"2002-ben múlt 125 éve annak, hogy a kolozsvári egyetem két professzora /a 26 éves Meltzl Hugó és a nyolcadik évtizedében járó Brassai Sámuel/ összefogásával egy világviszonylatban úttörő folyóirat indult Kolozsváron Összehasonlító Irodalomtörténelmi Lapok címmel. Az évente két kötetbe sorolt húsz számot megjelentető folyóirat eleinte hat, majd tíz nyelven közölt eredeti alkotásokat, elemző tanulmányokat. A híranyagot magyarul vagy világnyelveken adták közre. Az 1888 elején megszűnt lapban több mint 20 nyelven jelentek meg eredeti vagy fordított alkotások, köztük olyan nyelveken, mint a svéd, finn, izlandi, holland, örmény, cigány, albán, román, kínai, japán, arab. A több mint száz munkatárs mind az öt kontinenst képviselte. Brassai 1883-ban - nyugdíjba vonulván - kilépett a szerkesztőségből. Magyarországi és erdélyi kutatók több dolgozatban ismertették a lapot magyarul, románul, sőt, idegen nyelveken is. Gaal György 1975-ben magyar nyelvű antológiát állított össze a lap közleményeiből, a népszerű Téka-sorozat számára. Horst Fassel, a kolozsvári egyetem végzettje, jelenleg a tübingeni egyetem Duna Menti Sváb Történelmi és Honismereti Intézetének munkatársa elhatározta, hogy újra kinyomtatja a folyóirat évfolyamait. A kolozsvári egyetem Német Intézetével társulva 2002 őszén meg is jelentette az első évfolyamot, a folyóirat latin címét használva főcímként: Hugo Meltzl - Samuel Brassai: Acta Comparationis Litterarum Universarum. Jahrgang I. (1877) Cluj-Napoca - Klausenburg, 2002. /Gaal György: Az Összehasonlító Irodalomtörténelmi Lapok új kiadása. = Szabadság (Kolozsvár), jan. 21./"

Egyetemesség és kultúra – Meltzl Hugó komparatisztikai öröksége címmel kétnapos ülésszakot rendezett november 14–15-én Nagyváradon a Partiumi Keresztény Egyetem Filozófiai Kutatóintézete és Német nyelvészeti tanszéke a Német–Magyar Filozófiai Társasággal karöltve. A szászrégeni születésű Meltzl Hugó a kolozsvári egyetem német tanszékének professzora volt az egyetem megnyitásától, 1872-től kezdve 1908-ig, haláláig. Elhunytának évfordulója szolgáltatott alkalmat a megemlékezésre. /G. GY. : Meltzl Hugó-emlékülés. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 18./

A hét éve elhunyt Engel Köllő Károly /Kisszederjes, 1923. szept. 25. – Kolozsvár, 2002. aug. 12./ kolozsvári közíró, művészettörténész, bibliográfus tudományos tevékenységével és az utókor szellemi gazdagodása érdekében hátrahagyott munkáival ismerkedhettek meg az érdeklődők január 30-án Kolozsváron az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) Szabédi-emlékházában. Engel széleskörű munkásságáról Bartha Katalin Ágnes, Egyed Emese, Dávid Gyula és Kötő József beszélt. Bartha Katalin Ágnes irodalomtörténész, a Szabédi-emlékház könyvtárának és levéltári hagyatékának gondozója kifejtette: az emlékházban őrzött hagyatékban Engel tanulmánykötete mellett műfordításai, irodalomtörténeti tanulmányai, román nyelvű írásai, lexikon-szócikkei és bibliográfiái is megtalálhatók, továbbá az ún. műhelyforgácsok, az ötszáz gyászjelentés (köztük Kiss Elek püspök, Balogh Edgár közíró, Szentkirályi Aladár magyartanár) hátára írt szövegek és értékes irodalomtörténeti dokumentumok (Meltzl Hugóhoz, Gozsdu Elekhez címzett levelek). Dávid Gyula irodalomtörténész Engel Károly komparatisztikai munkásságáról írt szövegét felolvasták, Kötő József színháztörténész pedig az Engel által 1966 és ‘76 között műsorfüzetekbe írt, színházkritikának is felfogható jegyzeteit ismertette. /Ferencz Zsolt: Engel Károlyra emlékeztek a Szabédi-házban. = Szabadság (Kolozsvár), febr. 2./

Kötelékek – kézfogások
A város – Erdély – az ember
Augusztus végi gyöngyszem a magyarországi médiából (tévé, rádió, ebből a szempontból egyre megy) Kolozsvártól távolibb nyári fesztivál kapcsán: „érkeztek résztvevők Felvidékről, Székelyföldről, sőt Erdélyből is.” Vagyis ezeknek a szegény magyar „médiaszakembereknek” fogalma sincs a Kárpát-medencei földrajzról, a Székelyföld az ő tudatukban valahol a mitológiában foglal helyet.
A Farkas utcában, a Kolozsvári Magyar Napok egyik hétköznapján, déli órában gyűjtött beszélgetésfoszlány: „Makfalviak? Mi Kibédről jöttünk.” Idézhetném a Stuttgartból, a szlovákiai Sepsiből s a világ más tájairól az augusztus 18. (a nulladik nap) és 25. között idesereglőket, baráti beszélgetéseinket – az egymásra csodálkozást.
És egy harmadik (ezúttal kettős) idézet: a Kolozsvári beugró című kis kötetünk jól sikerült bemutatóján (ne tessék 50 ezer emberre gondolni!), a Kolozsvár Társaság székhelyén Egyed Ákos hivatkozott a valóban mitologikus figurává lett Bem apó híres mondására, parafrazálva azt a jelenre; annak idején, a Kulcsok Kolozsvárhoz cím alatt még 2000-ben megjelentetett, ugyancsak Korunk-kiadványban a jeles történész így zárta tanulmányát: „Bem kétségbeesett egykori mondása jut az eszembe: »Ha a híd [a piski híd] elvesz, Erdély is elvesz.« S ha Kolozsvár…?”
Régiekről – közeledőben
A régiektől általában távolodni szoktunk; kell egy alkalom, hogy az irány változzék. És kellenek emberek (legalább egy-két ember) az ébresztéshez. Mostanában – újra? – divatba jött a családfakutatás, az „ősiség” a büszkeség forrása, ahol pedig egy nagy családon belül valóban jelentős, netán nemzeti (országos) vagy éppen európai mércével mérve is számon tartandó eredményt lehet felmutatni, ott a leszármazottak összetrombitálása akár közügyi eseménnyé válhat. Ez történt idén augusztusban, a Gödöllő és Hatvan közti kisvárosban, Aszódon, a Genersich-találkozón.
Ha már én is meghívást, majd szót kaptam (70-80 vagy ennél is több, különböző helyekről, az Evangélikus Gimnáziumba érkezett és különböző neveket viselő meghívottak között, anyai nagyanyám révén), két dolgot tartottam fontosnak kiemelni: egyrészt a 19. század második felében és a 20. elején a befogadó nemzet viselkedését, aminek következtében német származásúak sokasága (és tótok, azaz szlovákok, zsidók, románok) lettek-lehettek „jó magyarokká”, mert nem működött, nem úgy működött a nemzeti szabadságharc, a vita Európával, mint manapság; másrészt: a növekvő, még erősen magyar többségű Kolozsvár vonzó városnak számított, egymástól távoli munkaterületek kiválóságait tudhatta, őrizhette magáénak. Ilyen volt például Meltzl Hugó, az összehasonlító irodalomtörténet nemzetközileg elismert egyetemi tanára, és ilyen volt Genersich Antal, aki a kórbonctanban alkotott nagyot, lett akadémikus. Csáth Géza készített róla portrét, a klasszikus tudósok közé sorolva őt, lelkes és szigorú mondatokkal: „A legfontosabb tanítása az volt, hogy az orvosnak látnia kell tudni. Éspedig: látni minden öncsalás, előleges feltételezés vagy kombinálás nélkül. […] Hirdette, hogy a legegyszerűbb, legszerényebb lelki tulajdonságokkal rendelkező ember is sokra, igen sokra viheti, sőt a tudományos vizsgálódásban a tökéletességet közelítheti meg, ha igazi becsületesség van benne és a saját érzékleteit szigorúan, pontosan ellenőrzi.” (Talán nem kell magyarázni, hogy Kosztolányi unokatestvére, Csáth Géza valaki volt a 20. századi magyar prózairodalomban.)
Közelebbi időből, éppenséggel 2013-ból is idézhetők Genersich Antal alakját, emberségét méltató sorok. Tompa Andrea Pozsonyban kiadott regényének (Fejtől s lábtól) egyik főszereplője, egy sajátos stílusú orvosnő elmélkedik Kolozsvár és Pest távolságáról, közelségéről, arról, hogy Genersich tanár úr miért kérte végrendeletileg, „hogy ő Kolozsvárt nyúghasson itten a jó kövér házsongárdi földben. Őt ez a város tette naggyá, így mondotta ő maga magáról, s végrendelkezett…” Aztán Tompa Andrea regényhőse így folytatja: „Lehet, ha Genersich is marad Pesten, mikor éppeg megjött a nagy külföldi ösztöndíjból, mert tanúlt ő mindenkinél, Virchow, Stricker, Rokitansky, az összesnél, ki akkoriban nagy volt, s akkor ő világkarriert csinál. Lehet. Nem tudni. Akkor kellett volna neki adni a tanszéket odafent. S lehet, Pestről tud valaki világkarriert csinálni. De akkor ő le lett küldve ide, Kolozsvárra, hol még semmi egyetem nem volt, csak egy kis orvostani intézet. S mikor ő érkezett ide, az intézet könyvtárában volt szám szerűen 12 darab könyv, s pár műszer, mit már senki nem használt más egyetemeken. Aztán Genersich itten felépített mindent, istenem. Irtóztató nagy dolgokat vitt végbe, csak éppeg a világhírnévtől esett igen messzire. S akkor ez a hatalmas ember, kinek gyermekei úgyszintén elvesztek a háborúban, itten akar nyugodni. Mert ez neki a haza, ez az ő egyeteme, hiába, hogy itten nem volt neki az Akadémia, mi leghőbb vágya minden tudósnak.”
Egy fiatalabb „jövevény”
Genersich Antal Nagyszombaton (1842-ben), Meltzl Hugó Szászrégenben (1846-ban) született. Kós Károly fiatalabb jövevénynek számított Kolozsvárt (születési adatai: Temesvár, 1883), hiszen ő már a kolozsvári Református Kollégium diákjaként érettségizett. Hozzá képest Dávid Gyula (Árvapatak, 1928.) mindenképpen fiatal kolozsvári, ő a székelyudvarhelyi iskolából egyenesen a Bolyaira érkezett, itt készült tovább az egyetemi, a tudományos pályára – aztán jött 1956, majd a hat év börtön, a kirekesztettséget végre feloldó szerkesztői állás a Kriterion fiókszerkesztőségében – a többi pedig ismert. Legalábbis illene, hogy a fiatalabb nemzedékek ismerjék irodalomtörténészi teljesítményét, beleértve a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon újabb (utolsó) köteteinek a tető alá hozását. A hősies munkákból Dávid Gyula sosem fogy ki, ezek közé tartozik a romániai 1956 történetének, résztvevői, megszenvedői adatainak szakszerű összegyűjtése-feldolgozása. A tekintélyes születésnap, a 85. alkalmából Egyed Péter alapos összefoglalást írt a Helikonban (Dávid Gyula, az irodalomtörténész), és itt olyan Dávid-tanulmányokat hangsúlyoz, amelyekre korábban nem eléggé figyeltünk. Ha valakinek, Dávid Gyulának igazán meg lett volna az oka, hogy az őt ért súlyos sérelmek következtében ne keresse az erdélyi magyar és a román irodalom közti összekötő szálakat. Ám a tekintélyes életkort fiatalos tartással megérő irodalomtörténész, a korábbi legjobb erdélyiek örökségéhez hű Dávid Gyula ma is felül tud emelkedni az elfogultságokon, higgadtan mond ítéletet nehéz helyzetekbe került (magyar) kortársairól is. Indokoltan írja róla Egyed Péter, hogy „Dávid Gyula az egyik legkvalitásosabb, eleven erdélyi szellemünk és lelkiismereti emberünk, az olyannyira szükséges, kérlelhetetlenül pontos iránytű.”
Kolozsvár, 2013. augusztus
Sokan, több tízezren mondhattuk újra – szomorú, rengeteg kolozsvárit végleges távozásra késztető évtizedek után –, hogy nekünk ez a haza (erről beszélt Horváth Anna alpolgármester, a főszervező Gergely Balázs és tulajdonképpen Emil Boc is), tulajdonképpen itt van a mi egyetemünk (hátha már innen is világhírre lehet jutni), és talán ismét eleven (lesz) az erdélyi szellem. Persze, régi és új illúziókat a helyükre kell tenni. Számomra érdekesen csengett össze a Jókai utcában, az EME túlzsúfolt termében az ingyen-autonómia (Sabin Ghermannal) s az Apáczai Líceum udvarán az ingyen-gulyás hangulata-illata; természetesen utóbbi rendezvény volt a messze népesebb. (Babgulyás, gombóc, palacsinta – ez a Farkas utcában, öt lej ellenében – „emberi fogyasztásra alkalmasnak” bizonyult, magyarul és románul beszélőknek egyaránt.)
Élmények, első benyomások már-már végtelen sorát kell még végiggondolnunk a Kolozsvári Magyar Napok negyedik kiadásának zárása után. Ahogy nem voltunk kevesen egy nagy grafikus nemzedék ünnepinek szánt kiállítás megnyitóján, 18-án (a Minervában), elmondhatjuk, kevésnek bizonyult a tér (mindenekelőtt a szék) az István, a király főtéri gáláján, augusztus 25-én este-éjszaka, de az emberek türelmesen álltak, akár nyakukban kisgyerekkel; mellettem egy fiatal férfi végig énekelte a Szörényi-Bródy szerzőpáros művét.
Ha nem is arról, hogy mi történt ezen a héten Kolozsvárt, legalább abból kellene néhány emlékképet föleleveníteni, ami igazán tetszett a műsorokból (már ahová sikerült eljutni, túl azon, amit a Kolozsvár Társaság vagy a Korunk rendezett, ahol szövegelni is illett). Meg sem kísérlem belefogni a felsorolásba. Egy dologról azonban nem lehet hallgatni: az emberi tényezőre gondolok. Az egyéni teljesítményekre (szervezésben, művészetben-irodalomban, gasztronómiában stb.) és közösségben (ugyancsak szervezésben, kiadói munkában, művészetben). Sokan vizsgáztak jól, sőt nagyon jól, már azzal is, hogy nem egymásnak feszülve, egymás ellenében akartak kitűnni, kolozsváriaknak és a vendégeknek bizonyítani.
Ennek a hangulatnak a megőrzésével Kolozsvár készülhet a két év múlva esedékes sereglésre, az Európa Ifjúsági Fővárosa rendezvényeire – és reményeink szerint a 2021-es Európa Kulturális Fővárosa megbízatásra. A 2013-as siker növelheti a város önbizalmát, biztathat, hogy annak a kis könyvnek a címlapján látható, megállásra figyelmeztető tábla a piros szélű háromszögben a királyi lovassal egyre többeket késztet majd „kolozsvári beugróra”.
KÁNTOR LAJOS
Szabadság (Kolozsvár)

Kozma Dezső köszöntése
Kolozsvár, Györgyfalvi negyed. A város egyik legrégebbi és legzöldebb, emberszabású lakótelepe. Fás, ligetes kis allé a Băiţa (Kérő) utcában. Azt hinné a járókelő, hogy egy kisváros csöndes negyedében sétál, holott a „kincses” nagyváros ott zubog, kattog, forrong és nyüzsög két utcányira.
Alkotói, „interaktív” szoba a negyedik emeleten. A barnára pácolt polcokon körös-körül könyvek ezrei, két-három párhuzamos sorban. Folyóiratok, újságok feltornyozott halmazai színesítik és bélelik a falakat. A tekintélyes méretű íróasztal a szoba negyedét uralja. Papír- és tollsercegés helyett most a számítógép billentyűzete kattog.
Igazi irodalom-birodalom ez, amelynek mosolygó, fehérhajú ura Kozma Dezső professzor. Legújabb könyvét, talán a huszonkettediket, éppen mostanában fejezte be. Eddigi irodalomtörténészi munkásságának egyfajta szintézise, több mint félezer oldalon, egy újabb nagy pohár tiszta irodalom. Címe: Irodalmunk útjain – Erdélyben (Madách Irodalmi Társaság, Szeged, 2015).
Klasszikus bölcsész életút az övé. Vidékről, az egykori Kolozs (ma Szilágy) megyei Középlakról indult. A katedra igézete hamar befonta. Rövid ideig – fiatal tanárként – a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban tanított, hogy aztán egy versenyvizsga 1959 elején végleg Kolozsvárra repítse – a Bolyai Tudományegyetem Magyar Irodalmi Tanszékére.
Ezt követően a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen annak rendje-módja szerint végigjárta a ranglétrát: gyakornok, tanársegéd, lektor (adjunktus), docens, 1994-től professzor, közben doktorandusokat irányít, dékánhelyettes. Nyugdíjazása után, 2003-tól az éppen alakuló nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem hívja meg. Egy évtizedig fáradhatatlanul ingázik Várad és Kolozsvár között, tanít, tekintélyével, dékánként szilárdítja a fiatal váradi egyetem létét és működését.
Életműve tekintélyes: 22 könyv, köztük tankönyvek, több száz tanulmány, számos szakközlemény, kritika, publicisztika. Kutatási területéhez hűséges, a XIX. század magyar irodalma érdekli elsősorban. Az 1972-ben megjelent, A valóság igézete című könyvében rég elfeledett, sorsüldözött, kettétört életű erdélyi írók, egykori szerkesztőségek alig ismert világát tárta fel az irodalomkedvelő olvasók nagy örömére.
Petelei István, Thury Zoltán, Gozsdu Elek, Kovács Dezső, Meltzl Hugó, Iványi Ödön, Malonyay Dezső, Török Gyula és mások lappangó műveiről fújta le a port, és emelte újra napfényre a bezuhant sötétségből. Az egyetemen a XIX. század és a századforduló nagyjainak (Petőfi, Arany, Madách, Kemény, Jókai, Vajda, Mikszáth, Gárdonyi, Krúdy) műveiről tartotta előadásait, nem feledkezve meg a klasszikusok erdélyi utóéletéről, kultuszáról sem. Közben előadásokat tart Erdély-szerte, Magyarországon, részt vesz (Bécsben, Rómában) a szakma nemzetközi ülésszakain is.
Kozma Dezső az örök és régivágású professzor típusa, aki mert a szó jó értelmében tradicionális, konzervatív lenni – mint az igazi őrlelkek. Ma is vonaton utazik, tökéletes gavallérsággal, mosolygó vendégszeretettel fogadja a hozzá betérőt. Mosoly nélkül soha nem láttam az arcát, pedig biztosan lett volna oka a komor szomorúságra nem egyszer. Volt tanítványaként ma is úgy látom, hogy ő az igazi értékek felkutatója, gazdája és fóruma. Megbízható „mérce”, tudós, gyakorlati segítségnyújtásra mindig kész – kedves Magdájával együtt.
Nekünk, volt tanítványainak egyfajta „lelki szerviz” volt lakásuk. Irodalmi kispad, ahol jó üldögélni és hallgatni az okosabbat. Tanulni tőle emberséget, kedvességet, szakmai hűséget. Több mint négy évtizede ismerem, azóta alig változott. Tanítványa voltam, ma már büszkén vallhatom barátjának is magam. Pedig nem léptem a nyomába, engem nem fogott meg a katedra igézete, más utat szánt nekem a sors. Éppen azért nézek fel ma is rá tisztelettel és szeretettel, mert az ilyen őrlelkekből már nagyon kevés van. Kolozsvárott talán ő az utolsó a régi klasszikus professzori gárdából.
Kozma Dezső és nemzedéke lelkierejét kellene valahogy eltanulni a mai tanárnemzedéknek is. Félek azonban, hogy ez manapság nem trendi. Kozma professzor azok közé tartozik, akik számára irodalom és katedra, tudós tanári magatartás és otthonról hozott emberség harmonikusan fonódik eggyé. Kozma Dezső november 6-án lesz 80 éves, de sem testben, sem lélekben nem „vállalja” az öregséget. Számára ez csak „külső” korhatárt jelent: 80 évét oly könnyedén hordja, mint Kinizsi a malomkövet. Lélekenergiája friss és elnyűhetetlennek tűnik ma is.
Kedves Professzor úr, kedves Kozma Dezső: az Isten éltesse!
Ütő-Dávid Lenke
A szerző Magyarországon élő nyugalmazott felelős szerkesztő
Krónika (Kolozsvár)

Mentor – A piros láda kérdéseket, nem válaszokat ad
Codău Annamária Excellentia-díjas bölcsésszel beszélgettünk
Nehezen állt kötélnek, azaz interjúnak – különösebben nem szereti a reflektorfényt. Pedig ezt nemigen lehet elkerülni, ha az ember lánya Excellentia-díjat kap. Interjú helyett szívesebben lapozgatja Cs. Gyimesi Évát, az angol nyelvű esszékötetet, esetleg Brassai Összehasonlító Irodalomtörténelmi Lapját kutatja. A Mentor legfiatalabb interjúalanya emellett nagyon segítőkész, jegyzetei sokunkat megmentettek már, amit ezúton is köszönünk.
– Beköszöntött a nyár és ezzel egy időben a várva várt szesszió is, jogos a kérdés: hogy vagy?
– A májussal együtt minden egyszerre kezd az egyetemista ember fejére zúdulni, és ez így tart június–júliusban is. Elég nehéz a tanulásra, kutatásra, vizsgákra összpontosítani a mindenféle rendezvények mellett. Szóval ilyenkor még nehezebb megválaszolni ezt a kérdést, de mondjuk azt, hogy jól vagyok. Vagyis gondolom, hogy a pörgésállapot jó.
– Mi szerettél volna lenni kicsi korodban?
– Körülbelül minden egyszerre. Nem volt soha tartós elképzelésem, volt, amikor óvó néni, volt, amikor fodrász, cégvezető, építészmérnök stb. Az ideális mesterségnek az építészmérnökit gondoltam valamikor 8–9. osztályban, ez a művészet és reáltudományok elegáns ötvözete, de aztán hamar lemondtam– Hogy lett ebből Bölcsészettudományi Kar?
– Így alakult, erre nem tudok inspiratív vagy céltudatos választ adni. Matek–infó intenzív angol osztályban végeztem a középiskolát, mégis főleg irodalommal kapcsolatos versenyekre jártam. Aztán a „döntés” részben azt mérlegelve született, hogy mi okoz örömet a mindennapokban, mi az, amihez valamelyest értek.
Sok fiatalt foglalkoztat az irodalom
– Annak idején a magyar szak felvételi szórólapján szerepelt a mágikus, minden kérdésre választ adó piros láda. Megérte válaszokat keresni a piros ládánál?
– Ahhoz képest, hogy a piros láda csak egy pirosra festett nagy faláda az órarendnél, fontos szerepet játszik a magyar szakos bölcsészek életében: találkozóhely, ahol órák vagy vizsgák előtt/után beszélgetünk. De igazából azt hiszem, hogy a piros láda épphogy nem válaszokat ad, hanem még több kérdést generál. És ez azért jó, mert nem engedi, hogy abbahagyjuk a gondolkodást, hogy belenyugodjunk valamilyen végleges érvényesség illúziójába.
– Mi a szerepe az irodalomnak a mai fiatalok életében?
– Sok fiatalt foglalkoztat az irodalom, s nem csak azokat, akiknek valamilyen módon a szakmájukat jelenti. Hogy mi az irodalom szerepe, az szerintem mindenki esetében más: a fikcióba meneküléstől kezdve az ismeretszerzési vágyig, a saját világ határainak kitágítási igényétől az empátia „gyakorlásának” lehetőségéig nagyon sok minden van, ami miatt valaki számára fontos lehet az olvasás. A mai fiatalokkal is így van ez, csak az irodalom mellett sokkal hozzáférhetőbbé váltak más médiumok is, amelyek szintén a fikció iránti igényünkre válaszolnak (film, számítógépes játékok stb.), ezért a figyelmünk is jobban megoszlik, és átalakulnak az olvasási szokásaink.
– A szakdolgozatodat, amellyel nemrég az ETDK-n II. helyezést értél el, az Összehasonlító Irodalomtörténelmi Lapokról (Cikkeit magyar, angol, francia, német, olasz és spanyol nyelven közlő irodalomtudományi folyóirat, Kolozsváron szerkesztette Meltzl Hugó és Brassai Sámuel – szerk. megj.) írtad. Miért esett erre a választásod? Mennyiben segítette a munkádat a témavezetőd, T. Szabó Levente? Melyek voltak a kutatás legfőbb eredményei?
– Több szempontból is úgy éreztem/gondoltam, hogy az Összehasonlító Irodalomtörténelmi Lapokkal (ÖIL) érdemes lesz nekem is foglalkozni. Egyrészt – és talán ez a legfontosabb szempont – személyes indíttatás vagy mondhatni szimpátia keltette fel az érdeklődésemet: bikulturális egyénként nagyon érdekelt az, hogy a különböző nyelveket és kultúrákat hogyan lehet összehangolni, és amikor másodéven irodalomtörténetből T. Szabó Levente bemutatta nekünk az ÖIL-t, úgy tűnt, hogy ez a többnyelvű, 19. századi kolozsvári folyóirat is ilyesmit próbált megvalósítani.
Másrészt nagyon sok kiaknázatlan része van ennek a lapnak az anyagát és történetét tekintve, ráadásul nemzetközileg nagy érdeklődést mutatnak iránta a kutatók, hisz az összehasonlító irodalomtudomány intézményesülésének kezdeteit erre vezetik vissza. Ezért úgy gondoltam, hogy akár új eredményekre is lehetne jutni, ha közelebbről vizsgálódunk.
A kezdeti bizonytalanabb ötleteimmel felkerestem T. Szabó Leventét, aki már hosszabb ideje foglalkozik az ÖIL-lel, ő lett a szakdolgozatom témavezetője. Nagyon sokat segített abban, hogy tágasabb kontextusban is átláthassam a vizsgált korpuszt, de közben elkerüljem az általánosítás csapdáját.
Kutatásomat a folyóirat angolszász anyagára és kapcsolataira alapoztam, s úgy tűnik, hogy elég érdekes folyamatokat sikerült megragadni, például kirajzolódik az, hogy míg a magyarok számára a lap nem volt eléggé „magyar”, az angolok figyelmét talán épp a „magyarsága” ragadta meg. Ilyen eltérő elvárások között kellett sokat egyensúlyozniuk a szerkesztőknek, s ebből látszik, hogy milyen gyakorlati nehézségei vannak a kultúrák közötti párbeszédeknek.
Talán a legfontosabb színtér, ahol ezek az eredmények „letesztelődnek”, a július végi, Bécsben sorra kerülő nemzetközi komparatisztikai kongresszus lesz (World Congress of the International Comparative Literature Association).
Nincs titkos receptem
– Nemrég te lettél a Bölcsészettudományi Kar első magyar szakos diákja aki Excellentia-díjban részesült.
– Természetesen nagy megtiszteltetés ez a díj, meg tud erősíteni abban, hogy van értelme az ember sokéves munkájának, még akkor is, ha nem kívánja azt olyan látványosan végezni. Ez olyan díj, amelyet részben a szakmai önéletrajz elbírálása, részben a közösség szavazatai alapján ítélnek oda. Szóval örvendtem, persze, amikor átadták, de mégis az eredményhirdetés előtti időszaknak örvendtem a legjobban, mert akkor nagyon sokan, család, barátok, kollégák, régi és jelenlegi tanárok kezdtek el igen lelkesedni és biztatni, és ezért (is) nagyon hálás vagyok nekik.
– Jövőre befejezed a mesterképzést. Tudod már a disszertációd témáját? Mi az a kutatási terület, amivel a jövőben szívesen foglalkoznál?
– Most tartok ott, hogy az Összehasonlító Irodalomtörténelmi Lapok angolszász anyagáról végzett kutatásomat lezáromféle, és nekifogok valami újnak. Ez az új irány még nem körvonalazódott, megint az a baj, hogy túl sok dolog érdekelne, de továbbra is főleg az összehasonlító irodalomtudomány területén maradnék.
– Mit olvasol éppen?
– Mivel szesszió van, elsősorban a kötelezőket, pillanatnyilag Cs. Gyimesi Éva Gyöngy és homok című kötetét. Ezzel párhuzamosan pedig mindig szokott lenni „pihenésképp” valami nem kötelező, amit elő-előveszek, mostanában ez Susan Sontag Against Interpretation and Other Essays című könyve.
– Hogyan van időd mindenre: tanulni, idejében megírni a dolgozatokat, olvasni, írni a Helikonnak, Korunknak, a szemnek, bulizni, kulturális programokra járni stb.?
– Mindenki azt hiszi, hogy van valamilyen titkos receptem, pedig nincs. Időm sincs, senkinek nincs arra, hogy mindent beleszuszakoljon, amit szeretne és amit kell. Azt hiszem, megtanultam a lemondást az egyensúly megtartása érdekében.
Játszunk!
1. Azért várom a nyarat, mert nyáron meg lehet mindent tenni, amit év közben az iskola/egyetem miatt nem.
2. Kolozsvárban a legjobb dolog a sok pereces.
3. Olvasni jó, mert: csak azt tudom, hogy nekem miért jó olvasni, és szűkszavúságom ellenére hatalmas esszé kerekedne belőle.
4. A könyv, amit mindenki el kellene olvasson: George Orwell,1984.
5. Irodalom vagy nyelvészet? IRODALOM.
6. Klasszikus vagy kortárs? Mindkettő.
7. A slampoetry mindig meg tud lepni.
8. A Harry Potter titkos kedvenc.
9. A szesszióban a legrosszabb a kísértés, hogy bármi mással foglalkozzak a tanuláson kívül.
10. Ha megválaszthatnám, melyik korban éljek, a jelenben maradnék.
Codău Annamária
• 1993. január 12-én született Marosvásárhelyen
• 2012–2015 között a BBTE Bölcsészettudományi Kar magyar–angol szakos hallgatója
• 2015-től mesterképzős hallgató magyar szakon
• rendszerint publikál a Helikon, Korunk folyóiratokban, a szemportálon
• 2016-ban II. helyezést ért el az ETDK-n Hányféle világirodalom? Az első nemzetközi komparatisztikai szaklap angolszász anyaga a magyar irodalom érdeke és az angliai perspektíva között című dolgozatával
• 2016-ban megkapta a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Excellentia-díját
Tempfli Zófia
Szabadság (Kolozsvár)

Decemberi beszélgetés Hosszú Zoltán, egykori RMDSZ-szenátorral
„Mindenki remélte, hogy minden jobb lesz. De valahogy elcsúszott…” (II.)
 1996 után mi történt veled?
– Jelentkeztem újból, de már nem volt elég szavazóm. Akkor visszamentem ügyvédnek. Magánirodát nyitottam, odavettem a fiamat is. Most nyugdíjas vagyok, de még bejárok az irodámba. Rengeteg külföldi ügyfelem van ingatlan visszaszolgáltatási ügyekben Németországból, Izraelből... Sok dosszié ott porosodik nálam. Bukarestben a bizottság nem nagyon aktivál, nincs pénz a kártérítésre.
– Nem akarnak dolgozni?
– Akik ott voltak, mindet letartóztatták, mert saját zsebükre dolgoztak. Szerencsére, én nem keveredtem bele ilyesmibe. Jöttek Bukarestből, ajánlottak 10-20%-ot a sikeres dossziéért...
– Tudják az aradiak, mi mindent tettél a városért, a megyéért, mint politikus?
– A fiatalok nem ismernek, de úgy érzem, hogy azok, akik annak idején éltek, megbecsülik, elismerik a munkámat.
– Nem itt születtél. Mi az, ami mégis Aradhoz köt?
– 1965-ben kerültem ide, több mint 50 éve. Aradinak tartom magam. Ide köt a család, az ismerősök, barátaim, a munkám, az események, emlékeim.
– Szereted Aradot?
– Jobban szerettem volna azt az Aradot, amiről meséltek az öregek... Tulajdonképpen azért jöttem Aradra, mert lehetett fogni a magyar tévét. Amikor idekerültünk a feleségemmel, első fizetésünkből vettünk egy televíziót, felszereltettünk egy hatalmas antennát, és Szentes felé fordítottuk.
– Az aradiakat jellemzi a lokálpatriotizmus?
– A magyarokat inkább. A románok között nagyon sok a betelepített.
– Milyen volt a viszonyod az emberekkel? Tiszteltek?
– Tiszteltek, mert én is tiszteltem őket. Mindig kerültem a konfliktusokat, és meg tudtam ütni egy barátságos hangot. Akár román, akár magyar, akár értelmiségi, akár nem.
– Vannak politikus példaképeid?
– Domokos Géza elég megfontolt volt, jó politikus. Összeveszett Tőkéssel és Szőcs Gézával is, akik radikálisabb politizálást akartak.
– Nem lett volna jobb azon az úton menni?
– Konfliktusosabb lett volna, de lehet, hogy eredményesebb. Nem tudom megítélni. Én nem ítéltem el Tőkést, de a „neptunosokat” sem. Mindegyik a magyarság érdekeit akarta szolgálni, különböző módszerekkel.
***
– Politikai beállítottságod ma?
– Inkább konzervatív vagyok, mint szocialista.
– Van erre magyarázat?
– Azt hiszem, hogy ez a korral jár. Van egy mondás: „Aki nem forradalmár, nem szocialista fiatal korában, annak nincs szíve. Aki nem válik konzervatívvá öregkorában, annak nincs esze.” Azt gondolom, hogy a multikulturalizmus, a globalizáció, a nyílt társadalom nem vezet sehova. Zárjuk be egy kicsit a társadalmat, ha meg akarjuk őrizni értékeinket!
– Váltsunk témát!... Elárulnál-e valamit családodról?
– Szüleim erdélyi értelmiségiek voltak, mind anyai, mind apai részről. Nagymamám szász származású volt, apja Szászrégen polgármestere. Barátja volt Brukenthalnak, adományozott egy csomó pénzt, hogy megnyissák a szász múzeumot, etnológus volt, bogarakat fedezett fel. Nagymamám egyik nagybátyja, Meltzl Húgó, a kolozsvári egyetem német professzora volt. Ő fordította le Petőfit németre. Egy fényképemen együtt pipázik Brassai Sámuellel. Apai részről Hosszúné Szentkirályi Erzsébet nagymamám egyik rokona Szentkirályi Móric, Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye alispánja és országgyűlési képviselője volt. Buda és Pest egyesítése előtt az utolsó pesti főpolgármester, majd az egyesített Budapest első polgármestere volt.  Apám, nagyapám és dédapám mind jogászok voltak. Így aztán én is jogász lettem.
– Egyik fiad is jogász, ugye?
– Igen. A másik közgazdász.
– Emlékszem egy magyar bálra, amelyen 8-10 év körüli fiú unokád társasági táncbemutatót tartott.
– A kisfiú ma 190 cm magas. Angliában él. Öccse jövőre érettségizik. Kisebbik fiam fiúgyereke most ötödikes.
– Hogy áll egészséged?
– A bajokat leszámítva megvagyok. Kicsit magas a vérnyomásom, kis szívritmus-zavart fedeztek fel mostanában. De nincs komolyabb gondom.
– Vannak terveid?
– Össze szeretném szedni a jegyzeteimet, írni egy tanulmányt. Összefoglalni valamilyen formában, hogyan látom én ezt a forradalmat, amely immár 27 éve rázta meg az országot. Bele foglalnám a bányászjárást is.
– Ennyi idővel a forradalom kirobbanása után, elégedett vagy mindavval, amit sikerült elérnünk?
– Akkor óriási volt a lelkesedés. Mindenki remélte, hogy minden jobb lesz. De valahogy elcsúszott. Rájöttünk, hogy ez nem éppen államcsíny volt, egy profitáló réteg, a volt kommunista párt második, harmadik garnitúrája, akik valamiért félre voltak állítva, Iliescu és társai, kerültek előtérbe. Átvették a hatalmat. A mostani PSD az ő utódpártjuk. Igazi rendszerváltás nem jött létre. Történtek pozitív változások, beléptünk az Európai Unióba, mi is haladunk a korral.
***
– Vannak megvalósulatlan álmaid?
– Régi álmom, hogy egyszer én is eljussak egy olimpiára. Hátha elnyeri Budapest a pályázatot... És akkor 2024-ben átugrunk.
– Mivel töltöd legszívesebben szabadidődet?
– Sakkozom a számítógéppel, sudokukat fejtek, olvasok, tévét nézek.
– Szereted a sportot?
– Hogyne! Évekig rendszeresen teniszeztem. Aztán abbamaradt... Van a pincében egy pingpongasztalunk. Szoktam játszani az unokáimmal.
– Mit szeretsz olvasni?
– Bármit, ami a kezembe kerül. Minden korban az akkor divatos könyveket olvastam. Gyerekkoromban Verne Gyula, May Károly könyveit, később a detektívregényeket, szerettem az útleírásokat is.
– Utaztál sokat?
– Szenátorként egyszer kiküldtek egy hónapra Amerikába, hogy tanuljuk a demokráciát. Nagyon szép volt az az egy hónap. Amikor a SIF-nél, a regionális Pénzügyi Befektetési Társaságnál voltam igazgatótanácsi tag, elmentünk Cuzmannal, az elnökkel Japánba. Egy hét alatt megnéztük Japánt, Hong Kongot és Tajvant. Európában pedig sokat jártunk feleségemmel társasutazásokon.
– A tévét szereted nézni?
– Háttérzajnak használom, olvasás közben. Ha van valami érdekes, felnézek.
– Melyik adókat szereted?
– A pestieket.
– Melyik híradót követed?
– Délben megnézem a román köztévé híradóját, hogy tudjam meg, mi történt az országban, este meg az M1 Híradót követem. Néha odafigyelek az RTL KLUB híreire, hogy megtudjam a másik fél véleményét is, olykor az ATV-re is átkapcsolok. Utána kihámozom magamnak, hol van az igazság. Biztosan valahol a középúton.
– Milyen a hangulatod mostanában?
– Mindig optimista voltam. Lehet, hogy túlságosan is. Mondja a feleségem, hogy túl jóhiszemű vagyok, túlságosan megbízom az emberekben. Nem hiszem, hogy ebből valaha hátrányom lett volna. Mindenesetre elővigyázatos is vagyok.
– Azt hallottam, hogy érdekel a kozmosz meg a fekete lyukak. Hiszel a földönkívüliek létezésében?
– Olvastam Daniken könyveit... Biztosan nem vagyunk egyedül a világűrben. Csak nem tudjuk felvenni a kapcsolatot az idegenekkel. Nem hiszem, hogy egyedüli értelmes lények lennénk a világűrben. Kellene, hogy jöjjenek a földönkívüliek, hogy megmentsék a Földet... az emberektől.
– Van hiányérzeted?
– Egy optimistának nem lehet hiányérzete.
***
– A forradalom után ennyi évvel, hogy gondolod, mit kellett volna másként tenni?
– Azt gondolom, nem lehetett másképpen csinálni. Valahogy össze kellett szedni a magyarságot. Akkor, ’89-ben úgy találtuk, hogy erre a legjobb módszer, ha beíratjuk őket egy szervezetbe. Sajnos sokan lemorzsolódtak. Akkoriban hatalmas optimizmus uralkodott a magyarság köreiben. Ugyanis kétszeres elnyomástól szenvedett.  Először is a kommunista diktatúra sújtotta, de Romániában kialakult a nacionál-kommunizmus is. A Ceaușescu-éra utolsó éveiben minket másodrendű állampolgároknak tekintettek.
– Most már nem vagyunk másodrendű állampolgárok?
– Amikor az RMDSZ-nek erős parlamenti képviselete van, akkor jobban érezzük magunkat. Most, hogy nem vagyunk kormányon, piszkálgatnak. Szerintem, jobb, ha elvállalunk kormányfeladatokat.
– Mi a véleményed arról, hogy mi, magyarok egyre kevesebben vagyunk?
– Fő ok a kivándorlás… Ha összegyűlünk egy osztálytalálkozóra a régi diákok, azt látjuk, hogy az egykori kollégáknak legalább a fele külföldön él. Rengetegen kimentek.
– Mit tehetnénk, hogy megállítsuk a romániai magyarság létszámának csökkenését, hogy megmaradjunk?
– Ne keveredjünk! Az asszimiláció azt jelenti, hogy a magyar fiúk megszeretik a román vagy a cigány lányokat, összeházasodnak. Abban a családban biztosan a többség nyelve fog győzni. Az a család biztosan nem marad meg a magyar kultúra hordozójának. Gyerekeiket román iskolába adják… Ezt a folyamatot nem lehet megállítani. A kivándorlás mértéke csökkenthető az életszínvonal növelésével. Én bíztam az Európai Únióban, hogy megszűnnek a határok, és részben megoldódnak problémáink. Viszont, ha nincsenek is határok, akkor is az a nép fog győzni, amelyik tud szaporodni. A magyar átok az, hogy az anyák nem szülnek elég gyereket. 
Juhász Béla Nyugati Jelen (Arad)