"Tudományos emlékülést szerveznek július 15-16-án a Maros megyei Kibéden, Mátyus István neves XVIII. századi orvosfizikus születésének 275. évfordulója alkalmából. A meghívó szerint: "a magyar Millennium 2000. mérföldkő... Mint millenniumi múltidéző tekintsünk vissza a XVIII. századba, és szóljunk Kibéd nagy fiáról, az enciklopédista kibédi Mátyus István orvosdoktortól, a Diaetetica, az Ó és Új Diaetetica megírójáról, aki a közjó szolgálatában, másoknak világítva, a magyar nyelvet szakadatlan ápolva, féltve, elfogyott, mint gyertya... A mi jövőnkben, kezünkben múltunk ezen gyertyafényei, mécsesei - legyenek a fényt adó, világosságot mutató fáklyáink" - zárul a meghívó felvezető része. Az alkalomból Falka Zoltán lelkész, Péterfy László író, monográfus, Gerendás Lajos történész, Ráduly János író, folklorista. Sebestyén Mihály kutató, a marosvásárhelyi Teleki Téka kutatója, Róth András Lajos székelyudvarhelyi kutató, dr. Rácz Ernő Lajos tart előadást, illetve a Mátyus-orvosős orvosutódai: dr. Mátyus András, dr. Mátyus Gyula, ifj. Mátyus Gyula, Mátyus Katalin és Mátyus Ilona. Július 16-án emléktáblát helyeznek el, majd istentisztelet következik a kibédi református templomban. /Mátyusok. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), júl. 13./"

"Kétnapos ünnepség keretében emlékeztek Kibéden a falu szülötte, dr. Mátyus István (1725- 1802), Marosszék orvosdoktorára halálának 200. évfordulóján. Tudományos ülésszak, hálaadó istentisztelet, iskolai névadó ünnepség, szoboravatás /Péterfy László szobra/ jelzi az utókor tiszteletét. Ezentúl a kibédi iskola dr. Mátyus István nevét viseli. /b.d. [Bölöni Domokos]: Emlékünnep és tanévnyitó Kibéden. = Népújság (Marosvásárhely), szept. 16./"

"Évről évre egyre többen gyűlnek össze Kibéden, hogy Madaras Gáborra és Kibédi Seprődi Jánosra emlékezzenek. Az aug. 17-én, vasárnap megtartott ünnepség istentisztelettel kezdődött a kibédi református templomban, majd Madaras Gáborról Kacsó Ildikó, a Marosvásárhelyi Rádió munkatársa emlékezett, Seprődi Jánost pedig Borbély Emma, a Kibédi Seprődi János Művelődési Egyesület elnöke méltatta. A Magyarország Felfedezői Egyesület Kibédi Mátyus István csapata ünnepi műsort szolgáltatott Mátyus Ilona nyugalmazott tanítónő vezetésével. Az idei ünnepség kiemelkedő mozzanata volt a Magyarok Világszövetsége által adományozott Kossuth- emlékzászló átadása. A Kossuth-emlékzászlót igényelheti minden önazonosságához ragaszkodó magyar közösség. Az ünneplő közösség a hagyománynak megfelelően idén is ellátogatott a Madaras-múzeumba, és koszorút helyeztek el az udvarra állított kopjafánál, ugyanakkor megkoszorúzták a Seprődi János-házon elhelyezett emléktáblát is. /Korondi Kinga: Emlékünnepség Kibéden. = Népújság (Marosvásárhely), aug. 19./"

Második évfolyamának ötödik száma jelent meg a Kibédi Hírmondónak, Kibéd község lapjának. Inkább a múltidézés jellemzi a kiadványt. Kibéden már több évszázada jelen van a gyapjúfeldolgozás, olvasható a lapban. Az első templom Kibéden 1552-ben épült. 1709-ben leégett. 1710-ben a hívek megépítették a második templomot. Április 25-én a Kibéden, a Mátyus István Általános Iskolában találkoztak a kibédi, makfalvi és hármasfalusi általános iskolák tanulói, sportvetélkedőre került sor. /b. d.: „Ha a hagymára gondolunk...”. = Népújság (Marosvásárhely), jún. 15./

Nem előzmény nélkül való Kibéden a tudományos ülésszak, hiszen dr. Mátyus István emléke előtt tisztelegve nem is oly rég tömegesen vett részt a falu és a környék népe. Az önállóságát visszanyert Kibéd község meg tud állni a lábán, sugalmazta a helyi termékeket bemutató kiállítás. A mostani konferenciát az önkormányzat és a Kis-Küküllő Térségi Társulás (KKTT) szervezte, a téma az EU-integráció, a testvértelepülések kistérségi tapasztalatainak hasznosítása. Borbély Emma KKTT-elnök után Zalalövő testvértelepülés jegyzője beszélt a magyarországi régiókról, kistérségekről, működési területekről, hatáskörökről. Az unióból az úgynevezett e- közigazgatást erőltetik, de a számítógépes ügyintézésre nem mindenütt sikerült műszakilag és kellő szakmai színvonalon felkészülni. Borbély Emma bejelentette: megpályázzák a támogatást a kibédi konferencia előadásait tartalmazó kötet kiadására. A SAPARD-típusú EU-s pályázatok több önkormányzat (kistérségi vagy egyéb alapon szerveződő) összefogását követelik meg. Balla Zoltán és Lázár László a Székelyföldi Közösségfejlesztők Egyesületének képviseletében beszéltek. Az Európai Unió kifejezetten szorgalmazza az állami, önkormányzati szervezetek és civil szervezetek összefogásán alapuló regionális szövetségek működését. Románia e tekintetben nem áll valami fényesen. Több magyarországi előadó különböző témákról, gondokról beszélt. /Bölöni Domokos: Itt az EU: mit vetettünk s mit aratunk? Jövőbe néző eszmecsere Kibéden. = Népújság (Marosvásárhely), aug. 30./

Az Erdélyi Múzeum-Egyesület Orvos- és Gyógyszerésztudományi Szakosztálya február 24-én Marosvásárhelyen tartotta közgyűlését. Az elmúlt évi tevékenységet dr. Kovács Dezső egyetemi tanár, a szakosztály elnöke ismertette. Az 1300 tagot számláló szakosztályba az elmúlt év során 100-an iratkoztak be. A 12 nyilvántartott szakcsoport közül a legélénkebb tevékenységet 2006-ban a családorvosi, fogorvos- tudományi, gyermekgyógyászati és kardiológiai csoport végezte, amelyek továbbképző tanfolyamokat szerveztek. Az elmúlt évben új csoportok jöttek létre, így például a Mátyus István nevét viselő orvos- és gyógyszerésztörténeti valamint a bőrgyógyászati szakcsoport, s készülőben van az egészségügyi mendzsment – egészségbiztosítás szakcsoport megalakulása. A szakosztály 2006. április 27-29. között Csíkszeredában tartott tudományos ülésszakán kiosztották az elmúlt évi díjakat. November 17-én ünnepelték a szakosztály fennállásának századik évfordulóját, amelynek történtét dr. Péter Mihály és dr. Péter H. Mária írta meg. Dr. Szilágyi Tibor felelős szerkesztő vezetésével megjelent az Orvostudományi Értesítő három száma, s a negyedik folyamatban van. A kolozsvári EME-központtal továbbra sem felhőtlen a kapcsolatot, a legnagyobb taglétszámú szakosztály a vélemények szerint nem részesül az elvárt támogatásban. A 2007-re szóló tervek között van az évi tudományos ülésszak, amelyet április 12-14. között Kolozsváron tartanak, márciusban a családorvosok számára szerveznek tanácskozást Székelyudvarhelyen, április végén pedig a magyarországi Falusi Körorvosok Országos Szövetségével közös rendezvényre kerül sor, szeptemberben Szilágysomlyón, a Báthori Napok keretében szerveznek továbbképzőt. /(bodolai): Kolozsváron tartják az évi tudományos ülésszakot. = Népújság (Marosvásárhely), febr. 27./

Kolozsváron egy „Corvinus Legenda” címet viselő történelmi versenyt láthattak az érdeklődők. A versenyt a Kolozsvári Magyar Történészhallgatók Egyesülete (KOMATE) szervezte, a Kolozsvári Magyar Diákszövetség (KMDSZ) és az Amarillys Társaság megbízásából. A rendezvény a Babes–Bolyai Tudományegyetemmel együttműködésben zajlott, a verseny zsűrije: Dr. Vekov Károly, a középkortörténeti tanszék docense a zsűri elnöke, Lupescu Makó Mária tanársegéd és Mátyus István végzős hallgató a zsűri tagjai. Lupescu Makó Mária beszélt a Mátyás Napok hagyományairól és László Bakk Anikóról, aki Kolozsváron mindenkinél többet tett Mátyás király emlékének megőrzéséért. A rendezvényt Rüsz-Fogarasi Enikő a BBTE Történelem-Filozófia karának dékán-helyettese nyitotta meg. A versenyt a Báthory István Líceum csapata nyerte. /Bolyai Csaba Zoltán: Keresztes sereg a Studházban. = Szabadság (Kolozsvár), ápr. 9./

Kibéd megbecsüli nagyjait. Dr. Mátyus István orvosprofesszor és Seprődi János népzenekutató mellett a harmadik neves személyisége Madaras Gábor. Augusztus 31-én, a vasárnapi faluünnepen játszóteret, parkot és szobrot avattak a falu régi központjában. A parkot, játszóteret pályázat útján nyert, vissza nem fizetendő kölcsönből építette az önkormányzat. Az istentiszteleten szolgált a Vártemplom Musica Humana női kara, dr. Csíky Csaba vezetésével. Madaras Gábor (1918. aug. 22. – 1980. szept. 20.) kilencvenedik születésnapja tiszteletére készült el Deák Árpád szobrászművész egészalakos alkotása. (Az ő tehetségét dicséri a Seprődi- féldombormű is.) A testvérkapcsolatot kereső magyarországi Mátyus község küldöttsége jelenlétében zajlott az ünnepség. Kacsó Ildikó rádiószerkesztő Madaras Gábor, az Erdély- és Magyarország-szerte oly népszerű népdal- és nótaénekes küzdelmes életéről beszélt; Deák Árpád szobrászművész gyermekkora Kibéden töltött vakációit idézte. /Bölöni Domokos: Madaras Gábor emléke Kibéden. = Népújság (Marosvásárhely), szept. 1./

A város meséi
Ránézésre is tekintetmarasztaló, tetszetős könyv. Ha megfordítom, ugyanaz a régi marosvásárhelyi látkép ragad meg a főtér szépiaszerűen patinázott fotós látványával, középen egy látszólag oda nem illő, a montázsból mégsem kilógó mai mikrofonnal. Ebből a nézetből ez a kötet főoldala, és a címe: Povestile orasului. Vagyis kétnyelvű – román, magyar – a kiadvány. Természetesen egyazon szerző neve szerepel mindkét fedőlapon: Sorina Bota.
Nem csak ezért különleges ez a kiadói újdonság, az Ardealul Kiadónál az Agenda 2009 egyesület támogatásával napvilágot látott szép kötet. Azért is fel kell figyelnünk rá, mert CD is társul hozzá igen gazdag anyaggal, így tehát tulajdonképpen hangoskönyvnek is beillik, ami még eléggé ritkaság mifelénk. A Marosvásárhelyi Területi Rádióstúdió munkatársa és interjúalanyai ily módon is megszólítják az olvasót. Ezzel azt is jeleztem már, hogy beszélgető- könyvnek örülhetünk. Huszonnégyen mesélnek a városról, a megszólalók fele román, másik fele magyar. Nem mindannyian helybeliek, mint ahogy azok sem mind itt laktak, akiket a beszélgetőtársak megidéznek, de valamennyien kötődnek valamiképp az egykori illetve mai településhez. Jeles emberei határozzák meg a hely szellemét, adják meg hírét, nevét, s ha netalán az vitatható lehetne, hogy ez a vállalkozás miért éppen a most bemutatott személyiségeket állította figyelmünk központjába, az pillanatig se kérdés, hogy ők beillenek-e a válogatásba. Igen, mindannyian főszereplőkké válhatnak egy ilyen kiadványban. Persze nem csak ők, a város szerencsére olyan gazdag valamikori és jelenlegi meghatározó egyéniségekben, hogy még több köteten át folytathatnák a beszélgetéseket. Amelyek egyébként rádiós interjúk voltak, a stúdió aranyszalagtárát gazdagítják. Nyilván más munkatársak sok-sok hasonlóan fontos felvétele mellett. Most azonban Sorina Botának jutott eszébe ez a lehetőség, és kitartó, következetes munkával meg is valósította.
Marosvásárhely több évszázados múltja elevenedik meg a könyvben, de felvillan a jelene is, hiszen azok, akik a nagy elődök életéről, életművéről, pályájuk sorsdöntő eseményeiről, megvalósításairól, gyakran akár jelentéktelennek tűnő, mégis rendkívül fontos cselekedetekről, történésekről mesélnek, mai követőik, az illető közéleti jelenségek, szakterületek alapos ismerői, kutatói, s ily módon olyan kapcsolat, szerves összefüggés rajzolódik ki a régi és a kortárs nemzedékek között, amely egyben magyarázza is, miért vált ez a város a nyugati világ határán századokkal ezelőtt a kultúra és a tudományok, egyszóval a múzsák fellegvárává, és őrizte meg ezt a minőségét a mai napig. Ezt a rendkívüli érdeklődéssel övezett, várbeli könyvbemutatón a kiadvány és szerzőjének méltatói – Mirela Moldovan, a rádió igazgatója, az előszót író Nagy Miklós Kund és Adriana Saftoiu, valamint Cristian Stamatoiu és Haller Béla tanárok – is hangsúlyozták múlt csütörtökön. Érthetőbb azonban mindez, ha felsoroljuk, kikről meséltet, kihasználva az élő beszéd varázsát, Sorina Bota. Íme a nevek: Al. Papiu Ilarian, Aranka György, Aurel Filimon, Avram Iancu, Bartók Béla, Bernády György, Bodor Péter, Bolyai Farkas, Bolyai János, Borsos Tamás, Elie Câmpeanu, Emil Dandea, George Enescu, Gheorghe Sincai, Ion Vlasiu, Köteles Sámuel, Mátyus István, Mihai Eminescu, Mihai Viteazul, Nagy Szabó Ferenc, Petőfi Sándor, Petru Maior, Romulus Guga, Teleki Sámuel. És a "titkok tudói", az interjúalanyok: Ioan Chindris, Egyed Emese, Dimitrie Poptamas, Csíky Boldizsár, Marosi Barna, Pál-Antal Sándor, Peteley Klára, Weszely Tibor, Spielmann Mihály, Zeno Vancea (hangszalagról), Cornel Sigmirean, Ilarie Opris, Ungvári Zrínyi Imre, dr. Péter Mihály, Vasile Netea (hangszalagról), László Márton, Szabó Miklós, Mihai Sin. Embermeséik, városmeséik kaleidoszkópszerű mozaikká állnak össze, diáknak, tanárnak, lokálpatrióta vásárhelyinek és az ide látogatóknak is hasznos helyi "panteonnal" szolgál ez a könyv.
N.M.K.
Népújság (Marosvásárhely)

Kibédi Napok – 2010
"Mellére tűz – virágcsokornak"
A kibédi föld életereje / földobott téged / égtartó embernek. // Fölíveltetett gondjai fölé / regulákat teremtő / orvosdoktornak. // Tarsolyodat meggazdagítottad / "analizált" borvizekkel, / közhasznú könyvekkel, / féltéssel: / féltésével a templomnak, / féltésével az iskolának, / féltésével a test egészségének. // Ránk parancsoltad / – okulásul – / "a józan okosságnak / és cselekedetbéli történeteknek / világát." // Örökségül / anyatejes, "megigazított" életet / adtál nekünk. // Most szülőfalud a mellére tűz / virágcsokornak. / Reményt időzít a virágkelyhekbe, / újabb évszázadokra. // Akaratunkat egybefogja / a magyar szó. (Ráduly János: Égtartó ember. Kibédi Mátyus István emlékének, 2002)
A közösség ünnepére az elszármazottak és a számtalan belföldi vendég mellett eljöttek a testvértelepülések, Bakonyszombathely, Szatymaz és Zalalövő képviselői is. Pénteken emléktáblát avattak és megkoszorúzták Mátyus István kőkoporsóját a marosvásárhelyi református temető múzeumkertjében, majd a szülőfaluban is megkoszorúzták a Mátyus István-szimbólumokat, úgyszintén az első világháború áldozatainak emlékművét. Iskolaavató ünnepségre és a Mátyus István Általános Iskola emléktáblájának megkoszorúzására is sor került. 2002-ben nyerték a pályázatot. A munkálatok összege a megyei tanfelügyelőségen keresztül világbanki támogatásból és a helyi önkormányzat költségvetéséből került ki. Az új hajlékra nagy szükség volt, mivel az iskola négy régi épületben működött, amelyek 1848-ban épültek, eredeti rendeltetésük szerint kaszárnyának. 1873-tól használták iskolának. A mai korszerű tanintézmény nyolc tanteremmel, két laboratóriummal, könyvtárral, tanári szobával, titkársággal rendelkezik. "Én úgy hiszem, hogy egy új iskola építése jó beruházás, mivel fiataljainkat az életre itt készítjük fel, és ha ők jó körülmények között készülnek az életre, a társadalom mindenképpen fejlődni fog" – mondta Barabási Zsuzsanna igazgató.
Átadták az idei díszpolgári címeket, az egyik kitüntetett éppen dr. Mátyus András, nyugalmazott székelyudvarhelyi orvos. Szombaton délelőtt a 285 éve, 1725-ben született Kibédi Mátyus István orvostudornak, Marosszék orvosenciklopédikusának, a híres Diaetetica I–II. és az Ó és Új Dieatetica I–VI. szerzőjének szellemiségét idézték azzal az orvostörténeti emlékgyűléssel, amelyet Kibéd község önkormányzata, a Magyar Elhízástudományi Társaság (MET) és az Erdélyi Múzeum-Egyesület szervezett. Először látogatott el Kibédre prof. dr. Halmy László belgyógyász, európai obezitológus, a Magyar Elhízástudományi Társaság elnöke, az MTA doktora és kedves felesége, dr. Halmy Lászlóné Eszter asszony, MSC-igazgató, egészségügyi szakmenedzser, az Euro-Obez Egyesület a Túlsúlyosakért elnöke. A konferenciát Dósa Sándor polgármester nyitotta meg, majd dr. Halmy László mondott emlékbeszédet, és diplomákat, Mátyus István-emlékérmeket adott át a Dr. Mátyus István Alapítvány és a MET megbízásából. Tolmácsolta a magyar Egészségügyi Minisztérium államtitkárának a konferenciához intézett levelét, a Magyar Orvostörténeti Társaság köszöntőjét, ismertette a Magyar Elhízástudományi Társaság eddigi tevékenységét. A MET 1993 óta népszerűsíti Mátyus István szellemiségét és munkásságát. Orbán Izabella tanítónő felolvasta dr. Mátyus István laudációját. Dr. Szilágyi Marietta az EME orvostörténeti szakcsoportja nevében köszöntötte az emlékezőket, és elmondta, hogy a szakcsoport a Kibédi Mátyus István doktor nevét viseli. Az elhangzott előadások: Dr. Mátyus István, a hit megtestesítője (Falka Zoltán helybeli református lelkész), Az égtartó ember (Ráduly János verse), Mátyus István első gyógyvízbontó útján (vetített képes előadás, Mátyus András dr.), Mátyus István disszertációi és orvossá avatása (Mátyus András dr.), Mátyus István nemessége (Dr. Pál-Antal Sándor akadémikus), Mátyus István, a nyelvművelő (Komoróczy György nyelvész), Mátyus István Diaeteticái az interneten (Róth András Lajos, a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum igazgatója), Knöpfler Vilmos, a tudós marosvásárhelyi orvos (Zepeczáner Jenő nyug. múzeumigazgató, Székelyudvarhely), Az Ó és az Új Diaetetica a magyar gombászirodalomban (Málnási András, a Gombászegyesület elnöke), Anya-, csecsemő-, gyermekvédelem a II. Diaeteticában (Mátyus Gyula dr. sen.), Leánykérés az öreg Mátyus István doktortól (egy anekdota Fogarasi Sámuel nyomán, Mátyus András dr.). Záróbeszédében dr. Halmy László elmondta: amennyiben sikerül az anyagi alapokat előteremtenie, meghívja az elhangzott dolgozatok szerzőit a jövő nyáron Budapesten szervezendő Mátyus István- emlékkonferenciára.
Délután a vidékfejlesztésről és a turizmusról értekeztek meghívott szakemberek a polgármesteri hivatal nagytermében. Emlékműsort tartott a Madaras Gábor Egyesület, a máig népszerű népdal- és nótaénekes halálának 30. évfordulója tiszteletére, a művelődési házban. A falunapok rendezvénysorozatába illesztett műsor szereplői a marosvásárhelyi Hajlik a Rózsafa magyar nótatársulat énekesei voltak – Szekeres Vigh Ágnes, Zsombori Róbert, Kádár Barna Zsolt, Bányai Márton, Miklós Szilvia, Szilágyi Sándor, Ábrám Tibor –, illetve a társulat meghívottja, az erdélyi magyar nóta nagyasszonya, Cseh Judit. Kísért Jakab Attila és zenekara.
Vasárnap a délelőtti istentiszteleten folytatódott az emlékezés. Szolgált a marosvásárhelyi Vártemplom Musica Humana női kamarakórusa, Csíky Csaba karnagy vezényletével. Balladát adott elő Balázs Éva színművésznő. Az emlékidézés zárómozzanataként megkoszorúzták Madaras Gábor szobrát.
Az időjárás függvényében szabadtéri rendezvényekre – bográcsgulyásfőzésre, szabadtéri játékokra – is gondoltak, és a könnyűzene is helyet kapott a programban. Fellépett a Wested, a Defender és az Edda művek legnagyobb slágereinek szerzője, Slamovics és zenekara.
Bölöni Domokos. Népújság (Marosvásárhely)

Mátyus István- emléktábla a Vártemplom falán
A Mátyus István-napok még tartanak, nem értek véget – mondja a Székelyudvarhelyen élő orvosutódok egyike, dr. Mátyus András. – A 285 éve Marosszéken, Kibéden született és 1802. szeptember 9-én elhunyt orvostudósról, orvosenciklopédikusról emlékeztünk meg ez év augusztus 27–28-án. 27-én emléktáblát avattunk a marosvásárhelyi református temető múzeumkertjében, koszorút helyeztünk a címeres kőkoporsószerű sírkőre. Aznap koszorúztuk meg Kibéden az új Mátyus István Általános Iskola falára helyezett domborművet is. A következő napon megkoszorúztuk a művelődési ház előtti Mátyus István-szobrot, a református templom falán lévő plakettet és a néprajzi múzeum kopjafáját, majd a megnyitók, a köszöntők után orvostörténeti ülésszak zajlott a kultúrházban. Mátyus István kultuszát akként is szeretnők ápolni, hogy emléktáblát helyezünk el a marosvásárhelyi Vártemplom falára is, 2010. szeptember 26-án, vasárnap, a 10 órakor kezdődő istentiszteletet követően, 11 órakor. Az emléktáblát megáldja és méltatást mond nt. Henter György lelkész.
(A temetői és vártemplomi emléktáblákat dr. Mátyus András és dr. Mátyus Gyula öntették Székelyudvarhelyen, Lázár Imre öntödéjében.)
B. D. Népújság (Marosvásárhely)

Lelkünk jóvoltáról…
Mikor jó egészségünk vagyon, úgy élünk mintha Nyavallya sem volna e' Világon: ha le- betegszünk, sírunk-rívunk, fához fűhöz ragaszkodunk hogy meg-gyógyulhassunk: de ha meg-gyógyulhatunk, miből jött volt reánk a' nyavallya, és hogy lehetne azt másszor elkerülni arról olly módon senki nem is gondolkodik. (Kibédi Mátyus István)
Kevés olyan település van Erdélyben, amely azzal dicsekedhet, hogy európai hírű tudósnak ringatta bölcsejét. A 2010. augusztus 27–28-án, szombaton és vasárnap megtartott Kibédi Napok kiemelkedő eseménye volt a 285 éve, 1725-ben született Kibédi Mátyus István orvostudor, Marosszék orvosenciklopédikusa, a híres Diaetetica I–II. és az Ó és Új Dieatetica I–VI. szerzője szellemiségének idézése azzal az orvostörténeti emlékgyűléssel, amelyet Kibéd község önkormányzata, a Magyar Elhízástudományi Társaság (MET) és az Erdélyi Múzeum-Egyesület szervezett. Először látogatott el Kibédre prof. dr. Halmy László belgyógyász, európai obezitológus, a Magyar Elhízástudományi Társaság elnöke, az MTA doktora és kedves felesége, dr. Halmy Lászlóné Eszter asszony, MSC-igazgató, egészségügyi szakmenedzser, az Euro-Obez Egyesület a Túlsúlyosakért elnöke.
Ennek a konferenciának az anyagát veheti kezébe az érdeklődő olvasó.
Sütő András nevezte égtartó embernek Szabó T. Attilát. Teljes joggal, hiszen hatalmas munkája, az Erdélyi szótörténeti tár “tető alá hozatala történelmi számvetéseinknél is sürgősebbnek mutatkozott. Szabó T. Attila egyszemélyes intézményként olyan ügynek szentelte magát, amely itteni és mai közösségi létünk legfőbb őrizője volt és maradt, amit ha elveszítünk, minden más ügyünket nyugodtan félretehetjük.” Ráduly János ugyanilyen égtartó embernek mondja Mátyus Istvánt: “A kibédi föld életereje / földobott téged / égtartó embernek. // Fölíveltetett gondjai fölé / regulákat teremtő / orvosdoktornak. // Tarsolyodat meggazdagítottad / »analizált« borvizekkel, / közhasznú könyvekkel, / féltéssel: / féltésével a templomnak, / féltésével az iskolának, / féltésével a test egészségének. // Ránk parancsoltad / – okulásul – / »a józan okosságnak / és cselekedetbéli történeteknek / világát.« // Örökségül / anyatejes, »megigazított« életet / adtál nekünk. // Most szülőfalud a mellére tűz / virágcsokornak. / Reményt időzít a virágkelyhekbe, / újabb évszázadokra. // Akaratunkat egybefogja / a magyar szó.” (Égtartó ember – Kibédi Mátyus István emlékének)
A közösség ünnepére az elszármazottak és a számtalan belföldi vendég mellett eljöttek a testvértelepülések, Bakonyszombathely, Szatymaz és Zalalövő képviselői is. Emléktáblát avattak és megkoszorúzták Mátyus István kőkoporsóját a marosvásárhelyi református temető múzeumkertjében, majd a szülőfaluban is megkoszorúzták a Mátyus István-szimbólumokat, úgyszintén az első világháború áldozatainak emlékművét. Iskolaavató ünnepségre és a Mátyus István Általános Iskola emléktáblájának megkoszorúzására is sor került. 2002-ben nyerték a pályázatot. A munkálatok összege a megyei tanfelügyelőségen keresztül világbanki támogatásból és a helyi önkormányzat költségvetéséből került ki. Az új hajlékra nagy szükség volt, mivel az iskola négy régi épületben működött, amelyek 1848-ban épültek, eredeti rendeltetésük szerint kaszárnyának. 1873-tól használták iskolának. A mai korszerű tanintézmény nyolc tanteremmel, két laboratóriummal, könyvtárral, tanári szobával, titkársággal rendelkezik. “Én úgy hiszem, hogy egy új iskola építése jó beruházás, mivel fiataljainkat az életre itt készítjük fel, és ha ők jó körülmények között készülnek az életre, a társadalom mindenképpen fejlődni fog” – vélekedett Barabási Zsuzsanna igazgató.
Átadták az 2010-es díszpolgári címeket, az egyik kitüntetett éppen dr. Mátyus András, nyugalmazott székelyudvarhelyi orvos, az orvostudor leszármazottja volt. A tudományos konferenciát Dósa Sándor polgármester nyitotta meg, majd dr. Halmy László mondott emlékbeszédet, és diplomákat, Mátyus István-emlékérmeket adott át a Dr. Mátyus István Alapítvány és a MET megbízásából. Tolmácsolta a magyar Egészségügyi Minisztérium államtitkárának a konferenciához intézett levelét, a Magyar Orvostörténeti Társaság köszöntőjét, ismertette a Magyar Elhízástudományi Társaság eddigi tevékenységét. A MET 1993 óta népszerűsíti Mátyus István szellemiségét és munkásságát. Orbán Izabella tanítónő felolvasta dr. Mátyus István laudációját. Dr. Szilágyi Marietta az Erdélyi Múzeum-Egyesület orvostörténeti szakcsoportja nevében köszöntötte az emlékezőket, és elmondta, hogy a szakcsoport Kibédi Mátyus István doktor nevét viseli.
Kibéd nemrég nyerte vissza önálló községi státusát, azóta szemmel láthatóan megugrott a fejlődésben: bevezették a földgázt, elkészült a vízvezeték- hálózat, utakat aszfaltoztak, méltón emlékeznek a falu fiaira, Seprődi János (Kibéd, 1874–Kolozsvár, 1923) zenepedagógus, zenetörténész, folklórkutatóra, és Madaras Gábor (Nagyiklód, 1918. augusztus 22. – Marosvásárhely, 1980. szeptember 18.) népdalénekes, jogász, zenetanárra, az erdélyi népdal és nóta felejthetetlen dalosára. Halála 30. évfordulója tiszteletére tartott emlékműsort a nevét viselő egyesület a művelődési házban. A falunapok rendezvénysorozatába illesztett műsor szereplői a marosvásárhelyi Hajlik a Rózsafa magyarnóta-társulat énekesei voltak. Vasárnap a délelőtti istentiszteleten folytatódott az emlékezés. Szolgált a marosvásárhelyi Vártemplom Musica Humana női kamarakórusa Csíky Csaba karnagy vezényletével. Balladát adott elő Balázs Éva színművész.
Ez a kiadvány olyan sorozat elindítója lehet, amelynek fő célja összecseng a Mátyus Istvánnak a munkás, józan életre nevelő, az élet minőségére figyelő, az egészséges életmódra oktató – ma így mondanók: – munkaprogramjával. Népünkre a XXI. században is igencsak ráfér az egészségügyi nevelés. Amikor kezünkbe vesszük ezt a könyvet, véssük elménkbe Mátyus Istvánnak ezt a gondolatát is: “Minden vétek aránt való gyanuság nélkül, a Természetnek minden gyönyörűségeivel, mértékletesen; tsak arra vigyázzunk, hogy ne talám, midőn testünköt keletinél bővebben gyönyörködtetjük, Lelkünk jóvoltáról el-ne felejtkezzünk.” (A 285 éve született Kibédi Mátyus István, Marosszék első orvostudósa és enciklopédikusa című kötet zárszava. A kötet a 2010. augusztus 27–28-án, a kibédi művelődési házban tartott üléssszakon elhangzott előadásokat tartalmazza. Összeállította dr. Mátyus András. Székelyudvarhely, 2011.)
Bölöni Domokos
Népújság (Marosvásárhely)

Az együttlét, az összetartozás élménye
Bolyai-világtalálkozó
Mert bennünk van az iskola. S mi is ott vagyunk tetteink, eredményeink révén abban az immár világrészeket átfogó csapatban, amely azt az útravalót viszi, adja tovább, amelyet tudós tanárok s a Bolyaiak nevétől híres tanintézmény padjaiban sajátítottunk el. Hűséges öregdiákjai révén az ötévenkénti kerek évfordulókhoz kapcsolódó világtalálkozókon az iskola visszahív, hogy emlékeztessen és biztasson. A péntek esti szép lírai bevezető után – szeptember elsején reggel a csengő szavára kezdődött meg a VI. Bolyais Világtalálkozó nyitóünnepsége.
Alaphangját a négy felekezet nevében Csáky Tünde református lelkész, Oláh Dénes katolikus főesperes, Papp Noémi lutheránus lelkész és Kecskés Csaba unitárius esperes adta meg.
A Református Kollégium – Bolyai Farkas Líceum Öregdiákok Baráti Köre nevében az elnök Kirsch Attila mondott köszönetet dr. Zsigmond Barna Pálnak, a csíkszeredai magyar főkonzulnak, volt bolyais diáknak, aki a rendezvény fővédnökeként támogatta a találkozó megszervezését. A baráti kör vezetőségi tagjai mellett kiemelte a Református Kollégium és a Bolyai Farkas Elméleti Líceum vezetőségének, lelkes tanárainak és diákjainak a hozzájárulását a szervezéshez, a Teleki Téka Alapítvány és a Dr. Bernády György Közművelődési Egyesület szerepét, s köszönetet mondott a kisegítő személyzetnek.
Az iskola megalapításának 455. évfordulóját köszöntő hatodik világtalálkozó résztvevőit, akik a helybeliek mellett Kanadától Svájcig sok országból érkeztek, arra kérte, hogy egypercnyi csenddel adózzanak a néhai tanárok és diákok emlékének. Beszédében Kirsch Attila kiemelte annak az összetartó varázserőnek a fontosságát, amit Bolyai-szellemnek nevezünk, s amely örök nosztalgiát jelent a hazatérésre, hozzájárul a közösségi tudat, a nemzeti összetartozás érzésének a megerősítéséhez, az újra megtalált iskola rejtett értékeinek a felfedezéséhez. A világtalálkozót a Baráti Kör korelnöke, a 91 éves Keresztes Gyula nyitotta meg.
Az elszántnak semmi sem nehéz – idézte Zrínyi Miklóst, a nagy hadvezért Zsigmond Barna Pál főkonzul, aki arra figyelmeztette a hallgatóságot, hogy ma is vannak, akik félelemben próbálják tartani a magyarságot, hátha feladja iskoláit, amelyeket őseitől örökölt. Zrínyi népe régen karddal harcolt a földért, ma vállalkozó szellemmel, fejlesztésekkel, gyárakkal, vállalkozásokkal, családalapítással, gyermekek világra hozásával kell a földet megtartani. Ehhez létfontosságú, hogy gyermekeink szülőföldjükön színvonalas magyar iskolában tanulhassanak, amilyen a Bolyai Líceum vagy a Székely Mikó Kollégium, mondta a főkonzul, aki az egyházi iskolák fontosságáról beszélt. "Ma minden demokratikus gondolkodású embernek meg kell értenie, hogy az anyanyelvű oktatás, az egyházi iskolák a magyarok számára fontosak, és a háttérben, legyen az Mikó-ügy vagy MOGYE-ügy, ott van az egész nemzet konszenzusa, ahogy Zrínyi fogalmaz, a nemzeti egység. Magyarországon és Erdélyben az egyházi fenntartású iskolák voltak a megújulás zászlóvivői, ugyanakkor ékes bizonyítékai annak, hogy a vallás tanításán alapuló morál illetve a tudományos nyitottság nem összeegyeztethetetlenek egymással. Az iskola nem csupán a múlt értékeinek megőrzője, hanem a megújulás, az új vívmányok alkotásának, létrejöttének melegágya is. Elég itt iskolánk nagy tanáraira, tanítványaira gondolni, de köztudott, hogy Nobel-díjasaink zöme is egyházi iskolák padjaiból került ki. Magyarország csíkszeredai főkonzuljaként jó érzés ma úgy itt lenni, hogy nemcsak az egykori iskola, a közös magyar állampolgárság is összeköt sokunkat". Az állampolgárság, amely immár a szülőföldön is elérhető, erősíti és ugyanakkor törvényesíti azokat a szálakat, amelyek a magyar nemzet egységét képezik. Erőt merít a múltból, átsegít a jelenbe és reményt ad a jövőre. "Remélem, hogy a Mikó- ügy, a MOGYE-ügy, azaz az anyanyelvű oktatás kapcsán román barátaink is mellénk állnak" – tette hozzá.
Családi és saját emlékeit idézte dr. Kelemen Atilla akadémikus, parlamenti képviselő, akinek szépapja is a Református Kollégiumban tanult, s aki parlamenti tapasztalatai alapján cáfolta a főkonzul optimizmusát a román többség irányából tapasztalt megértést illetően. Csáky Károly református lelkész a Baráti Kör nevében fogalmazta meg a kérést, hogy a bejárati emléktáblák visszafordítása, a jelenleg látható feliratuk új emléktáblára való átírása és elhelyezése érdekében betű- és szójegyeket lehet váltani az ügy támogatása érdekében. Az iskola volt román diákjai nevében az 1983-ban végzett Chiorean Ioan emlékezett az orgona felavatására és vallotta büszkén bolyais diáknak magát.
A Bolyai Farkas Elméleti Líceumban és a Református Kollégiumban ma 1.500 diák tanul száz pedagógus irányításával, s kiváló eredményeikkel az erdélyi magyar középiskolák sorában az első helyen állnak – hangzott el Bálint István igazgató köszöntőjében. Székely Emese, az 1994-ben újraindított Református Kollégium igazgatónője csalódottságát fejezte ki, hogy a 455 éves iskola épülete rossz állapotban fogadja a volt diákokat, majd reményét fejezte ki, hogy a legközelebbi találkozón talán sikerül olyan szépre felújítani, amilyenre közadakozásból száz évvel ezelőtt felépítették. Sajnálatát fejezte ki, hogy a világtalálkozón résztvevők nem lehetnek jelen a Székely Mikó Kollégiumért tüntetők mellett, és felolvasta az ünnepségre összesereglett több mint ezer öregdiák álláspontját, amelyben elítélik a sepsiszentgyörgyi kollégium visszaállamosítására hozott igazságtalan döntést és a visszaszolgáltató bizottság tagjait ért büntetést. Majd Bethlen Gábor fejedelem szállóigévé vált mondását idézve – ha Isten velünk, kicsoda ellenünk? – kifejezte reményét, hogy a Fellebbviteli Bíróság hatályon kívül helyezi az igazságtalan döntést.
A nyitóünnepség zárómomentumaként a résztvevők megkoszorúzták a Bolyaiak szobrát, majd az iskola udvarán két újabb emléktáblát lepleztek le: az Albisi Bod Sándorét, akit a Református Kollégium nevelt és Bem tábori lelkésze volt, valamint a 210 éve elhunyt Kibédi Mátyus István orvostudorét, aki a neves külföldi egyetemeket megjárva tért haza és szolgálta hatósági orvosként, meghatározó értékű orvosi könyvek szerzőjeként az erdélyi magyar orvostudományt.
Márkos Ferenc, az Egyesült Államokban élő egykori bolyais diák, sporttanár és festő munkájának eredményeként megörökített tanárok munkásságáról laudáció hangzott el. Kozma Béla tevékenységét Mátyás Zoltán öregdiák, a Pálffy Antalét dr. Weszely Tibor Bolyai-kutató, a Horváth Andrásét Klósz Bálint öregdiák, a Fülöp Györgyét Albertini Zoltán testnevelő tanár, a dr. Kiss Elemérét Balás Árpád öregdiák, a Kirsch Mártáét dr. Oláh Gál Róbert Bolyai-kutató méltatta.
A kora délutáni órákban színvonalas tudományos előadások zajlottak párhuzamosan három helyszínen, zsúfolt nézőtér előtt. Volt, aki megpróbált ingázni a három terem között, de sajnos e sorok írójának ez nem sikerült. A Teleki Téka új olvasótermében dr. Weszely Tibor magyarázta el Bolyai János két zseniális felfedezését, amit a 26 nyomtatott oldalon latinul írt Appendixben jelentetett meg. Dr. Körtesi Péter, a Miskolci Egyetem professzora arról számolt be, hogy egykori bolyais diákként hogyan lett a matematikatörténet elismert nagykövete, rendszeres konferenciák elindítója és szervezője, Bolyai János tudománytörténeti jelentőségének a népszerűsítője a nagyvilágban, s közben nem feledkezett el szülővárosáról sem, ahol 2008-ban nagy sikerrel szervezett nemzetközi konferenciát. Dr. Oláh Gál Róbert, a Sapientia EMTE tanára a Bolyai-kutatás megoldott és nyitott problémáit ismertette a hallgatósággal, s fogalmazott meg a kutatók számára új feladatokat. Az előadásokat beszélgetés követte arról, hogy a legnagyobb magyar tudós miért nem került be a magyar akadémikusok sorába, holott a világörökségi listán az Appendix mellett még egy magyar szerző könyve, Kőrösi Csoma Sándor tibeti-angol szótára szerepel.
Még a bejárat előtti lépcsőn is ültek a Bernády György-amfiteátrum előtt, ahol Spielmann Mihály történész (Bolyaiak kora), Oláh Anna tanár (Egy jeltelen sírtól – a világemlékezetig), Kiss Székely Zoltán tanár (Újabb adalékok a marosvásárhelyi Református Kollégium Természetrajzi Katedrájának történetéhez), Klósz Bálint tanár (Ép testben ép lélek) tartott előadást. Ezt követően dr. Péterffy Árpád szívsebész professzor hozta összefüggésbe az 1944. szeptember 13-i tordai csatát, amely négy hétre feltartóztatta a szovjet előrenyomulást, a kolozsvári magyar egyetemen és az egyetemhez tartozó klinikákon történt változásokkal.
Hasonlóan érdekes előadások zajlottak a díszteremben is, Oniga Erika a Református Kollégium százéves épületegyüttesének építéstörténetéről, Berekméri Róbert a Református Kollégium levéltáráról, Kálmán Attila az erdélyi főurak adományairól tartott előadást.
A tanári szobában hangzott el a mai Református Kollégium és a Bolyai Farkas Elméleti Líceum bemutatása, a Budapestről érkezett dr. Szalai Zoltán a Mathias Corvinus Collegiumban folyó tehetséggondozásról számolt be.
Bár sokszor hallottuk az öregdiákok adomáit, ezúttal is érdekes volt részt venni a dr. Tőkés Béla professzor vezette visszaemlékezésen, ahol kiderült, hogy ugyanaz az iskola hányféleképpen él a volt diákokban, milyen ösztönző tényezők és sérelmek motiváltak egyeseket, hogy a szakmájukban a legjobbak közé verekedjék fel magukat. Amiképpen az is, hogy milyen sokat köszönhetünk az öregdiákoknak az iskola címerének újraalkotásától a múlt sok más emlékeinek megőrzéséig és nem utolsósorban a világtalálkozók megszervezéséig. A sport kedvelői természetesen a sportvetélkedőket követték, s az Élő könyvtár résztvevőit is igénybe lehetett volna venni talán nagyobb mértékben is egy-egy kötetlen beszélgetésre.
Szombaton este a Kultúrpalota nagytermében sikeres gálaműsor bizonyította, hogy a tudomány mellett a művészetek művelésére és ápolására is tudott és tud nevelni az iskola. A hatodik világtalálkozó résztvevőit a Gaudeamusszal köszöntötte a kollégium Enyedi Csaba vezette kamarakórusa, majd az erdélyi régizene világába kalauzoltak el László József fizikatanár tanítványai, a Kájoni János furulyaegyüttes tagjai, s vajdaszentiványi táncot adott elő az iskola tánccsoportja. A műsor vendége volt egy bolyais család, Kilyén Ilka, a Tompa Miklós Társulat színésze és lánya, Ritziu Ilka- Krisztina, a Művészeti Egyetem hallgatója, akik Ritziu Dániel, a fiú zenekíséretével énekeltek. Pethő László Arccal a végtelen felé című versét Ördög Miklós Levente, a Tompa Miklós Társulat színművésze szavalta, majd a feleségével, Szabadi Nóra színművésszel musicalrészleteket adtak elő. Mozartot játszottak a budapesti Bolyai János vonósnégyes tagjai. Csíky Boldizsár zeneszerző jóvoltából a geometria és a hegedű találkozásáról is meggyőződhettünk, a Bolyai-képletben felfedezett zenét Selmeczi János budapesti hegedűművész tolmácsolta. Kocsis István A tér című monodrámájából Sebestyén Aba, a Tompa Miklós Társulat tagja adott elő részletet. A Marosvásárhelyi Állami Filharmónia fiatal szólistái – Boros Emese, Buta Árpád, Szabó Levente és Trózner Kincső – Ávéd Éva zongorakíséretével örökzöld operarészletekkel szórakoztatták a jelenlévőket.
A bolyaiság lényege a hit, a magyarság és az európaiság hármas egysége. Ennek szellemében énekelte közösen az iskola kamarakórusa és a közönség Kovács András szerzeményét, a Bolyai-indulót. A műsort Kovács Levente rendezte, Szabadi Nóra és Bodolai Balázs vezette.
És úgy tűnik, hogy a "találkozó vasárnapra sem fáradt el", hisz tele volt a Vártemplom. Csáky Károly református lelkész, öregdiák igehirdetését követően dr. Soós Zoltán ismertette a szépszámú érdeklődővel a marosvásárhelyi vár történetét az újabb ásatások tükrében, majd dr. Szekeres Gerő beszélt pályafutásáról és a várban épülő geodezikus kupoláról. Közel ötvenen vettek részt a református temetőben tartott megemlékezésen, ahol megkoszorúzták a tanárok és diákok emlékére emelt kopjafát és a két Bolyai sírját.
A beszámolóhoz hadd tegyük hozzá, hogy esténként az iskola udvarán a Tonight Jazz Quartet, a DNS, az Autostop, szombaton pedig a Vecker, Detox, Vírus ifjúsági rockzenekarok valamint a Cold Taste és a Bojtorján zenélt, s közben a sátrak alatt régi osztálytársak, barátok, ismerősök találkoztak, beszélgettek, örültek az együttlétnek.
Összességében gondosan, jól szervezett találkozó volt, az összetartozás, az együttlét felejthetetlen élményével.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)

Múltunk kötelez (Megjelent)
Kádár Gyula legújabb könyvét* holnap kora este mutatják be a Székely Nemzeti Múzeumban. A sepsiszentgyörgyi történész, a Történelmi Magazin kiadója-főszerkesztője, a Háromszék állandó külső munkatársa az utóbbi két évben három kötettel jelentkezett.
A két esztendeje megjelent Székelyföld határán című könyvét az autonómiaharc bibliájaként méltattuk, s a szentírási párhuzamnál maradva, a tavaly kiadott, Székely hazát akarunk címűt az autonómiaharc újszövetségeként jellemeztük. Vártuk a sorozat harmadik kötetét, az ki is jött a nyomdából, de címében nem találjuk sem Székelyföldet, sem a székely hazát. A Biblia is két részből áll, de továbbgondolásra késztet. Így Kádár Gyula sorozatának harmadik kötete is túllépett a szűk hazán, s az államalapítás korába kalauzol, Szent István királyunkat és művét mutatja be. Míg az első könyv a történelmi publicisztika eszköztárával igyekezett az autonómiaharc fontosságára rávezetni az olvasót, a két részből álló másodikban a publicisztikai gyűjtemény mellett megjelent a történelmi tanulmány is, a hadtörténet kiegészítéseként népességtörténettel is találkoztunk, a friss könyv kizárólag történelmi szaktanulmány, de az olvasmányosság érdekében nem láb- vagy végjegyzetekkel ellátott, hanem zárójelben diszkréten jelzett forrásjegyzetekkel tűzdelt szöveg. A magyar múltat sokan sokféleképp ismerik. Nagyon sokan büszkék történelmünkre, de sokan meg sem ismerhették, míg akadnak olyanok, akik szerint fölösleges a múltismeret. Kádár Gyula szerint történelmünk, kultúránk ismerete nemcsak szükséges, de felelősségvállalásra is kötelez. A szerző ezért is adta könyvének a Múltunk kötelez címet.
A könyv két külön részből áll. Az első Szent Istvánt és korát mutatja be, s ezért is került a borítóra a magyar Szent Korona képe, a második Erdély gyógyítástörténetébe nyújt betekintést.
Az államalapító üzenete
Az első fejezet – István király és kora (997–1038) – az államalapító munkásságát ismerteti. Nem egyszerű életrajz: első királyunk történelmi szerepének bemutatása mellett a szerző felvázolja Erdély alig ismert 10. századi politikatörténetét is. Így megismerkedünk Erdély magyar fejedelmeivel: Bogát, Zombor és Prokuj gyulával, valamint a dél-erdélyi bolgár autonóm területet irányító Keánnal is. Kádár Gyula szavaival, István királyunk olyan Magyarországot teremtett, amely „a középkori Európa legegységesebb” államaként, „a Bizánci Birodalom méltó ellenfele” volt, a magyar királyság „az angol és a francia királysággal mérhető” hatalommal rendelkezett. A szerző rámutat arra, hogy a magyar állam biztosította azt a politikai keretet, amelynek köszönhetően a magyarság nem tűnt el a történelem színpadáról, mint „a hajdanán itt letelepedett dákok, gótok, gepidák”. A történész nem véletlenül ismerteti István király Intelmeit is, melyekben a nagy király ezer évvel korábban, fontos kormányzási alapelvként határozta meg azt a ma is időtálló gondolatot, hogy tiszteletben kell tartani az ország területén élő más nemzeti közösségeket, mert „az egynyelvű és egyszokású ország gyenge és esendő”.
Erdély gyógyítástörténete
A könyv második fejezete úttörő jellegű. A szerző úgy véli, hogy e téma megérdemli a további kutatást, mert még sok a fehér folt, a feltáratlan ismeretanyag. Erre példaként említi a régészet ilyen jellegű feltárásait. László Gyula professzor leírása szerint „egyre több sírból kerültek elő olyan honfoglalás kori műtött, lékelt koponyák, amelyek azt igazolják, hogy a honfoglalók túlélési esélyei összehasonlíthatatlanul jobbak voltak, mint az újkor hajnalán, a 18. század végén, a modern kor küszöbén operáltaké”. Kádár Gyula rámutat arra is, hogy népünk évezredes tapasztalatai az egészség megóvásában népi kultúránk megbecsült értékét képviselik. E tanulmányból az olvasó megismerkedhet a népi orvoslással, az első ismert erdélyi orvosokkal, az intézményesített orvosi ellátás kialakulásával, a sepsiszentgyörgyi kórházi ellátás kezdeteivel. Külön fejezet foglalkozik a himlő elleni védekezéssel, az első védőoltások bevezetésének kérdésével, a pestisjárvány elleni kíméletlen küzdelemmel, a karanténok megszervezésével, az első erdélyi patikák, orvosi egyesületek alapításával. A szerző olyan kérdésekre is keresi a választ, hogy milyen volt az orvosok megbecsülése, az anyanyelvhasználat a gyógyításban, az anyanyelven történő képzés. Ugyancsak külön téma a bábaképzés, eleink tisztaságra, egészséges életmódra törekvésének bemutatása, a szegényekről és az árvákról való gondoskodás és Erdély jeles orvosainak – György, Pápai Páriz Ferenc, Mátyus István, Nyulas Ferenc, Gecse Dániel, Szotyori József – bemutatása.
(A kötet megvásárolható a H–Press-lapterjesztő standjain, a sepsiszentgyörgyi Diákboltban, az Ex libris és a Litera könyvüzletben, illetve megrendelhető a 0740 026 450-es telefonon vagy a gyula.kadar@gmail.com e-mail címen.)
* Kádár Gyula: Múltunk kötelez, Scribae Kádár Lap- és Könyvkiadó, Sepsiszentgyörgy, 2012
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Dr. Mátyus András: a kórház egy ékszerdoboz
Az idősebbek mondják, a városi kórházat tégláról téglára ő építette fel. Meglepte, hogy most róla akarják elnevezni.
Még az autója rendszámára is emlékszem, piros Daciája volt (HR 7444), de ez akkoriban nem jelentett semmit, más akkori igazgatók már rég nem Daciával, pláne nem régivel, furikáztak.
Gyerek- majd tinédzserkoromban igen sokszor voltam páciense, sűrűn jártam hozzá ellenőrzésre. Kitörölhetetlen emlék a sok várakozás a poliklinika folyosóján, a szorongás a kórház előtti parkban.
Ő volt a kórház igazgatója, az idős, falusi emberek a háta mögött arra figyelmeztettek felemelt ujjal, hogy „kicsi fiam, úgy nézz réja a doktor bácsidra, hogy az új kórházat biza ő építette fel!"
Dr. Mátyus András nyugalmazott fül-orr-gégész főorvos ma nyolcvanhárom éves – Iskola utcai otthonában fogad, háza közvetlenül a Varga-patak mellett áll. Szobájában papírok, kéziratok katonás rendben – több mint egy évtizede ugyanis az udvarhelyszéki egészségügy történetét kutatja, ami hamarosan nyomtatásban is megjelenik.
- Mennyire befolyásolta az orvosi hivatás választásában, hogy az egyik őse Kibédi Mátyus István volt?
- Már gyermekkoromban hallottam Kibédi Mátyus István munkásságáról és a faluhoz való kötődéséről. Az maradt meg bennem a szájhagyomány alapján, hogy a faluból kiszakadt, tehetséges ember volt és az ő korában kimagasló dolgokat hozott létre.
Létrehozta az első polgári alapítványt, aminek alapján négy kibédi gyermek tanulhatott volna a marosvásárhelyi református kollégiumban. Kibédre nem jutott el ez az alapítványi dolog, ez ösztökélt arra, hogy kiderítsem, ez hogyan és miként történhetett.
- Földművesek gyerekeként született Kibéden, Marosvásárhelyre járt középiskolába, ott is érettségizett. Az orvosi pályára konkrétan mi indította el?
- Valóban Marosvásárhelyhez kötődik a középiskolás időszakom, 1943-tól 1951-ig voltam a kollégium tanulója. Rendkívüli időszak volt, de megengedték, hogy magyar nyelven tanulhassunk, az iskola is tartotta magát hosszú ideig, amíg nem államosították.
Én akkor még nem készültem orvosi egyetemre. Hazamentem Kibédre, és megbeszéltük a szüleimmel. Ők azt tanácsolták, hogy olyan helyre menjek, ahonnan, ha megéhezem, gyalog is haza tudok jönni. Igazuk volt.
Egy jó barátommal összebeszéltünk, és mindketten sikerrel felvételiztünk az orvosi egyetemre.
Aztán igaza lett apámnak: kulákok lettünk, és én végig kellett reszkessem a hat esztendőt, hogy mikor dobnak ki, s a szüleimet mikor viszik el.
Mert az ötvenes években olyan volt a világ, hogy a fekete autók jártak. Idegességükben, félelmükben a szülők sem nem nagyon tudtak segíteni.
Aztán Sztálin halála 1953-ban annyit segített, hogy Vásárhelyen is kezdett lazulni az osztályharc az egyetemen. Annyival megúsztam, hogy kitettek az Ifjúmunkás Szövetségből, vártam, hogy kitesznek az egyetemről is, de az szerencsére nem következett be.
Az egyetemet sikerült elvégeznem évről évre, csak mindig hatalmas "lepedőt" kellet kitölteni arról, hogy milyen társadalmi eredeztetésem van.
- Hogyan szakosodott fül-orr-gégésznek?
Az egyetem elvégzése után a sors úgy hozta, hogy idekerültem Udvarhelyre, itt dr. Szilasi András volt az igazgató. Piculafeldobással döntöttünk, kérdezte, hogy a sebészetre akarsz menni vagy a fertőzőre? Az írás és a korona úgy döntött, hogy a sebészetre kerültem dr. Bódi András főorvoshoz 1957. október elsejétől.
Jól mentek a dolgok. Dr. Ambrus Zoltán rajoni főorvos szólt, hogy el kellene menni szakorvosi vizsgára. Igen ám, de mint „kulákfióka", a legalacsonyabb társadalmi jegyet kaptam volna. Ahhoz, hogy elérhessem a kívánt jegyet, vállaltam, hogy kimegyek Varságra körorvosnak. Én voltam az első körorvos ott. Rendelővel, szülőotthonnal, fektetővel rendelkezett a kör, csak nem volt orvos.
Beindítottam a dolgokat, aztán jelentkeztem a fül-orr-gégészeti szakvizsgára, illetve alorvosi vizsgára. 1960-ban letettem az alorvosi vizsgát, utána a marosvásárhelyi fül- orr-gége klinikán készítettek fel egy évig. Az egészségügy akkor már rendeződött egy bizonyos szintig, azután kerültem haza.
- Akkoriban milyen állapotok voltak itt a régi kórházban? A maiak hogy képzeljék el, milyen épületekből állt?
- A kórház körzete elég nagy volt, akkoriban még rajoni rendszer működött. Barót és Parajd környéke már nem ide tartozott. Maradt tizennégy egészségügyi kör, ami a kórház ellátási területéhez tartozott, de kezdetben csak a Rajoni Főorvosi Hivatal foglalkozott velük.
Aztán amikor kórházigazgató lettem, a tizennégy egészségügyi kör irányítása is rám hárult, az újra megyésítés miatt akkorra már nem volt Rajoni Hivatal.
Ami a helyi kórházat illeti, akkor csak a régi főépület volt meg, mögötte a másik pavilon, ahol a fertőzőosztály van most (akkor az volt a belgyógyászat) és leghátul volt a Tábor utca melletti fertőző.
Abban az időben lett a szemészeti osztály, ez egy rendkívül mozgalmas időszak volt. A három osztályon kívül 1950-ben a rajoni egyesített kórház létrejöttével három osztályt sikerült elindítani: a sebészetet, a belgyógyászatot és a fertőzőt.
A többi azután alakult ki, ráadásul részben különböző helyeken. A fül-orr-gégészet a régi főépület földszintjén volt, tizenöt ággyal, a szemészet hasonlóképpen, a műtőnk közös volt.
Akkor indult a gyerekgyógyászat, az is az alsó soron volt, felül a sebészet, a szülészet-nőgyógyászat tizenöt ággyal a volt Imreh Domokos-féle szanatóriumban, a vár melletti utcában.
Akkoriban nem építettek, az államosított épületekbe tették a kórházi osztályokat, így lett az Imreh-kórházból szülészet, a Haberstumpf-villából tüdőgyógyászat.
1966-ban jött az abortusztilalomról szóló dekrétum, kellett a nagyobb szülészeti osztály, a tüdőszűrő munka miatt pedig egyre csökkent a tbc-sek száma – ezért került a szülészet a tüdőosztály helyére, az Imreh-féle kórházba pedig a fül-orr-gégészet és a szemészet, alul pedig a tbc-rendelő és röntgen.
- 1965-ben kinevezték az Egészségügyi Iskola igazgatójának, 1974-ben aztán a városi kórház igazgatója lett. Akkor már arról beszéltek, hogy Székelyudvarhelyen új kórház fog épülni.
- Kőműves elsőtitkár behívatott. Meg voltam ijedve, hogy kidobnak, nem hagynak dolgozni. „Mátyus elvtárs, be kell állni a pártba!" – mondta. Mellbevágott, mert akkoriban szűnt meg a kulákság.
Mondom, nem lehet, én kulákivadék vagyok. Nem számított az sem. Akkoriban Ubornyi Mihály volt a polgármester, aki 1974-ben szinte erőszakkal nevezett ki a kórházhoz igazgatónak. Annyira ösztökélt Ubornyi, hogy el kellett vállaljam. Megmagyarázta, hogy ennek a kórháznak meg kell születnie, szerinte ezt más nem tudja megcsinálni, csak én.
- Akkor már folyamatban volt a kórház tervezése, legalábbis szóban.
- Igen, az akkori nagygyűléseken, a pártbizottságnál. Ezeken a gyűléseken ott voltak a munkásemberek is, a mostani Szent István-terem mindig tele volt, és az embereknek volt szavuk, beleszólhattak.
Állandóan kérték a kórház megépítését, pláne azután, hogy Csíkszeredában megépült az új nagy kórház. „Bezzeg, ott van!" – hallottuk sokszor, s ilyenkor én is mindig „szavaltam". Így sikerült, hogy nyélbe ütődött a valósi kórház szervezése. De húzódott az idő.
Óriási szerencsénk volt egy jól sikerült itteni Ceaușescu-medvevadászattal is 1976-ban. De Fazakas Lajosnak, a Megyei Végrehajtó Bizottság titkárának is köszönhető, ez elvitathatatlan, hiszen ezt a kórház-ügyet ő dobta be az államelnöknek.
- A medvevadászatnak konkrétan milyen köze volt ehhez?
- Az, hogy jól sikerült, jó hangulatban volt aznap Ceaușescu, és ezt ki lehetett használni.
Látszólag, szóban egyetértett azzal, hogy Udvarhelyen épüljön kórház, ekkor indult meg a dolog, a konkrét szervezés. Megbízták az Egészségügyi Minisztériumépítő részlegét, az ottani szakemberek készítették el nagyon gyorsan a terveket.
- Úgy tudom, hogy eredetileg nagyobbra tervezték a kórházat, de akkor indultak a lakásépítések is, emiatt a költségekből vissza kellett venni.
- Így van, a folyosók ma nagyobbak lennének, s talán a kórtermek is tágasabbak. Az építkezés megkezdése után egy évvel jött egy nagy Ceaușescu-beszéd arról, hogy minden talpalatnyi földet be kell építeni lakásokkal, és konzerválni kell a megépített szociális-társadalmi létesítményeket, így ebbe a „játékba" az épülő kórház is beleesett.
Emiatt kellett kisebbíteni, a költségvetés 51 millió akkori lejről leredukálódott 31 millió lejre. Emellett 1977-ben volt a földrengés, az újjáépítésre is sok pénz kellett, akkor a tervezett ágyszámot is csökkenteni akarták. Olyan megoldást kellett találni, hogy a kecske is jóllakjon s a káposzta is megmaradjon.
- 1982-ben kezdett működni az új kórház. Mekkora volt a bővülés?
- A régi kórház ágylétszáma 350 körül volt, az új kórházban 430 ágy lett, így megközelítette a 900 ágyas kórházat, ami már az Egészségügyi Világszövetség követelményeinek is megfelelt.
Az építkezéskor már beindult a szakorvosképzés, toboroztuk az új kollégákat. Valahogy úgy, hogy te elmész röntgenesnek, te intenzívesnek, mire visszajössz, kész lesz a kórház. Volt akkor ötven orvosunk, de a létszám tizennyolccal még emelkedett.
Akkoriban az ország talán legmodernebb kórházának számított, szinte a klinikák színvonalával vetekedett.
Sikerült felépítenünk ilyen szinten, de rengeteg ellenőrzést kaptunk párt- és szakmai vonalon. Ezek nem azért jöttek, hogy bennünket megdicsérjenek, hanem azért, hogy piszkáljanak.
De el kellett ismerjék, hogy ez a kórház egy ékszerdoboz, legalábbis ezt írták akkoriban a Muncitorul Sanitarban róla – mind a formája, mind pedig a szakmai ellátás szempontjából. Egyik akkori ellenőrző kollégának, aki kérdezte, hogyan tudtuk ezt elérni, válaszoltam, hogy „Féltünk tőletek, s dolgoztunk."
A kórházon és a poliklinikán kívül befejeztük a kányádi orvosi rendelő felépítését és hét udvarhelyszéki községben orvosi rendelőt építettünk orvosi lakással együtt.
Bölcsődéket, fogorvosi poliklinikát, a szejkei mofettát, üzemi rendelőket, iskolai fogászatokat és rendelőket is csináltunk párhuzamosan.
- Mindezek közben megmaradt szakorvosnak is, rendszeresen rendelt, műtött. Körülbelül hány műtétet végzett el a több mint negyven éves orvosi pályafutása alatt?
- Negyven-ötvenezret biztosan. Volt olyan nap, hogy harmincat is, de olyan időszak is volt, hogy Keresztúrra, Szentkeresztbányára és Szovátára is mentem műteni, csak akkor nem voltak olyan körülmények, mint most.
Egymást érték az esetek, meg kellett oldani őket. Ha nem volt muszáj, én nem küldtem beteget a vásárhelyi klinikára.
- A kilencvenes években már nem volt igazgató, de sokkal tapasztaltabb orvos lett.
- 1990. február elsejétől már nem én voltam az igazgató. Ez egy olyan időszak volt, ami számomra lelki traumát is okozott. Nem az, hogy nem vagyok már igazgató, hanem az, hogy a rendszerváltáskor ez a világ megfosztott engem attól az érzéstől, amit az egész ország népe érzett, amikor megdőlt a diktatúra.
- Most, hogy szóba került, az ön nevét viselhetné a városi kórház,ez egyfajta kompenzáció is lehet?
- Nem gondoltam rá, mert most sem hiszek a gondolat őszinte hátterében. Engem meglepett. Azért lepett meg, mert számunkra a Municípiumi Kórház elnevezés rangot, felsőbbrendűséget, elismerést jelentett. Nemcsak helyben, a megyében, hanem az országban is.
És ezt nem Ceaușescu találta ki.
Már 1900-ban Damokos Andor alispán kijelentette a vármegyei nagygyűlésen, hogy a municípiumok már Szent István korában léteztek. Habár akkor nem nagyon írták municípiumnak, Udvarhely is részt vett a társadalmi, jogi, katonai, kulturális életben.
Törvényt hozott a vármegye keretében is – szegény, de mindig harcias vármegye volt.
- Nyugdíjas éveiben az udvarhelyszéki egészségügy történetének kutatásával kezdett foglalkozni. Ez a kutatás most milyen fázisban van? Milyen formában jut hozzá a nagyközönség?
- Ezzel kész vagyok. Nem kerítettem még nyomdát, ami ki tudta volna adni. Még kell egy félévnyi idő a stilizálásra, rendezgetésre. De úgy néz ki, hogy két lehetőség is van a kiadásra.
Csak az a baj, hogy nagy, terjedelmes a szöveg, körülbelül ezerötszáz oldalnyi plusz a képek. Egész Udvarhelyszék kórháztörténete benne van, jó tízéves munka volt.
Közben egy másik vonalon, a Kibédi Mátyus Istvánról szóló kutatásaimon is sokat dolgoztam, azt díjazták is.
Most bajban vagyok, mert hirtelen kell döntenem, a válaszreakcióm megnyúlt, mert idős vagyok, ezt nem tagadhatom.
Nem mindig vagyok jól, decemberben például szinte semmit nem tudtam dolgozni. Most januárban jobban vagyok, többet haladtam. De nyilvános helyeken már nem tudok megjelenni. Volt egy jó gyógyszer a régi időkben, ami hatott, de közben kivonták forgalomból.
Katona Zoltán
Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely),

Orvostörténeti kalandozás a Tékában
Igencsak meglepődne ma az a szemfájós beteg, akinek azt tanácsolnák, hogy szénné égetett vakondok faolajjal kevert porával gyógyítsa magát. A Gelencei orvosi könyvecske gazdag hasonló "gyógyszerekben" – hallottuk a Beszélő könyvek szerda esti rendezvényén, amely az 1700–1800-as években Marosvásárhelyen folyó orvoslást vette számba, s ennek kapcsán a Teleki Tékában található gazdag orvostörténeti anyagról is szó esett. Lázok Klárának, a Téka vezetőjének ezúttal Spielmann Mihály történész, a Téka könyvei és az erdélyi orvostörténet jó ismerője, valamint Berekméri Róbert Árpád történész, levéltáros, az ispotályok történetének kutatója volt a beszélgetőpartnere. A népi gyógyszerekről, a hasznos egészségügyi tanácsokról szóló jeleneteket Barabás Olga rendezésében Puskás Győző és Gönczy Katalin adta elő meggyőző átéléssel.
A Teleki Tékában sok az orvosi témájú könyv. Ezekből láthattak ízelítőt a freskós terem alkalmi tárlójában a résztvevők, köztük orvosok és orvostanhallgatók is.
A könyvek között volt az Ars Medica (Egész orvosságról való könyv), az eddig ismert első magyar orvosi mű, mely az emberi test betegségeit és gyógykezelését tárgyalja. A könyvet 1577-ben adták ki Erdélyben, szerzője Váradi Lencsés György, akiről nem sikerült kideríteni, hogy hol végezte orvosi tanulmányait. A kéziratot a 1757-ben Rhédei Zsigmondné báró Wesselényi Kata asszony másoltatta le Erdőszentgyörgyön. A kéziratos könyvet betűhív másolatban, a XVI. századi helyesírás szerint dr. Varjas Béla adta ki 1941-ben. Az Ars Medica a korabeli orvosi szókincset próbálta magyarítani, s a tudós orvoslás mellett a népi orvoslás praktikáit is felhasználta. Ahogy fejtől lábig mindenféle nyavalyáról ír, a szerző a gyógymódok mellett feltüntette, hogy próbált, ami azt jelenti, hogy nem halt bele a beteg – mondta humorosra fordítva a szót Spielmann Mihály. Véleménye szerint a 18–19. század azért annyira gazdag orvosi könyvekben, mivel kevés volt az orvos, s az emberek a könyvek alapján próbálták saját magukat gyógyítani.
A beszélgetés során szó esett Pápai Páriz Ferenc Pax corporis, a testi békéről szóló, 1696-ben megjelent könyvéről, amely 17 kiadást ért meg. Gyakorlati tanácsaiban a népi és a tudós orvoslás fonódik össze. A Falusi emberek patikája című könyvet Benedeki Enyedi Ó János, a parajdi császári és királyi tekintetes só-tisztség mellett levő királyi seb-orvos adta ki. Ebben az időben nem választják külön az emberi és állati orvoslás praktikáit, ugyanis az embert jobban érdekelte barmának egészsége, mint a sajátja.
A továbbiakban Spielmann Mihály részletesen szólt Kibédi Mátyus István tevékenységéről, akinek munkásságát orvostörténész édesapja sok éven át tanulmányozta.
A református kollégiumban végzett, majd a híres nyugat-európai egyetemeken orvosi diplomát és gyakorlatot szerzett kibédi származású orvos 1756-ban tért haza szülőföldjére, s 1757-ben Küküllő megye és Marosszék első főorvosává választották. Utazásai során állt modellt Kolozsváron Boér Márton festőnek, akit marosvásárhelyi Ebhát utcai házában gyakran látott vendégül. Az elkészült portré, amit kedden este a közönség is láthatott, bekerült a Teleki Tékába. Kibédi Mátyus István szabad óráiban anyanyelvén írta meg a Diaetetica I-II. kötetét, majd a könyv sikerét látva készült el a hatkötetes Ó és Új Diaetetica, amelynek kiadását az igényes pozsonyi Landerer kiadóra bízta. "Az életnek és egésségnek fenn-tartására és gyámolgatására. Istentől adattatott nevezetesebb Természeti Eszközöknek… elé- számlálására" szolgáló könyvét a megelőző orvostudomány előhírnökének tekinthetjük. Közegészségtan, környezet-egészségtan, munkaegészségtan, táplálkozástudomány, ásványvízelemzés, testnevelés, anya-, csecsemő- és gyermekvédelem, geriátria, balneológia, növényleírás – mind jelen van a hat kötetben, amit szép magyar nyelven írt meg. Az egészség megfogalmazásáról szóló részletet a vendég előadók tolmácsolták.
Kibédi Mátyus István végrendeletében gazdag könyvtárát és nyomdáját a kollégiumra hagyta.
A marosvásárhelyi ispotályok történetét Berekméri Róbert Árpád idézte fel. A Szent Lélek rend által működtetett első ispotály keletkezésének helyét nem ismerjük. A levéltári forrásokban viszont sok adat található a Gecse Dániel utca végén, a mai Kistemplom helyén a reformátusok által építtetett és fenntartott ispotály működéséről, ahol a test és a lélek gyámolítása mellett feltehetően gyógyítottak is. Az ispotálymester és - bíró vezetésével, valamint az egyháztanács (Consistorium) felügyelete alatt nagyon szigorú rendszabályok érvényesültek. Az 1730-as évektől, a katolicizmus térhódításával komoly vita alakult ki a felek között az ispotály tulajdonjoga miatt. A katolikusok azt kérték, hogy a hat szerencsétlen református mellé vegyenek be katolikus rászorulókat is. Ebből peres ügy lett, s a városi tanács kivette az egyház kezéből a fenntartás jogát, de mivel nem költöttek rá elég pénzt, az 1800-as évek kezdetén az ispotály és mellette levő templom tönkrement, s a helyén kezdték meg a Kistemplom építését – hangzott el többek között Berekméri Róbert Árpád válaszában.
Majd Spielmann Mihálytól hallottuk, hogy a Kövecses és a Rákóczi (ma Avram Iancu) utca sarkán felépült régi kórházban 1812-ben már 36 beteget ápoltak. A szegény betegeket ingyen látták el, a módosabbaktól kezelési díjat kértek.
A marosvásárhelyi országos polgári gyógyintézet egyik alapítója, aki az intézet történetét is megírta, Szotyori József orvos elsőként alkalmazta a városban a himlő elleni oltást. Szerepet vállalt a közéletben, s vagyonát jótékony célokra hagyományozta.
Marosvásárhely tiszteletre méltó és jelentős orvosai közül dr. Gecse Dániel emlékét idézték a beszélgetés során. A református kollégium kibédi származású végzettje Budapesten, majd Bécsben tanult. Orvosi szaktudása mellett jótékonykodása miatt vált kedveltté, mivel sok szegényt ingyen gyógyított. Hosszú hányódás után 1815-ben telepedett le Marosvásárhelyen, 1817-ben városi főorvosnak és kórházi orvosnak választották. Gondoskodott arról, hogy két külön teremben a megesett lányok ingyen szüljenek, mivel maga is törvénytelen gyermekként jött világra.
Institutum philanthropicum ("emberbaráti intézet") néven alapítványt hozott létre. Először 2000 forintot tett le a marosvásárhelyi református főiskola pénztárába, amihez végrendeletében még 6000 forintot csatolt, s anyja halála esetére egész vagyonát az alapítványra hagyományozta. Ennek az összegnek, amelyből az alaptőke terhére nem lehetett kivenni, a számítások szerint 1920-ig egymillió forintra kellett volna nőnie, a kamatot pedig jótékony és közhasznú célokra fordítani.
Gecse Dániel sajnos nem tudhatta, hogy száz év múltán milyen változások következnek be Erdélyben, amikorra a pénz már elértéktelenedett, a földekbe fektetett összeg pedig a jobbágyfelszabadítás utáni földosztáskor elúszott, így célját a jó szándék ellenére nem érte el.
Az említett időszakban az átlagéletkor nagyon alacsony volt, járványok pusztítottak, a férfiak harcokban estek el, a nők közül sokan gyermekágyi lázban a rossz higiéniai körülmények miatt vesztették életüket.
Az érdekes orvostörténeti adatokban gazdag előadás az erdélyi származású Felvinczi György magyar fordításából ismert mű (A salernói iskola könyve az egészség megőrzéséről) néhány jó tanácsával zárult. Lázok Klára pedig további kutatásra biztatta a jelen levő egyetemi hallgatókat.
(bodolai)
Népújság (Marosvásárhely)

Dr. Mátyus András: hangsúlyt fektettem az áldozatkészségre
Monumentális munka jelent meg Udvarhelyszék egészségügyi történetéről, a nyugalmazott kórházigazgató két kötete napvilágot látott.
Két igencsak vaskos kötetben, Az udvarhelyszéki gyógyászat története címmel jelent meg dr. Mátyus András nyugalmazott főorvos munkája – a kötetet a Nemzetstratégiai Kutatóintézet Kárpát Haza elnevezésű kiadója jelentette meg. A Művelődési Házban két hete mutatták be a könyvet a szerző, valamint a kórház munkaközössége és az NSKI vezetősége előtt.
A székelyudvarhelyi kórház egykori igazgatója, fül-orr-gégész főorvosa nyugdíjba vonulása, 2000 ősze után kezdett részletesen foglalkozni a város és a környék egészségügyi történetével – kórházi archívumokban, levéltárakban kutatott évekig, rengeteg adatot összegyűjtött az itteni kórházak, gyógyszertárak, orvosi rendelők történetéről. Több mint tizenöt évet dolgozott rajta, tehát óriási kutatómunka gyümölcse a most megjelent két kötet.
„Szükségességét, gazdagságát a jövő megmutatja. Megpróbáltam a gyógyászat termőföldjén ottfelejtett, elfelejtett, elhullatott aranykalászokat összegyűjteni, kis kévékbe összekötni. Megpróbáltam Udvarhelyszék gyógyító templomainak ajtajait kinyitni, szélesre kitárni, kicsi mécsessel megvilágítani, kivilágítani. Úgy érzem, hogy ez a könyv egy egészségügyi üzenet évtizedekre, de lehet, hogy évszázadokra" – mondta az ünnepélyes könyvbemutatón a 86 éves nyugalmazott főorvos.
Otthonában beszélgetve dr. Mátyus András a részletekbe is beavatott. A nappali asztalán a kétkötetes mű, a tiszteletpéldányokat húsvét előtt kapta az idős orvos.
Sok időt igényelt, egy évtizednél több, tizennégy év kellett, amíg összehoztam ezt az anyagot, mert sokfelé kellett járni leellenőrizni az adatokat – mondja Mátyus doktor. – Ami a szomorú, hogy leginkább Udvarhelyen és Csíkszeredában nem jutottam hozzá adatokhoz. Csíkban azt kérték a levéltárban, hogy mondjam meg a számát annak, amit keresek – azt nem tudtam megmondani. De így is kaptam néhány adatot, amit be tudtam építeni a könyvbe.
Mennyire elégedett a megjelent könyvvel?
Ezalatt a sok idő alatt egy kicsit bele is fáradtam, egyfajta patthelyzetből követtem a könyv kiadását. Már le is mondtam arról, hogy állandóan valakit keressek, hogy mi a helyzet a kiadással. A megjelenés előtt pár hónappal aztán bemutatták a borítót, húsvét előtt pedig örömmel vehettem kézbe a köteteket.
Én kezdetben egy jóval kisebb anyagra gondoltam, de ahogy kezdtem mélyebben belelátni a dolgokba, kötelezőnek éreztem aprólékosan felkutatni és leírni. Sok olyan dolgot sikerült felkutatnom, amire nemigen számítottam – ilyen volt például az udvarhelyi kórház története. Úgy indultam neki, hogy nem tudtam, hogy hogyan fogom kibontani, de sikerült megoldani, nyomtatványokkal bizonyítani a kórház múltját.
Az 1848-49-es szabadságharc után jöttek az osztrákok és kötelezővé tették egy kórház, a széki kórház létrehozását – ezt is sikerült egy írott jelentéssel dokumentálnom. Tehát osztrák „nyomásra" jött létre az udvarhelyszéki, Udvarhely megyei kórház pedig fennált egészen a rajonok megjelenéséig, de azután is, még ma is tartja megyei jellegét.
A könyv milyen inspirációt adhat a mostani orvosoknak?
Itt elakad a szavam, mert amennyire ismerem a kollégákat, kevés érdeklődés van ez irányban. A régiekben több volt. Például dr. Bódi András mindig mondogatta, hogy jó volna, ha valaki megírná Udvarhelyszék egészségügyi történetét. Én még kezdő orvos voltam akkor, de akkoriban sem akadt senki, aki nekifogott volna.
Úgy fogtam neki, hogy láttam próbálkozást az itteni történészek részéről, de éreztem, hogy nem jó úton járnak. Egy jelenségből nem lehet történetet írni. Aztán amikor nyugdíjba jöttem, kezdtem ezeket a dolgokat apró részekre bontani, és belelovalltam magam a kórház történetének megírásába.
Sok segítséget kaptam Zepeczener Jenő és Róth András Lajos történészektől. Nagyon értékes anyagot kaptam Fülöp Máriától, a vásárhelyi orvosi egyetem könyvtárosától, az nagyon jó dokumentáció volt. De kaptam adatot – főleg gyógyszerészeti szempontból – a Semmelweis Egyetem gyógyszerészeti könyvtárától.
Tamás Kincső, az Országos Széchenyi Könyvtár részéről, míg Mátyus Kinga a Kolozsvári Egyetemi Könyvtárban segített sokat – kiderült, hogy ő is kibédi származású, de a többiek is nagyon szimpatizáltak velünk. Még Kibédi Mátyus István latin nyelvű disszertációját is elővették. Aztán így lassan összejött az anyag, kezdtem rendszerezni, a számítógépbe Péter Attila vitte be az adatokat.
Én a keresztmetszetét láttam az egészségügynek, kivéve a régmúltat. 1957-ben idekerültem és akkor már találkoztam azokkal a kollégákkal, akik a háború előtt, alatt és után már orvosok voltak, így tudtam az anyagot hozzájuk kötni. Például dr. Csiszér Zoltán sebészorvosnak volt egy naplója, amit a lánya rendelkezésemre bocsátott. Csiszér főorvos volt Koreában is, a háborúban, az ötvenes évek elején ő volt a romániai orvoscsoportnak és az ottani román hadikórháznak a vezetője. Magyarláposról származott, 1945 áprilisában jött ide Kolozsvárról, itt volt öt évet, majd utána ment Koreába, ahol egy igazi riportot írt a háborúról, ez kéziratban maradt fenn.
De az említett Bódi Andrásnak is voltak hasonló naplójegyzetei – ezekből is inspirálódtam.
Nagyon sok rövid orvosportrét, életrajzot is közöl a könyvben.
Azokra nagy hangsúlyt fektettem és próbáltam szültetésüktől elkezdve halálukig mindent megírni róluk. Erre kicsit büszke is vagyok, mert ilyen nem nagyon volt eddig még – minden egyes orvosportré egy-egy tudományos munka, hiszen még az első világháború előtti orvosokról is sikerült részletes életrajzokat írnom.
Figyeltem az orvosra, a gyógyszerészre és az egészségügyi dolgozókra, ezek közül óriási hangsúlyt fektettem a magyar orvosi áldozatkészségre. Külön rész van a katonaorvosokról, akiknek óriási szerepük volt Udvarhelyszéken a kulturális életben is.
A munka két nagy részre van osztva, az első Udvarhelyszék, a második a város egészségügyi történetét taglalja.
Az első rész magába foglalja a szék összes kórházának, a baróti, székelykeresztúri és szentkeresztbányai kórházaknak a történetét – azért volt fontos, mert azt sem tudták, hogy mikor jöttek létre. Ezeket tisztáztam, a fejlődésüket is leírtam. A második teljesen Udvahelyről szól. A címet nem én adtam, hanem a szerkesztői, de jó címet adtak – én eredetileg az Ispotályoktól a modern kórházakig címet adtam volna.
A bemutatóra szánt példányok elfogytak, a könyv egyelőre nem kapható a könyvesüzletekben, de a szerző tudomása szerint hamarosan érkeznek új példányok.
KATONA ZOLTÁN / Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely)

Mondom a magamét, mert mondhatom
Születésnapi beszélgetés a 70 éves Sebestyén Spielmann Mihály történésszel, íróval, ny. könyvtárossal
– A múlttal kezdeném, a gyökerekkel…
– Apám Spielmann József volt, orvos, ma lenne 100 éves (május 9-én készült az interjú – a szerk.). Egy mezőségi kis faluban született, Mezővelkéren, Rücs mellett. Ma, tudomásom szerint, egyetlen magyar sem él már abban a faluban. Nagyapám ott volt földbérlő az Ugron családnál. Ők Mezőméhesről származtak, ahol dédnagyapám szintén földbérlő volt ugyanannál az Ugron famíliánál. 1922-ben, a román földreform eredményeként, édesapám családja beköltözött Marosvásárhelyre. Innen deportálták őket 1944. május 3-án. Senki sem tért vissza nagyszüleim családjából. Anyám családja Parajdon élt, őket is deportálták. Szüleim 1945-ban házasodtak össze, övék volt az első zsidó esküvő a holokauszt után Vásárhelyen. Apám 1940-ben végezte a kolozsvári orvosi egyetemet, de ’45-ig gyakorlatilag munkanélküli volt. Hazatérte után Dóczy Pál professzor vette maga mellé a Marosvásárhelyi Orvosi Egyetem belgyógyászati klinikájára. Innen került át az Ideológiai Tanszékre, ahonnan ’53-ban kispolgári származása miatt kirúgták, és oda tették, ahová egész életében kívánkozott: az orvostörténeti katedrára. Itt dolgozott 1981-es nyugdíjazásáig. Az erdélyi magyar orvosi múlt érdekelte, a marosvásárhelyi orvoslás kezdetei, Mátyus István és körének a tevékenysége. De foglalkozott Semmelweis Ignác orvosi tevékenységével, a fertőző betegségek elleni küzdelemmel, közegészségtannal és szociológiával is. Éveken keresztül ő búcsúztatta a végzős orvostanhallgatókat. Anyám ’40-ben Kolozsváron végezte a tanítóképzőt, ’48-ig a vásárhelyi zsidó iskolában tanított. Közben tanítványaival együtt deportálták, de csak ő tért vissza, tanítványai nem. Egy Prága felé haladó gyalogos menetből szökött meg ’45 tavaszán, visszament a lipcsei lágerbe, ott szabadították fel az amerikaiak. ’48-tól magyar-történelem szakos tanárként a leánylíceumban tanított, miközben levelező tagozaton tanárképesítést szerzett a Bolyai Egyetemen.
– Milyen volt a gyermekkora?
– Az Albina téren laktunk. Egy szűk udvarra emlékszem, ahol kevés volt a mozgásterünk. Aztán ’53-ban felköltöztünk az orvosi egyetem melletti szolgálati lakásba. Felhőtlen, derűs gyermekkorom volt a város végén.
– 1965-ben került a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem történelem szakára, 1970-ben pedig a bukaresti televízióhoz.
– Utolsó évesek voltunk, ’70-ben, amikor embereket kerestek a bukaresti televízió magyar adásához. Gáll Ernő, a Korunk főszerkesztője Rostás Zolit és engem javasolt. Jó volt ott, megismerkedtünk egy csomó emberrel, mindenki mindent csinált, mi a „szakmaiságot” képviseltük. Sokat lehetett tanulni Bartha Józseftől, Fischer Istvántól, Öllerer Józseftől. Együtt kezdtem a televíziózást Máthé Évával és Vári Attilával, ott dolgozott Birta József, Kabai Annamária, Aradics József, Tomcsányi Mária, Bisztricsányi Klára. Aki mindannyiunkat összefogott, az Bodor Pál főszerkesztő volt. Majtényi Erik nagy szalont működtetett, nagyszerű anekdotái és történetei voltak. Jóban voltam Szász Jancsival, Földes Lászlóval, Dankanits Ádámmal és Domokos Gézával. Bejártam A Héthez, a Petőfi Házba. 1972-ben Tonk Sándor a Teleki Tékából átment az Akadémiához, és engem hazahívtak. Azon év február elsején beléptem a Tékába, és onnan mentem nyugdíjba 2011. augusztus elsején. 40 évet töltöttem ott. A kéziratok és az okmányok feldolgozásánál kezdtem – így visszazökkentem a történelmi világba.
– Mivel foglalkozott könyvtárosi évei során?
– Régi könyvek feldolgozásával, katalógusok készítésével. Megjelent a XV. századi könyveink katalógusa, s most fejezték be kollégáim a XVIII. századit, ami 4-5000 tételt foglal magában. Óriási munka van benne! Ezenkívül több tanulmánykötetet adtunk ki, s részt vettünk ülésszakokon is. Kéréseket teljesítettünk, idegenvezetőt játszottunk, télen havat lapátoltunk, könyvet, folyóiratot cipeltünk ki és vissza tonnaszám. Végeztük a munkánkat, nem törődtünk a hatalommal. Igazi akadályokat senki sem gördített elénk. Az intézmény híre-neve kötelezett, még védett is. Ugyanakkor kellett a propagandamunka is, hogy ismerjék a könyvtárat, becsüljék, tudjanak róla. Leveleket váltottunk; nekem az angol nyelvű levelezés volt a feladatom, mindenki ismert egy-két világnyelvet. Fontos volt, hogy ennek a soknyelvű könyvtárnak a könyveit ki tudjuk aknázni, és információt szerezhessünk, adhassunk értékeinkről és -ből.
– Ha már itt tartunk, hány nyelvet ismer?
– A magyaron és a románon kívül a legjobban ismert nyelv az angol, utána a francia és a latin. Olvasásszinten a német, és ha nagyon muszáj, az olasznak is nekidurálom magamat.
– Jiddisül nem beszél?
– Már a szüleim sem beszéltek. A dédszüleim egymás közt jiddisül beszéltek, de magyar iskolába jártak. A nagyszüleim nemzedéke teljes egészében magyar iskolába járt, mert ők az Osztrák–Magyar Monarchiában szocializálódtak, városi környezetben éltek vagy ahhoz közel. A parajdi nagyapám az Országos Magyar Párt parajdi részlegének volt a tagja, asszimilált magyar zsidó, magyar könyvtárral, amit a csendőr csak úgy írt be, amikor nagyapámékat behozták a gettóba Vásárhelyre és vagyonzárlatot rendeltek el, hogy „valami könyvek”. Szinte látom, mérgesen nyálazta meg a tintaceruzáját. Sebestyén Áron nagyapám a magyar úri kaszinóba járt, s úgy viselkedett, úgy kártyázott, mint egy magyar úr – úgy is kártyázta el a vagyonát. Spielmann nagyapámnak olvastam a leveleit, az első szót vagy a címzést még héber betűkkel jiddisül írta, de már ő sem beszélt. Amikor a barátaim, a velem egykorúak kimentek Izraelbe, akkor mindenki alapszintről kezdte az újhéber tanulását. Meg kellett tanulni írni-olvasni.
– Térjünk át az irodalomra.
– Nagyon későn indultam, kortársaim már első kötetüket adták ki. Sosem készültem írói pályára. Kolozsvári egyetemista voltam, amikor az Echinoxban közöltem Sebestyén Mihály néven. Ez volt édesanyám leánykori neve, s azért vettem fel, hogy ne legyen az apámé, akiről azt mondták volna: biztos ő segítette be az irodalomba… A Gaál Gábor-körben Láng Gusztávtól tanultam rengeteget. Ezen a körön ismertem meg Király Lacit, Kenéz Ferit, gyakorlatilag a második Forrás-nemzedéket. Folyamatosan publikálni 1970-ben kezdtem, amikor a televízióhoz kerültem. A Hét főszerkesztője, Huszár Sándor megkért, hogy francia és angol lapokból szemlézzünk tudományos híreket, meg mindenféle szenzációt. Ez nagyon jó iskola volt, mert megtanultunk tömören fogalmazni, megtanultuk a közírást. A tévénél Bodor Pál tanított erre. Amikor hazakerültem, az Igaz Szó felkért, hogy frissen megjelent történelmi és irodalmi kiadványokat szemlézzek. Ezek mind jó ujjgyakorlatok voltak.
– Mikor jelent meg első kötete?
– 1981-ben a Kriterionnál, Bethlen Gábor levelei címmel. A Tékában találtam egy 1626-ból való, a székelykeresztúri Unitárius Gimnázium levéltárából származó, aláíratlan levélrészletet, amelyről sejteni kezdtem, hogy Bethlen Gábor kancelláriáján született. Elkezdtem nyomozni, végül feltevésem valósnak bizonyult. Akkor épp jó hátszelet kaptam: Bethlen Gábor születésének 400. évfordulóját az RKP itthon engedélyezte. A Kriterion jelentette meg. Salamon Anikó és Kiss András volt a szerkesztő, a szaklektor.
– Milyen emlékei vannak még könyvtárosi éveiből?
– Egy összejövetelen megismerkedtem egy Rothmann Liviu nevű fickóval, aki azt mondta, hogy a Bukaresti Nemzeti Könyvtárban dolgozik, de készül kivándorolni Izraelbe, s hagyna rám egy feladatot. Megmutatott egy könyvet, ami a romániai zsidók történeti okmánygyűjteménye II. kötetének készült. Mondta, hogy a középkorral kellene folytatnom. Néhány emberrel nekiálltunk és megcsináltuk. Román nyelven két kötetben jelent meg, ’84-ben és ’89-ben. Akkor ismerkedtem meg a főrabbival, Moses Rosennel, akinél ravaszabb politikussal aligha találkoztam életem során…
– Miért mondja ezt?
– Egyszer azt kérdeztem tőle: Excellenciás uram – mert így kommunikáltunk –, mit csináljak azokkal a dokumentumokkal, amelyekben a zsidók nem éppen a legpozitívabb színben tűnnek fel? Kérdően tekintett rám. Mondom, hogy Iorgának vannak olyan okmányközlései, amelyekben a zsidók váltót hamisítottak. Azt mondta: maga ne törődjön ezzel, fiatalember! Azt úgy kell beállítani, hogy a zsidók már akkor olyan jól tudtak írni, hogy váltót is hamisíthattak…
– Több évig tanított egyetemen és főiskolán...
– 1990 után többen felkértek, hogy tanítsak náluk. A Babeş–Bolyai egyetemen könyv- és írástörténetet, a színművészeti akadémián művelődéstörténetet, a Sapientián hasonló tantárgyat, az Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen pedig apám örökében még orvostörténelmet is oktattam. Közben meséltem, valami mást adtam, mint a szokott lexikális tudásanyag. A jövendő értelmiségi munkához adtam módszertani bölcsességet. A visszajelzések szerint nem volt teljességgel haszontalan…
– Kitől örökölte csodálatos humorérzékét?
– Apámtól és anyámtól. Mesélő emberek voltak, és számos történetük volt, amelyek csattanóra végződtek. Nem utolsósorban, ha akarja, etnikai vonás is. Azt mondják: az olyan kisebbségek számára, amelyek mögött nem áll erő, ott van a humor. A verbális erőszak a hatalommal szembeni ellenállást bizonyítja.
– Mennyire kell a humor a hétköznapi életben?
– Nagyon! Fegyver, túlélési lehetőség, életkedvcsináló és a szociális kapcsolatokhoz elengedhetetlen segédeszköz. Fontos az írásban, a közírásban, túl komor a közélet. A humor velejárója az emberi nemnek, ugyanis az ember az egyedüli lény a földön, amely tud nevetni. Egy jó poén nagyon sokat lendít az élet minőségén.
– Könyveit tekintve, az utolsó években a helytörténeti munkák vannak túlsúlyban.
– 2007 óta intenzíven foglalkozom helytörténettel. Szeretném rendezni azt az eseménytömeget, ami az idők kezdetétől 1989-ig történt Vásárhelyen. A nyomtatásban megjelent adatokat gyűjtögetem, rostálom, méregetem, ezeket kellene időrendbe szedni, beosztani és az olvasók asztalára tenni. Ez egyfajta kronológiai segédkönyv lenne, ami csomó embernek megkönnyítené a munkáját. Gondolok a művészettörténészekre, helytörténészekre, építésztörténészekre, életmódkutatókra, művészekre. Fontos, hogy az ember mindent tudjon a szülővárosáról. És azért ’89-ig, mert akkor véget ért a 20. század. Tehát egy rövidített 20. századról van szó.
– Hogy értsem?
– Mert sűrítve megtörténik benne minden, ami megtörténhet, a két világháborún kívül el a szocializmus bukásáig. 1989. december 31-én beköszöntött egy más rendszer. Politikailag és kulturálisan is egy új világ kezdődött, az emberek elkezdtek másként gondolkodni, másképp beszélni. Egymásról is beszélhetünk félelmek nélkül, mert megszűnt, ha úgy tetszik, öt évszázad félelme. Jártatom a pörös számat, mert jártathatom, mondom a magamét, mert mondhatom, hathatok másokra, mert hatni tudok, ötleteket adhatok és kaphatok, szabadon informálódhatok, utazhatok, kinyílt előttem a világ. És a XXI. században a történések még csak most kezdődtek el. Ami ’89-ig történt, arról többé-kevésbé tudjuk, hogy milyen kifutása van. Kell a perspektíva, amiben az ember az eseményeket szemléli.
– Ezt hogyan értelmezi Marosvásárhely esetében?
– Vásárhelynek nincs várostörténete. Egy modern várostörténete van, amit Pál-Antal Sándor írt, de az 1848 előtt megáll. Utána annyi a történés, hogy PAS is azon gondolkodik, hogy 1918-ig vinné a kötetet, mert akkor is volt egy jelentős paradigmaváltás. Akkor kezdett el többségi létünk sorvadni, s ez a sorvadás a mai napig tart. De ezt meg kell írni! Az én Időtáram ebben segít(het), mert megadja az összes mérföldkövet. A várostörténet nemcsak a nagy eseményeket jegyzi, hanem a kicsiket is. 1903-ban pl. a Singer varrógép képviselője lejön Marosvásárhelyre, s az összes boltot ellenőrzi, nem árulnak-e hamis portékát boltjukban. Az apróságok is érdekelnek, a köztisztaságtól a köztudatig. Kész van hat kötet, meg is jelentek, most állítjuk össze segítőtársammal, Diamantstein Györggyel a hetediket. Eddig összesen több mint 6000 oldalról van szó.
– Mi van a fiókban, mit szeretne megjelentetni?
– Makkai Sándornak a Bethlen Gábor lelki arca c. kötetét, amely 1929-ben jelent meg az Erdélyi Szépmíves Céh gondozásában, és azóta sem. Erre be is adtam a pályázatot, remélem, támogatják. Egy emlékirat, amit Berzenczey László, a szabadságharc kormánybiztosa hagyott az utókorra, ennek első része 1867-ben jelent meg Vásárhelyen. Bözödi György kutatta fel az eredeti változatot, ott maradt a Kriterionnál, sohasem adták ki. Van még egy fordításom, 600 oldalról van szó, amit Sorin Mitu kolozsvári történész írt: Transilvania mea. És közben felfedeztünk egy kis könyvecskét, amit egy unitárius lelkész írt az 1843-44-es bukaresti és óromániai utazásáról. Ebben a bukaresti és a havasalföldi magyarok sorsáról ír.
– A sok elfoglaltság mellett marad még idő a napi sajtóra is. Gondolok elsősorban a Csütörtöki kimenőre, amit szeretnek, várnak az olvasók.
– 2001-ben Makkai János főszerkesztő és Nagy Miklós Kund kért fel, hogy töltsek meg egy állandó rovatot. Én akkor a csütörtöki napot választottam, mondván, hogy volt nekünk egy idős házvezető nénink, aki 1929-től ’82-ig szolgált nálunk. Ágnes nevelte apámat, engem és az öcsémet is. Ő mondta, hogy Vásárhelyen kétféle cselédlány van: a szerdai cselédlányok és a csütörtöki kimenőben a „nájlonmarik”. Emezek nem szeretnék, ha cselédlánynak néznék, s ezért nem a szerdai kimenőnapot kérik a naccságától, hanem a csütörtökit. És nem a cselédoldalon sétálnak, hanem a másikon. A cselédoldal a főtérnek az Apolló előtti része, ők a másik oldalon sétáltak, a rendőrség oldalán. Ebből kifolyólag úgy gondoltam, hogy az enyém legyen a csütörtöki kimenő… Így született meg és így él tizenhetedik éve, sosem maradt ki; nemrég New Yorkból küldtem át a heti penzumot, ott voltam a feleségemmel.
– Egy fölöttébb aktuális téma: a migránsok érkezése és befogadása. Hogyan látja ezt történészként, európai magyarként?
– Az európai népek nagy többsége, akár a germánokat veszem, akár a latinokat, így vagy úgy egyszer bevándorolt erre a földrészre. Az más kérdés, hogy 1000 év alatt kialakítottak egy összefüggő, működő kultúrát. Most jön egy olyan társaság, amelyik minden formában különbözik tőlunk. Az nem baj, hogy különbözik, az jó dolog, az a baj, hogy ezek az emberek nem hajlandók, nem is akarnak hallani arról, hogy megváltozzanak, illetve valamit is elfogadjanak abból, ami számunkra fontos. Márpedig nemkívánatos az ellenség ittléte. Ezek az emberek Kelet felé imádkoznak, de Nyugatra vágynak, ma még ellenségesen viszonyulnak hozzánk, látjuk: hosszú ideje asszimilált hitemberek, akik nem találják meg a helyüket, egyszerre és hirtelen felfedezik gyökereiket, a nem európai gyökereiket, és egyetlen ideológia nevében hajlandók-képesek gyilkolni és öngyilkosok lenni. Ez a fajta magatartás nem Európára vall! A migránsok csak akkor számíthatnak az európaiak jóindulatára, ha hajlandók a minimális befogadásra, arra, hogy elfogadjanak bennünket úgy, ahogy vagyunk. Én nem azt mondom, hogy mi vagyunk a létező világok legjobbika, de valószínű, ez a fajta demokrácia, amit kitaláltunk magunknak, európaiaknak, ez még mindig a legjobban működő modell. Az összes többi modell előbb vagy utóbb felrobban. Itt ez a modell működik! Én romániai magyarként azt mondom, hogy nekünk az jó, hogyha itt demokrácia van, s abban bízom, hogy hamarabb fogunk megegyezni a románokkal, mint teszem azt, a migránsokkal.
– Díjak, elismerések...
– Kaptam egy Mikes Kelemen-díjat a hollandiai Mikes-körtől, kitüntetett a megyei tanács, EMKE-díjat kaptam, három Látó-nívódíjat, és havonta kapom a… vízdíjat.
– Most beszéltünk a humorról… Kedves Sebestyén-Spielman Mihály, Isten éltesse sokáig! Mit kérne a jó tündértől, ha találkozna vele Marosvásárhely utcáin?
– Elsősorban azt kérném a jó tündértől, hogy hosszabbítsa meg az életemet addig, ameddig a feladatomat be és el tudom végezni. És ehhez adjon annyi szellemi frissességet, mint ami akkor volt, amikor 40 éves voltam. S nem utolsósorban azt kívánnám: ne lássam szenvedni szeretteimet, ne okozzak nekik szomorúságot. Lássam a kis unokáimat az érettségi előtt elballagni. Idehaza. Nem az Antillákon.
– Úgy legyen!
Székely Ferenc / Népújság (Marosvásárhely)

500 éves a reformáció
Református levéltárak Marosvásárhelyen
A Marosvásárhelyi Református Egyházközség „nagylevéltára” A Marosvásárhelyi Református Egyházközség számára fontosnak tartott levelek megőrzésének igénye már a reformációt követő évtizedekben megmutatkozott. Ebből az időből származik ugyanis a levéltár legrégibb irata: János Zsigmond fejedelemnek a papi illetmények megfizetésére vonatkozó, 1567. január 16-i rendelkezése. Az írott források és az egyház által megszerzett jogok bizonyítékainak megőrzése a 17-18. század folyamán nemcsak tovább élt, hanem el is mélyült, amelyet a gondosan őrzött iratok folyamatossága is alátámaszt. A rendelkezésre álló forrásokban az archívum mint őrzőhely csak a 18. század második felében jelent meg, térbeli elhelyezéséről pedig egy 1829-ből származó jelentés tájékoztat. A referátumot Hegedűs Lajos lelkész és Kibédi Péterfi József tanácsos akkor állította össze, amikor a presbitérium megbízásából az egyházközség tulajdonában lévő levéltár és klenódiumok számára biztonságos helyet keresett. Eszerint a levéltár az ún. Kis köz melletti papi szállás felső emeletén egy kis szobában volt elhelyezve, nem biztonságos körülmények között. A levéltárra vonatkozó korai feljegyzésekből nem tűnik ki, hogy az iratokat valamiféle rendszerben őrizték volna, és készítettek-e hozzájuk segédletet. A levéltárban elhelyezett levelek nyilvántartásba vételéről is csak 1811-ből találunk adatokat. Az egyház főgondnoka I. Székely Márton, Koltsár Mihály és Minzer György presbitereket kérte fel ekkor az eklézsia leveleinek lajstromozására. Munkájuk eredményét nem ismerjük. A „M(aros)vá- sárhellyi Reformata Sz(ent) Ekklésia leveleiről” 1823 novemberében összeállított első ismert segédlet már időrendbe szedte a levéltárban őrzött közel száz iratot, illetve az anyagban keletkezett hiá- nyokat is feltüntette. Az újabb levéltárrendezést 1825 és 1828 között Soós György végezte el, amelynek során az iratokat megszámozta és egy mutatókönyvbe bevezette. Fáradságos munkáját a presbitérium 40 véka tiszta és ugyanannyi elegy búzával honorálta. Az ilyenformán rendezett levéltárat Hegedűs Lajos papi szállására költöztették, de az elkövetkező években fokozatosan elhanyagolták. 1846-ban Albert János lelkész és Keresztes Zsigmond presbiter a teljes levéltári állományt átfésülte, és részletes jelentésükben rámutattak annak minden hiányosságára. A forradalmi események, illetve az azt követő korlátozások miatt ezek kiküszöbölésére nem volt lehetőség, ami egy 1855-ben felvett jegyzőkönyvből is kiderül. A levéltárat Hegedűs Lajostól átvevő és Kibédi Péterfi Károly megbízott levéltári felügyelőnek átadó bizottság tagjai mind „a három rendbéli thechakban lévő XXXI criptában az 1ső számtól 2281 számig regesztrum alatt lévő leveleket darabszám szerint” számba vették. Jelentésük alapján főleg az I., II., X. és XXVIII. kriptában voltak igen jelentős hiányok, de olyan iratokról is szó esett, amelyek nem voltak iktatva, és darabszám szerint adták át őket. A jelentésükben rámutattak annak minden hiányosságára. A forradalmi események, illetve az azt követő korlátozások miatt ezek kiküszöbölésére nem volt lehetőség, ami egy 1855-ben felvett jegyzőkönyvből is kiderül. A levéltárat Hegedűs Lajostól átvevő és Kibédi Péterfi Károly megbízott levéltári felügyelőnek átadó bizottság tagjai mind „a három rendbéli thechakban lévő XXXI criptában az 1ső számtól 2281 számig regesztrum alatt lévő leveleket darabszám szerint” számba vették. Jelentésük alapján főleg az I., II., X. és XXVIII. kriptában voltak igen jelentős hiányok, de olyan iratokról is szó esett, amelyek nem voltak iktatva, és darabszám szerint adták át őket. A levéltár azonban ennél komolyabb beavatkozást igényelt. 1856 júniusában Péterfi Károly a presbitériumtól egy bizottság felállítását kérte, amely a levéltárban őrzött leveleket szétválogassa. A presbitérium 1857 januárjában Péterfi Károly és Antal Ferenc jegyző mellé Szathmári József városi levéltárnokot és Vadadi Fülep Lajos esküdtet nevezte ki, akiket ezzel egy időben a presbiterek sorába is felvettek. A megbízottak két hónap alatt végezték el feladatukat. Munkájuk során az iratok iktatását napirendre hozták, a feleslegesnek ítélt tételeket kiválogatták és – a presbitérium jóváhagyásával – megsemmisítették. Ugyanakkor felkérték a jegyzőt, hogy egy olyan indexet (névmutatót) állítson össze, amelyből kitűnjön, hogy „beadattak-e azok a levelek, amelyeket a tanács a levéltárnak keze alá a Repertoriumba iktatás végett, megtartani határozott”. Ezenkívül a tanácsülési jegyzőkönyveket mutatóval kellett ellássa, illetve arra is felhatalmazták, hogy a levéltárból kivett iratokat a kivevőktől visszaszerezze. A jegyzőkönyvek indexeinek elkészí- tését a jegyző hamar megunhatta, mert belőlük csak három készült el. A következő években a presbitérium az iratok kivételére vonatkozóan némi szigorítást vezetett be, de az anyagrendezésére továbbra sem fordított kellő figyelmet. A levéltár 1862-ben megint olyan állapotban volt, hogy Gáti Gábor levéltárnoki ellenőr, miután többször is rávilágított a rendszertelenségre, lemondott. A presbitérium 1863 májusában döntött a levéltár rendbetétele mellett. Erre a feladatra Ditső Lajos pénztárnokot és Farkas Elek jegyzőt kérte fel, akik igen lelkiismeretes és alapos munkát végeztek. Az iratokat 1863. február 1-jével bezárólag lajstromozták, a szekrények fiókjait megszámozták, hogy pontosan ki tűnjön, milyen sorszámú levelek találhatók bennük. A jegyzőkönyveket évszámok szerint rendezték, és egy teljesen új, sokkal praktikusabb indexet állítottak össze. Ezt Péterfi József esperes és Petri Ádám tanácsos vizsgálta felül. A presbitérium elé terjesztett jelentésükben az elvégzett munkáról igen elismerően szóltak: tisztának, igen jónak és célszerűnek mondták. Ugyanakkor – további rendszertelenség elkerülés végett – egy állandó levéltárnok alkalmazását is javasolták. 1874-ben, az épületben található füstelvezető cső megrepedése miatt a levéltár kis híján tönkrement, majd a Szent György utcában 1876- ban keletkezett tűzvészkor kellett a papi lakból sebtében kimenteni. A zsákokba, illetve ládákba beledobált iratokat az egyház által korábban megvásárolt Makariás-ház boltíves szobájába szállították át. Sajnálatos, de ez esetben érthető módon, az eddig fennállt rend megbomlott. Végleges tisztázását valószínű, hogy Ditső Lajos 1888-ban végezte el. Az iratok számára az egyházköség Mátyus István helyi asztalosmestertől 16 forintért egy levélszekrényt is vásárolt. A Makariás-házban 1896-ban tűzeset volt, és a presbitérium által elfogadott átépí- tési javaslat a levéltárról már nem rendelkezett. A Vártemplomba történő áthelyezését Vass Tamás lelkész és dr. Bernády György főgondok nem tartotta célszerűnek, így az iratokat az időközben bérbe adott boltíves helyiségből az épület bal szárnyának utolsó szobájába helyezték át. Vass Tamásnak a levéltár szakszerű rendezésére irányuló javaslatát (100 forintot kért, hogy azzal megfelelő segéderőt fogadhasson) a presbitérium elvetette, így a levéltár rendezését az 1900-as évek elején a Tóthfalusi József lelkész vezette presbiteri bizottság végezte el. Az akkori lehetőségekhez mérten modern szekrényekbe elhelyezett iratokat 1587-től 1902-ig tartalom szerint, 1914-ig pedig idő rendi sorrendbe rendezték. Utóbbiakat fascikulusba (vastag boríték) kötötték és külön fiókba helyezték el, azonban elmulasztották a felfektetett katalógusba bevezetni őket. Tóthfalusi lelkészsége alatt szívén viselte a levéltár sorsát, hiszen azt megfelelően őrizte és rendben tartotta. 1937-ben, amikor hivatalát Adorjáni Gábornak átadta, a történelmi értékű levéltár súlyos állapotára az átadási-átvételi bizottság figyelmét is felhívta. Tette ezt azért – mint azt az utódjához 1938. április 14-én írt leveléből olvashatjuk –, mert amikor előzetes tudta és hozzájárulása nélkül a levéltárat 1936- ban a Makariás-házból a Teleki-ház alagsorába, egy nedves, szűk, alig hozzáférhető helyiségbe költöztették, ez a történelmi értékéhez képest nem méltó helyre került. A négy szekrénybe elhelyezett, 5331-es sorszámot elért iratokon a költözés után alig négy-öt hónapra már meglátszott a nedves környezet okozta károsodás. Tóthfalusi még ekkor is hajlandó lett volna az anyagot tovább gondozni, de a presbitérium Farczádi Eleket kérte fel a levéltárosi feladatok elvégzésére. Ez a kezdeményezés azonban a történelmi események gyors váltakozása miatt abbamaradt. Az új hatalmi berendezkedés idején, 1941-ben megkezdett Vártemplom-felújítási munkálatok során újra felmerült a levéltár elhelyezésének kérdése. A tervezet értelmében a felújított kápolna első és második emeletén alakították volna ki a levéltárat, illetve az egyházi múzeumot. Emellett a presbitérium 1943-ban a levéltári anyag rendezését is napirendre tűzte. A főgondnok javaslatára, 120 pengő havi díj ellenében Sipos Béla nyugalmazott irodaigazgatót kérte fel a munka elvégzésére, aki pár hónap próbaszolgálat után teljesen megfelelő, képzett és szakértő munkaerőnek bizonyult. További tevékenységéről nem maradt fenn adat, de jó szándékkal feltételezzük, hogy megbízatásának eleget tett. A levéltár tervbe vett áthelyezése azonban nem valósult meg. A háborúnak és az azt követő politikai rendszernek az egyházközség életére gyakorolt kedvezőtlen hatásai miatt a sokat hányódott levéltár 1959-ben a Vargák bástyájának alagsorába került át, ahol szakszerű rendezésen is átesett. Az Erdélyi Református Egyházkerület marosvásárhelyi vidéki levéltára A szaklevéltárak működésének lehetőségét a 353/1957. évi román levéltári dekrétum teremtette meg, amely lehetővé tette, hogy a román állami levéltárak azonos szabályai szerint az egyházak történelmi értékű iratanyagaikat saját hatáskörükben őrizhessék. A törvény adta lehetőséggel élve az Erdélyi Református Egyházkerület 1959-ben egy saját levéltárszabályzatot dolgozott ki, amely már egy gyűjtőlevéltárhálózatot is magába foglalt. A tervbe vett kolozsvári, marosvásárhelyi és sepsiszentgyörgyi központok a környező egyházmegyék, illetve egyházközségek történelmi értékű iratanyagainak gyűjtőhelyéül szolgáltak volna. Kerethiány miatt később csak a kolozsvári központi és a marosvásárhelyi vidéki gyűjtő- levéltár kezdhette meg működését 1959-ben, illetve 1961-ben. Utóbbi a Marosvásárhelyi Ref. Egyházközség régi levéltárán kívül a Marosi, a Görgényi és a Bekecsaljai egyházmegyék iratait foglalta volna magába. A számottevő iratanyag megfelelő befogadóképességgel rendelkező és célszerű helyiségeket igényelt volna. A városi Néptanács építészeti és városrendezési ügyosztálya a levéltár részére – az alapvető levéltári előírásokat is figyelmen kívül hagyva – az 1958-1959-ben felújított Teleki-ház két alagsori termét utalta ki. Ez a döntés később számos irat pusztulását eredmé- nyezte. A kiutalt helyiségek rendbetételének, illetve az iratok rendszerezésének kimerítő és idő- igényes munkáját a Püspöki Hivatal által levéltárossá kinevezett Nagy Béla Ádám nyugalmazott lelkipásztor és Gáll Sándor egyházmegyei levéltáros végezte. Minden erőfeszítésük ellenére a levéltárat csak 1963-ban sikerült a Teleki-házba átköltöztetni. A hatvanas évek második felétől a levéltárosok munkájának nagyobb részét az Értekezleti Szakkönyvtár rendezése és szakszerű csoportosítása, a válóperek leltározása és lajstromozása, a Mátyus-alap, illetve az egyházmegyei közigazgatási iratok rendezése foglalta le. Az 1965. év folyamán a Bekecsaljai egyházmegye tíz egyházközségének 1927– 1950 között termelt iratanyagát szállították be a levéltárba, amely közül hetet még abban az évben fel is dolgoztak. A levéltárosok tevékenységét tudományos munkatársként dr. Farczády Elek is segítette. Az iratrendezés mellett némi anyaggyarapításra is sor került. 1971 októberében vették át megőrzésre a Marosi egyházmegye 1950-től 1964-ig terjedő iratanyagát, amelynek rendezését az újonnan alkalmazott Farkas Árpádra bízták. 1973 júniusában az új levéltáros felfektette a Kutatók jelenléti naplóját, amelyből kitűnik, hogy a Gyűjtőlevéltár a mostoha körülmények ellenére, évente több alkalommal négy-hat kutatót is fogadott. 1977- től Bartha Gyöngyvér látta el a levéltárosi feladatokat, aki Sipos Gábor főlevéltáros felügyelete alatt többek között a Marosi, a Görgényi, a Bekecsaljai, illetve a Ludasi egyházmegyék feldolgozatlan anyagának leltározását és lajstromozását végezte el. A levéltár 1987 szeptemberében a Teleki-ház keleti szárnyának emeleti helyiségeibe került. A nagy raktárhelyiség polcait 1989. június elején szerelték fel, amelyekre az egyházmegyék időközben palliumba kötött, kötegelt iratait helyezték el. Ezekre került fel ugyanakkor a Marosi egyházmegye 1962-1988 között, a Görgényi egyházmegye 1962-1968 között termelt és június 12-én átvett iratanyaga is. A rendszerváltozás utáni a levéltár egy új, de annál ellentmondásosabb időszakba lépett. Míg a kutatási és anyaggyarapítási lehetőségek terén jelentős előrelépés történt, addig az állagmegóvás a ’70-es évekbeli állapotokat idézett. A levéltár állapotának javulását a Teleki-házból a Makariás-házba történő átköltöztetése csak részben segítette elő. A történelmi értéket képviselő iratanyag megőrzése a fenntartó részéről ennél több odafigyelést és anyagi áldozatot igényel!
Ötvös József ny. lelkipásztor
Berekméri Árpád Róbert levéltáros / Népújság (Marosvásárhely)