Erdélyben 1919-ben 195 olvasó és társaskör működött, közülük 75-nek kölcsönkönyvtára is volt. Ugyancsak 1919-ben összesen 365 magyar intézményi, egyesületi és állami könyvtár volt Erdélyben, összesen 1 246 ezer magyar és román nyelvű kötettel, ez az állomány tíz év alatt mindössze 9000 kötettel gyarapodott. 1929-ben 40 állami könyvtárban 245 ezer magyar kötet volt, tíz év múlva már 80 ezerrel kevesebb. A hiányzó mennyiség részben megsemmisült, részben eladták. /Mészáros József: Közkönyvtárak. = Népújság (Marosvásárhely), aug. 7./

Febr. 19-én Marosvásárhelyen, a Bolyai utcában megnyílt a Bolyai-Gauss Tudományos Dokumentációs Központ és Könyvesbolt. Dr. Kikeli Pál főorvos, a Procardia Kft. vezetője elmondta, hogy a város tudományos központ, ezért szükség van a naprakész információk tékájára. Külföldi és hazai kiadók könyveit egyéni kívánságra két hét alatt beszerzik. Az ünnepélyes avatón Weszely Tibor, a Bolyai Farkas Líceum tanára és Mészáros József bibliográfus köszöntötte a kezdeményezést. /Népújság (Marosvásárhely), febr. 23./

Megjelent Mészáros József marosvásárhelyi irodalomtörténész szerkesztésében Kós Károly egyetemessége /Tinivár Kiadó, Kolozsvár, 1996/ című könyve, amely a Marosvásárhelyen kiadott Kós Károly egyetemessége felé című munkájának második, bővített kiadása. A könyv az élete végéig alkotó építész-műemlékvédő-író-drámaíró-levélíró-politikus-történész-nyelvész-könyvművész egyetemességét tükrözi. Helyet kap benne többek között Balogh Edgár, Czine Mihály, Balogh Ferenc, Gábor Dénes, Péntek János és Benő Samu írása. /Szabadság (Kolozsvár), dec. 18./

"Máj. 10-én ünnepelték Marosvásárhelyen, a Kultúrpalotában az Állami Székely Népi Együttes 40. születésnapját. 1957-ben, megalakulásukkor Oláh Tibor zeneszerző kifejtette: az Állami Székely Népi Együttes nem a Magyar Autonóm Tartományé, hanem a romániai magyarságé.Az együttes eredeti nevén az 1961. febr. 20-i műsorfüzetben jelen meg utoljára, ezután már Állami Ének- és Táncegyüttes néven szerepelt. Megkezdődött az elsorvasztás. 1969-ben elszakították az együtteshez tartozó 170 tagú gyermekegyüttest, 1970. febr. 1-jén pedig a nemzetközi hírnévnek örvendő énekkart is elvették és az Állami Filharmónia hatáskörébe helyezték, majd megalakították a Maros Művészegyüttest, amelynek tagjait a régi együttesből versenyvizsgával vették át. A 170 tagú gyermekegyüttes bejárta Nyugat-Európát, Amerikát, a Szovjetuniót. Most, az évfordulós ünnepségen az Állami Székely Népi Együttes bemutatta Szivárvány havasán. Az Állami Székely Népi Együttes évfordulójára a Lyra Kiadó könyvet jelentetett meg, Mészáros József válogatásában és előszavával. /Romániai Magyar Szó (Bukarest), máj. 15./"

Megjelent a Remény, az Apáczai Csere János Baráti Társaság értesítőjének 12. száma, amely beszámol az öregdiák társaság 1997. évi rendes közgyűléséről, valamit az immár hatodik alkalommal megtartott öregdiák-találkozóról. Ebben a számban ismertették a Mészáros József irodalomtörténész szerkesztésében megjelent Kós Károly egyetemessége című kötetet. A Reményt az Apáczai Csere János Baráti Társaság székházában /Kolozsvár/ lehet megvásárolni. - A Remény (Kolozsvár) 1992 óta lát napvilágot. /Szabadság (Kolozsvár), okt. 20./

Hetedik könyvét mutatja be Marosvásárhelyen, a Bernády Házban Erőss Attila. A Juventus Kiadó gondozásában megjelent Remények bölcsője, álmok temetője című vers-, próza- és színműkötetet Mészáros József költő, irodalomtörténész méltatja. /Remények bölcsője, álmok temetője. = Népújság (Marosvásárhely), máj. 11./

"Jún. 22-én Marosvásárhelyen, a Bolyai-Gauss könyvesboltban, az immár nyolcadik évtizedében járó marosvásárhelyi író, Erőss Attila mutatta be új könyvét /1993 óta ez a nyolcadik kötete/. Remények bölcsője, álmok temetője /Juventus Kiadó, Marosvásárhely, 1999/ című próza- és színműkötetét Simon Endre marosvásárhelyi képzőművész illusztrálta, Mészáros József lektorálta és szerkesztette. Erőss Attila így összegezte munkásságát: "Valamennyi írásomnak, és elsősorban verseimnek forrása az erdélyi magyarság kisebbségsorsa. Az a kisebbségsors, mely mindenkor és mindenhol diszkriminációt jelent, néha burkoltan, néha nyíltan, és, sajnos, esetenként, agressziót is kiválthat." /Járay Fekete Katalin: Remények bölcsője, álmok temetője. = Népújság (Marosvásárhely), jún. 23./"

Nov. 27-én tartotta EMKE tisztújító közgyűlését Kolozsváron, az összejövetel végén kiosztották a közművelődésben jelentős szerepet játszó személyiségeknek az idei EMKE-díjakat, a Venczel Árpád készítette szobrokat és plaketteket. Megjelent többek között Bálint-Pataki József a Határon Túli Magyarok Hivatala képviseletében, valamint Kelemen Hunor államtitkár és Takács Csaba, az RMDSZ ügyvezető elnöke. Dávid Gyula elnöki beszámolójában arról az átlagosnál is mozgalmasabb tevékenységről szólt, az RMDSZ és az EMKE viszonyáról kifejtette: félretéve a rivalizálást, a két szervezetnek kéz a kézben kell haladnia. Kötő József államtitkár, az EMKE ügyvezető elnöke az önszerveződés eredményeiről számolt be, a sikeresen működő tizenöt művelődési központról, és a közgyűjtemények (Szabédi-ház, Györkös-Mányi Albert Emlékház) létesítésének jelentőségéről. Az erdélyi magyarságnak önálló kulturális modell megvalósítására kell törekednie. Takács Csaba, az RMDSZ ügyvezető elnöke kijelentette: Az EMKÉ-ben nincs helye a politikának, az EMKE-politikának viszont jelen kell lennie az RMDSZ-ben. Kelemen Hunor államtitkár előadásában hangsúlyozta, hogy az elmúlt tíz évben a legfontosabb tevékenység az építkezés volt. Központi adminisztrációban már csak a Kolozsvári Állami Magyar Színház és Opera, valamint a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház van. A többi hasonló profilú intézmény, valamint a megyei könyvtárak, múzeumok az önkormányzatok hatáskörébe kerültek. A legnagyobb gondot a falusi kultúrházak és könyvtárak okozzák, hiszen se szeri se száma azoknak a polgármestereknek és tanácsosoknak, akik nem hajlandók áldozni a kultúrára. A felszólalók a támogatások elosztásában nagyobb áttekinthetőséget kértek. A tisztújítás eredménye a következő. Elnök Kötő József, ügyvezető alelnök Sebesi Karen Attila, alelnökök Muzsnay Árpád, Matekovics Mária, Tófalvi Zoltán, Ördög Gyárfás Lajos, titkár Dáné Tibor Kálmán, elnökségi tag Balogh Ferenc, kincstárnok Katona Réka, ügyvezető tanács Németh Ildikó, Sebesi Klaudia, pénzügyi ellenőr Bartha Margit. A tiszteletbeli elnök Dávid Gyula /az EMKE eddigi elnöke/ lett. Az EMKE tiszteletbeli tagokat választott, köztük van Dudás Károly (Vajdaság), Göncz László (Szlovénia), Kollár Péter (Szlovákia) is. - Kiosztották az EMKE-díjakat. Az EMKE újonnan megválasztott országos elnöke, Kötő József életműdíjat vehetett át. A díjazottak között van Farkas Árpád, a Háromszék napilap főszerkesztője /Kacsó Sándor-díj/, Sebesi Imrét (post mortem), /Janovics Jenő-díj/, Fodor Csaba a magyar folklór népszerűsítéséért /Kacsó András-díj/, Antal Mária az állandó gyimesbükki néprajzi kiállítás létrehozásáért /Bányai János-díj/, Bíró István (post mortem) a pedagógustársadalmat szolgáló intézményteremtő munkájáért és Matekovics Mihály Arad és környéke magyar kulturális életét fellendítő munkásságáért /Kun Kocsárd-díj/, Benkő András erdélyi zenetörténeti kutató /Nagy István- díj/, Tarr László színművész /Bánffy Miklós-díj/, Gaál András a 25 éves gyergyószárhegyi alkotótábor szervezéséért /Szolnay Sándor-díj/, Bogdán Zsolt színművész /Kovács György-díj/, Borbáth Júlia színésznő /Poór Lili-díj/, Demeter András /Kemény János-díj/, Barabás Olga rendező /Kádár Imre-díj/, Mészáros József könyvtáros /Monoki István-díj/, Szabó Éva néptánctanító /Vámszer Géza-díj/ Simori Sándor az amatőr színjátszó /Szentgyörgyi István-díj/. /Németh Júlia: Tisztújítás az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesületben. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 29./

Január 22-e, a magyar kultúra napja alakalmából Magyarországon a Honvédelmi Minisztérium a Falvak Kultúrájáért Alapítvánnyal együtt a Magyar Kultúra Lovagja címmel négy erdélyit is megjutalmazott: dr. Balázs Lajos /Csíkszereda/ tanár, néprajzkutató - a néprajztudomány szolgálatáért, dr. Fodor Ferenc /Marosvásárhely/ szemészorvos, egyetemi tanár - gyógyító és tudományos munkásságáért, Kerekes Tóth Erzsébet /Marosvásárhely/ népdalénekes, előadóművész - a zenei anyanyelv megőrzéséért, Mészáros József /Marosvásárhely/ bibliográfus - könyvtárszervező és kulturális értékmentő munkásságáért. A díjkiosztás, illetve a lovaggá ütés szertartása jan. 21-én történt Budapesten, a Stefánia Palotában. /Erdélyi kitüntetettek a Magyar Kultúra Napján. = Hargita Népe (Csíkszereda), jan. 25.

A fiatal báró Kemény János örökölt erdőbirtokainak jelentős részét áldozta fel a romániai magyar irodalom támogatására. 1926-ban megalapította a marosvécsi Helikont. A helikoni munkaközösség a két világháború között a hazai írók legszámottevőbb és legjelentősebb irodalmi csoportosulása volt. Megszűnésekor, 1944 őszén 55-en vallották magukat helikonistáknak. Az Erdélyi Szépmíves Céh kiadóvállalat, akárcsak az Erdélyi Helikon folyóirat a vécsi íróközösség eszmei irányítása alatt működött mindvégig. Ebben a periódusban 166 kötet jelent meg, zömében a helikonisták művei. Ez a szellemi örökség képezi a kibontakozó, modern erdélyi magyar irodalom kincsestárát. A 2000 tavaszán megalakult és bejegyzett Helikon - Kemény János Alapítvány legfontosabb célkitűzései között szerepel: Kemény János és a marosvécsi Helikonba tömörült írók szellemi örökségének megőrzése és széleskörű ismertetése, műveik újrakiadása, könyvtárlétesítés, a jeles évfordulók méltó megünneplése és egy időszaki lap beindítása. Az Alapítvány Emlékparkot szeretne létesíteni az 55 író számára, továbbá Marosvécsen tervezik a Kemény János emlékház létrehozását. Az alapító: Kemény János fia, Kemény Miklós és családja, a kuratórium tiszteletbeli elnöke Sütő András író, tagjai: Bogyó Levente elnök, Nagy Miklós Kund alelnök, Adamovits Sándor titkár, Böjte Lídia, Kilyén Ilka, Lokodi Edit, Marosi Ildikó, Mészáros József, Spielmann Mihály tagok. Az alapítvány segítséget kér a megfelelő anyagi bázist létrehozására. /Megalakult a ,,Helikon - Kemény János Alapítvány". = Nyugati Jelen (Arad), márc. 28./

A Kós Károly Alapítvány által a millennium éve tiszteletére szervezett tudományos ülésszak Marosvásárhelyen, a Bolyai Farkas Líceumban zajlott. Az előadók, Kiss Elemér egyetemi tanár, a számtantudomány doktora, dr.Jung János egyetemi tanár, Kovács Levente rendező, egyetemi adjunktus, Török Gáspár, nemzetközi hírű fotóművész, Mészáros József irodalomtörténész, Fülöp Irén, makfalvi tanár, Fülöp G. Dénes református lelkipásztor, dr. Márton József egyháztörténész, egyetemi tanár Gyulafehérvárról, valamint Nagy László unitárius lelkész Marosvásárhely művelődési- kulturális, tudományos és oktatási, irodalmi és művészeti életének múltját térképezte fel, illetve különböző, egyháztörténettel és gyülekezeti élettel kapcsolatos előadásokat terjesztett elő. /Járay Fekete Katalin: Csak az a mienk, amiért megdolgoztunk... = Népújság (Marosvásárhely), ápr. 10./

"A Castellum Alapítványt Nagyenyeden hozták létre, tagjai az erdélyi történelmi családok tagjai, leszármazottjai. Negyedévenkénti közgyűlésein a tagság nagyrésze megjelenik. 1999-től az alapítvány székhelye Marosvásárhelyre költözött. A legutóbbi rendes negyedévi közgyűlésre aug. 26-27-én Gernyeszegen került sor. Dr. Csávossy György, a Castellum Alapítvány egyik vezetője elmondta: a találkozók célja a kapcsolattartás, az összetartozás élményének felújítása. "Egyetlen történelmi célunk van: a népszolgálat." Szeptember 22-én a Böjthe Lídia vezette szászrégeni Kemény János Társaság egy plakettet helyez el arra az épületre, amelyben Kemény János bejelentette a Helikon megalakítását, és ezt az eseményt szeretnék közösen megünnepelni. Létrehozták a Helikon-Kemény János Alapítványt, amely felvállalta a helikoni írók munkáinak, a Helikon-köteteknek az újrakiadását, és támogatni kívánják a kortárs erdélyi irodalmat is. Az alapítvány kuratóriumának tiszteletbeli elnöke Sütő András, tagja Adamovits Sándor, akinek életcélja a Helikon népszerűsítése, Böjthe Lídia, Bogyó Levente, aki anyagilag is jelentős mértékben támogatta az alapítványt, továbbá Marosi Ildikó irodalomkutató, Mészáros József, a Bolyai-könyvtár kutatója és Sebestyén Spielmann Mihály történész muzeológus. Kemény Miklós, az egykori Helikon-alapító báró Kemény János fia Magyarországról érkezett, hangsúlyozta: amennyiben visszakapná a család marosvécsi birtokait, azok jövedelmének egy jó részét - akárcsak egykor édesapja - a Helikon céljaira fordítaná. /Boér Károly: Hagyomány és jelenlét. = Brassói Lapok (Brassó), szept. 1./ Az erdélyi történelmi családok évszázadok hosszú során a nemzet érdekében tevékenykedtek, a legreménytelenebb helyzetben is megmaradtak a becsület útján, méltósággal viselve kitelepítéseket, kényszermunkát, megaláztatásokat, börtönt, száműzetést. A legutóbbi találkozón közel százan vettek részt a Teleki, Apor, Bethlen, Haller, Klebelsberg, Korponay, Beczássy, Bogdánffy, Betegh, Csávossy, Kemény, Tisza, Ugron, Ocskay, Lázár, Mikó és még más jelentős családok közül. Báró Apor Csaba, aki Torjáról érkezett, elmondta, hogy családjával együtt kitelepítették a háború után, végül Marosvásárhelyről költözött vissza Torjára 1991-ben. Jelenleg szülőfalujában él és gazdálkodik, hasonnevű fiával együtt. Egyed Ákos professzor elmondta, hogy a fórum elsődleges célja összegyűjteni azt a történelmi osztályt, amelyet ezelőtt ötven esztendővel a társadalom és a nemzet kizárt magából, és amelynek visszafogadására 1989 után jött el a lehetőség. Sajnos ez a visszafogadás nem könnyű feladat, hiszen a tulajdonviszonyok sincsenek még törvényesen tisztázva, és az előítéletek is élnek még, a testi-lelki fájdalmakról nem is beszélve. /Antal Erika: A nemzet zászlóvivői. = Erdélyi Napló (Nagyvárad), szept. 5./ Akik összegyűltek, azokra vonatkozott az 1949-es kitelepítési törvény. 1949. márc. 3-án még mintegy 3000 családot lakoltattak ki kastélyaikból, kúriáikból vagy udvarházaikból. A Castellum Alapítvány adatai szerint 1949-ben 50 ezer hektár mezőgazdasági területet, 15 ezer hektár erdőt és 1500 kastélyt, udvarházat vettek el az erdélyi nemességtől.Mára már vagy négyszázan vannak, de csak minden második családnak van köze a Castellum Alapítványhoz. "Alapítványunk az erdélyi történelmi családok tagjainak egyesülete." "Fő célunk e társadalmi rétegben levő értékek felszínre és mozgásba hozása, szellemi kincsek megőrzése, gondozása, gazdasági ingatlanjaink törvényes keretek közti visszaszerzése, és azok saját és közösségünk hasznába állítása." - olvasható az alapítvány ismertetőjében. 1998-ban jegyezték be a Castellum Alapítványt, átvéve az 1992-ben alakult Etnos Alapítvány kereteit. Az alapítvány kuratóriumának elnöke id. Apor Csaba, az ügyvezető bizottság elnöke Csávossy György. A kastélyok, udvarházak sorsára vonatkozó jogszabály nem jelent meg. A 112-es törvény alapján vissza lehet ezeket igényelni, ha nincsenek műemléknek nyilvánítva. Legalább az erkölcsi rehabilitációt megérdemelné e kisemmizett, meghurcolt társadalmi réteg. /Cseke S. Tibor: Mára csak a hírnevükkel maradtak...Az erdélyi történelmi családok találkozója. = Erdélyi Napló (Nagyvárad), szept. 12./"

"Szept. 16-án, Koronkán a helyi általános iskola felveszi a Toldalaghy Mihály nevet. Ez alkalommal a tanévkezdésre felújított iskola falán emléktáblát helyeznek el. Meghívottként részt vesz Sebestyén Spielmann Mihály történész és Mészáros József tanár, akik a Toldalaghy családról, illetve a falu történetéről tartanak előadást. /Névadó ünnepség Koronkán. = Népújság (Marosvásárhely), szept. 11./"

"Szept. 16-tól Tholdalagi Mihály nevét viseli a Koronkai Általános Iskola. Spielmann Mihály történész hangoztatta: az a miénk, aminek nevet adunk, folyók, falvak, a gyermekeink. A faluban volt a Tholdalagi család fészke, ahol olyan jelentős könyvtárat gyűjtöttek össze, amelyet egykoron még Vásárhelyről is látogattak, emlékeztetett Mészáros József író. Spielmann Mihály történész ismertette Tholdalagi Mihály életét, aki mint diplomata, katona és történész "kitűnő helyet érdemel szebb múltunk nagy emberei között". Spielmann az alkalomra készített füzetben írt tanulmányt az 1600-as évek Erdélyének legkiválóbb erdélyi diplomatájáról. Felavatták az iskola bejáratánál elhelyezett domborművet, Gyarmathy János képzőművész alkotását. /(bodolai): A múlttal a jövőért. Névadó ünnepség Koronkán. = Népújság (Marosvásárhely), szept. 17./"

"Kemény János íróra, a helikoni találkozók házigazdájára emlékezik Marosvásárhelyen, Marosvécsen és Nagyenyeden a Helikon - Kemény János Alapítvány. Okt. 11-én Marosvásárhelyen Mészáros József irodalomtörténész, nyugalmazott főkönyvtáros beszélt Kemény János emberi, alkotói nagyságáról. A vagyonát a közjó, az erdélyi magyar szellemiség és kultúra felvirágoztatására áldozó Kemény János nélkül nincs, nem lehet Marosvécs, hangsúlyozta. Sütő András, a megemlékezéseket szervező alapítvány tiszteletbeli elnöke a három évtizeddel ezelőtti temetésre emlékezett. Okt. 12-én Marosvécsre sokan eljöttek, hogy emlékezzenek az íróra. A megemlékezés okt. 15-én Nagyenyeden, a Bethlen Gábor Kollégiumban folytatódik. /Nagy Miklós Kund: A szeretet embere. = Népújság (Marosvásárhely), okt. 15./"

"Tőkés László püspök büntetése /az RMDSZ Szövetségi Képviselői Tanácsa elmarasztaló határozata/ ellen tiltakoznak Maros megyei értelmiségiek abban az állásfoglalásban, amelyet a MÚRE Hírcsere szolgálata révén hoztak dec. 3-án nyilvánosságra az interneten. 72 Maros megyei lelkész, pedagógus, orvos és politikus egyúttal az SZKT megújulását is követeli, az RMDSZ Szövetségi Képviselők Tanácsának jelenlegi összetételét nem tartja legitimnek. "Közösséget vállalva Székelyudvarhely és Szatmárnémeti hasonló nyilatkozatot megfogalmazó magyar polgáraival, arra kérünk fel minden erdélyi magyart, lépjenek fel Tőkés László védelmében!"- olvasható a nov. 14-én kelt Állásfoglalásban. Az aláírók között van Fülöp G. Dénes lelkész, Kerekes Károly parlamenti képviselő, Vekov Károly parlamenti képviselő, Izsák József, Fodor Imre, Csíky Csaba, dr. Pokorny László, Fekete Zsolt tanár, volt Hunyad megyei képviselő, Kincses Elemér, Kilyén Ilka, Kárp György, dr. Kincses Ajtay Mária egyetemi tanár, Donáth Árpád főtanfelügyelő-helyettes, dr. Dudutz Gyöngyi egyetemi tanár, dr. Csép Katalin egyetemi tanársegéd, Tőkés Béla egyetemi tanár, Brassai Zoltán egyetemi tanár, P. Bakó Pál, a marosvásárhelyi ferences közösség házfőnöke, gr. Bethlen Anikó, Feszt György nyug. egyetemi tanár, Ábrám Noémi, az Erdélyi Magyar Nőszervezetek Szövetségének elnöke, dr. Ábrám Zoltán előadótanár, az EMKE Maros megyei elnöke, Mészáros József és Márton Zoltán, a Teleki Oktatási Központ igazgatója. /Tőkés László püspök büntetése ellen tiltakoznak Maros megyei értelmiségiek. = Népújság (Marosvásárhely), dec. 4./ Frunda György, a Szövetségi Képviselők Tanácsa elnöke és az RMDSZ Maros megyei szervezetének Operatív Tanácsa nyilatkozatban reagált a tiltakozásra. "Veszélyesnek tartjuk azt, hogy az aláírók mondvacsinált vádak alapján megkérdőjelezik a Szövetségi Képviselők Tanácsának legitimitását." Idézték az SZKT szept. 29-i ülésén elhangzott, a Szövetségi Etikai és Fegyelmi Bizottság által készített határozatot: "megrovásban részesíti Tőkés Lászlót, az RMDSZ tiszteletbeli elnökét, amiért a 2000. évi általános választások alkalmával a saját maga és a Királyhágómelléki Református Egyházkerület Igazgatótanácsa nevében tett nyilatkozataiban hevesen támadta az RMDSZ-t és Seres Dénes urat, Szilágy megye szenátorjelöltjét, rombolva ezáltal a szövetség tekintélyét és zavart kelt megnyilatkozásaival a választópolgárok körében." Az RMDSZ-ben nem széthúzásra, hanem összefogásra, együttműködésre van szükség. /Frunda György, a Szövetségi Képviselők Tanácsa elnöke, az RMDSZ Maros megyei szervezetének Operatív Tanácsa: Nyilatkozat. = Népújság (Marosvásárhely), dec. 4./"

"A 75 éves Mészáros József bibliográfus, művelődéstörténész neve, élete egybefonódott a könyvvel, az EMKE Monoki István-díját is ezzel érdemelte ki 1999-ben. 1972-ben jelent meg a Gondolatok a könyvről című, átfogó gyűjteménye. Mészáros Józsefnek más könyvei is vannak, többek között az Orbán Balázs fotográfiáit az utókornak átmentő Székelyföld képekben című Kriterion-kiadvány, amelynek társszerzője, vagy a Tiboldi István gyűjtését közkinccsé tevő Adomák és tanítómesék, a rendszerváltozás után pedig a Szilágyi Domokos költészetének kevésbé ismert darabjait, Kós Károly örökségének kevéssé népszerűsített vetületeit felmutató kötetek. Jelentős a könyvészeti termése, amelynek létrejöttén akkor is dolgozott, amikor úgy tűnt, semmilyen esélye sincs kiadatására. Így készültek el a Petőfi- illetve Szilágyi Domokos- bibliográfiák, az Igaz Szó folyóirat repertóriuma és más figyelemre méltó sajtó- és irodalmi bibliográfiák. Mészáros Józsefnek a Pro libro senator címet és díszoklevelet adományozták. /N. M. K.: Aki a könyveknek szolgál... = Népújság (Marosvásárhely), aug. 2./"

Több mint ötven év vers- és aforizmatermését fogja össze a hírlapíróból könyvtárossá lett Mészáros József Tömören-Lazán /Tinivár, Kolozsvár/ című kötete, melyet Gáspár Sándor méltatott Marosvásárhelyen, a Bernády Házban. /Mészely Réka: Fél évszázad tömör, laza kötete. = Népújság (Marosvásárhely), ápr. 3./

Elhunyt Mészáros József /Székelyhíd, 1928. aug. 1. Marosvásárhely, 2004. júl. 26./ nyugalmazott főkönyvtáros, bibliográfus, irodalomtörténész. Az egyetem elvégzése után a marosvásárhelyi Vörös Zászló című napilapnál kulturális rovatot szerkesztett, aztán 1956-tal kapcsolatban menesztették a laptól. 1958-tól a Maros Autonóm Tartomány könyvtárában dolgozott, 1960-tól a tartomány több mint 900 (!) közkönyvtárának volt a módszertani irányítója. Élete „fő műve", hogy szakosította, korszerűsítette a marosvásárhelyi közkönyvtárat. Megmentette a csíksomlyói és gyergyószárhegyi ferencrendiek, a zilahi Wesselényi Kollégium és a székelykeresztúri unitárius gimnázium könyvtárát. Az utóbbi fás-szemetesládájában felfedezte Orbán Balázs több mint száz éve eltűnt 164 eredeti fényképét. Ugyanott felfedezte a jeles szentgericei pedagógus, tréfamester és folklorista Tiboldi István kallódó népköltészeti gyűjteményét. Számos vers- és tanulmánykötethez írt előszót, könyvészetet, szerkesztette azokat, miközben verseket írt. Kós Károllyal, Szilágyi Domokossal behatóan foglalkozott. Éveken át irodalmi műsorokkal volt jelen a marosvásárhelyi rádió műsorában. /Máthé Éva: Jóska bácsi elment... = Romániai Magyar Szó (Bukarest), júl. 28./

Megjelent az erdélyi magyar középiskolások folyóiratának, a kolozsvári Tinivár Kiadó talán legismertebb kiadványának, a Diákabraknak a 100. lapszáma. A tízéves Diákabrak főszerkesztője Molnos Lajos. /Ö. I. B.: Jubiláló Diákabrak. = Szabadság (Kolozsvár), ápr. 15./ A Diákabrak 9500 példányban jelenik meg. Dr. Bartha Zoltán felelős kiadó elmondta, a szerkesztőség négy fiatal taggal bővült. A Tinivár Könyvkiadó fennállása óta 150 könyvet tett le az olvasók asztalára. A 150. könyv: Vöő Gabriella Székely ésszel című könyve, amely tréfás történetek gyűjteménye. Az utóbbi időben napvilágot látott könyvek között van Mészáros József Tömören és lazán című aforizma-gyűjteménye is. Természetbarátok, kirándulók útmutatója lehet Béldi Miklós Az erdélyi havasok című munkája. A történelmi nyomozást kedvelők érdeklődésére számít több kiadvány, például: Szabó Csaba: Gertrudis vére, Dr. Molnárfi Tibor: A Korona, S. Bokor Malvin: Árpád-vér. /Csomafáy Ferenc: Megjelent a Diákabrak 100. száma. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), ápr. 15./

A Gyergyótölgyesen élő Dakó Magdolna elmondta, még most is fél, de tovább nem hallgathat. 1959-ben a gyergyószárhegyi könyvtár könyvtárosa volt. Parancsba kapták, hogy a faluban égessenek el minden régi könyvet. Ő figyelmeztette az embereket, hogy ügyeljenek. Sok értékes könyvet dugtak el akkor, elégetés helyett. Egyik este a könyvtárban megjelent a néptanács elnöke, a tartományi főkönyvtáros – néhai Mészáros József – és a helyi rendőr. Közölték, hogy leltározni kell menni a kolostor könyvtárába. Két szekus is jött, akik rájuk ijesztettek, hogy ami ezután fog történni, arról halálukig hallgatniuk kell, különben többet nem látnak napvilágot. Mészáros odasúgta, amit csak lehet, mentsenek meg. Megkezdődött a leltározás. A könyveket összecsomagolták. Jegyzőkönyvet írtak a könyvekről. Dakó Magdolna az egyik szép kéziratos könyvet, Gyergyó történetét, megpróbálta kicsúsztatni az ajtó mögé a folyosóra. Észrevették. Ezután rajtuk volt a szekusok szeme. A régi kéziratok, könyvek, aranycsatos misekönyvek érdekelték őket. Tudta, hogy a könyveket Marosvásárhelyre vitték. Később érdeklődtek még a Teleki Tékában is, de nem találta meg egyik elvitt könyvet sem. Felkereste Mészáros Józsefet is. Ő csak annyit mondott, hogy Vásárhelyig elhozták a teherautón, azonban őt a város szélén leszállították, s azóta ő sem tudja, hová vitték a ferencesek könyveit. Még most is retteg, de el kellett mondania valakinek, vallotta meg Dakó Magdolna. Vajon hányan élnek hasonló történetek miatt rettegésben ma is? /Bajna György: A félelem nem múlik el. = Hargita Népe (Csíkszereda), febr. 21./

A Hargita Népe február 21-én közölte Dakó Magdolna tölgyesi pedagógussal készült riportot. Dakó, az egykori könyvtáros tagja volt a szárhegyi Ferenc-rendi kolostor értékes könyveit felleltározó csoportnak. Nem tudja, mi lett az értékes könyvekkel. Az írás megjelenése után Bákai Magdolna, a gyergyószentmiklósi városi könyvtár igazgatója közölte, hogy megtalálták az akkori jegyzőkönyvet, sőt egy 1969. május 31-én kelt átiratot is, Bencze Katalin, a könyvtár akkori vezetője aláírásával, amelyben kéri a Hargita Megyei Kulturális és Művészeti Bizottságot, hogy segítse a városi könyvtárat a Lázár-kastély és a kolostor megőrzésében. Ennek részeként a ferencesek könyvtárának állományát a gyergyószentmiklósi könyvtárban képzelik el. Azért is, mert a könyvek Marosvásárhelyre szállításuk óta ott hevernek a könyvtár pincéjében, senki nem foglalkozott velük. Néhai Mészáros Józsefet, az egykori Maros Magyar Autonóm Tartomány tartományi könyvtárának főkönyvtárosát hatalmazták fel a leltár elkészítésére és az értékes könyveknek a megfelelő feltételeket biztosító helyre szállítására. A könyvek a marosvásárhelyi tartományi könyvtár állományába kerültek. Egy részük a Teleki Téka leltárában található, szakszerű felügyeletet biztosítanak számukra. Spielmann Mihály, a Teleki Téka igazgatója arról tájékoztatott, hogy 1973–74-ben kezdték katalogizálni a megyei könyvtár pincéjébe addig összehordott könyvek közül az 1800 előtt kiadottakat. Ebből a korból 56 könyv került hozzájuk a gyergyószárhegyi könyvek közül. Nem kizárt, hogy még lehetnek a megyei könyvtár pincéjében vagy akár az igazgatói iroda régi könyvei között is olyanok, amelyek a szárhegyi kolostorból származnak. A már katalogizált anyag digitalizálható. /Bajna György: Dakó Magdolna elégtétele. = Hargita Népe (Csíkszereda), ápr. 20./ Előzmény: Bajna György: A félelem nem múlik el. = Hargita Népe (Csíkszereda), febr. 21./

A Maros Megyei Könyvtár Marosi Philobiblon címen szervezi a könyvtár napjait. November 10-én kezdődtek a könyvtárnapok a 100 éve alapították a Nyugat folyóiratot című rendezvénnyel, melyet Agyagási Hajnal könyvtáros vezetett. November 11-én könyvtárostalálkozó lesz, régi, román nyelvű könyvekkel foglalkozó előadás hangzik el. A következő napokban bemutatnak román könyvkiadókat, román nyelvű előadások lesznek. Magyar nyelvű rendezvény: november 14-én Mészáros József /1928-2004/ könyvtárosra emlékezik Fülöp Mária. /Nb. : Marosi Philobiblon. = Népújság (Marosvásárhely), nov. 11./

Van megoldás - kereszténydemokrata szakértők a magyar külpolitikáról
Egy a nemzet, s e szemlélet jegyében a mindenkori magyar kormánynak kötelességei vannak és cselekednie kell - mondta Bába Iván, a külügyi tárca közigazgatási államtitkára a Van megoldás - Külpolitikai tanulmányok címmel megjelent kötet bemutatóján szerdán a fővárosban.
Bába Iván - aki mint elmondta, kisebbségi magyarként született - hangsúlyozta: a kötet azért értékes, mert azt a szemléletet tükrözi hiteles módon, hogy "egy a nemzet". Ez a felfogás összhangban van a mai magyar kormány szemléletével - jelentette ki az államtitkár.
A szomszédos országokban élő magyarság soha nem fogadta el - mutatott rá -, hogy ne ugyanahhoz a nemzethez tartozna. Ezt csak "bizonyos politikai körök vallják" - jegyezte meg.
A Trianon-szindróma a lelkekben mindig benne volt és most is benne van, s hosszú idő kellett, hogy a magyar politika megértse, erre megfelelő választ kell adnia: azt, hogy ugyanolyan üzenetet küldjön a határon túli magyarságnak, mint "amilyen érzelmi töltettel a szomszédos országokban élő magyarság fordul felénk" - fejtette ki Bába Iván. Hangsúlyozta: "a határokat átrajzolni nem tudjuk", de a helyzet mégis más, mint a hatvanas-hetvenes években, amikor a határon "órákon át gyötörték" az embereket egy-egy beléptetéskor.
A kötet a Barankovics István Alapítvány Van megoldás sorozatának újabb kiadványaként látott napvilágot. A tanulmányok a magyar külpolitika aktuális témáival, az európai és magyar kisebbségvédelem időszerű kérdéseivel, az európai autonómiatörekvésekkel foglalkoznak.
Mészáros József, a Barankovics alapítvány kuratóriumi elnöke, a kötet egyik szerkesztője kiemelte: a kötet jól illeszkedik a korábbi könyvek sorába. Fontos - mondta -, hogy Magyarország égető bajaira kereszténydemokrata válaszok szülessenek.
A kereszténydemokrata politikus a könyv előszavában úgy fogalmazott: "külpolitikánknak a nemzet egészének megmaradását kell szolgálnia." Az elmúlt hét év kormányzásának külpolitikai kudarcai után olyan politika alapvetését fogalmazzák meg - írta -, amely egy emelkedő nemzet sikeres nemzetközi szerepléséhez szükséges teendőket mutatja be.
A három éve indított sorozatban eddig megjelent könyvek többi között a családi adózás, a nyugdíjreform és földreform kérdését járták körül.
MTI

A marosvásárhelyi sorok és glosszák őrzője: a Teleki-Bolyai Könyvtár
A Gecse Dániel utca 17. szám alatt található könyvtár Marosvásárhely óvárosának egyik legszebb épülete. A Téka az egykori Szent Miklós és Fazekas utcák keleti sarkán áll.
Bevezetésül erről a műemlékről tudni kell, hogy 1797-ben Ignatz Schlaff bécsi építész készítette Teleki Sámuel elképzelése szerint.
A Wesselényi-ház kibővítését 1799. április huszonnegyedikén kezdték meg, és 1802-ben fejezték be. Ez az épület lett az erdélyi empire stílusú csarnoképítkezés legszebb példája. Itt található a Teleki-hagyaték… Ezen a héten ezt a páratlan épületről írunk, ezt a műemléket mutatjuk be lapunk olvasóinak.
A könyvtár, ahol Kazinczy „összerázkodtaték az álmélkodástól”
Az épület megépítése egészen pontosan három mester nevéhez fűződik, akikhez fogható nem volt egész Erdélyországban. Egyikük időközben meghalt, a másikat elkergették, a harmadikra maradt tehát a munka befejezése. Ebben a marosvásárhelyi épületben nyílt meg 1802-ben Erdély első közkönyvtára.
Orbán János művészettörténész szerint olyan nagy városokat utasított ezzel maga mögé Vásárhely, mint Kolozsvár vagy Nagyszeben. Köszönhetően a grófnak, aki gondolkodásban jóval megelőzte korát. Németh László, 1943-ban A minőség forradalma című alkotásában így ír a könyvtárról:
„Ha valamiképp lehetségessé válna, hogy hátralévő életem Erdélyben töltsem, Marosvásárhelyt választanám ki székhelyül s a Teleki-Tékából csinálnék koporsót magamnak... Ez az a könyvtár, melyben Teleki Sámuel vendége Kazinczy, »összerázkodtaték az álmélkodástól«… Az alapító egy magyar Göttingát akart Vásárhelyből csinálni.”.
A rendelkezésünkre bocsátott dokumentumokból egyértelműen kiderül, hogy Erdély első közkönyvtárát, a Teleki Tékát, Teleki Sámuel erdélyi kancellár alapította és építtette. A gróf már 1760-ban elkezdte a gyűjtőmunkát Nyugat-Európában, pontosabban Svájcban, Hollandiában és Franciaországban tett tanulmányi útja során.
Csaknem negyven évvel később, 1799-ben nekilátott annak az épületszárnynak a megépítéséhez, amelyben most a Téka található. Húsz-huszonöt évvel azelőtt egy nemesi palota épült azon a helyen. Tulajdonosa Wesselényi Kata volt, aki nem más, mint a gróf feleségének egyik nagynénje. Halála után a kastélyt a teleki család örökölte, és ehhez építette hozzá a gróf a könyvtárnak otthont adó szárnyat. A könyvfelvásárló erdélyi kancellár
A Marosvásárhelyi útikalauz című adatgyűjtés szerzői, Fodor Sándor (S.) és Balás Árpád tudni vélik, hogy Teleki Sámuel már fiatalon kezdte gyűjteni a könyveket. Megvásárolta a külföldi és hazai könyvpiacokon található klasszikus műveket és tudományos kiadványokat.
Tizenkét szekéren 1793. április tizennegyedikén indította útnak Bécsből bibliotékáját, és helyezte el az újonnan felépített Tékában.
Mintegy 40 ezer kötetet kitevő gyűjteményében hatvanhat ősnyomtatvány. Íme pár a könyvtár ritkaságaiból:
Kéziratok: - A könyvtár legrégebbi kéziratos könyve a Koncz-Kodex a tizennegyedik században pergamen lapokra másolt latin nyelvű Biblia. Ez a kódex tartalmazza a hatodik magyar nyelvemléket mely a Marosvásárhelyi sorok és glosszák néven ismert. A könyv néhány lapjának szélére a magyar szavakat és egy rövid összefüggő szöveget – a Biblia néhány sorának magyar megfelelőjét, összesen ötvenöt szót jegyeztek be a tizenötödik század első negyedében;
– A legkorábbi magyar nyelvű orvosi könyv, az Ars Medica tizenhatodik századi kézirat Lencsés György műve;
– Cserei Mihály, Szepsi Lackó Máté, Nagy Szabó Ferenc krónikaíró, Bod Péter művei, továbbá egy tizenhatodik századi csillagászati munkát, egy pergamenre írott, illusztrált tizennyolcadik századi tóra-tekercset, stb.
– Bolyai Farkas és fia Bolyai János húszezer oldalas eredeti kéziratos hagyatéka. Ősnyomtatványok (1500-ig kiadott könyvek):
– 66 nagy értékű ősnyomtatvány. Köztük a legrégebbi Galeotto Marzio Liber de Homine (Bologna, 1475); – Cicero, Horatius, Ovidius, Plinius, Temesvári Pelbárt, Savonarola művei.
Unikumok, ritkaságok:
– Apáczai Csere János: Magyar Logikátska (Gyulafehérvár, 1654), az első magyar nyelven írt logika tankönyv;
– Balassi Bálint: Istenes Énekeink (Bártfa, XVII. század);
– Benczédi Székely István: Chronica ez világnak yeles dolgairól (Krakkó, 1559); – jeles Biblia gyűjtemény, ezek közül kiemelkedik Szentírás (Bázel, 1519), Frobenius nyomda terméke, Rotterdami Erasmus gondozásában, Koberger-Biblia (London, 1657-1669) Hans Sprininkle illusztrációival, nyolc nyelvű párhuzamos szöveget tartalmaz (szamaritai, káldus, latin, etióp, görög, szír, arab, perzsa), Vizsolyi Biblia (1590)
– Janssonius Atlas major, Amsterdam, 1657-1682, kézzel színezett; De külön említést érdemelnek a ritka szépségű könyvkötések és az igen gazdag ex-librisek.
A második világháború után, 1955-ben a volt Református Kollégium gyűjteményéből ide került át 50 ezer könyv, valamint a két Bolyaitól levelek, kéziratok és más emlékek, amelyek ma a Bolyai Tudományos Könyvtár alapanyagát képezik.
A gyűjtemény amelyet a hatalom felszámol: a képeket pinceraktárakba száműzi…
A fent már említett könyvből még az is kiderül, hogy az idők folyamán, a volt Magyar Autonóm Tartomány területéről, Mikházáról, Székelykeresztúrról, Székelyudvarhelyről, Csíkszeredából összeszedett könyvek, iratok is növelték az állományt. Így kerültek ide Orbán Balázsnak a Székelyföldről készített eredeti fényképei, melyeket Mészáros József könyvtáros fedezett fel és Erdélyi Lajos könyv alakban kiadott.
Itt volt kiállítva a kb. száz darabból álló Nagy Imre gyűjtemény is, amelyet a hatalom indokolatlanul a nyolcvanas években felszámolt, és a képeket a Művészeti Líceum pinceraktáraiba száműzte. A gyűjteményt a művész a városnak adományozta, és ezért a művészet pártolói joggal követelik a képek újrakiállítását.
Érdekes kultúrtörténeti eseménynek számít az a tény is, hogy az országban itt nyílt meg elsőként, 1952 októberében a magyar tannyelvű könyvtárosi technikum. Tiszavirág életű volt, de végzettjei akkor nagy hézagot pótoltak a könyvtárak működésében.
Az építkezés irányításának felelősei
Az épület történelme azonban megköveteli, hogy lépjünk még egy kicsit vissza az időben.
A Keresztes Géza műépítész, műemlékvédelmi szakmérnöktől kapott dokumentumokból az is kiderül, hogy Erdélyi kancellár lévén Teleki Sámuel Bécsben lakott, s így az osztrák-magyar birodalom fővárosának egyik ismert és elismert építészét, Ernest Kochot kérte fel a tervrajz elkészítésére. Az ő rajza alapján kezdték el a munkát 1799-ben az erdélyi építőmesterek.
Előbb egy marosvásárhelyi szakembert, Türk Antalt (nevét már többször említettük összeállításainkban) bízták meg a munkával. Az Erdély-szerte ismert Türk, aki egyébként német származású volt, a tizennyolcadik század hetedik évtizedének második felében érkezett Marosvásárhelyre. Elismerten a város legjobb építésze volt, de paradoxális módon nincsenek adataink arra nézve, hogy a város mely épületei fűződnek konkrétan az ő nevéhez.
A meglévő dokumentumokból azonban azt tudni, hogy ő építette a kolozsvári unitárius templomot, az építészeti szempontból különösen érdekes erzsébetvárosi mechitarista templomot, de dolgozott Besztercén, illetve Erdőcsinádon is, és a település református temploma is az ő munkája.
A könyvtár építési munkálatainak kezdetét azonban már nem érte meg. 1798-ban meghalt, helyét pedig egy szintén német származású építész, a már említett gyulafehérvári Ignatz Shlaff vette át.
Az ő vezetésével kezdődtek el a munkálatok, röviddel ezután azonban elkergették a mestert. Nem tudni pontosan, hogy miért, feltételezhetően a hozzáértését vagy a munkához való hozzáállását kifogásolták. Tény, hogy 1800-ban a tordai Kövecsi János vette át az építkezés irányítását, akinek a neve elsősorban az Aranyoson épített fahíd révén vált ismertté.
1802-ben megnyílnak a könyvtár kapui
A közben Bécsben tartózkodó Teleki gróf figyelemmel követte a munkálatok menetét. Abban az időszakban természetes volt, hogy a tulajdonos akarata elsőbbséget élvezett az építész tervrajzaival szemben. Sorina Botanak adatai vannak arról, hogy a terveken utólag végzett módosítások miatt az épület középső hajója szélesebb lett, mint az oldalhajók. Ugyancsak utólag toldották az épülethez a könyvtárterem előterét is. Az építkezés pontos menetéről három személy számolt be Telekinek: Kadácsi István prefektus, Herbert Mihály számtartó és Gyujtó Sándor ügyvéd.
Az épületet 1802-ben fejezték be teljesen, és néhány hónapra rá meg is nyitotta a kapuit a nagyközönség előtt.
Erdélyben egyébként ez az egyetlen olyan épület, amelyet eleve könyvtárnak szántak, a klasszikus barokk jegyeit viseli, és ez volt az első nyilvános könyvtár. A gróf azt akarta, hogy mindenkinek legyen hozzáférése a Téka anyagához, és ez így is történt. A tizenkilencedik század első feléből fennmaradt adatok szerint naponta öt-hat olvasója volt a könyvtárnak, ami az akkori viszonyokhoz képest soknak számított.
Nagy-Bodó Tibor
Központ. Erdély.ma

EMME-premier a fény jegyében
Marosvásárhelyen is bemutatkozott az Erdélyi Magyar Művészpedagógusok Egyesülete (EMME). A Bernády Házban nyílt kiállításukra sokan voltak kíváncsiak. Híre már megelőzte a fennállása 16. évébe lépett alakulatot, az pedig, amit a március 11-én nyílt tárlaton a vásárhelyi közönség elé vittek, nem okozott csalódást. Sokféleségében is színvonalas, érdekes anyaggal nyújtanak betekintést az EMME-tagok alkotói világába. A vizuális művészetek megannyi válfaja képviselteti magát a kiállításon, nemzedéki, területi hovatartozás tekintetében is átfogó a jelenlét. A legidősebb kiállító, a kolozsvári Gedeon Zoltán 94, a legifjabb, a marosvásárhelyi Kentelki Gábor18 éves. A tömörü-lést 2000-ben hozták létre Csíkszeredában, Kolozsváron talált igazán otthonra, rendezvényeit legtöbb esetben a vele egyidős Apáczai Galéria látja vendégül. A kincses városban lakik, dolgozik a tagság legnépesebb csoportja, de máshonnan is egyre többen csatlakoznak hozzájuk. A mostani kiállításon nyolc marosvásárhelyi művész munkái láthatók. Mellettük brassói, sepsiszentgyörgyi, szatmárnémeti, felvinci, szegedi, debreceni, budapesti, bajai, miskolci művészpedagógusok küldték el műveiket a tárlatra, és a Felvidék, Délvidék egy- két reprezentánsa se maradt ki a bemutatkozásból, sőt még a távoli Montreal is hallat magáról Sipos Sándor digitális nyomatai által. Mintegy félszáz névvel találkozhatnak a művészetkedvelők, nincs módunk valamennyiüket felsorolni. Azt viszont el kell mondanunk, hogy az EMME évente két nagy seregszemlét rendez, tavasszal és ősszel, és tárlataik egységét mindig a közös tematika biztosítja. A tavalyi őszi tárlatot a Fény és talaj címmel hirdették meg, három rendkívüli jelentőségű alkotóegyéniségre, Johann Sebastian Bachra, Orbán Balázsra és Moholy Nagy Lászlóra összpontosítva, akiket 2015-ben kerek évforduló állított a közérdeklődés előterébe. Hármuk életműve ihlette meg a benevezőket, s hogy miképpen, azt a művészetkedvelők immár Marosvásárhelyen is megtapasztalhatják.
A kiállítást a megnyitón házigazdaként méltató Nagy Miklós Kund művészeti író a fentieken kívül arra is felhívta a figyelmet, hogy az EMME a műalkotásokban megidézettek révén akárha hazaérkezett volna, hiszen a barokk muzsika óriása, Bach a vásárhelyi zenebarátoknak is nagyrabecsült kedvence, s a d-moll toccata és fúga című szerzemény mindegyre felcsendül a Kultúrpalota orgonáján. A fotográfia hőskorában a fényképezést Victor Hugótól tanuló legnagyobb székely, Orbán Balázs kivételes jelentőségű fényképeit vásárhelyiek – a hagyatékot felfedező Mészáros József s a "fényíró" anyagát feldolgozó, könyvben megjelentető Erdélyi Lajos – mentették meg az utókor számára. A XX. század első felének sokoldalú avantgárd művésze, a híres Bauhaus egyik alapembere, Moholy Nagy László pedig a Marosvásárhelyről indult, hasonlóan újító szellemű művész, Bortnyik Sándor személyében talált olyan követőre, aki a Bauhaus elvei szerint tanított Műhely elnevezésű budapesti grafikai magániskolájában. A hármas főhajtáson túl azonban, amint a cím is sugallja, a tárlat fő jellemzője a fény, amely földtől az égig, álomtól a valóságig valamiképpen meghatározza, beragyogja az életünket. A kiállított munkák is fényben fogantak, fényt árasztanak, a lét, a lélek árnyékos oldalát felmutató művek is a fénynek köszönhetően képesek igazán "életre kelni".
"Csak a derű óráit számolom" – hangzott el a továbbiakban költői megfogalmazásban. A kiállítás főszervezője, az EMME kolozsvári irányítója, Székely Géza képzőművész versmondással lepte meg a hallgatóságot. Annak a szellemnek a jellemzésére, amelyben a tárlat született, Szabó Lőrinc Mozart hallgatása közben című versét érezte a legtalálóbbnak. A fényt s a zenét, a lélek muzsikáját magasztalja az is. Másképp persze, mint a műtárgyak, de hasonló indíttatásból, ugyanolyan érzékenységgel. Székely Géza festménnyel, grafikával is kapcsolódott a kiállítás témájához. Van még példa a kettős megközelítésre. De nem csak ez adja a tárlat egyik fő sajátosságát: a változatosságot. Ez főleg a műfaji sokszínűségből fakad. Festészet (olaj, akril, akvarell, pasztell, tempera), szobrászat, egyedi és sokszorosított grafika, számítógépes, kísérleti grafika, kerámia- és textilművészet, fotográfia, digitális művészet egyaránt fellelhető a galériában, és mégsem zavaró az ilyenkor elkerülhetetlen eklektika, a Bernády Házban harmóniát érzékelünk. Egyéntől, szemlélőtől függően mindez színekből, ritmusokból, formákból összeálló egységes dallammá is összeállhat. Ki lehet próbálni a kiállítótermek csendjében, ha egy újabb látogatás során több időt tudnak szentelni rá.
Azt még tegyük hozzá, hogy a közönség személyesen is köszönthette a megnyitón a vásárhelyieket: az EMME-tagokhoz ezúttal társult Kákonyi Csilla festőművészt, Bálint Zsigmond fotóművészt, a város művészközösségébe nemrég beilleszkedett Eperjesi Noémi grafikust, valamint a korábbi résztvevőket, Hunyadi László szobrászművészt, a festő Gergely Erikát, Czirjék Lajost és Kentelki Gábort, a textilművész Kozma Rozáliát. A kolozsváriak közül Székely Géza mellett a korábban itt egyéni kiállításon is bemutatkozott Horváth Gyöngyvér grafikus és Palkó Ernő keramikus is részese volt a jó hangulatú, baráti találkozásnak. A következő években talán még sor kerülhet a folytatásra is.
(N.M.K.) Népújság (Marosvásárhely)

Őszikék a várban
Mottó:
"az ég őszi kék/ de szívedben éjsötét/ dalok – őszikék"
Szeptember 22-én barátok, ismerősök hallgatták Czirmay Szabó Sándor verseit és rövid piblicisztikai írásait Kedei Zoltán festőművész várbeli műtermében. A szerzőről, akinek 2013-as Kiáltó csend című haikukötetét is kézbe vehették az érdeklődők, Bölöni Domokos beszélt.
Az 1950-ben Marosvásárhelyt született Czirmay Szabó Sándort nem könnyű "elemezni". Szűkszavú ember, halk szavú író. De nem humor és nem önirónia nélkül való. Erről tanúskodik alábbi szösszenete: "Szombat volt éppen, a Látó-estre igyekeztem. Útközben ismerősökkel találkozom, ők is oda mennek. Együtt tovább. A Kultúrpalota bejáratánál Gálfalvi György és a rendezvény meghívottai – a Budapesti Magyar Napló munkatársai. Gálfalvi bemutat. – Mészáros József stb., stb., Bölöni Domokos stb., stb. Címek, rangok stb. Már kuncogtam magamban: mi lesz velem? Itt én csak kakukktojás vagyok…
– … A KÖLTŐ – mutat rám Gálfalvi.
Egyetlen bűnöm vagy mentségem – nézőpont kérdése –, hogy aznap a helyi lap irodalmi mellékletében két rövid versem valóban megjelent". (Hogyan lettem költő?)
A Népújságban közölt jegyzetekből, cikkekből Doszlop Lídia Naómi nyújtott ízelítőt, a verseket és haikukat pedig Kilyén Ilka színművész tolmácsolta. Szerre nyíltak meg a tartózkodó, sőt borúlátó költő "rejtekhelyei", és tárultak elénk az életet és a társadalmat nyitott, kritikai szemmel mérlegelő embertársunk tömör lírai töprengései. Maga a szerző is szótlan alázattal figyelte, mint vált ki együttérző, helyeslő bólogatást verseivel, illetve önfeledt nevetést karikírozó, szatirikus publicisztikájával.
Maga is felolvasta két rövidprózáját, amelyek hangvétele Nagy Lajos kérlelhetetlenségét idézi a hallgatóban.
Sajátosan keserédes "önjellemzés" az alábbi haiku: "születtem s hordom/ magamban halálom/ az aszfalt tarka rét".
A rezignáltság sorai ezek: "mint múló mámor/ tovatűnt ifjúságunk/ politizálunk".
A hatvanas évei elején járó költőre kíváncsi volt kedves oktatója, Bartis Gabriella tanító néni is. Elégedetten nyugtázta, hogy az egykori szorgalmas, csendes kisfiú tollforgatásra adta a fejét.
Gálfalvi Dilna
Népújság (Marosvásárhely)

Ötvenhat Erdélyben: „Az igazságért, az emberségért, a magyarságért álltunk ki”
Az ismert erdélyi ötvenhatosok – Csiha Kálmán, Páll Lajos vagy Páskándi Géza – mellett több ezer „hétköznapi ember” is végigjárta akkor a romániai kommunista börtönök kálváriáját, és ma már csak néhány él közülük. Egyikük Szilágyi Árpád, egykori 56-os forradalmár, aki azért keresi fel a székelyföldi iskolákat minden év októberében, hogy elmondhassa: „az igazságért, az emberségért, a magyarságért álltunk ki”. Vallomása az 1956-os forradalom erdélyi vonatkozásaira megemlékező sorozatunk első része.
Életrajz: Szilágyi Árpád 1932. december 17-én született Gyergyószárhegyen. Még középiskolás korában, 1952-ben kollektivizálás ellenes plakátokat írt és ragasztott ki szülőfalujában, ezeken használta először a „Fekete Kéz” aláírást. A magyar forradalom idején a Bolyai Tudományegyetem IV. éves földrajz-geológia szakos hallgatója volt. Levelet írt az Irodalmi Újságnak, amelyben elkötelezte magát a forradalom mellett, november elsején pedig néma felállást kezdeményezett a forradalom halottainak emlékére. 1957 februárjában tartoztatták le és hazaárulás vádjával 20 év börtönre ítélték. Az 1958. július 14-i  szamosújvári börtönlázadás után áthelyezték a Pitești-re, az ún. átnevelő börtönbe. 1961 tavaszán, mikor a Fekete Kéz szervezet tagjait letartóztatták, ismét vád alá helyezték, mint egyik vezetőjét a szervezetnek és a kolozsvári Katonai Bíróság ezúttal 22 év börtönre ítélte. Désről szabadult 1964. július 27-én.  Az elkövetkező években Balánbányán dolgozott geológusként. 1988-ban politikai menedékjogot kapott az Egyesült Államokban, Saint Louis-ban, innen telepedett haza Csíkszeredába 2003-ban. Azóta is ott él.
Gyergyószárhegyen születtem, egy nagyon szegény székely családban. Én voltam a harmadik, legkisebb gyermek, hogy úgy mondjam, mert világra jöttemkor az ikernővérem megelőzött, ugyanis ő egy nappal hamarabb született, december 16-án. Őt Etelkának keresztelték. Volt egy bátyám is, Szilágyi Lajos, ma már sem ő, sem Etelka nincs az élők sorában.
A „kis magyar világban”- 1940 és 1944 között - végeztem el az elemi iskolát, ott a szülőfalumban. Aztán háború után szüleim tanácsára beiratkoztam a gyergyószentmiklósi gimnáziumba, ahol kijártam a gimnáziumi osztályokat. Naponta 12 kilométert tettem meg gyalog Szárhegyről az iskolába és vissza, mert más lehetőség nem volt. Esőben, hóban, szélben és napsütésben, minden nap le kellett rónom a hat kilométert odáig, és ismét hatot vissza. Nem kellett engem nógassanak, hogy tanuljak, szegény édesapám, emlékszem, már zsenge gyerekkoromban kis kapát, kis gereblyét készített nekem, mert a nagy szerszámokat nem bírtam el, és munka közben, együtt mentünk takarni, kapálni, mindig mondogatta, hogy – Ha meg akarsz szabadulni ezektől, fiam, akkor tanulnod kell. Abból a mi nehéz sorunkból kitörni másképp nem lehetett. Én ezt akkor úgy az eszembe véstem, hogy nekem többször nem kellett mondják, hogy vedd a könyvet fiam, és tanulj. Sikeresen elvégeztem a középiskolát, és érettségi után 1953-ban felvételiztem a Bolyai Tudományegyetem földrajz-geológia szakára. Azért oda, mert tanáraim közül a földrajz-történelem szakos tanáromat szerettem legjobban.
1956 októbere: „a magyarok arcáról sugárzott a győzelem öröme”
Negyed éves földrajz-geológia szakos hallgató voltam, amikor kitört a forradalom. Az akkori sajtóból tudtunk meg mindent. Bár nem volt annyi féle újság, napilap, tévé, mint manapság, de azért jutottak át folyóiratok, és hát ott volt a Rádió. A Kossuth Rádió, a Szabad Európa Rádió hullámain érkeztek szakadatlan a hírek. Napirenden voltunk a magyarországi eseményekkel. A mi szakunk a Marianum épületében működött, ott volt a jogi egyetem is, és annak a könyvtárában volt egy rádió. Meglógtunk az órákról, és a rádió köré tömörülve hallgattuk a híreket.
De már 23-a előtt éreztük, hogy valami készülődik, valaminek történnie kell, olyan villamosság volt a levegőben, mint vihar előtt. És amiről nem tudtunk, azt megéreztük, kitaláltuk, hozzáképzeltük, hisz olyasmi történt, amire mi is vágytunk, és lelkünk legtitkosabb zugában melengettük a reményt, hogy valamikor változni fog a mi keserves életünk. Nem felejthettem el, hogy édesapáméktól még azt a kevés jószágot is elhajtották, ami volt, mert be kellett lépni a kollektívba. Írtam is egy pár röpcédulát még középiskolás koromban, hogy „Le a kollektívval”, s úgy szignáltam, hogy a „Fekete Kéz”. De nem jöttek rá, hogy én voltam.
Akkor jött a forradalom, a győzelem, hallottuk a rádióban, hogy megalakult a forradalmi kormány Nagy Imre vezetésével. És kimondhatatlanul boldogok, szinte euforikusak voltunk. De nemcsak mi, diákok. Emlékszem, hogy az utcán, ha csak egymásra pillantottak az emberek, már abból meg tudták állapítani, hogy ki tart a forradalommal, ki örül a változásnak és ki nem. Főként a magyarok arcáról sugárzott a győzelem öröme: - Na, ugye mi meg mertük csinálni. Magyarországon győzött a forradalom! Csillogó szemmel jártak az utcán az emberek.
Én személyesen nyakig voltam a kommunistákkal, a kollektivizálás miatt, meg egyebek miatt is, hiszen az ígért jólét elmaradt, csak a nyomorúság, az ínség és a félelem volt az, amit nap, mint nap tapasztalhattunk. Arra gondoltam, hogy hátha ide is átterjed ez a tűz. Örültem, és bennem volt az óhaj, a vágy, hogy valamit én is tegyek. Mert az nem lehet, hogy én, Szilágyi Árpád, erdélyi magyar, tétlenül, ölbe tett kézzel üljek. Éreztem, hogy szétfeszít az indulat, és épp ezért 1956. október 26-án írtam egy levelet az Irodalmi Újság szerkesztőségének. Abban az időben a haladó értelmiség a Petőfi Körbe tömörült, és ennek a körnek a hetilapja volt az Irodalmi Újság. Ebben a levélben üdvözöltem a forradalmat, és leírtam, hogy annak ellenére, hogy az átkozott trianoni béke miatt nem tudok tettlegesen is részt venni benne, mert egy országhatár választ el a magyarországi forradalmár társaimtól, én pedig Erdélyben rekedtem, szívvel-lélekkel együtt érzek mindazokkal, akik magasra lobbantották a forradalom lángját.
Az „elveszett levél”
Nos, miután megírtam ezt a levelet, elpostáztam, naivul azt hittem, hogy gond nélkül meg fog érkezni rendeltetési helyére. Persze nem ez lett belőle. Úgy tűnik, hogy a magyarországi titkosrendőrség, vagy hogy mondják, az ÁVO visszaküldte a Szekuritáténak, s így bukkantak a nyomomra, annak ellenére, hogy én a levelet úgy írtam alá, hogy Rab Árpád.  Később, a vallató tiszt meg is jegyezte, hogy – ugye azért írta alá így a levelet, hogy ezzel is kifejezze, hogy maga nem szabad? – Hát valóban ez volt a szándékom, ismertem be.
Idézet a levélből, Tófalvi Zoltán közlése:
„Kedves Szerkesztőség, drága Testvéreink!
Nehéz napokat élünk, nekünk is hasonló a sorsunk, vagy talán még nehezebb. Bennünk is felgyűlt az elkeseredés, mi is jobb életet akarunk. Hozzátok fordulunk e nehéz napokban, és emlékeztetünk arra, hogy mi is magyarok vagyunk, és elég sokan. Nekünk nem szabad szabadon élni hazánkban, nem szabad ősi hagyományainkat gyakorolni, nem szabad anyanyelvünkön elintézni ügyeinket, nem szabad olyan zászlót lobogtatnunk, amely alatt őseink nagy csatákat vívtak. Nem szabad? Hisz mi is magyarok vagyunk, bennünk is él a nemzeti érzés, a magyar nép és haza szeretete. (…) Tőletek várunk feleletet: mit tegyünk, vagy egyáltalán ne is tegyünk semmit? Nem merünk nagyon cselekedni, habár a kolozsvári román egyetemisták (1956) október 28-ra tüntetést szerveztek. Ezen a tüntetésen nem veszünk részt, mert a románok azt akarják, hogy mi menjünk elöl a tüntetésen. Tehát azt kérjük, hogy adjatok valamilyen módon útbaigazítást, ha lehet.
Éljen a szabad, független és egységes Magyarország! 
Rab Árpád”
Miután megírtam a levelet, november 1-én megszerveztem, hogy vigyünk virágot, gyertyákat az ismeretlen katona sírjára (ez volt később az egyik vádpont a tárgyaláson).  Aztán  november 4-e után, a Szovjetunió földrajzáról szóló kurzuson, melyet egy orosz tanárnő, Valentyina Katzeva adott elő -  ő magyarul nem tudott, ezért a dékán, Mészáros József fordította magyarra a kurzust - , még az óra elkezdése előtt fölálltam, és egy perces néma csendet kértem az elesett forradalmárok tiszteletére. Nemcsak a diákok álltak föl, hanem a dékán és a tanárnő is, és megtörtént a megemlékezés.
Egy cellában Páskándi Gézával
1957. február 20-án tartóztattak le, hazaárulás vádjával 20 év fogságra ítéltek. Az ítélet után átvittek a szamosújvári börtönbe. Amikor a Szekuritáté udvarán betettek a dudába, egy csíkos ruhás rab ott ült már az őr mellett, s amikor  az egy pillanatra magunkra hagyott, bemutatkoztunk egymásnak. - Venczel József vagyok, a Bolyai Egyetem tanára.  A tanár urat a kommunista hatalom koholt vádak alapján tartóztatta le 1950. februárjában, tizenkét év börtönbüntetésre ítélték, ebből hat évet Márton Áron püspökkel egy cellában töltött. Amikor találkoztunk, már nyolc éve ült. –Tessék mondani, hogy lehet nyolc évet kibírni a börtönben? - kérdeztem. – Hittel, barátom, az ember sok mindent túlél, válaszolta. Ez volt az első tanács, amely a fogságban töltendő életemre, az elkövetkező hosszú évekre vonatkozott. Valóban hitre volt szükség ahhoz, hogy az ember átvészelje mindazt, ami ott várt ránk.
Szamosújváron egy ideig egy cellába kerültem Páskándi Gézával, aki a filológián volt harmadéves akkor, ha jól emlékszem. Bár nem találkoztam velük, de másoktól megtudtam, hogy ott van Bartis Feri és Nagy Benci is. Így teltek az első börtönéveim.
Aztán 1958-ban lázadásra került sor a börtönben július 14-én, egy szombati nap volt.  Akkor Szamosújváron legalább 8000 rabot zsúfoltak össze a különböző méretű cellákban. Az a mondás járta, hogy többen voltunk rabok a börtönben, mint lakosok a városban. És ez a több ezer nyomorult ember, mintha szinte egyszerre kezdett volna el ordítani, dühösen tépni a rácsokat, redőnyöket, ami engedett azt ledobálták az udvarra, és közben megállás nélkül kiabálták, hogy Jos cu Gociu, jos cu Gociu (a börtön akkori igazgatója – szerk. megj.), dați pâine mai mare!
A Szamosújvári börtön két épületből áll, az egyik jóval a Rózsa Sándor előtti időkből van, a másik, az U alakú „új” épület 1859-ből, írja is az évszámot a homlokzatán. Nos, ennek a patkó formájú épületnek a két szárában voltak a nagy cellák, 50-80 akár száz embert is bezsúfoltak egy ilyen terembe. A vécé helyett csebreket állítottak be ide, és az emberi ürülék átható szaga a nyári hőségben elviselhetetlen volt. Az iszonyú börtönkörülmények miatt indult el a tiltakozás, a kétségbeesett rabok már nem tudták tovább tűrni az embertelen bánásmódot; a kínzásnak minden lehetséges válfaját kipróbálták rajtunk. A lázadás futótűzként terjedt szét az egész börtönben.
Gociu erősítést kért Kolozsvárról, nem tudom hány alakulatot küldtek ki, mindenesetre megszállták a börtönt, és a vezényszavak elhangzása után puskaropogást hallottunk. Először kívülről lőttek az ablakok fele, amelyekről a rabok letépték a redőnyöket, aztán celláról cellára jártak, bent az épületben is hallottam a gépfegyver zaját, mások azt mondták, hogy a cellákba is belőttek. Aztán, miután a rabok elcsendesedtek, végigjárták az épületet, és kiemelték azokat a rabokat, akikről úgy gondolták, hogy hozzájárultak a lázadás szításához.
„Ott hörögtek, egymáson feküdtek a cementen”
Velem az történt, hogy amint a tömeg elkezdett ordítozni, és megszólalt nemsokára a börtön szirénája is, odaléptem az ablakhoz, mert szerettem volna én is látni, hogy mi folyik kint. Persze, az előírás szerint ez nem lett volna szabad, mert a parancs úgy szólt, hogy ha szirénaszót hallunk, akkor azonnal feküdjünk a földre, arccal a padlónak, vagy bújjunk az ágy alá, és ott várjuk meg, amíg a foglár engedélyezi a felállást. Ki tudta volna ezt megtenni, amikor behallatszott az ordítás, dübörgés, a géppuskaropogás. Persze, hogy tülekedés volt az ablaknál. Én voltam a legkisebb, legsoványabb, én maradtam utolsónak, és éppen akkor, amikor odaléptem az ablakhoz, kitárult a cella ajtaja, berontott az őr, és ezt ordította – Măi, studentule, ți s-a urât cu viața? Ezt mondta. Du-te înapoi sub pat.
Amikor visszajöttek a rabokért a parancsnokkal együtt, az már rögtön azzal a kérdéssel kezdte, hogy – Unde-i studentul? Care ești, măi? Előálltam, kirepítettek a cellából a folyosóra, egymás mellett álltak a szekusok, puska a kezükben, mindenki ütött, rúgott, ahogy ért. A negyedikről a második emeletre vittek le, ott volt a börtön felcsere, aki a kezében egy szögletes vaságylábot tartott. Kivett az őrmester kezéből, Dă-mi-l pe banditul ăsta, és úgy ütött, hogy leszakadt rólam a csíkos ruha, amikor összeestem, még egyet rúgott a hasamba, és akkor elájultam. Csak annyit éreztem, hogy megfogják két lábamat, és végighúznak a padlón valahova.
Amikor magamhoz tértem, egy cellában voltam, a börtön alagsorában. Körülöttem véres, fetrengő rabok, 250 ember legalább, kik nem tudtak lábra állni a súlyos verésektől, fülük leszakítva, szemük, foguk kiverve, még a falak is tele voltak vérrel. Ott hörögtek, egymáson feküdtek a cementen. Magam sem voltam jobb állapotban, mint cellatársaim.
Utána összeírták a rabokat. Az úgy történt, hogy bejött a börtönőr, sorra belerúgott az emberekbe, és megkérdezte – Măi banditule, din ce celulă ești? Cum te numești? Ce pedeapsă ai? Azaz hány évre vagy elítélve. Ezután a rabokat a földszinti cellákba helyezték el, körülbelül tízesével, persze nem volt ágyunk, a cellák teljesen üresek voltak. Két napig nem kaptunk enni, a verések azonban folytatódtak. Amikor a mi cellánkra került sor, én legelöl álltam, hogy minél hamarabb essek túl rajta. Kivettek és vittek a fürdőbe, ahol lefektettek egy keskeny két méter hosszú padra, rászíjaztak, és elkezdtek csépelni, először ott ütöttek, ahol értek, utána már csak a talpamat ütötték, de annyira, hogy teljesen kihasadt a bőröm, és hetekig nem tudtam aztán lábra állni.
Úgy éreztem, hogy itt a vég, itt tovább nincs, ennyi volt. Ez a felismerés plusz az a fájdalom, amit érzett az ember az ütések alatt, és az a félelem, hogy vége az életemnek, elmondhatatlan. Irtózatos lelki és testi szenvedésen mentem keresztül.
Amikor végeztek velem, azt mondták, álljak fel, az őr visszakísér a cellába. Nem tudtam felállni, négykézláb kúsztam vissza. A lépcsőnél az őr belém rúgott – ridică-te banditule. Persze, hogy nem tudtam, és így további rugdosásokkal négykézláb értem el a cellám ajtaját, és amikor megütött az áporodott  meleg, amely a cellában összezsúfolt emberi testekből áradt, rosszul lettem és elájultam.
Szamosújvárról Pitești-re
Ez történt júliusban, és novemberben összeszedték Szamosújvárról az összes hazaárulással vádolt rabot, ugyanis ez volt annak idején a legsúlyosabb vád, és ezért járt a legsúlyosabb ítélet is, kezünket-lábunkat bilincsbe verve, lánccal összekötve, beraktak egy vasúti  „dubába”. Ez úgy volt kialakítva, hogy a kis, keskeny cellákban egy 20 centis ülőke volt szerelve a falra, és vagy azon ülve, vagy lábon állva utazhatott a rab. Lefekvésre nem volt lehetőség. A mellettem lévő rekeszben egy temesvári zsidó ült, Schmerz úr, aki prosztatagyulladásban szenvedett, nem engedték ki csak naponta egyszer a vécére, minden egyéb oda folyt a cellájába, és át hozzám.
Egy vonatállomáson leszállítottak, és fedett teherautóval vittek tovább a börtönbe. A parancsnok az udvaron várt minket: Măi bandiților, ăsta este Pitești-ul, lagărul de exterminare. Véssétek jól az eszetekbe, hogy innen senki élve nem szabadul, itt fogtok elpusztulni, ti büdös banditák. Akkor tudtuk meg, hogy Pitesti-en vagyunk.
Itt kerültem össze ismét Venczel József tanár úrral és a Dobai csoportból Komáromi Józseffel, Varga Lacival, de voltak mások is, itt volt Jakab Antal, a gyulafehérvári római-katolikus szeminárium vicerektora, Márton Áron egykori titkára, akit a püspök úr letartóztatása után titkosan neveztek ki ordináriusnak, vagyis az egyházmegye kormányzójának. Aztán őt is becsukták. Itt volt Kurkó Gyárfás, a Magyar Népi Szövetség elnöke, Jakab István bácsi, az Romániai Szociáldemokrata Párt elnöke, de ide zárták be a régi román társadalom krémjét is. Egy nagy cellában voltunk, összesen vagy kilencvenen. Tábornokok a régi román hadseregből,  arisztokraták, görög-katolikus papok, Rusu Alexandru metropolita, aki magyarul is tökéletesen tudott, a resicai mozdonygyárnak az igazgatója, a Societatea Astra-Română Ploiești-i petróleumtársaságnak az elnöke. Már nem is emlékszem mindenkire.
Mért volt ez kivégző tábor? Elmondta a börtön igazgatója, hogy – Ugye, tudjátok, hogy a proletárdiktatúrának a legfontosabb eszméje az osztályellenségnek a felszámolása. Mindent el fogunk követni, hogy ne menjetek haza. A társaság kilencven százaléka ott pusztult. Elsősorban a rettenetesen gyenge élelmezés miatt betegedtek meg a rabok. Úgy hulltak, mint a legyek. Kaptunk vagy 10 deka kenyeret, két decinyi kávénak nevezett cikória lével. Ez volt a reggeli.  Délben egy fél csajkányi káposzta vagy répalevet, mellé  10 dekányi puliszka, turtoj ahogy a román cellatársak nevezték, kockára vágva. Este a déli léből még egy adag. Puliszka nélkül. Ezzel a koszttal csak fogyni lehetett és megbetegedni. Ha egyik-másik cellatársunk meghalt, akkor nem jelentettük rögtön, hanem csak 2-3 nap múlva, amikor már szaga volt a hullának, mert addig is beadták az ételadagját, és azt elosztottuk egymás között. Ehhez járult a  napi verés. Az őr bejött, rámutatott néhány emberre: - Tu,tu,tu și tu, hai afară. Gumibottal vertek. Ráfektettek egy asztalra, és ütöttek. Nem számolták, hogy ki hány ütést kap. Változó volt az adag, annak függvényében, hogy milyen kedvében volt a  foglár. Ezt az  ördögi bánásmódot nem lehetett túlélni.
Marosvásárhelyről Văcărești-re
1961 májusában jött az őr, hogy - Fă-ți bagajul. A csomagomban egy mosószappan volt és egy rongyos törülköző. Vásárhelyre vittek, a Szekuritátéra, ahol megtudtam, hogy ismét perbe fognak, éspedig azokért a kézzel írt szórólapokért, amelyeket még középiskolás koromban terjesztettem a kollektivizálás ellen, és amelyeket úgy írtam alá, hogy a Fekete Kéz.
A kihallgatás egy hónapig tartott, a vallató tiszt ezalatt tenyerének az élével a nyakamon a verőereket ütötte minden nap úgy, hogy a végére már teljesen begyulladtak, a fejem állandóan fájt, és elvesztettem a hallásom is. A bal fülemmel azóta nem hallok. Olyan kérdéseket tett fel, amelyekre tudta, hogy csak nemmel válaszolhatok. – A Cserebogár nevű szervezetről tudsz-e? - Nem. Verés. – 
A Szivárvány nevű szervezetről hallottál-e? -  Nem. Újabb verés.
A tárgyaláson tudtam meg, hogy saját édesbátyámat is letartóztatták, aki akkor már könyvelő volt a szárhegyi állami gazdaságban. Kimentek hozzá a szekuritáté emberei, és elkezdték faggatni, hogy tudott-e arról, hogy én milyen röpcédulákat írogattam. Erre ő azt felelte, hogy igen, de csak miután megtörtént a dolog, ezért aztán a feljelentés kötelezettségének elmulasztása miatt letartóztatták, és bíróság elé állították őt is. Három évet kapott, és le is ülte szegény. Én államellenes fegyveres szervezkedésért még 22 évet kaptam. Velünk együtt még húsz fiatalt ítéltek el, szászrégeni és marosvásárhelyi diákokat, akik azért álltak össze, hogy a magyar iskolák erőszakos „egyesítése” ellen tiltakozzanak. Ők is a Fekete Kéz nevet használták, így keveredtem bele én a történetbe. Vásárhelyen volt a tárgyalás, a kolozsvári Katonai Bíróság ítélkezett felettünk. A hírhedt Macskási Pál vérbíró. Sok-sok évvel azután mondták nekem, hogy a Házsongárdban nyugszik. S a lánya, állítólag, Magyarországon él, még 89 előtt oda költözött.
Engem már súlyos betegként vittek el Pitești-ről, tébécés voltam, és egy erős verés után hashártyagyulladásom is lett. Miután kimondták az ítéletet, és a meglévő 20 év mellé, amiből letöltöttem négyet, még kaptam 22-t, az volt a szerencsém, hogy nem vittek vissza Pitești-re, hanem elszállítottak Désre. Egy emberséges orvosnő, látva, hogy milyen kritikus az állapotom a Văcărești-i börtönkórházba irányított.
Betettek egy cellába, ahol olyan betegek voltak, akikről úgy gondolták, hogy azokkal már nem érdemes foglalkozni. „Incurabilii”, úgy mondták nekünk. Orvos soha nem nyitotta ránk a cellaajtót. Egy hónap leforgása alatt a tizenkettőből egyedül maradtam, aki meghalt, ágyastól, vitték el. Valószínű azért, mert más beteg nem maradt abban a cellában, úgy döntöttek, hogy „elég egészséges” vagyok, és visszaküldtek Désre. Innen szabadultam 1964. augusztus 3-án, és az említett orvosnőnek köszönhetően maradtam életben, aki szabadságát kockáztatva sztreptomicint csempészett be a börtönbe, és azzal kezelt, amíg lábra nem álltam.
„A Szekuritáté állandóan követett”
64-ben megszabadultam, hazamentem Szárhegyre, és elmentem a munkaelosztóhoz. Én, mint földrajz-geológia szakos hallgató, tanárnak készültem, és mondtam ott, hogy szeretnék tanítani. Szemberöhögtek. – Egy osztályellenségre bízzuk a kommunista ifjúság nevelését? Maga tanítani akar? A maga helye a bányában van. Balánbányára helyeztek ki, nagyon nehéz körülmények között dolgoztam.
65-ben megházasodtam, két gyerekünk lett, két lány. A Szekuritáté állandóan követett. Állt meg a járda mellett az autó, tuszkoltak be, vittek Csíkszeredába, „beszélgetni”. Próbáltak beszervezni, ez az igazság. Ígértek jobb állást, nagyobb fizetést, lakást Csíkszeredában, de én nem álltam kötélnek.
Teltek az évek, aztán 1983-ban  saját erőből beköltöztem Csíkszeredába, és innen jártunk dolgozni a feleségemmel Balánbányára. A Szeku zaklatásai azonban nem szűntek meg, hol házkutatást tartottak, hol bevittek, hol akkor csengettek nálunk, amikor csak a kislányaim voltak otthon.
Menedékjog az Egyesült Államokban
Sokat gondolkodtam azon, hogy politikai menedékjogot kellene kérnem, de hát nem lehetett eljutni a nyugati államok nagykövetségeihez. Bukarestben még csak nem is volt szabad végigmenni azon az oldalán a járdának, ahol az Egyesült Államok nagykövetsége volt. Aztán 1988 februárjában, megláttam egy plakátot, amelyen a Nashville-i filharmonikus zenekar fellépését reklámozták, elmentem az előadásra, és koncert után megkerestem a zenekar vezetőjét. Elmondtam neki, hogy mi járatban vagyok. Volt egy kérvény nálam, de az úr nem vette el, mert félt, hogy megtalálják a csomagjában. Leírta egy noteszba a személyes adataimat és lakcímemet. Én azt hittem, hogy le akar rázni, de nem így történt. Májusban már csengettek a csíkszeredai lakásom ajtaján az Egyesült Államok nagykövetségének munkatársai. Megkaptam a menedékjogot.
Epilógus
Szilágyi Árpád 1994-ben nyerte el az amerikai állampolgárságot.  Emlékiratait angol nyelven, „The Victim” (Az áldozat) címmel jelentette meg, amelyben részletesen leírta a romániai kommunista rezsim alatt elszenvedett kínzásokat. A  Saint Louis-i South Side National Bank könyvelési osztályán dolgozott, megbecsült kolléga volt és boldog családapa, aki örömmel látta, hogy lányai is megtalálják helyüket az új hazában. 2003-ban azonban tragikus események vetettek véget az alig pár éve tartó nyugalomnak: kisebbik lánya egy utcai lövöldözés áldozata lett. Ez a veszteség súlyosan megviselte Szilágyi Árpádot, aki leánya hamvainak hazahozatala után úgy döntött, nem tér vissza az Egyesült Államokba. 2003 óta Csíkszeredában él. Nagyobbik leánya és felesége nem követték őt. Minden év októberében részt vesz az 1956-os ünnepi megemlékezéseken. A Volt Politikai Foglyok Szövetségének Hargita megyei elnöke, az 1956-os Vitézi Rend hadnagya. Nyolcvannégy éves.
Víg Emese maszol.ro

Volt egyszer egy Communitas kör
A román kommunista diktatúra legsötétebb éveiben működött a Communitas kör, amely egyáltalán nem azonos a kilencvenes évek végén létrejött Communitas Alapítvánnyal.
Előbbi ugyanis a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet Gînduri Studențești című diákfolyóirata keretében alakult meg, és az orvostanhallgatók általános műveltségi színvonalának az emelését szolgálta. Az alakulásakor még el nem nevezett kör első találkozójára a szerkesztőség szűknek bizonyuló szobájában került sor 1986. november 24-én, amelyen Mészáros József Könyv és ember címmel értekezett. Két héttel később is megtisztelte körünket, és az alábbi szövegű cédulával oldotta meg névadó dilemmánkat: „A kör nevének javasolnám: Kommunitas – kis közösség, társaság – gondolom, ez mindkét nyelven megfelelne!” Egyöntetűen elfogadtuk, és tapintatból Communitasnak írtuk.
A diáklap akkori főszerkesztője, Andrei Cristian nagy szerepet játszott abban, hogy a Communitas körnek hivatalos alapot és hátteret találtunk. Az már más kérdés, hogy román nyelven csupán egyetlen találkozóra került sor, amely Mircea Eliade munkásságát ismertette. Magyar nyelven viszont több mint három éven át kéthetente egymást követték a találkozók. Igényeinkből fakadtak. A tervezett programot közösen állítottuk össze, és alapító-szervező társaimmal együtt (Pávai Zoltán, Seres-Sturm Róbert) leosztottuk a feladatokat.
Az előadások története a találkozóról találkozóra vezetett Communitas-emlékfüzet, amely összesen harmincnyolc szellemi együttlét krónikája 1986 novembere és 1989 májusa között. Művelődéstörténeti jelentőségét alátámasztja, hogy a meghívottak gondolatait, némely esetben verseit, novelláit tartalmazza, és általuk ismert személyiségek egykori vallomásai elevenednek meg. A Communitas kör tizedik születésnapjára emlékkönyv készült, amely az emlékfüzet anyagán kívül néhány egykori előadó és résztvevő visszaemlékezését, valamint újságcikkeket is tartalmaz, és röviden beszámol az 1990 novemberét követő újjáalakulás összesen tizennégy találkozójáról. Ha figyelembe vesszük, hogy 1989 őszén is sor került négy előadásra, akkor összesen 56 értelmiségi találkozó volt megszervezve a Communitas kör égisze alatt (Communitas Emlékkönyv 1986–1996, szerkesztette Ábrám Zoltán, kiadja a Marosvásárhelyi Magyar Diákszövetség, 1996).
Jelképes köszönetünk mindazoknak, akik erdélyi magyar értelmiségi felelősségük birtokában eleget tettek az egykori marosvásárhelyi orvostanhallgatók lelkes meghívásának. Az egykori meghívottak közül ma már sokan nincsenek az élők sorában, tisztelettel adózunk nekik. A Communitas kör vendégeinek a nagy családját alkotják: Mészáros József, Markó Béla, Kozma Béla, Nemess László, Spielmann Mihály, Béres András, Balogh András és Józsa T. István, Dósa Jenő, Oláh Tibor, Jakabffy Tamás, Bogáthy Zoltán, Éltető József, Tonk Sándor, Dóczy Tamás, Lázár László (Lazics), Csíky Boldizsár, Marosi Ildikó és Illyés Kinga, Györffi Kálmán, Gergely Géza, Marosi Barna, Szépréti Lilla és Molnár Dénes, Rostás Zoltán, Székely János, Tófalvi Zoltán együtt Barabás Lászlóval és Bálint Zsigmonddal, Ander Zoltán, Lászlóffy Aladár, Chereji Peris Teréz, Dávid Gyula, Olosz Katalin, Olosz Egon (Öcsi Bácsi), Gálfalvy György és Jánosházy György, Kincses Elemér, Cs. Gyimesi Éva, Mózes Attila, a Pávai István–Könczei Árpád–Kostyák Botond–Sinkó András–Fazakas János kvintett, Domokos Géza. Milyen csodálatos társaság! Egy aranykorszakbeli jelképes vásárhelyi találkozó, vagy marosvécsi találkozó résztvevőiként bizonyára nem vallottak volna szégyent!
Az emlékfüzet tanúsága szerint régebbi meghívottakkal szervezett kerekasztal-beszélgetéssel ünnepeltük meg a kör fennállásának kétéves évfordulóját. Továbbá az Igaz Szó szerkesztőit többször vendégül láttuk, jöttek külön-külön, de egyszer szerkesztőségként is. Hajdú Győző nélkül, azaz Hajdu Victort a telefonkönyvben hagyva. Sütő Andrást viszont nem hívhattuk meg, erre „jóindulatú” figyelmeztetést kaptunk. Rajta kívül még akadt olyan személy, akitől el kellett tekintenünk.
A köri találkozók közül a disszidensnek számító Cs. Gyimesi Éva jelenléte volt a legemlékezetesebb. Az 1989. április 3-ai köri találkozón száznál többen vettünk részt, számosan nem orvostanhallgatók. A találkozót követően az alábbi bejegyzést tettem az általam vezetett emlékfüzetbe: „Létköltészet a modern és a posztmodern határán. Végre létrejött a mai találkozó! Cs. Gyimesi Éva, a kolozsvári bölcsészkar előadótanára Szilágyi Domokos költészetét méltatta hibátlan logikai építkezéssel, gondolati okfejtéssel. A kör osztatlan sikeréhez hozzájárult Nagy Zsuzsa VI. éves orvostanhallgató egyéni előadóműsora, aki a költő verseiből szavalt.” Meghívottunk – többek között – az alábbiakat írta az emlékfüzetbe: „A remény ugyan enyhülést kínál, de a költő ehhez is ellentmondásosan viszonyul: hol elfogadja, hol elveti, remény és reménytelenség között hányódik. Az emberi lét mélységeinek és magasságainak, a történelem pozitív és negatív tanulságainak tragikus ellentmondásain megpróbál felülemelkedni az ironikus megalkuvás felülnézetével.” (A sors iróniája: idén halottak napján Szilágyi Domokos negyven évvel ezelőtti halálára emlékeztünk; öt esztendeje Cs. Gyimesi Éva szintén öngyilkosságot követett el.)
A fentieken kívül számomra másért vált felejthetetlenné 1989 áprilisa. Akkoriban ugyanis Marosvásárhelyen gyakran megfordultam a Borsos Tamás utcában (itt működött a Szekuritáté), pedig még nem oda szólt a személyi igazolványom. A Communitas kör létrehozásával és működtetésével szinte párhuzamosan folyó megfigyelésem ekkor „gyümölcsöt termett”. Az I/B ügyosztályt irányító Sabin Bordea őrnagy jóváhagyásával 1989. április 24-én Ștefan Pocan őrnagy, az egyetemünkért felelő szekustiszt írásbeli figyelmeztetésben részesített. Az előző évben már megfogalmazott, szorosabb megfigyelésemre vonatkozó cselekvési tervezet vádpontjai alapján: irodalmi érdeklődés és nacionalista tartalmú írások, kapcsolattartás az állambiztonsági szerv figyelmében álló személyekkel, ellenséges magatartás.
Nem voltam hős, de szerencsére áldozat sem lettem. Csak azt tettem, amit tennem kellett, amit egy értelmiségitől el lehetett, el lehet várni: felvenni a küzdelmet a belenyugvás, a megalkuvás, a közöny ellen. A hatalom helyett a lelkiismeretet választottam. És ma is hiszem, hogy a Communitas kör működtetése nem volt hiábavaló.
Ábrám Zoltán 
A szerző marosvásárhelyi egyetemi tanár Krónika (Kolozsvár)