Sergiu Nicolaescu, a történelemhamisítás mestere
Akárcsak a kommunista rendszer volt udvari költője, Adrian Păunescu halálakor, most, a Ceuasescu-féle politika szintén feltétel nélküli kiszolgálója, Sergiu Nicolaescu elhunyta alkalmából is valóságos nemzeti hisztéria tört ki – amit ezúttal természetesen súlyosbított az ortodoxok szerint „nem keresztényi temetésnek" számító, a „szinte az öngyilkossággal egyenlő" elégetés ténye is. Érdekes, hogy az emberek mennyire könnyedén feledkeznek meg mennyekbe emelt „hőseik" emberi gyarlóságairól, meghunyászkodásairól-gyávaságairól, megalkuvásairól.
Telt ház – nemzetközi díj nélkül
Sergiu Nicoalescu filmjei idehaza telt házakat vonzottak – ám soha egyetlen rangosabb nemzetközi díjat nem nyertek, még csak nevezésre sem tartották alkalmasnak műveit. Ezek a filmek voltaképpen a Ceauşescu-féle diktatúra szolgálatában állottak, egyaránt meghamisítva a múltat, a jelent és a „dicsőséges jövőt".
Történelmi filmjeiben a „román nép nagyszerű múltját" elevenítette fel, korántsem visszariadva a „múlt nagyszerűsége" érdekébent tett történelmi csalásoktól. Filmjei azoknak a filmeknek a kategóriájába tartoztak, amelyekben – ha egyáltalán voltak is – a magyar figurák csakis az „ország újraegyesítését" meggátolni akaró, „románnyúzó", „hazaáruló" grófok voltak – vagy legalább is púposak.
1970-ben készült, Romániába még ma is vetített Mihai Viteazul című filmjében a legnagyobb hamisítást a „román nép újraegyesítése" jelenti. Mihai Viteazulnak ugyanis ilyesmi eszébe sem juthatott, a középkorban ilyen cél még nem létezett – egyetlen nemzet számára sem. Az újraegyesítés gondolata Romániában például csak a 19. században fogalmazódott meg, a cél harcosai, a román értelmiségiek Mihai Viteazult csupám annak bizonygatására kívánták felhasználni, hogy ez a törekvés már évszázadok óta lelkesítette a román népet.
A Ceauşescu-féle nemzeti kommunista Romániában mindez nagyszerűen megfelelt a Moszkva befolyása alól némiképpen szabadulni kívánó pártfőtitkárnak, a „nemzeti egységet" valamennyi román uralkodót vezérlő gondolatnak kiáltotta ki, Burebisztától kezdve, Decebálon át – Nicolae Ceauşescuig.
Történelemhamisító hazugság az is, hogy az „Erdélyt az ősi román röghöz csatoló" címszereplőt a calugareni-i csata győzteseként ábrázolja, hiszen – a történelmi tények szerint – Mihai Viteazul felismerve a török hadsereg túlerejét, a törökök kezén hagyta Bukarestet és Targovistét, visszavonulva a csata színhelyéről a hegyekbe, ahol magyar segítségre várt. 1989-ben készül Mircea című filmjében Mircea cel Mare rovinei „hőstettéről" ír – még a főhös nevét is meghamisítva. Mircea cel Mare neve Mircea cel Bâtrănből ered, csakhogy a nyolcvanas évek elején Nicolae Ceauşescu rendeletére meg kellett változtatni a román történelmi személyek nevét is: Mircea cel Bâtrin nem lehetett „öreg, legfeljebb „nagy", így vált belőle Mircea cel Mare, Ioan Vodă cel Cumplitból pedig Ioan Vodă cel Viteaz lett. (Ezt bármely korabeli történelemtanár megmondhatja).
Kommunista akciófilm
„Akciófilmjeiben" Andrei Moldovan rendőrbiztos a főszereplő. Ő többé-kevésbé valós alak: Sergiu Nicoalescu nagybátyáról, a negyvenes évek Bukarestjének legendás hírű rendőrfelügyelőjéről mintázta meg. A többi viszont hazugság.
A komisszár vádol című filmjében a kommunisták vasgárdistákkal szembeni hősies ellenállásáról ír. A film szerint a kommunistákat 1941-ben kimentették a jilavai börtönből a vasgárdisták vérengzése elől. Csakhogy mindez nem igaz. A kommunisták a börtönben maradtak, és jóllehet a vasgárdisták 64 bebörtönzött tisztet, volt magas rangú tisztségviselőt öltek meg, a kommunistákkal nem foglalkoztak. A korabeli kommunista párt jelentéktelen erő volt akkor is, akárcsak 1944-ben.
A film Nicolae Ceauşescu hírhedtté vált 1971. júliusi téziseinek jegyében született meg: a 17 pontból álló „pártfőtitkári kezdeményezés" az Intézkedési javaslatok a politikai- ideológiai, a párttagok, valamennyi dolgozó marxista-leninista szellemben történő nevelése érdekében címet viselte, amolyan „kínai kulturális forradalom" megvalósítását javasolva. Sergiu Nicolaescu az időtájt a filmművészek pártszervezetének titkára volt. A téziseket követő ülés alkalmával arról biztosította a pártfőtitkárt, hogy a filmművészek a legteljesebb módon megértették az előttük álló feladatokat.
Az 1978-ban forgatott Megtorlás című filmjében a kommunista történetírásnak azt a tételét próbálja illusztrálni, hogy a vasgárdisták és az Antonescu-rendszer utcai harcáért a vasgárdisták voltak a felelősek. A filmben ugyanis egyik vezérük gyilkolta meg a Helmut Döring német őrnagyot, ami miatt kezdetét vették a harcok. A valóságban azonban köztudott, hogy a gyilkos egy görög eredetű angol titkosszolgálati ügynök, Sarantopoulos volt. Ő azonban a filmben csak egyszerű utcai csavargóként jelenik meg, akit a vasgárdisták megpróbáltak bűnbaknak megtenni a merénylet kapcsán.
Sergiu Nicolaescu felismerte, hogy Romániában nagy keletje van az akciófilmeknek. Román lapok idézik a Securitate volt tábornokát, Aurel Rogojant, aki szerint a rendező – nyilván, nem csak a tézisek illusztrálása miatt, de saját sikere érdekében is – megegyezett a Belügyminisztériummal abban, hogy komisszárja vitéz tetteiben egyben népszerűsíti majd a román rendőrséget is.
Sergiu Nicolaescu kiválóan tudott helyezkedni is. Fiatal rendezőként, amikor Nicolae Ceauşescu 1966-ban utasítást adott a művészeknek arra, hogy alkotásaikban a román nép bátorságát népszerűsítsék a történelmi hősökön keresztül, nyomban leforgatta A dákok című filmjét. E filmnek nagy szerepe van abban, hogy 1968-ban meghívták a Román Kommunista Párt Központi Bizottsága Ideológiai Bizottságának ülésére, ahol rögtön Ceauşescu után kapott szót.
Nem lett Mihai
Sergiu Nicolaescu nem csak rendezőként, de színészként is sikerre vágyott. Egyebek között Mihai Viteazul szerepét kívánta eljátszani. Ebben éppen egyik forgatókönyv-írója, Titus Popovici akadályozta meg, aki a Központi Bizottság ideológiáért és kultúráért felelős titkárához, Dumitru Popescuhoz fordult azért, hogy Sergiu Nicolaescut megakadályozza tervében. Titus Popovici szerint Sergiu Nicolaescunak nem voltak meg a színészi adottságai egy ilyen szerep eljátszásához. Annyit elért, hogy a központi bizottsági titkár meghallgatta a szerepre kiírt többi jelöltet is – és végül Amza Pellea mellett döntött.
Sergiu Nicolaescu azzal fenyegetőzött, hogy Ion Gheorghe Maurer miniszterelnökhöz fordul, akivel – mint híreszelte – unokatestvér. Dumitru Popescu azonban megelőzte őt, javaslatával közvetlenül Nicolae Ceauseşcuhoz fordult, aki rábólintott Amza Pelleára.
Dumitru Popescu persze azért is igazat adott Titus Popovici-nak, mert jól tudta, forgatókönyv-írókra szüksége van: egy-egy forgatókönyv elfogadása ugyanis rendkívül lassan haladt, több mint 40 ember kezén ment át, ameddig végül is a rendezőhöz jutott.
Ceauşescu szavaival
A középkorral foglalkozó román történész, Mariu Diaconescu a Histora című folyóiratban kitér Sergiu Nicolaescu filmjeinek történelemhamisítására. A Mircea című film kapcsán megjegyzi: Mircea cel Bâtran korántsem nyerte meg a csatát Bajaziddal szemben, mi több, csaknem két évig Erdélyben kényszerült maradni, 1395-ben pedig Brassóban hűséget esküdött Luxemburgi Zsigmond magyar királynak. Magyar segítséggel többször is megpróbált ismét trónra lépni, de a törökök minden kísérletét meghiúsították. „Hazafinak lenni nem jelenti az is, hogy hazugnak kell lennünk: A hazafiságot nem hazugságokban mérik" – vonta le következtetését cikke végén a történész.
Persze Romániában más filmrendezők is enyhén szólva könnyedén bántak a történelmi valósággal A Pintye Vitéz című filmben Mircea Moldovan rendező Pintyét a Habsburg-elnyomás ellen harcoló román hősként állítja be. Marius Diaconescu szerint azonban „Pintye vitéz" egyszerű útonálló volt, akit éppen a Habsburgok támogattak a románság magyarok elleni harcában.
Sergiu Nicolaescu azonban mondhatni mindannyiukon túltett. Így például Mircea című filmjében Mircea cel Batran (avagy a filmben: Mare) a román nép hősiességéről Nicolae Ceausescu egyik pártkongresszusi mondatával áradozik.
Maszol.ro,

Olosz Levente
A ZSIDÓK KIÁRUSÍTÁSA
"Olaj, zsidók és németek a mi legfontosabb export árucikkeink"
Bár a romániai zsidók kiárusítása már az ötvenes években elkezdődött, Ceaușescu volt a fő haszonélvező: 1968 és 1989 között 40 577 zsidót adott el Izraelnek 112.498.800 dollárért.
Miután a kelet-közép-európai országokban a kommunista rendszerek teljesen megvetették a lábukat, az addig a hatalomátvételben nagy szerepet játszott zsidóság jelentősége megszűnt. A szocialista országokban a Szovjetunió vezetésével és iránymutatásával hatalmas antiszemita hullám vette kezdetét, amely 1953-ban érte el a csúcspontját. Romániában is végigsöpört a tisztogatási hullám, hosszabb ideig szabaddá tették a kivándorlást. Annak ellenére, hogy szerettek volna a teherré vált zsidóságtól megszabadulni, nem tudták szakértelmüket nélkülözni az ország gazdasági ágazataiban.
1953-tól teljesen beszüntették a zsidók kivándorlását.
1958-ban a Szovjetunió kivonta csapatait Romániából, így mindinkább lazult a szovjet nyomás az országon. A csapatkivonás után Románia kifejezte hajlandóságát a kereskedelmi kapcsolatok újjáélesztésére a nyugati országokkal. Mivel a nyugati országok szkeptikusak voltak, Románia jó szándéka jeléül ismét megkönnyítette a zsidók kivándorlását.
A kivándorlás lehetősége izgalomba hozta a romániai zsidóságot. Az ország elhagyásához szükséges iratokat kiadó intézmények előtt több kilométeres sorok alakultak ki. Azokat, akik a kiutazási dokumentumokat kérték, elbocsátották munkahelyükről, a diákokat pedig kizárták az egyetemről. A kiutazási kérelmek elérték a 100 ezres számot. A román diplomácia azonban nem várt nehézségekbe ütközött. Az arab országok heves tiltakozásba kezdtek amiatt, hogy Románia katonákat küld Izraelnek. Románia, engedve az arab nyomásnak, 1959-ben visszavonta a kivándorlás engedélyezését, a kiadott engedélyeket semmisnek nyilvánította, és újbóli letartóztatásokat hajtott végre a cionista vezetés soraiban.
A román külügyminiszter, Ion Gheorghe Maurer azzal a kéréssel fordult az izraeli kormányhoz, hogy tiltsa meg az izraeli sajtónak, hogy tudósítson a romániai bevándorlókról, és ne szivárogtasson ki információkat az arab országoknak. Az izraeli kormány beleegyezett a feltételekbe, és megtette a szükséges intézkedéseket. Ettől kezdve a romániai emigránsok kérdése tabutémának számított az izraeli sajtóban. A Kneszet egy speciális törvényt fogadott el, amely bűncselekménynek minősítette az Alijára való vonatkoztatást. Az új emigrációs törvény neve „sha-sha alyah” „Csit-csit alija” volt. Az amerikai diplomácia kikötötte, hogy a kereskedelmi kapcsolatokat a két ország között csak akkor újítják fel, ha Romániai szabaddá teszi a kivándorlást a zsidók számára.
Románia és Izrael olyan megoldást keresett, amivel feltűnés nélkül le tudták bonyolítani a zsidók kivándorlását. Végül Henry Jacober személyében megtalálták a megfelelő embert az ügylet lebonyolítására. Jacober 1961-ben kezdte el tevékenységét, amely során zsidókat váltott ki Romániából az Izraelben élő rokonaik kérésére.
A személyek ára 4000 és 6000 dollár között változott.
Az izraeli titkosszolgálat is felfigyelt Jacober működésére. Először nagyon zavarta őket a ténykedése, de Shaike Dan (az izraeli titkosszolgálat Romániába kihelyezett főnöke) találkozott Jacoberrel, és meglátta a benne rejlő lehetőséget. Miután Ben Gurion 1961-ben megadta a felhatalmazást, Dan nekikezdhetett a munkának. Jacobert utasította, hogy találkozzon Gheorghe Marcuval, a DGIE (Direcţia Generală de Informaţii Externe) vezetőjével. Jacober elmondta, hogy az izraeli titkosszolgálat az ő közvetítésével szeretne egy általuk megegyezett összeget fizetni minden egyes zsidóért, akit a román hatóságok emigrálni engednek. Románia először visszautasította az ajánlatot, mivel provokációt sejtett a háttérben. Jacober ekkor arra tett javaslatot, hogy 500 zsidó emigrálásáért cserébe egy csirkefarmot épít Romániában.
Dej jóváhagyta, mint egyedi alkalmi üzletet. A farm elnyerte Dej tetszését, és még továbbiakat rendelt ugyanezért az „árért.” 1960 közepére a Belügyminisztérium rendelkezett a legnagyobb csirke-, malac- és más típusú farmmal az országban. A farmok által termelt javakat diplomáciai fedezet alatt, Jacober segítségével nyugatra exportálták. Az ezekből származó jövedelem elérte az évi 8-10 millió dollárt. A farmok létrejöttében játszott izraeli szerepről csak pár ember tudott.
1958 és 1965 között Romániából 107 540 zsidó emigrált Izraelbe.
Évente átlagosan 13 000. Ekkor azonban két fontos eseményre került sor. 1965 márciusában hatalomra került Nicolae Ceaușescu, 1967-ben pedig sor került a hatnapos háborúra, amely után Románia egyedüliként a kelet-európai szocialista államok között, nem szakította meg a diplomáciai kapcsolatot Izraellel. Miután Ceaușescu tudomást szerzett a Jacober ügyről, leállította a további kivándorlást, a titkos üzlet miatt kirúgta Marcut, és a belügyminisztert is kommunista-ellenes tevékenységgel vádolta meg.
Két évvel később Ceaușescu már maga vetette fel az ötletet,
hogy tovább kell folytatni a „kereskedést”. Visszahelyezték hivatalába Marcut, aki újból felvette a kapcsolatot Jacoberrel. Ekkor szorosabbá vált a kapcsolat a DGIE és a Moszad között. Marcu és Dan között több találkozásra is sor került, ahol már a zsidókért fizetendő összegről tárgyaltak. Ceaușescu kifejtette, hogy le kell állni az őskori cserekereskedelemmel, és új kereskedelmi formában kell az ügyet lebonyolítani. A zsidókért cserébe amerikai dollárt akart kapni. Kikötötte, hogy Izrael minden egyes zsidóért meghatározott összeget kellett fizessen. Az összeg nagysága a zsidók korától, iskolai végzettségétől, mesterségétől és családi státuszától függött. Fenntartotta a tárgyalások titkosságát, az új meggyezésből eltávolította a DGIE-t, és a Világkereskedelmi Intézet álcája alatt futtatta az üzletet.
1969-ben létrejött az egyezmény Dan és Marcu között, amely 3 évre szólt. A megállapodás szerint 1971-ig összesen 40 000 zsidó emigrációját hagyják jóvá. Ezek között 10% egyetemi diplomával rendelkező, 10% képzett technikus és munkás, és 2% egyetemi hallgató. A tárgyalások sarkalatos pontját a zsidók szállítása jelentette, mivel a románok saját légitársaságukkal akarták, teljes áron szállíttatni őket. Végül lecsökkentették az árat, de a jegyért még mindig az izraeliek kellett fizessenek.
Az első 3 éves szerződést Románia nem tartotta be,
a megígért szám felét sem engedte kivándorolni. Ennek ellenére tovább folytatták az tárgyalásokat, az egyezményeket ezután minden 5 évben megújították. Románia a kivándorolni készülők között kémeket toborzott, Izraelbe érkezésük után ezek Bukarestnek jelentettek. 1969-1970 között 250 ilyen informátorral rendelkezett a romániai titkosszolgálat. Az egyiket, Francisc (Efraim) Samuel volt szekus ezredest elfogták az izraeliek, de miután Ceaușescu azzal fenyegetőzött, hogy leállítja a zsidók kivándorlását, a foglyot elengedték.
Romániának lavíroznia kellett Izrael és az arab államok között. Annak ellenére, hogy Románia Izraellel fejlesztette a diplomáciai kapcsolatait, Ceaușescu több arab országgal is jó kapcsolatot tartott fent. Az 1970-es évek végére az izraeli-román kapcsolatok megromlottak, de ez nem volt kihatással a gazdasági, „kereskedelmi” kapcsolatokra.
Az izraeli kormány nemcsak pénzben fejezte ki háláját a romániai zsidókért. Sokkal több árut importált Romániából, mint amennyire szüksége lett volna. Többször utasítottak izraeli cégeket arra, hogy a speciális kapcsolatok fenntartása érdekében Romániából szerezzék be áruikat, még akkor is, ha az üzlet nem termelt profitot a cégnek. Ezen felül több kölcsönszerződést is kötött a két ország. 1970-ben Izrael 7 milliós, kamat nélküli kölcsönt nyújtott Romániának.
A legérdekesebb a történetben a zsidókért fizetett pénz mennyisége, amely nem nagy meglepetésre Ceaușescu magánszámláján landolt.
1978-ban az egy főre kifizetett összeg 2000 és 50 000 dollár között változott. A kifizetések üzleti találkozóként zajlottak le, általában valamelyik nyugati ország fővárosában. Marcu vitte a listát, amelyen azok a zsidók szerepeltek, akik megkapták az engedélyt a kivándorlásra, Dan és az izraeli titkosszolgálat emberei pedig pénzzel teli bőröndökkel érkeztek a megbeszélt helyre, és bonyolították le a cserét.
Annak ellenére, hogy általában Izrael személyenként 2000 dollárt fizetett, egyes különleges esetekben a román hatóságok csillagászati összegeket követeltek. Így volt ez Lazar Derera esetében, akit a román hatóságok szabotázs vádjával ítéltek el. Jacobernek 1972-ben sikerült negyed millió dollárért kivásárolnia őt. 1983-ban az ár körüli tárgyalások elmérgesedtek. Ceaușescu kijelentette, hogy
Izraelnek meg kell fizetnie a zsidók oktatási költségét is.
A DIE (Direcția de Informații Externe, a volt DGIE) a tárgyalások folyamán 9 500 dollárt követelt minden egyes zsidóért, és 15 500-at azokért, akik egyetemi diplomával rendelkeztek. A román vezetést nagyon bosszantotta az, hogy Izrael visszautasította a fizetést a kisgyerekekért és az öregekért.
A DGIE/DIE nagyban hozzájárult a román gazdaság fenntartásához. Amellett, hogy parancsot kapott a zsidók kiárusítására, anyagi érdekek is közrejátszottak az üzletben, mivel a szerzett pénz 80%-át kellett csak átadja a kincstárnak, a többit megtarthatta.
1970-ben Ceaușescu és Ion Stănescu (a Szekuritáté vezetője) utasította a DIE-t, hogy kezdje el a Peregrinii akciót. A program célja az volt, hogy bármely román állampolgár, aki el akarja hagyni az országot, megválthatja az engedélyt. Az összeg 826 lejtől 10 000 lejig váltakozott. 1973-ban bezárták a programot, mivel nagyon sok szekus tiszt tett szert kisebb vagyonra, elvonva a párttitkár elől a piszkos bevételt. Egy durva becslés szerint
1968 és 1989 között Ceaușescu 40 577 zsidót adott el Izraelnek 112.498.800 dollárért, kezdetben 2000, később 3300 dollárért per személy. A zsidók eladása következtében a romániai zsidók létszáma 1988-ra 23 000-re csökkent. 1989-ben Ceaușescu jóváhagyta, hogy vegyes házasságban élő egyéneket is el lehessen engedni, csak hogy teljesíteni tudják a megígért kvótákat.
Egy másik fontos eseményben is közrejátszott a Románia és Izrael közötti emberkereskedelem. Az 1960-as évektől Románia kezdett eltávolodni a Szovjetuniótól, és egyre jobb kapcsolat alakított ki az Amerikai Egyesült Államokkal. Nixon 1969-ben Bukarestbe látogatott. Ez volt az első látogatás, amelyet egy amerikai elnök kommunista országba tett. Romániai azért kardoskodott, hogy elnyerje a „Most Favored Nation” címet (Legnagyobb Kereskedelmi Kedvezményt), amit 1972-ben meg is szerzett. Romániának lavíroznia kellett Izrael és az arab államok között. Annak ellenére, hogy Románia Izraellel fejlesztette a diplomáciai kapcsolatait, Ceaușescu több arab országgal is jó kapcsolatot tartott fent. Az 1970-es évek végére az izraeli-román kapcsolatok megromlottak, de ez nem volt kihatással a gazdasági, „kereskedelmi” kapcsolatokra. A státusz fenntartása érdekében Romániai utasította a romániai zsidó szervezetek vezetőit és Izraelt, hogy vesse be befolyását a cél érdekében. Izrael először visszautasította a „felkérést,” de miután Ceaușescu azzal fenyegetődzött, hogy teljesen megszünteti az kivándorlást, végül is vonakodva beleegyezett. Az Amerikai Egyesült Államok 1988-ban visszavonta a státuszt Romániától, amihez az is hozzájárult, hogy tudomást szerzett az Izrael és Románia közti „kereskedelemről.”
A leírtak alapján mindenki eldöntheti, hogy ezt a XX. században mindenképpen egyedi üzletet – amely két ország kormányának tudtával és a titkosszolgálatainak részvételével történt – Románia erkölcsi és morális süllyedéseként vagy pedig ellenkezőleg, külpolitikai és titkosszolgálati bravúrként kell/lehet értékelni.
Transindex.ro

Hitel
Az elmúlt hetekben sokan és sokfelé emlékeztek meg az 1989-es kelet-európai változásokról. A Népújság is közölt írásokat a 25 év előtti események első heteinek-hónapjainak történéseiről, köszönő és köszöntő megnyilatkozásokat a Lap újjászületésének negyedszázados megalakulása alkalmából, és beszámolt több rendezvényről is.
Úgy gondolom, sok marosvásárhelyi, Maros megyei olvasónk érdeklődését is megragadta volna az a rendezvény, amelyre január 14-én a budapesti MOM házban került sor. A házigazda Hitel című folyóirat ugyanis 2014. decemberi és 2015. januári számaiban több szerzőnek adott lehetőséget arra, hogy a romániai forradalom (?) eseményeiről, az akkori érzésekről, emberi kapcsolatokról beszámolhasson.
Kiemelt figyelmet kapott a folyóirat szerkesztőségétől az egykori marosvásárhelyi Király Károly testvérhúga, Király Ibolya nyugalmazott francia szakos tanárnő, akinek a Hitel mindkét említett számában megjelent írása (Emlék-repeszek). Felidézi mind az 1989 előtti évek, mind a fordulat utáni évek – immár Pécsett átélt – drámai eseményeit. Ezeknek az írásoknak az alapját azok az írásos feljegyzések képezik, amelyeket Király Ibolya megőrzött és kiegészített azokkal a titkosszolgálati iratokkal, amelyeket a Király család megfigyelési dossziéiból fordított magyarra. Megjegyzendő, hogy nemcsak Király Károly, de testvérei, családjuk és barátaik, munkatársaik is a megfigyeltek és megfenyegetettek között voltak a hetvenes-nyolcvanas években. Van remény arra, hogy Király Ibolya, Király Károllyal közösen, könyv formájában megjelenteti a több ezer oldalra terjedő iratanyag általuk fontosnak, közérdeklődésre számot tartó és tanulságul szolgáló eseményeit.
A mintegy hatvan megjelent érdeklődő (részben érintett, részben kíváncsi, egykori marosvásárhelyiek, de történészek, levéltárosok, politológusok, emlékírók, budapestiek is) közel két órán át figyelmesen hallgatta azokat a megszólalókat, akiknek alkalmuk volt elmondani a véleményüket az egykori eseményekről. Jelenlétével megtisztelte a rendezvényt a magyar Országgyűlés egykori elnöke, Szili Katalin és Marosvásárhely Pro Urbe-díjas barátja, Kerényi György is. A főszereplő Király Ibolya mellett emlékeit idézte Kincses Előd, valamint e sorok írója is. A Tőkéczki László történész, a folyóirat szerkesztője által moderált előadások során a romániai eseményekről megfogalmazott gondolataikat előadták még Stefano Bottoni és Hámori Péter történészek is, de a hallgatóság soraiból feltett kérdésekre is választ adtak a megszólítottak. Az est során egy kivetítő segítségével bemutatásra kerültek korabeli fényképek is, amelyeket Vajda György, a Népújság szerkesztője bocsátott Király Ibolya rendelkezésére. Bemutatásra került a hat marosvásárhelyi halott fényképe is, név szerint emlékeztünk meg Róluk. Ugyancsak megnézhettük azt a rövidfilmet is a székelyudvarhelyi tömeggyűlésről, amelyet az 1990. március 20-i marosvásárhelyi események után tartottak. Kincses Előd akkor ott arra kérte a helyieket, hogy ne utazzanak Marosvásárhelyre, hiszen ez azt jelentené, hogy a magyar közösség besétál abba a csapdába, amelyet az újjáéleszteni kívánt romániai titkosszolgálat állított. Megjegyzendő, hogy bár a tömeggyűlésről Kincses Előd azzal az indokkal távozik a bejelentettnél korábban, hogy a Marosvásárhelyre érkező Ion Iliescu és Király Károly várják, azokban a napokban Király Károly nem utazott Marosvásárhelyre, hiszen sokkal fontosabb volt, hogy Bukarestben elérje a hadsereg beavatkozását a helyzet normalizálására. Ezt pedig csak és kizárólag a fővárosban, Iliescut folyamatosan nyomás alatt tartva tudta elérni. Bár ez a tény az utólagos történések fényében egyértelmű, sokan mindmáig azt nehezményezik, hogy Király Károly (és persze Ion Iliescu) miért nem "jött le" akkor azonnal Marosvásárhelyre.
Ennyit szigorúan, szárazon a rendezvényről, amelyen alulírottban több gondolat is megfogalmazódott. Nem először.
Az elmúlt 25 évben nagyon sokan voltak azok, akik Király Károly 17 éven át (1972–1989) önként vállalt ellenzékiségét leszólták, az egykori magas rangú pártvezetőt lekommunistázták és előszeretettel emlegették, hogy ő csak hallgasson, mert egykor Ceausescuval vadászott. Tulajdonképpen nem is lenne érdemes szót vesztegetni az ilyen vélekedésekre, ha nem bizonyosodott volna be az elmúlt két és fél évtizedben, hogy ezeket a megjegyzéseket (és még egyéb vádakat) nem is elsősorban a "nép egyszerű fiai", hanem igen fontos közéleti szerepet azóta és esetenként máig viselő személyek hangoztatták.
Akkor hát lássuk a "medvét"! No, nem azt, amit anno a főtitkár levadászott, hanem azt, akit nem sikerült megtörnie!
Király Károly nemhogy nem tagadta, de könyvében (Nyílt kártyákkal, önéletírás és naplójegyzetek, Nap Kiadó, 1995) egyértelmű őszinteséggel beszél arról a tevékenységéről is, amelyet 1972-ig fontos párt- és állami vezetőként folytatott. Ha valakit valóban érdekel, hogy 1972 után miként és milyen kockázatokkal vállalta fel az ellenzéki szerepet, milyen tartalmú leveleket fogalmazott meg és juttatott el a párt legfelső vezetőihez, köztük a főtitkárhoz, az olvassa el ezt a könyvet. Azokban az években többen is azok közül, akik a fent említett vádakat hangoztatják, élték mindennapi életüket, ahogy lehetett. Kétségtelen, a nyilvánosságra került titkosszolgálati anyagokból az is közismertté vált, hogy a magyar közösség számos elismert tagja készségesen vagy zsarolás miatt együttműködött a szekuritátéval. Sokkal kevesebben vannak viszont azok, akik merték vállalni a Király Károllyal való szolidaritást, leveleinek tartalmát esetenként akár aláírásukkal is támogatták. Köztük volt többek között Sütő András, de az egykori román miniszterelnök, Ion Gheorghe Maurer is. Szó sincs tehát arról, hogy egyedüli ellenálló volt Romániában, soha nem is gondolta így. Ugyanakkor, éppen előző ismertsége és a birtokában levő tudás a rendszer működéséről, a megbízható ismerősei, külföldi támogatói által a világ közvéleménye tudomására hozott tevékenysége részben megóvta attól, amire különben számítani lehetett: megkísérelték eltüntetni. Miután az 1978 nyarán végrehajtott, közúti balesetnek álcázni szándékozott gyilkossági kísérlet kudarcot vallott, folyamatos fenyegetettség nehezedett rá és családtagjaira, közeli rokonaira.
Nem is folytatom, hiszen végeredményben a féltékenységből vagy más önös érdekből Király Károlyt lekicsinylőket úgysem fogom tudni meggyőzni arról, hogy ő valóban Saulusból lett Paulus. De az akkori időkben még nem élt generáció, az utókor számára fontosnak tartom, hogy a tényeket Király Károlyról minél alaposabban megismerjék.
Tulajdonképpen ezért is írok most: napi rendszerességgel követem Budapestről is a Marosvásárhelyen, Romániában történteket. Elképedve olvasom, hogy Kincses Elődöt nem hagyták volna megszólalni az RMDSZ megalakulására emlékező ünnepségen, ezért ő nem tett eleget a meghívásnak, nem óhajtott díszletként szerepelni a megemlékezésen. Arról nem olvastam, hogy Király Károlyt, a minden kétséget kizáróan az 1989. decemberi és azt követő időben legfontosabb marosvásárhelyi magyar személyiséget egyáltalán meghívták-e az ünnepségre?! A beszámolókból az sem derül ki, hogy szóba került-e a neve az emlékezés során. Igaz, már egy évtizede Magyarországon, Mezőkovácsházán él, egészségi állapota, fizikai gondjai korához mérten nem súlyosak, de talán akadályozták volna személyes megjelenését Marosvásárhelyen. Szellemi frissessége és emlékiratainak gyarapodó mennyisége viszont azzal a reménnyel tölt el, hogy sor kerülhet még a nem is oly távoli jövőben egy Marosvásárhelyen tartandó könyvbemutatóra. Biztos vagyok benne, hogy mindazok, akik még életben vagyunk az "örök marosvásárhelyiek" közül, legkevesebb ennyivel tartozunk annak az Embernek, akinek nevét 1989. december 22-én, 23-án lelkesen skandáltuk a főtéren. Aki soha nem várt semmilyen anyagi előnnyel vagy kitüntetéssel járó elismerést. Aki 1991 decemberében inkább lemondott szenátori mandátumáról, egyedüliként, mintsem hogy részt vegyen az új román alkotmány megszavazásán, tiltakozásul főleg az első cikkelyben foglaltak miatt. Aki valóban szolgálatként fogta fel a közszereplést, magyar nemzeti közösségünk jogainak biztosításáért.
Az RMDSZ fiatal Maros megyei elnöke az emlékező ünnepségen azt nyilatkozta, hogy vissza kell térni a gyökerekhez. Üzenem, kedves Brassai Zsombor: ha a gyökereket keresitek, semmi esélyetek sincs arra, hogy Király Károlyt "kikerüljétek".
Virág György
Népújság (Marosvásárhely)

Egy élet múzeuma
Ditrói Ervin 100. születésnapjára
Ditrói Ervin művészettörténész 1917-ben született Kolozsváron, 2010-ben halt meg Rehovoton, Izraelben. A Bánffy-palotában működő múzeum alapító igazgatója volt. Ditrói nem a megfelelő ember volt a megfelelő helyen. Semmi értelme nem volt úgy foglalkozni az olasz reneszánsszal és Dürerrel, hogy az 1950-es és 80-as évek között, honfitársaihoz hasonlóan alig utazhatott külföldre.
Ervin úgy beszélt Michelangelo szobrairól, az Akropoliszról és a Trójai falóról a diákjainak, az olvasóinak és nekem, aki tizenhárom éves voltam, amikor kivándorolt, mintha naponta érinthette volna meg ezeket a műveket a saját kezével. Holott egész életében legfeljebb egyszer láthatott belőlük egyetmást, banánon és kávén élve, amikor a hatvanas évek elején valahogy kijutott Olaszországba a feleségével.
2008-ban hívtam fel utoljára Berlinből. Mondtam neki, hogy az irodából, ahol akkor dolgoztam a Pergamon múzeumot látom. Mire Ervin: menj be a Pergamonba, fel a lépcsőn jobb oldalon, az első emeleten balra van egy kis Vénusz szobor. A legjobb szobor, amit valaha láttam. Mikor jártál ott, kérdem. ’62-ben, válaszolta. Másnap bementem a múzeumba, a szobor ott volt. Megértettem, hogy az akkor már 91 éves Ervin számára lényegében egész életében mindegy volt, hogy ő éppen hol van, mert sose lehetett ott, ahol szeretett volna lenni. Ezért aztán a festmények és albumok között élve sétált az egész világon, mint elérhetetlen tájak egyetlen nagy múzeumi tárlatán.
Mire hatvanhét évesen kivándorolt Izraelbe az azóta fiatalon elhunyt és érdemtelenül feledésbe merült szobrász fiához, Tamáshoz, az ottani szakmai nyilvánosságba már nem tudott bekapcsolódni. Késő volt bármihez. Ezt ő mondta nekem, amikor 2000-ben meglátogattam. A hat-hét nyelven értő és kommunikáló Ervin, kint is ugyanúgy olvasott minden nap valamennyit latinul és franciául, mint kolozsvári életében, de héberül már nem tudott megtanulni.
Ceauşescu Romániájában a világtól volt távol, Izraelben a munkától. Ám nem az alkotástól. Nyolcvan felett kezdett el festeni – újra, hiszen fiatalon is festett. De igazából senkinek se készültek már ezek a képek. Nevetve mutatta az egyiket, ismét kihallgatva engem, mint régen gyerekkoromban, amikor együtt sétáltunk a városban és mutatta nekem a házakat, hogy „na, mit veszel itt észre?” A képen egy pompásan feldíszített lovassereg jött a semmiből és ment a semmibe, egy sivatag közepén. Látomás volt az egész.
Képek és jelképek című egyetlen könyvében, ami 1982-ben jelent meg a Kriterionnál időben és térben is egyedülálló keresztmetszetet kapunk Ditrói szakmai és szellemi világáról. A kolozsvári Szent György-szoborról szóló híres tanulmánya is ebben lát napvilágot. Ezt követik remek esszékbe foglalt értekezései többek között Marcel Cîrnoagă, Miklóssy Gábor, Incze János Dés, Nagy Imre, Erdős I. Pál, Feszt László, Bene József, Hokusai, Rembrandt, Tizian, Michelangelo, Piranesi és Dürer művészetéről. A Michelangeloról szóló szöveg annyira magával ragad, mintha nem is a művészettörténész szólalna meg, hanem a művész közeli barátja. A Bánffy-palota homlokzatáról részletes tanulmányt olvashatunk a válogatásban. A könyv a legjobb kiadók legjobb műelemző esszéköteteiben és szaktanulmány köteteiben is megjelenhetett volna. Az Andreescu egykori előadótanára az 1945 utáni erdélyi kulturális sajtóban (elsősorban a Korunkban) olyan elemzői szabadságot engedett meg magának egyik-másik tanulmányában, amit a cenzúra csak azért nem tiltott, mert nem értett. Ma már közismert tény (vagy az lehetne), hogy a szocialista diktatúra korában, hála a cenzorok tudatlanságának, véletlenül elsőrangú könyvek is átpréselődtek állami támogatásból az egyébként abszurd méreteket öltő, persze ugyancsak állami politikai szűrőn. Az államosított figyelmetlenség nagy szolgálatot tett azoknak, akik ezt önkéntelenül kihasználva úgy írtak jó műveket jó művekről, mintha ez szabad vagy természetes lett volna, holott igazából nem volt se szabad se természetes. Ervin művészettörténeti esszéi mindig az egész világról szóltak, akkor is, ha egy magyar vagy egy román művészről írt, miközben a nagyvilágot a diktatúra könyvkiadás politikája nem tette hozzáférhetővé és külföldre utazni is csak komoly hivatali zaklatás árán és nagyon ritkán lehetett, megalázóan kevés valutával.
Ezen a ponton jött el az ideje egy történetnek, amelyhez hasonlókkal Ervin örökké szórakoztatta maga körül az embereket. Egyszer Ion Gheorghe Maurer, az akkor Ditrói Ervin által vezetett múzeumba, a Bánffy palotába látogatott. Hosszasan nézegetett egy festményt, majd megkérdezte Ditróit: „mennyit kapnék ezért a képért, ha eladnám?” „Minimum hat évet miniszterelnök úr”. Maurer a hasát fogta a röhögéstől.
Újabb történet. Egy alkalommal megkeresték Bukarestből, hogy vezessen egy népművészeti fesztivált. Ő szabadkozott, hogy sajnos nem vállalhatja el, mert nem ért a folklorisztikához. Mire a hivatalosan bátorító válasz: „Az elvtárs félreértett. Nem értenie kell hozzá, hanem vezetnie kell”. Az ilyen önleleplező kontraszelekció bája kellemes perceket okozhatott a humoráról és anekdotáiról ismert Ervinnek.
1980 januárjában elvitt Miklóssy Gáborhoz, aki egy kívülről vakolatlan, börtönszerű, belül is kísérteties házban lakott. A hétszobás lakrészt Miklóssy úgy alakította át, hogy öt szobából egyetlen helység lett, kettőből egy másik. A mozgássérült festő pokrócokba bugyolálva feküdt az ágyban. Felolvasott egy latin szöveget Ervinnek, aki egy adott pillanatban kijavította, mondván, hogy azt a szót úgy ejtik, de nem azt jelenti. Miklóssy szabályszerűen ordítozni kezdett, hogy „de úgy van”, mire Ervin, „de nem úgy van”, mire Miklóssy, „de úgy van, de nem úgy van”! Mire Ervin, ismerve Miklóssy hírhedt fukarságát, egyszer csak azt mondja: „Gábor, fogadjunk ötven lejben!” Mire Miklóssy: „Nézd Ervin, lehet, hogy neked van igazad…”
Ditrói Ervinről nem lehet vicces történetek felelevenítése nélkül beszélni. A másik ilyen alaptéma vele kapcsolatban a tárgyak. Gyűjtögetett. Lakása tele volt tárgyakkal, amelyek szemügyre vételére mindig újabb késztetést érzett az ember, akkor is, ha évek óta járt hozzájuk, mert mindegyikben volt valami egyedi, mert arra sosem futotta lehetőségben és pénzben, hogy bármiből is beszerezzen egy egész garnitúrát, sorozatot, összefüggő tárgycsoportot. Évtizedekkel később nyugati kutatóknál, műértőknél járva értettem csak meg, hogy azzal, ahol és amikor élete háromnegyedét leélte, Ditrói Ervin csak szemelgethetett azokból az értékekből, amelyekről egyébként annyi mindent tudott. Semmit nem lehetett szisztematikusan gyűjteni, birtokolni, csak magát a tudást ezekről a dolgokról. Egyébként nagy hedonista volt. És örök gyerek. Imádta a motorbicikliket. A klasszikus műveltségű professzor sokakat ámulatba ejtett, amikor háromszor nézte meg az akkor új Csillagok háborúja című filmet. Magyarázta hatvanöt évesen (nekem a koravén gyereknek), hogy ezzel a filmmel valami új kezdődik. Szilágyi-Gál Mihály / Szabadság (Kolozsvár)