Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
Medgyessy Ferenc
3 tétel
2003. december 22.
"Harmincharmadik alkalommal osztották ki a Magyar Örökség-díjakat dec. 20-án Budapesten, a Semmelweis Egyetem Nagyvárad téri épületének dísztermében. A Magyar Örökség-díj bírálóbizottsága - évente négy alkalommal - állampolgári javaslatok alapján hozza meg döntését. A testület a Magyar Örökség részévé nyilvánította Maczkó Mária "magyar lélekből fakadó énekművészetét." A közelmúltban 70. életévét betöltött, a Károli Gáspár Egyetemen tanító Pozsgay Imre "példamutató politikai szerepvállalásáért" részesült elismerésben. Gyulai István újságíró, a Nemzetközi Atlétikai Szövetség főtitkára sportdiplomáciai tevékenységéért vehette át a díjat tanúsító oklevelet. Az erdélyi Haáz-család és a Szentegyházi Gyermekfilharmónia szintén díjat kapott, nevüket bevezették az Aranykönyvbe. Díjjal ismerték el Magyary Zoltán (1888-1945) jogászprofesszor "közigazgatási és tudománypolitikai munkásságát" is. Magyar Örökség lett Medgyessy Ferenc (1881-1958) szobrász művészete. Kerényi Károly (1897-1973) klasszika-filológus, vallástörténész, egyetemi tanár, szerkesztő "nemzet-közi klasszika filológiát gazdagító életművét" szintén Magyar Örökség-díjjal ismerték el. /Magyar Örökség-díjas a Haáz család. = Népújság (Marosvásárhely), dec. 22./"
2016. október 28.
A Quadro Galériában mutatták be Vetro Artur szobrászművész „jegyzet-könyvét”
Vetro Artur Jelzések a művészet útvesztőiben (egy szobrász jegyzetei művészetről, művészekről) című könyvét mutatták be csütörtök este a kolozsvári Qaudro Galériában, a szobrász kortársainak festményei között.
A művész özvegye, Vetro Mária idős kora ellenére erős jelenlétével, közvetlenségével megadta a kerekasztal-beszélgetés oldott alaphangulatát. Ő és fia, a könyv szerkesztője, Vetro András osztotta meg emlékeit a könyv elkészültének körülményeiről.
„A művész írásainak alapját azok a magnóra vételezett beszélgetések, gondolatok képezik, amelyeket Vetro rögzített műtermében, pályatársak látogatása alkalmával. Ezeket kísérik azok a műalkotásként is jelentős vázlatok, amelyeket a művész kollégáiról készített. Vetro Arturnak sikerült ,,kicsikarni'' egyfajta alkotói hitvallást Nagy Albert festőművészből, de a kötetben Mohy Sándor sajátos világába is betekintést nyerhetünk, ugyanakkor Nagy Imre munkásságáról, illetve Fülöp Antal Andor képi világáról is értékes részleteket tudhatunk meg. A könyvben Vetro elbúcsúzik pályatársától, Forró Antaltól, visszaemlékezik Gallasz Nándorra, és születésnapjuk alkalmával köszönti Romul Ladeát és Vida Gézát. Vetro Artur feljegyzései továbbá kitérnek Bene József, Medgyessy Ferenc, Constantin Brâncuși, Étienne Hajdu, illetve Szervátiusz Tibor munkásságára is. A kötetben helyet kaptak a szobrász jegyzetei a művészi tudatról, kritikáról, illetve az irodalom és a képzőművészet viszonyáról" - olvasható a könyv ajánlójában.
Vetro András elmondta, hogy gyermekként tanúja volt azoknak a beszélgetéseknek, amit édesapja kolozsvári, Bolyai utcai műtermében művésztársaival folytatott és inkább érezte, mint értette, hogy milyen jelentős pillanatok voltak ezek. Vetro Artur tudatos művész és a kolozsvári művésztársadalom aktív tagja volt, aki nem csak kiváltotta társaiból a művészetre való reflexiót, hanem képes volt lelket önteni azokba, akik épp elkeseredtek vagy alkotói válságban szenvedtek – idézte fel Vetro András. Az édesapja hivatását követő szobrászművész hozzátette, hogy sokat jelentenek neki azok a művészetre vonatkozó „apai intelmek” is, amelyek a hagyatékból nemrég előkerültek.
Vetro Artur (1919-1992) Temesváron született, 1945-ben fejezte be tanulmányait a budapesti Képzőművészeti Főiskolán. 1949-től 1982-ig Kolozsváron élt, a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola tanára volt és részt vett alkotásaival azokon a megyei tárlatokon, amelyekről a Quadro Galéria szombaton záruló kiállítása szól(Cluj70. Kolozsvári képzőművészet a megyei tárlatok szemszögéből 1968–1972). Köztéri szobrai több romániai városban megtalálhatóak. Megformálta például Ady Endre (1960, Nagyvárad, Ady-múzeum előtti téren), George Coşbuc (1960, Kolozsvár, Sétatér), Bolyai János (a Kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem udvara) szobrát, a kötet borítóján található Integető nő pedig 1968-ban készült és ma bronzba öntve Sepsiszentgyörgyön látható.
A beszélgetést moderáló Székely-Sebestyén György kiemelte a könyv művészettörténeti jelentőségét: Vetro Artur volt az egyik első, aki Constantin Brâncuși jelentőségét már akkor felismerte, amikor még nem kapták fel és rámutatott az akkoriban uralkodó Brâncuși-értelmezések tévedéseire.
„Vetro Artur az a fajta művész - és ez látszik az írásaiban is, akárcsak a rajzaiban -, aki a lényegre törekszik, jellemez" - mondta a művészettörténész, aki Vetro Artur még kiadatlan naplójegyzeteinek forrásértékét hangsúlyozta. „Naplójegyzeteiben nemcsak a kolozsvári művészeti életről van szó, bár nagyon fontos, hogy hogyan alakult ki a háború utáni művészeti élet. A ’40-es évek második felében a kolozsvári Magyar Művészeti Intézet megalakulása körül hatalmas izgalom volt, és ez mai napig egy feldolgozatlan történet. Vetro Artur írásai még sokban hozzájárulhatnak ahhoz, hogy ezt pontosabban megismerjük, a tágabb kép is láthatóvá válik a megrendelések körül, az, hogy hogyan alakult át az ország a szocializmusnak köszönhetően, amit kezdetben lelkesen fogadott, majd elég hamar belátta, hogy ez intézményi szinten abszolút nem úgy működik, ahogy azt sokan elképzelték."
Zs. E. maszol.ro
Vetro Artur Jelzések a művészet útvesztőiben (egy szobrász jegyzetei művészetről, művészekről) című könyvét mutatták be csütörtök este a kolozsvári Qaudro Galériában, a szobrász kortársainak festményei között.
A művész özvegye, Vetro Mária idős kora ellenére erős jelenlétével, közvetlenségével megadta a kerekasztal-beszélgetés oldott alaphangulatát. Ő és fia, a könyv szerkesztője, Vetro András osztotta meg emlékeit a könyv elkészültének körülményeiről.
„A művész írásainak alapját azok a magnóra vételezett beszélgetések, gondolatok képezik, amelyeket Vetro rögzített műtermében, pályatársak látogatása alkalmával. Ezeket kísérik azok a műalkotásként is jelentős vázlatok, amelyeket a művész kollégáiról készített. Vetro Arturnak sikerült ,,kicsikarni'' egyfajta alkotói hitvallást Nagy Albert festőművészből, de a kötetben Mohy Sándor sajátos világába is betekintést nyerhetünk, ugyanakkor Nagy Imre munkásságáról, illetve Fülöp Antal Andor képi világáról is értékes részleteket tudhatunk meg. A könyvben Vetro elbúcsúzik pályatársától, Forró Antaltól, visszaemlékezik Gallasz Nándorra, és születésnapjuk alkalmával köszönti Romul Ladeát és Vida Gézát. Vetro Artur feljegyzései továbbá kitérnek Bene József, Medgyessy Ferenc, Constantin Brâncuși, Étienne Hajdu, illetve Szervátiusz Tibor munkásságára is. A kötetben helyet kaptak a szobrász jegyzetei a művészi tudatról, kritikáról, illetve az irodalom és a képzőművészet viszonyáról" - olvasható a könyv ajánlójában.
Vetro András elmondta, hogy gyermekként tanúja volt azoknak a beszélgetéseknek, amit édesapja kolozsvári, Bolyai utcai műtermében művésztársaival folytatott és inkább érezte, mint értette, hogy milyen jelentős pillanatok voltak ezek. Vetro Artur tudatos művész és a kolozsvári művésztársadalom aktív tagja volt, aki nem csak kiváltotta társaiból a művészetre való reflexiót, hanem képes volt lelket önteni azokba, akik épp elkeseredtek vagy alkotói válságban szenvedtek – idézte fel Vetro András. Az édesapja hivatását követő szobrászművész hozzátette, hogy sokat jelentenek neki azok a művészetre vonatkozó „apai intelmek” is, amelyek a hagyatékból nemrég előkerültek.
Vetro Artur (1919-1992) Temesváron született, 1945-ben fejezte be tanulmányait a budapesti Képzőművészeti Főiskolán. 1949-től 1982-ig Kolozsváron élt, a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola tanára volt és részt vett alkotásaival azokon a megyei tárlatokon, amelyekről a Quadro Galéria szombaton záruló kiállítása szól(Cluj70. Kolozsvári képzőművészet a megyei tárlatok szemszögéből 1968–1972). Köztéri szobrai több romániai városban megtalálhatóak. Megformálta például Ady Endre (1960, Nagyvárad, Ady-múzeum előtti téren), George Coşbuc (1960, Kolozsvár, Sétatér), Bolyai János (a Kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem udvara) szobrát, a kötet borítóján található Integető nő pedig 1968-ban készült és ma bronzba öntve Sepsiszentgyörgyön látható.
A beszélgetést moderáló Székely-Sebestyén György kiemelte a könyv művészettörténeti jelentőségét: Vetro Artur volt az egyik első, aki Constantin Brâncuși jelentőségét már akkor felismerte, amikor még nem kapták fel és rámutatott az akkoriban uralkodó Brâncuși-értelmezések tévedéseire.
„Vetro Artur az a fajta művész - és ez látszik az írásaiban is, akárcsak a rajzaiban -, aki a lényegre törekszik, jellemez" - mondta a művészettörténész, aki Vetro Artur még kiadatlan naplójegyzeteinek forrásértékét hangsúlyozta. „Naplójegyzeteiben nemcsak a kolozsvári művészeti életről van szó, bár nagyon fontos, hogy hogyan alakult ki a háború utáni művészeti élet. A ’40-es évek második felében a kolozsvári Magyar Művészeti Intézet megalakulása körül hatalmas izgalom volt, és ez mai napig egy feldolgozatlan történet. Vetro Artur írásai még sokban hozzájárulhatnak ahhoz, hogy ezt pontosabban megismerjük, a tágabb kép is láthatóvá válik a megrendelések körül, az, hogy hogyan alakult át az ország a szocializmusnak köszönhetően, amit kezdetben lelkesen fogadott, majd elég hamar belátta, hogy ez intézményi szinten abszolút nem úgy működik, ahogy azt sokan elképzelték."
Zs. E. maszol.ro
2016. december 21.
A kastély mégsem olyan, mint a foci
Egyszervolt kastélyok nyomában Bordás Beátával
Nemcsak a levéltárat búvárolta, hanem terepen is kutatott Bordás Beáta az 1840–1918 közötti erdélyi kastélyépítészet nyomdokait keresve. Doktori dolgozatából most tetszetős és tartalmasan izgalmas kötet* jelent meg, ami akkor is tud újat mondani, ha nagyon úgy tűnik, hogy manapság a kastélyokhoz mindenki jobban – és jól – ért, akárcsak a focihoz és a házépítéshez.
Az egykori Kolozs, Torda-Aranyos és Alsó-Fehér vármegyék historizmus korabeli kastélyainak eredt a nyomába Bordás Beáta négy évvel ezelőtt, miután az árkosi kastéllyal foglalkozó 2010-es mesteri dolgozatának készítése ráébresztette, hogy ezzel a témakörrel szeretne behatóbban foglalkozni. A doktori dolgozatot kötetben adta ki a Polis Könyvkiadó, melynek igazgatója, Dávid Gyula, a IV. Adventi Könyvvásáron megtartott könyvbemutatón örömét fejezte ki, hogy munkásságával Bordás Beáta olyan sorozatot folytat, amelynek kezdete a kiadó alapítási éve körüli időszakra tehető – akkor Kovács András gondozta kötetté a Farka utcai templom címereit. Dávid Gyula úgy vélekedett: a szerző impozáns anyagismerettel rendelkezik, amely egyrészt alapos kutatásból merítkezik, majd kifejtette: arról, hogy Bordás Beáta nemcsak a levéltárat búvárolta, hanem kiadós terepmunkát is végzett árulkodnak például a kötet fényképei is.
A könyvet méltató Weisz Attila művészettörténész szerint a szerző témája már a kutathatósága miatt is nehéz, ugyanis az ingatlanok sok esetben nem hozzáférhetők az azokban működő intézmények, leromlott állapotuk vagy a tulajdonosok miatt, esetleg egyszerűen már nem is léteznek, mint a kötetben részletesebben bemutatott 22 épület közül öt: az alig ismert bonchidai régi bárói kastély, a magyarfenesi Jósika-kastély, a jósikafalvi Urmánczy-kastély, a torockószentgyörgyi báró Thoroczkay-kastély és a drassói (Fehér megye) Teleki-kastély. Amint azt Weisz Attila mondta, a téma azért sem könnyű falat, mert „lassan olyanná válik, mint a foci vagy a házépítés: a kastélyokhoz, a nemesi famíliák történetéhez ma már mindenki (jobban) ért, mindenki tud egy történetet, hallott/olvasott olyasvalamit, esetleg ismer olyan kastélyt vagy udvarházat, ami érdemtelenül kimaradt a kötetből”.
Gazdag forrásanyagot kutat fel a szerző irodalmi levelezésektől gazdasági feljegyzésekig, így sok kastély és település birtoklástörténetét tisztázza, pl. Weisz Attila szerint itt ismerhetjük meg a legjobban a gyalui kastély zavaros XIX. századi tulajdonosi viszonyait is. A tekintélyes bibliográfiában találunk az 1850-60-as évekből származó korai bemutatásokat, századfordulós újságcikkeket, a kötet hivatkozik az arisztokraták, nemesek XX-XXI. századi visszaemlékezéseire, interjúira, közöl archív térképeket, festményeket, fotókat, képeslapokat, eredeti tervrajzokat; egyik erőssége az 1990 után készült felmérések, helyreállítási tervek alapján készült 12 alaprajzból álló melléklet. Bordás Beáta a bonchidaihoz, válaszútihoz hasonló értékű épületeket fedez fel a nagyközönség, de a szakma számára is: pl. az enyedszentkirályi br. Bánffy-kastélyt, a mezőzáhi Ugron-kastélyt. Kis műfaji-stilisztikai kalauzt is találunk a könyvben, de a szerző az épületek létrejöttének okait is vizsgálja (pl. házasságkötés), ír a tervezőkről és építőkről, a kastélyparkokról, kertekről, a műkedvelő arisztokratákról.
A kastélybelsőkről is olvashatunk, amelyek szomorú sajátossága erdélyi viszonylatban, hogy a berendezések, gyűjtemények a XX. század során megsemmisültek, esetleg darabjai közgyűjteményekbe kerültek. Weisz Attila szerint a fennmaradt darabok ma is tovább pusztulnak, példaként említette a válaszúti kastély fennmaradt berendezését, abból egy széket, amely „az 1878-as párizsi világkiállításon is szerepelt, s amelyet pár hónapja egy helyi potentát vitt el »restaurálásra«, azóta nyoma veszett”.
Bordás Beátát a kutatásainak sikerélményeiről faggattuk, ami a kötet megírásának egy-másfél évében motiválhatja a szerzőt. – Amikor a levéltári kutatás során felfedeztem, hogy nemcsak én gondoltam így, hanem valóban létezett Bonchidán egy másik hatalmas kastély, vagy amikor a zsuki kastély mellett található kőurnáról kiderítettem, hogy Medgyessy Ferenc alkotása, aki egy nagyon jelentős szobrászművész volt. A helyszíni bejáráskor számos olyan információra bukkantam, aminek nagyon-nagyon örültem, és teljesen elérzékenyültem, úgy éreztem, hogy ezért érdemes csinálni. Ilyen momentum volt, amikor először találkoztam pl. a válaszúti kastély belsejével. Vagy az is nagyon jelentős pillanat volt, amikor beigazolódott a válaszúti ebédlőben levő csempekályhával kapcsolatos gyanakvásom. A kályhán különböző csatajelenetek láthatók, illetve a vérszerződés jelenete, és élt bennem egy sugallat, hogy az nem lehet, hogy a báró magától találta ki ezeket a kompozíciókat. Hatalmas felfedezés volt kideríteni, hogy egy korabeli metszetkönyvből egy az egyben lemásolta őket – mondta Bordás Beáta, aki nem zárja ki annak lehetőségét, hogy kutatását a jövőben további történelmi megyékre is kiterjeszti, ám egyelőre a Művészeti Múzeummal kötött viszonylag friss munkaszerződése miatt szakmai érdeklődése most más irányba fordul.
Kerekes Edit
* Bordás Beáta: Erdélyi kastélyépítészet a historizmus korában (1840–1914). Az egykori Kolozs, Torda-Aranyos és Alsó-Fehér vármegyék kastélyai /Polis Kiadó, Kolozsvár, 2016./ Szabadság (Kolozsvár)
Egyszervolt kastélyok nyomában Bordás Beátával
Nemcsak a levéltárat búvárolta, hanem terepen is kutatott Bordás Beáta az 1840–1918 közötti erdélyi kastélyépítészet nyomdokait keresve. Doktori dolgozatából most tetszetős és tartalmasan izgalmas kötet* jelent meg, ami akkor is tud újat mondani, ha nagyon úgy tűnik, hogy manapság a kastélyokhoz mindenki jobban – és jól – ért, akárcsak a focihoz és a házépítéshez.
Az egykori Kolozs, Torda-Aranyos és Alsó-Fehér vármegyék historizmus korabeli kastélyainak eredt a nyomába Bordás Beáta négy évvel ezelőtt, miután az árkosi kastéllyal foglalkozó 2010-es mesteri dolgozatának készítése ráébresztette, hogy ezzel a témakörrel szeretne behatóbban foglalkozni. A doktori dolgozatot kötetben adta ki a Polis Könyvkiadó, melynek igazgatója, Dávid Gyula, a IV. Adventi Könyvvásáron megtartott könyvbemutatón örömét fejezte ki, hogy munkásságával Bordás Beáta olyan sorozatot folytat, amelynek kezdete a kiadó alapítási éve körüli időszakra tehető – akkor Kovács András gondozta kötetté a Farka utcai templom címereit. Dávid Gyula úgy vélekedett: a szerző impozáns anyagismerettel rendelkezik, amely egyrészt alapos kutatásból merítkezik, majd kifejtette: arról, hogy Bordás Beáta nemcsak a levéltárat búvárolta, hanem kiadós terepmunkát is végzett árulkodnak például a kötet fényképei is.
A könyvet méltató Weisz Attila művészettörténész szerint a szerző témája már a kutathatósága miatt is nehéz, ugyanis az ingatlanok sok esetben nem hozzáférhetők az azokban működő intézmények, leromlott állapotuk vagy a tulajdonosok miatt, esetleg egyszerűen már nem is léteznek, mint a kötetben részletesebben bemutatott 22 épület közül öt: az alig ismert bonchidai régi bárói kastély, a magyarfenesi Jósika-kastély, a jósikafalvi Urmánczy-kastély, a torockószentgyörgyi báró Thoroczkay-kastély és a drassói (Fehér megye) Teleki-kastély. Amint azt Weisz Attila mondta, a téma azért sem könnyű falat, mert „lassan olyanná válik, mint a foci vagy a házépítés: a kastélyokhoz, a nemesi famíliák történetéhez ma már mindenki (jobban) ért, mindenki tud egy történetet, hallott/olvasott olyasvalamit, esetleg ismer olyan kastélyt vagy udvarházat, ami érdemtelenül kimaradt a kötetből”.
Gazdag forrásanyagot kutat fel a szerző irodalmi levelezésektől gazdasági feljegyzésekig, így sok kastély és település birtoklástörténetét tisztázza, pl. Weisz Attila szerint itt ismerhetjük meg a legjobban a gyalui kastély zavaros XIX. századi tulajdonosi viszonyait is. A tekintélyes bibliográfiában találunk az 1850-60-as évekből származó korai bemutatásokat, századfordulós újságcikkeket, a kötet hivatkozik az arisztokraták, nemesek XX-XXI. századi visszaemlékezéseire, interjúira, közöl archív térképeket, festményeket, fotókat, képeslapokat, eredeti tervrajzokat; egyik erőssége az 1990 után készült felmérések, helyreállítási tervek alapján készült 12 alaprajzból álló melléklet. Bordás Beáta a bonchidaihoz, válaszútihoz hasonló értékű épületeket fedez fel a nagyközönség, de a szakma számára is: pl. az enyedszentkirályi br. Bánffy-kastélyt, a mezőzáhi Ugron-kastélyt. Kis műfaji-stilisztikai kalauzt is találunk a könyvben, de a szerző az épületek létrejöttének okait is vizsgálja (pl. házasságkötés), ír a tervezőkről és építőkről, a kastélyparkokról, kertekről, a műkedvelő arisztokratákról.
A kastélybelsőkről is olvashatunk, amelyek szomorú sajátossága erdélyi viszonylatban, hogy a berendezések, gyűjtemények a XX. század során megsemmisültek, esetleg darabjai közgyűjteményekbe kerültek. Weisz Attila szerint a fennmaradt darabok ma is tovább pusztulnak, példaként említette a válaszúti kastély fennmaradt berendezését, abból egy széket, amely „az 1878-as párizsi világkiállításon is szerepelt, s amelyet pár hónapja egy helyi potentát vitt el »restaurálásra«, azóta nyoma veszett”.
Bordás Beátát a kutatásainak sikerélményeiről faggattuk, ami a kötet megírásának egy-másfél évében motiválhatja a szerzőt. – Amikor a levéltári kutatás során felfedeztem, hogy nemcsak én gondoltam így, hanem valóban létezett Bonchidán egy másik hatalmas kastély, vagy amikor a zsuki kastély mellett található kőurnáról kiderítettem, hogy Medgyessy Ferenc alkotása, aki egy nagyon jelentős szobrászművész volt. A helyszíni bejáráskor számos olyan információra bukkantam, aminek nagyon-nagyon örültem, és teljesen elérzékenyültem, úgy éreztem, hogy ezért érdemes csinálni. Ilyen momentum volt, amikor először találkoztam pl. a válaszúti kastély belsejével. Vagy az is nagyon jelentős pillanat volt, amikor beigazolódott a válaszúti ebédlőben levő csempekályhával kapcsolatos gyanakvásom. A kályhán különböző csatajelenetek láthatók, illetve a vérszerződés jelenete, és élt bennem egy sugallat, hogy az nem lehet, hogy a báró magától találta ki ezeket a kompozíciókat. Hatalmas felfedezés volt kideríteni, hogy egy korabeli metszetkönyvből egy az egyben lemásolta őket – mondta Bordás Beáta, aki nem zárja ki annak lehetőségét, hogy kutatását a jövőben további történelmi megyékre is kiterjeszti, ám egyelőre a Művészeti Múzeummal kötött viszonylag friss munkaszerződése miatt szakmai érdeklődése most más irányba fordul.
Kerekes Edit
* Bordás Beáta: Erdélyi kastélyépítészet a historizmus korában (1840–1914). Az egykori Kolozs, Torda-Aranyos és Alsó-Fehér vármegyék kastélyai /Polis Kiadó, Kolozsvár, 2016./ Szabadság (Kolozsvár)