Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
Melkuhn Róbert
11 tétel
2005. július 19.
Árkoson a Szentkereszty-kastélyban megkezdődött az Arte Diem 2005 Nemzetközi Összművészeti Alkotótábor, amelynek százhúsz résztvevője nyolc országot képvisel. A sepsiszentgyörgyi Mandala Egyesület második alkalommal szervezi meg a tábort, amelynek idei témája a vágy – a művészi alkotás mozgatóereje. A táborozók a képzőművészeti, zene-, színpadi művészet-, irodalom-, fotó- és filmműhelyekben közös munkával gyarapítják tudásukat. Melkuhn Róbert szervező szerint a tábor hosszú távú célja kiegyensúlyozott érdekközösségek kialakítása, amelynek tagjai a minden évben sorra kerülő alkotótábor mellett rendszeresen szakmai tapasztalatcserén vesznek részt. /Bíró Blanka: A vágy – az alkotás mozgatóereje. = Krónika (Kolozsvár), júl. 19./
2008. november 4.
Melkuhn Róbert sepsiszentgyörgyi szabadúszó zenész nem egy zenekart alapított, több együttesben zenél, filmzenét, színpadi zenét is szerzett, mégis a gyermektáncházra a legbüszkébb. A sepsiszentgyörgyi Míves Házban tizenkét éve működik gyermektáncház. Melkuhn Róbert tizenkét éve minden héten lelkesen fújja a talpalávalót az apróságoknak. Melkuhn 17 esztendővel ezelőtt alapította meg a Tilinkát – ez volt Erdélyben az első moldvai, gyimesi csángómagyar zenét játszó táncház-zenekar. Hat év után az együttes Melkuhn Róbert és barátai néven a sepsiszentgyörgyi gyermek- és felnőtt-táncházak állandó zenekara, 2001-től Folker néven zenélnek. A Folker részt vett a sepsiszentgyörgyi Mandala Színház A Menyegző című táncszínházi produkciójában is. Lakatos Róbert Ördögtérgye című filmjének a zenéjét is ők szerezték, mint ahogy Szabó Zenkő és Balázs Zoltán A zöld emberke című animációs filmjéét is. A Folker tavaly őszi nyugat-európai turnéján többek között felléptek Svédországban is. /Bíró Blanka: Szabadúszás és improvizáció. = Krónika (Kolozsvár), nov. 4./
2013. február 16.
Magyar szót vittek a szórványba
Román iskolába járó, magyarul nem beszélő magyar gyermekek tanulták népdalainkat, és úgy tapadtak a nekik zenélő, velük együtt játszó sepsiszentgyörgyi Folker együttes tagjaira, mintha ott akarnák marasztalni őket örökre. Bányavidék, Kővárvidék, Tövishát és Máramaros egykor színmagyar, mára elrománosodó falvaiban napi többszöri fellépéssel több mint ezer gyermeknek muzsikált a Folker azon a január végi, február eleji körúton, amit a nagybányai Teleki Magyar Ház meghívására tett.
Máramarossziget, Hosszúmező, Nagybánya, Szamosardó, Monó, Koltó, Magyarberkesz, Domokos, Erzsébetbánya, Felsőbánya, Kapnikbánya, Színérváralja óvodásai és kisiskolásai közül többen kérdezték a Folker együttestől: holnap jönnek-e? Mennének ők, mentek eddig is, immár negyedszer tértek vissza Bányavidékre és Máramarosba, mert hiszik, a magyar szót, a magyar dalt oda is el kell vinni, ahol ma már csak az öregek beszélnek magyarul, a gyermekek és a fiatalok a román iskola hatására elveszítették anyanyelvüket. A nagybányai Teleki Magyar Ház két lelkes szervezője, Markó Hajnal és Dávid Lajos évek óta tudatosan szervez olyan programokat, amelyekkel a legeldugottabb falu gyermekeihez is eljutnak, ennek jegyében választják ki a meghívottakat is, s mert a Folker korábban is bizonyította, hogy szívesen felkeresi a szórványban élő magyar közösségeket, visszatérő előadókká váltak ezen a vidéken.
Csibi Szabolcs, István Idikó, a turné előtt megbetegedett Kelemen István helyett beugró Lőrinczi Zsolt, Melkuhn Róbert és Mihály Pál népi játékokkal, sok mókával fűszerezett előadása, a helyenként táncházzá alakuló együttlét Máramaros és Bányavidék után Szilágyságban, Marosvásárhelyen és Jobbágytelkén hagyott olyan nyomot a gyermekekben, az ő ragaszkodásuk pedig az együttes tagjaiban, ami miatt érdemes visszatérniük.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),
Román iskolába járó, magyarul nem beszélő magyar gyermekek tanulták népdalainkat, és úgy tapadtak a nekik zenélő, velük együtt játszó sepsiszentgyörgyi Folker együttes tagjaira, mintha ott akarnák marasztalni őket örökre. Bányavidék, Kővárvidék, Tövishát és Máramaros egykor színmagyar, mára elrománosodó falvaiban napi többszöri fellépéssel több mint ezer gyermeknek muzsikált a Folker azon a január végi, február eleji körúton, amit a nagybányai Teleki Magyar Ház meghívására tett.
Máramarossziget, Hosszúmező, Nagybánya, Szamosardó, Monó, Koltó, Magyarberkesz, Domokos, Erzsébetbánya, Felsőbánya, Kapnikbánya, Színérváralja óvodásai és kisiskolásai közül többen kérdezték a Folker együttestől: holnap jönnek-e? Mennének ők, mentek eddig is, immár negyedszer tértek vissza Bányavidékre és Máramarosba, mert hiszik, a magyar szót, a magyar dalt oda is el kell vinni, ahol ma már csak az öregek beszélnek magyarul, a gyermekek és a fiatalok a román iskola hatására elveszítették anyanyelvüket. A nagybányai Teleki Magyar Ház két lelkes szervezője, Markó Hajnal és Dávid Lajos évek óta tudatosan szervez olyan programokat, amelyekkel a legeldugottabb falu gyermekeihez is eljutnak, ennek jegyében választják ki a meghívottakat is, s mert a Folker korábban is bizonyította, hogy szívesen felkeresi a szórványban élő magyar közösségeket, visszatérő előadókká váltak ezen a vidéken.
Csibi Szabolcs, István Idikó, a turné előtt megbetegedett Kelemen István helyett beugró Lőrinczi Zsolt, Melkuhn Róbert és Mihály Pál népi játékokkal, sok mókával fűszerezett előadása, a helyenként táncházzá alakuló együttlét Máramaros és Bányavidék után Szilágyságban, Marosvásárhelyen és Jobbágytelkén hagyott olyan nyomot a gyermekekben, az ő ragaszkodásuk pedig az együttes tagjaiban, ami miatt érdemes visszatérniük.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),
2015. november 25.
A Guzsalyas húsz éve
Visszatekintő kiállítással, mesterségbemutatóval és játszóházas foglalkozásokkal ünnepli fennállásának huszadik évfordulóját a sepsiszentgyörgyi Guzsalyas. A Míves Házban pénteken 18 órakor kezdődő rendezvényt Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere nyitja meg, a mesterségbemutatóhoz Melkuhn Róbert és barátai biztosítják a zenei aláfestést. A rendezvényről és főleg az elmúlt húsz esztendőről az est házigazdáját, Tóth-Birtan Tinkát, a Guzsalyas Alapítvány vezetőjét kérdeztük.
– Hogyan ünnepeltek?
– Munkával... A polgármestert kértük fel, hogy nyissa meg a rendezvényt, mivel a városháza folyamatosan, létrejöttétől támogatja a Guzsalyast. Előbb helyet adott, később Phare-pályázattal létrehozta a Míves Házat, amely a 2002-es Szent György Napok óta otthont biztosít nekünk. A megnyitón az elmúlt húsz évből válogatott fényképek váltakoznak majd a kivetítőn. Megnézhetik magukat azok, akik egykor gyerekként tértek be hozzánk, s ma már ők hozzák kisgyerekeiket a táncházba, illetve akik a húsz év folyamán bekapcsolódtak tevékenységeinkbe. Párhuzamosan mesterségbemutatókat tartunk azokból a foglalkozásokból, amelyeket oktattunk, ezeket elsősorban a most aktív tanítványaink mutatják be. Gyerekeknek kézműves-foglalkozások lesznek a fazekasműhelyben, kipróbálhatják a korongozást, az emeleti műhelyünkben nemez- és agyagmarokedény-készítés lesz.
– Elfértek?
– Hát... sok jó ember kis helyen is elfér. Főként a falakra kerül a kiállítási anyag, amely egyfajta visszatekintés az elmúlt évekre, korábbi mestermunkákat is kiállítunk. A „földön” mesterségbemutatók lesznek, ezekre helyezzük a hangsúlyt.
– Hogyan kezdődött húsz évvel ezelőtt?
– Az úgy volt, hogy Benkő Éva hazaköltözött Budapestről, és mivel állami intézményekben nem talált munkahelyet, közben meg készült bezárni az Olt utcai német magánóvoda, Éva azt átvette. Időközben megismerkedett Kolozsi Attilával és Bajka Máriával, akik szintén láttak fantáziát a magánóvoda működtetésében. Ők főként a délutáni szabadidős tevékenységekben vettek részt, Éva igazgatta a tizenegy fős óvodai csoportot. A délutáni tevékenységekre szabadon jöhetett bárki, akit érdekelt a népi játszóházas foglalkozás. 1995 őszétől indult a gyermek táncház is, Éva vezette, a városi művelődési ház adott helyet.
– A kezdetkor Guzsalyas Játszóháznak hívták. Honnan jött a név?
– Kolozsi Attila a keresztapa. A mai gyerek úgy képzeli el, hogy a játszóház olyan hely, ahol színes labdák között ugrabugrálhat. Akkor ezt a fogalmat nálunk még nem ismerték, Magyarországon igen, s ott népi játszóházat jelentett, azaz tapasztalati úton játékosan elsajátítani ismereteket a népi kultúráról, anyagokról, kézművességről. A guzsalyasban az emberek összeülnek, közösen végeznek dolgokat, közben énekelnek, jól érzik magukat. A Guzsalyas óvoda felépítése, módszertana ezeken az elveken alapult: a gyerekek természetes anyagokat felhasználva ismerkedjenek meg a tananyaggal, emellett Éva hangsúlyt fektetett a népdalokra, népi gyermekjátékokra, a foglalkoztatásra, a mozgáshoz kötődő népi kultúrára.
– Te mikor csatlakoztál?
– Az óvoda és játszóház egy évig működött az említett felállásban. Akkor Bajka Mária kimaradt, helyette bejöttem én. Már korábban is segédkeztem, amíg gyereknevelési szabadságon voltam. 1996 őszétől én is ott vagyok.
– Meddig működött óvodaként a Guzsalyas?
– Egy kft. működtette az óvodát, a városházától bérelte a termet. A fenntartási, működtetési költségeket a tandíj nem tudta fedezni. Emlékszem, két-három évig nem vittünk haza egyetlen lejt sem. Amikor megkaptuk a legelső 100 lejt – ami akkor aprópénz volt –, nagyon nagy dolognak éreztük, hogy fizetést tudtunk hazavinni. Időközben mindenki tanulgatott, egyre több technikát tudtak mutatni, de még mindig gyerekcipőben jártunk. A gyermekekkel együtt szülők is jöttek, leültek segíteni, és egyre nagyobb igény mutatkozott a felnőttoktatásra. Ahhoz, hogy helyt tudjunk állni, képeznünk kellett magunkat. Elkezdtünk kijárni Magyarországra tanulni, Attila 1997-ben, én 1998-ban. Amint az iskolákban megismerkedtek tevékenységeinkkel, nőtt az igény, mind többen és többször akartak bejönni délutánonként, egyre többen hívtak el az iskolákba foglalkozást tartani. Részben emiatt, részben meg azért, mert azon a helyszínen tizenegy főnél nagyobb óvodai csoport működtetésére nem adtak közegészségügyi engedélyt, négy év után megszüntettük az óvodai oktatást. Valójában fenntartható sem volt az óvodai rész. Így délelőttönként is tudtunk fogadni iskolai csoportokat, és mi is el tudtunk járni iskolákba, szervezetekhez foglalkozásokat vezetni. – Mikor született meg a Guzsalyas Alapítvány?
– Bejegyeztetését már 1996-ban elindítottuk, de a bíróság állandóan visszautasította, amíg az illető akadékoskodó bíró nyugdíjba nem vonult. Végül 1998 augusztusában jegyezték be. Nagyot léptünk előre, mert már tudtunk pályázni és fejleszteni. Nemcsak a bevételből és a férjünk keresetéből otthonról elhozott pénzből, hanem külső segítséggel, pályázati pénzekből tudtunk fejleszteni, színvonalasan működtetni a tevékenységet. Időközben Attila elment Kolozsvárra, a Waldorf-iskolában oktatott, közben kijárt Budapestre tanulni. Hozzánk csatlakozott Szász Csilla, vele három évig dolgoztunk együtt, majd elment Moldvába csángókat tanítani. Kolozsi Attila visszajött, ekkor már Ildikóval, aki szintén beállt a csapatba.
– Tömegrendezvényeitek is voltak...
– ... amelyek kötődtek a népi ünnepkörhöz. Hatalmas rendezvények voltak. Az első tojásírást mi szerveztük. Gyimesből hívtunk tojásíró asszonyt, akitől mi is tanultunk hagyományos tojásírást, -festést és kesicekészítést. Ugyanígy megszerveztük a farsangi felvonulást meg a szüreti bált. Kezdetben még nagyon sok szülő beállt, a farsangi felvonulásokban a maskarás szerepeket mind felnőttek játszották. Ma már egyre nehezebb felnőtteket bevonni, akkor még a játszókedv nagyobb volt, 400–500 személy vonult fel. Húsz éve regölünk is. Eleinte kis létszámú csapattal, most már 100–120-an járunk. A gyerekek ráharaptak az ízére, és nagyon sokan jönnek. Eleinte még a városházán bent fogadtak, befértünk, most már csak az ajtó előtt regölünk.
– Kézművestáborokat is szerveztek...
– A táborok kimondottan gyerektáborként indultak már 1995 nyarán. A Guzsalyas tevékenysége tulajdonképpen a táborral kezdődött, akkor még nem volt kézművestábor az országban. A szülők fantáziát láttak benne, 120–130 gyermekkel dolgoztunk. Olyan sokan voltak, hogy felnőtteket fogadtunk felügyelőnek. A Csernátoni Népfőiskolánál szerveztük az elsőket. Katonai sátrakban laktunk, a szabad ég alatt tartottuk a tevékenységeket. Akkor egyetlen szülőnek nem okozott gondot, hogy 60–70 gyerek szállt meg egy nagy sátorban. Azért izgultak, hogy gyerekük férjen be a keretbe, és tudjon részt venni. Miután a Cosys Kft. és a városháza felépítette a Benedek-mezei tábort, ide költöztünk. Itt már vannak faházak, és ettől kezdve gondot jelentett, hogy ki hol alszik, ki sátorban és ki faházban. Ezelőtt 15–20 évvel az emberek sokkal természetközelibbek voltak, mint most. Akkor az sem volt gond, ha a nagy katonai sátorba befolyt a víz a zuhogó esőben, senkit nem érdekelt, se szülőt, se gyereket. Most is van lehetőség sátorral jönni a táborba, és kevesebbe is kerülne, de csupán az oktatók laknak sátorban, senki más nem akar. Megváltoztak a szülők is, a gyerekek is. De visszatérve: egy idő után két tábort kellett szerveznünk, annyian jelentkeztek. 1997-ben tartottunk egy 120 személyes, majd egy 60 személyes gyermektábort. Ahogy teltek az évek, egyre több kamaszkorú és felnőtt vett részt, nem lehetett már a programot egyeztetni. A nagyokat nem lehetett ágyba parancsolni, s így a gyerekek sem akartak lefeküdni. Közben Kolozsi Attila Bikkfalván szervezett egy fazekastábort felnőtteknek, az nagyon jól sikerült. Akkor határoztuk el, hogy váltunk. Gyerekeknek nem lehet szakmát tanítani, hanem sokféle mesterségből ízelítőt nyújtani. A felnőtt táborokban szakmai oktatásban részesültek a kamaszok és felnőttek. – Milyen mesterségeket oktattok?
– Az évek folyamán változott. Hosszú időn keresztül Tölgyesi Béla rézművességet oktatott, bútorfestést és bőrművességet Szász Judit, tűzzománckészítést eleinte Koszecz Sándor, aki Békéscsabáról járt ide, ám időközben munkahelyet váltott, és nem távozhatott ilyen hosszú időre, helyette Csókási Katalin Nóra lépett be, továbbá ötvösséget Vass Endre tanít. Gyerektáborban fafaragást Kun Péter, Ferencz Tamás és Nagy Jenő oktatott, fazekasságot Kolozsi Attila, négy éve meg Máthé-Szentkirályi Imola, időnként bevontunk más oktatókat, mint legutóbb Csuporné Angyal Zsuzsát. Nemezkészítést Benkő Éva, Kolozsi Ildikó meg én oktatunk.
– Milyen tanfolyamok zajlanak a Míves Házban?
– Felnőtteknek állandó fazekastanfolyam Máthé Szentkirályi Imola vezetésével, tűzzománckészítés az én irányításommal, gyerekeknek nemezkészítés és agyagozás keddenként Imola és Éva irányításával, csütörtökön szövés és nemezkészítés Éva és Ildikó, kedden gyermektáncház Benkő Éva vezetésével. Nem feltétlenül népi szakma, de nagyon hasznos a Vargyasi Melinda szabó-varró tanfolyama, az ott szerzett tudás segítségével állítottuk össze nemezruháinkat is.
– Hogyan összegeznéd az elmúlt húsz évet?
– Azt gondolom, nagyon nagy érési folyamaton mentünk keresztül. Amikor elkezdtük, nagyon fiatalok voltunk. Együtt értünk be: a Guzsalyas és a mi személyiségünk. Másrészt itt tanultunk szakmát. A húsz év alatt teljesedtünk ki mindannyian valamilyen területen. Itt nőttek fel a gyermekeink. Sajátjaim mindketten olyan irányba mozdultak el, ahol az itt szerzett tapasztalatokat továbbviszik. Itt születtek a Kolozsi-gyerekek. Összefonódott életünk a Guzsalyas fejlődésével. A térségre nagy hatással volt ennek az intézménynek a léte. Amikor elkezdtük, még sehol nem volt kézművesoktatás, nem szerveztek farsangot, kézművestáborokat. Ma már nincs olyan iskola vagy óvoda Sepsiszentgyörgyön, ahol ne tartanának farsangi vagy szüreti mulatságot, jobbára azokat az énekeket és táncokat játsszák, amiket tőlünk tanultak. Azokon kívül, akik a Csángóföldről származtak, senki nem ismerte a tojásírást. Ma rengetegen írják a tojást. Ha nem nálunk, akkor otthon vagy más intézményeknél, ahol a mi példánkra indították be ezt a tevékenységet. Ugyanilyen ráhatással volt a Guzsalyas jelenléte a táncoktatásra vagy a kézművesség oktatására. Ha ma valamely iskolában tábort szerveznek, biztos, hogy van ott kézműves-foglalkozás. Ez itt már természetes, de ha elmész egy másik városba, nem találod ezt meg.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Visszatekintő kiállítással, mesterségbemutatóval és játszóházas foglalkozásokkal ünnepli fennállásának huszadik évfordulóját a sepsiszentgyörgyi Guzsalyas. A Míves Házban pénteken 18 órakor kezdődő rendezvényt Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere nyitja meg, a mesterségbemutatóhoz Melkuhn Róbert és barátai biztosítják a zenei aláfestést. A rendezvényről és főleg az elmúlt húsz esztendőről az est házigazdáját, Tóth-Birtan Tinkát, a Guzsalyas Alapítvány vezetőjét kérdeztük.
– Hogyan ünnepeltek?
– Munkával... A polgármestert kértük fel, hogy nyissa meg a rendezvényt, mivel a városháza folyamatosan, létrejöttétől támogatja a Guzsalyast. Előbb helyet adott, később Phare-pályázattal létrehozta a Míves Házat, amely a 2002-es Szent György Napok óta otthont biztosít nekünk. A megnyitón az elmúlt húsz évből válogatott fényképek váltakoznak majd a kivetítőn. Megnézhetik magukat azok, akik egykor gyerekként tértek be hozzánk, s ma már ők hozzák kisgyerekeiket a táncházba, illetve akik a húsz év folyamán bekapcsolódtak tevékenységeinkbe. Párhuzamosan mesterségbemutatókat tartunk azokból a foglalkozásokból, amelyeket oktattunk, ezeket elsősorban a most aktív tanítványaink mutatják be. Gyerekeknek kézműves-foglalkozások lesznek a fazekasműhelyben, kipróbálhatják a korongozást, az emeleti műhelyünkben nemez- és agyagmarokedény-készítés lesz.
– Elfértek?
– Hát... sok jó ember kis helyen is elfér. Főként a falakra kerül a kiállítási anyag, amely egyfajta visszatekintés az elmúlt évekre, korábbi mestermunkákat is kiállítunk. A „földön” mesterségbemutatók lesznek, ezekre helyezzük a hangsúlyt.
– Hogyan kezdődött húsz évvel ezelőtt?
– Az úgy volt, hogy Benkő Éva hazaköltözött Budapestről, és mivel állami intézményekben nem talált munkahelyet, közben meg készült bezárni az Olt utcai német magánóvoda, Éva azt átvette. Időközben megismerkedett Kolozsi Attilával és Bajka Máriával, akik szintén láttak fantáziát a magánóvoda működtetésében. Ők főként a délutáni szabadidős tevékenységekben vettek részt, Éva igazgatta a tizenegy fős óvodai csoportot. A délutáni tevékenységekre szabadon jöhetett bárki, akit érdekelt a népi játszóházas foglalkozás. 1995 őszétől indult a gyermek táncház is, Éva vezette, a városi művelődési ház adott helyet.
– A kezdetkor Guzsalyas Játszóháznak hívták. Honnan jött a név?
– Kolozsi Attila a keresztapa. A mai gyerek úgy képzeli el, hogy a játszóház olyan hely, ahol színes labdák között ugrabugrálhat. Akkor ezt a fogalmat nálunk még nem ismerték, Magyarországon igen, s ott népi játszóházat jelentett, azaz tapasztalati úton játékosan elsajátítani ismereteket a népi kultúráról, anyagokról, kézművességről. A guzsalyasban az emberek összeülnek, közösen végeznek dolgokat, közben énekelnek, jól érzik magukat. A Guzsalyas óvoda felépítése, módszertana ezeken az elveken alapult: a gyerekek természetes anyagokat felhasználva ismerkedjenek meg a tananyaggal, emellett Éva hangsúlyt fektetett a népdalokra, népi gyermekjátékokra, a foglalkoztatásra, a mozgáshoz kötődő népi kultúrára.
– Te mikor csatlakoztál?
– Az óvoda és játszóház egy évig működött az említett felállásban. Akkor Bajka Mária kimaradt, helyette bejöttem én. Már korábban is segédkeztem, amíg gyereknevelési szabadságon voltam. 1996 őszétől én is ott vagyok.
– Meddig működött óvodaként a Guzsalyas?
– Egy kft. működtette az óvodát, a városházától bérelte a termet. A fenntartási, működtetési költségeket a tandíj nem tudta fedezni. Emlékszem, két-három évig nem vittünk haza egyetlen lejt sem. Amikor megkaptuk a legelső 100 lejt – ami akkor aprópénz volt –, nagyon nagy dolognak éreztük, hogy fizetést tudtunk hazavinni. Időközben mindenki tanulgatott, egyre több technikát tudtak mutatni, de még mindig gyerekcipőben jártunk. A gyermekekkel együtt szülők is jöttek, leültek segíteni, és egyre nagyobb igény mutatkozott a felnőttoktatásra. Ahhoz, hogy helyt tudjunk állni, képeznünk kellett magunkat. Elkezdtünk kijárni Magyarországra tanulni, Attila 1997-ben, én 1998-ban. Amint az iskolákban megismerkedtek tevékenységeinkkel, nőtt az igény, mind többen és többször akartak bejönni délutánonként, egyre többen hívtak el az iskolákba foglalkozást tartani. Részben emiatt, részben meg azért, mert azon a helyszínen tizenegy főnél nagyobb óvodai csoport működtetésére nem adtak közegészségügyi engedélyt, négy év után megszüntettük az óvodai oktatást. Valójában fenntartható sem volt az óvodai rész. Így délelőttönként is tudtunk fogadni iskolai csoportokat, és mi is el tudtunk járni iskolákba, szervezetekhez foglalkozásokat vezetni. – Mikor született meg a Guzsalyas Alapítvány?
– Bejegyeztetését már 1996-ban elindítottuk, de a bíróság állandóan visszautasította, amíg az illető akadékoskodó bíró nyugdíjba nem vonult. Végül 1998 augusztusában jegyezték be. Nagyot léptünk előre, mert már tudtunk pályázni és fejleszteni. Nemcsak a bevételből és a férjünk keresetéből otthonról elhozott pénzből, hanem külső segítséggel, pályázati pénzekből tudtunk fejleszteni, színvonalasan működtetni a tevékenységet. Időközben Attila elment Kolozsvárra, a Waldorf-iskolában oktatott, közben kijárt Budapestre tanulni. Hozzánk csatlakozott Szász Csilla, vele három évig dolgoztunk együtt, majd elment Moldvába csángókat tanítani. Kolozsi Attila visszajött, ekkor már Ildikóval, aki szintén beállt a csapatba.
– Tömegrendezvényeitek is voltak...
– ... amelyek kötődtek a népi ünnepkörhöz. Hatalmas rendezvények voltak. Az első tojásírást mi szerveztük. Gyimesből hívtunk tojásíró asszonyt, akitől mi is tanultunk hagyományos tojásírást, -festést és kesicekészítést. Ugyanígy megszerveztük a farsangi felvonulást meg a szüreti bált. Kezdetben még nagyon sok szülő beállt, a farsangi felvonulásokban a maskarás szerepeket mind felnőttek játszották. Ma már egyre nehezebb felnőtteket bevonni, akkor még a játszókedv nagyobb volt, 400–500 személy vonult fel. Húsz éve regölünk is. Eleinte kis létszámú csapattal, most már 100–120-an járunk. A gyerekek ráharaptak az ízére, és nagyon sokan jönnek. Eleinte még a városházán bent fogadtak, befértünk, most már csak az ajtó előtt regölünk.
– Kézművestáborokat is szerveztek...
– A táborok kimondottan gyerektáborként indultak már 1995 nyarán. A Guzsalyas tevékenysége tulajdonképpen a táborral kezdődött, akkor még nem volt kézművestábor az országban. A szülők fantáziát láttak benne, 120–130 gyermekkel dolgoztunk. Olyan sokan voltak, hogy felnőtteket fogadtunk felügyelőnek. A Csernátoni Népfőiskolánál szerveztük az elsőket. Katonai sátrakban laktunk, a szabad ég alatt tartottuk a tevékenységeket. Akkor egyetlen szülőnek nem okozott gondot, hogy 60–70 gyerek szállt meg egy nagy sátorban. Azért izgultak, hogy gyerekük férjen be a keretbe, és tudjon részt venni. Miután a Cosys Kft. és a városháza felépítette a Benedek-mezei tábort, ide költöztünk. Itt már vannak faházak, és ettől kezdve gondot jelentett, hogy ki hol alszik, ki sátorban és ki faházban. Ezelőtt 15–20 évvel az emberek sokkal természetközelibbek voltak, mint most. Akkor az sem volt gond, ha a nagy katonai sátorba befolyt a víz a zuhogó esőben, senkit nem érdekelt, se szülőt, se gyereket. Most is van lehetőség sátorral jönni a táborba, és kevesebbe is kerülne, de csupán az oktatók laknak sátorban, senki más nem akar. Megváltoztak a szülők is, a gyerekek is. De visszatérve: egy idő után két tábort kellett szerveznünk, annyian jelentkeztek. 1997-ben tartottunk egy 120 személyes, majd egy 60 személyes gyermektábort. Ahogy teltek az évek, egyre több kamaszkorú és felnőtt vett részt, nem lehetett már a programot egyeztetni. A nagyokat nem lehetett ágyba parancsolni, s így a gyerekek sem akartak lefeküdni. Közben Kolozsi Attila Bikkfalván szervezett egy fazekastábort felnőtteknek, az nagyon jól sikerült. Akkor határoztuk el, hogy váltunk. Gyerekeknek nem lehet szakmát tanítani, hanem sokféle mesterségből ízelítőt nyújtani. A felnőtt táborokban szakmai oktatásban részesültek a kamaszok és felnőttek. – Milyen mesterségeket oktattok?
– Az évek folyamán változott. Hosszú időn keresztül Tölgyesi Béla rézművességet oktatott, bútorfestést és bőrművességet Szász Judit, tűzzománckészítést eleinte Koszecz Sándor, aki Békéscsabáról járt ide, ám időközben munkahelyet váltott, és nem távozhatott ilyen hosszú időre, helyette Csókási Katalin Nóra lépett be, továbbá ötvösséget Vass Endre tanít. Gyerektáborban fafaragást Kun Péter, Ferencz Tamás és Nagy Jenő oktatott, fazekasságot Kolozsi Attila, négy éve meg Máthé-Szentkirályi Imola, időnként bevontunk más oktatókat, mint legutóbb Csuporné Angyal Zsuzsát. Nemezkészítést Benkő Éva, Kolozsi Ildikó meg én oktatunk.
– Milyen tanfolyamok zajlanak a Míves Házban?
– Felnőtteknek állandó fazekastanfolyam Máthé Szentkirályi Imola vezetésével, tűzzománckészítés az én irányításommal, gyerekeknek nemezkészítés és agyagozás keddenként Imola és Éva irányításával, csütörtökön szövés és nemezkészítés Éva és Ildikó, kedden gyermektáncház Benkő Éva vezetésével. Nem feltétlenül népi szakma, de nagyon hasznos a Vargyasi Melinda szabó-varró tanfolyama, az ott szerzett tudás segítségével állítottuk össze nemezruháinkat is.
– Hogyan összegeznéd az elmúlt húsz évet?
– Azt gondolom, nagyon nagy érési folyamaton mentünk keresztül. Amikor elkezdtük, nagyon fiatalok voltunk. Együtt értünk be: a Guzsalyas és a mi személyiségünk. Másrészt itt tanultunk szakmát. A húsz év alatt teljesedtünk ki mindannyian valamilyen területen. Itt nőttek fel a gyermekeink. Sajátjaim mindketten olyan irányba mozdultak el, ahol az itt szerzett tapasztalatokat továbbviszik. Itt születtek a Kolozsi-gyerekek. Összefonódott életünk a Guzsalyas fejlődésével. A térségre nagy hatással volt ennek az intézménynek a léte. Amikor elkezdtük, még sehol nem volt kézművesoktatás, nem szerveztek farsangot, kézművestáborokat. Ma már nincs olyan iskola vagy óvoda Sepsiszentgyörgyön, ahol ne tartanának farsangi vagy szüreti mulatságot, jobbára azokat az énekeket és táncokat játsszák, amiket tőlünk tanultak. Azokon kívül, akik a Csángóföldről származtak, senki nem ismerte a tojásírást. Ma rengetegen írják a tojást. Ha nem nálunk, akkor otthon vagy más intézményeknél, ahol a mi példánkra indították be ezt a tevékenységet. Ugyanilyen ráhatással volt a Guzsalyas jelenléte a táncoktatásra vagy a kézművesség oktatására. Ha ma valamely iskolában tábort szerveznek, biztos, hogy van ott kézműves-foglalkozás. Ez itt már természetes, de ha elmész egy másik városba, nem találod ezt meg.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. december 16.
Regölés jó hangulatban (Sepsiszentgyörgy)
Dehó-reme-róma – csendült fel a kénosi jókívánság tegnap este Sepsiszentgyörgy belvárosában. Karácsony nagyhete előtti kedden regölnek Háromszék fővárosában, immár negyedszázada, mióta a Guzsalyas Játszóház megtelepedett itt. Kezdetben még csak a Guzsalyasék körüli baráti társaság járt ünnepi jókívánságokat szórni, aztán egyre többen, a játszóházas gyerekek is csatlakoztak.
A Míves Háztól indult a felvonulás Benkő Éva vezényletére, ám a Korzón zajló munkálatok miatt nem a megszokott útvonalon haladt, hanem az Erzsébet park szélén, s nem a városházához ment, ezáltal jelképesen Sepsiszentgyörgy egész lakosságának tolmácsolni a jókívánságokat, hanem a főtérre – immár az is van a megyeszékhelyen.
A főtéren a város két alpolgármestere, Sztakics Éva és Tischler Ferenc fogadta a jókívánságokat, s viszont kívánták a boldog ünnepet, de nemcsak vatikáni valutával fizettek, hanem szokás szerint csokit osztottak a gyerekeknek. A főtéren már másfél száz fősre duzzadt a regösök serege, a gyerekek mellett szülők, nagyszülők s még néhány kíváncsiskodó is csatlakozott az ünneplőkhöz. Innen a György családhoz vonult a nagy csapat Melkuhn Robi furulyajátékára és Lőrinczi Zsolt dobritmusára. Egyesek zörgőkkel, mások lámpásokkal mentek be a György-lak udvarára, ahol ezúttal szűken fértek. Ott is énekeltek, elmondták jókívánságaikat, s a háziak kaláccsal, meleg teával kínálták a kis regösöket, a nagyokat meg forralt borral. A gyerekek még teázás közben is zúgták: dehó-reme-róma.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Dehó-reme-róma – csendült fel a kénosi jókívánság tegnap este Sepsiszentgyörgy belvárosában. Karácsony nagyhete előtti kedden regölnek Háromszék fővárosában, immár negyedszázada, mióta a Guzsalyas Játszóház megtelepedett itt. Kezdetben még csak a Guzsalyasék körüli baráti társaság járt ünnepi jókívánságokat szórni, aztán egyre többen, a játszóházas gyerekek is csatlakoztak.
A Míves Háztól indult a felvonulás Benkő Éva vezényletére, ám a Korzón zajló munkálatok miatt nem a megszokott útvonalon haladt, hanem az Erzsébet park szélén, s nem a városházához ment, ezáltal jelképesen Sepsiszentgyörgy egész lakosságának tolmácsolni a jókívánságokat, hanem a főtérre – immár az is van a megyeszékhelyen.
A főtéren a város két alpolgármestere, Sztakics Éva és Tischler Ferenc fogadta a jókívánságokat, s viszont kívánták a boldog ünnepet, de nemcsak vatikáni valutával fizettek, hanem szokás szerint csokit osztottak a gyerekeknek. A főtéren már másfél száz fősre duzzadt a regösök serege, a gyerekek mellett szülők, nagyszülők s még néhány kíváncsiskodó is csatlakozott az ünneplőkhöz. Innen a György családhoz vonult a nagy csapat Melkuhn Robi furulyajátékára és Lőrinczi Zsolt dobritmusára. Egyesek zörgőkkel, mások lámpásokkal mentek be a György-lak udvarára, ahol ezúttal szűken fértek. Ott is énekeltek, elmondták jókívánságaikat, s a háziak kaláccsal, meleg teával kínálták a kis regösöket, a nagyokat meg forralt borral. A gyerekek még teázás közben is zúgták: dehó-reme-róma.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. július 11.
Nemzetközi tánctábor Középlokon
Huszadik alkalommal szervezik meg a Nemzetközi Gyimesi Tánctábort, amelyet július 24–31. között tartanak Gyimesközéplokon.
„Nemes szórakozást, tartalmas nyári időtöltést kínál a saját gyökerei, hagyományai iránt érdeklődő fiataloknak a gyimesi tánctábor. Lenyűgöző tájak, archaikus falusi életforma, ősi tánc-, zene- és népdalhagyományok, viseletek és szokások várják a Gyimesközéplokra érkezőket. Napi öt óra tánc- és népdaltanulás, négy óra esti táncház, egy óra előadás és sok színes alternatív program, amit nektek kínálunk. Az előző táborok megszervezésének tapasztalatai, több évtized gyűjtő- és feldolgozómunka szakmai minősége biztosítja táborunk színvonalát” – ajánlják a szervezők.
A résztvevők gyimesi és felcsíki táncokat tanulhatnak kezdő vagy haladó szinten Gábos Endrétől és Simon Katalintól, Péter Lászlótól, Szalay Zoltántól és György Piroskától, Fehér Leventétől és Szalay Lillától (szünetekben népdalokat tanítanak: Simon Katalin, András Orsolya és Erőss Jutka). Gyermekek külön csoportban tanulhatnak táncot délelőttönként Galaczi Hajnallal. Népdalok tanulhatók haladó szinten Erőss Jutkától és adatközlő énekesektől.
Sinkó Andrea hegedűt és hegedű-kontrát, Timár (Trifán) Viktor és Pál Csilla hegedűt, Földi Lehel, Melkuhn Robert, Tankó (Fintu) Dezső, Ségercz Ferenc és Kovács Krisztián pásztorfurulyát, Kelemen István és Csibi Szabolcs kobozt, Timár (Trifán) János gardont tanít kezdő vagy haladó szinten. Besegít Antal András. A résztvevőket kérik, vigyenek magukkal hangszert.
A talpalávalót Trifán (Tímár) Viktor és János, Görbe Gyopár és Gizi néni (Ambrus Gizella), Pál Csilla és Sándor, Fintu Dezső (Tankó Dezső) Gyimesközéplokról, Rozi néni (Duduj Rozália) Csíkszentdomokosról, valamint táncházzenészek húzzák.
Esténként táncház lesz adatközlők fellépésével, minden táncház gyermektánccal kezdődik. Napközben állandó kézműves műhelyeket tartanak: bundahímzés, csipkehorgolás, nemezelés, fonáján varrottas, tojásírás, karmantyúfán szövés, kötélfonás, rovás, ostorfonás, bútorfestés. Neves szakemberek tartanak néprajzi és a magyarság történetével kapcsolatos előadásokat, de részt lehet venni helyismereti túrán vagy szekeres kiránduláson is.
Jelentkezési határidő július 23. A táborról bővebb információ a 0752-855.308 telefonszámon igényelhető, vagy a www.gyimesitabor.nextra.ro oldalon található.
Péter Beáta
Székelyhon.ro
Huszadik alkalommal szervezik meg a Nemzetközi Gyimesi Tánctábort, amelyet július 24–31. között tartanak Gyimesközéplokon.
„Nemes szórakozást, tartalmas nyári időtöltést kínál a saját gyökerei, hagyományai iránt érdeklődő fiataloknak a gyimesi tánctábor. Lenyűgöző tájak, archaikus falusi életforma, ősi tánc-, zene- és népdalhagyományok, viseletek és szokások várják a Gyimesközéplokra érkezőket. Napi öt óra tánc- és népdaltanulás, négy óra esti táncház, egy óra előadás és sok színes alternatív program, amit nektek kínálunk. Az előző táborok megszervezésének tapasztalatai, több évtized gyűjtő- és feldolgozómunka szakmai minősége biztosítja táborunk színvonalát” – ajánlják a szervezők.
A résztvevők gyimesi és felcsíki táncokat tanulhatnak kezdő vagy haladó szinten Gábos Endrétől és Simon Katalintól, Péter Lászlótól, Szalay Zoltántól és György Piroskától, Fehér Leventétől és Szalay Lillától (szünetekben népdalokat tanítanak: Simon Katalin, András Orsolya és Erőss Jutka). Gyermekek külön csoportban tanulhatnak táncot délelőttönként Galaczi Hajnallal. Népdalok tanulhatók haladó szinten Erőss Jutkától és adatközlő énekesektől.
Sinkó Andrea hegedűt és hegedű-kontrát, Timár (Trifán) Viktor és Pál Csilla hegedűt, Földi Lehel, Melkuhn Robert, Tankó (Fintu) Dezső, Ségercz Ferenc és Kovács Krisztián pásztorfurulyát, Kelemen István és Csibi Szabolcs kobozt, Timár (Trifán) János gardont tanít kezdő vagy haladó szinten. Besegít Antal András. A résztvevőket kérik, vigyenek magukkal hangszert.
A talpalávalót Trifán (Tímár) Viktor és János, Görbe Gyopár és Gizi néni (Ambrus Gizella), Pál Csilla és Sándor, Fintu Dezső (Tankó Dezső) Gyimesközéplokról, Rozi néni (Duduj Rozália) Csíkszentdomokosról, valamint táncházzenészek húzzák.
Esténként táncház lesz adatközlők fellépésével, minden táncház gyermektánccal kezdődik. Napközben állandó kézműves műhelyeket tartanak: bundahímzés, csipkehorgolás, nemezelés, fonáján varrottas, tojásírás, karmantyúfán szövés, kötélfonás, rovás, ostorfonás, bútorfestés. Neves szakemberek tartanak néprajzi és a magyarság történetével kapcsolatos előadásokat, de részt lehet venni helyismereti túrán vagy szekeres kiránduláson is.
Jelentkezési határidő július 23. A táborról bővebb információ a 0752-855.308 telefonszámon igényelhető, vagy a www.gyimesitabor.nextra.ro oldalon található.
Péter Beáta
Székelyhon.ro
2016. december 16.
Bemutatják A csillagösvény népét (Előadás Sepsiszentgyörgyön)
Magyarországi és erdélyi zenészek együttműködésével készült el az az eredettörténeti zenemű, amelyet Sepsiszentgyörgyön mutatnak be szombaton, és amely a jövő évi Székely Vágta színpadi előadásának keretét szolgáltatja. A csillagösvény népe Kövi Arthur Bálint zeneszerző alkotása, és Demeter János, a Vadon Egyesület elnökének ötletéből született.
Az ötletgazda szerint az elképzelés 2015-re nyúlik vissza, a Nemzeti Vágtát követően ugyanis felvetődött, hogy kezdeményezzék – mások mellett mozgás- és táncművészek, valamint lovasok bevonásával – egy lovasszínház létrejöttét Háromszéken is. Demeter János elmondta, Sztakics Évával, Sepsiszentgyörgy alpolgármesterével, a Székely Vágta egyik szervezőjével nem intézményesített megoldásban gondolkodtak, inkább abban, hogy színpadi lovas előadásokat is létrehozzanak helyben, helyiekkel. Meglátásuk szerint eljött az idő, hogy Háromszék is előrukkoljon egy igényes előadással a Székely Vágtán, ahol eddig túlnyomórészt vendégelőadók szerepeltek. A tervek szerint a jövő évi megmérettetésen ez a forgatókönyv érvényesül. „Egy jó lovas előadás előfeltétele az igényes zenemű, ezért elhatároztuk, hogy pályázunk, és a Bethlen Gábor Alaptól hárommillió forintos támogatást kaptunk a célra. Ezzel párhuzamosan megszületett az ötlet, hogy a hun-magyar-székely eredettörténet lehetne a többfelvonásos zenés előadás témája” – részletezte Demeter. Végül egy 13 tételes mű megalkotására kérték fel a magyarországi zeneszerzőt, Kövi Arthur Bálintot. Az előadói csapat is összeállt, a szerzőn kívül Veres Lóránt, valamint Franczia Dániel az anyaországból érkezett, Szöllősi Kata pedig Marosvásárhelyről, míg Melkuhn Róbert és Kertész János sepsiszentgyörgyi muzsikusok. A mű népzenei elemeket elegyítő alkotás, formabontó hangszereléssel (gordonka, brácsa, cajon, sansula, tapan, tombak, csörgők, furulyák, tilinkók, kaval, bansouri, fuvola, citerák, ütőgardon egyaránt megszólal). A pár hete elkészült zeneművet december 17-én 19 órától hallhatják első alkalommal az érdeklődők a belvárosi református templomban. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Magyarországi és erdélyi zenészek együttműködésével készült el az az eredettörténeti zenemű, amelyet Sepsiszentgyörgyön mutatnak be szombaton, és amely a jövő évi Székely Vágta színpadi előadásának keretét szolgáltatja. A csillagösvény népe Kövi Arthur Bálint zeneszerző alkotása, és Demeter János, a Vadon Egyesület elnökének ötletéből született.
Az ötletgazda szerint az elképzelés 2015-re nyúlik vissza, a Nemzeti Vágtát követően ugyanis felvetődött, hogy kezdeményezzék – mások mellett mozgás- és táncművészek, valamint lovasok bevonásával – egy lovasszínház létrejöttét Háromszéken is. Demeter János elmondta, Sztakics Évával, Sepsiszentgyörgy alpolgármesterével, a Székely Vágta egyik szervezőjével nem intézményesített megoldásban gondolkodtak, inkább abban, hogy színpadi lovas előadásokat is létrehozzanak helyben, helyiekkel. Meglátásuk szerint eljött az idő, hogy Háromszék is előrukkoljon egy igényes előadással a Székely Vágtán, ahol eddig túlnyomórészt vendégelőadók szerepeltek. A tervek szerint a jövő évi megmérettetésen ez a forgatókönyv érvényesül. „Egy jó lovas előadás előfeltétele az igényes zenemű, ezért elhatároztuk, hogy pályázunk, és a Bethlen Gábor Alaptól hárommillió forintos támogatást kaptunk a célra. Ezzel párhuzamosan megszületett az ötlet, hogy a hun-magyar-székely eredettörténet lehetne a többfelvonásos zenés előadás témája” – részletezte Demeter. Végül egy 13 tételes mű megalkotására kérték fel a magyarországi zeneszerzőt, Kövi Arthur Bálintot. Az előadói csapat is összeállt, a szerzőn kívül Veres Lóránt, valamint Franczia Dániel az anyaországból érkezett, Szöllősi Kata pedig Marosvásárhelyről, míg Melkuhn Róbert és Kertész János sepsiszentgyörgyi muzsikusok. A mű népzenei elemeket elegyítő alkotás, formabontó hangszereléssel (gordonka, brácsa, cajon, sansula, tapan, tombak, csörgők, furulyák, tilinkók, kaval, bansouri, fuvola, citerák, ütőgardon egyaránt megszólal). A pár hete elkészült zeneművet december 17-én 19 órától hallhatják első alkalommal az érdeklődők a belvárosi református templomban. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. december 19.
Több száz gyermeknek adják át az örökséget (A népzene és népdal az életük)
Székelyderzsen született, édesanyjától tanulta a legszebb dalokat, amelyek egy életre meghatározták útját. István Ildikó és férje, a szentegyházi származású Mihály Pál hangszerjavító, hangszerkészítő muzsikus a sepsiszentgyörgyi Művészeti és Népiskolában és háromszéki falvakban kétszáz gyermeknek tanít népdalt és néptáncot, az elmúlt tizenöt esztendőt ideszámítva akár az ezret is eléri óvodás és iskolás tanítványaik száma. Tegnap véget ért az Ildikó vezette népdalszakkör karácsonyi előadássorozata, mától a Mihály család lélekben a karácsonyra készül. Náluk hagyományosan a csend és a nyugalom jelenti az ünnep varázsát. Mindezekről az 1807-ben református parókiának épült, általuk felújított sepsiszentkirályi otthonukban beszélgettünk.
– Az volt a szerencsém, hogy egyszerű családban születtem, ahol a népdal érték – indokolja Ildikó, hogy honnan ered a népdal iránti szeretete. – Édesapám juhász volt, édesanyám mellette a háziasszony. Szüleim nagyon szépen mulattak, sokat énekeltek. Édesapám és két fiútestvére szépen táncolt és énekelt, nagyapámtól örökölték, a génjeikben volt. Hárman vagyunk testvérek, és nyaranta mindig volt még hat-hét ember segítségként a juhok mellett, így voltunk mi nagy család. A faluközösség is összetartó volt. Fájlalom, hogy ez kiveszett. Régen, ha valaki elkezdett építkezni, a fél falu ott volt, családként élt a falu is, közösségként. Volt egy nagyon jó papunk, Katona Dénes, neki is sokat köszönhetünk, és ott a gyönyörű templom, annak is megvan az ereje. – A székelyderzsi dalok elkísértek a székelyudvarhelyi gimnáziumba is, az ének miatt egy éjszakára még fogdába is kerültél. Hogy történt ez? – Akkor Dr. Petru Groza Líceumnak hívták a székelyudvarhelyi középiskolát, jelenleg Tamási Áron Gimnázium. Az volt a szerencsém, hogy ahogy bekerültem a gimnáziumba, elég hamar a Venyige együtteshez csapódtam. Ez nagy dolog volt. Hetente egyszer jártunk táncházba, amit bizony akkoriban nagyon tiltottak. Tizenhat évesként egy éjszakát zárkában töltöttem amiatt, hogy a táncház végén mindig elénekeltük a Haza is kéne már menni kezdetű kalotaszegi hajnalit, ami azzal végződik, hogy „valamennyi magyar lány, piros pántlika haján, szeret is az engem igazán”. Talán ez volt a bűnünk, mert egyszer, ahogy a táncházból kijöttünk, négy lódenkabátos egy bentlakó társamat és engem elkapott, beraktak egy dubába, a fejünkre húztak egy zsákot, és azzal elvittek. A néptanács épületének egy sötét termébe vittek, ott jól elnáspángoltak, tenyerünket és talpunkat verték, és folyamatosan azért nyaggattak, mondjuk meg, ki biztatott, hogy ezt csináljuk, és kitől tanultuk. Természetesen minket senki nem kötelezett éneklésre. Ez volt 1986-ban. Tíz év a színpadon
– Magyartanár akartál lenni, mégis a néptáncos, népdalénekes pályára léptél. – Szép Gyula székelyudvarhelyi muzsikus szorgalmazta, hogy ezt az utat válasszam. Akkor indult a Háromszék Táncegyüttes és Csíkszeredában a Hargita. Először a Háromszék hirdette meg a versenyvizsgát, de mivel akkor érettségiztem, nem tudtam járni a felkészítőkre, ezért Könczei Árpi azt mondta, nem teheti meg másokkal szemben, hogy felvesz. Szalai Zoli is ott volt a bizottságban, és szólt, hogy egy hét múlva Csíkszeredában is tartanak vizsgát. Így kerültem a Hargita együtteshez, ahol tíz évet töltöttem táncosként és énekesként. Sepsiszentgyörgyre úgy kerültem, hogy Pali megkérte a kezem. Akkor hívtak a Háromszék Táncegyütteshez, de nem vállaltam, mert családot akartam, és úgy gondoltam, le kell jönnöm a színpadról, inkább tanítok, de azért valahogy folytatnám az éneklést is, mert nagyon szeretem. A Plugor Sándor Művészeti Líceumban akkor működött a mindmáig egyetlen néptáncosztály, egy ideig helyettesítettem az oktatót. Aztán megszületett a kislányunk, Dorka, és gyermeknevelési szabadság alatt jártam néptáncot tanítani óvodákba, emellett egyénileg is felléptem, zenekar nélkül. Aztán megkeresett Szilágyi Zsolt, a Művészeti és Népiskola akkori igazgatója, és megkérdezte, elvállalnám-e a néptáncoktatást. Így kerültem oda ezelőtt tíz évvel. Alkalmazhattak, bár nem volt szakvégzettségem, de megvolt a tíz év régiségem a színpadon.
Hegedű és ló
Mihály Pál Szentegyházán nőtt fel, tizennégy évesen került Székelyudvarhelyre iskolába állategészségügyi szakosztályba, mert az volt az álma, hogy állatorvos legyen. Édesapja cipészmester volt, a családnak volt egy kis gazdasága, Pali ott szerette meg az állatokat. Jelenleg is van lova, a lovaglás számára sport és kikapcsolódás, azt mondja, szabaddá teszi. Székelyudvarhelyen a Szász testvérekkel, Józseffel és Lőrinccel muzsikált, úgy is volt, hogy Ildikó énekelt és a fiúk zenéltek.
– Hogy került az első hegedű a kezedbe?
– Nyolc-kilenc éves koromban nővérem vette nekem az első hegedűt karácsonyra, s ha már ott volt a hangszer, valamit kellett kezdeni vele. Szüleim elküldtek zenetanárhoz, hogy tanuljak meg játszani. Zongoraszakos volt az illető, néhány évig jártam hozzá, nagyon untam, s egyszer azt mondta, nemigen van, amit tovább taníthatna nekem, így abbamaradt.
Bekerültem Székelyudvarhelyre a líceumba, ott az osztálytársak között volt, aki muzsikálgatott. Alakítottunk egy rockzenekart, de nem volt hangszerünk, és nem is igen tudtunk zenélni. A többiek egy kicsit jobb anyagi körülmények között voltak, egyik vett dobot, másik gitárt, én nem mehettem haza szüleimhez, hogy vegyenek nekem hangszert. Készítettem egy elektromos gitárt. Addig faragtam, csiszoltam, még a mágnesmagot is megtekercseltem, igaz, két hónapig tartott, de végül megszólalt a gitár. Még én is meglepődtem, hogy sikerült. Közben hegedültem is, lakodalomba jártunk a barátokkal. De aztán összetörött a hegedűm, megreperáltam, egy idő múlva másoknak is javítottam hegedűt, így kezdődött hangszerjavító tevékenységem. A lakodalmakból elég szépen lehetett pénzt keresni, így otthonról nem kellett anyagi segítséget kérnem. Tánccsoportoknak is muzsikáltunk, a gyáraknak általában volt csoportja, és pénzért elvállaltuk a zenélést, sőt, ennek fejében kértem és kiutalással kaptam is egy garzonlakást, tizedikes koromban már kiköltöztem a bentlakásból. Készültem állatorvosira, nagyon sokat tanultam, be is iratkoztam a felvételire, de végül nem mentem el, utolsó percben úgy döntöttem, hangszerkészítő leszek. Ez 1989-ben történt.
Elmentem dolgozni állategészségügyi technikusként a homoródszentpáli kollektívbe. Egyszer meglátogatott a nővérem, aki akkor már Sepsiszentgyörgyön lakott, és látva a körülményeket fél órát sírt, majd azt mondta, ezt tovább ne folytassam. Szentivánlaborfalvára mentem az állami gazdasághoz, majd következett a katonaság, és mire visszajöttem, már nem voltak meg a gazdasági épületek, szétszedték. Haza nem akartam menni, hát hogy nézett volna ki, huszonéves fiatalember, aki hazamegy, mert nincs, miből megélnie, így elvállaltam mindenféle munkát, műanyagfröccsöntést, gombot öntöttem, törtem az őrkői követ. És eltartottam magam.
Egy kocsmázás alkalmával jött Simonffy Béla zenészbarátom, aki a művészeti líceumban tanított, és javasolta, hogy menjek az iskolába hangszerjavítónak. Így kerültem 1993-ban oda. Kerezsi János volt az igazgató, tudta, hogy állategészségügyi technikusi végzettségem van, de azt mondta, próbáljam meg. És másnap kezdtem. Munka közben tanultam meg igazán a szakmát, és lassan kezdtek komolyabb munkákkal is megbízni. 1998-ban készült el az első hegedűm, azóta több mint száz hegedűt készítettem. A szerszámokat is én készítettem, most is azokkal dolgozom. Jelenleg fél állásom van a művészeti líceumban, és korrepetitor vagyok a Művészeti és Népiskolában Ildikó néptáncóráin. Utamra indulok
Baróton felnőtteket tanítottak, majd néptánccsoportot indítottak Vargyason, Bereckben, Köpecen, Középajtán, egy ideig jártak tanítani Kézdiszentlélekre, Fülébe, Bodosba, Kökösbe, Sepsiillyefalvára, Sepsibükszádra, sepsiszentgyörgyi óvodákba és iskolákba. Jelenleg Vargyason a harmadik nemzedékkel foglalkoznak, ők a Csillagkövetők néptánccsoport. Tanítottak táborokban, évekig oktattak Nagybánya és Máramarossziget környéki településeken, farsangi időszakban Marosvásárhelyen foglalkoznak több száz gyermekkel. Hétfő szabadnap a Mihály családban, ez a maguk által választott vasárnap, kedden és szerdán Ildikó népdalszakkört tart a Művészeti és Népiskolában 12 órától este nyolcig, csütörtök délután Köpecen tanítanak, pénteken Bereckben, szombat délelőtt Vargyason, délután Középajtán, vasárnap vannak a fellépések. Dorka lányuk hatodik osztályos a Plugor Sándor Művészeti Líceumban, ő is népdalkörös. 2013-ban jelent meg Ildikó első lemeze, az Utamra indulok. Zenél: Mihály Pál, Kelemen István, Gáspár Csaba (hegedű), Lőrinczi Zsolt (brácsa), Csibi Szabolcs (nagybőgő), Fazakas Albert (cimbalom), Melkuhn Róbert (furulya). Sok helyen bemutatták már, de a legnagyobb élmény a székelyderzsi lemezbemutató volt. Ildikó: – Amit lehetett, otthon mindent megtanultam a szüleimtől és a mulatságokban. Sokat dolgoztunk a mezőn, és ott sokat énekeltünk. Édesanyám volt a példaképem az énekben, ő gyönyörűen énekelt. A középiskolában a tánccsoport műsoraiban énekeltem, sok csíki, udvarhelyi, gyimesi éneket tanultam, a Hargita együttessel gyűjteni is jártunk. Szalai Zoli volt a vezetőnk, nagyon sokat segített a tudatos munkában. A lemezen nagyrészt székelyderzsi dalokat énekelek. A hangszeres kíséret azért érdekes, mert Paliék a homoródabásfalviaktól tanulták meg, Derzsen már jó ideje nincsenek muzsikusok. Nálunk a Marci család volt a nagy muzsikus család. Marci János prímásnak volt három fia, velük muzsikált, és a homoródabásfalvi fúvósók erősítették a bandát, így tanulták meg a derzsi muzsikát.
– Négy éve indítottad a népdalszakkört a Művészeti és Népiskolában, a huszonhárom tanítványoddal egyenként foglalkozol...
– Minden álmom az volt, hogy éneket tanítsak. A népdal bővíti a szókincset, minden dal egy történet, ezáltal is tanulnak a gyermekek. Az ének, a zene felszabadít, boldoggá tesz.
Fekete Réka Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Székelyderzsen született, édesanyjától tanulta a legszebb dalokat, amelyek egy életre meghatározták útját. István Ildikó és férje, a szentegyházi származású Mihály Pál hangszerjavító, hangszerkészítő muzsikus a sepsiszentgyörgyi Művészeti és Népiskolában és háromszéki falvakban kétszáz gyermeknek tanít népdalt és néptáncot, az elmúlt tizenöt esztendőt ideszámítva akár az ezret is eléri óvodás és iskolás tanítványaik száma. Tegnap véget ért az Ildikó vezette népdalszakkör karácsonyi előadássorozata, mától a Mihály család lélekben a karácsonyra készül. Náluk hagyományosan a csend és a nyugalom jelenti az ünnep varázsát. Mindezekről az 1807-ben református parókiának épült, általuk felújított sepsiszentkirályi otthonukban beszélgettünk.
– Az volt a szerencsém, hogy egyszerű családban születtem, ahol a népdal érték – indokolja Ildikó, hogy honnan ered a népdal iránti szeretete. – Édesapám juhász volt, édesanyám mellette a háziasszony. Szüleim nagyon szépen mulattak, sokat énekeltek. Édesapám és két fiútestvére szépen táncolt és énekelt, nagyapámtól örökölték, a génjeikben volt. Hárman vagyunk testvérek, és nyaranta mindig volt még hat-hét ember segítségként a juhok mellett, így voltunk mi nagy család. A faluközösség is összetartó volt. Fájlalom, hogy ez kiveszett. Régen, ha valaki elkezdett építkezni, a fél falu ott volt, családként élt a falu is, közösségként. Volt egy nagyon jó papunk, Katona Dénes, neki is sokat köszönhetünk, és ott a gyönyörű templom, annak is megvan az ereje. – A székelyderzsi dalok elkísértek a székelyudvarhelyi gimnáziumba is, az ének miatt egy éjszakára még fogdába is kerültél. Hogy történt ez? – Akkor Dr. Petru Groza Líceumnak hívták a székelyudvarhelyi középiskolát, jelenleg Tamási Áron Gimnázium. Az volt a szerencsém, hogy ahogy bekerültem a gimnáziumba, elég hamar a Venyige együtteshez csapódtam. Ez nagy dolog volt. Hetente egyszer jártunk táncházba, amit bizony akkoriban nagyon tiltottak. Tizenhat évesként egy éjszakát zárkában töltöttem amiatt, hogy a táncház végén mindig elénekeltük a Haza is kéne már menni kezdetű kalotaszegi hajnalit, ami azzal végződik, hogy „valamennyi magyar lány, piros pántlika haján, szeret is az engem igazán”. Talán ez volt a bűnünk, mert egyszer, ahogy a táncházból kijöttünk, négy lódenkabátos egy bentlakó társamat és engem elkapott, beraktak egy dubába, a fejünkre húztak egy zsákot, és azzal elvittek. A néptanács épületének egy sötét termébe vittek, ott jól elnáspángoltak, tenyerünket és talpunkat verték, és folyamatosan azért nyaggattak, mondjuk meg, ki biztatott, hogy ezt csináljuk, és kitől tanultuk. Természetesen minket senki nem kötelezett éneklésre. Ez volt 1986-ban. Tíz év a színpadon
– Magyartanár akartál lenni, mégis a néptáncos, népdalénekes pályára léptél. – Szép Gyula székelyudvarhelyi muzsikus szorgalmazta, hogy ezt az utat válasszam. Akkor indult a Háromszék Táncegyüttes és Csíkszeredában a Hargita. Először a Háromszék hirdette meg a versenyvizsgát, de mivel akkor érettségiztem, nem tudtam járni a felkészítőkre, ezért Könczei Árpi azt mondta, nem teheti meg másokkal szemben, hogy felvesz. Szalai Zoli is ott volt a bizottságban, és szólt, hogy egy hét múlva Csíkszeredában is tartanak vizsgát. Így kerültem a Hargita együtteshez, ahol tíz évet töltöttem táncosként és énekesként. Sepsiszentgyörgyre úgy kerültem, hogy Pali megkérte a kezem. Akkor hívtak a Háromszék Táncegyütteshez, de nem vállaltam, mert családot akartam, és úgy gondoltam, le kell jönnöm a színpadról, inkább tanítok, de azért valahogy folytatnám az éneklést is, mert nagyon szeretem. A Plugor Sándor Művészeti Líceumban akkor működött a mindmáig egyetlen néptáncosztály, egy ideig helyettesítettem az oktatót. Aztán megszületett a kislányunk, Dorka, és gyermeknevelési szabadság alatt jártam néptáncot tanítani óvodákba, emellett egyénileg is felléptem, zenekar nélkül. Aztán megkeresett Szilágyi Zsolt, a Művészeti és Népiskola akkori igazgatója, és megkérdezte, elvállalnám-e a néptáncoktatást. Így kerültem oda ezelőtt tíz évvel. Alkalmazhattak, bár nem volt szakvégzettségem, de megvolt a tíz év régiségem a színpadon.
Hegedű és ló
Mihály Pál Szentegyházán nőtt fel, tizennégy évesen került Székelyudvarhelyre iskolába állategészségügyi szakosztályba, mert az volt az álma, hogy állatorvos legyen. Édesapja cipészmester volt, a családnak volt egy kis gazdasága, Pali ott szerette meg az állatokat. Jelenleg is van lova, a lovaglás számára sport és kikapcsolódás, azt mondja, szabaddá teszi. Székelyudvarhelyen a Szász testvérekkel, Józseffel és Lőrinccel muzsikált, úgy is volt, hogy Ildikó énekelt és a fiúk zenéltek.
– Hogy került az első hegedű a kezedbe?
– Nyolc-kilenc éves koromban nővérem vette nekem az első hegedűt karácsonyra, s ha már ott volt a hangszer, valamit kellett kezdeni vele. Szüleim elküldtek zenetanárhoz, hogy tanuljak meg játszani. Zongoraszakos volt az illető, néhány évig jártam hozzá, nagyon untam, s egyszer azt mondta, nemigen van, amit tovább taníthatna nekem, így abbamaradt.
Bekerültem Székelyudvarhelyre a líceumba, ott az osztálytársak között volt, aki muzsikálgatott. Alakítottunk egy rockzenekart, de nem volt hangszerünk, és nem is igen tudtunk zenélni. A többiek egy kicsit jobb anyagi körülmények között voltak, egyik vett dobot, másik gitárt, én nem mehettem haza szüleimhez, hogy vegyenek nekem hangszert. Készítettem egy elektromos gitárt. Addig faragtam, csiszoltam, még a mágnesmagot is megtekercseltem, igaz, két hónapig tartott, de végül megszólalt a gitár. Még én is meglepődtem, hogy sikerült. Közben hegedültem is, lakodalomba jártunk a barátokkal. De aztán összetörött a hegedűm, megreperáltam, egy idő múlva másoknak is javítottam hegedűt, így kezdődött hangszerjavító tevékenységem. A lakodalmakból elég szépen lehetett pénzt keresni, így otthonról nem kellett anyagi segítséget kérnem. Tánccsoportoknak is muzsikáltunk, a gyáraknak általában volt csoportja, és pénzért elvállaltuk a zenélést, sőt, ennek fejében kértem és kiutalással kaptam is egy garzonlakást, tizedikes koromban már kiköltöztem a bentlakásból. Készültem állatorvosira, nagyon sokat tanultam, be is iratkoztam a felvételire, de végül nem mentem el, utolsó percben úgy döntöttem, hangszerkészítő leszek. Ez 1989-ben történt.
Elmentem dolgozni állategészségügyi technikusként a homoródszentpáli kollektívbe. Egyszer meglátogatott a nővérem, aki akkor már Sepsiszentgyörgyön lakott, és látva a körülményeket fél órát sírt, majd azt mondta, ezt tovább ne folytassam. Szentivánlaborfalvára mentem az állami gazdasághoz, majd következett a katonaság, és mire visszajöttem, már nem voltak meg a gazdasági épületek, szétszedték. Haza nem akartam menni, hát hogy nézett volna ki, huszonéves fiatalember, aki hazamegy, mert nincs, miből megélnie, így elvállaltam mindenféle munkát, műanyagfröccsöntést, gombot öntöttem, törtem az őrkői követ. És eltartottam magam.
Egy kocsmázás alkalmával jött Simonffy Béla zenészbarátom, aki a művészeti líceumban tanított, és javasolta, hogy menjek az iskolába hangszerjavítónak. Így kerültem 1993-ban oda. Kerezsi János volt az igazgató, tudta, hogy állategészségügyi technikusi végzettségem van, de azt mondta, próbáljam meg. És másnap kezdtem. Munka közben tanultam meg igazán a szakmát, és lassan kezdtek komolyabb munkákkal is megbízni. 1998-ban készült el az első hegedűm, azóta több mint száz hegedűt készítettem. A szerszámokat is én készítettem, most is azokkal dolgozom. Jelenleg fél állásom van a művészeti líceumban, és korrepetitor vagyok a Művészeti és Népiskolában Ildikó néptáncóráin. Utamra indulok
Baróton felnőtteket tanítottak, majd néptánccsoportot indítottak Vargyason, Bereckben, Köpecen, Középajtán, egy ideig jártak tanítani Kézdiszentlélekre, Fülébe, Bodosba, Kökösbe, Sepsiillyefalvára, Sepsibükszádra, sepsiszentgyörgyi óvodákba és iskolákba. Jelenleg Vargyason a harmadik nemzedékkel foglalkoznak, ők a Csillagkövetők néptánccsoport. Tanítottak táborokban, évekig oktattak Nagybánya és Máramarossziget környéki településeken, farsangi időszakban Marosvásárhelyen foglalkoznak több száz gyermekkel. Hétfő szabadnap a Mihály családban, ez a maguk által választott vasárnap, kedden és szerdán Ildikó népdalszakkört tart a Művészeti és Népiskolában 12 órától este nyolcig, csütörtök délután Köpecen tanítanak, pénteken Bereckben, szombat délelőtt Vargyason, délután Középajtán, vasárnap vannak a fellépések. Dorka lányuk hatodik osztályos a Plugor Sándor Művészeti Líceumban, ő is népdalkörös. 2013-ban jelent meg Ildikó első lemeze, az Utamra indulok. Zenél: Mihály Pál, Kelemen István, Gáspár Csaba (hegedű), Lőrinczi Zsolt (brácsa), Csibi Szabolcs (nagybőgő), Fazakas Albert (cimbalom), Melkuhn Róbert (furulya). Sok helyen bemutatták már, de a legnagyobb élmény a székelyderzsi lemezbemutató volt. Ildikó: – Amit lehetett, otthon mindent megtanultam a szüleimtől és a mulatságokban. Sokat dolgoztunk a mezőn, és ott sokat énekeltünk. Édesanyám volt a példaképem az énekben, ő gyönyörűen énekelt. A középiskolában a tánccsoport műsoraiban énekeltem, sok csíki, udvarhelyi, gyimesi éneket tanultam, a Hargita együttessel gyűjteni is jártunk. Szalai Zoli volt a vezetőnk, nagyon sokat segített a tudatos munkában. A lemezen nagyrészt székelyderzsi dalokat énekelek. A hangszeres kíséret azért érdekes, mert Paliék a homoródabásfalviaktól tanulták meg, Derzsen már jó ideje nincsenek muzsikusok. Nálunk a Marci család volt a nagy muzsikus család. Marci János prímásnak volt három fia, velük muzsikált, és a homoródabásfalvi fúvósók erősítették a bandát, így tanulták meg a derzsi muzsikát.
– Négy éve indítottad a népdalszakkört a Művészeti és Népiskolában, a huszonhárom tanítványoddal egyenként foglalkozol...
– Minden álmom az volt, hogy éneket tanítsak. A népdal bővíti a szókincset, minden dal egy történet, ezáltal is tanulnak a gyermekek. Az ének, a zene felszabadít, boldoggá tesz.
Fekete Réka Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. december 21.
Hagyományos regölés a főtéren (Sepsiszentgyörgy)
Most már igazán lesz karácsony Sepsiszentgyörgyön! – állíthatjuk, miután minden előrejelzésnek tanúi voltunk. Megtartották az adventi kézműves vásárt, a főtéren szombaton megnyílt a karácsonyi vásár, és tegnap este a regölés is lezajlott.
Háromszék fővárosában a karácsony előhírnöke a regölés. A régi magyar népszokást a Guzsalyas Alapítvány elevenítette fel itt, immár több mint negyedszázada. Karácsony előtti kedden, tegnap is végigjárta a belvárost a kénosi rigmus: dehó-reme-róma. A hetven-nyolcvanfős sereg, gyerekek láncos bottal, zörgővel, színes lámpással, de szülők meg nagyszülők is, a Míves Háztól indulva a főtérre vonultak, közben Benkő Éva vezényletére énekeltek. A jó hangulathoz Melkuhn Robi és Ferencz Albi is hozzájárult, előbbi furulyán adta meg a hangot, utóbbi dobbal diktálta a ritmust. A főtéren énekelve végighaladtak a Székely Mikó Kollégium előtt sorakozó vásáros bódék között, a legtöbb árus elismerését kiváltva. A felvonulók időközönként jókívánságaikat szórták a város lakóira. Az időlegesen felállított korcsolyapályát megkerülve a Bazár előtti placcra, a kézműves árus bódék közé kanyarodtak. Tavaly óta itt fogadják őket a város elöljárói. A gyerekek énekelve, kórusban szavalva átadták jókívánságaikat, mire Sztakics Éva és Tóth-Birtan Csaba alpolgármester a köszönet után viszont kívánt minden elképzelhető jót, no meg a hagyomány folytatását, és szokás szerint édességgel kínálták a gyerekeket. Nem akármilyennel: kézműves termékkel, házi csokival. A csapat innen hagyományosan a György család házához vonult, és ott is elmondta, elénekelte jókívánságait. A házaspár, Zsolt és Teréz meleg teával és kaláccsal látta vendégül a regösöket, felnőtt kísérőiket forralt borral, és jelezték: jövőre visszavárják őket.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Most már igazán lesz karácsony Sepsiszentgyörgyön! – állíthatjuk, miután minden előrejelzésnek tanúi voltunk. Megtartották az adventi kézműves vásárt, a főtéren szombaton megnyílt a karácsonyi vásár, és tegnap este a regölés is lezajlott.
Háromszék fővárosában a karácsony előhírnöke a regölés. A régi magyar népszokást a Guzsalyas Alapítvány elevenítette fel itt, immár több mint negyedszázada. Karácsony előtti kedden, tegnap is végigjárta a belvárost a kénosi rigmus: dehó-reme-róma. A hetven-nyolcvanfős sereg, gyerekek láncos bottal, zörgővel, színes lámpással, de szülők meg nagyszülők is, a Míves Háztól indulva a főtérre vonultak, közben Benkő Éva vezényletére énekeltek. A jó hangulathoz Melkuhn Robi és Ferencz Albi is hozzájárult, előbbi furulyán adta meg a hangot, utóbbi dobbal diktálta a ritmust. A főtéren énekelve végighaladtak a Székely Mikó Kollégium előtt sorakozó vásáros bódék között, a legtöbb árus elismerését kiváltva. A felvonulók időközönként jókívánságaikat szórták a város lakóira. Az időlegesen felállított korcsolyapályát megkerülve a Bazár előtti placcra, a kézműves árus bódék közé kanyarodtak. Tavaly óta itt fogadják őket a város elöljárói. A gyerekek énekelve, kórusban szavalva átadták jókívánságaikat, mire Sztakics Éva és Tóth-Birtan Csaba alpolgármester a köszönet után viszont kívánt minden elképzelhető jót, no meg a hagyomány folytatását, és szokás szerint édességgel kínálták a gyerekeket. Nem akármilyennel: kézműves termékkel, házi csokival. A csapat innen hagyományosan a György család házához vonult, és ott is elmondta, elénekelte jókívánságait. A házaspár, Zsolt és Teréz meleg teával és kaláccsal látta vendégül a regösöket, felnőtt kísérőiket forralt borral, és jelezték: jövőre visszavárják őket.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. február 27.
Elűzték a telet és a bennük rejlő félelmeket (Csángó nagytalálkozó Bákóban)
„Sügüdeje régebben, nagyapáim, nagymámáim mesélték nekünk, hogy mikor jöttek a húshajat napok, akkor innapoltak a családok, ettek, ittak, vigadtak, mulattak. De azt mondták, akkor az utolján este nem szabad kimenni a mezőre, mert jő a verekedés, a háború. Jön a Csontkirály és Babkirály ” – Dobos Rózsa külsőrekecsini hagyományőrző asszony mesével indította a farsang lezárását, a tél elűzését jelképező Csontkirály és Babkirály elnevezésű szombati rendezvény kulturális programját. Az esemény jelentősége, hogy Bákóban még soha nem tartottak ilyen nagyméretű csángótalálkozót. A Moldvai Csángómagyarok Szövetsége (MCSMSZ) szervezésében, a Bethlen Gábor Alap támogatásával rendezett farsangzáró több mint ötszáz résztvevője huszonnégy csángó faluból érkezett, bemutatkoztak a hagyományőrző csoportok, a közös vacsora után pedig a táncházban folytatódott az ismerkedés és a felszabadult mulatság.
A moldvai csángók saját környezetükben ritkán találkoznak úgy, hogy hagyományos viseletben, csángó identitásukat felvállalva, több faluból egyszerre legyenek jelen, és bátran kimondják érzéseiket, gondolataikat. Az 1989-es fordulat után, 1990-ben Lészpeden és Pusztinán gyűltek össze nagyobb tömegben, majd szerre a magyar házak avatásakor és más ünnepeken találkoztak egy-egy faluban, de a rendszeres találkozók inkább a gyermekeket érintik a különböző versenyek alkalmával.
A bákói, bogdánfalvi, csíkfalusi, diószegi, diszéni, dumbrăveni-i, ferdinándújfalusi, forrófalvi, frumószai, gyimesbükki, klézsei (és a hozzá tartozó Buda, valamint Tyúkszer csoportja), külsőrekecsini, lábnyiki, lészpedi, lujzikalagori, magyarfalusi, máriafalvi, nagypataki, pokolpataki, pusztinai, szászkúti, újfalusi, trunki, somoskai csoportok a három csángó folyó – Szeret, Tázló, Tatros – mentéről hozták sajátos viseletüket, dalaikat, táncaikat: fiatalok, de többségében középkorúak és idősek jöttek el, ahogy ők mondják, a csángó fővárosba. A rendezvény egy perc néma csenddel kezdődött a januárban elhunyt Solomon Adrian emlékére, aki 2007 és 2014 között irányította a Moldvai Csángómagyarok Szövetségét, majd a pusztinai asszonycsoport a régi miatyánkot énekelte. Pogár László, az MCSMSZ elnöke köszöntőjében egy nagy családhoz hasonlította a jelen lévő csángó közösséget, ahol a résztvevők megismerhetik egymás hagyományait. Kőrösi Viktor Dávid, Magyarország csíkszeredai főkonzulátusának konzulja Adjon a Mária! köszöntéssel üdvözölte a jelenlévőket, és hangsúlyozta: „nyelvünk és hagyományaink határoznak meg minket, és az a tény, hogy itt vagyunk most, azt jelenti, hogy jól végezzük a dolgunkat, amennyire a jóisten arra nekünk lehetőséget ad, jól végzi a dolgát az MCSMSZ, jól végzik a dolgukat a tanítók a településeken, jól végzik a dolgukat a hagyományőrzők, és jól végzi a dolgát a csángó magyar társadalom, hiszen megőrzik őseik hitét, és nemcsak megőrzik, hanem át is adják azt őseik csángó nyelvével együtt.” A találkozón bemutatkozott a külsőrekecsini, lujzikalagori, dumbrăveni-i, máriafalvi, csíkfalusi, gyimesbükki, lábnyiki, trunki csoport és a Csíkszeredában tanuló csángó diákok Izva együttese, akiket hagyományőrző csángó muzsikusok – Legedi László István (Klézse), Hodorog András (Tyúkszer), Stanciu Ian (Parava), Kovács Gábor (Pusztina) és a sepsiszentgyörgyi Melkuhn Róbert, Csibi Szabolcs, Kelemen István, Lőrinczi Zsolt, Fazakas Lajos, valamint a magyarországi Zsobokorszki Ferenc kísért.
Lássák, mennyi csángó van
A gyermekekkel való foglalkozás nagyon fontos, de a szülőkhöz is közel kell vinni a hagyományok világát ahhoz, hogy értelmét lássák annak, amit a gyermekek a magyar oktatási programban tanulnak – mondta lapunknak Pogár László. „Sokan elmondják, mennyire sajnálják, hogy gyermekkorukban ezekre az értékekre senki nem hívta fel a figyelmet, és arra sem, hogy fontos megőrizni a hagyományainkat.” Az MCSMSZ vezetője szerint igaz, hogy a fiatalok közül sokan elmennek külföldre, „de ha a szülők buzdítják a gyermekeiket, hogy őrizzék a hagyományt, amikor nekik gyermekeik lesznek, ők is továbbadják, amit otthon, a falujukban tanultak”.
Duma András, a Szeret–Klézse Alapítvány elnöke, csángó költő, hagyományőrző lapunknak azt mondta, a Csontkirály és Babkirály rendezvény nagyon fontos, mert ez már egy lépés, hogy nem Budapesten tartanak csángótalálkozót, hanem Moldvában. „Én azt kívánom, ez oda fejlődjék, hogy Bákó főterén mutatódjunk fel, ott vonuljunk fel, lássák, mennyi csángó van.” Nyisztor Tinka, a pusztinai Szent István Egyesület elnöke, az MCSMSZ vallásügyekért felelős vezetőségi tagja szerint is „fontos, hogy saját fővárosukban történjék valami őket érintő, itthon tudják megmutatni, hogy ők is valakik. Mert a falvakban, elszigetelten a magyar házban megmutatkoznak, ahol más nem látja, ahol nincsenek a pap szeme előtt, ez ahhoz képest nagy lépés, ez más dolog, ezt mindenki érzi. (…) Felvállalja önmagát, és azt is pontosan érzi, hogy fel is vállalhatja, mert ha már a fővárosban van egy ilyen rendezvény, akkor tudja, hogy többet nem kell félni attól, hogy otthon elveszik a nyugdíját, mert ezzel ijesztgetik, és azzal is, hogy a pap nem fogja eltemetni.”
„Mi szeressük, azér gyűlünk essze”
„Amikor én hétéves vótam, mentem a templomba, hogy elsőgyónó legyek, magyarul tanultam meg az imádságot, az ötparancsolatot. Magyar misék vótak nálunk. Gyergyina páter vót, most meg van halva. De osztán errefelé többet nem engedték, hogy magyar mise legyen, elcserélték, hogy csak oláhul mondják a miséket nálunk” – meséli a 71 éves lészpedi Miska Anna. Asszonytársaival hetente egyszer guzsalyast tartanak, most a böjtre és a húsvétra készülve énekeket tanulnak. „Mi szeressük, azér gyűlünk essze, s énekelünk.” A lészpedi csoporttal érkezett a bákói találkozóra Tóth Mária is, aki négy osztályt magyar iskolában tanult. „Vajok születve a negyvennyolcban, kám ötvennégyben indultam iskolába. Vótak magyar tanárnék, vót Bandi tanító néni, vót Zsombor, vót Zoli, Zudor, sok tanárok vótak magyarok. Tudok olvasni, nem tudok írni, elfelejtettem. Mikor még adnak könyveket, akkor olvasok. Mondunk meséket, tanulunk imádságot es. Hosszú esztendőbe, melyiket tudjuk a faluból az öregektől, mind aztot fújjuk. Nem tudunk beszélni olyan tiszta magyarul, mint magik, ennyit tudunk, így tudunk, csángók vagyunk.” Falustársa rögtön kiigazítja, hogy azért mégiscsak tisztábban beszélnek magyarul ők, mint más csángó faluban. „El lehet jön Lészpedbe, jobban megértődik a lészpediekvel, mint a kalagoriakkal, vagy Klézsébe, Somoskába. Ki hogy tanulta a szülőktől kicsi koriktól. Azok tanulták úgy kicsi koriktól, mi így. Nekünk anyókáink úgy mondták örökkétig, hogy mi a székelyekből vagyunk idehozva. Azt mondta nekem a sztrebunikám, hogy mikor idehozták ezt a Lészpedet, huszonöt familia vót csak, s onnét szaporodtak osztán. De most Lészped nagy falu, el lehet jöjjenek. Mi, a régiek, le a kalappal, mi szeressük a magyart” – mondja a 77 éves Imre Ilona.
Minden találkozás jó – véli a külsőrekecsini Gyurka Valentin, aki feleségével és négy gyermekével januárban maradt otthon nélkül, amikor porig égett a házuk. Ennek ellenére Valentin vezette a külsőrekecsini asszonycsoportot, velük táncolt és énekelt, azt mondta, most ez a feladat, erre koncentrál. Szerinte nagyon fontos ez a csángótalálkozó, „mert míg régebben a búcsúkba eljártak egymáshoz a falvak, a jelenlegi fiatalok nem mennek, megszűnt az ilyen szomszédolás”. Dobos Rózsával és Szarka Melicával, aki 1989 után alapította a külsőrekecsini tánccsoportot, hármasban tanítják a gyermekeket és a felnőtteket.
„Eljöttem, s megvigyázkodok” – mondja a 83 éves tyúkszeri Szájka Katalin, aki az egyik legidősebb résztvevője volt a csángótalálkozónak, és a csíksomlyói búcsúk kivételével soha nem volt ennyi csángóval egy helyen.
„Nem tudjuk, hogy csángó bál-e, guzsal-e, de mi itt vagyunk” – mondják a pusztinai asszonyok, akik közül Timár Margittal, Szőcs Tinkával, László Margittal, Szőcs Katalinnal, Tamás Magdolnával és a pucinai Csobán Magdával már több csángó rendezvényen találkoztunk, másokkal együtt oszlopos tagjai a pusztinai hagyományőrzőknek.
A lujzikalagori csoportban énekelt Pillancs Mária is, amit tud, a mámáitól tanulta – mondja. A szintén kalagori Funar Antal emlékszik arra az időre, amikor Jászberényben volt „urálni” csángó viseletben még néhai Antall József miniszterelnöksége idején. A bákói találkozóról úgy véli, „jó, hogy csánnak ilyen dolgokat, mert lassan-lassan elfelejtjük azt es, mit tudunk”. Bulál Krisztina Külsőrekecsinből származik, de 2000 óta férjével Dumbrăveni-ben él. A kezdetekről mesél: „1998-ban vót a nagy árvíz Rekecsinben, s akkor mi kiköltöztünk. Ott legelő vót, s kinek a nagy víz elvitte a házát, csinált oda házat. S akkor úgy épült Dumbrăveni. Nekünk nem vitte el a víz a házunkat, csak a férjem édesanyáinak vót egy helyük, földjük, s akkor oda csinált a férjem házat. S akkor mentünk ki mi kétezerbe, met akkor házasodtunk.” Krisztina régóta táncol a külsőrekecsiniekkel, és amikor tavaly, az első Csontkirály és Babkirály-estre készültek, tánccsoportot alapított Dumbrăveni-ben is. Ilyen hozadéka is van ennek a találkozónak, és nem ők az egyetlenek, akik csak mostanság élesztgetik a régiek tudását. Bogdán Gătu Klárával, Magyarfalu énekes nagyasszonyával sem először találkoztunk. Lapunknak elmondta, sokat ér nekik ez a rendezvény: „Mert ha ne lettek lenne ezek a gyűlések, hogy mükünköt esszegyűjtsenek valahova vaj elvigyenek, akkor ezek a ruhák elvesztek lenne éppen mind. Többet senki nem csinált, többet senki nem varrt, senki nem szőtt, s most, hogy lássák, hogy a gyerekeket is iskolából táncolni viszik, énekelni viszik, akkor minden anyuka azt nezi, vajon honnan kapna, hogy vegyen vagy varrjon ilyen ruhát. Akkor mindenki meghagyta azután a csángó ruhát, többet nem adták el pénzért senkinek, hanem mindenki hagyja magának otthon a csángó viseletet.” Klára asszony a nagymamája által varrt ingben érkezett Bákóba, nagyon vigyáz rá, azt mondja, a csángó viselet olyan, mint az írott tojás, minden darabja olyan szép és értékes. Nemcsak a csángó viselet, hanem az énekek és az imádságok megszállottja is, bár édesanyja nem járt soha iskolába, mégis minden magyar imádságot tudott. Őt gyermekkorában ez nem érdekelte, felnőttként kezdett hozzá a gyűjtéshez asszonytársaival együtt. Szervez, tanít az iskolában, s bár időnként vannak nehézségek, azt mondja, „nem lehet, hogy vajegy kőbe meg ne botlójál valahol, de elrúgjuk, s mejünk eléfelé”.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
„Sügüdeje régebben, nagyapáim, nagymámáim mesélték nekünk, hogy mikor jöttek a húshajat napok, akkor innapoltak a családok, ettek, ittak, vigadtak, mulattak. De azt mondták, akkor az utolján este nem szabad kimenni a mezőre, mert jő a verekedés, a háború. Jön a Csontkirály és Babkirály ” – Dobos Rózsa külsőrekecsini hagyományőrző asszony mesével indította a farsang lezárását, a tél elűzését jelképező Csontkirály és Babkirály elnevezésű szombati rendezvény kulturális programját. Az esemény jelentősége, hogy Bákóban még soha nem tartottak ilyen nagyméretű csángótalálkozót. A Moldvai Csángómagyarok Szövetsége (MCSMSZ) szervezésében, a Bethlen Gábor Alap támogatásával rendezett farsangzáró több mint ötszáz résztvevője huszonnégy csángó faluból érkezett, bemutatkoztak a hagyományőrző csoportok, a közös vacsora után pedig a táncházban folytatódott az ismerkedés és a felszabadult mulatság.
A moldvai csángók saját környezetükben ritkán találkoznak úgy, hogy hagyományos viseletben, csángó identitásukat felvállalva, több faluból egyszerre legyenek jelen, és bátran kimondják érzéseiket, gondolataikat. Az 1989-es fordulat után, 1990-ben Lészpeden és Pusztinán gyűltek össze nagyobb tömegben, majd szerre a magyar házak avatásakor és más ünnepeken találkoztak egy-egy faluban, de a rendszeres találkozók inkább a gyermekeket érintik a különböző versenyek alkalmával.
A bákói, bogdánfalvi, csíkfalusi, diószegi, diszéni, dumbrăveni-i, ferdinándújfalusi, forrófalvi, frumószai, gyimesbükki, klézsei (és a hozzá tartozó Buda, valamint Tyúkszer csoportja), külsőrekecsini, lábnyiki, lészpedi, lujzikalagori, magyarfalusi, máriafalvi, nagypataki, pokolpataki, pusztinai, szászkúti, újfalusi, trunki, somoskai csoportok a három csángó folyó – Szeret, Tázló, Tatros – mentéről hozták sajátos viseletüket, dalaikat, táncaikat: fiatalok, de többségében középkorúak és idősek jöttek el, ahogy ők mondják, a csángó fővárosba. A rendezvény egy perc néma csenddel kezdődött a januárban elhunyt Solomon Adrian emlékére, aki 2007 és 2014 között irányította a Moldvai Csángómagyarok Szövetségét, majd a pusztinai asszonycsoport a régi miatyánkot énekelte. Pogár László, az MCSMSZ elnöke köszöntőjében egy nagy családhoz hasonlította a jelen lévő csángó közösséget, ahol a résztvevők megismerhetik egymás hagyományait. Kőrösi Viktor Dávid, Magyarország csíkszeredai főkonzulátusának konzulja Adjon a Mária! köszöntéssel üdvözölte a jelenlévőket, és hangsúlyozta: „nyelvünk és hagyományaink határoznak meg minket, és az a tény, hogy itt vagyunk most, azt jelenti, hogy jól végezzük a dolgunkat, amennyire a jóisten arra nekünk lehetőséget ad, jól végzi a dolgát az MCSMSZ, jól végzik a dolgukat a tanítók a településeken, jól végzik a dolgukat a hagyományőrzők, és jól végzi a dolgát a csángó magyar társadalom, hiszen megőrzik őseik hitét, és nemcsak megőrzik, hanem át is adják azt őseik csángó nyelvével együtt.” A találkozón bemutatkozott a külsőrekecsini, lujzikalagori, dumbrăveni-i, máriafalvi, csíkfalusi, gyimesbükki, lábnyiki, trunki csoport és a Csíkszeredában tanuló csángó diákok Izva együttese, akiket hagyományőrző csángó muzsikusok – Legedi László István (Klézse), Hodorog András (Tyúkszer), Stanciu Ian (Parava), Kovács Gábor (Pusztina) és a sepsiszentgyörgyi Melkuhn Róbert, Csibi Szabolcs, Kelemen István, Lőrinczi Zsolt, Fazakas Lajos, valamint a magyarországi Zsobokorszki Ferenc kísért.
Lássák, mennyi csángó van
A gyermekekkel való foglalkozás nagyon fontos, de a szülőkhöz is közel kell vinni a hagyományok világát ahhoz, hogy értelmét lássák annak, amit a gyermekek a magyar oktatási programban tanulnak – mondta lapunknak Pogár László. „Sokan elmondják, mennyire sajnálják, hogy gyermekkorukban ezekre az értékekre senki nem hívta fel a figyelmet, és arra sem, hogy fontos megőrizni a hagyományainkat.” Az MCSMSZ vezetője szerint igaz, hogy a fiatalok közül sokan elmennek külföldre, „de ha a szülők buzdítják a gyermekeiket, hogy őrizzék a hagyományt, amikor nekik gyermekeik lesznek, ők is továbbadják, amit otthon, a falujukban tanultak”.
Duma András, a Szeret–Klézse Alapítvány elnöke, csángó költő, hagyományőrző lapunknak azt mondta, a Csontkirály és Babkirály rendezvény nagyon fontos, mert ez már egy lépés, hogy nem Budapesten tartanak csángótalálkozót, hanem Moldvában. „Én azt kívánom, ez oda fejlődjék, hogy Bákó főterén mutatódjunk fel, ott vonuljunk fel, lássák, mennyi csángó van.” Nyisztor Tinka, a pusztinai Szent István Egyesület elnöke, az MCSMSZ vallásügyekért felelős vezetőségi tagja szerint is „fontos, hogy saját fővárosukban történjék valami őket érintő, itthon tudják megmutatni, hogy ők is valakik. Mert a falvakban, elszigetelten a magyar házban megmutatkoznak, ahol más nem látja, ahol nincsenek a pap szeme előtt, ez ahhoz képest nagy lépés, ez más dolog, ezt mindenki érzi. (…) Felvállalja önmagát, és azt is pontosan érzi, hogy fel is vállalhatja, mert ha már a fővárosban van egy ilyen rendezvény, akkor tudja, hogy többet nem kell félni attól, hogy otthon elveszik a nyugdíját, mert ezzel ijesztgetik, és azzal is, hogy a pap nem fogja eltemetni.”
„Mi szeressük, azér gyűlünk essze”
„Amikor én hétéves vótam, mentem a templomba, hogy elsőgyónó legyek, magyarul tanultam meg az imádságot, az ötparancsolatot. Magyar misék vótak nálunk. Gyergyina páter vót, most meg van halva. De osztán errefelé többet nem engedték, hogy magyar mise legyen, elcserélték, hogy csak oláhul mondják a miséket nálunk” – meséli a 71 éves lészpedi Miska Anna. Asszonytársaival hetente egyszer guzsalyast tartanak, most a böjtre és a húsvétra készülve énekeket tanulnak. „Mi szeressük, azér gyűlünk essze, s énekelünk.” A lészpedi csoporttal érkezett a bákói találkozóra Tóth Mária is, aki négy osztályt magyar iskolában tanult. „Vajok születve a negyvennyolcban, kám ötvennégyben indultam iskolába. Vótak magyar tanárnék, vót Bandi tanító néni, vót Zsombor, vót Zoli, Zudor, sok tanárok vótak magyarok. Tudok olvasni, nem tudok írni, elfelejtettem. Mikor még adnak könyveket, akkor olvasok. Mondunk meséket, tanulunk imádságot es. Hosszú esztendőbe, melyiket tudjuk a faluból az öregektől, mind aztot fújjuk. Nem tudunk beszélni olyan tiszta magyarul, mint magik, ennyit tudunk, így tudunk, csángók vagyunk.” Falustársa rögtön kiigazítja, hogy azért mégiscsak tisztábban beszélnek magyarul ők, mint más csángó faluban. „El lehet jön Lészpedbe, jobban megértődik a lészpediekvel, mint a kalagoriakkal, vagy Klézsébe, Somoskába. Ki hogy tanulta a szülőktől kicsi koriktól. Azok tanulták úgy kicsi koriktól, mi így. Nekünk anyókáink úgy mondták örökkétig, hogy mi a székelyekből vagyunk idehozva. Azt mondta nekem a sztrebunikám, hogy mikor idehozták ezt a Lészpedet, huszonöt familia vót csak, s onnét szaporodtak osztán. De most Lészped nagy falu, el lehet jöjjenek. Mi, a régiek, le a kalappal, mi szeressük a magyart” – mondja a 77 éves Imre Ilona.
Minden találkozás jó – véli a külsőrekecsini Gyurka Valentin, aki feleségével és négy gyermekével januárban maradt otthon nélkül, amikor porig égett a házuk. Ennek ellenére Valentin vezette a külsőrekecsini asszonycsoportot, velük táncolt és énekelt, azt mondta, most ez a feladat, erre koncentrál. Szerinte nagyon fontos ez a csángótalálkozó, „mert míg régebben a búcsúkba eljártak egymáshoz a falvak, a jelenlegi fiatalok nem mennek, megszűnt az ilyen szomszédolás”. Dobos Rózsával és Szarka Melicával, aki 1989 után alapította a külsőrekecsini tánccsoportot, hármasban tanítják a gyermekeket és a felnőtteket.
„Eljöttem, s megvigyázkodok” – mondja a 83 éves tyúkszeri Szájka Katalin, aki az egyik legidősebb résztvevője volt a csángótalálkozónak, és a csíksomlyói búcsúk kivételével soha nem volt ennyi csángóval egy helyen.
„Nem tudjuk, hogy csángó bál-e, guzsal-e, de mi itt vagyunk” – mondják a pusztinai asszonyok, akik közül Timár Margittal, Szőcs Tinkával, László Margittal, Szőcs Katalinnal, Tamás Magdolnával és a pucinai Csobán Magdával már több csángó rendezvényen találkoztunk, másokkal együtt oszlopos tagjai a pusztinai hagyományőrzőknek.
A lujzikalagori csoportban énekelt Pillancs Mária is, amit tud, a mámáitól tanulta – mondja. A szintén kalagori Funar Antal emlékszik arra az időre, amikor Jászberényben volt „urálni” csángó viseletben még néhai Antall József miniszterelnöksége idején. A bákói találkozóról úgy véli, „jó, hogy csánnak ilyen dolgokat, mert lassan-lassan elfelejtjük azt es, mit tudunk”. Bulál Krisztina Külsőrekecsinből származik, de 2000 óta férjével Dumbrăveni-ben él. A kezdetekről mesél: „1998-ban vót a nagy árvíz Rekecsinben, s akkor mi kiköltöztünk. Ott legelő vót, s kinek a nagy víz elvitte a házát, csinált oda házat. S akkor úgy épült Dumbrăveni. Nekünk nem vitte el a víz a házunkat, csak a férjem édesanyáinak vót egy helyük, földjük, s akkor oda csinált a férjem házat. S akkor mentünk ki mi kétezerbe, met akkor házasodtunk.” Krisztina régóta táncol a külsőrekecsiniekkel, és amikor tavaly, az első Csontkirály és Babkirály-estre készültek, tánccsoportot alapított Dumbrăveni-ben is. Ilyen hozadéka is van ennek a találkozónak, és nem ők az egyetlenek, akik csak mostanság élesztgetik a régiek tudását. Bogdán Gătu Klárával, Magyarfalu énekes nagyasszonyával sem először találkoztunk. Lapunknak elmondta, sokat ér nekik ez a rendezvény: „Mert ha ne lettek lenne ezek a gyűlések, hogy mükünköt esszegyűjtsenek valahova vaj elvigyenek, akkor ezek a ruhák elvesztek lenne éppen mind. Többet senki nem csinált, többet senki nem varrt, senki nem szőtt, s most, hogy lássák, hogy a gyerekeket is iskolából táncolni viszik, énekelni viszik, akkor minden anyuka azt nezi, vajon honnan kapna, hogy vegyen vagy varrjon ilyen ruhát. Akkor mindenki meghagyta azután a csángó ruhát, többet nem adták el pénzért senkinek, hanem mindenki hagyja magának otthon a csángó viseletet.” Klára asszony a nagymamája által varrt ingben érkezett Bákóba, nagyon vigyáz rá, azt mondja, a csángó viselet olyan, mint az írott tojás, minden darabja olyan szép és értékes. Nemcsak a csángó viselet, hanem az énekek és az imádságok megszállottja is, bár édesanyja nem járt soha iskolába, mégis minden magyar imádságot tudott. Őt gyermekkorában ez nem érdekelte, felnőttként kezdett hozzá a gyűjtéshez asszonytársaival együtt. Szervez, tanít az iskolában, s bár időnként vannak nehézségek, azt mondja, „nem lehet, hogy vajegy kőbe meg ne botlójál valahol, de elrúgjuk, s mejünk eléfelé”.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. szeptember 29.
Szombaton zárul a rendezvénysorozat
Egy hét a mesék világában
Holnap ér véget a második Holnemvolt Székelyföldi Mesefesztivál. A sepsiszentgyörgyi Tipe Tupa Egyesület által szervezett rendezvény ismét a népmesék világába kalauzolta a gyerekeket, felnőtteket a különböző alkotó-fejlesztő mesés foglalkozások, illetve élőszavas mesemondás révén. Idén a Mesefesztivál átlépte Háromszék határait, Hargita és Maros megyében is felléptek a mesemondók.
Több száz óvodáshoz és iskoláshoz vitték el a mesék bölcsességét a történetmesélők. Ma délelőtt folytatódik az iskolákban, óvodákban zajló mesélés, valamint az előzetes bejelentkezéssel alakult mesecsoportos foglalkozások. 18 órakor a megyeszékhelyi színház büféjében Aranymadár, aranyfészek címmel pajzán népmeséket mond felnőtteknek Szabó Enikő, Metamorphoses meseterapeuta. Furulyázik és énekel: Melkuhn Róbert. Marosvásárhelyen Zalka Csenge nemzetközi mesemondó a Vidám Királyfi és a Lánghajú Lány című előadása látható, hallgatható. 20 órakor a sepsiszentgyörgyi Szimpla ad otthont a Meselángnak, a hajnalig tartó közösségi mesemondásnak, ahol a jelenlévők is elmondhatják saját történeteiket a tábortűz mellett.
Az egyhetes rendezvénysorozat szeptember 30-án mesedélutánnal, a 2017-re meghirdetett rajzpályázat győzteseinek közös kiállításával és a meseíró pályázat díjkiosztó ünnepségével ér véget a Bod Péter Megyei Könyvtárban. A 16 órakor kezdődő esemény élőszavas mesemondással kezdődik.
Némethi Katalin / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
Egy hét a mesék világában
Holnap ér véget a második Holnemvolt Székelyföldi Mesefesztivál. A sepsiszentgyörgyi Tipe Tupa Egyesület által szervezett rendezvény ismét a népmesék világába kalauzolta a gyerekeket, felnőtteket a különböző alkotó-fejlesztő mesés foglalkozások, illetve élőszavas mesemondás révén. Idén a Mesefesztivál átlépte Háromszék határait, Hargita és Maros megyében is felléptek a mesemondók.
Több száz óvodáshoz és iskoláshoz vitték el a mesék bölcsességét a történetmesélők. Ma délelőtt folytatódik az iskolákban, óvodákban zajló mesélés, valamint az előzetes bejelentkezéssel alakult mesecsoportos foglalkozások. 18 órakor a megyeszékhelyi színház büféjében Aranymadár, aranyfészek címmel pajzán népmeséket mond felnőtteknek Szabó Enikő, Metamorphoses meseterapeuta. Furulyázik és énekel: Melkuhn Róbert. Marosvásárhelyen Zalka Csenge nemzetközi mesemondó a Vidám Királyfi és a Lánghajú Lány című előadása látható, hallgatható. 20 órakor a sepsiszentgyörgyi Szimpla ad otthont a Meselángnak, a hajnalig tartó közösségi mesemondásnak, ahol a jelenlévők is elmondhatják saját történeteiket a tábortűz mellett.
Az egyhetes rendezvénysorozat szeptember 30-án mesedélutánnal, a 2017-re meghirdetett rajzpályázat győzteseinek közös kiállításával és a meseíró pályázat díjkiosztó ünnepségével ér véget a Bod Péter Megyei Könyvtárban. A 16 órakor kezdődő esemény élőszavas mesemondással kezdődik.
Némethi Katalin / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)