bernády György polgármester, Altalffy Endre orientalista, Sütő András író, Hunyadi András rendező és fia Hunyadi László színművész, Oláh Tibor színikritikus, Székely János író-drámaíró, Szőcs Kálmán költő, Molter Károly író, Marosi Péter irodalomkritikus, szerkesztő, Oltyán László újságíró, Péterffy Gyula színművész, Szabó Lajos, a színművészeti főiskola egykori rektora, Szépréti Lilla újságíró, Nyilka Róbert festőművész.
Itt nyugszik az a Simó Géza, akiről Vásárhelyen bútorgyárat neveztek el, Kulcsár Béla szobrászművész, aki a Színház-téri szobrokat készítette, Bustya Lajos a század első évtizedének építkezési vállalkozója, Aranka György, az Erdélyi Magyar Nyelvművelő Társaság alapítója, Metz Albert, a zeneiskola alapítója, Zoltán Aladár zeneszerző.
A temető távolabbi sarkában fekszik Borsos Tamás egykori városbíró, várépítő, Bethlen Gábor egykori diplomatája, aki jelentős emlékiratot hagyott az utókorra.
Borsos Tamás nevét viseli a marosvásárhelyi fiatal történészek egyesülete, nevükben László Loránd, az egyesület soros elnöke helyezett koszorút a 17-ik századi síremlékre.
Lexikon készül Marosvásárhely egykori elöljáróiról
A temetőséta során a vásárhelyi személyiségek életútja, emberi alakja, a hozzájuk fűződő anekdoták mellett felmerült az az igény, hogy egyre inkább szükség lenne a vásárhelyi személyiségek lexikonára, amelyet jelenleg Fülöp Mária marosvásárhelyi nyugalmazott könyvtáros készít.
A túravezető hangsúlyozta: hatalmas szellemi örökségről van szó, kiváló személyiségek éltek Vásárhelyen, akiket nem szabad elfeledni.
„Menteni kell a régi köveket, amelyek talán utolsó jelei annak, hogy egykor közöttünk éltek, a közösségért fáradoztak” – fogalmazott Spielmann Mihály.
Maszol.ro
A fiatal történészeket tömörítő Borsos Tamás Egyesület a Halottak napja alkalmával, a nagy elődök tiszteletére körsétát szervezett a marosvásárhelyi református temetőben. A résztvevők jelentős közéleti személyiségekre, tudósokra, városi elöljárókra, színészekre, írókra, képzőművészekre és nem utolsó sorban Borsos Tamásra emlékeztek.
A csoport vezetésére Spielmann Mihály történészt kérték fel, aki a séta elején röviden vázolta a református sírkert történetét. Nagy Szabó Ferenc kertjét 1642 körül vásárolta fel a város, és ez lett a vásárhelyi reformátusok sírkertje. A katolikusok számára 1727-ben a Kálvária hegyen adományozott a város temetőhelyet.
A református temető nem csupán felekezeti sírkert volt, hanem köztemető is, illetve a város kiválóságainak itt adományoztak díszsírhelyet.
Erdély legrégebbi ravatalozója, az 1698-ban, fából épült és zsindellyel fedett cinterem, a Teleki család ajándéka, amelynek a mestergerendája az 1943-as nagy tél következtében megroppant.
A marosvásárhelyi származású, Kelemen Lajos kolozsvári műtörténész gondoskodásának köszönhetően az egyház helyreállította és ezzel igen értékes műemléképületet mentett meg.
A séta során előbb a ravatalozó körül elhelyezett a 17-ik századból fennmaradt sírköveket látogatta meg a társaság.
A Református Kollégium egykori tanárai, a Marosvásárhelyen élt református püspökök, lelkipásztorok, orvosok, az orvosi egyetem egykori orvosprofesszorai, városi elöljárók, a királyi tábla bírái, tudósok, írók, költők, képzőművészek, színészek, művészek sírjainál álltak meg a résztvevők, akik felidézték az elődök szakmai megvalósításait, emberi vonásait, a város közéletében betöltött szerepüket.
A református temetőben nyugszik Bolyai Farkas és Bolyai János, apa és fia, a két nagy matematikus, Bernády György polgármester, Altalffy Endre orientalista, Sütő András író, Hunyadi András rendező és fia Hunyadi László színművész, Oláh Tibor színikritikus, Székely János író-drámaíró, Szőcs Kálmán költő, Molter Károly író, Marosi Péter irodalomkritikus, szerkesztő, Oltyán László újságíró, Péterffy Gyula színművész, Szabó Lajos, a színművészeti főiskola egykori rektora, Szépréti Lilla újságíró, Nyilka Róbert festőművész.
Itt nyugszik az a Simó Géza, akiről Vásárhelyen bútorgyárat neveztek el, Kulcsár Béla szobrászművész, aki a Színház-téri szobrokat készítette, Bustya Lajos a század első évtizedének építkezési vállalkozója, Aranka György, az Erdélyi Magyar Nyelvművelő Társaság alapítója, Metz Albert, a zeneiskola alapítója, Zoltán Aladár zeneszerző.
A temető távolabbi sarkában fekszik Borsos Tamás egykori városbíró, várépítő, Bethlen Gábor egykori diplomatája, aki jelentős emlékiratot hagyott az utókorra.
Borsos Tamás nevét viseli a marosvásárhelyi fiatal történészek egyesülete, nevükben László Loránd, az egyesület soros elnöke helyezett koszorút a 17-ik századi síremlékre.
Lexikon készül Marosvásárhely egykori elöljáróiról
A temetőséta során a vásárhelyi személyiségek életútja, emberi alakja, a hozzájuk fűződő anekdoták mellett felmerült az az igény, hogy egyre inkább szükség lenne a vásárhelyi személyiségek lexikonára, amelyet jelenleg Fülöp Mária marosvásárhelyi nyugalmazott könyvtáros készít.
A túravezető hangsúlyozta: hatalmas szellemi örökségről van szó, kiváló személyiségek éltek Vásárhelyen, akiket nem szabad elfeledni.
„Menteni kell a régi köveket, amelyek talán utolsó jelei annak, hogy egykor közöttünk éltek, a közösségért fáradoztak” – fogalmazott Spielmann Mihály.
Maszol.ro
2016. január 14.
Izgalmas boldogság
Beszélgetés Csíky Boldizsár zeneszerzővel, muzikológussal
Karakteres véleményével városunk szellemi életének meghatározó egyénisége. Művészeti titkárként, igazgatóként, majd tanácsosként évtizedeken át irányította a Marosvásárhelyi Állami Filharmónia tevékenységét. 2006-tól a Művészeti Egyetem Zenetanárképző Karának tanára. Tagja a román és a magyar zeneszerzők szövetségének. Tartalmas, érdekes rendezvények szervezésével vezeti a Kemény Zsigmond Társaságot, a Pro Európa Liga társelnöke, részt vesz a Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány kuratóriumának munkájában, az 1990-ben alakult városi tanács művelődési bizottságában tevékenykedett nyolc éven át.
2003-ban kapta meg a Marosvásárhely díszpolgára címet, és a munkásságát elismerő számos kitüntetés közül itt csak a budapesti Liszt Ferenc Akadémia Bartók–Pásztory-díját, a Román Akadémia George Enescu-díját, a Magyar Kulturális Kormányzat Erkel Ferenc-díját és a Magyar Érdemrend tisztikeresztjét említjük.
Egy délutánba hajló borongós hétköznapon szőttük, fontuk a szót életéről, a zenéről, a városról, s beszélgetés közben Csíky Boldizsár időnként a zongorához ült, hogy játékával is érzékeltesse a mondottakat. Végül pedig megmutatta azt a rendkívül szakszerű módon felszerelt ötvösműhelyt, ahol ezüst ékszereket készít a családjának.
– Ízig-vérig vásárhelyiként szülővárosodban futottál be figyelemre méltó pályát. Gondolom, nem tévedek abban, hogy a városhoz való ragaszkodásod nagyon mélyről ered.
– A Bolyai középiskolában látható nagyapám tablóképe, aki az Osztrák-Magyar Monarchia királyi közjegyzőjeként a Márton Áron és Bolyai Farkas utcák sarkán álló tornyos házat építtette, s jelentős adománnyal járult hozzá a Kultúrpalota építéséhez is. Édesapám a Vártemplom református lelkésze volt, az ő és az én 1954-es érettségi-tablóm is ugyanennek az iskolának a folyosóin található. Anyám és feleségem családjának élete is e városhoz kötődött.
– Mikor és hol kezdtél el zongorázni?
– Öt-hat éves koromban, az édesapám nyomában, aki elég jól játszott. Később a Kultúrpalota első emeletén levő városi zeneiskolába jártam Erkel Sári nénihez.
– Olvastam, hogy kétszer érettségiztél, hogyan is volt ez?
– A Bolyai középiskolában tettem először érettségi vizsgát, majd egy évre rá a művészeti iskolában is. Improvizációs készségem és a meghallgatott zeneművek kotta nélküli visszajátszása késztette tanáraimat, hogy a kolozsvári Gheorghe Dima Zenekonzervatórium zeneszerzés szakán meghirdetett helyre irányítsanak. 1955-ben kezdtem meg tanulmányaimat, a zeneszerzés szak hat évre volt tervezve, így diákéveim alatt sokféle nagy élmény részese lehettem, felemelőké, mint az ’56-os események kolozsvári hullámverései, lesújtóké, mint azon a gyűlésen való kényszerű jelenlét, ahol a Diákházban a még nem főtitkár Ceausescu a maga terrorisztikus stílusában kikényszerítette a Bolyai és Babes egyetemek összevonását. Az a feszült hangulat is mély nyomot hagyott bennem, amelyben vártuk, mikor kerül sor ránk, akik 1956 októbere végén a Mátyás-ház lovagtermében megszavaztuk követeléseinket, és társaink egymás után tűntek el közülünk. Ma sem tudom, hogyan úsztuk meg, talán nem voltunk rajta bizonyos helyszíni fényképeken?
– Tanáraid közül kire emlékszel szívesen?
– Az européer műveltségű Sigismund Toduta zeneszerzés-tanárként szigorú professzionális igényességre nevelt. Az egyáltalán nem kevésbé széles látókörű Jagamas Jánostól magyar folklórt és formatant tanultam, esztétikát az imponáló fantáziájú Földes Lászlótól.
– Egyetemi hallgató korodban mire készültél, mi volt az elképzelésed?
– "Gyanús" származásom miatt nem mertem nagy terveket szőni, ezért, amikor lehetőség nyílt, hogy hazatérjek, azt választottam. 1961-ben meghirdették a Marosvásárhelyi Állami Filharmónia művészeti titkári állását, amire sikeresen vizsgáztam. Csak később jöttem rá elődöm, Bârceanu Klára kitörő lelkesedésének okára, amikor is átadta nekem a posztját. A művészeti titkár ugyanis mindenért felel, attól kezdődően, hogy a vendégművész milyen repertoárt választ, melyik szállodában helyezik el, ki várja érkezésekor, hogy a kiszállásra induló autóbusznak van-e ülésrendje, a partitúrában előírt hangszerek ott vannak-e a próbán, műsorfüzeteket, szakmai jelentéseket ír, ellenőrzi, hogy rendben van-e a koncert kottaanyaga, próbarendet ír, plakátokat tervez, számtalan jóváhagyó aláírásért előszobáz a gyanakvó cenzoroknál és párttitkároknál (mert ugyebár egy értelmiségi már eleve gyanús, egy művészeti értelmiségi kétszeresen, egy nemzetiségi művészeti-klerikális származású értelmiségi négyszeresen gyanús volt), és sorolhatnám tovább.
– Milyenek voltak az első évtizedek? Így kérdem, mert négy évtizedről van szó.
– 1961-ben neveztek ki. Különös érzés volt egy – általam addig idealizált – zenekar életének boszorkánykonyhájába belelátni. A zenekarban magas képzettségű hangszeresek mellett féldilettánsok ültek, akik kijavították a kottában a számukra érdesebbnek tűnő harmóniákat (Bartók is így járt). A párttitkár karmesterek egymást jelentgették fel a városi pártbizottságnál, botcsinálta funkcionáriusok magyarázták a szocialista művészet szerepét, időnként ankétok zajlottak, ahol egyszer a városi pártmegbízott a zenekar morális profilját kivizsgálva, az általa összehívott közgyűlésnek azt dörögte: "elvtársak, eljött az ideje, hogy a felsőbb szervek jól megmossák az alsóbb szerveiket". Néha megjelent egy bőrkabátos fedőneves alak, aki a külföldi művészek kijelentései után érdeklődött. Állandó bakalódás folyt a nagyteremért Tompa Miklós színházigazgatóval (akkoriban a színház is a Kultúrpalotában működött), mindazonáltal szerda esténként egészen jó színvonalú hangversenyek hangzottak el.
– Pályád alakulását illetően miben volt jó és miben nem a művészeti titkári állás?
– Ekkor kezdődött kettős életem. A zeneszerzés egész embert kíván, a zenekar melletti munka szintén. Nagy haszonnal járt viszont egy zenekar mellett annak minden szakmai titkát kitanulni. Nagyzenekari műveimben a karmesterek a hangszerelést szokták dicsérni. Az ifjúságnak szánt hangversenyek alkalmával tartott előadásaimban megtanultam – sok év alatt –, hogy hogyan lehet szakmailag hibátlanul, de számukra érthető nyelven közel hozni a zene üzenetét. Ennek ma tanárként is hasznát veszem. Kikísérleteztem, miképpen lehet a szigorúan cenzúrázott repertoárt finoman kijátszani, hol van az az érzékeny egyensúly, ahol a műsorpolitikában helyet kaphatnak a magyar előadóművészek is (szinte minden élenjáró magyarországi művész fellépett nálunk, még a legnehezebb időszakokban is), működésem alatt mindvégig kétnyelvű plakátok és műsorfüzetek jelentek meg.
– Voltak-e összetűzéseid a hatalommal?
– Sok alkalommal, de egy ideig nem volt szó véres összetűzésekről, és némely praktikákkal sikerült megúszni a párttagságot is. Ez 1988-ig tartott, ekkorra a fölém kinevezett új vezetőség miatt annyira sűrűsödött körülöttem a levegő, hogy áthelyezésemet kértem a bábszínházba. Boldog egy év volt, házi szerzőként végre zeneszerzésből éltem.
– Fesztiválok elindítása, szervezése kötődik a nevedhez, beszéljünk ezekről!
– 1971-ben Szalman Lóránttal megkerestük a zenekedvelő megyei főtitkárt, Veres Nicolaét, és engedélyt kértünk egy fesztivál szervezésére, ezt meg is adta. 1972-ben, a második Marosvásárhelyi Zenei Napokra készült el a város zenei múltjának a feltárása. Összeállítottam egy lexikont a város zenei alakjairól (1864-től kezdődően), a köztudatba kerülhetett végre Metz Albert, László Árpád, Erkel Charlotte, Zsizsmann Rezső és még 32 elfeledett muzsikus neve.
A Musica sacra fesztivált az 1990-es márciusi események nyomán találtam ki, hogy a cenzúra alól nemrég felszabadult vallásos zene erejével próbáljuk meg oldani a városban vibráló feszültséget. Az első műsorfüzettől kezdve mottóként szerepelt minden vallás képviselőjének az üzenete, s a város valamennyi templomában felléptünk. A Silvestri-fesztivál már az újabb idők eredménye volt.
– Hogyan kerültél vissza a filharmóniához?
– A zenekar és kórus kezdeményezésére versenyvizsga volt, évtizedek óta először az intézmény (és a város?) történetében, addig mindig "kinevezések" voltak, felülről (azóta is?). A kiváló muzikológus, Pavel Puscas volt a versenytársam, a zsűrit a zenekar és a kórus alkotta. Engem választottak. Aztán át kellett szervezni az intézményt. Egy nagyobb, szólamvezetőkből álló csoport volt a vezetőtanács, volt egy szűkebb, tagság választotta szenátus, szóval kitört az addig ismeretlen demokrácia. Négy évet ígértem, hét lett belőle. Aztán kértem a nyugdíjazásom, hátha még tudok írni valamit.
– Nem beszéltünk még Csíky Boldizsárról, a zeneszerzőről, holott szimfonikus zenekarra, kamarazenekarra, különböző hangszerekre írt darabok, sok kórusmű, színpadi zene jelzi, hogy a filharmóniánál töltött esztendők alatt az alkotóművész sem pihent. Olvasom, hogy műveidet 12 európai és Európán kívüli országban játszták, Romániában minden nagyváros zenekara előadta darabjaidat.
– Nem tartozom a könnyen alkotó szerzők közé, sokszor demoralizál a nagyok óriási opusszáma, talán a magammal szembeni éberség teszi ezt, s talán, mert attól félek leginkább, hogy az előadók vagy a közönség bőbeszédűnek tart. Egy jelenkori szerző megítélésében a legfontosabb tényező az, hogy van-e egyéni hangja, amiről őt fel lehet ismerni, és vannak-e eszközei, amelyekkel hatni tud a hallgatóságra. Elég későn éreztem azt, hogy talán közel kerültem ehhez, hogy kiműveltem saját stílusomat, amikor, vagy húsz éve, a Magyar Rádió kórusa adta elő egy Balassi-versre írt darabomat.
– Zeneszerzőként ki vagy mi volt rád a legnagyobb hatással?
– Mindig éreztem, de most már tudom, hogy Bartók. Nyilván teljesen más eszközökkel írok, de zenéjének kristályos tisztaságát, lényegmondását, robusztus erejét nem kerülhettem el, és beletörődtem, hogy a mélyből nézem őt. Másrészt vokális műveimben központi problémám a magyar nyelv és a zene bonyolult, titokzatos viszonya, a zenei prozódia végtelen lehetőségei, emellett a magyar népzene zenei anyanyelvvé válása majd minden darabomban tetten érhető.
– Viszonyod az előadókkal?
– A szerző ül a teremben, hallgat és izzad, "nem is én voltam", nagy ritkán kihúzza magát és körülnéz, figyelve a hatást.
– Feleséged, Csíky Ágnes elismert textilművész, a lakásotoknak is különleges hangulatot adnak az alkotásai, két nagyon tehetséges, szép gyermeked van, akik szintén a zenei karriert választották. A fiad bel- és külföldön elismert zongoraművész, egyetemi tanár rengeteg tanítvánnyal, a lányod csellistaként tehetséges, intelligens, sokoldalú muzsikus, az Erdély TV Visszhang című adását is vezeti. Gondolom, nagyon boldog ember vagy.
– Erősen izgalmas dolog ez a boldogság. Amikor kiállítnak, kiállnak a színpadra, ugyanazt a feszült emóciót érzem, mint mindig saját szerepléseimnél. Lehetek bármilyen edzett profi, ez az izgalom mindig átjár.
– Rendkívül meglepődtem, amikor egy rendezvényen érdeklődésemre a feleséged, Ágnes azt mondta, hogy érdekes, egyéni ékszereit te készítetted. Az ötvösséget, ami a művészi fantázia mellett kemény manuális igénybevételt jelent, sehogyan sem tudom összeegyeztetni a zongorázással, ami a kéz kímélését is feltételezi.
– Régóta izgatott, hogy régi horgász barátom, Hunyadi László szobrászművész amorf tárgyakból, egy ezüstkanálból például, ékszereket tud készíteni. Tűrte, hogy a nyakán üljek, és ellessem a mesterséget. Aztán megpróbáltam én is, kezdetben egyszerűbb, majd jobb darabok születtek, a mester is mondta, hogy: na.
Kérésemre mutatja a női nyakékeket, fülbevalókat, egyebeket. Formájukat, színösszeállításukat tekintve számomra különlegesen szép valamennyi. Ennél jobban a műhely láttán csodálkozom el, ahol szerszámok garmadája szolgálja ezt az egészen más típusú alkotómunkát.
Úgy köszönök el, hogy a beszélgetést még folytatjuk, hiszen sok mindenről nem esett szó, amit szerettem volna megkérdezni, és amiről Csíky Boldizsár is szívesen beszélt volna.
Bodolai Gyöngyi. Népújság (Marosvásárhely)
Beszélgetés Csíky Boldizsár zeneszerzővel, muzikológussal
Karakteres véleményével városunk szellemi életének meghatározó egyénisége. Művészeti titkárként, igazgatóként, majd tanácsosként évtizedeken át irányította a Marosvásárhelyi Állami Filharmónia tevékenységét. 2006-tól a Művészeti Egyetem Zenetanárképző Karának tanára. Tagja a román és a magyar zeneszerzők szövetségének. Tartalmas, érdekes rendezvények szervezésével vezeti a Kemény Zsigmond Társaságot, a Pro Európa Liga társelnöke, részt vesz a Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány kuratóriumának munkájában, az 1990-ben alakult városi tanács művelődési bizottságában tevékenykedett nyolc éven át.
2003-ban kapta meg a Marosvásárhely díszpolgára címet, és a munkásságát elismerő számos kitüntetés közül itt csak a budapesti Liszt Ferenc Akadémia Bartók–Pásztory-díját, a Román Akadémia George Enescu-díját, a Magyar Kulturális Kormányzat Erkel Ferenc-díját és a Magyar Érdemrend tisztikeresztjét említjük.
Egy délutánba hajló borongós hétköznapon szőttük, fontuk a szót életéről, a zenéről, a városról, s beszélgetés közben Csíky Boldizsár időnként a zongorához ült, hogy játékával is érzékeltesse a mondottakat. Végül pedig megmutatta azt a rendkívül szakszerű módon felszerelt ötvösműhelyt, ahol ezüst ékszereket készít a családjának.
– Ízig-vérig vásárhelyiként szülővárosodban futottál be figyelemre méltó pályát. Gondolom, nem tévedek abban, hogy a városhoz való ragaszkodásod nagyon mélyről ered.
– A Bolyai középiskolában látható nagyapám tablóképe, aki az Osztrák-Magyar Monarchia királyi közjegyzőjeként a Márton Áron és Bolyai Farkas utcák sarkán álló tornyos házat építtette, s jelentős adománnyal járult hozzá a Kultúrpalota építéséhez is. Édesapám a Vártemplom református lelkésze volt, az ő és az én 1954-es érettségi-tablóm is ugyanennek az iskolának a folyosóin található. Anyám és feleségem családjának élete is e városhoz kötődött.
– Mikor és hol kezdtél el zongorázni?
– Öt-hat éves koromban, az édesapám nyomában, aki elég jól játszott. Később a Kultúrpalota első emeletén levő városi zeneiskolába jártam Erkel Sári nénihez.
– Olvastam, hogy kétszer érettségiztél, hogyan is volt ez?
– A Bolyai középiskolában tettem először érettségi vizsgát, majd egy évre rá a művészeti iskolában is. Improvizációs készségem és a meghallgatott zeneművek kotta nélküli visszajátszása késztette tanáraimat, hogy a kolozsvári Gheorghe Dima Zenekonzervatórium zeneszerzés szakán meghirdetett helyre irányítsanak. 1955-ben kezdtem meg tanulmányaimat, a zeneszerzés szak hat évre volt tervezve, így diákéveim alatt sokféle nagy élmény részese lehettem, felemelőké, mint az ’56-os események kolozsvári hullámverései, lesújtóké, mint azon a gyűlésen való kényszerű jelenlét, ahol a Diákházban a még nem főtitkár Ceausescu a maga terrorisztikus stílusában kikényszerítette a Bolyai és Babes egyetemek összevonását. Az a feszült hangulat is mély nyomot hagyott bennem, amelyben vártuk, mikor kerül sor ránk, akik 1956 októbere végén a Mátyás-ház lovagtermében megszavaztuk követeléseinket, és társaink egymás után tűntek el közülünk. Ma sem tudom, hogyan úsztuk meg, talán nem voltunk rajta bizonyos helyszíni fényképeken?
– Tanáraid közül kire emlékszel szívesen?
– Az européer műveltségű Sigismund Toduta zeneszerzés-tanárként szigorú professzionális igényességre nevelt. Az egyáltalán nem kevésbé széles látókörű Jagamas Jánostól magyar folklórt és formatant tanultam, esztétikát az imponáló fantáziájú Földes Lászlótól.
– Egyetemi hallgató korodban mire készültél, mi volt az elképzelésed?
– "Gyanús" származásom miatt nem mertem nagy terveket szőni, ezért, amikor lehetőség nyílt, hogy hazatérjek, azt választottam. 1961-ben meghirdették a Marosvásárhelyi Állami Filharmónia művészeti titkári állását, amire sikeresen vizsgáztam. Csak később jöttem rá elődöm, Bârceanu Klára kitörő lelkesedésének okára, amikor is átadta nekem a posztját. A művészeti titkár ugyanis mindenért felel, attól kezdődően, hogy a vendégművész milyen repertoárt választ, melyik szállodában helyezik el, ki várja érkezésekor, hogy a kiszállásra induló autóbusznak van-e ülésrendje, a partitúrában előírt hangszerek ott vannak-e a próbán, műsorfüzeteket, szakmai jelentéseket ír, ellenőrzi, hogy rendben van-e a koncert kottaanyaga, próbarendet ír, plakátokat tervez, számtalan jóváhagyó aláírásért előszobáz a gyanakvó cenzoroknál és párttitkároknál (mert ugyebár egy értelmiségi már eleve gyanús, egy művészeti értelmiségi kétszeresen, egy nemzetiségi művészeti-klerikális származású értelmiségi négyszeresen gyanús volt), és sorolhatnám tovább.
– Milyenek voltak az első évtizedek? Így kérdem, mert négy évtizedről van szó.
– 1961-ben neveztek ki. Különös érzés volt egy – általam addig idealizált – zenekar életének boszorkánykonyhájába belelátni. A zenekarban magas képzettségű hangszeresek mellett féldilettánsok ültek, akik kijavították a kottában a számukra érdesebbnek tűnő harmóniákat (Bartók is így járt). A párttitkár karmesterek egymást jelentgették fel a városi pártbizottságnál, botcsinálta funkcionáriusok magyarázták a szocialista művészet szerepét, időnként ankétok zajlottak, ahol egyszer a városi pártmegbízott a zenekar morális profilját kivizsgálva, az általa összehívott közgyűlésnek azt dörögte: "elvtársak, eljött az ideje, hogy a felsőbb szervek jól megmossák az alsóbb szerveiket". Néha megjelent egy bőrkabátos fedőneves alak, aki a külföldi művészek kijelentései után érdeklődött. Állandó bakalódás folyt a nagyteremért Tompa Miklós színházigazgatóval (akkoriban a színház is a Kultúrpalotában működött), mindazonáltal szerda esténként egészen jó színvonalú hangversenyek hangzottak el.
– Pályád alakulását illetően miben volt jó és miben nem a művészeti titkári állás?
– Ekkor kezdődött kettős életem. A zeneszerzés egész embert kíván, a zenekar melletti munka szintén. Nagy haszonnal járt viszont egy zenekar mellett annak minden szakmai titkát kitanulni. Nagyzenekari műveimben a karmesterek a hangszerelést szokták dicsérni. Az ifjúságnak szánt hangversenyek alkalmával tartott előadásaimban megtanultam – sok év alatt –, hogy hogyan lehet szakmailag hibátlanul, de számukra érthető nyelven közel hozni a zene üzenetét. Ennek ma tanárként is hasznát veszem. Kikísérleteztem, miképpen lehet a szigorúan cenzúrázott repertoárt finoman kijátszani, hol van az az érzékeny egyensúly, ahol a műsorpolitikában helyet kaphatnak a magyar előadóművészek is (szinte minden élenjáró magyarországi művész fellépett nálunk, még a legnehezebb időszakokban is), működésem alatt mindvégig kétnyelvű plakátok és műsorfüzetek jelentek meg.
– Voltak-e összetűzéseid a hatalommal?
– Sok alkalommal, de egy ideig nem volt szó véres összetűzésekről, és némely praktikákkal sikerült megúszni a párttagságot is. Ez 1988-ig tartott, ekkorra a fölém kinevezett új vezetőség miatt annyira sűrűsödött körülöttem a levegő, hogy áthelyezésemet kértem a bábszínházba. Boldog egy év volt, házi szerzőként végre zeneszerzésből éltem.
– Fesztiválok elindítása, szervezése kötődik a nevedhez, beszéljünk ezekről!
– 1971-ben Szalman Lóránttal megkerestük a zenekedvelő megyei főtitkárt, Veres Nicolaét, és engedélyt kértünk egy fesztivál szervezésére, ezt meg is adta. 1972-ben, a második Marosvásárhelyi Zenei Napokra készült el a város zenei múltjának a feltárása. Összeállítottam egy lexikont a város zenei alakjairól (1864-től kezdődően), a köztudatba kerülhetett végre Metz Albert, László Árpád, Erkel Charlotte, Zsizsmann Rezső és még 32 elfeledett muzsikus neve.
A Musica sacra fesztivált az 1990-es márciusi események nyomán találtam ki, hogy a cenzúra alól nemrég felszabadult vallásos zene erejével próbáljuk meg oldani a városban vibráló feszültséget. Az első műsorfüzettől kezdve mottóként szerepelt minden vallás képviselőjének az üzenete, s a város valamennyi templomában felléptünk. A Silvestri-fesztivál már az újabb idők eredménye volt.
– Hogyan kerültél vissza a filharmóniához?
– A zenekar és kórus kezdeményezésére versenyvizsga volt, évtizedek óta először az intézmény (és a város?) történetében, addig mindig "kinevezések" voltak, felülről (azóta is?). A kiváló muzikológus, Pavel Puscas volt a versenytársam, a zsűrit a zenekar és a kórus alkotta. Engem választottak. Aztán át kellett szervezni az intézményt. Egy nagyobb, szólamvezetőkből álló csoport volt a vezetőtanács, volt egy szűkebb, tagság választotta szenátus, szóval kitört az addig ismeretlen demokrácia. Négy évet ígértem, hét lett belőle. Aztán kértem a nyugdíjazásom, hátha még tudok írni valamit.
– Nem beszéltünk még Csíky Boldizsárról, a zeneszerzőről, holott szimfonikus zenekarra, kamarazenekarra, különböző hangszerekre írt darabok, sok kórusmű, színpadi zene jelzi, hogy a filharmóniánál töltött esztendők alatt az alkotóművész sem pihent. Olvasom, hogy műveidet 12 európai és Európán kívüli országban játszták, Romániában minden nagyváros zenekara előadta darabjaidat.
– Nem tartozom a könnyen alkotó szerzők közé, sokszor demoralizál a nagyok óriási opusszáma, talán a magammal szembeni éberség teszi ezt, s talán, mert attól félek leginkább, hogy az előadók vagy a közönség bőbeszédűnek tart. Egy jelenkori szerző megítélésében a legfontosabb tényező az, hogy van-e egyéni hangja, amiről őt fel lehet ismerni, és vannak-e eszközei, amelyekkel hatni tud a hallgatóságra. Elég későn éreztem azt, hogy talán közel kerültem ehhez, hogy kiműveltem saját stílusomat, amikor, vagy húsz éve, a Magyar Rádió kórusa adta elő egy Balassi-versre írt darabomat.
– Zeneszerzőként ki vagy mi volt rád a legnagyobb hatással?
– Mindig éreztem, de most már tudom, hogy Bartók. Nyilván teljesen más eszközökkel írok, de zenéjének kristályos tisztaságát, lényegmondását, robusztus erejét nem kerülhettem el, és beletörődtem, hogy a mélyből nézem őt. Másrészt vokális műveimben központi problémám a magyar nyelv és a zene bonyolult, titokzatos viszonya, a zenei prozódia végtelen lehetőségei, emellett a magyar népzene zenei anyanyelvvé válása majd minden darabomban tetten érhető.
– Viszonyod az előadókkal?
– A szerző ül a teremben, hallgat és izzad, "nem is én voltam", nagy ritkán kihúzza magát és körülnéz, figyelve a hatást.
– Feleséged, Csíky Ágnes elismert textilművész, a lakásotoknak is különleges hangulatot adnak az alkotásai, két nagyon tehetséges, szép gyermeked van, akik szintén a zenei karriert választották. A fiad bel- és külföldön elismert zongoraművész, egyetemi tanár rengeteg tanítvánnyal, a lányod csellistaként tehetséges, intelligens, sokoldalú muzsikus, az Erdély TV Visszhang című adását is vezeti. Gondolom, nagyon boldog ember vagy.
– Erősen izgalmas dolog ez a boldogság. Amikor kiállítnak, kiállnak a színpadra, ugyanazt a feszült emóciót érzem, mint mindig saját szerepléseimnél. Lehetek bármilyen edzett profi, ez az izgalom mindig átjár.
– Rendkívül meglepődtem, amikor egy rendezvényen érdeklődésemre a feleséged, Ágnes azt mondta, hogy érdekes, egyéni ékszereit te készítetted. Az ötvösséget, ami a művészi fantázia mellett kemény manuális igénybevételt jelent, sehogyan sem tudom összeegyeztetni a zongorázással, ami a kéz kímélését is feltételezi.
– Régóta izgatott, hogy régi horgász barátom, Hunyadi László szobrászművész amorf tárgyakból, egy ezüstkanálból például, ékszereket tud készíteni. Tűrte, hogy a nyakán üljek, és ellessem a mesterséget. Aztán megpróbáltam én is, kezdetben egyszerűbb, majd jobb darabok születtek, a mester is mondta, hogy: na.
Kérésemre mutatja a női nyakékeket, fülbevalókat, egyebeket. Formájukat, színösszeállításukat tekintve számomra különlegesen szép valamennyi. Ennél jobban a műhely láttán csodálkozom el, ahol szerszámok garmadája szolgálja ezt az egészen más típusú alkotómunkát.
Úgy köszönök el, hogy a beszélgetést még folytatjuk, hiszen sok mindenről nem esett szó, amit szerettem volna megkérdezni, és amiről Csíky Boldizsár is szívesen beszélt volna.
Bodolai Gyöngyi. Népújság (Marosvásárhely)
2016. február 4.
Magyar népdaléneklés szak a Népművészeti Iskolában
Közeli és távoli helységekből is járnak
A komoly munka mellett a vidámság, a nevetés is hozzátartozik az órához, ahogy Matei Mária-Erzsébet tanárnő egyéniségében is jól megfér egymás mellett az igényesség és a jókedv, a türelem és a lendület, amivel tanítványait irányítja. A főtéri Apolló- épületben működő Népművészeti Iskola magyar népdal szakán, amely 2015 őszén indult, 11-en tanulják csoportosan vagy egyéni óra keretében a népdaléneklés sajátos előadásmódját. Tehetséges gyermekek és felnőttek, akiknek a többsége vidékről, akár a megye távoli településéről jár az iskolába, ahol az éneklés mellett zeneelméletet, zenetörténelmet is tanulnak.
Az új szak jó híréről, első sikeres vizsgaműsoráról értesülve Iulian Praja színművészt, a Népművészeti Iskola igazgatóját kerestem fel, aki röviden az iskola jelenéről és múltjáról is beszámolt. Elismeréssel szólt Metz Albertről, a 20. század kezdetén a városi tanács és a dr. Bernády György polgármester által alapított városi Zeneiskola első igazgatójáról, aki közel két évtizeden át irányította az intézményt, megalapozva a város zenei életét. A Kultúrpalota felavatását követően az iskola az új helyszínre költözött, és sok később ismertté vált művész számára teremtette meg az indulás és a kibontakozás lehetőségét a két világháború közötti időszakban a zene mellett a képzőművészet, majd a színművészet terén is. Sokan az ott tanult szakon folytatták egyetemi tanulmányaikat, vagy egyszerűen csak képességeiket, adottságaikat fejlesztették magas szintre – mondta az igazgató, akivel magyar nyelven beszélgettünk. A Művészeti Líceum mellett a hajdani Zeneiskola utódjának tekinti magát a Népművészeti Iskola is, amelynek 34 szakára 408 gyermek és felnőtt jár ebben a tanévben. Az intézmény története során többször változtatták meg az elnevezését, ma Népművészeti Iskolaként ismerjük, s az intézmény a megyei tanács alárendeltségébe tartozik.
Az iskolában zeneszakon (orgona, zongora, hegedű, szaxofon, gitár, canto – klasszikus zene, könnyűzene, román és magyar népdaléneklés), vizuális művészetek (festészet, ikonkészítés, ruhatervezés, fotó), koreográfia (román néptánc, balett) és román nyelvű színművészet szakon folyik képzés.
A magyar népdaléneklés szak beindítását azért tartotta fontosnak az igazgató, mert úgy gondolja, hogy a vegyes lakosságú Marosvásárhely és a megye magyar lakói is meg kell őrizzék az önazonosságukat, kell tudniuk, hogy honnan jöttek és merre tartanak. A zeneelmélet és zenetörténelem magyar nyelven történő oktatása, ahova a hangszeren játszani tanulók is járnak, 2014-ben kezdődött Kiss Annamária tanárnő vezetésével. Matei Mária-Erzsébet, a Népművészeti Iskola volt canto szakos növendéke (Papp Mária tanárnő tanítványa), aki a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem zenepedagógia szakán végzett, az elmúlt év őszén ajánlotta fel az igazgatónak, hogy szeretné a szakját tanítani. Iulian Praja arra kérte, hogy vállalja el a magyar népdaléneklés oktatását. Matei Mária-Erzsébet igent mondott, bár beszélgetésünk során bevallotta, hogy sokat kellett készülnie, és folyamatosan tanul a szakemberektől ma is. Közben nagyon megszerette a népdaloktatást, s olyan kedvvel végzi, ami átragad tanítványaira is.
A kiscsoportos lányok már büszke, szép tartással énekelnek. A negyedik osztályos Kovács Bea Kunigunda Maros-szentkirályról jár, Zólyomi Adrien Krisztina Galambodról. A szép hangú, előkészítő osztályos kislány tehetségét énekesnői pályára vágyó édesanyjától s jó énekesként számon tartott édesapjától, valamint a nagyapától örökölte. Elmondja, hogy apukáját is szeretnék beíratni a következő évtől. A harmadikos marosvásárhelyi Szabó Eszter a mesemondásban jeleskedve eljutott az országos döntőig. A népdaléneklés mellett lépésről lépésre furulyázni tanul. A lányok lelkesek, a dalok szövegét is kifogástalanul megtanulják egyik hétről a másikra. Apostol Krisztina Nanette, a Műveszeti Líceum zongora szakos tanulója is boldogan dalol. Körtvélyfájáról kíséri az édesanyja Szász Boglárkát, aki a kis- és a nagycsoport tevékenységében is részt vesz. Óvodáskora óta énekel, tagja a körtvélyfáji tánccsoportnak, édesanyja, Szász Erzsébet pedig a népi ruhák készítésében jeleskedik.
A nagycsoportba a vásárhelyi Szabó Alexa Tünde, a Művészeti Líceumban hegedű szakos Szabó Vivienn és a már említett Szász Boglárka mellett László Barbara Héderfájáról jár az órákra, ahol látványosan haladnak a népdaléneklésben. Az egyéni foglalkozáson Falka Emőke, a nyárádszeredai líceum magyar szakos tanárnője mellett két férfi tanítványa is van Matei Mária tanárnőnek. Mindketten, a marosvásárhelyi Bíró Levente és a Csíkfalváról járó Marton Szilárd napi foglalkozásuk mellett zenekarban játszanak, ezért tartják fontosnak, hogy képezzék a hangjukat.
Az iskolában, amelynek elvégzését követően előadói oklevelet kapnak, nemcsak az énekléssel, a különböző tájegységekkel, a táncrendek jellegzetességeivel, a hagyományos viselettel is megismerkednek.
A tanév alatt szerzett ismereteket az áprilisi vizsgaelőadáson mutatják be, ahol az énekesek mellett a tánc szakra járó fiatalok mezőségi táncot adnak elő.
Kérdésekre Iulian Praja igazgató elmondta, hogy magyar népi tánc és színművészet csoportot is indítottak volna, ha lett volna érdeklődés. Ugyanakkor remélik, hogy a magyar népdaléneklés szakra járó fiatalok elviszik a jó hírét az iskolának, s jövő évre többen fognak erre a szakra is jelentkezni.
Bodolai Gyöngyi. Népújság (Marosvásárhely)
Közeli és távoli helységekből is járnak
A komoly munka mellett a vidámság, a nevetés is hozzátartozik az órához, ahogy Matei Mária-Erzsébet tanárnő egyéniségében is jól megfér egymás mellett az igényesség és a jókedv, a türelem és a lendület, amivel tanítványait irányítja. A főtéri Apolló- épületben működő Népművészeti Iskola magyar népdal szakán, amely 2015 őszén indult, 11-en tanulják csoportosan vagy egyéni óra keretében a népdaléneklés sajátos előadásmódját. Tehetséges gyermekek és felnőttek, akiknek a többsége vidékről, akár a megye távoli településéről jár az iskolába, ahol az éneklés mellett zeneelméletet, zenetörténelmet is tanulnak.
Az új szak jó híréről, első sikeres vizsgaműsoráról értesülve Iulian Praja színművészt, a Népművészeti Iskola igazgatóját kerestem fel, aki röviden az iskola jelenéről és múltjáról is beszámolt. Elismeréssel szólt Metz Albertről, a 20. század kezdetén a városi tanács és a dr. Bernády György polgármester által alapított városi Zeneiskola első igazgatójáról, aki közel két évtizeden át irányította az intézményt, megalapozva a város zenei életét. A Kultúrpalota felavatását követően az iskola az új helyszínre költözött, és sok később ismertté vált művész számára teremtette meg az indulás és a kibontakozás lehetőségét a két világháború közötti időszakban a zene mellett a képzőművészet, majd a színművészet terén is. Sokan az ott tanult szakon folytatták egyetemi tanulmányaikat, vagy egyszerűen csak képességeiket, adottságaikat fejlesztették magas szintre – mondta az igazgató, akivel magyar nyelven beszélgettünk. A Művészeti Líceum mellett a hajdani Zeneiskola utódjának tekinti magát a Népművészeti Iskola is, amelynek 34 szakára 408 gyermek és felnőtt jár ebben a tanévben. Az intézmény története során többször változtatták meg az elnevezését, ma Népművészeti Iskolaként ismerjük, s az intézmény a megyei tanács alárendeltségébe tartozik.
Az iskolában zeneszakon (orgona, zongora, hegedű, szaxofon, gitár, canto – klasszikus zene, könnyűzene, román és magyar népdaléneklés), vizuális művészetek (festészet, ikonkészítés, ruhatervezés, fotó), koreográfia (román néptánc, balett) és román nyelvű színművészet szakon folyik képzés.
A magyar népdaléneklés szak beindítását azért tartotta fontosnak az igazgató, mert úgy gondolja, hogy a vegyes lakosságú Marosvásárhely és a megye magyar lakói is meg kell őrizzék az önazonosságukat, kell tudniuk, hogy honnan jöttek és merre tartanak. A zeneelmélet és zenetörténelem magyar nyelven történő oktatása, ahova a hangszeren játszani tanulók is járnak, 2014-ben kezdődött Kiss Annamária tanárnő vezetésével. Matei Mária-Erzsébet, a Népművészeti Iskola volt canto szakos növendéke (Papp Mária tanárnő tanítványa), aki a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem zenepedagógia szakán végzett, az elmúlt év őszén ajánlotta fel az igazgatónak, hogy szeretné a szakját tanítani. Iulian Praja arra kérte, hogy vállalja el a magyar népdaléneklés oktatását. Matei Mária-Erzsébet igent mondott, bár beszélgetésünk során bevallotta, hogy sokat kellett készülnie, és folyamatosan tanul a szakemberektől ma is. Közben nagyon megszerette a népdaloktatást, s olyan kedvvel végzi, ami átragad tanítványaira is.
A kiscsoportos lányok már büszke, szép tartással énekelnek. A negyedik osztályos Kovács Bea Kunigunda Maros-szentkirályról jár, Zólyomi Adrien Krisztina Galambodról. A szép hangú, előkészítő osztályos kislány tehetségét énekesnői pályára vágyó édesanyjától s jó énekesként számon tartott édesapjától, valamint a nagyapától örökölte. Elmondja, hogy apukáját is szeretnék beíratni a következő évtől. A harmadikos marosvásárhelyi Szabó Eszter a mesemondásban jeleskedve eljutott az országos döntőig. A népdaléneklés mellett lépésről lépésre furulyázni tanul. A lányok lelkesek, a dalok szövegét is kifogástalanul megtanulják egyik hétről a másikra. Apostol Krisztina Nanette, a Műveszeti Líceum zongora szakos tanulója is boldogan dalol. Körtvélyfájáról kíséri az édesanyja Szász Boglárkát, aki a kis- és a nagycsoport tevékenységében is részt vesz. Óvodáskora óta énekel, tagja a körtvélyfáji tánccsoportnak, édesanyja, Szász Erzsébet pedig a népi ruhák készítésében jeleskedik.
A nagycsoportba a vásárhelyi Szabó Alexa Tünde, a Művészeti Líceumban hegedű szakos Szabó Vivienn és a már említett Szász Boglárka mellett László Barbara Héderfájáról jár az órákra, ahol látványosan haladnak a népdaléneklésben. Az egyéni foglalkozáson Falka Emőke, a nyárádszeredai líceum magyar szakos tanárnője mellett két férfi tanítványa is van Matei Mária tanárnőnek. Mindketten, a marosvásárhelyi Bíró Levente és a Csíkfalváról járó Marton Szilárd napi foglalkozásuk mellett zenekarban játszanak, ezért tartják fontosnak, hogy képezzék a hangjukat.
Az iskolában, amelynek elvégzését követően előadói oklevelet kapnak, nemcsak az énekléssel, a különböző tájegységekkel, a táncrendek jellegzetességeivel, a hagyományos viselettel is megismerkednek.
A tanév alatt szerzett ismereteket az áprilisi vizsgaelőadáson mutatják be, ahol az énekesek mellett a tánc szakra járó fiatalok mezőségi táncot adnak elő.
Kérdésekre Iulian Praja igazgató elmondta, hogy magyar népi tánc és színművészet csoportot is indítottak volna, ha lett volna érdeklődés. Ugyanakkor remélik, hogy a magyar népdaléneklés szakra járó fiatalok elviszik a jó hírét az iskolának, s jövő évre többen fognak erre a szakra is jelentkezni.
Bodolai Gyöngyi. Népújság (Marosvásárhely)
2016. november 21.
Magángyűjteményből falumúzeum Havadtőn
Nosztalgiautazás
Október 30-án az Ünnepek és hétköznapok című kiállítással felavatták a havadtői falumúzeumot. A helyi néprajzi gyűjtemény a Gyulakutai Polgármesteri Hivatal által épített új, saját épületbe költözött. A múzeumot, a kéttermes új alapkiállítást a Székely Nemzeti Múzeum és a Pro Havadtő Egyesület megbízásából dr. Kinda István néprajzkutató hozta létre.
Donáth István, a havadtői falumúzeum alapítója ottjártunkkor elmondta, hogy tulajdonképpen magángyűjteménynek indult közel 20 éve. "Akkor kezdtük gyűjtögetni a régi dolgokat. Kíváncsi ember voltam, előbb a családból gyűjtöttünk tárgyakat. A dédszülők, meg az örökösök kulákok voltak, üldözték őket. Én szerettem nézegetni a régi dolgainkat, a fényképeket. A középiskolában Székelyszentléleken volt egy tanárom, aki múzeumot alapított, és az ő gyűjtőszenvedélye engem is megragadott. Később a feleségemnek volt az ötlete, hogy ne magángyűjtemény legyen, hanem mutassuk meg az embereknek, akár az itt lakóknak. Akkor egészen más fordulatot vett a gyűjtés, a faluból kezdtünk gyűjtögetni. Közben megalakult a Pro Havadtő Egyesület, és jó pár ember felkarolta az ötletet, besegített. Utána már csapatmunka volt. Az volt a lényeg, hogy a falubeli tárgyak kerüljenek kiállításra" – mondta el Donáth István.
2010-ben az akkori kicsi iskolában kaptak helyet, és hivatalos kiállítás keretében be is mutatták a falu közösségének az összegyűjtött tárgyakat. Donáth István szerint a szakma is melléjük állt, a Székely Nemzeti Múzeum felfigyelt a kezdeményezésre, dr. Kinda István megmutatta, hogyan kell gyűjteni, felvezetni, leltározni. 2010 után pedig a helyi tanácsban is partnerre leltek: az önkormányzat segítette őket abban, hogy 2016-ra egy önálló kis épülete legyen a múzeumnak, immár nem csupán kiállítás, hanem falumúzeumként tudják bemutatni a gyűjteményt.
Gyula bácsi és Vilma néni a konyhában
A két alsó teremben két tematikus kiállítás van, a felső teremben egy látványraktárt szeretnének berendezni, ahol katonás rendben lennének kiállítva azok a dolgok, amelyek nincsenek kiállítva, de raktározták őket típus szerint – magyarázta a múzeum alapítója.
– A két alsó teremben látható berendezést Kinda István segítségével és útmutatása szerint állítottuk össze. Az egyik részében egy jobbágycsaládnak a mindennapi életét próbáljuk bemutatni, a másik polgári rész, polgári bútorral. A szobában található pannókon tematikusan bemutatnánk a hagyományainkat, az ünnepeinket, az üvegtárlókban pedig Havadtő érdekességeit – tájékoztat a múzeumalapító.
A szobák berendezése mellé kis történetet is kerekít: azt mondja, hogy a kukoricát morzsoló parasztember Izsák Gyula bácsi, az asztal mellett Vilma néni, a felesége ül. Elmondása szerint Izsák Gyula egyik meghatározó személyisége volt Havadtőnek, olyan tehenei és fajállatai voltak, hogy már 1941-42-ben Budapestre vitték őket kiállításra, elismerő oklevelet is kapott. Meglehetősen ritka, hogy egy kis erdélyi faluból Budapestre vigyenek állatokat kiállításra. Donáth István szerint akkoriban Havadtő kb. 600 lelket számlált. Ezért is próbálták Izsák Balázs egyszerű konyháját is rekonstruálni. A kemence mellett fejti a törökbúzát, a felesége tálal. A megnyitón az asztalon puliszka is volt hagymatokánnyal, aminek az illata bejárta a konyhát, és sokan meg iskóstolták. A régi látványt, azokat az ízeket szeretnék felidézni, visszaadni a mai fiataloknak vagy akár idősebbeknek. Mint mondta, egyfajta nosztalgiautazás lenne ez a múzeum.
Polgári bútor, rokka, egymilliárd pengő és a többi
Átmegyünk a tisztaszobába. "Nem egy havadtői nénit láttam megkönnyezni ezt a helyiséget. Meg is lehet érteni, mert lehetnek itt olyan tárgyak is, amelyek valamelyiküknek a nagyanyjáé volt. Ennek nagy az érzelmi hatása." A másik, ami sokakban szintén nosztalgiát ébreszt, hogy nem is olyan rég még így éltek az emberek. Mutatja is sorban a vajköpülőt, a kolbásztöltőt, a rokkát és a többi használati tárgyat.
A favillától a rabruháig, az egymilliárd pengős bankóig sok minden megtalálható a múzeumban.
Az alapító elmondása szerint szinte pénz nélkül rendezték be a múzeumot. "Az emberek, miután meggyőződtek, hogy nem akarom eladni, maguktól hozzák a különböző tárgyakat. Sokszor csak beteszik a kapun, és napok múlva tudom meg, hogy ki tette be." A szobabútor a polgári életet próbálja rekonstruálni.
Ebben a szobában látható Havadtői Nagy Sándor lelkész emlékirata, az "amerikás" Csató Ágoston képei, még az a füzet is, amely azoknak a nevét tartalmazza, akik valaha tartoztak neki.
Az üveges tárlókban második világháborús tárgyak vannak, egy másikban első világáborús emlékek, munkaruha, rabruha. Képeken régi ünnepségek emlékei, illetve olyanok, amelyek hagyományát ma is őrzik, keresztelő, konfirmálás, eljegyzés, esküvő, temetés, a karácsonyi, húsvéti, pünkösdi ünnepkör stb.
Itt található Metz Albert zeneszerző, hegedűművész, haláláig a marosvásárhelyi zenekonzervatórium igazgatójának képe, illetve Havadtői Sámuel kortárs művész, Yoko Ono volt férjének fotója.
Az emeleti részen raktározzák egyelőre a ki nem állított tárgyakat, Donáth István szerint már hatszáz darabot vettek leltárba. Dióhéjban ennyi. Természetesen visszaadni mindent nem lehet. Meg kell nézni. Érdemes.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)
Nosztalgiautazás
Október 30-án az Ünnepek és hétköznapok című kiállítással felavatták a havadtői falumúzeumot. A helyi néprajzi gyűjtemény a Gyulakutai Polgármesteri Hivatal által épített új, saját épületbe költözött. A múzeumot, a kéttermes új alapkiállítást a Székely Nemzeti Múzeum és a Pro Havadtő Egyesület megbízásából dr. Kinda István néprajzkutató hozta létre.
Donáth István, a havadtői falumúzeum alapítója ottjártunkkor elmondta, hogy tulajdonképpen magángyűjteménynek indult közel 20 éve. "Akkor kezdtük gyűjtögetni a régi dolgokat. Kíváncsi ember voltam, előbb a családból gyűjtöttünk tárgyakat. A dédszülők, meg az örökösök kulákok voltak, üldözték őket. Én szerettem nézegetni a régi dolgainkat, a fényképeket. A középiskolában Székelyszentléleken volt egy tanárom, aki múzeumot alapított, és az ő gyűjtőszenvedélye engem is megragadott. Később a feleségemnek volt az ötlete, hogy ne magángyűjtemény legyen, hanem mutassuk meg az embereknek, akár az itt lakóknak. Akkor egészen más fordulatot vett a gyűjtés, a faluból kezdtünk gyűjtögetni. Közben megalakult a Pro Havadtő Egyesület, és jó pár ember felkarolta az ötletet, besegített. Utána már csapatmunka volt. Az volt a lényeg, hogy a falubeli tárgyak kerüljenek kiállításra" – mondta el Donáth István.
2010-ben az akkori kicsi iskolában kaptak helyet, és hivatalos kiállítás keretében be is mutatták a falu közösségének az összegyűjtött tárgyakat. Donáth István szerint a szakma is melléjük állt, a Székely Nemzeti Múzeum felfigyelt a kezdeményezésre, dr. Kinda István megmutatta, hogyan kell gyűjteni, felvezetni, leltározni. 2010 után pedig a helyi tanácsban is partnerre leltek: az önkormányzat segítette őket abban, hogy 2016-ra egy önálló kis épülete legyen a múzeumnak, immár nem csupán kiállítás, hanem falumúzeumként tudják bemutatni a gyűjteményt.
Gyula bácsi és Vilma néni a konyhában
A két alsó teremben két tematikus kiállítás van, a felső teremben egy látványraktárt szeretnének berendezni, ahol katonás rendben lennének kiállítva azok a dolgok, amelyek nincsenek kiállítva, de raktározták őket típus szerint – magyarázta a múzeum alapítója.
– A két alsó teremben látható berendezést Kinda István segítségével és útmutatása szerint állítottuk össze. Az egyik részében egy jobbágycsaládnak a mindennapi életét próbáljuk bemutatni, a másik polgári rész, polgári bútorral. A szobában található pannókon tematikusan bemutatnánk a hagyományainkat, az ünnepeinket, az üvegtárlókban pedig Havadtő érdekességeit – tájékoztat a múzeumalapító.
A szobák berendezése mellé kis történetet is kerekít: azt mondja, hogy a kukoricát morzsoló parasztember Izsák Gyula bácsi, az asztal mellett Vilma néni, a felesége ül. Elmondása szerint Izsák Gyula egyik meghatározó személyisége volt Havadtőnek, olyan tehenei és fajállatai voltak, hogy már 1941-42-ben Budapestre vitték őket kiállításra, elismerő oklevelet is kapott. Meglehetősen ritka, hogy egy kis erdélyi faluból Budapestre vigyenek állatokat kiállításra. Donáth István szerint akkoriban Havadtő kb. 600 lelket számlált. Ezért is próbálták Izsák Balázs egyszerű konyháját is rekonstruálni. A kemence mellett fejti a törökbúzát, a felesége tálal. A megnyitón az asztalon puliszka is volt hagymatokánnyal, aminek az illata bejárta a konyhát, és sokan meg iskóstolták. A régi látványt, azokat az ízeket szeretnék felidézni, visszaadni a mai fiataloknak vagy akár idősebbeknek. Mint mondta, egyfajta nosztalgiautazás lenne ez a múzeum.
Polgári bútor, rokka, egymilliárd pengő és a többi
Átmegyünk a tisztaszobába. "Nem egy havadtői nénit láttam megkönnyezni ezt a helyiséget. Meg is lehet érteni, mert lehetnek itt olyan tárgyak is, amelyek valamelyiküknek a nagyanyjáé volt. Ennek nagy az érzelmi hatása." A másik, ami sokakban szintén nosztalgiát ébreszt, hogy nem is olyan rég még így éltek az emberek. Mutatja is sorban a vajköpülőt, a kolbásztöltőt, a rokkát és a többi használati tárgyat.
A favillától a rabruháig, az egymilliárd pengős bankóig sok minden megtalálható a múzeumban.
Az alapító elmondása szerint szinte pénz nélkül rendezték be a múzeumot. "Az emberek, miután meggyőződtek, hogy nem akarom eladni, maguktól hozzák a különböző tárgyakat. Sokszor csak beteszik a kapun, és napok múlva tudom meg, hogy ki tette be." A szobabútor a polgári életet próbálja rekonstruálni.
Ebben a szobában látható Havadtői Nagy Sándor lelkész emlékirata, az "amerikás" Csató Ágoston képei, még az a füzet is, amely azoknak a nevét tartalmazza, akik valaha tartoztak neki.
Az üveges tárlókban második világháborús tárgyak vannak, egy másikban első világáborús emlékek, munkaruha, rabruha. Képeken régi ünnepségek emlékei, illetve olyanok, amelyek hagyományát ma is őrzik, keresztelő, konfirmálás, eljegyzés, esküvő, temetés, a karácsonyi, húsvéti, pünkösdi ünnepkör stb.
Itt található Metz Albert zeneszerző, hegedűművész, haláláig a marosvásárhelyi zenekonzervatórium igazgatójának képe, illetve Havadtői Sámuel kortárs művész, Yoko Ono volt férjének fotója.
Az emeleti részen raktározzák egyelőre a ki nem állított tárgyakat, Donáth István szerint már hatszáz darabot vettek leltárba. Dióhéjban ennyi. Természetesen visszaadni mindent nem lehet. Meg kell nézni. Érdemes.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)