Szeleink lingvisztikája
Ahogy én a mai Kolozsvárt elnézem, itt nekünk lassan befellegzett.
Háromszéken kiadott hajtási jogosítványomat (a szomszédba költöztem, tehát az eljárás természetes, de érzékelnem kell, hogy korántsem mindegy, bár végülis annak kellene lennie) kolozsvárira kellett felcserélnem. Ott állok a sorban. Előttem egy fiatalember, kezében a jól olvashatóan címezet dosszié, név szerint (itt most tapintatos leszek, hamis, de ékezetileg maradéktalanul precíz nevet adok meg) Mészáros Győző. Az ember (a világ minden táján) főként a hivatalok környezetében társakat keres (egy magyar fokozottan is lehetne), hát én is megszólítom, hadd viseljük együtt a tartós, és kiterjedésében aligha indokolt várakozást. A válasz megdöbbentő: Nu vă supărați, dar nu știu ungurește. Aztán hibátlan románsággal azt is elmeséli, hogy miért. A szülei (mindketten magyarok) gyári munkások voltak, reggel 6-ra indultak munkába, és a bevásárlásokat, meg egyebeket követően, késő délután hulla fáradtan kerültek haza.  A házasságuk sem volt éppen ideális.  Oda ültek a tévé elé, akkor csak román adás volt, s végül az ágyaikban kötöttek ki. Ő reggelente – kulccsal a nyakában – egymaga ment el a közeli iskolába. Magyar csak a központban lett volna, szülei tehát – takarékossági okokból is – a román elemibe íratták, oda buszozás nélkül is elmehetett. S a román iskola az érvényesülés szempontjából is több eséllyel kecsegtetett. Aztán azt is megtudom, hogy mindhiába, nem csinált „karriert”, árumozgató az egyik szupermarketben.  Megbecsülik, de ezért többet kell teljesítenie, mint a román nevűeknek. „Nem szeretem a nevemet, maga igen?”
Bánthattam volna? Ezt Sepsiszentgyörgyön gondolkodás nélkül megteszem. Érzem, hogy itt nem illene. Mindazonáltal élvezetesen elcsevegünk. Vistaiként (itt csaknem mindenki magyar) nekem is jól esett egy kis román beszéd. (Arról nem is beszélve, hogy ebből Sepsiszentgyörgyön – néhány román ismerőstől eltekintve, akikkel ingázóként meglehetősen ritkán találkozhattam – viszonylag kevés részem lehetett.)
Másik.
Orvosnál vagyok. A rokonszenves fiatalembert Ambaruși-nak hívják (a név ismét eufemizmus).  A háziorvos azért küldött hozzá, mert úgymond magyar. Kissé még meg is bántott, hiszen – akkor még úgy gondoltam – nem lenne szükségem efféle diszkriminációra, de megszokta, hogy az én korombeli falubelieket, akik még ma sem mind tudnak igazán jól (!) románul, úgymond, segíteni kell.  Az asszisztensnőnek (rögtön érzékelem, ő kezeli az irataimat) nem vagyok éppen rokonszenves. Leckéztetget. Effélét már (echt székely) diákjaimtól is tapasztaltam, szemrebbenés nélkül viselem.  De mint a világ minden – az egészségügy ítélőszéke elé került – embere, én is zavarban vagyok. Ráadásul – román tudás ide vagy oda – (az egyetemen is oktattam románul) zavaromban a szél (mármint a fing) általam is jól ismert terminusa (bășină meg társai) az irodalomban, melyet – főként szemináriumaimon – kifejezettem román irodalmi anyagon szemléltettem, eléggé el nem ítélhető módon egyetlen egyszer sem fordult elő, aernek fordítottam. Rögtön le is esett a tantusz, hogy a posztmodernben bizony – bășină és egyebek gyanánt vagy még nyersebb alakzatokban – sűrűn találkoztam vele, de ezek nem illettek volna az egészségügyben honos fennköltebb román irodalmi nyelvbe. S akkor csapott belém a villám, hiszen mégiscsak tudogatok románul, hogy az általam kimondott mondat, „am aere” fatálisan más jelent. S még csak nem is a megbocsátható (bășină, purț és egyéb) értelmében, hanem – egy egyetemi tanártól még szánalmasabb – nagyzolás értelmében.  Hogy – itt és most – magyarul is illendő zavarban legyek, „meg voltam semmisülve”, hiszen a munkaadó igazolásomból kiderült, hogy egy Sapientia nevezetű egyetem román-angol szakán oktatok. (Arról már nem kell beszélnem, hogy annak a gyalázatos légnemű dolognak a román neve, mármint a „gaz” is rögtön eszembe jutott. De már a felismerést is okosabb volt visszatartanom.)
Nos, a magyar orvos, aki nyilván érzékelte mind kínosabbá fajuló zavaromat, nem lépett közbe. Persze a szigorú asszisztensnő társaságában (ma már mindinkább tudom) kockázatos is lehetett volna. Szomorú, de soha nem voltam (főként, ha a karrieremre ment volna ki a játék) túlságosan elvetemült „emberjogi” harcos. Feltehetőleg én sem szólalok meg magyarul. (Bár – mint sok minden egyébben – ma már ebben is vannak kétségeim. Nyugdíjasként nyilván.)
Tudom mindez lehet merő véletlen (egyedi eset, ahogy mondani szokták), de élek a gyanúperrel, hogy sajnos nem így van. Sőt, egy kolozsvári magyar épp annyira meg lehet döbbenve, mint a fentebb említettek: Mi van itt, amin meg lehetne döbbeni? És mintha továbbra is érteném a hiányt.
Mégis: döbbenetes, hogy itt állunk, szelektől feszülő beleinkkel egy multikulturálisnak aposztrofált Európa közepén, és másként nem tehetünk.
Bíró Béla
Szabadság (Kolozsvár)