Brocky Károly festőművész születésének 200. évfordulója alkalmából rövid emlékünnepséget szervezett Temesváron a Művészeti Múzeum, a Temes Megyei Tanács és a Művelődési Igazgatóság. Az esemény fénypontja Valeria Parvulescu: Karl Brocky – Un timisorean – pictor al Curtii regale britanice (Brocky Károly – egy temesvári, a brit királyi udvar festője) könyvének bemutatója volt. A rendezvényen felvázolták az alkotó életét Temesvártól, a Savoyai Jenő utcától, amelynek egyik házában született 1807. május 22-én, az angol királyi udvarig, ahol hivatalos festőként működött, s ahol 1855-ben örökre lehunyta szemét. Brocky Károly megfestette a magyar szabadságharcban jelentős szerepet betöltő Mészáros Lázár és Kmetty György portréját s az azóta elpusztult Az Aranybulla kihirdetése című monumentális történelmi kompozícióját. Képeit Európa több múzeuma és magángyűjteménye őrzi, vannak alkotásai a temesvári Művészeti Múzeumban is. /(Sz. I.): Brocky Károly festőművészre emlékeztek. = Nyugati Jelen (Arad), máj. 24./

Az 1848-as szabadságharc idején a délvidéki válság kezelésére Magyarországra vezényelt székely határőröknek ,,rossz volt a sajtója”, azaz rossz hírüket keltette elsősorban Mészáros Lázár honvédelmi miniszter, s ezt a csorbát igyekezett kiköszörülni néhány történész. A székely határőrök a magyarországi hadszíntéren 1848-ban című tanulmánykötet bemutatóján Sepsiszentgyörgyön, a Bod Péter Megyei Könyvtárban Csikány Tamás és Kedves Gyula magyarországi hadtörténészek a háromszéki és a csíki zászlóaljak magyarországi szereplését ecsetelték, kiemelve: a hiteles kép az, hogy a székelyek az adott körülmények között teljesítették a rájuk bízott feladatot. Az est házigazdája Demeter Lajos sepsiszentgyörgyi történész a kötet társszerzője. /Albert Levente: A székelyek helytálltak. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), máj. 22./

1848–1849 vitatott kérdései a tények tükrében
A világosi fegyverletétel sem Világosnál történt
Az 1848-1849-es magyar forradalom és szabadságharc vitás kérdéseiről tartott előadást hétfőn délután Hermann Róbert történész, a budapesti Hadtörténeti Közlemények Szerkesztőségének igazgatója a Kolozsvár Társaság székházában. A Korunk Akadémia történeti vonala keretében szervezett, évkezdő rendezvény házigazdája Kovács Kiss Gyöngy, a Korunk főszerkesztő-helyettese volt, aki a korszak és a téma szakavatott ismerőjeként mutatta be az Eötvös Loránd Tudományegyetem (ELTE) docensét. Hermann Róbert az 1848-1849-es események kapcsán felvetődött különféle értelmezéseket tárgyalta színes, tartalmas előadásában. Mint elmondta, immár 160 éve állandó viták tárgya a forradalom, de megítélése egyértelmű azt illetően, hogy eseménysorai komoly fordulópontot képviseltek a térség életében, és hatásai összességükben inkább pozitívnak, mint negatívnak minősíthetők. 1848-1849 azon rendszerváltások közé tartozott, amely több társadalmi rétegnek inkább adott, mint elvett: az ország egészére kiterjesztett szabadságjogok kiegészültek a polgári értelemben vett tulajdonhoz jutással, a feudális jellegű tulajdonviszonyok megszüntetésével.
Mindmáig vita tárgyát képezi, hogy Magyarország az áprilisi törvényekkel, függetlenné vált kormányával túl nagy, avagy kevés önállósághoz jutott, illetve soknak vagy kevésnek bizonyult-e a jobbágyfelszabadítást, a törvény előtti egyenlőséget, a sajtószabadságot, az igazságszolgáltatás reformját eredményező társadalmi változás. Hermann Róbert véleménye szerint, az adott helyzetben nemigen lehetett volna sokkal többet elérni fegyveres erő alkalmazása nélkül. A magyar politikai elit az aktuális helyzetben nemigen erőltette a közös ügyek rendezését, lévén, hogy 1848 tavaszán felvetődött a német államok egyesítésének gondolata, amelynek nyomán a Habsburg birodalom súlypontja, az udvartartás Magyarországra került volna. Az osztrák fél ellenben sikeres észak-itáliai hadjárata után rádöbbent arra, hogy nem igényli a német egységet, és Magyarországot megpróbálta visszakényszeríteni az 1848 előtti alárendelt helyzetbe. Lehet tehát azt állítani, hogy Magyarország nem tett meg mindent a konfliktus elkerüléséért, de azt is, hogy Ausztria a maga során mindent megtett azért, hogy ez kialakuljon.
A nemzetiségi kérdés problematikája
Az áprilisi törvények hiányosságaként emlegetik a nemzetiségi kérdés rendezetlenségét – magyarázta a történész. Mint kifejtette, 1848-49-ben nem létezett olyan európai minta a nemzetiségi kérdés megoldására, amelyre alapozni lehetett volna, illetve az semmiképpen nem előnytelen, hogy a ténylegesen alkalmazott modelleket Magyarországon nem ültették gyakorlatba: Franciaországban a nemzetiségi problémát már a francia forradalom időszakában erőszakos asszimilációval próbálták megoldani, az első koncentrációs táborokat a forradalmi hadsereg állította fel. Az angolok az ír kérdésben többször is az éhenhalatás módszeréhez folyamodtak. Megemlíthető Bismarck javaslata is, aki szerint a poroszok által megszállt lengyel területeken a legkézenfekvőbb megoldás e népcsoport kiirtása lett volna.
A magyarországi horvátokkal a kormánynak nem voltak különösebb összetűzései. A magyar–horvát konfliktus annak következtében robbant ki, hogy Jellasics (Josip Jelačić) horvát bán a határőrvidék katonasága feletti parancsnokságot megszerezve, megszakította összeköttetését a magyar kormánnyal, és követelte, hogy az önálló magyar had-, pénz-, és kereskedelemügyet rendeljék az osztrák kormányzat alá. Elvárásai között szerepelt a Zala megyei muraközi járás elszakítása, illetve Fiume és a magyar tengermellék Horvátországhoz csatolása is. A nemzetiségekkel szemben a magyar politikai elit nem erőszakos beolvasztásra, legfeljebb az olvasztófelsőbbség elvének alkalmazására törekedett. A társnemzetek önálló nemzetként való elismerését viszont egyértelműen elutasította, lévén, hogy a nemzet fogalmát a független területi, állami léthez kötötték olyan elvek szellemében, amelyek meghatározóak voltak a korszak Európájában – magyarázta Hermann Róbert.
Tévedések a honvédsereg toborzása körül
Széles körben elterjedt vélemény, ugyanakkor közkeletű tévedés, hogy Kossuth Lajos toborozta az 1848 szeptemberében Jellasicsot feltartóztató honvédsereget – indította új gondolatsorát Hermann Róbert. A tény az, hogy a Kossuth által összeszedett népfelkelők közül egy sem vett részt a bán elleni pákozdi csatában. A haderő szervezéséről már április közepén döntött a Batthyány Lajos vezette kormány, májusban pedig megjelent az első hivatalos felhívás a nemzetőri zászlóaljak megszervezésére, amelyeket később honvédeknek neveztek el. Batthyány május folyamán azt is elérte, hogy a Magyarországon állomásozó, császári-királyi haderő magyar származású egységei a kormány irányítása alá kerüljenek. A csehek, morvák, ukránok, lengyelek természetesen többnyire átálltak a másik oldalra.
A másik téveszme Mészáros Lázár későbbi hadügyminisztert tekinti a honvédsereg szervezőjének, noha ő csak 1848 májusának végén tért haza Észak-Itáliából.
Elmulasztottnak ítélt történelmi lehetőségek
A magyar történelem elmulasztott lehetőségei közé sorolják egyebek mellett a pákozdi csata utáni fegyverszünetet is – hívta fel a hallgatóság figyelmét Hermann Róbert. A mulasztást hangsúlyozó értelmezések szerint, a horvát haderő megsemmisítő vereségét követően, a magyaroknak üldözniük kellett volna, és megsemmisítő csapást mérniük Jellasics seregére, amely mintegy negyvenezer főt számlált. A tény azonban az, hogy Pákozdnál 17-18 ezer fős magyar haderő állt szemben az említett hadsereg háromnegyedével, ugyanis ennek fennmaradó része csak a csata lezajlásával érkezett meg a helyszínre. A sikeres összeütközést követően Móga János altábornagy ráébredt arra, hogy Pákozdnál nem lehet fedezni a főváros felé vezető útvonalakat. Úgy határozott, hogy Martonvásárig vonja vissza a haderőt, ahol ezek az utak találkoznak. Hatalmas zűrzavart, sőt káoszt eredményezett azonban, hogy a sereg egyidőben, ugyanazon úton indult el: a császári egységek tévedésből a honvéd alakulatokra lőttek, összetévesztve barna egyenruhájukat a horvát határőrök tábori uniformisával, akik a maguk során természetesen lövésekkel válaszoltak. A győztes, de megtépázott haderő Martonvásárra érkezésekor kapták kézhez Jellasics fegyverszüneti kérését, amelyet egyértelműen elfogadtak.
Szétfoszlott lehetőségnek minősítik továbbá az 1848. október hatodikán kitört bécsi forradalom megsegítésének elmaradását is. A bécsi forradalmárok kiűzték a városból a császári-királyi haderő jelentős részét, az udvar Olmützbe vonult vissza. A Magyarországon sikertelenül járt Jellasics szintén Bécs alá igyekezett. A Lajtha mellékére érkezett magyar hadsereg a határon megtorpant, mivel hivatalos segélykérést nem kaptak Bécsből, a vezéreknek pedig több körülmény is töprengésre adott okot. Jellasics ugyanis kirostálta és hazaküldte haderejéből a csak fosztogatáshoz értő alakulatokat, a Dunántúlról és a Felvidék nyugati részéről pedig magához vonta a nem magyar származású császári-királyi csapatokat. A horvát bánnak csak a lovassága kétszer, két és félszer erősebb volt a magyar seregnél, amelynek létszáma nem volt több 25–26 ezer főnél. A bécsi forradalom fegyveres erőire kizárólag a város területén lehetett számítani. A forradalom támogatásának elmaradása ilyen megfontolásból nem minősíthető elmulasztott esélynek. Az október 30-i tényleges összecsapásnál a schwechati síkságon elszenvedett vereség nem volt végzetes, ugyanis Liechtenstein herceg és Jellasics nem működtek együtt a legsikeresebben. A bekerítő célzatú támadásnál a magyarok lőttek jobban, így elérhették a határt – fejtette ki a történész.
1849 áprilisában a magyar hadsereg mintegy négy hét alatt négy ütközetet és két csatát vívott, ezek közül egyiket sem vesztette el. Egyetlen helyszínen, Hatvannál szenvedett el a magyar lovasság az ellenfélnél nagyobb vereséget. Az egymást követő sikerek magyarázata az volt, hogy ameddig a császári fővezér, Windischgrätz egységben tartotta csapatait, a magyarok nem támadtak, ellenben mikor részekre bomlott, igen. Ismét elmulasztott lehetőségnek ítélték azt, hogy a magyarok nem követték a visszavonuló osztrákokat, nem foglalták el Bécset. A tényeket azonban a kiegyensúlyozatlan erőviszonyok befolyásolták: a magyaroknak áprilisban sem volt számbeli fölénye az ellenféllel szemben. A Bécs alá vonult osztrák haderő 55–60 ezer főt számlált, a magyar sereg egy része pedig visszamaradt Buda védelmére, hogy a Jellasics-féle esetleges felmentési kísérletet megakadályozza. Maga Kossuth is úgy vélte, hogy csak egy ötvenezer fős hadsereggel érdemes támadást indítani, ehhez pedig Bem tábornok seregére lett volna szükség, amelyet a maga során a Temesköz elfoglalása kötött le – derült ki az előadásból.
Vélemények az orosz beavatkozásról
Léteznek olyan értelmezések, amelyek szerint, ha Kossuth Lajos nem mondja ki az osztrák ház trónfosztását, Magyarország függetlenségét, akkor nem kerül sor a szabadságharc sorsát véglegesen eldöntő orosz beavatkozásra sem – fűzte tovább a vitatott kérdések sorozatát Hermann Róbert.
A kétségtelen tény azonban az, hogy az osztrák uralkodóház már 1848. április 21-én segélykérést intézett I. Miklós cárhoz, de csak májusban értesült a magyar függetlenség kinyilvánításáról. A cár 1849 nyarán állapodott meg I. Ferenc József császárral a kétszázezres orosz haderő bevetéséről, amely visszafordíthatatlanul eldöntötte a magyar forradalom és szabadságharc sorsát.
Az orosz intervenciót illetően diplomáciai támogatásra kevéssé számíthatott Magyarország, tekintetbe véve, hogy amikor Palmerston lord angol külügyminiszter értesült arról, hogy az orosz hadsereg bevonul a Kárpát-medencébe, ennyit mondott: „végezzenek velük hamar” – tájékoztatott a történész. Mint elmondta, az angol politikának tökéletesen megfelelt az elképzelés, hogy az orosz ellensúlyként szolgáló monarchia kisegítője éppen az legyen, akinek terjeszkedését meg kell akadályoznia.
Tényleges lehetőségnek minősült volna, ha IV. Frigyes Vilmos porosz király elfogadja az egyesített német koronát. Ebben az esetben az oroszok – mint a cár leveleiből kiderült – nem Magyar-, hanem Németország ellen indultak volna.
A magyar kormány jogosan reménykedett a Havasalföldre szorult osztrák csapatok lefegyverzése esetén kialakulandó, esetleges török–orosz konfliktusban, lévén, hogy a tengerszorosokra való tekintettel a török–orosz háborútól az angolok és a franciák egyértelműen idegenkedtek, így nyilván be is avatkoztak volna az eseményekbe. A várva várt konfliktus azonban elmaradt, így az oroszokkal szembeni nyugati beavatkozás esélye is – összegezte a szakértő.
A fegyverletétel értelmezése
1849. augusztus 13-án a szőlősi síkon – nem a köztudatban élő, szomszédságában levő világosin – a Görgey Artúr parancsnok vezette haderő letette a fegyvert. Mint Hermann Róbert kifejtette, a szabadságharc abban az esetben számíthatott volna valamilyen eredményre, ha minél tovább sikerül nyújtani az ellenállást, illetve, ha az osztrák félre elgondolkodtató csapást sikerül mérni. Görgey és Dembinszky (Henryk Dembinski) altábornagy egyesített hadereje nagy valószínűséggel eredményesen megküzdhetett volna a Haynau(Julius Jacob von Haynau) parancsnoksága alatt közeledő osztrák sereggel. De amíg Görgey a Felvidéken át Komáromból a saját erőinek négyszeresével rendelkező orosz főseregen átküzdötte magát Aradig, Dembinszky nem tett így, hanem az osztrák kézen lévő Temesvár irányába fordult, hogy csatlakoztassa az ott lévő magyar csapatokat – noha, mint a mondás szól, egy egész hadsereggel nem kellett volna tíz lovas huszár elé menni – emelte ki Hermann Róbert.
Haynau a maga során Temesvárnál elérte célját: elszigetelte egymástól a két magyar hadtestet. Görgey augusztus 9-én érkezett meg Aradra. Augusztus 10-én minisztertanácsi határozat született, hogy amennyiben a döntő csatában a szerencse nem kedvez a magyar fegyvereknek, és az oroszok sem a felajánlott koronát nem fogadják el, sem a császár irányába való közvetítést nem vállalják, nekik kell megadnia magát a magyar seregnek. Augusztus 10-én este megérkezett a temesvári vereség híre, illetve az orosz üzenet, miszerint csak a feltétel nélküli fegyverletételről hajlandók tárgyalni. Amikor augusztus 11-én Görgey azt javasolta a haditanácsnak, hogy az oroszok előtt tegyék le a fegyvert, mindössze a tizedikei minisztertanácsi határozatot próbálta meg elfogadtatni a hadsereg vezetésével.
A levelezésekből utólag kiderült: Haynaunak feltett szándéka volt a honvédtiszteket rövidített eljárás útján kivégeztetni – összegezte az előadó.
Gyakran hivatkoznak a fegyverletétel kapcsán arra, hogy a komáromi erőd milyen sokáig tartotta magát, illetőleg milyen előnyös feltételeket sikerült kialkudnia. Azonban, amint ezt az osztrák mérnökkar két szakembere bizonyítottan, írott értekezéseiben kiszámolta, az erődöt többe került volna szétlőni és újjáépíteni, mint eltűrni a várőrség szabad távozását.
Az alaptalan Petőfi-legenda
A segesvári ütközetről felvetett legenda az, hogy Petőfi esetleg orosz postamester-kisasszony férjeként élt tovább – tért ki az előadás utolsó vitatott kérdésére Hermann Róbert. Mint kiemelte, a ködösítés 1988-1989-ben kezdődött el, amikor néhány hozzá nem értő egyén kitalálta, hogy Petőfi a segesvári csatatérről szibériai fogságba került, ahol, mint szláv származék orosz nyelvű verseket írogatott. Fogolylistákra, névsorokra hivatkoztak – mint kiderült, egyiken sem szerepelt Petőfi neve, mi több, az említett fogolylisták tulajdonképpen az aradi várőrség átadási jegyzékei voltak.
Történelmi szempontból semmi nem bizonyítja, hogy Petőfi túlélte volna a július 31-i ütközetet, így továbbra is úgy kell rá emlékeznünk, mint egy olyan férfiúra, aki a gyakorlatban is komolyan gondolta az általa képviselt eszméket, és életét is áldozta ezekért – hangsúlyozta a történész.
ZAY ÉVA. Szabadság (Kolozsvár)

A Bethlen Gábor-szoborpályázat nyertese
A marosvásárhelyi Bethlen Gábor-szobor kezdeményezői immár hivatalosan is bejelentették, hogy a pályaműveket elbíráló szakmai szoborbizottság döntése alapján Harmath István terve kerül kivitelezésre. A város főterére tervezett egész alakos alkotás gipszmodelljét a fejedelem reális méretűre nagyított portréjával együtt a Maros Megyei Múzeum székhelyén fotóztuk az októberi zsűrizés idején. Azóta az emlékmű kivitelezése már folyamatban lehet a művész bajai műtermé- ben, hiszen az a cél, hogy Bethlen Gábor bronz szobormása mihamarabb ott álljon Marosvásárhely központjában. Az alkotóról a helybeliek keveset tudnak, olvasóink bizonyára szí- vesen fogadnak róla néhány fontosabb adatot. Harmath István Székelyudvarhelyen született 1974-ben. Jelenleg magyarországi testvérvárosunkban, Baján él, tanár és az ottani művészélet egyik legaktívabb tagja. Rendkívül termékeny, sikeres szobrászművész, számos köztéri szoborpályázatot megnyert. Alig múlt negyvenéves, de máris elmondhatja magáról, hogy számos magyarországi és erdélyi emlékmű és térplasztika megvalósítója. Sepsiszentgyörgyön a Szent György-kompozíció, Nagyváradon Boldog Bogdánffy Szilárd, illetve Pázmány Péter szobra, Baján Wass Albert, Zsuffa István, II. János Pál pápa, Mészáros Lázár mellszobra, dr. Belon Gellért emléktáblája, Budapesten a Lobogás című jelképes emlékmű és mindmáig legnépszerűbb munkája, a gróf Tisza Istvánról készített egész alakos szobormás mutatja fel alkotói erényeit, tehetségét, tudását. Jelenleg nemcsak a vásárhelyi pályázat nyertese, Sepsiszentgyörgyön is újabb köztéri mű megalkotása vár rá. Az 1848-as forradalmi kormánybiztos, Berde Mózsa szobrát az ő megmintázásában tervezik felavatni 2017. március 15-én. Remélhetőleg Marosvásárhely sem marad le Bethlen Gábor szobrának olyantájt várható felavatásával. (nk) Népújság (Marosvásárhely)