Szoborhistóriák
Nagykanizsa igen büszke katonavárosi múltjára, s ha bárki azt gondolná, ekként a rend és fegyelem jellemző Kovászna testvérvárosára, hát mégis előfordult a zalai végeken, hogy két szobruknak is lába kelt.
Ebben ugyan – Rejtő Jenő óta tudjuk, katonáéknál akár egész hadosztály is eltűnhet – semmi különös nincs, a szobrok sorsa már csak olyan, hogy egyik rendszer állítja, másik lerombolja. A két szóban forgó alkotás azonban azokat a történelmi személyiségeket ábrázolja, akiket minden korban tisztelet övezett, s bár az idők során többen is próbálták kitulajdonítani érdemeiket, sem Dózsa György, sem Gábor Áron szobrát sehol a földkerekségen nem távolították el. Háromszék két szabadságharcosának éppen katonavárosi múltja okán állított szobrot a múlt században Nagykanizsa. A lóvontatású tüzérség számára Medgyaszay István tervei alapján építettek laktanyát a városban, az épületegyüttes 1932-ben készült el, a katonai létesítményt Gábor Áronról nevezték el – illő volt hát, hogy szobrot állítsanak neki. A másfeles életnagyságú, márványból készült mellszobrot Szabó László szolnoki művész készítette 1964-ben, a következő esztendőben avatták fel az alakulat udvarán, és állt ott egészen a laktanya 1996–97-es felszámolásáig. Akkor szőrén-szálán eltűnt. Időközben az épületegyüttes is emlékké vált, helyén ipari parkot alakítottak ki. Nagykanizsa identitásának azonban fontos része a katonai hagyományok ápolása, nemzeti múltjának megőrzése, többek között e ragaszkodásnak köszönhető az is, hogy az 1934-ben állított, majd 1952-ben eltávolításra ítélt, a helyétől nem messzire ásott gödörbe temetett Nagy-Magyarország-emlékművet 1999-ben felébresztették hosszú álmából, restaurálták, és 2011-ben újra felavatták (lám, az elásott szobrok „divatja” nem csak háromszéki-erdélyi jellegzetesség). De Nagykanizsa kötődését a nemzeti múlthoz más emlékművek is jelzik, a városban van Aradi udvar, Székely kert – természetes, hogy az emlékekben megmaradt Gábor Áron-szoborhoz is ragaszkodtak. Különösképp, hogy akadt egy önkormányzati képviselőjük – név szerint dr. Károlyi Attila –, aki vette a fáradságot, és a tisztázatlan körülmények között eltűnt szobor ügyében kutatásba kezdett. Több szálon kellett nyomoznia, hiszen az emlékezők ellentmondásos információkkal szolgáltak, végül a szoborra a kaposvári laktanyában akadt rá. Levélváltás után a kaposváriak felajánlották a szobor visszaadását, sőt, annak újjáavatásán katonai tiszteletadással történő közreműködésüket is. Így állíthatták fel idén március 15-én az ipari parkban Gábor Áron mellszobrát – az akkori zord időjárás azonban megakadályozta a kaposváriak jelenlétét, ezért hát október 6-án ismét felavatták a szobrot. E második avatáson hangzott el: „Jó, hogy van aradi emlékművünk itt, Kanizsán, és most már ismét Gábor Áron-szobrunk, ahol újra átélhetjük magyar nemzeti létünk sorsáldását a sorscsapásban is…”
A nagykanizsaiaknak volt azonban egy másik szobruk is, melyhez szintúgy ragaszkodnának, mint a Gábor Áronéhoz, kinek jövőben születésének 200. évét ünnepli Háromszék. Szintén kerek évfordulós Dózsa György, halálának 500. éve 2014. Nagykanizsa másik laktanyája korábban a parasztvezér nevét viselte (később Thury-laktanya lett), annak idején Dózsa György hatalmas mellszobra előtt zajlottak az előléptetési ceremóniák, a kitüntetések átadása is, és a katonák előszeretettel fényképeztették magukat a szobor előtt. Ebben nemcsak a nagyobb rendfokozat elnyerésének megörökítése játszott szerepet, hanem az is, hogy a kétszeres Munkácsy-díjas Kiss Kovács Gyula alkotása sugárzó szobor (fotó): nem a legyőzött, megkínzott halálraítéltet, hanem a szúrós tekintetű, kemény parasztvezért ábrázolja. Nos, ez a szobor „tisztázatlan körülmények között” került Ceglédre, mint a Gábor Áron szobrának hazavivését kijáró dr. Károlyi Attila fogalmazott: felsőbb katonai utasításra adta át az akkor már Thury Györgyről elnevezett kanizsai laktanya parancsnoka a létesítmény 1997-es bezárása előtt néhány hónappal a ceglédi, Dózsa György nevét viselő alakulatnak. Cegléd meg „Dózsa György-ös” város, a legenda szerint ott mondta volna el Dózsa híres beszédét, a jobbágyokat csatlakozásra felhívó kiáltványt, melyről éppen a városban 1972-ben, Somogyi Józsefnek a parasztvezért koronával fején ábrázoló, kétalakos szobrának avatásakor felvetett történészi vélemény nyomán indult kutatás során derült ki, sohasem hangzott el. Ettől fügetlenül Cegléd ragaszkodik a második Dózsa-szoborhoz is, melyet rövid ideig az ottani Dózsa-laktanya bejáratához helyeztek el, majd annak a 2001-es haderőreformot követő felszámolása után, 2006-tól Cegléd öregszőlői városrészében áll. Nagykanizsa e szobor ügyében is elindította a visszaszerzési folyamatot, de Cegléd polgármestere azzal hárította kérésüket, hogy „a lakosság megszerette a szobrot, és nem kíván megválni a város egyik történelmi hírességét ábrázoló alkotástól“”. A kanizsaiak továbbra is fenntartják: Kiss Kovács Gyula 1952-ben készült bronz Dózsa-szobra őket illetné meg, akár peres úton való visszaszerzését is fontolóra vették, illetve elhangzott az az ajánlat, hogy Cegléd – fájdalomdíj gyanánt – öntvénymásolatot készíttessen a kanizsaiaknak. Kicsi ez a magyar világ, sem a maradék-országban, sem a megmaradásért küzdő részekben nem engedhetjük meg magunknak, hogy szobrok felett vitázzunk. Odaát egy turulszobor is szálka néhányak szemében, nálunk Wass Albertet a temetőkertben sem tűrik meg.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)