Augusztus 20-án lesz Szatmárnémetiben a Meszlényi Gyula Egyházmegyei Gyűjtemény megnyitója. A gyűjtemény a szatmári püspökség tulajdona. Nevét Meszlényi Gyula megyéspüspökről (1887–1905) kapta, aki megalapozta és végrendeletében az utókorra hagyta az egyházművészeti gyűjtemény gondozását. A kollekció az évek során számos új műtárggyal gyarapodott, amelyek az egyházmegye plébániáiról vagy régebbi és újabb adományokból származnak. A kiállítás anyagának gerincét a liturgikus tárgyak sokasága mellett a képzőművészeti anyag képezi. A kiállítás a székesegyház régi sekrestyéjének, oratóriumának öt kis termében tekinthető majd meg. /(G. A.): Meszlényi Gyula Egyházmegyei Gyűjtemény megnyitója. = Vasárnap (Kolozsvár), aug. 17./

Augusztus 19-én tartott előadást Szatmárnémetiben, a Hám János Líceumban „Katolikus egyház és polgári átalakulás Európában, Magyarországon, és a Szatmári Egyházmegyében a 19. század végén” címmel dr. Fazekas Csaba, a Miskolci Tudományegyetem docense. Az előadás után bemutatták a „Meszlényi Gyula püspök” című könyvet. /Szent István király ünnepe. = Szatmári Magyar Hírlap (Szatmárnémeti), aug. 20./

Schönberger Jenő szatmári római katolikus püspök az államalapítás évfordulóján a szatmárnémeti székesegyházban celebrált szentmisén hangsúlyozta, bár népünk ma is, akárcsak Szent István korában, nehézségekkel küzd és néha kilátástalannak tűnik a helyzetünk, nincs okunk csüggedésre, amíg engedjük, hogy az evangélium szelleme hassa át közösségünket. A misét követően a Szatmárnémeti Szent István Kör szervezésében tartott megemlékezésen Szent István szobrát koszorúzták meg, majd a székesegyház régi sekrestyéjében berendezett egyházművészeti gyűjtemény megnyitója következett. A püspökség tulajdonát képező tárgyakból berendezett kiállítás a 120 éve felszentelt Meszlényi Gyula püspökről kapta nevét, mivel a tárlat anyagának nagy része az ő gyűjteményéből került ki. A tárlat gerincét liturgikus tárgyak alkotják, a gazdagon díszített miseruhák, kelyhek, úrmutatók, ereklyetartók, pásztorbotok értékes képzőművészeti anyagnak is tekinthetők. A kommunizmus évei alatt a székesegyház oratóriumában elrejtett anyag nagymértékben károsodott, azonban a püspökség restaurátorainak, Puskás Évának és Sulyok Lászlónak három év munkája árán sikerült megmentenie a kegytárgyak jelentős részét. Az évforduló alkalmából dr. Bura László szerkesztésében napvilágot látott egy, a Meszlényi Gyula életét és munkásságát bemutató kötet is /Meszlényi Gyula szatmári püspök 1887 – 1905. Szatmárnémeti, 2008/, mely részletesen beszámol a püspök egyházi és közéleti szerepvállalásáról. Meszlényi püspöksége idején felújíttatta a székesegyházat, 24 templomot építtetett, illetve restauráltatott, és az ő nevéhez fűződik a tűzoltótorony építése is. Támogatta az oktatást, valamint bőkezűen segítette az egyházmegye szegényeit. /Babos Krisztina: Kősziklára kell építenünk. = Szatmári Magyar Hírlap (Szatmárnémeti), aug. 21./

A kommunista ideológiai terror béklyóiból felszabadult római katolikus egyház szellemi építő szerepe mind fokozottabb mértékben jut kifejezésre. A szatmári egyházmegyében számos jel utal erre, elég Hám János és Scheffler János püspökök, valamint Pakocs Károly életművét ismertető, bemutató könyvekre, továbbá a székesegyházat, a Szatmárnémeti és a Nagykároly I. esperesség római katolikus templomai történetét és művészeti értékeit bemutató albumokra és más kiadványokra. A szakrális szellemi építkezés újabb tanújele a Meszlényi Gyula Egyházművészeti Gyűjtemény megnyitása, amely liturgikus tárgyakat, miseruhákat, textíliákat mutat be. A püspökség – dr. Bura László szerkesztésében – külön kiadványban idézte fel Meszlényi Gyula püspök áldásos tevékenységét. /Meszlényi Gyula szatmári püspök 1887 – 1905. Szatmárnémeti, 2008/ A püspök 1887–1905 között állt az egyházmegye élén. Fejlesztette az iskolahálózatot, megépítette az egyházmegye könyvtárát, a Bibliotheca Laurentianát, kezdeményezte az egyházmegye képzőművészeti múzeumának létesítését. Pártolta a szépirodalom, a vallásos és lelki irodalom, a szellemi tudományok művelését, e célból egyesületet, könyvkiadót létesített. A kötetben Muhi Sándor képzőművész Egyházművészet Meszlényi Gyula püspöksége idején címmel emlékezett. Muhi Sándor az egyházmegyei templomok művészeti értékeiről állított össze adatbázist. /Máriás József: Egyházművészeti gyűjtemény Szatmárnémetiben. = Vasárnap (Kolozsvár), szept. 28./

Tizedik alkalommal díjazta Szatmár megye íróit a Művelődési Igazgatóság. A tudományos munka területén két magyar is volt a kiemeltek között: dr. Bura László nyelvész és Kiss Sándor matematikus. Bereczki Orbán Zselyke a szatmári hagyományos táplálkozásról írt monográfiájáért kapott elismerést, a vallási témájú könyvek közül pedig a Római Katolikus Püspökség Meszlényi Gyuláról megjelent kötetét díjazták. Szatmár megyében 2008 során több mint 250 könyv, illetve folyóirat látott napvilágot, ebből 30 volt magyar nyelvű. /Szerzőket és kiadványokat díjaztak. = Szatmári Magyar Hírlap (Szatmárnémeti), jan. 31./

Január 30-án a Szatmárnémetiben a művelődési igazgatóság díjazta a megye íróit. A díjazottak között szerepelt a dr. Bura László által szerkesztett, többek között Muhi Sándor, Schmidt Dániel, Csiszár Klára, Schupler Tibor és dr. Bura László által írt Meszlényi Gyula szatmári püspök 1887–1905 című, 2008-ban kiadott könyv is. Az említett kötetet a vallásos könyvek kategóriában emelték ki. /(JJ): Díjazták a Meszlényi Gyula életéről szóló könyvet. = Vasárnap (Kolozsvár), febr. 15./

Digitalizálják a szatmári katolikus egyházmegye Bibliotheca Laurenziana könyvtárának könyveit, melyet az egyházi körökben leginkább keresett kiadványok feltöltésével kezdtek meg. A projektet 2007 novemberében indították el azzal a céllal, hogy a szatmári egyházmegye ritka helytörténeti- és lelkiségi forrásmunkáinak tartalmát elektronikus formában is elérhetővé tegyék. Jelenleg már több mint 30 könyvet, dokumentumot és kiadványt sikerült digitalizálni és közzétenni, köztük a papi névtárak (így a sokat keresett 1904-es schematizmust); történeti munkákat; a szatmári építészetről, templomokról szóló műveket, életrajzi kiadványokat és szentbeszédeket is. A http://www.bibliothecalaurenziana.ro oldalon hamarosan olyan olvasmányokat is elérhetők lesznek, mint a Bukovinai és Csángó Magyarok című könyv Schlauch Lőrinctől. A Szatmári Egyházmegyei Könyvtár az egyházmegye megalakulását követően létesült, alapját pedig az Egerből kapott könyvek képezték. Ez az idők folyamán a szatmári püspökök könyvhagyatékaival és a káptalani könyvtárral gyarapodott. A jelentős előrelépést Schlauch Lőrinc püspök hozta meg azzal, hogy egyesítette a püspöki és káptalani könyvtárat, illetve 1873-ban Török János hírlapíró és könyvgyűjtő könyvtárát megvásárolta, majd azt 1887-ben, Nagyváradra való távozásakor az egyházmegyének ajándékozta. Az egyre gazdagodó kollekciónak Meszlényi Gyula építtetett tágas épületet, a könyvtárat pedig a nagy adományozónak, Schlauch Lőrincnek emléket állítva – a Bibliotheca Laurenzianára keresztelte. A szeminárium államosítása 1948-ban a Meszlényi püspök által felépített intézménynek és értékes állományának a végét jelentette. A közel másfél évszázadig gyarapodó gyűjtemény a felelőtlen, a múltat értékelni nem tudó kultúrvandalizmus áldozata lett. A pusztításból megmaradt könyveket a kolozsvári Román Akadémiai Könyvtárba szállították, ahol „feltárásukat” csak 1990 után kezdték el. Az egyházmegyei könyvtár mai formájában 2004–2006 között jött létre. Ebben az időszakban folyt a szatmári püspöki palota, a Hám János Iskolaközpontnak otthont adó szárny felújítása, s így 2004-ben a szatmári könyvtár is helyet kapott az intézményben. /Józsa János: Egyre több könyvritkaság az interneten. = Vasárnap (Kolozsvár), júl. 26./

Minden hónap első keddjén nyitva áll Szatmárnémetiben látogatói előtt a Meszlényi Gyula Egyházművészeti Múzeum. A 217 képzőművészeti és egyházművészeti tárgyat magába foglaló gyűjtemény a Székesegyház épületében található. A kiállítás anyagának gerincét a liturgikus tárgyak, így kelyhek, úrmutatók, ereklyetartók, pásztorbotok képezik, de számos festmény, valamint fafaragás is megtekinthető. /Szobrokkal egészült ki a kiállítás. = Szatmári Magyar Hírlap (Szatmárnémeti), aug. 4./

Szatmárnémeti egyik leglátogatottabb műemlék épülete a város jelképe, a Tűzoltótorony: a múzeumi gyűjtemények, a képtár, a neoreneszánsz jegyeket viselő püspöki palota és a klasszicista székesegyház után leginkább erre az épületre kíváncsiak a városba érkező turisták A 45 méter magas tornyot 1905-ben, vagyis 105 éve építtette Meszlényi Gyula megyéspüspök, hogy a székesegyház legfelső erkélye helyett ezután innen figyeljék a tűzeseteket. /Sike Lajos: Kedvenc a Tűzoltótorony. = Új Magyar Szó (Bukarest), aug. 14./

Bemutatták a Meszlényi-filmet
Tegnap, 16 órai kezdettel, a Szatmári Római Katolikus Püspökség konferenciatermében került sor „Meszlényi Gyula, az alkotó püspök“ című dokumentumfilm bemutatására. A Meszlényi Gyula életéről és munkásságáról szóló film egyórás változatát ünnepélyes keretek között mutatták be. A vetítés előtt Nm. Ft. Schönberger Jenő püspök köszöntötte a teremben szép számban egybegyűlteket, majd a film készítői, Józsa János rendező és Bence Csaba operatőr-vágó beszéltek röviden a film elkészítésének indítóokairól, a forgatásról és az elkészült filmről. Schönberger püspök elmondta, hogy bár Meszlényi nem volt sok ideig püspök, csupán nyolc évig, munkássága alatt mégis sokat tett a városért, az egyházért és lakosságért. Ezt követően a jelenlévők közösen tekintették meg a filmet, melynek végén a nézők is elmondhatták véleményüket. A filmet egy első kezdeményezésnek nevezte, megköszönte a közreműködők és alkotók munkáját, reménykedve abban, hogy a többi nagyérdemű elődje is egyszer sorra kerül. Józsa János, a film rendezője beszédében rámutatott arra, hogy Meszlényi Gyula a Szatmári Római Katolikus Egyházmegye azon püspöke, akinek a városépítésben, művészetekben, irodalomban, sajtóban, oktatásban, közművelődésben, szegények támogatásában egyaránt érdemei vannak. 1887. és 1905. között volt a Szatmári Római Katolikus Egyházmegye püspöke, ez idő alatt pedig nem kis fejlődést vitt végbe környezetében. „A szatmáriak ma is nap mint nap találkozhatnak épített örökségével, ha a Tűzoltótoronyra néznek, a Székesegyház márványoltárára tekintenek, az egyházmegye templomait látogatják, vagy a róla elnevezett egyházművészeti gyűjteménybe térnek be“ – fejtette ki Józsa. Ennek ellenére, a szatmáriak keveset tudnak a püspökről, aki egykor nyomdát hozott létre, újságot indított, elhozta a nyugati művészetet vidékünkre. Az alkotók fontosnak tartották, hogy a 2008-ban megjelent könyv mellett egy filmmel is tisztelegjenek emléke előtt. 2010-ben a Szatmári Római Katolikus Püspökség Média Irodája pályázott és nyert a Szülőföld Alapnál, mely részben fedezte az elkészítés költségeit, az előkészületek után pedig szeptembertől elkezdődött a forgatás. A film lépésről lépésre bontja ki Meszlényi Gyula személyének alapvonásait, miközben megismerjük tevékenységének sokszínűségét. Olyan kutatók, szakértők szólalnak meg a felvételeken, akik hitelesen és pontosan számolnak be a területekről, melyekben a püspök alkotó munkája megnyilvánult: dr. Bura László, Muhi Sándor, dr. Schupler Tibor, Terdik Szilveszter, Puskás Éva, Schmidt Dániel mutatják be Meszlényi Gyula tevékenységét, de Nm. Ft. Schönberger Jenő is méltatja nagy püspök elődjét.
Szatmári Magyar Hírlap (Szatmárnémeti)

Dr. Bura László nyelvész, irodalomtörténész 80 éves
Dr. Bura László ma ünnepli 80. születésnapját, ennek apropóján pedagógusi, nyelvészi, irodalomtörténészi, iskolaszervezői munkásságáról kérdeztük. Ez alkalommal kívánunk boldog születésnapot, valamint erőt és egészséget további munkájához.
— Ha visszapörgeti élete filmkockáit, bizonyára megszámlálhatatlan sok esemény sorakozik fel. Melyek azok, amelyekre örömmel, és melyek azok, amelyekre nem szívesen emlékszik vissza?
— Nem rövid idő az, amelynek eseményeit most mérlegre kell tennem, így természetesen emlékeim között egyaránt sorakoznak örömmel és nem szívesen felidézettek. Mindenkor örömmel emlékezhetem az iskolai intézmények működésének megszervezésében végzett munkámra, vagyis a magyar tannyelvű középiskolai oktatás 1990 utáni alakításában kifejtett tevékenységemre. Újjászerveztem és négy évig igazgattam a Kölcsey Ferenc Elméleti Líceumot. Azzal, hogy 1991–ben a líceum épületébe befogadtam a megalakulására készülő (akkori nevükön) római katolikus és református szemináriumi líceumot, lehetővé tettem elindulásukat. Elvállaltam a (későbbi nevén) Hám János Líceum igazgatását is, ennek 1995–ben saját épületet szereztem, szerkezetét pedig a hároméves egészségügyi asszisztensképzővel kiegészítve iskolaközponttá alakítottam. 1997 decemberében véglegesen nyugdíjba mentem. Két év múlva azonban újabb szervezési feladatot kaptam, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Pszichológia és Neveléstudományok Kara létrehozta a Tanítóképző Főiskolát. Besoroltak a Szatmárnémetibe kihelyezett Tanítóképző-Angol Nyelv Főiskolai tagozat előadói közé, az egyetem szenátusa pedig kinevezett a tagozat (helyi) tanulmányi igazgatójává.
Mindhárom intézmény eredményesen működött, ezt, vagyis az eredményes szervező, oktató és nevelő tevékenységet a jó munkaközösségek hatékony közreműködése segítette. A munkatársak barátságos magatartásának, őszinte segíteni akarásának emlékét megőriztem, gyakran felidézem. Nem szívesen emlékezem az idő eltékozlására. Persze az egykori egyetemi évek folyamán nem mi, hallgatók kótyavetyéltük el a drága időt, hanem a társadalmi rendszer kényszerített rá. Mint minden szakon, a nyelv- és irodalomtudományi karon is (az első két tanévben) heti négy óra marxizmus (a Szovjetunió Kommunista „bolsevik” Pártjának története), négy óra pedagógia (Makarenko-elmélete a munkára való nevelésről), négy–négy román, illetőleg orosz óra (anyaga: Sztálin a nyelvről), az irodalomórákon: a lenini két kultúra és kivetítése (esetünkben a magyar irodalomra). Azt hiszem, hogy a hatvanas, majd a hetvenes évek egyetemi hallgatóinak tananyaga már „javult”, a ma élők számára egyszerűen elképzelhetetlen és hihetetlen világban éltünk. És elfecséreltük a soha vissza nem térő drága időt.
Egy életpálya gyümölcsei
— Pályafutása több szálon futott: pedagógus, nyelvész, irodalomtörténész, néprajzkutató, helytörténet és egyháztörténet kutató és író, létrehozott több iskolát. Melyik eredményére a legbüszkébb, mi az amit szeretett volna, de nem sikerült megvalósítani?
— A Bolyai tudományegyetem filológiai karán végzettek többségét pedagógus pályára helyezték, magyar-, román-, orosztanárok lettek. Az én évfolyamomból többeknek sikerült kiadókhoz, illetőleg a médiában elhelyezkedniük. Engem a IV. tanévem megkezdésekor kineveztek a nyelvészeti tanszékre, gyakornoki beosztásban, államvizsga után ugyanott maradtam, előléptem főgyakornokká. A tanszék tudományos munkájába, a nyelvjáráskutatásba már hallgatóként bekapcsolódtam, így konkrét elméleti feladatokat is kaptam. A nyelvészeti tanszék a Román Tudományos Akadémia (akkor még szereplő) kutatási tervébe, a Moldvai Csángó Nyelvatlasz anyaga összegyűjtésének és szerkesztésének tervén dolgozott. (Csak 1991–ben jelenhetett meg.) A csángó kutatásban részt vevő román és magyar kutatókkal (nyelvészek, néprajzosok, zenekutatók stb.) én is a helyszínen ismerkedtem ezzel az archaikus nyelvjárással, a nyelvjárást beszélőkkel. Az egyetemen gyűjtő és kutató munkát végző, illetőleg majd előadó nyelvészt akartak belőlem faragni. A pályafutásom irányát azonban megváltoztatta a hatalom. Tizenöt hónapig politikai fogolyként az állam vendége voltam. Az egyetemre nyilván nem térhettem vissza, elhelyeztek a közoktatásban. Így lettem tanár 1956 őszétől Mezőpetriben, négy év után Szatmárnémetiben, általános, majd középiskolában. Az oktatási rendszer az akkor még nem kötelező hét osztályos általános iskolától a 90–es évek második feléig (ameddig tanítottam) ugyancsak változatos volt. Tartalmában is és módszereiben is többször, esetenként lényegesen is változott. Rideg formalizmus uralta. Magyartanárként (vidéken) kiegészítésül tanítottam románt, aztán rajzot, mezőgazdasági ismereteket (!). Szatmárnémetiben két évig román katedrán dolgoztam, egy tanévben a (román) pedagógiai líceumban (9-10. osztályban) latint tanítottam. Az 1971–ben alakult Magyar Líceumban is egy ideig a fél katedrám latin óra volt. Az egyetem nyelvészeti tanszéke tovább ösztönözte és támogatta a nyelvészeti kutató munkámat. Ennek nyomán írtam meg több tanulmányt, amelyekkel külföldi pályázatokon is részt vettem, sőt pályadíjakat nyertem. Úgy emlékszem, 1958–ban (a rajoni román főtanfelügyelő támogatásával) a magyar tagozatok diákjainak bevonásával megszerveztem a Nagykároly környéki falvak közmondásanyagának összegyűjtését, s természetesen feldolgozását. Szatmárnémetiben a tanügyi véglegesítő és a fokozati vizsga kényszerített a szakmódszertannal való fokozottabb foglalkozásra, később ebből (esetenként nevelési tárgyú kérdésekről is) a Tanügyi Újság, alkalmilag a Szatmári Hírlap számára írt cikkek is születtek. A nyelvtudományhoz való vonzódásom (és egyetemi professzoraim ösztönzése) kapcsán felvételiztem a BBTE Filológia Karán a doktori fokozat megszerzésére. A nyelvészeti tanszéken, szakszókincs kutatásából írt disszertációm megvédésével 1972–ben szereztem meg a tudományos címet. Természetesen nyelvész pályafutásom is a korszak lehetőségeinek korlátozó feltételei között alakulhatott. Több tanulmányt írhattam és jelentethettem meg a romániai akadémiai folyóiratban, a Nyelv- és Irodalomtudományi Közleményekben. Az alkalmazott nyelvészet, a nyelvművelés ígérkezett gyümölcsöztethető ágazatnak. Elég hosszú időszakban sikerült is rendszeres nyelvművelő rovatot írnom a temesvári Szabad Szóban, majd a Szatmári Hírlapban és a bukaresti Ifjúmunkásban. Egy másik alkalmilag művelhető szakterület volt a szakszókincs kutatás, konkrétan népi kismesterségek szókincsének összegyűjtése, elemzése. Ez persze párosult a terület néprajzi vonatkozásaival is, konkrétan így születtek és gyűjteményes kötetekben így jelentek meg egy-egy kismesterség néprajzi leírásai is. A népdalgyűjtést 1971–ben a Népi Alkotások Háza kezdeményezésére végeztük, az akkor megjelent kötet (Zöld erdőben fenyő zöldje) anyagát a megye 12 falujában gyűjtött anyagból válogattuk, a dallamokat Brejan–Albert György zenetanár jegyezte le, a szövegeket én gondoztam. E gyűjtés folyamán megállapítottam, hogy Szatmár megyében még él a népballada műfaja. Akkor határoztam el, hogy a gyorsan pusztuló műfaj feltérképezése, létező darabjainak megmentése sürgős feladat, ezért hozzákezdtünk ennek felkutatásához, rögzítéséhez (magnetofonnal), s lejegyzéséhez. Az 1978–ban megjelent kötet (Szatmári népballadák) anyagát 43 helységben gyűjtöttük. A szaktudomány értékeli, sikerültnek tartja a munkát. A néprajzkutató minősítésem még egy két (társszerzőkkel készített) szellemi néprajzi munkára, valamint néhány tanulmányra, kisebb cikkekre alapozódik. Lényegében a szükséglet, a helyzet megkívánta időszakosan végzett tevékenységet fed. Ugyanez vonatkozik az irodalomtörténész minősítésre is. A magyarul és/vagy románul írt irodalmi, irodalomtörténeti vonatkozású írásom — cikkem, esetenként tanulmányom megírását többnyire valamilyen konkrét alkalom, hivatalos megemlékezés igényelte. Előfordult persze olyan eset is, amikor egyik-másik térségünkbeli, avagy a térséggel kapcsolatba került író-költő életének vagy valamelyik alkotásának kapcsán Szatmárhoz kapcsolódó vonatkozásáról is írtam (a Korunkban, az Erdélyi Múzeumban, gyűjteményes kötetekben). Lehet, hogy ide lehetne vagy kellene kapcsolnom a lexikonok helyi munkatársaként végzett szerkesztői tevékenységemet. A hat kötetben megjelent Romániai Magyar Irodalmi Lexikonnak szatmári (Szatmár megyei) anyagából mintegy ötven szócikket (esetenként tanulmányt) én írtam. Hasonló munkatársa voltam a Budapesten megjelenő Magyar Katolikus Lexikonnak, a 2001–2011 között megjelenő VI-XV. kötetébe 59 szócikket írtam. Valószínűleg ide kellene sorolnom a Csanálosról és Erdődről írt falumonográfiámat is. Úgy ítélem, mindkettővel elégedett lehetek. A kérdésben helytörténetként megnevezett terület gyakorlatilag sokirányú kutató és publikációs tevékenységre vonatkozhat. Elsősorban művelődéstörténetként közelíteném meg, ugyanis több könyvem és jónéhány tanulmányom sorolhatnám be ennek egyik ágazatába, az iskolatörténetbe. 1972–től foglalkoztam — Jakó Zsigmond professzor útmutatásával — művelődéstörténetünknek sürgető feladatával, középiskoláink történetének és társadalmi szerepének az addig ismert kerettörténetüket meghaladó bemutatásával. A Szatmárnémeti református kollégium és diákjai (1610–1852) című munkát 1983–ban adtam át a Kriterion Könyvkiadónak. A munka hamarosan abban a megtiszteltetésben részesült, hogy művelődéstörténetünk harminc tiltott kiadványa közé sorolták. Még 1989 előtt rátaláltam a Pázmány Péter alapította jezsuita gimnázium, valamint az ún. püspöki líceum gazdag levéltári anyagára is. Ennek feldolgozására, kiadására nyilvánvalóan nem is gondolhattam. Oktatási intézményeink történetének kutatása 1990 után új intézménnyel bővült, a Szatmárnémeti Római Katolikus Polgári Iskolai Tanítónőképző Intézettel. Mind a püspöki líceum (a középiskolát követő kétéves oktatási intézmény), mind a polgári iskolai tanítónőképző (ma tanítóképző főiskolának kellene nevezni) bölcsészeti és természettudományok tagozata (később kézimunka–mesternői, és testnevelési szakkal is bővült) Szatmárnémeti oktatástörténeti képét addig nem ismert távlatokban mutatta be. A helytörténet — oktatástörténet — intézménytörténet kereteibe sorolható maradandó eredmények közé sorolhatom a Szatmári diákok 1610–1852 című (Szeged, 1994) kötetet, amely tartalmazza a korabeli középiskoláinkban tanult diákok névsorát, adatait, a Könyvek és könyvtárak Szatmáron és Németiben a XVII. századtól a XIX. század közepéig című (Csíkszereda, 2004) kötetet. Igazán helytörténetnek a Szatmárnémeti kialakulása és fejlődése épületei és műemlékei tükrében (Identitas, Szatmárnémeti, 2002) című munkát említem, amely azonban (rajtam kívül) népes munkatársi csoport — Bara Csaba, Bara István, Erdei Líviusz, Kiss Imola, Muhi Sándor, Tóth Géza — közreműködésével készült, minőségileg nagyon szép munka (Póti István kiadásában). A hiánypótláson kívül a könyv a művelődés munkatársai szükséges és lehetséges együttműködésének tanúsítója. Az egyháztörténetet kutató és író minősítést nyilvánvalóan 1992 után kaphattam, miután megjelent az Romániai Magyar Szó kis zsebkönyve, az Erdélyi Egyházaink Évszázadai. A zsebkönyv Szatmár Római Katolikus Püspökség című fejezetét én írtam. Egyszerű történet: Ft. Reizer Pál szatmári püspök megkért: két héten belül le kell adnia a pontosan húsz oldal terjedelműre megszabott kéziratot a püspöksége történetéről. Papjai közül akik megírhatnák visszautasítják, nem talál olyant, aki megírhatná. Kérése: mentsem meg. El kellett vállalnom. Következett a rohammunka: szempontok meghatározása, vázlat, források keresése, megszövegezés. S amint az történni szokott, folytatása következett. Ugyanő megkért: írjak egy rövid életrajzot Scheffler Jánosról, az 1952-ben börtönben meghalt szatmári püspökről, ugyanis el akarja indítani a boldoggá avatási eljárását, de ehhez szükséges emlékének, életrajzának felidézése. A mű megírásának feltételei most jobbak voltak: a kiadóval megegyeztek, 60 nap múlva átadja a nyomdakész kéziratot. Nem részletezem, hogy milyen írói munkakörülmény — iskolai és igazgatói munka mellett — forrásmunkák nélkül dolgozni. A munka — törvényszerűen apró–cseprő hibákkal, no meg téves adattal is — elkészült. És később újabb kéréseket, feladatokat hozott magával. Scheffler János egész életpályáját, személyiségét megismerve aztán úgy láttam, hogy érdemes őt a 21. századi – akármilyen felekezetű – ember elé idézni, hiszen világszemlélete, életmódja, munkastílusa bármelyik számára hasznosítható tanulságokat sugall. Ezért adtam a könyvnek a fő címül: Köztünk élet… A tavaly, hivatalos boldoggá avatására elkészült a Boldog Scheffler János.
— Sok nyelvészeti munkája van, amelyek közül néhányban már–már feledésbe merülő helyneveket tett maradandóvá, de az irodalomtörténeti és egyháztörténeti munkáiban is sok olyan téma van feldolgozva, ami könnyen a múlté lehetett volna. Az egyre jobban globalizálódó világban, amikor az anyanyelv kezd háttérbe szorulni, nem félő, hogy ezek a tudományos munkák a könyvtárak polcain rekednek?
— A különféle tudományos vagy művelődési szakterületekre vonatkozó munkáimban kétféle értéket kereshetek: adatokat, ismeretanyagot, esetenként valamilyen elméleti vagy módszertani kérdés fejtegetését. A 21. század világában minden nyomtatott munka kétféle módon élhet: könyvtárak polcain és/vagy digitalizáltan a világhálón. Több könyvemről tudom, hogy megtalálható a világhálón, a Kárpát-medence helynévanyagának digitalizált formában elhelyezése a világhálón folyamatban van (az én kétkötetes munkámé is). Vannak és lesznek, akik megkeresik és szívesen forgatják kezükben a papírra nyomtatott könyveket, de mind többen vannak, akik a számítógép adta lehetőséget, a világhálón való elérhetőséget választják.
Befejezésre váró feladatok
— Melyek azok a dolgok, kérdések, amelyek önt nyolcvan évesen is foglalkoztatják, mi az, amin most dolgozik, és milyen tervei vannak?
— Merészségnek tartanám, ha nyolcvan évesen, főként a tarsolyomban levő betegségekkel terveket szőnék. Szeretném teljesíteni azt, amit feladatul kapok, erőm és lehetőségeim mértékében igyekszem befejezni néhány be nem fejezett, félig kész (nyelvészeti művelődéstörténeti) téma kidolgozását.
Azt hiszem, meg kellene oldanom a Státus Kiadó által kiadott két könyvem bemutatóját is. A decemberben megjelent tanulmánykötet (Pillanatképek jövőbelátáshoz) célja ugyanis térségünket érintő múltbeli és jelenkori problémákat tárgyaló, de külföldön megjelent tanulmány elérhetőségének előmozdítása volt. A múlt héten megjelent Sakkfigurák pedig egy koncepciós kirakatper megtervezését, forgatókönyvét, kivitelezését mutatja be. Tanulságai — a konkrét szereplőktől elvonatkoztatva is — egy korszak ártatlan áldozataira emlékeztethetnek.
Elek György
Kiegészítés: Bura László könyvei /1990-től/
Bura László: Hűségesen, fáradhatatlanul : Scheffler János szatmári megyés püspök életútja. (Szatmárnémeti, 1992);
Bura László: Krisztussal élve a világ felé fordulva. A Páli Szent Vincéről nevezett Szatmári irgalmas Nővérek 1842–1992. Satu Mare, 1992.
Bura László: A Szatmári Református kollégium és diákjai 1610 – 1852. Kolozsvár, 1994.
Bura László: Szatmári diákok 1610–1852. Szeged, 1994.
Bura László: Hám János öröksége. Szatmárnémeti. 1999.
Bura László: Iskolavárosunk Szatmárnémeti. Csíkszereda, 1999.
Bura László: Éltetőnk, mindennapi anyanyelvünk : nyelvművelő írások. Csíkszereda, 2002.
Bura László: A második évszázad. A szatmári róm. kat. egyházmegye kislexikona. 1904–2004. Státus Kiadó, Csíkszereda, 2003.
Bura László: Szatmári helynevek I. (Budapest, 2003);
Bura László: Könyvek és könyvtárak Szatmáron és Németiben a XVII. századtól a XIX. század közepéig. Státus Könyvkiadó, Csíkszereda, 2004.
Bura László: Tövisháti helynevek. (Budapest, 2004).
Bura László: A szatmári Szent János-plébánia temploma 1906–2006. Verbum, Kolozsvár, 2006.
Hám János szatmári püspök 1827–1857. Szerk. Bura László, Ilyés Csaba. Kiadja a Szatmári Római Katolikus Püspökség. Szatmárnémeti, 2007.
Bura László: Vizsgáljuk meg ezek okát! Szatmári művelődés- és egyháztörténeti tanulmányok. Státus Kiadó, Csíkszereda, 2007.
Meszlényi Gyula szatmári püspök 1887–1905. Szerk. Bura László. Kiadja a Szatmári Római Katolikus Püspökség. Szatmárnémeti, 2008.
Bura László: Erdőd nyolc évszázada. Idea Stúdió, Szatmárnéme

Folytatja Hám János szentté avatási ügyét a szatmári katolikus egyházmegye
A szatmárnémeti székesegyházba helyezték át Hám János egykori szatmári püspök földi maradványait, az új nyughelyet az elmúlt vasárnap, a Szent Család vasárnapján áldotta meg szentmise keretében Schönberger Jenő püspök.
A Szatmári Római Katolikus Egyházmegye sajtószolgálatának tájékoztatása szerint az egykori püspök földi maradványait tartalmazó koporsó a kriptából a székesegyház főbejárata melletti, baloldali kis kápolnába került. Az esemény a püspök boldoggá avatási eljárása egyházmegyei szakaszának újraindításával egy időben, azzal összhangban történt, áll az egyházmegye közleményében.
„Hám János püspökünk nagyon sokat tett egyházmegyénkért” – hívta fel a figyelmet beszédében Schönberger Jenő püspök. Emlékeztetett, hogy Hám János boldoggá avatását még Meszlényi Gyula püspök kezdeményezte, és az őt követő mindegyik püspöknek terve, szándéka volt, hogy az elkezdett ügyet továbbvigye, a világháborúk, viszontagságok, a kommunizmus évei azonban ezt lehetetlenné tették.
„Scheffler János boldoggá avatása tavaly már megtörtént, de az egyházmegye tartozik azzal, hogy nagy püspökünknek az ügyét is elvigyük addig, amíg emberileg lehet, azontúl pedig a Jóisten kegyelmére és Isten szolgája, Hám János püspök belátására bízzuk, mikor emeli az anyaszentegyház a boldogok, szentek sorába. Mi ezért imádkozunk, különösen a mai napon kérve a Szent Család közbenjárását” – fogalmazott a püspök.
A szentmise végén a püspök ismertette Hám János életét – kiemelve erényeit, alkotásait és eredményeit –, majd az asszisztenciával elvonult a székesegyház bejárata melletti, baloldali kis kápolnához, ahol megáldotta a nagy püspök új nyugvóhelyét, majd a hívekkel együtt elimádkozta a boldoggá avatást kérő imát.
Hám János püspök szentté avatási ügyének folytatását 2012. november 19-én, a 917/2012-es iktatószámmal keltezett határozatában rendelte el Schönberger Jenő szatmári püspök. A püspökség sajtószolgálatának tájékoztatása szerint a határozatot tavaly december 16-án az egyházmegye valamennyi templomában felolvasták. A dokumentum szerint újraindítják és lefolytatják a hívek körében nagy tiszteletnek örvendő püspök szentté avatási eljárásának egyházmegyei szakaszát.
Hám János boldoggá avatását Meszlényi Gyula püspök kezdeményezte, a per 1896. nov. 11-én kezdődött Szatmáron. Az egyházmegyei bíróság munkájának befejezése után az ügyben kinevezett promotor, Joannis Baptista Lugari 1898. július 5-én adta át az ügyiratcsomót a vatikáni kongregációnak. A kongregáció prefektusa, Mazzella bíboros által aláírt dekrétum elfogadta, és érvényesnek minősítette az ügyiratcsomót, és hozzájárult az eljárás folytatásához.
904-ben elkészült a Pozíció, azonban a következő évtizedekben bekövetkező világpolitikai események miatt nem haladhatott előre az ügy. Az európai helyzet folytán, beleértve az 1930-as évek végének a szatmári-nagyváradi egyházmegyét is érintő romániai eseményeit – papok bebörtönzése, kiutasítása az országból, a megyéspüspök lemondatása – és 1939-től a második világháború kitörése kapcsán is, a boldoggá avatás ügyintézése pihent. A II. világháború idején és utána, 1945–1990 között Romániában a kommunista diktatúra idején nem lehetett boldoggá avatási üggyel foglalkozni.
Az országban 1989 után végbement változások folyamán helyreállított egyházmegyék püspökei, így a szatmári élére 1990-ben kinevezett Reizer Pál is, elsősorban a kommunista diktatúra idején vértanúként meghalt püspökök boldoggá avatási ügyének elindítására összpontosított. Így indította el az azóta 2011-ben boldoggá avatott Scheffler János vértanú püspök ügyét.
Ezzel párhuzamosan azonban napirendre került Hám János ügye is. A közlemény szerint a püspök földi maradványainak székesegyházban való elhelyezésével még inkább a hívek figyelmébe kerül, koporsóját nap mint nap felkereshetik, szentmisék alkalmával is láthatják, és imádkozhatnak a mihamarabbi boldoggá avatásáért.
Krónika (Kolozsvár),

Az utókor felelőssége
Szatmárnémetiben új szobrot állítottak Hám János püspöknek, amelyet január 6-án áldottak meg. Ennek apropóján beszélgettünk el az utódával, Schönberger Jenő püspökkel.
Hogyan emlékezik az egyházmegye ma Hám Jánosra?
Ahhoz, hogy megértsük, hogyan emlékezik ma egyházmegyénk, kicsit vissza kell mennünk az időben odáig, amikor Hám János 1857. december 30-án, hajnali egy órakor visszaadta lelkét Teremtőjének. Mindenki úgy tekintette halálát, mint egy szent születését. Aztán következtek az évek, amelyekben az ő emlékét ápolták. Itt először is boldog emlékű Meszlényi Gyula püspök cselekedetéről kell megemlékeznünk, aki felismerte, mekkora hatással volt ennek a kicsi egyházmegyének az életére Hám János személyiségének, és elindította a boldoggá avatását. Az iratcsomó előszavában így ír: „Hám János Istenért és felebarátaiért égő szeretettel élte benső életét, önmegtagadásokban, lemondásokban, az alázatosság és a bűnbánat szellemében.
Élő hittel, törhetetlen reménységgel viselte a szenvedéseket. Egy pillanatra sem hagyta el bizalma a Gondviselésben. Mindezt látták és tanúsították kortársai. Isten népe, egyháziak és világiak már életében szentként emlegették. Több súlyos beteg embertársa gyógyulását is a püspök közbenjáró imájának tulajdonították. Kortársaiban a halála utáni évtizedekben is tovább élt életszentségének híre, ennek kapcsán lehetséges boldoggá avatásának óhajtása.”
Szerencsétlenségünkre jött az első világháború, aztán a trianoni döntéssel az egyházmegyénket szétdarabolták, és kisebb gondja is nagyobb volt annál, minthogy Hám János boldoggá avatási ügyével foglalkozzék. Időközben a kinevezett posztulátor is elhunyt. Amikor a bécsi döntéssel újra kiegészült az egyházmegye, és új püspököt kapott Scheffler János személyében, ismét felmerült a boldoggá avatás gondolata, de neki sem volt sok ideje rá. Jött a háború, majd az egyházmegye újabb felosztása és a kommunizmus. Csak 1990-ben, Szatmár új püspökének, Reizer Pálnak a kinevezésekor vált újra aktuálissá a boldoggá avatások kérdése. A Magyarországra szakadt plébániák plébánosai kérésére kezdeményezte Scheffler János vértanú püspök boldoggá avatását. Ami Hám János emlékét illeti egyházmegyénkben, a világháborúk eseményeit követő évek és a kommunizmus évei megtették a maguk hatását, az emberek emlékezetéből majdhogynem teljesen kiveszett Hám János emléke.
Éppen ezért mindjárt az első intézményt, amit létrehoztunk 1990 után, a katolikus iskolát Szatmárnémetiben Hám Jánosról neveztük el. Megjelentettük a rövid életrajzát, és róla szóló írásokkal újra meg újra próbáltuk felhívni a hívek figyelmét nagy püspökünkre, akinek sokat köszönhet az egyházmegye. Ma már minden plébánián imádkozunk az ő boldoggá avatásáért.
A nehéz időszak ellenére tehát nem tűnt el egészen Hám János tisztelete. Számos helyen találkozhatunk emlékével Szatmáron, de távolabb, akár Budapesten, a Szent István Bazilikában is…
Valóban így van, amikor a Szent István Bazilika belső festését végezték, megemlékeztek róla. Ahogy belépünk, baloldalt, mindjárt az első hajójának mennyezetén láthatjuk freskóját: mint „tiszteletre méltót” ábrázolja Hám Jánost. Ez is azt igazolja, hogy nemcsak Szatmáron, hanem Magyarország-szerte, sőt, az egész Osztrák–Magyar Monarchia területén is úgy tekintettek rá és úgy emlegették, mint „a szent életű szatmári püspököt”.
Fontos Hám János épített öröksége. De biztosan vannak olyan szellemi örökségek is, amelyeket az egyházmegye és a későbbi püspökök magukénak éreznek.
Amikor Hám János Szatmárra érkezett, az első, amivel szembesült, a nagy szegénység volt. Mindjárt az elején elhatározta, hogy minden erejével küzdeni fog a szegényekért. Létrehozta a városi szegények intézetét, de nemcsak Szatmár volt a látókörében, ugyanilyen intézményeket hozott létre Nagybányán, Máramarosszigeten és Ungváron is. Azt is látta, hogy az ispotály nagyon kis létszámban tud fogadni rászorulókat, és szegényes ellátást nyújt, ezért egy hatvanágyas kórházat létesített, amit jól felszerelt. Vezetésével az Istenes Szent Jánosról nevezett irgalmasrendi szerzeteseket bízta meg. Persze még az ő pénze sem volt elég, ezért biztatott mindenkit, hogy vegyen részt anyagi támogatásával, sőt akár munkájával is a kórház fenntartásában. Felhívása nem maradt eredménytelen.
De nemcsak a szegénység foglalkoztatta, hanem a nevelés is. Nagyon érdekes, hogy a város vezetősége kérte fel a püspököt egy zárda építésére, amikor látta, hogy mennyire szívén viseli Szatmár problémáit. Nagy kihívás volt ez abban az időben, de megépíttette a Szatmári Irgalmas Nővérek zárdáját és a hozzá tartozó templomot. Már az ő életében több mint ötven helyen telepedtek le a nővérek, és végezték áldásos munkájukat.
Ösztöndíjjal segítette a szegény, de tehetséges gyerekek iskoláztatását, hogy ők lehessenek majd a jövő generáció nevelői. Konviktust is építtetett számukra, majd kibővíttette, hisz hamarosan kicsinek bizonyult.
Az épített örökségek között említhetjük még a székesegyházat – hiszen az ő idejében nyerte el végleges formáját –, a Kálvária templom elődjét, és még sok templomot szerte az egyházmegyében. Ő, mint az egyházmegye „második alapítója”, tényleg sokat tett azért, hogy megerősödjék a hitélet. Tudta, mindehhez templomok, plébániák, iskolák és különböző intézmények kellenek, és ezért minden áldozatra kész volt. Valóban elmondhatjuk, hogy Hám János működése hozzájárult ahhoz, hogy az Evangélium szelleme kovászként járja át, és alakítsa az itt élő emberek gondolkodásmódját, kapcsolatait, hétköznapi életét.
Székfoglaló beszédében a papoktól azt kérte, mindenek előtt égő szeretet legyen bennük Isten iránt, és ezt éljék meg felebarátaik felé. Ezt a két szeretetet pedig kísérje el útitársként a szelídség. Hisz ha nem tudnak szelíden közeledni a hívekhez, akkor nem fogják tudni átadni azt a tanítást, amit az Úristen bízott rájuk. Valószínűleg ezért is jellemezte egész életét az Isten iránti feltétlen szeretet és az emberek iránti irgalmas, együtt érző szeretet, amit ő nagy-nagy szelídséggel tudott megélni.
A püspökutód számára Hám János példája felelősség, esetleg kihívás, aminek meg kell felelnie? Hogyan viszonyul ehhez a kihíváshoz?
Egy püspöknek nem csak az a feladata, hogy kormányozzon, hanem elsősorban hogy áldozatot vállaljon és imádkozzék azért az egyházmegyéért, amit Isten rábízott; hogy megtegyen mindent Isten dicsőségéért és a hívek lelki javáért. Azt hiszem, szentelése után minden püspök számba veszi az elődeit. Nem könnyű örökség, amit Hám János ránk hagyott. Már kormányzásának elején tisztán látta céljait és törekvéseinek irányát. Emlékirataiban írja: „Mindjárt kormányzásom kezdetén fogadást tettem, hogy a legegyszerűbb, a legtakarékosabb életet fogom élni, amit állásom tisztsége csak megenged. A gazdaságot szorgalmasan vezetem, és mindenemet, amim van, vagy amit jövedelmem fölöslegéből félre tudok tenni, egyházmegyei alap létesítésére fogom fordítani, melynek általános- és fő célja Isten dicsőségének és a hívek üdvösségének az előmozdítása lesz.”
Hám János ehhez a programhoz egész életén át következetesen ragaszkodott, de az utódpüspökök is nagyon sokat tanultak belőle. Ezt teszem én is, természetesen másként, mint ahogy ő tette, mert más világot élünk. Az egyházmegyei zsinatunk, a lelkipásztori terveink, az oktatási intézményeink, a Caritas szerveztünk tevékenységei, és még sorolhatnám, nem mások, mint annak a nagy műnek a folytatásai, amit Hám püspök elkezdett.
Hadd idézzem Hám János egy imáját: „A legmélyebb alázattal, és gyermeki bizalommal esedezem, hallgasd meg gyermeki könyörgésemet és támassz utánam kegyelmesen olyan férfiakat – gyámolítván őket hatalmaddal –, akik a te neved dicsőségére és embertársaik üdvére sikerrel viszik majd tökéletességre azt, aminek a véghezvitelére engem méltatlannak találtál.” Milyen érdekes, azokért imádkozik, akik utána jönnek, hogy majd tudják folytatni, amit ő megkezdett. Azt hiszem, számomra is nagy kihívás, hogy tudjak azoknak a püspököknek a nyomába lépni, akik tudták folytatni Hám János elképzelését és továbbvitték az általa megkezdett munkát.
Azt hiszem, nem csak a püspökutód, a papok, de a hívek számára is nagy példa Hám János. Ezért is indult meg viszonylag korán a boldoggá avatási eljárása és megy tovább bármilyen nehézségek ellenére. Hogyan áll most az ügye?
Attól kezdve, hogy sikerült Scheffler János vértanú püspökünket a boldogok sorába iktatni azon az emlékezetes 2011. július 3-ai Jézus Szíve búcsús szentmisén, igyekszünk azon dolgozni, hogy Hám Jánost is mihamarabb a boldogok között tisztelhessük. A Szentté Avatási Kongregáció kérésére újra le kell folytatnunk az egyházmegyei szakaszt, ezen dolgozunk. Felhasználtuk azokat az anyagokat is, amelyeket még Meszlényi püspök idejében készítettek, és annak idején Rómába eljuttattak, kiegészítve az újabb kutatásokkal. Nagyon sok anyag gyűlt össze, amit még le kell fordítani olaszra, aztán mehet Rómába. Csak reménykedhetünk, hogy majd hamar feldolgozzák, és következhet a csoda elfogadtatása, ami 1941-ben közbenjárására történt. Ha csodás gyógyulásnak elfogadják, már sínen van az ő boldoggá avatása is. Remélem, Hám János püspök is akarja majd ezt a boldoggá avatást, és besegít. Bár hiszem, hogy a boldoggá avatás nélkül is imádkozik, és a Szatmári Egyházmegyéért ma is közbenjár Isten színe előtt.
Azt, hogy mennyire élő az ő emléke, bizonyítja, hogy napokon belül új szobrot kap Szatmárnémetiben. Mit érez püspök atya a Hám János szobor cseréje kapcsán?
Úgy gondolom, méltó és igazságos, hogy egy teljes alakos szobor állítson emléket neki a székesegyház előtt, amelyben ő püspökként harminc éven keresztül hirdette az Igét, imádkozott, illetve ami földi maradványait is őrzi. Ezzel tartozott az egyházmegye Hám János püspöknek. El kell mondanom őszintén, ennek már rég meg kellett volna történnie, de a Szatmári Egyházmegye nem engedhette meg magának. Ma sem tehettük volna, ha nem kaptunk volna segítséget, elsősorban Magyarországról, aztán a hívektől és keresztény vállalkozóktól. Persze a püspökség is odatette a maga részét. Én nagyon örülök a szobor megszületésének, és remélem, hogy mindenki, aki elmegy majd előtte és rátekint, megsejt valamit Hám János személyiségéből, egyszerűségéből, atyai szeretetéből.
Józsa János
Vasárnap (Kolozsvár)

Rómaba kerül Hám János boldoggáavatási ügye
Ünnepélyes keretek között lezárták múlt héten, június 29-én Hám János volt szatmári római katolikus püspök boldoggá avatási folyamatának egyházmegyei szakaszát – közölte honlapján a szatmári római katolikus egyházmegye.
A bizottság tagjai és a hívek közösen imádkoztak a székesegyházban az ügy előmeneteléért. Hám János 1827 és 1857 között volt a szatmári római katolikus egyházmegye püspöke, építő tevékenysége miatt annak második alapítójaként tisztelik. A szent életű, városépítő püspök példája kortársaira is jelentős hatású volt, és híre halála után is egyre terjedt, az emberek csodákról meséltek, amelyek közbenjárására történtek, tájékoztatott honlapján az egyházmegye.
Boldoggá avatási eljárását már utódja, Meszlényi Gyula (1887–1905) elindította, az ezzel kapcsolatos iratcsomót Rómaba is elküldte, azonban a világháborúk és a kommunista diktatúra meggátolta az ügy előrehaladását. A boldoggá avatás előkészítésének egyházmegyei szakaszát Reizer Pál korábbi püspök kezdeményezte újra, és Schönberger Jenő jelenlegi püspök folytatta a munkát. Bár a három éve tartó egyházmegyei szakasz lezárult, a teljes folyamatnak koránt sincs vége, közölte Ruppert József piarista szerzetes, az egyházmegyei szakasz posztulátora.
Teljes bizonyosságot akarnak
„Egy boldoggáavatási ügynek az a célja, hogy az egyház emberileg teljes bizonyosságot szerezzen arról, hogy az illető, akit boldoggá akarnak avatni, valóban istenes életet élt, hősies fokon gyakorolta az erényeket, és példaképül lehet állítani a hívek elé” – idézte a Szatmáriegyházmegye.ro a posztulátort. Ruppert József elmondta, hogy az egyházmegyei szakasz Hám János esetében három évet tartott, e munka eredményeként már Isten szolgájának hívják a jelöltet, akinek előkeresik az írásait, a nyilatkozatait, hogy egységes képet kapjanak róla.
„Miután az egyházmegyei bíróság meggyőződik szent életű voltáról, összeállít egy nagyon bonyolult és alapos dokumentációt, iratköteget, amit felküld Rómaba. Ekkor kineveznek egy újabb posztulátort, aki ott él – hiszen állandó kapcsolatban kell lennie a szenttéavatási kongregációval. Itt kezdődik aztán az ügynek a második nagy szakasza, a vatikáni szakasz” – részletezte a további munkát Ruppert József. Kifejtette, ennek keretében a vatikáni szakértők ellenőrzik az iratcsomót, és jóváhagyásuk után a posztulátor összeállít egy könyvet, más néven pozíciót, melyet átnyújt a szenttéavatási kongregációnak, és ezzel a második szakasz is véget ér. A pozíciót újabb bizottság értékeli, majd szavazás alá vetik, és pozitív eredmény esetén újabb, ezúttal bíborosokból és püspökökből álló testület tanulmányozza a dokumentációt, és szavaz.
Pozitív véleményezés esetén a bíboros prefektus elviszi a pápához a bizottság véleményét, a katolikus egyház feje pedig kiadhatja az engedélyt a boldoggá avatásra. De, pontosít az egyházmegyei közlemény, ez csak a vértanúk esetében elegendő, akik az életük feláldozásával tettek tanúságot. „Egy hitvalló azonban – mint amilyen Hám János – ekkor még nem lesz boldog, csak megkapja a tiszteletre méltó jelzőt. Ahhoz, hogy őt boldoggá lehessen avatni, kell egy csoda, mondjuk egy csodálatos gyógyulás, ami az ő közbenjárására történt” – tette hozzá Ruppert József, aki szerint ennek vizsgálata szintén az egyházmegyei szakasszal kezdődik, majd újra felküldik Rómaba az iratcsomót. „És ha elfogadják a csodát, akkor lehet boldoggá avatni. Na most, ha valaki boldog, és szentté akarják avatni, újabb csoda szükséges” – magyarázta a posztulátor.
Újabb nyomozások
Kifejtette, Hám János esetében már jegyeztek fel egy csodát, azonban ez 1943-ban történt, így újabb nyomozásokra van szükség. Emiatt, illetve a hosszú várólista miatt nem valószínű, hogy a közeljövőben sor kerül a boldoggá avatására. „Minél régebbi egy ügy, vagy minél bonyolultabb, annál tovább tart a vizsgálata” – mutatott rá a posztulátor, hozzátéve, hogy megnőtt a boldoggá avatások száma, nagyon sok ügy érkezik a Vatikánba, és a hosszú várólista lelassítja a folyamatokat. „Sokat panaszkodnak a hívek Márton Áron ügye, vagy Mindszenty József ügye miatt... Ezek mennek előre, csak lassan. Hám Jánosnak sem holnap lesz a boldoggá avatása. Sok évnek kell eltelnie, amíg kivárja a sorát, hogy tárgyalják” – intette türelemre a híveket Ruppert József posztulátor.
Pap Melinda |
Krónika (Kolozsvár)