Máj. 14-én, rendkívüli ülésén dönt a gyergyószentmiklósi városi tanács arról, mi lesz a sorsa Burján Gál Emilnek, a Figura Stúdió-Színház volt díszlettervezőjének. A Szent Miklós-szobor alkotóját létszámcsökkentés miatt menesztették a színháztól. Pál Árpád polgármester áthidaló megoldásnak nevezte, hogy Burjánt őszig a Tarisznyás Márton Múzeum alkalmazná, szeptembertől pedig remélhetőleg a tanügyben találna állást. A polgármester belátta, hogy a díszlettervező a Figuránál nem maradhat tovább. A múzeum hajlandó lenne alkalmazni Burjánt, de csakis abban az esetben, ha a város az állást is létrehozza számára – fejtette ki Lukács Mária, a Tarisznyás Márton Múzeum igazgatója. A Tarisznyás Márton Múzeum jelenleg öt alkalmazottal működik, holott a Művelődésügyi Minisztérium által megkövetelt normarendszer szerint 22 munkatársra lenne jogosult. A múzeum jelenleg két muzeográfusi és négy múzeumőri állásra nyújtott be kérést az önkormányzathoz. /Lukács János: Holnap döntenek. Muzeográfus lesz a díszlettervező? = Krónika (Kolozsvár), máj. 13./

"Több hónapos szünet után ismét megjelent A Hét. A hetilapot immár Marosvásárhelyen szerkesztik. Lapigazgató Kelemen Hunor, a két vezetőszerkesztő, Papp Sándor Zsigmond és Parászka Boróka. Parászka Boróka kifejtette, az A Hét teoretikus hetilap, kritikai lap. Az első számban Nánay István közölt szatmári színháztörténetet. Gáll Ernő Naplójáról értekezett Kántor Lajos, Szilágyi Júlia és Mester Béla. /N. M. K.: Újra standokon A Hét. = Népújság (Marosvásárhely), okt. 23./"

November 13-án Kolozsváron bemutatták Mester Béla Hatalom ember, technika /Kijárat Kiadó/ című, Szilágyi István íróról készült monográfiáját. Szilágyi István úgy vélte, a monográfus igen elnéző volt vele, némi kritikát is megfogalmazott a monográfiával kapcsolatban. /Köllő Katalin: Befejezett, vagy csupán elemzett életmű? = Szabadság (Kolozsvár), nov. 15./

Fennállásának tizedik évfordulóját ünnepelte hétvégén a kolozsvári székhelyű Pro Philosophia Alapítvány. A sokak számára ismeretlen társulás az erdélyi filozófiai munkálkodás immár tízéves műhelyeként könyv- és folyóirat-bemutatóval lépett a közönség elé. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület konferenciatermében megszervezett rendezvényen üdvözölte az egybegyűlteket Tonk Márton, az alapítvány elnöke, aki röviden vázolta az intézmény eddigi eredményeit és céljait. A múltba visszatekintő, anekdotázó hangulatról Ferencz Enikő magiszteri hallgató és Szabó Annamária gondoskodott. Az 1997-ben létrejött alapítvány célja: elsősorban a filozófia népszerűsítése, fórum teremtése a filozófiai diskurzusnak. A kutatási programok kezdeményezését és lebonyolítását, vendégtanár program beindítását és konferenciák szervezését vállaló Pro Philosophia Alapítvány tevékenysége 1999-ben kiadóval és könyvtárral bővült. A kiadó gondozásában megjelenő három sorozat egyrészt a magyar nyelvű filozófiai szövegek megjelentetésével, másrészt egyetemi jegyzetek, írások és tanulmányok közreadásával segíti az erdélyi filozófiai munkálkodást. A kiadó mellett mintegy 3500 kötetet számláló Szegő Katalin Könyvtár és nem utolsósorban a Kellék című folyóirat színesíti az alapítvány tevékenységi körét. Bemutatták a Kellék legújabb tematikus számát. További három könyv bemutatóján vehettek részt az érdeklődők. Demeter M. Attila ismertette az Egyén, állam, közösség című tanulmánykötetet, amelynek szövegei a nemzeti kisebbségek problémáját járják körül. Bemutatták még Molnár Gusztáv kétkötetes Alternatívák című művét, valamint az Egyed Péter által írott, szerkesztett és Mester Béla által szakmai szerkesztett Bretter György filozófiája című kötetet. /Musca Szabolcs: Filozófia baráti körben. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 3./

Búcsúzik olvasóitól az Irodalmi Jelen. Az aradi irodalmi folyóirat októberi, utolsó nyomtatott lapszámában Hét év címmel Böszörményi Zoltán főszerkesztő és tulajdonos vázolta fel a lap papíralapú változatának megszűnéséhez vezető okokat. „Sok mindent megvalósítottunk terveinkből, elképzeléseinkből, mégsem eleget. Hét év kevésnek bizonyult ahhoz, hogy egy érdekközösségek által irányított irodalomban, melyre néhol a politikum is rányomja a bélyegét, kimagasló eredményt érjünk el” – írta Böszörményi, leszögezve, hogy „az Irodalmi Jelen a magyar nyelven megjelenő irodalmi lapok palettáján nem egy volt a sok közül, hanem az irodalmi folyóirat, melyre oda kellett figyelni”. A lapot novembertől a www.irodalmijelen.hu honlapon követhetik figyelemmel olvasói. A hetvenéves Szilágyi István életművének szentel nagy teret a Székelyföld októberi száma. A csíkszeredai kulturális folyóirat Márkus Béla, Karádi Zsolt, Mester Béla és G. Kiss Valéria tanulmányaival, valamint Fekete Vince versével köszöntötte a Kolozsváron élő írót. Nádas Péter Saját halál című művéről született tanulmányokat mellékel külön „munkafüzetben” októberi lapszámához a Látó. A marosvásárhelyi szépirodalmi folyóiratban Lövétei Lázár László Nagy költő „kisebb” versei címmel emlékezett a 95 éve született Jékely Zoltánra. /Lapszempont. = Krónika (Kolozsvár), okt. 31./

RMDSZ – MPP békülés Sepsiszentgyörgyön
Visszakapta hatáskörét Bálint József alpolgármester, miután Sepsiszentgyörgyön békejobbot nyújtott egymásnak a Magyar Polgári Párt és az RMDSZ helyi szervezete.
Mint ismeretes, tavaly decemberben Antal Árpád RMDSZ-es polgármester javaslatára a tanács leváltotta az alpolgármestert, arra hivatkozva, hogy az MPP-frakció folyamatosan ellenzékként viselkedik, ezért kell megfosztani tisztségétől a város vezetésében. Az MPP-s Bálint József pert indított, a közigazgatási bíróság márciusban, a végleges döntésig felfüggesztette a menesztéséről szóló határozatot. Ennek ellenére eddig Bálint nem kapta vissza a jogköreit.
Az alpolgármester tegnapi sajtótájékoztatóján bejelentette, a hétvégi sepsiszentgyörgyi árvíz alkalmával, majd a kárfelmérés során eredményesen dolgoztak együtt a polgármesterrel, és ez hozzájárult a nézeteltérés elsimításához. „A polgármester belátta, a bajban jobb, ha segítői vannak, mint ellenségei” – mondta Bálint, aki így a héten polgármesteri rendelettel visszakapta a hatásköreit: a városháza gazdasági osztályaival, az adóhivatallal foglalkozik, a legeltetés és erdőgazdálkodás tartozik a hatáskörébe, ugyanakkor megbízták, kutasson fel pénzforrásokat különböző infrastrukturális és szociális beruházásokra. Az önkormányzat tartalékalapjából adnak gyorssegélyt az árvízkárosultaknak, az MPP-s tanácstagok felajánlották e havi üléspénzüket, ebből húsz családnak jut egyenként 300 lej támogatás.
Bíró Blanka. Krónika (Kolozsvár)

Várja a jelentkezőket a PKE
Még vannak szabad helyek a Partiumi Keresztény Egyetem (PKE) Kortárs politikai filozófia valamint a Filozófia és művészet a nyilvános térben mesteri szakain. Az őszi beiratkozási időszak mindkét szakon szeptember 9. és 20. között lesz, és mindkét szakon szeptember 21-én tartják meg a felvételi vizsgát.
Dr. Horváth Gizella, egyetemi docens, a PKE rektorhelyettese a Filozófia és művészet a nyilvános térben elnevezésű mesteri szakról osztott meg hasznos tudnivalókat. Elmondta, hogy eddig négyen jelentkeztek a szakra, így még maradt három ingyenes hely. A tandíjas helyeken a tanulók évi kétezer lej tandíjat kell majd fizessenek. Horváth Gizella kiemelte, hogy a felvételi vizsga egy beszélgetés lesz a megadott bibliográfia alapján. „Viszont a bibliográfia csupán kiindulópont, a felvételiztető bizottság általában kíváncsi a jelentkező motivációjára, az érdeklődési körére, az eddigi tevékenységére, tanulmányaira” – fogalmazott Horváth Gizella, aki a továbbiakban hangsúlyozta: „ez a mesteri képzés nem kimondottan filozófusoknak szól, hanem bárkinek, aki a művészet, tágabban a kultúra iránt érdeklődik. A képzést úgy állítottuk össze, hogy az alapozó filozófiai tárgyak mellett (pl. esztétikatörténet, művészetfilozófia, kutatásmódszertan) a művészet fontosabb területeit felölelő tantárgyak is megtalálhatók legyenek benne. A képzőművészettel kapcsolatos tantárgyakat képzőművész kollégák, művészettörténészek tartják, a zenével kapcsolatos tantárgyakat zenészkollégák, zeneesztétikával foglalkozó szakemberek oktatják. Például az intermédiát Ujvárossy László, a 20. századi képzőművészetet Nagy T. Katalin, az Eszterházy Károly Főiskola tanára, a zenetörténetet Lászlóffy Zsolt tanítja, a színházi előadásról János Szabolcs, a filmről a Debrecenből érkező Győri Zsolt ad elő. A négy féléves képzés elvégzése és a záróvizsga után a hallgató akkreditált diplomát kap a kezébe.” Horváth Gizella elárulta, hogy eddig is nagyon változatos területekről jelentkeztek a hallgatók erre a szakra. „Voltak köztük filozófusok, történészek, újságírók, tanárok, színészek, de volt már informatikus, szociológus, teológus hallgatónk is.” Végezetül a rektorhelyettes elmondta: „büszkék vagyunk az iróniáról szóló A közlés sava-borsa című könyvünkre, amelyet Angi István tanár úrral és négy mesteris hallgatóval együtt irtunk. Arra is büszkék vagyunk, hogy az itt tanító magyarországi kollégákat kellemesen lepte meg hallgatóink élénk érdeklődése és felkészültsége; szívesen jönnek ide tanítani.” A mesteri szakról további információk tudhatók meg a pkefilozofia@gmail.com emilcímen.
Politikai képzés
A Kortárs politikai filozófia mesteri szakra vonatkozó legfontosabb információkat dr. Balogh Brigitta egyetemi docens, a PKE Filozófia- és Kultúratudományi Tanszékének tanszékvezetője osztotta meg velünk. Tőle megtudtuk, hogy a nyári beiratkozási időszakban hárman jelentkeztek erre a mesterire, de még további huszonhét tandíjas helyre várják a felvételizőket. A tandíj összege egy évre kétezer lej. Balogh Brigitta magáról a felvételiről a következőket mondta: “a felvételi dosszié tartalmazza a jelentkező önéletrajzát és egy motivációs levelet, és ebből kiindulva zajlik a felvételi interjú. Mivel nem csak azok jelentkezhetnek, akik filozófia szakos alapképzést végeztek, hanem bárki, aki felsőfokú diplomával rendelkezik, igyekszünk a jelölt felkészültségének és érdeklődési körének megfelelően vezetni a beszélgetést, és közben igyekszünk feltérképezni azt is, hogy ha az illető bejut, akkor az ő sajátos képzettségét és érdeklődési körét hogyan lehet kamatoztatni a kutatásban.”
Magáról a képzésről szólva Balogh Brigitta elmondta: “Olyan szakembereket akarunk nevelni, akik otthon vannak a kortárs politikai filozófiai diskurzusban, de úgy, hogy a tanultakat konkrét és aktuális problémákra tudják alkalmazni. Épp ezért hangsúlyt helyezünk arra, hogy a kortárs politikai filozófiai irányzatok és kérdésfeltevések megismerésén kívül a sajátos közép-kelet-európai hagyományba is bevezetést kapjanak a hallgatók. Így aztán tanulnak magyar és román politikai eszmetörténetet, nacionalizmus-elméletet, totalitarizmus-elméletet, demokrácia-elméletet, és olyan tárgyakat, amelyek egy-egy fontos problémát vizsgálnak a kortárs elméletek és gyakorlati politikai problémák tükrében (globalizáció, társadalmi igazságosság, szabadság, identitás, kisebbségi jogok stb.) Tanáraink között szerepel Molnár Gusztáv, a Teleki Intézet egykori munkatársa és politikai elemző, aki az EU intézményrendszeréről ad elő, Vasile Muscă, aki a román politikai eszmetörténetet tanítja. Mester Béla, az MTA Filozófiai Kutatóintézetének tudományos főmunkatársa a magyar politikai eszmetörténettel, valamint jómagam társadalomfilozófiával és elismerés-elmélettel foglalkozom.
Ezzel a képzéssel szeretnénk hozzájárulni ahhoz, hogy fejlődjön a romániai magyar közösség politikai kultúrája, vagyis hogy a nálunk végzettek segítségével erősödjön a hazai közbeszédben egy olyan hang, amely megalapozottan, racionálisan és kellő fogalmi szigorúsággal, ugyanakkor problémaérzékenyen képes megragadni és elemezni politikai problémákat. És mindezt magyarul.” Az érdeklődők további információkat szerezhetnek a szakról a http://kpf.partium.ro/hu/bemutatas; a kpf.partium.ro webhelyeken és a pkefilozofia@gmail.com emilcímen.
Pap István
Erdon.ro

Nemzeti filozófia: meglátások a megláthatatlanról
Nagyon szeretnék egyesek ha lenne, sőt, egy időben „meg is akarták csinálni”, különféle módokon. De végül csak nem jön össze még ma sem olyasmi, hogy nemzeti filozófia. Mindig elakad valahol. Már a meghatározásnál is.
Sokan szeretnék, laikusként is, ha lenne úgymond nemzeti filozófia, és dühösek, ha azt hallják, hogy ilyesmi eleve nem nagyon lehet – ám a nemzeti szurkolótábor nagy részét is inkább a Mikulás érdekelte a hétvégén, nagyon kevesen voltak ugyanis kíváncsiak arra az egyébként kifejezetten érdekes előadásra, amelyet Mester Béla filozófus tartott a témáról Nagyváradon. Az előadó (aki a Nyíregyházi Főiskolán és Budapesten, az ELTE bölcsészkarán végezte tanulmányait, majd egyetemi doktori címet szerzett filozófiatörténetből, PhD fokozatot irodalomtudományból és politikafilozófiából, jelenleg pedig az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpontja Filozófiai Intézetében dolgozik, részmunkaidőben oktat a Nyíregyházi Főiskolán, továbbá ebben a tanévben a PKE vendégtanára) A nemzeti filozófia virágzása és romlása címmel tartott értekezést a PKE-n.
Nekifutások és lepattanások
Gyakorlatilag történeti áttekintését adta annak, hogyan próbálta meg több vonulat is „megcsinálni” a nemzeti filozófiát. Márpedig ez eleve nem biztos, hogy jó ötlet volt, mivel némi ellentmondás egyből feszül benne. Mester Béla jelezte: a nemzeti sztereotípiák élnek a filozófiában is, amely pedig egyetemesnek gondolja, vallja magát. Felidézte: például a kolozsvári iskolateremtő filozófus, Böhm Károly is megpróbált összehozni egy magyar filozófiai rendszert. Ez azonban leállt ott, pontosabban abban testesült meg, hogy elképzelése szerint nemzeti filozófiát mindazon művek összessége jelenti, amelyek nem átvettek, hanem eleve magyar nyelven születtek. A 19. századból örökölt gondolat egyébként az, hogy a nemzeti kultúrához mindenképpen hozzá kellene) tartoznia egy saját filozófiai rendszernek is. Ennek kidolgozásán különösen a reformkorban ügyködtek. Ennek zászlóvivője Iglói Szontágh Gusztáv Adolf volt, aki az 1800-as évek első felében igyekezett kiépíteni egy sajátosan magyar filozófiai rendszert, az ún. „egyezményes filozófiát”, amely eklektikus jellegével törekedett arra, hogy a társadalmi ellentmondásokat elfedje. Azonban Szontágh lényegében egész munkássága során csak programokat fogalmazott meg, manifesztumokat készített arról, hogyan kellene hozzálátni. A hozzálátás végül elmaradt. Ennek ellenére – pályája végén – megpróbált eredményeket felmutatni, „a magyar filozófia eredményeit” összesítő kiadványban, amely azonban egy vékony füzet lett csupán, Mester Béla szerint ami abban van, az is csak csalás. Ezzel együtt az előadó úgy vélte, e nemzetiesítési törekvéseknek mintha lett volna értelmük akkoriban, a 19. században. Később például Karácsony Sándor is próbálkozott a nemzeti filozófia megalkotásával. Ami ebből összejött, az Mester Béla szerint „magyarnak magyar, csak épp sokkal több köze van más tudományokhoz, semmint a filozófiához”. Az igen intenzív próbálkozások, amelyek a reformkort és az azt követő időket is jellemezték, az I. Világháború után kezdtek kifulladni.
Napjainkban is vannak még azért próbálkozások, minden előző sikertelenségtől függetlenül (vagy épp azokkal akár összefüggően is). Az előadó egyik kérdésünkre válaszolva pályatársát, Perecz Lászlót említette, aki szerinte hírlapi szintű viták, nyelvi kérdések, őstörténeti vonzatok összegzése révén is próbál valamiféle nemzeti filozófiát összehozni. Ám a gond továbbra is ugyanaz: már eleve a „nemzeti” fogalom tisztázása sem lehetséges e témakörben. Épp ezért – mondta az előadó – még eleve azt sem lehet meghatározni, mi az a nemzeti filozófia. Erre ő maga sem tudna választ adni. Hozzátette: „amikor az ilyen vitákba néha belerángatnak egy-egy filozófust, az végül ír egy-egy fogalomtisztázó szöveget, aztán elvonul azzal, hogy hagyják őt békén az ilyesmivel, ő visszamegy értékfilozófiát csinálni”.
Mester Béla egyébként egyik szövegében tételesen ki is mondja: az úgymond nemzeti filozófia „bármilyen értelemben vett ötlete szakfilozófiai körökben régóta nem számít már komolyan vehető szellemi programnak, sőt, több megközelítését nem is mindig tekintik szalonképesnek”…
Szeghalmi Örs
erdon.ro

Az örök diák hatvanéves
Interjú Lázok János egyetemi tanárral
– A Tanár Úr kalotaszegi. Jól tudom ezt?
– Bánffyhunyadon születtem, de családom betelepedett kalotaszegi. Édesanyám Kolozsvárról, édesapám a Szilágyságból került oda. Kalotaszeget megszerettem, de csak utólag, olvasmányaim vezettek rá, mennyire értékes az a vidék, ami gyermekkoromban és iskoláskoromban csak a természetes és nem tudatos kibontakozásnak, a világba való spontán beilleszkedésnek a helye volt. Érdekes módon meghatározó gyermekkori élményem volt – és innen ered, hogy katolikus család létünkre bennem máig nagyon erős a református vonzás – a bánffyhunyadi református templom, amelyhez közel laktunk. Gyakran segítettem György Dénes tiszteletes úrnak, és ha magyarországi csoport érkezett, néha rám bízta a templom bemutatását. A másik életreszóló emlék az iskola. Bánffyhunyadon ugyanis a hatvanas-hetvenes években életerős magyar tagozat volt, nagyon jó tanári karral. Magyartanáromnak köszönhetően 1972-ben elértem egy teljesen váratlan eredményt, második lettem a magyar irodalmi olimpia megyei szakaszán, s továbbjutottam az ekkor Kolozsváron megtartott országos szakaszra. Ez sorsdöntő volt: az első komoly sikert a magyar irodalom, mint tantárgy adta. Imádtam olvasni, de meglehetősen kaotikusan olvastam. Ettől kezdődően megváltozott az életem, és matektanárom teljesen őszinte kétségbeesésére úgy döntöttem, hogy a kolozsvári magyar szakra fogok felvételizni. A következő évben is eljutottam az országos döntőre, és az ott kötött barátságok, találkozások, kapcsolatok, rendkívül sokat jelentettek a továbbiakban.
1972-ben például az irodalmi olimpia összes résztvevőjét elvitték Páskándi Géza Tornyot választok című Apáczai-drámájának a megtekintésére. Meghatározó élmény volt: ekkor kezdtem Kolozsváron színházba járni, és emiatt döntöttem úgy, hogy szembemegyek nemcsak matektanárom elképzelésével, de édesapám titkos vágyával is, aki az orvosi hivatás folytatását várta tőlem. Mindez akkortájt, főleg szüleim számára nem lehetett túl biztató, mert a 25 egyetemi helyre körülbelül 100-120 jelentkező felvételizett évente a magyar főszakon. De sikerült, és ezt a döntést azóta sem bántam meg.
– Annak idején a viszonylagos nyitás időszakát élték a hetvenes évek első felében. Ám amire 1978-ban elvégezte az egyetemet, addigra ez bezárult.
– Az 1968-ban látványosan demonstrált román "különút", a prágai katonai bevonulás megtagadása teljesen más fényt adott az akkor konszolidálódó Ceausescu-rezsimnek, ami nem csak a magyar kisebbség elitjét tévesztette meg, hanem külföldi, komoly politikai tényezők is azt hitték, hogy ez reális eltávolodás a hivatalos szovjet politikától. A mi esetünkben ez azt jelentette, hogy az egyetemi hallgatók részére Egyetemi Diákszövetség néven a KISZ-szel párhuzamos, de annál sokkal mozgékonyabb ifjúsági tömegszervezetet hoztak létre, amely a diákok kezdeményezései felé elég nyitott volt. Kolozsváron így lehetett lehetett magyar nyelven működő egyetemi diákrádiót működtetni – ez volt a Visszhang, amelynek keretében különböző rendezvényeket, havonta fogadóesteket és kórust lehetett szervezni. 300-400 diák volt a törzsközönség, de a Visszhang- gálaestek megtöltötték az ezer férőhelyes Diákművelődési Házat, s ezt a spontán lelkesedésen kívül semmi sem motiválta a szervezési oldalon. Külön iskola volt az értelmes közösségi cselekvés és a jól átgondolt vezetés formáit megtanulni – máig elismeréssel emlékszem Patrubány Miklósnak és Zsigmond Emesének arra a teljesítményére, ahogyan e rádiót egymást követően vezették, maximálisan kihasználva a szűkös játéktér lehetőségeit. Egyetemi éveim alatt, 1974–1978 között láttam mindhárom Sütő-bemutatót a Kolozsvári Állami Magyar Színházban, Harag György rendezésében. Az egészben az a furcsa, hogy ekkorra már – ahogyan kérdésében is utalt rá – lezárult a liberális engedmények rövid korszaka, s a román külön út szélsőbal fordulattal, Mao és Kim- Ir-Szen szellemében folytatódott. Máig rejtély és kutatnivaló feladat számomra, hogyan tudta az akkori kolozsvári színházvezetés elérni a román "kulturális forradalom" ellenszelében e művek bemutatását és műsoron tartását.
– Ez a három darab a Tanár Úrnak később specialitása lett.
– Igen, engem azok a premierek meggyőztek arról, hogy ha valamivel érdemes foglalkozni, és ha valamiből érdemes államvizsgát írni, akkor ez a trilógia az. Nagy segítséget jelentett, hogy Gyimesi Éva ebben a nem éppen kockázatmentes témaválasztásban támogatott. A dolgozat megvédésekor bizalmáról biztosított: csak húsz év múltán, doktorátusi dolgozatom megvédésekor éreztem úgy, hogy eleget tettem témavezetőm megelőlegezett bizalmának.
– Az államvizsgát követően az ingázás időszaka következett, ekkor költözött Marosvásárhelyre is. Tudom, hogy nem volt a legkellemesebb időszak, de rá kell kérdeznem, mert fontos része az életútnak.
– A kihelyezéskor úgy tettek, mintha lett volna választási lehetőségünk, de a kijelölt helyeket el kellett foglalni. De miután mi végeztünk, jött az, amire már kevesen emlékeznek: a magyar főszakosokat is úgy helyezték ki, hogy a második szakkal kötelező módon Moldva vagy Munténia különböző területeire küldték őket idegen nyelvet tanítani. 1985-ben és ’86-ban ennek ellenálltak a magyar főszakosok. Máig csodálom azt a civil kurázsit, amivel Gyimesi Éva a saját évfolyamán megszervezte a passzívnak tűnő, valójában igazán aktív ellenállást: senki sem ment el a választásra.
1978-ban még annyival jobb volt a helyzet, hogy az évfolyam másodikjaként a Maros megyei legjobb helyet kaptam: a Marosvécs községi Disznajó általános iskoláját. Ez Vásárhelyről napi 100 kilométer oda-vissza ingázást jelentett vonattal, majd negyvenöt percet gyalog a magyarói állomásról, a Maroson át a disznajói iskoláig. A napi négy óra ingázás volt az ára a család együtt maradásának. A feleségem ’82-ben végezte az orvosit, és ha pályakezdőként nem foglalta volna el azt az állást, ahova kihelyezték, akkor vissza kellett volna fizetnie az oktatás költségeit. Ez horribilis összeg lett volna, de három év múltán, a munkanélküliséget is vállalva hazajött, hogy a már megszületett két gyermek ne csak az anyósom és az én nevelésemben, hanem az ő jelenlétében nőjön fel.
– Nem akart a Tanár Úr elvándorolni a nehézségek miatt? Sokan megtették ezt a lépést.
– Igen, de én úgy gondoltam, hogy nem azért mentem magyar főszakra, hogy akkor, amikor a legnagyobb szükség volt arra a tudásra, amit ott összeszedtem, elmenjek. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem fontolgattuk egyáltalán a kitelepedés gondolatát. A csodával határos módon azonban feleségemnek sikerült egy falusi körzetorvosi állást megszereznie Maros megyében. Így végül ’87-ben "összekerültünk". És az, hogy végre együtt vagyunk, és egy irányba, ugyanazzal a vonattal ingázunk, egy ideig feledtette velünk, hogy csak feleségem édesanyjának heroikus helytállása teremtette meg számunkra a családi élet kereteit. Két nagyon közeli barátom teljesen váratlan "megpattanása" viszont egyre kínzóbb élességgel vetette fel a maradás értelmének végiggondolását.
Amikor már teljesen megunta az ember, hogy a barátaival minden alkalommal a beszerzés nehézségeiről beszélget, és minden hónapban új kitelepedett ismerős nevét kell kihúznia a telefonos füzetéből, felmerült az a kérdés, hogy lehet-e valamit tenni ennek ellenében úgy, hogy ne kockáztassuk vele az egzisztenciánkat? Eléggé spontán és többek által egyszerre felvetett elképzelésként jelentkezett, hogy bizonyos gyakorisággal, esetleg havonta jöjjünk össze, és végre ne a nyomorról beszélgessünk, hanem például filozófiáról, esztétikatörténetről, és ilyen teljesen ártalmatlan témák mentén szerveződjék meg valami, ami értelmes cselekvésnek tűnik ebben az ellenséges külvilágban.
– Ebből a körből, ebből a kis társaságból, amelyik a Bolyai utcai lakásukon találkozott, nőtt ki a későbbi RMDSZ?
– Az RMDSZ megalakulását kezdeményező néhány ember valóban ott volt ebben a társaságban Ha azonban minimális sorrendet akarnék tartani, számomra a szellemi túlélésben a legnagyobb segítséget az jelentette, hogy Tóth Sándor, egyetemi filozófiatanárom olyan bizalmat tanúsított irányomban, amellyel iszonyatosan megterhelt, mert olyan felnőttként kezelt, akire rábízhatja magát. Amikor kihelyeztek – és ezt az ember úgy élte meg, mint a kiűzetést Kolozsvárról, az értelmiségi lét minimális lehetőségeiből – ő volt az, aki tartotta bennem a lelket, és szinte terápiás céllal, különböző, nehéz konspirációs feladatokat adott. A legkeményebb "terápiás kezelés" Csőgör Lajosnak a Bolyai egyetem megalapításával kapcsolatos ötvenkét darab dokumentuma volt, amihez Csőgör, az alapító rektor hozzáírta a saját kommentárjait is. Ezt nekem Tóth Sándor úgy adta ide, hogy egy-két embernek megmutathatom, és egy héten belül vissza kell vinnem. Nem mutattam meg senkinek, de mindenképpen azt akartam, hogy megmaradjon az anyag ,hogy gyógyszerként bármikor hozzáférjek ahhoz az elemi erejű életigenléshez, ami szinte sütött belőle.
Olyan emberek, akik a dolgok hétköznapi rendjében a reménytelenséget adottságként tekintették egy vesztes háború végén, a minimális mozgási teret maximálisan kihasználva nekiálltak és – a régiből átmentve a menthető elemeket – megcsináltak egy egyetemet. Hihetetlen mennyiségű munkával, önfeláldozással, szervezőkészséggel és olyan összefogással, amelyben nem számított az, hogy Csőgör kommunista, Venczel József Márton Áronnak a közeli embere, Nagy Géza pedig a református egyház egyik legígéretesebb fiatal tehetsége a világi értelmiségiek közül. Alapvetően e három ember által gyűjtött dokumentumok voltak a kezemben, én pedig vettem a magnót, éjjelente lehoztam a padláson őrzött kéziratcsomagot, és egy hét alatt beolvastam minden anyagot. Amikor elkészültem, visszavittem mindent Kolozsvárra, de semmit nem mertem szólni a magnófelvételről, arról, hogy ilyen durva konspirációs elővigyázatlanságot követtem el. Rá egy fél évre szólt Tóth Sándor, hogy 1985 október elején a Cseke–Gyimesi házaspárnál házkutatást tartott a Securitate, elvitték az egész anyagot, és remény sincs a visszaszerzésére. Ekkor szóltam, hogy egy halvány remény azért van, mert beolvastam magnóra az egészet, iktatási számmal és mindennel együtt, az utolsó bejegyzésig. Nemsokára jelentkezett két ember nálam, a szalagokat átvették, s utólag megtudtam: diplomáciai postával, konzulátusi dobozban kivitték Magyarországra, és elhelyezték az akkori Magyarságkutató Intézetben. Az már egy másik történet, hogyan lett ebből kétkötetes dokumentumgyűjtemény.
– Hogyan fordult érdeklődése a színháztörténet felé?
– Ez nagy valószínűséggel azért történt, mert a nálunk találkozó körnek volt egy állandó előadója, aki kikötötte, hogy politikáról semmiféle beszélgetés nincs, csak esztétika és filozófiatörténet lehet a téma. Mindenki egyetértett vele, hiszen 1987-et írtunk. Ez az előadó Béres András volt. Amikor két év után, szigorúan betartva az önmagunk által felállított korlátozásokat, azt láttuk, hogy mindig ugyanaz a hét-nyolc ember jön össze, és hogy nincs az a besúgó, aki ekkora tortúrát végigcsinálna csak azért, hogy erről a körről valamit is jelenthessen, bizonyossá vált, hogy nincs kályha közöttünk. Így fokozatosan megjelentek a merészebb témák is beszélgetéseinkben. A legártatlanabbnak a környezetvédelem tűnt. Újdonságként hatott, nem volt olyan feketén politikai, mint bármi más, hanem üde zöld. Nyvelt Erik, aki a magyarországi zöld-mozgalomban azóta is komolyan tevékenykedik és barátja, Mester Béla, aki azóta Szilágyi Istvánról és Bretter Györgyről írt monográfiát, ők voltak az első fecskék, hozták előbb a híreket, majd elkezdtek embereket is hozni Magyarországról, és fokozatosan átalakították a társaságot repülő egyetemmé. Híreket hoztak arról, hogyan szerveződik a magyarországi ellenzék, hogy mennyire fontos egy olyan társaság léte, amelyik együtt gondolkodik, és van egy közös elképzelése a bevezetendő változtatásokról. Tudott volt közöttünk, hogy megírtam a Sütő-szakdolgozatomat, és ’84-től bent volt a Kriterionnál egy kötettervem, de akkoriban már a Vidám siratón kívül Sütőnek egyetlen művéről sem lehetett írni.
– Akkor vált kegyvesztetté.
– Igen, és az én kötettervemet is visszadobták, pontosabban semmiféle választ nem kaptam. De ebben a körben tudtak róla, és amikor ’92-ben problémává vált a vásárhelyi színművészeti egyetemen Oláh Tibor bácsinak a közeledő nyugdíjazása, felmerült az én nevem is. Kaptam egy óraadói meghívást, majd egy végleges állást 1994-ben. Engem Sütő András –leginkább drámái révén – egész életemen végigkísért, doktorátusi dolgozatom témája az életmű hetvenes években írt drámáinak értelmezése volt.
Az RMDSZ kezdődő struktúráiban is ott voltam. A mi lakásunk ’89 előtt is jó konspirációs hely volt, mert ingázóként nem voltam szem előtt. Lakásunkban volt egy szoba, ami külön folyosóra nyílt, ahol nem volt telefon, és külön bejárata okán nem volt szem előtt: másfél éven keresztül itt találkozott a beszélgető társaság. Szinte magától adódott, hogy 1989. december 23-án ebben a szobában beszéltük meg, Markó Béla, Gálfalvi György, Béres András és én, hogy lépni kellene, és a következő napon kiket hívunk össze egy ideiglenes intézőbizottság felállítása céljából. 24-én már a karácsonyfa is fel volt díszítve az elszigetelt szobában, de mivel az összehívott hét ember itt gyülekezett, addig nem jöhetett az angyal, amíg a megbeszélés véget nem ért. Ekkor határoztuk el, hogy december 27-re az Igaz Szónak a volt főszerkesztői kerek szobájába összehívjuk azokat, akik az ideiglenes intézőbizottságnak tagjai lesznek. Így kötődik az RMDSZ alapítása mindehhez. Az első 2-3 hónapban tapasztalható lelkesedést nehéz elképzelni, és lehetetlen elfelejteni.
Az RMDSZ első irodája a volt Igaz Szó ( ekkor már Látó ) főszerkesztői és az ezzel összekötött szerkesztői szobájában kapott helyet, február elején pedig megkaptuk a többi párttal együtt az egykori Királyi Tábla emeleti részének a Bolyai tér felé eső szárnyát.
– A Tanár Úr mért szállt ki az RMDSZ-ből?
– Ha az ember jól és elegendő mélységben olvas, igen sokat lehet belőle tanulni. Az első hónap eltelte után már érzékelhetőek voltak a finom hatalmi súrlódások. De hatalmas lelkesedéssel, tömegesen jöttek beiratkozni az egyszerű emberek. Én a beiratkozási részt vezettem, mert ott nem volt mindegy, hogy az ember mit mond, és mennyire talál meg különböző nyelveket az egyszerű és bonyolultabb igények szerint. A leginkább mégis azt tanultam meg, amit a Sütő-drámákból már tudtam, de most már élőben is volt alkalmam látni: a hatalom megosztja az embereket, és egymás ellen fordítanak a különböző érdekek. 1990. február 17-én, a születésnapom előtti napon előkészítettük a megyei RMDSZ első tisztújítását, a végleges struktúra megválasztását, és megkérdezték tőlem: egy megyei alelnöki tisztséget elfogadnék-e. Azt mondtam, hogy nem, inkább visszamegyek tanítani. Jó döntés volt, mert ha nem kiélezettek a helyzetek, akkor alaptermészetem szerint konfliktuskerülő vagyok. Ha nagyon kiélezett a szituáció, akkor felvállalom az ütközéseket, de akkor úgy érzékeltem, hogy nem az én alkatomnak való. Viszont nem egyből kerültem át az egyetemre. 1990. márciusában Sütő üzent, hogy felvennének az Erdélyi Figyelő (az átalakult Új Élet) szerkesztőségébe. Ez ’92-ig viszonylag jól működött, ám akkor megvonták Bukarestből a finanszírozást. Mi még csináltuk kb. 3 évig úgy, hogy csak pályázatokból tartottuk fenn a lapot, és az utolsó évben én voltam az a főszerkesztő, akinek gyakorlatilag el kellett végeznie a csődfelszámolást.
Olyasvalakinek mondom, aki szenvedő alanya volt az én tanítási tevékenységemnek, ezért óvatosan fogalmazok: szeretek tanítani, és szenvedélyesen tanítok. Nem biztos, hogy ez mindenkinek jót tesz, de csak úgy tudok a diákok elé kiállni, hogyha rendkívül fontosnak előfeltételezem azt, amiről beszélek. Pedig tudom, hogy nem színháztörténeti ismeretei okán lesz jó színész vagy bábszínész valaki. A teatrológusok esetében még vannak mentségeim arra, hogy a tanítást csak komolyan tudom venni. Ez a komolyság azonban egészen furcsán összefügg egy életérzéssel – hogy én nem is kerültem ki soha az iskolából. Az egyetem után iskola következett, utána pedig a Köteles utcába jöttem, ahol az órákra való fokozottabb készülés (az egyszerre áldott és átkozott internettel kiegészülve) még jobban fölerősítette bennem az új ismeretek felfedezésének ifjúkori örömét. Már az ötvenedik évemhez közeledtem, amikor rájöttem, hogy ez azért tulajdonképpen munkahely. De csak a szép befejezés kedvéért nem fogom kimondani hogy "az ember az marad, ami volt..."
Küszködő diák marad, aki állandóan azért harcol, hogy meg tudjon felelni a követelményeknek, amelyeket formátumos nagy tanáregyéniségek állítottak mértékül eléje.
Kaáli Nagy Botond
Népújság (Marosvásárhely),

(M)ilyen gazdagok vagyunk(?)
E címmel szervez jövő héten Sütő András-műhelykonferenciát a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem magyar művészeti kara. Mint azt a szervezők közleményében olvashatjuk, a konferencia célja egy olyan közös beszédtér kialakítása, amelyben az életművel kapcsolatos teljesen eltérő vélemények is nyitott – és remélhetőleg termékeny – szakmai vitában szembesülhetnek, egyrészt a húszperces előadások megbeszélésein, másrészt a konferenciát lezáró, közönség előtt tartott összegezés formájában.
Ami az október 29-étől (szerdától) október 31-ig (péntekig) tartó eseménysorozat programját illeti, a konferencia munkálatai, azaz az előadások sorozata szerdán délelőtt 10 órakor kezdődik az Erdő utcai Bod Péter Diakóniai Központban. Az előadás-sorozat, szünetekkel együtt 17.40 óráig tart, ezt követően – 18 órától – kiállítás-megnyitóra kerül sor: Erdélyi Lajos fotóművész Sütő András- portréit tekinthetik meg az érdeklődők a Stúdió Színházban. A nap zárásaként pedig a Yorick Stúdió előadását, Székely Csaba drámáját, a Szeretik a banánt, elvtársak? című produkciót láthatja a közönség ugyanott. Az előadáson való részvétel ingyenes.
Csütörtökön reggel 9 órakor kezdődik az előadás-sorozat a Bod Péter Diakóniai Központban, a délelőtti program 14.30 óráig tart. A munkálatok összegezésére 17 órakor kerül sor a Kultúrpalota kistermében. Mint azt Lázok János egyetemi tanár, a konferencia főszervezője elmondta, a délutáni eseményen az előadásokat elnöklő moderátorok egyórányi értekezlet keretében összefoglalják a konferencián elhangzottakat, az összefoglalókat követően pedig a közönség teheti fel kérdéseit Sütő Andrással, valamint az elhangzottakkal kapcsolatosan. A konferencia záróprogramjában közreműködik Zágoni Előd gordonkaművész, Strausz Imre karvezető és a marosvásárhelyi egyetem színész szakos harmadéveseinek leánykara. A szerdai és csütörtöki munkálatokon többek között Cseke Péter, Dávid Gyula, Kántor Lajos, Elek Tibor, Kovács Dezső, D. Lőrincz József, Mester Béla és Petzoldt Silvia (utóbbi a jénai egyetem oktatója) előadásait hallhatja a közönség.
A rendezvénysorozat pénteken Sütő András pusztakamarási szülőházának meglátogatásával folytatódik. Az egyetem két autóbusza reggel 9 órakor indul a Teleki Téka előtti parkolóból, és oda is tér vissza 15 órakor. 18 órakor pedig – a konferencia zárómoz- zanataként – a Sütő András református temetőben lévő sírjánál találkoznak és gyújtanak gyertyát a résztvevők.
A konferencia nyitott, bárki által látogatható programjai közé tartoznak a délelőtti előadások, illetve a csütörtök délutáni, Kultúrpalota-beli összegző. Ugyancsak ingyenes és bárki által látogatható, de előre való bejelentkezést igényel a Yorick Stúdió produkciójának megtekintése, valamint a pusztakamarási kirándulás. Bejelentkezés az eseményeket megelőzően legalább egy nappal szükséges a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem titkárságán (telefonszám: 0265-266.281) vagy a studio@uat.ro címen. Az igényelt meghívókat pedig a Stúdió Színház pénztáránál vehetik át az érdeklődők.
Knb.
Népújság (Marosvásárhely)

(M)ilyen gazdagok vagyunk (?)
A Sütő András- műhelykonferencia előadásainak programja
Mint arról korábban hírt adtunk, ma reggeltől kezdődően Sütő András- műhelykonferenciát szervez a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem Magyar Művészeti Kara. A konferencia célja egy olyan közös beszédtér kialakítása, amelyben az életművel kapcsolatos teljesen eltérő vélemények is nyitott – és remélhetőleg termékeny – szakmai vitában szembesülhetnek, egyrészt a húszperces előadások megbeszélésein, másrészt a konferenciát lezáró, közönség előtt tartott összegezés formájában. A konferencia előadásainak részletes programját Lázok János, a rendezvénysorozat szervezője bocsátotta a rendelkezésünkre, az alábbiakban mi is közöljük. Az értekezésekre az Erdő utcai Bod Péter Diakóniai Központban kerül sor.
Október 29, első nap. 9.00 óra: regisztráció. 10.00: A konferencia résztvevőit köszönti Sorin-Ion Crisan, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem rektora és Kós Anna, a Magyar Művészeti Kar dékánja. Délelőtti szekció: 10.00 – 13.00 óra, elnök: Szász László. 10.00 – Soltész Márton: "Magunkat írjuk tehát". Sütő András valóságértelmezésének eszmei-poétikai vonatkozásai. 10.20: Cseke Péter: Új fejezet otthonirodalmunk történetében. Az Anyám könnyű álmot ígér műfajtörténeti háttere. 10.40 – Elek Tibor: Korszakhatár az életműben: Anyám könnyű álmot ígér. 11.00: az előadások vitája. 11.20: kávészünet. 11.40 – Filep Tamás Gusztáv: "ami hazugsággal indul és hazugsággal folytatódik, bajosan végződik igazsággal" – Egy párhuzam és egy eltérés Szabó Gyula és Sütő András pályaképében. 12.00 – Novák Csaba Zoltán: Válaszúton. A megfigyelt Sütő András közéleti szerepvállalásának alakulása. 12.20 – Vincze Gábor: Sütő András a magyar diplomáciai iratokban az 1970–80-as években. 12.40 – Kántor Lajos: Önreflexiók – avagy Sütő-levelek kommentárja. 13.00: az előadások vitája. 13.20: kávészünet. Déltáni szekció: 15.00 – 17.30 óra, elnök: Filep Tamás Gusztáv. 15.00 – Kovács Dezső: Sütő András színpadi bemutatóinak magyarországi recepciója. 15.20 – Szász László: "Szerepvivő emberré lettem". Sütő András Kálvin-portréja. 15.40 – Jákfalvi Magdolna: A kettős beszéd hatalma. Az Advent a Hargitán premierje. 16.00: az előadások vitája. 16.20: kávészünet. 16.40 – Vida Gábor: Én és ők, perzsák. 17.00 – Lázok János: A kerek félalmák dramaturgiája. 17.20 – 17.40: az előadások vitája, majd kávészünet nélküli helyszínváltás mikrobusszal a Stúdió Színházban felállított kiállításra.
Október 30. Délelőtti szekció: 9.00 – 12.00 óra, elnök: Mester Béla. 9.00 – Cristian Réka: Sütő András műveinek recepciója angol nyelven és az angol–amerikai világban. 9.20 – Petzoldt Silvia: Magunkról és másokról: erdélyi viszonyok Sütő András és Paul Schuster regényeiben. 9.40 – Mester Béla: Történelem és elbeszélés a hetvenes években és azután az erdélyi magyar irodalomban. 10.00 – Aradi Schreiner József: Hogyan hántsuk a Sütő-életmű hagymáját? 10.20: az előadások vitája. 10.40: kávészünet. 11.00 – Kuszálik Péter: Beiträge zur… avagy az életmű kritikai kiadásával kapcsolatos kérdések. 11.20 – G. Balla Ilona: Előfeltevések Sütő András hálózati kritikai kiadásának módszertani vonatkozásairól. 11.40 – Dávid Gyula: Sütő- pályaív – a Kriterion felől nézve. 12.00: az előadások vitája. 12.20: kávészünet. Kora délutáni szekció: 12.40 – 15.00 óra, elnök: Dávid Gyula. 12.40 – Markó Béla: Egy félbemaradt kultusz (Sütő András helye a romániai magyar kisebbségpolitikában). 13.00 – Láng Gusztáv: Csipkerózsikával kezdődött. Egy irodalmi vita mint kanonizáció. 13.20 – Molnár Gusztáv: Értelmiségi állásfoglalások az erdélyi magyar irodalomban 1956-ban. 13.40 – Demény Péter: Sütő András nemzedéke. Egy csalódás vizsgálata. 14.00 – Lőrincz József: Az igazmondó Sütő András. 14.20 – 14.40: az előadások vitája. 15.00 – 16.30: kávészünet, ebéd. 16.30 – 16.45: helyszínváltás, mikrobusszal a Bernády Házba. 17.00 – 19.00 óra: esti zárószekció a Bernády Házban: a tagozati elnökök összegező beszámolója meghívott közönség előtt. A résztvevők és a közönség hozzászólása biztosított mindegyik előadás után. Záróbeszéd: Balási András, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem prorektora.
Knb.
Népújság (Marosvásárhely)

(M)ilyen gazdagok vagyunk (?)
Jegyzetek a Sütő András-műhelykonferenciáról
I. rész
Október 29-én reggel vette kezdetét az a háromnapos rendezvénysorozat Marosvásárhelyen, melynek központi témája Sütő András életműve volt. Két napon keresztül, négy szekcióban adtak elő az erre felkért irodalomtörténészek, kutatók; utolsó nap pedig az író személye került fókuszba: szülőházát és sírhelyét is meglátogatták az emlékezők.
A konferencia a szervezők szándéka szerint „olyan közös beszédtér kialakítását tűzte ki célul, amelyben az életművel kapcsolatos, teljesen eltérő vélemények is nyitott – és remélhetően termékeny – szakmai vitában szembesülhetnek”. Pontok és ellenpontok – utólag úgy tűnik – meglehetősen kiegyensúlyozottan ütköztek, alakultak az előadások, viták során.
Főszervezőként először Lázok János köszöntötte a résztvevőket, majd átadta a szót a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem dékánjának, Kós Annának, majd Sorin Crişan-nak, az intézmény rektorának. Mindkét vezető fontosnak tartotta a sütői életműről folytatott diskurzust. Kós Anna kiemelte azt a szempontot is, hogy gyakran úgy esik szó különböző szerzők műveiről, hogy igazán nem is ismerik azokat a róluk beszélők.
Sorin Crişan nagyon átgondolt, elemző igényű előadással is készült az alkalomra, melyből érződött Sütő életművének alapos ismerete. Összegző jellegű előadásában elmondta: egy ilyen konferencia csak első lépés lehet a teljes rehabilitáció útján. Sütő azok közé az alkotók közé tartozik, akik az elmúlt korszaknak egy jellegzetes úját járták végig, amely során a hatalommal való együttélést kezdetben hittel, később iróniával próbálták megvalósítani. Román szemszögből nézve mintha méltatlanul árnyékba került alakja lenne a magyar irodalomnak, pedig azokat az alkotókat, akik a magyar kultúra értékeinek számítanak, nem szabadna engedni, hogy feledésbe merüljenek, s az életműnek is meg kellene kapnia a megfelelő kritikai megvilágítást. Crişan szerint a román közösség számára az Anyám könnyű álmot ígér a legnépszerűbb műve Sütőnek – mely sem túl lírai, sem túl drámai; mégis, a legváltozatosabb stíluseszközökkel eljut a poézis határáig. A drámai és lírai elemek összekapcsolódnak itt, hogy az emberi természet valóságát megjelenítsék – egy nagyon összetett és állandóan változó lényeget. Szóba hozta az író más műveit is (például a Káin és Ábelt, az Engedjétek hozzám jönni a szavakat), különböző aspektusokból vizsgálva azokat. Fontosnak tartotta, hogy Sütő állandóan a szavak elsődleges, legtisztább értelmeit keresi, s arra hívja fel a figyelmet, hogy a szavaknak mély, megkereshető, valódi értelme van.
Soltész Márton, az MTA fiatal főkönyvtárosa indította a magyar irodalomtörténészek dialógusát a témában, Magunkat írjuk tehát című előadásával. Saját Sütő-kutatásait ismertette, melyek azért is különösen frissek és előítélet-mentesek, mert Soltész kívülről ismerkedett meg a Sütő-jelenséggel: anyaországiként az egyetemen tanult róla először. Főként Sütő irodalomszemléletére volt kíváncsi; Veres Péterrel való levelezését elemezte hosszan, felidézte az idősebb pályatárs már 1954-ben megelőlegezett bizalmát, s azt a pillanatot is, mikor Sütő tudatta Veressel: eddig írt, most már dolgozik – munkának kell tekintenie az írást. (Egyébként Tamási Áron is útjának egyengetőihez tartozott.) Sütő egy nagyenyedi előadásáról is értekezett, melyben Kőrösi Csoma és Misztótfalusi példáit idézte, s melyben jelentős, újraértelmezésre is érdemes gondolatokat fogalmazott meg az író. Zárásként Soltész hangsúlyozta, hogy továbbra sem szabadna ideológiai alapon olvasnunk Sütő Andrást.
Cseke Péter a vérbeli szociográfia feltámadásának nevezte az Anyám könnyű álmot ígér című könyvet, mely egyben az író alkotói fénykorának első lépése is. Egy önmagát túlélt korszak emblematikus alkotásának tartja, mely úgy tölti be a szociográfia törvényét, hogy egyben meg is újítja azt. Mozaikszerű szerkesztésmódjára hívta fel a figyelmet, az újszerű írói látásmódra – s hogy nem a statisztika érdekli, hanem a szórványlét igazságai, és a romlás külső és belső okaira is választ keres. Csoórit idézte, aki Tamási Szülőföldem, illetve Illyés Gyula Puszták népe című műveivel tartja egyenrangúnak, s nem hallgatta el azt, a témájához nagyon is kapcsolódó tényt, hogy Sütőnek azt is meg kellett érnie, hogy nem csak Pusztakamarás szórványosodott tovább, hanem egész tömbök is (neki magának legalább 30 olyan rokona volt, aki nem beszélt magyarul).
Elek Tibor az Anyám könnyű álmot ígért mint életműbeli korszakhatárt értékelte. A személyesség, a személyes érdekeltség irányából kereste a mű termékeny újraolvasásának lehetőségeit. A Sütőt ért vádakra reflektálva arról beszélt, hogy Sütő András nem az egyetlen a korban, különösen az alsóbb néprétegekből induló művészek, írók közül, aki a népboldogító baloldali eszmék bűvkörébe esett, s aki sokáig maga sem vette észre, hogy „a bölcsőhely parancsai” valójában mit is diktálnak. Írói és közéleti kijózanodása, önmagára találása viszonylag korán kezdődött, de objektív akadályok következtében is megtorpanásokkal, kitérőkkel tarkítottan, hosszú évekig elhúzódott. Ezen önvizsgálati folyamat nagy hatású szépirodalmi kifejezéseként, s egyúttal tetőpontjaként, összegezéseként emelte ki az Anyám könnyű álmot ígér című könyvet. Ugyanakkor az író szembesülése Pusztakamarás igazságával s benne önmagával, saját múltjával, olyan alkotói energiákat szabadított fel, amelyek az azt követő évtizedben a jól ismert további remekművek, drámák, esszék sorozatához vezetett. Előadása során Elek többször vitázott Parászka Boróka egy, a budapesti Holmi című folyóiratban megjelent Sütő-tanulmányának kitételeivel, azzal például, hogy a 60-as évek végén „nyoma sincs annak, hogy Sütő nagyobb volumenű munkában le kívánná reagálni ezt a folyamatot, élni kívánna a nyitás lehetőségével, vagy önálló ellenzéki pozíciót akarna építeni.” Megkérdőjelezte György Péter legutóbbi könyvének az Anyám könnyű álmot ígérrel kapcsolatosan tett állításait is. Mivel Parászka Boróka jelen volt a tanácskozáson, lehetőség adódott arra, hogy az előadások vitái során valódi véleményütköztetés, párbeszéd is kialakuljon ezekről a témákról.
Filep Tamás Gusztáv a Sütő-témát a kortárs Szabó Gyulával állította párhuzamba, s nem csupán az életműveket vizsgálta egymás összefüggéseiben, hanem életrajzi adalékokkal is szolgált. Felvetette a kérdést: vajon Szabó Gyula hátrébb sorolása összefüggésben volt-e Sütő Andrással? Majd tulajdonképpen meg is válaszolta: Szabó Gyulát valóban leértékelték, de nem biztos, hogy ez csak Sütőnek „köszönhető”, hiszen amikor lehetőség adódott, egyszerűen nem volt, aki a Kossuth-díjra jelölését támogatni tudta volna. Az összehasonlító elemzés nagyon sok új szempontot is felvetett; egy megkerülhetetlen tanulsága pedig: a Szabó Gyula-életmű is megérdemelné az újraolvasást, a termékeny vitát.
Novák Csaba Zoltán politikatörténeti előadásában Sütő közéleti szerepvállalását tárgyalta, a szekuritátés jelentések tükrében. Előzőleg áttekintette a párt magyarságpolitikájának fontosabb mozzanatait is, így még egyértelműbbé vált Sütő András helyzetének kényessége. 1965-től Sütőnél egy erőteljesebb politikai reaktiválódást észlel: közvetítő szerepet felvállaló magyar értelmiségivé válik, aki számos bizottságban tölt be fontos szerepet. Ez kétségtelenül egy másik típusú karrier: központi bizottsági póttag, az Írószövetség alelnöke – nemrégiben elő is került néhány dosszié, ami Sütő megfigyelését tartalmazza. Az iratokból kapcsolathálózata is kiderül, de elemző írásokat is találni köztük különböző tevékenységeiről. Az is onnan derül ki, hogy 1984-ben részleges önvizsgálatot tartott, több magánbeszélgetésben elismerte, hogy tévedett (lehallgatások alapján). A hivatalos keretet, pozícióit használva gondolta, hogy lehet változtatni, kettős beszédmóddal (ezt viszont a Securitate is érzékelte, a dokumentumok alapján). A megfigyelő szerv módszerei is nyomon követhetőek, Novák fel is vázolta ezeket: megfigyelés, elemzés, értelmező értelmiség használata, pozitív befolyásolás, zsarolás (magánügyekkel), cenzúra, tiltás…
Vincze Gábor nem tudott jelen lenni a konferencián, tanulmányát sem küldhette el, Kántor Lajos előadását viszont felolvasta Soltész Márton. Kántor írásában személyes kapcsolatát, levelezését is feldolgozta, értékes adalékokat szolgáltatva Sütő irodalomtörténeti képéhez és a korabeli irodalmi vitákhoz.
A Szász László összegzése utáni vitába többen is bekapcsolódtak; felvetődött az is, hogy nagy szükség lenne a kritikai kiadásra, valamint a hagyaték megnyugtató rendezésére. Az Elek Tibor által felvetett problémákra ekkor reagált Parászka Boróka: elmondta, hogy számára az a kihívás, hogy ezt az életművet ne csak a magyar irodalom kontextusában nézzük, hanem a román irodalom és az akkori sajtó közegében is. Valamint, hogy a korabeli román ellenzéki irodalom sokkal aktívabb volt, azokkal vetette össze Sütőt – ez olyan referencia, amit nem lehet megkerülni. Elek Tibor ezt helyben is hagyta, viszont megjegyezte, hogy véleménye szerint Parászka Boróka ideologikusan olvassa Sütőt, és ha a művekről alkotunk véleményt, ezt meg kell tudni különböztetni a szerző életétől.
A délutáni szekciót Filep Tamás Gusztáv elnökölte – az öt előadásnak négy szerzője volt jelen a tanácskozáson.
Kovács Dezső Sütő András színpadi bemutatóinak magyarországi recepciója címmel színház és a politika 70-es, 80-as évekbeli viszonyáról is beszélt az Egy lócsiszár virágvasárnapja, a Csillag a máglyán kaposvári és az Álomkommandó gyulai előadásai kapcsán. Abban az időszakban, amikor a színházat furcsa Janus-arcúság jellemezte. Végül méltatta Az álomkommandó Szász János rendezte, elmúlt évadbeli vígszínházi előadását.
Szász László Sütő András Kálvin-portréja kapcsán megállapította, hogy Kálvin alakja régóta foglalkoztatta Sütőt és a Kálvin–Szervét ellentét egy önmagából kivetített vitaként is értelmezhető. Sokat beszélt előadásában a Csillag a máglyán egyházi recepciójáról, s megállapította, hogy miként a román kommunista hatalom a maga tükörképét ismerhette fel a darabban, úgy a református egyház Kálvin személyiségének markánsan torzult rajza miatt ugyanazt. Sütő megítélése egyházi vonalon nem volt problémamentes, de végül megkapta az elismerést teológiai tekintetben is.
Jákfalvi Magdolna A kettős beszéd hatalma. Az Advent a Hargitán premierje című előadása szintén a 80-as évek színházi világával foglalkozott, azzal, hogy a színpad és a nézőközönség világa hogyan találkozott össze a kettős beszédben akkoriban. Mivel a szerző nem volt jelen, sajnos csak a szöveg egyes részleteit hallhattuk. Sütő magyarországi bemutatóit a kulturális nemzeti identitás létrejöttének alkalmaiként tárgyalta, s még a Csárdáskirálynő 1954-es előadásával is párhuzamba állította.
A délutáni szekció nagy véleménykülönbségeket felszínre hozó előadása volt a Vida Gáboré, Én és ők, perzsák címmel. Vida Sütőhöz való személyes viszonyulását elemezte, nem titkolva véleményét, hogy generációja nem tudott mit kezdeni Sütő András írói világával: az olvashatatlan magyar irodalom kategóriájába sorolták, és nem akartak megadott kulcsok szerint olvasni (utalt itt főképp a Perzsák című esszé virágnyelvére). Hogy mit tekintettek értékesnek a korabeli erdélyi irodalomból? Szilágyi Domokost, Hervay Gizellát, Székely Jánost. Ő maga élete egy fontos momentumában igen közel került mégis a témához: az egyetemi felvételi tétele volt ez a cím 1988 júliusában: Az újrakezdés hősei Sütő András drámáiban. Magas érdemjegyet kapott a dolgozatára, de továbbra is fenntartotta idegenkedő véleményét az íróval kapcsolatosan. Rendkívüli nyelvi képességekkel megáldott írónak tartja ma is Sütőt, aki azonban „sokkal többet mondott, mint amiért intellektusként helyt tudott állni”.
Lázok János A „kerek félalmák” dramaturgiája című előadását a Sütő-drámák elemzésére szánta. Ismertette azt a sajátságos helyzetet – Bíró Béla egy 2003-as tanulmányát is megidézve –, melyben ezek a drámák születtek, egy olyan korban, amikor „a kisebbségnek úgy kellett tennie, mintha harcot vívna a hatalommal”. A romániai magyar dráma ebben a kontextusban a főhős igazságáról akarja meggyőzni a nézőt – ideológiailag tehát egyoldalú. Az író pedig olyan drámát ír, amit az adott problémakészlet lehetővé tesz. Sütő drámái is a hatalom elleni lázadás mintái lettek – a kritika csak ritkán vette észre az abszurd végleteket, amelyek pedig éppen jelentős üzenettel bírtak. A Káin és Ábel végjátékában kiemelte azt a szükségszerű ambivalenciát, ami a hatalommal szemben létrejöhet: engedelmes azonosulás a hatalommal, amíg mindez a fennmaradást szolgálja, s ez egyúttal állandó készséget jelent az ellenállásra, lázadásra. De általánosabb értelemben, ez a darab az első bűn mítoszának átértelmezése is.
A hozzászólások sorában hallgathattuk meg Ötvös József református lelkészt, aki Sütő egyházhoz való viszonyáról beszélt, és arról, hogy a Sütő-drámák milyen hatással voltak a maguk korában a teológiai intézeten belül (még unitáriusokat és reformátusokat is egymásnak ugrasztott egyik-másik dráma). Sütőnek a rendszerváltás után is csak formális kapcsolata volt az egyházzal – mikor felajánlották, hogy vállaljon aktív szerepet az egyházban, visszautasította.
Ugyancsak hozzászólóként Tófalvy Zoltán intézett Vida Gáborhoz választ, hangsúlyozva, hogy Sütő András nem csupán mélységeiben ismerte a magyar nyelvet (is), hanem rendkívül művelt ember volt, és ez ki is derül, ha olvassuk az életművét.
Erdélyi Lajos fotóművész Sütő András-portréi címmel nyílt kiállítás Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen ezen az estén. A fényképek készítőjének – mint szerkesztőségi munkatársnak – lehetősége volt hosszú időn keresztül megfigyelni alanyát, és rögzíteni életének pillanatait a legváltozatosabb helyzetekben és helyszíneken. Vannak a fotók között a fiatal, sármos szerkesztőről készült kockák, megjelenik a Pusztakamarásra hazalátogató író, családi körben látjuk, vagy az Új Élet szerkesztőségében, egy figyelmeztető betörés romjait szemlélve tehetetlenül. A legutolsó felvétel – noha nem is utolsó éveiben készült – egy sokat tapasztalt, talán némiképp megkeseredett ember megkeményedett vonásaival képezett ellentétet a kora ifjúságából származó felvételekkel.
(folytatjuk)
Farkas Wellmann Éva
(M)ilyen gazdagok vagyunk (?)
Jegyzetek a Sütő András-műhelykonferenciáról
II. rész
Az október 30-ai délelőtti szekción Mester Béla elnökölt.
Elsőként Cristian Réka Sütő András műveinek recepciója angol nyelven és az angol-amerikai világban című előadását halhattuk. Az író helyét az angol nyelven megjelent, különböző típusú írásokban megkeresni különösen fontos, hiszen ezek az említések visszajelzést jelentenek számunkra arról, hogy milyen helyet/szerepet tölt be jelenleg a nagyvilágban az életmű. A kutatást elsősorban hírforrások keresésével kezdte Cristian Réka; ezek között legtöbb Sütő gyászhírével, illetve a róla szóló konferenciával foglalkozott. Igaz, ezekkel olyan orgánumok is, mint a The Times, The Independent vagy a Washington Post. Nagyon sok angol találat a különböző magyar weboldalak angol fordításaiban volt fellelhető. Ami a repozitóriumokat, intézeteket, alapítványokat illeti, egy biográfiai összefoglaló található a Balassi Intézet és a Magyar Könyv Alapítvány honlapján, és a Petőfi Irodalmi Múzeum, Digitális Irodalmi Akadémia honlapján, Sütő András digitalizált művei mellett megtalálhatjuk Simon Endre Sütő András portréját. Hat-hét fontosabb, angol nyelvű enciklopédiában szerepel Sütő András neve külön címszó vagy magyar irodalom címszó alatt, többek közt a The Oxford Encyclopedia of Theatre and Performance-ben. A sütői életmű angol nyelvű kritikai visszhangja siralmasnak tekinthető: mindössze egy, Bertha Csillától származó szöveg foglalkozik az író munkásságával. Körülbelül öt drámagyűjteményben viszont találunk Sütő-fordításokat, és drámáinak három bemutatójáról is lehet tudni, melyeket New Yorkban tartottak. Ennek a helyzetnek a javítására néhány lehetőséget vázolt is az előadó: összehasonlító elemzésekkel visszahozni a nemzetközi párbeszédbe a Sütő-témát, más műveit is lefordítani, a lefordított darabokat népszerűsíteni, bemutatni, hungarológiai tanulmányokon beépíteni egy-két Sütő-művet, kurzusokat létrehozni, a Sütő-monográfiát lefordítani, átdolgozni, és egyáltalán: kihasználni a digitális világ előnyeit.
Történelem és elbeszélés a hetvenes években és azután az erdélyi magyar irodalomban címmel tartott előadást Mester Béla. A Sütő-művek magyarországi recepciójáról szólva azt hangsúlyozta, hogy segítenie kellene az erdélyi művek népszerűsítését. A Sütő-drámák világát elemezve, a helyszínek esetében kitért például az egyre távolabbi vidékekre, az egyre inkább meghatározatlan helyekre – mely tendencia Székely Jánosnál is előfordult például. Összevetette Szilágyi István munkamódszerével is a Sütőét, akinek írói világa nagyon sokáig közel volt olvasói világához, majd történelmi jellegű művek írásába kezdett. Felvetette az esszék fontosságának kérdését is, s kiemelte, hogy a drámatrilógiájában a látszólagos távolodás a mától az absztrakció szintjének emelkedésével jár, valamint azt is, hogy a példázatok mindig a hatalmi viszonyokról szólnak.
Aradi Schreiner József szintén a nagyvilágbeli versenyképesség szempontja felől közelítette meg a témát, Günther Grass elhíresült hagymahántás-példázatán keresztül. Az informatika szemszögéből láttatta az írásos megjelenések sorsát, egy olyan korban, amikor a világ nyelveinek csak 5 %-át használják online, s ugyanakkor mi már a digitális olvasás nemzedékét képviseljük. A magyar nyelv éppen a veszélyeztetettség határán van a fent jelzett értelemben, de ezen belül is sok szerző a digitális halál szélén áll. Értékelte Szőcs Géza egykori fellépését (mikor a digitalizáció biztosa volt), aki azt vallotta: minden kánonnak helyet kell biztosítani. Ennek ellenére is – ismételte meg a Cristian Réka által már említett tényt – Sütő András műveivel a DIA-n kívül nem lehet találkozni az interneten. Márpedig az a helyzet, hogy az író ma úgy él tovább, hogy facebookolják; létezik egy hatalmas idézetfolyam, amelyben megjelenik egy adott író vagy sem... Ha sarkítani akarunk, akár úgy is feltehetjük a kérdést: lehet-e Sütő Andrást slam-elni vagy sem? Mert emlékeink, írásaink nagyon könnyen elszállnak, befoghatatlanul, mint Sütő András méhraj-képe az Anyám könnyű álmot ígérben.
Kuszálik Péter mint biográfus kívánt hozzászólni a Sütőről szóló párbeszédhez. Joggal, hiszen ő készítette el (3 és fél év alatt) Sütő bibliográfiáját. Ismertette, hogy nagy aránytalanságok vannak Sütő életművének feldolgozottságában: míg Erdélyt a Mentor kiadó és Lázok János képviseli ebben a folyamatban, addig Magyarországon tíz komoly munka jelent már meg vele kapcsolatosan. Az, hogy angol nyelvterületen nem ismerik, azzal is összefüggésben lehet, hogy számtalan olyan részlete van a Sütő-életműnek, ami lefordítva a nagyvilágnak nem sokat jelent. A kritikai kiadást sürgette ő is, annál is inkább, hogy sokan élnek még azok közül, akik segíthetnének ennek munkálataiban. A hagyaték kérdése is a mihamarabb rendezendő problémák közé tartozik.
Dávid Gyula a Sütő-pályaívet a Kriterion kiadó felől nézve idézte meg. Nem véletlenül, hiszen a kiadó névjegye lett Sütő – az új hangot az ő nevével ütötte le a Kriterion. Dávid Gyula 22 évig dolgozott az intézménynél, így rálátása nyílt az egyes írói pályákra (például az első Forrás-nemzedékére), a példányszámokra, és a fokozatosan visszaszoruló megjelenési lehetőségekre is. Hiába volt olyan Sütő-kötet, amely 92.100 példányban jelent meg, egy idő után teljesen lezárult a tőle közölhető művek sora, s a rendszer bukásáig nem is jelenhetett meg semmilyen írás Sütőtől. Ezt sérelmezte is Sütő akkoriban, de végül mégsem emiatt szűnt meg a munkakapcsolat író és kiadó között: később már nem volt olyan helyzetben a Kriterion, hogy versenyre tudott volna kelni a Sütő-életművet megjelentető magyarországi kiadókkal.
Dávid Gyula elnökölte a koradélutáni szekciót, amely Markó Béla lendületes előadásával kezdődött. Markó jónéhány kérdést felvetett Sütő kapcsán: hogy beszélni kellene a skatulyákról, hogy vajon jót tett-e a bármikori besorolása Sütőnek, hogy szót érdemel Sütő mint kisebbségpolitikus vagy éppen mint kultuszoknak esetleges tárgya. Személyes emlékek felidézésével folytatta, olyanokkal, amelyek immár történelmi jelentőséggel bírnak. 1989. december 22-ikének Marosvásárhelye a helyszín, a szereplők pedig – Gálfalvi György és Markó Béla –, miután dél körül kiderült, hogy biztosan összeomlik a rendszer, azon tanakodnak, hogy nekik most mi is a teendőjük. Az első ötletet elvetve, miszerint a sajtót kellene átvenni, az érvényes megoldás az: menjenek Sütő Andráshoz, hogy figyelmeztessék: hamarosan szerepet kell vállalnia. De délután, tőlük függetlenül, fiatalok tömege is levonul Sütő lakásához, és kérik, hogy menjen velük, és ő megy is, és beszédet is mond abban a rendkívül zaklatott helyzetben (halottak, sebesültek a háttérben), melynek lényege: tartsunk ki egymás mellett, őrizzük meg a testvéri egységet – hisz a forradalmat nem huligánok csinálták. Sokak számára egyértelmű volt tehát, hogy Sütő az a közéleti személyiség, akinek szerepet kell kapnia a változásban – hiteles személyiség volt mindannyiuk számára.
Markó szerint összetartoznak az élet(mű) különböző aspektusai, mert az író hozott anyagból dolgozik. Az ő generációja sem feltétlenül a Sütő-féle irodalmi vonalra támaszkodott, sőt, egyesek számára irritáló lehetett, de: ő még a korai novellisztikáját sem söpörné le olyan könnyen az asztalról. Sütőt peremre nyomni valami olyasmi lenne, mintha Tamásival próbálnánk meg ugyanezt. Külön kitért arra, a Ion Lăncrănjan által indított propagandaháborúra, amely 1982-ben/-től borzolta a romániai magyarság és románság kedélyeit. A magyarellenes kampány indítószövegére Sütő azonnal reagált, s éppen Markóék voltak azok, akik enyhítettek kicsit a szövegén. S noha sokan nem álltak egy platformon vele, Sütő kezdeményezése maga mellé tudott állítani embereket – így előzménytelen szolidaritást sikerült kialakítani a román írószövetségi társakkal. Összesen 36-an írták alá a beadványt, amelyet Nicolae Ceauşescu-nak címeztek. Összességében – zárta Markó Sütővel a közéleti, politizáló emberrel kapcsolatos gondolatait – céljaiban radikális volt („normális radikális”), de megpróbálta az átjárást a megosztott táborok között – s most ennek köszönhetően senki sem vállalja, miközben a kisebbségpolitikusi magatartása minta kellene hogy legyen.
Molnár Gusztáv Értelmiségi állásfoglalások  az erdélyi magyar irodalomban 1956-ban című előadásában különböző kategóriákat állított fel a korszakkal való együttélés stratégiáiból. Szóba kerültek itt azok, akik kivetkőztek magukból (pl. Majtényi Erik), a taktikát stratégiaként használók (főpapjuk: Balogh Edgár), az inkvizítorok (pl. Méliusz József) vagy a nemzetféltők: Szabédi és Kacsó. Összefoglalta azt a kálváriát is, amely egy, az 1956-os erdélyi állásfoglalásokról írott cikke miatt alakult ki, még a rendszerváltás előtt, s amelyet – noha több folyóiratban is majdhogynem megjelent – végül mégsem sikerült a megfelelő időben a nyilvánosság elé tárni. Sütő maga visszautasította, rágalmazásnak vette a benne foglaltakat (azazhogy: lett volna mivel elszámolni 56-tal kapcsolatban).
Azon előadók dolgozataiból, akik nem voltak jelen (Demény Péter, Lőrincz D. József), is hangzottak el részfelolvasások, összefoglalók, de mivel ezek nem közvetítették a teljesség igényével azok tartalmát, itt sem térünk ki rájuk részletesebben – majd elolvashatóak lesznek a tavasszal megjelenő konferencia-kötetben.
A napot – és a konferenciát – a Bernády házban zárták a műhely tagjai, közönség előtt is összefoglalva az előadások, viták eredményeit, Lázok János házigazdával és a négy szekcióvezetővel.
A harmadik nap az ünnepé és az emlékezésé volt. A konferencia résztvevői és a Sütő András Baráti Társaság tagjai az író szülőfalujába, Pusztakamarásra látogattak, ahol részt vettek a reformáció emléknapja alkalmából tartott ünnepi istentiszteleten. A boldogságokról szóló prédikációt Demeter József lelkész mondta – és helyet talált benne Sütő András boldogsága kérdésének is. Oroszhegyi Attila-Zsolt, Pusztakamarás szórványközösségének lelkészi beszéde fokozott felelősséggel szólt az egyre fogyatkozó helyi magyar közösséghez, s e két szép szónoklat után új értelmet nyert a közösen elénekelt zsoltár, a Tebenned bíztunk.
Az emlékezők meglátogatták Sütő András emlékházát is, melynek még mindig folynak a helyreállítási munkálatai. A háznál Széman Péter, Horváth Arany, Szász Ferenc nyugalmazott lelkész is felszólaltak, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem másod-  és harmadéves színészhallgatókból álló lánykórusa  felolvasott az Anyám könnyű álmot ígér kezdő fejezetéből.
Este Marosvásárhelyen, az író sírjánál még összegyűltek egyszer Sütő tisztelői fejet hajtani, gyertyát gyújtani az emlékére.
Farkas Wellmann Éva
barkaonline.hu/helyszini-tudositasok

Újra kell értékelni az életművet
Két napon át 22 előadás hangzott el az október 29–30-án tartott (M)ILYEN GAZDAGOK VAGYUNK(?) Sütő András- műhelykonferencián. A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem szervezte rendezvénynek az volt a célja, hogy szakmai fórumot teremtsen az életmű jelentőségét méltató és az író munkásságával kapcsolatos eltérő véleményeknek is. A húszperces előadások és viták összegzését a nagyközönség előtt tartották a Bernády Házban. Lázok János irodalomtörténész, a Művészeti Egyetem docense, a konferencia főszervezője a tagozati elnököket kérte fel, hogy röviden ismertessék az előadások s az azok kapcsán kibontakozott vita lényegét, s esetenként szólaltassák meg az előadókat is.
"A látásunkat szabadította fel"
Szász László, a Károli Gáspár Református Egyetem docense értékelte, hogy Lázok János kiválóan válogatta össze a rokon témájú előadásokat, s közben egymástól távol álló szerzők kerültek egy csoportba. Példaként Soltész Mártont, a Magyar Tudományos Akadémia fiatal kutatóját említette, aki Veress Péter és Sütő András levelezését feltárva kimutatta, hogy a XXI. századi irodalomelmélet legnagyobb dilemmája – valóságábrázolás vagy fikcióteremtés – a két író leveleiben már az 1950-as évek elején megfogalmazódott.
A szakma már régen megegyezett abban, hogy 1970 tulajdonképpen fordulópont a sütői életműben, és korszakhatárt jelent a romániai magyar irodalom történetében is. Elek Tibor irodalomtörténész, kritikus, a Bárka című lap főszerkesztője (Korszakhatár az életműben: Anyám könnyű álmot ígért) dolgozatában szociográfikus vallomásregényként értelmezte a művet, amelyben fontos a szerző jelenléte, aki beszámol Pusztakamarás jelenéről, múltjáról, az ottani viszonyokról, a magyarság asszimilációjáról, s közben bizonyos mértékig számot vet korábbi cselekedeteivel, ami felszabadító hatással van rá, s elindítja nagy műveinek sorozatát.
"Nagy élményem volt az Anyám könnyű álmot ígér megjelenése… Sütő András a látásunkat szabadította fel" – mondta Cseke Péter, aki a kötet visszhangjáról is beszámolt. Irodalomtörténészként, szociográfusként a népi szociográfia szemléletmódjával, az otthonirodalom, a valóságirodalom, a tájirodalom fogalomhasználatával és szemléletével közelítette meg a művet (Új fejezet otthonirodalmunk történetében. Az anyám könnyű álmot ígér műfajtörténeti háttere).
Filep Tamás Gusztáv magyarországi kisebbségkutató és művelődéstörténész Sütő András és Szabó Gyula egymáshoz való viszonyát, illetve ugyanannak a valóságnak a bemutatását vizsgálta a két írónál, s nem mindig Sütő javára dőlt el az összehasonlítás esztétikai, politikai eredménye, amely a Gondos atyafiság című mű megjelenéséig tárgyalta a két író közötti párhuzamot.
Novák Csaba Zoltán történész, a Román Akadémia marosvásárhelyi kutatóintézetének tudományos munkatársa a politológia illetve a kortörténet felé terelte a beszélgetés fonalát (Válaszúton. A megfigyelt Sütő András közéleti szerepvállalásának alakulása). Dolgozatában azt részletezte, hogy az ismert ellenzéki jellegű népszolgálati szerep hogyan jelent meg a szekuritáté tudatában. Az író követési dossziéjából kiderül az is, hogy miképpen próbálták meg bizalmatlansági rémhírterjesztéssel megakadályozni, hogy Sütő András, Király Károly és Kányádi Sándor között egyfajta ellenzéki kapcsolatfelvétel történjen.
A Kálvin-értelmezés vitája
Filep Tamás Gusztáv a Sütő András színpadi világához, drámáihoz, színpadi előadásaihoz, drámai hőseihez kapcsolódó tagozaton elhangzottakat elemezte. Kovács Dezső színikritikus (Sütő András színpadi bemutatóinak magyarországi recepciója) és Jákfalvi Magdolna, a budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetem professzora (A kettős beszéd hatalma. Az Advent a Hargitán premierje) a magyarországi színházi előadásokat és azok befogadását tárgyalta. Szász László ("Szerep-vivő emberré lettem", Sütő András Kálvin- portréja) a szövegben megjelenő Kálvint próbálta összevetni részben a teológiai irodalommal, részben a darabnak a református egyházon belüli fogadtatásával. Míg Magyarországon egyértelműnek látszott az egyház elutasítása, a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézetben Juhász István professzor azt a szemléletet képviselőte, hogy egy egyházi személy irodalmi feldolgozását nem szabad az egyházi dogmatika megközelítési kategóriáiban és módszertanával elemezni, s erről vitaműsort szervezett a diákságnak, amely irodalom szakos hallgatóként fontos élmény volt számára – nyilatkozta Lázok János (A "kerek félalmák" dramaturgiája).
A Szúzai menyegzőt megelőző Perzsák című Sütő-esszé alapján Vida Gábor nemzedékének olvasatát fogalmazta meg. A sütői életműben egy leszűkített világbeli képet látnak, egy leegyszerűsített történetfilozófiát, egy csak magyar–román problematikán való kérődzést. A vállalt politikai, közművelődési és írói összetett szerephez bizonyos képességei megvoltak ugyan Sütőnek, mint például rendkívüli nyelvi ereje, de nem volt elegendő a háttértudása, műveltsége és talán a gondolkodásbeli következetessége is megkérdőjelezhető (Én és ők, perzsák) – idézte Vida Gábort az üléselnök.
Az elhangzottakat Lázok János előadása határozattan cáfolta. A Káin és Ábel című Sütő-darab alapján, amely lételméleti problémákat vet fel, Sütő magas színvonalú paradoxális gondolkodását, illetve gondolatainak a végsőkig való következetes végiggondolását és egymásra építését emelte ki.
Sürgős a kritikai kiadás elkezdése
A Mester Béla, az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpontja Filozófiai Intézetének filozófia-történész kutatója által vezetett tagozat a kiadásnak és az életmű további kezelésének módozatairól, valamint a hatástörténetekről és az összehasonlításokról szólt.
Sütő műveinek a kritikai kiadását minél hamarabb el kellene kezdeni – vetette fel Kuszálik Péter, a Sütő-bibliográfia szerzője (Beiträge zur… avagy az életmű kritikai kiadásával kapcsolatos kérdések). Figyelmeztetett arra, hogy Sütő András munkáinak a kiadása (SAM), ami 1989-ben indult a Szépirodalmi Könyvkiadónál Ablonczy László gondozásában, a negyedik kiadóhoz (egy szeszforgalmazó cég) került, s már az első kiadócsere után eltűntek a könyvekből a jegyzetek és tájékozató szövegek. Oda kell figyelni a hagyaték sorsára is, hisz bármely kritikai kiadás arra épül – hangsúlyozta.
G. Balla Ilona, a kolozsvári egyetemi könyvtár tudós könyvtárosa a hálózati (online) kritikai kiadás módszertani vonatkozásairól írt dolgozatot. A műfaj előnye, hogy az új adatok felmerülése nyomán a szöveg megváltoztatható, és nem kell újra kiadni.
Az írói munkásság tartalmi kérdéseit illetően Aradi Schreiner József a hagymametaforával utalt arra (Hogyan hántsuk a Sütő-életmű hagymáját?), hogy Sütő újraolvasása folytán a saját önismeretünket segítjük elő. Informatikusként elmondta, hogy az internet élő részében Sütő alig jelenik meg, ami baljós árnyakat vetít előre a továbbélés kérdésében.
Kritikai gettóban
Peczold Szilvia Sütő András és Paul Schuster regényében hasonlította össze az erdélyi viszonyok ábrázolását (Magunkról és másokról: erdélyi viszonyok Sütő András és Paul Schuster regényében), Cristian Réka, a Szegedi Tudományegyetem oktatója, az amerikanisztikai tanszék vezetője Sütő András műveinek az angol nyelvű recepcióját elemezte, amire az érdektelenség jellemző, s a népszerűsítés lehetőségeit latolgatta (S. A. műveinek recepciója angol nyelven és az angol-amerikai világban).
Ahelyett, hogy ablakot nyitott volna az íróknak, az erdélyi irodalommal való foglalkozás egyfajta kritikai gettóba szorult a hetvenes évek Magyarországán. Ezért nem a kritikusok hibáztathatók, hanem a világ, amelyben éltek – hangzott el a Sütő-művek magyarországi befogadásáról. Mester Béla a fikciónak és a történelem elbeszélhetőségének a kérdését vizsgálta Székely Jánosnál, Szilágyi Istvánnál és Sütő Andrásnál.
Dávid Gyula irodalomtörténész, a Kriterion Kiadó volt szerkesztője a kiadástörténetről szólva kijelentette (Sütő-pályaív – a Kriterion Kiadó felől nézve), hogy a kimondandó tartalmak a hetvenes évek végére torlódtak föl az erdélyi magyar irodalom több nemzedékében. Ekkor ismert történelmi körülmények hatására megalakult a Kriterion Kiadó, amelynek az Anyám könnyű álmot ígér a névjegye lett. Az új hangot az új kiadó Sütő András könyvével ütötte le. Ez lett a legsikeresebb könyve, hat év alatt négy kiadást ért meg 92.100 példányban. Megjelenése után Sütő életműve elválaszthatatlan volt a kiadó működésétől egészen a kései munkákig. Ezek magyarországi kiadóknál jelentek meg a ’80-as évektől, amikor a kényszerítő körülmények hatására megszakadt az írónak a Kriterionnal való kapcsolata. A ’80-as évek új közönségének már elégtelen volt Sütő eszmélete, s ehhez kapcsolódik a kritikában rosszul kezelt fordulat, Bíró Bélának a Tragikum tragikuma című kötete a Kriterionnál, amire az író érzékenyen reagált.
Tetemre hívás
Az utolsó nap előadásairól Dávid Gyula számolt be. A fő témát az író művének az életéhez s közéleti, politikai szerepléséhez való viszonyulása képezte. Markó Béla hosszú ideig gyakorló politikusként adta elő – Egy félbemaradt kultusz (Sütő András helye a romániai magyar kisebbségpolitikában) –, hogy Sütő András szenvedélyes közösségi elkötelezettsége, közéleti szerepvállalása, az általa felmutatott példa sajnálatosan marad ki a mai közbeszédből, nem tartják számon és nem építenek rá.
Molnár Gusztáv filozófus, politológus, a Partiumi Keresztény Egyetem docense egy 27 évvel ezelőtti problematikáját elevenítette fel (Értelmiségi állásfoglalások az erdélyi magyar irodalomban 1956-ban). Tetemre hívta azt a nemzedéket, amelyhez Sütő András és az erdélyi magyar írók túlnyomó része tartozott, akik az 1956-os forradalom idején a sajtóban megjelent nyilatkozatokban, versekben, cikkekben enyhén szólva szégyenletes szövegeket írtak alá vagy fogalmaztak meg. Molnár Gusztáv mellett Demény Péternek volt egy blogbejegyzése, s egy cikke, Kiáltvány apáink ellen, amelyben azt háborogta ki magából, hogy amikor az erdélyi magyarság sorskérdéseiről volt szó, az apák nemzedéke olyan állást foglalt, ami csődbe vezetett. Hittek a kommunista eszmében, a szocialista rendszer által kínált lehetőségekben, s amikor egyre inkább világossá vált, hogy nem ez a helyes út, nem tudtak szembenézni a saját múltjukkal (S. A. nemzedéke. Egy csalódás vizsgálata) – összegzett Dávid Gyula.
Elindul a lavina?
– Ami a konferencián elhangzott, Sütőtől függően vagy függetlenül elindít egy lavinát. Véleményem szerint nagyon személyre szólóan, nagyon időhöz és helyhez kötötten kell vizsgálódni, és sokkal több dokumentáció alapján, mint amennyit eddig tudunk. Emberek életpályájáról, vállalásáról van szó 1944 őszétől a halálukig. A nemzedék, amelyhez Sütő András is tartozott, megjárta a keserves utat a hittől az eszméletig. Felvállalt egy eszmét, amely megoldást ígért a fájdalmas magyar sorskérdésekre, a magyar társadalmat belülről is tagozó igazságtalanságokra, védelmet a kisebbségi helyzetben védtelen erdélyi magyarság számára. Hogy ez a hit milyen hamar megcsúfoltatott, és az eszmélet milyen nehezen következett be, annak folyamatát ma már világosan látjuk. A kérdés az, hogy ki mikor jutott el az eszméletig, és milyen motívumok alapján. Aki tenni akart, csak azt tehette, amit lehetett, a lehetőségeket feszítve a maximumig és afölött is, ez volt az egyetlen hasznos és járható út.
A ’80-as években felnőtt nemzedékben viszont az eszméhez való érzelmi viszonyulást felváltja az értelem józan kritikája. Úgy érzik, hogy Sütő drámáinak anakronisztikus dramaturgiaszemlélete alkalmatlan a valóság megragadására. Személy szerint a drámák 80-as évekbeli aktualitását nem tudnám megkérdőjelezni. Az akkor körvonalazódó és egyre agresszívabbá váló homogenizálás körülményei között a bennük foglalt dilemmák már nem az 50-es évek nagy dilemmái, hanem a jelenéi, s a tanulságok, a hősök sorsában negatív vagy pozitív kicsengéssel sugallt magatartásmodellek a jelen emberéhez szólnak – érvelt Dávid Gyula.
– A színházi illúzió, hogy e drámák révén a közönség estére szembeszállhat a hatalommal, a diktatúrával, abban az időben életmentő szerepet töltött be. A megváltozott politikai helyzetben, amikor már nem így tevődik fel az irodalom szerepe és a kisebbségi közösség érdekkifejeződése, ahelyett, hogy múzeumban helyeznénk el a sütői életművet, az én elképzelésem szerint újra kell értelmezni, ami új szellemiséggel tölti fel, és élővé teszi. Ezt próbáltam elmondani, ez volt a konferencia motivációja is – összegzett Lázok János.
Ezt hangsúlyozta zárszavában Balási András, a Művészeti Egyetem prorektora is, aki elmondta, hogy várja a konferencia előadásait tartalmazó kötet megjelenését.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely

Zajlik a 20. Minimum Party alkotótábor
Már hét napja zajlik a 20. Minimum Party alkotótábor és szakmai fórum Kászonaltíz mellett, a Tiszás-patak torkolatánál. A késő délutánonként és esténként sorra kerülő szakmai fórum előadásai, illetve a nap többi részében működő tíz alkotóműhely a memória fogalmát próbálja körüljárni, annak okán, hogy immár 20. alkalommal szerveződik ez az alkotótábor. A táborban azonban a memóriát a bizonytalan oldaláról vizsgálják, arra kerül a hangsúly, hogy mennyire alakítjuk át az emlékeinket az idő teltével. Mire emlékezünk másként, mint a többiek, mit felejtünk el, milyen részletek esnek ki a képből, illetve mi kap túl nagy hangsúlyt, vagy éppenséggel mi van akkor, amikor valójában meg sem történt dolgokra emlékezünk.
A július 29. és augusztus 9. között zajló alkotótábor műhelyvezetői az érkezési napot követően, július 30-án reggel ismertették a tábori résztvevőkkel, hogy miképpen, miből és mit alkotnának a csoportmunka során. Az előző évi alkotótáborokban az építészműhely résztvevői által kialakított hangulatos tábortűz körül helyet foglalók nagy része ezen a műhelybemutatón dönti el, melyik alkotóműhelyben szeretne munkálkodni.
Pálfalusi Zsolt budapesti filozófus, esztéta, aki 2002 óta jár a Minimum Partyra, a filozófiaműhely felvezetőjében többek között arra is kitért, hogy Sigmund Freud miképpen fejti ki A hisztéria c. művében, hogy mi az, amire valaki hajlandó, és mi az, amire nem hajlandó emlékezni. A filozófiaműhelyben tehát a memória fogalma egy kritikusabb megközelítésben nyer fényt. Az íróműhelyben a Minimum Partyn első alkalommal részt vevő Lövétei Lázár László költő és szerkesztő irányításával az irodalomtörténet memoárjainak különféle olvasatait vizsgálják meg, és ezek mentén írják meg várhatóan tábori emlékeiket. A vizuális művészeti műhely Szigeti Gábor Csongor budapesti/csíkszeredai képzőművész, előadótanár és kurátor irányításával a környék bejárásával indult. A műhelyben részt vevők elkezdték megkeresni azokat a helyeket, amelyek valamilyen módon valamire emlékeztetnek, próbálták megtalálni azokat a szálakat, amelyek az adott helyhez, természeti környezethez kapcsolódnak, fotókkal és videókkal dokumentálják, majd létrehozzák ezek rekonstrukcióit, és azokat elhelyezik egy virtuális múzeumban, egy on-line is működő adatbázisban. A zeneműhely idén Miquèu Montanaro okcitán muzsikus irányításával indult, a köré csoportosuló résztvevők megkeresik a tábor helyszínének jellegzetes hangjait – az erdő, a patak, a tücsökciripelés stb. hangjait –, és a különféle zajokból megpróbálnak zenét létrehozni úgy, hogy azt kiegészítik saját hangjukkal és hangszereik hangjával. A fotóműhely Kónya István kolozsvári származású budapesti fotográfus irányításával szintén a memória témakörére épít azáltal, hogy a fénykép visszahozza az emlékeket. A táborban celluloidfilmre dolgoznak, majd különféle előhívási technikákkal kísérletezve manipulálják az eredményt. A mozgásszínházműhely Kocsis Andrea és Lukács Ádám miskolci táncosok irányításával a test emlékezetét helyezi előtérbe: kérdések és válaszok, oltás és kapcsolás, villanások és megvilágítások, vonalak, dinamika, könnyedség, zeneiség, mozdulatok szabadsága, a testek közt áramló hullámok, amint benépesítik az ürességet – mindezek kapcsán a test nem hazudik…, emlékszik. A filmes műhely résztvevői egyrészt vállalják Schneider Tibor kolozsvári rendező és operatőr irányításával, hogy dokumentálják az egész tábort, a többi műhelyben zajló munkát, másrészt a memória tematika kapcsán írják meg forgatókönyveiket Fogarasi Gergely budapesti filmes alkotóművész segítségével. Leforgatandó filmjeikhez kiindulópontul használják az emlékezés nagymestere, Krúdy novelláit, valamint a digitális memóriát, illetve az emlékek és az álmok lehetséges változatait. Idén is van kísérleti színház műhely a kolozsvári/miskolci Szabó Attila rendezővel, aki naponta létrehozott vicces és öntörvényű produkcióiba bárkit, adott esetben az egész tábort is bevonja. Az építészműhely Márton Ildikó csíkszeredai építész irányításával egy adott kor gondolkodását térré formáló műemlékek felől közelíti meg a tábori tematikát, és a természeti környezetben megépítendő munkáik létrehozása során azt is megvizsgálják, mi az a plusz, ami az építészeti konstrukcióhoz kapcsolódik. E felsorolásból, illetve a mindenkori Minimum Partykból nem maradhat ki a kézművesműhely sem, amelyet idén a csíkszeredai Lázár Mónika vezet, aki a füvek emlékezetét eleveníti fel a növényfestési folyamatban, előcsalogatva mindazt, ami a vadon élő növények levelei és virágai memóriájából előhívható. A fent felsorakoztatott tíz alkotóműhelyben általában 8-12 amatőr avagy profi alkotó vesz részt, a szakmában elismert műhelyvezetők mellett. Az ő, illetve a műhelyek közti együttműködés eredményeit a tábor utolsó napjain mutatják majd be.
A táborban működő szakmai fórum előadói: Fekete Zsolt, Kádár Elemér, Kónya István, Mester Béla, Miquèu Montanaro, Pálfalusi Zsolt, Szigeti Gábor Csongor és mások, akik vetítéssel egybekötött előadásaikon saját munkáikat, illetve a tábori tematika valamely művészeti ághoz kötődő megközelítését mutatják be, majd vitatják meg a szakmai fórumon részt vevő táborlakókkal.
A huszadik alkotótábor támogatói: a román kormány Etnikumközi Kapcsolatok Főosztálya (DRI), Nemzeti Kulturális Alapprogram (Budapest), Bethlen Gábor Alap (Budapest), a Romániai Magyar Demokrata Szövetség és a Communitas Alapítvány (Kolozsvár).
(Partnerek: Kászonaltíz Polgármesteri Hivatala, Kazun Kulturális Egyesület, Dr. Lukács Mihály Általános Iskola.)
Népújság (Marosvásárhely)

A magyar utcanevekért perelne a prefektúra és a CEMO
A közigazgatási bíróságon készül megtámadni azt az önkormányzati határozatot Maros megye prefektusa valamint a Civil Elkötelezettség Mozgalom (CEMO), melyet két és fél hónappal ezelőtt a marosvásárhelyi tanács hozott harminc belvárosi utcanévről. A döntés értelmében a házfalakra az utca román megnevezése alatt nem azok fordítása, hanem a köznyelvben élő, egykori magyar név jelenne meg.
Nem ugyanazon ok miatt, mégis egy hajóba került a Maros megyei prefektúra és a Civil Elkötelezettség Mozgalom. Mindkettő közigazgatási perrel fenyegeti a vásárhelyi önkormányzatot, amennyiben nem vonja vissza a május 28-án hozott 150-es számú határozatát. Peti András alpolgármester a hétfőn kapta kézhez Lucian Goga kormánymegbízott levelét, amelyben a magyarellenes lépéseiről elhíresült prefektus a magyar nyelvű történelmi megnevezések okozta állítólagos gondokra hívja fel a figyelmet.
A prefektus azzal érvel, hogy a hivatalos utcanévtáblák alatt tájékoztató jelleggel megjelenő feliratok megtévesztők lehetnek a gyalogosok számára és veszélyforrást jelenthetnek közlekedési szempontból. Goga szerint a közlekedési törvény egyébként is tiltja az efféle táblácskák felszerelését. A főispán ugyanakkor azt is kifogásolja, hogy a döntés meghozatala előtt a városatyák nem kérték ki a prefektúra fennhatósága alatt működő névadó bizottság véleményét. „Ha mindez nem lenne leírva, nem is hinném, hogy felelős beosztásba helyezett ember ilyen érveket hozhat fel. Érdekes, hogy más városokban ezek a táblák nem okoznak semmiféle közlekedési káoszt, Maros megyében viszont óriási veszélypotenciált jelentenek!” – jelentette ki szerkesztőségünknek Peti András, aki szerint röhejesek azok az érvek, amiket Goga képes felsorakoztatni a magyar nyelv használata ellen.
Az alpolgármester a Vásárhelyi Hírlaptól szerzett tudomást, hogy nem csak a prefektus, de immár a CEMO is a közigazgatási bírósághoz készül fordulni a hagyományos utcanevek ügyében. „Szép kis társulás!” – kommentálta a helyzetet Peti.
Mivel a polgármesteri hivatal a civil szervezet felszólítására sem hajlandó visszavonni a május végén hozott határozatát, a CEMO pert indít az önkormányzat ellen – szögezte le portálunknak Szigeti Enikő. Az egyesület vezetője elmondta, hogy megbízta Menyhárt Gabriella Éva nagyváradi ügyvédet, hogy forduljon a közigazgatási bírósághoz a szerinte törvénytelen és a vásárhelyi magyarságot hátrányosan érintő önkormányzati határozat miatt. Az anyanyelvi jogokért küzdő civilek felháborodását egészen más váltotta ki, mint ami a prefektus eljárását elindította. A szervezet már a döntés megszületése után nemtetszésének adott hangot. A CEMO arra hivatkozott, hogy a Székelyföldön egyetlen település sem létezik, ahol a magyar közösség régi utcaneveinek egy piciny százalékát a hivatalos egynyelvű utcanévtáblák alatt elhelyezett tájékoztató táblákon jelenítenék meg. A városháza ugyanis a 425 utcából egyelőre csak harmincnak a kétnyelvűsítését vállalta fel, holott a közigazgatási törvény nem kínál alkulehetőséget.
„Marosvásárhelyen még jelentős számú magyar él, a magyar közösség nem ment el, nem tűnt el, nem lehet muzeális tárgyként kezelni, és a jelenlegi egynyelvű utcanévtáblák alá, mindössze tájékoztató táblán jelezni az utca száz évvel ezelőtti nevét, maximum harminc utcában, elszórtan” – írta Peti Andrásnak címzett nyílt levelében Szigeti. A CEMO vezetője arra utalt, hogy Torda, Beszterce és Szászsebes önkormányzata azért folyamodhatott ehhez a megoldáshoz, mert az ottani magyarság illetve szász lakosság ma már elenyésző számban lakja a települést. Amúgy a civilek abban sem bíznak, hogy Vásárhely polgármesteri hivatala a történelmi megnevezés alatt kimondottan az egykori magyar utcanevet értik, hisz az elmúlt száz évben a legtöbb utcának – főként a két világháború között – román megnevezése is volt. Például a jelenleg Rózsák tere nevet viselő főtér nem csak Széchenyi térként tartható számon. A trianoni impériumváltás után viselte Ferdinánd román király nevét is, a kommunizmus első éveiben pedig a szovjet diktátorról, Sztálinról volt elnevezve. A magyarok által ma is Sáros utcaként emlegetett Târgului jó ideig Eötvös József nevét viselte, de a harmincas években az Osztrák-Magyar Monarchia ellen harcoló Drăgălina tábornoknak állított emléket. „Azon túl, hogy törvénytelen, a tanácsi határozat rendkívül képlékeny. Írásban kértünk magyarázatot a polgármesteri hivatal illetékeseitől, de ahány válasz, annyiféle, arról nem is beszélve, hogy Dorin Florea válaszra sem méltatott” – mondta el Szigeti Enikő.
Közben nem csak helyi szinten próbálják elgáncsolni a vitatott tanácsi határozatot, úgy tűnik, bizonyos formaságok miatt Bukarest is megpróbálja késleltetni a döntés életbe ültetését. Florian Moldovan városházi igazgatótól a CEMO-sok a napokban megtudták, hogy a közbeszerzéseket vizsgáló országos hatóság a feladatfüzetben észlelt hiányosságok miatt másodjára is leállította a táblakészítésre kiírt versenytárgyalást. „Az igazgató szerint Bukarestből mindegyre kivetnivalót találnak a feladatfüzetben. Nagyon gyanús ez az egész, hisz az önkormányzat évente millió egy egyéb közbeszerzést ír ki – bármiféle gond nélkül. Egyébként azt sem értem, hogy a hagyományos utcanevekre vonatkozó tendert miért kellett összekapcsolni a valós kétnyelvű utcanévtáblákra kiírt pályázattal” – adott hangot elégedetlenségének Szigeti Enikő.
Peti András is minimum érdekesnek találta, hogy a városházi tisztviselők immár harmadjára indítják újra a közbeszerzési eljárást. Hogy ilyen körülmények között lesz-e még az idén valami a 2014 nyarán Dorin Florea által beígért utcai kétnyelvűségből, az alpolgármester belátta, hogy nehéz lenne most ez ügyben optimistának lenni. Peti András egyébként arról biztosította a CEMO-t, hogy „nem telik el nap, hogy ne keressünk megoldást a kétnyelvű utcanévtáblák ügyében”.
Szucher Ervin